Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 2 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég :: 1 Bot

nincsen

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Szer. Aug. 05, 2015 10:54 pm Keletkezett az írás





Noah & Marco


A rendőrségi autóból ki, táskám a hátamra, ugyan a hátam még fáj, de nem számít.  A nő pedig nyugtató mosollyal tekint rám, indulás. Félek ettől a találkozástól.
Beérve az épületbe útbaigazítást kapunk. Elindulunk.
Csak az a lényeg, hogy a felszínes nyugalmat nagyjából fenntartsam, hogy képes legyek arra, hogy ne zúdítsak rá úgy isten igazából mindent...  Nem hittem volna, hogy eljön ez a pillanat, de hát sok mindent elképzelhetetlennek tartottam, például azt is, hogy ilyen balesetem lesz és hogy a világ végén lesz az egyetlen közeli élő családtagom. Lépcsőn megyünk fel, lift nuku, inkább sétálok.
Morfondírozok tovább. Immár nem is annyira lehetőségeken, mindez inkább tervként formálódik a fejemben, szeme előtt a kórház térképével, stratégiai pontokkal, az orvosok lehetséges és valószínűsíthető elhelyezkedéseivel...   Nyilván neki is időre lesz szüksége, míg meglazulnak a kettőnket láthatatlanul összefűző lelki-érzelmi kötelékek. De rendben lesz majd ő is.  Így kell lennie: csak időt kell hagyni rá.
Felérünk a másodikra és a megadott helyre megyünk. A folyosón az ajtótól 2 méterre állok meg míg a rendőr és a gyámos nő bemegy elrendezni a papírmunkát.
Lassú, megfontolt, higgadt mozdulatokkal, szinte gépiesen a szemben lévő falnak dőlök, karba tett kézzel és egyik lábam a falon. A táskám a lábam mellett. Félig figyelek a folyosón a járókelőkre is, szóval gond egy száll se.
A dolgok fontosságának legjobb mérőeszköze az idő. Ők is rengeteg stresszt megspórolnának maguknak, ha ebbe belegondolnának néha... mindig az éppen előttük álló, bármilyen szintű vagy rangú kis kihíváson rágódnak, ami akár már néhány nap távolából is silány, jelentéktelen semmiségnek fog tűnni, mégis úgy képesek pánikolni rajta, mintha mindent eldöntő élet-halál kérdés volna. Persze, addig örüljenek, míg nem tudják, mik azok a valódi élet-halál kérdések...Sóhajtok. Az ajtó nyílik, így felpillantok. A rendőr az, int. Nem mozdulok, csak 30 másodperc elteltével lököm el magam a faltól, ragadom meg a táskám és megyek.
Nem tudom a lelkem mélyéig lenyomni idegességem, ezúttal nem. Újszerű ez is - korábban nem töltött el aggodalommal a találkozás gondolatára, de most élesben...
Ezen a ponton megtorpanok a gondolatmenetben. Mély lélegzetet véve, a levegő hosszan kifújva zökkenek vissza saját testembe, s egyszersmint terelem el figyelmem a zavaró emlékekről. Nem most,  itt nincs is helye. Nem akarok ismét belebonyolódni mindabba, mit az otthon töltött időre emlékezés bizton kiválthat belőlem.
Szóval belépek az irodába, mögöttem csukódik is az ajtó....megtorpanok az asztal előtt 2 méterre és csak figyelek...
- Hello. - csúszik ki még ez is azért.

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Aug. 05, 2015 11:59 pm Keletkezett az írás



Marco & Noah
Ha nincs más, akihez futhatnál, én itt vagyok, és menedéket nyújtok neked.
Kora reggel volt. A nap első, automatából vásárolt kávéját szürcsölgettem, és az irodám ajtajára szögelt, szörnyű függönyt bámultam. Farkasszemet néztem a fodros, virágmintás anyaggal, és fejcsóválva kortyoltam újra és újra  reggeli élénkítő italomból. Szabad kezemmel fekete tincseim közé túrtam, tétova mozdulatokkal vakarásztam tarkómat. Nem tudtam mi tévő legyek, kövessem-e az illemet, s megkérdezzek valakit, akárkit, feltehetőleg egy nőt, aki képes elhárítani új keletű, ámde sürgető függönyproblémát, vagy egyszerűen csak saját stílusomnak megfelelően tépjem le onnét. Újabbat kortyoltam, mire bal fülem élesen zúgni kezdett, és én jobb híján, lehajtott fejjel figyeltem, ahogy finom mozdulataimra az ital lötykölődni kezd a sötét műanyagpohárban. Aztán kiittam utolsó cseppjét is, és a szemetesbe hajítottam azt. Ismét a függönyre pillantottam, és annak elviselhetetlen színén merengve felsóhajtottam. Nincs mit tenni, ennek márpedig mennie kell.
A folyosóról sietős léptek zaja tűnt fel, s furcsa, a pszichiátriai osztályon csak a legritkább esetben előforduló gondolattöredékek törtek utat maguknak az én förtelmes, összehúzott függönyömön is.
Hátrébb lépve az asztalomra néztem, amin stócban álltak a még csak át sem futott kórlapok. Pánikbetegség, öngyilkossági szándék, ufóparádé. Minden, mi szemszájnak ingere, csak éppen nekem aligha van közöm hozzájuk.
Kopp-kopp. Kérdő tekintettel pillantok a nyíló ajtó irányába. Rendőrség, gyámhivatal. A szívem nagyot dobbant, hiszen azonnal kislányom, Daphne pirospozsgás arca rémlett fel előttem, és persze az anyjáé, akivel legjobb tudomásom szerint az elmúlt napokban még minden rendben volt. Bemutatkozásukra szavaim bár nyugodtan csendültek fel, mély tónusú, rekedt hangom mögött pillanatnyi riadalom bújt meg.
Csendben hallgattam. Jamest, édesapám öccsét jól ismertem, főként még suhanckoromból voltak róla emlékeim. Halálhírük ezidáig még nem jutott el hozzám, de amit a gyámhivatal képviselője azt követően mondott, sokkal jobban, csontig hatoló mélységben borzasztott el. Marco Leighton. Hivatalos gyám. Hogy én?! Utoljára pelenkás korában láttam a kis srácot... csak találnak valakit, aki képes egyszerre apa, s anyapótlék lenni! Még nős sem vagyok! Egész nap dolgozom! Főzni sem tudok, az istenért!
Nem. Nem volt senki más, akihez mehetett volna. Komor, vontatott mozdulatokkal írtam alá a papírokat, és a távozó szervek után a belépő kamaszra emeltem szürkéskék tekintetem. Alkarom a mahagóniasztal régi lapján pihent, ujjaim összekulcsolódtak. Úgy figyeltem a fiatalt, mintha a saját, nem létező mumusom lenne.
- Üdv - köszöntem vissza, és megmerevedő vonásaim alatt néztem végig rajta. Tetoválások tömkelege éktelenkedett rajta, egy sivár, lezüllött utcagyerek képét mutatta. Fantasztikus. - Részvétem.
Noha mondhattam volna többet is, jól tudtam, hogy egy gyászolónak, főleg, ha az tizenhét éves, elég, ha az elkerülhetetlen öregasszonyok és öregemberek bölcselkednek nyugalmas, halál utáni életről, és a Mennyek országáról. Én nem voltam ilyen. Nem hittem sem Istenben, sem vallásban, a halál utáni életben meg aztán pláne nem.
- Talán ülj le, ne állj ott bambán - morogtam az orrom alatt, tekintetem táskájára vezetve. - Szóval nálam fogsz lakni, mi? Kereshetek nagyobb lakást...
Felszusszantam. Épphogy csak aláírtam a bérleti szerződést, már bonthatom is fel. Dehát, egy egyszobás legénylakásban gondolataim tébolyában egyedül sem férek el, nemhogy még egy kölyökképű tinédzserrel osztozkodjak rajta...
- Na de nem baj, megoldjuk - dünnyögtem halkan, és arcára pillantva, megpróbáltam felvenni vele a szemkontaktust. - Ami fontosabb kérdés, főzni tudsz-e?
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Aug. 06, 2015 10:46 am Keletkezett az írás





Noah & Marco


- Köszönöm.
Az élet csalóka, és nem azért, mert azt hisszük bármire képes, hanem azért, mert mindig váratlansággal lep meg minket. Tehettünk akármit, de akkor sem védhetjük ki, hisz folyton ott vág hátba, ahol csak tud, és ez velem sincs másképpen, s tegyük hozzá eme időszakom sűrű program záporba sodródott.
Az elmémben már milliószor lefuttattam, hogy mit, és hogyan kellene csinálnom, de az összkép, és a valóság őszintén szólva teljesen más. Az, hogy mit tervezek meg, és az, hogy ebből mi lesz végrehajtva, nos.. az teljesen ellentétes...
Nem tetszik neki a képem...mondjuk magamnak se tetszem olykor, de ez mellékes.
Nem ülök le még akkor sem mikor mondja, ugyanott állok mozdulatlanná dermedve. Ha leülök, nem biztos, hogy fel is tudnék állni!
A pillanatok törtrésze alatt zajlik le minden. A gyomrom görcsben, a tudatom egyre dekoncentráltabb, és a szívem vadul kalapál a mellkasomban. Ha nem tudnám az ellenkezőjét, azt hinném, nemsokára szívrohamot kapok. Ő meg csak magyaráz...magának?
Kell pár pillanat, mire kicsit magamra találok, mert most legszívesebben...sok minden megfordul a fejemben, és isteni szerencse, hogy van önkontrollom. Nem hagyom, hogy beleszivárogjon az agyamba, szépen fokozatosan kiürítem a szervezetemből és megszűnik.
Acélosan vetek véget a légzésemnek, minden emberi reakciót nélkülözök, hogy el tudjam viselni
A gondolataim máris másfele szárnyalnak. Végig nézek a szobában, könyvek, papírok és miegyéb... De térjünk vissza a valóságba, elkalandoztam. A szemembe néz, egyenesen belém lát....Főzni tudok e? A hallgatás is egyfajta válaszadás, és sok esetben, aki hallgat az igazat ad a másiknak, még akkor is ha nem akar, az ember alaptermészete az, hogy cáfol, ha valami nem úgy van, ritka, hogy hallgatással tiltakozna.  
- Tudok pár dolgot. -  motyogok végül ennyit, de már szinte percekkel megkésve, mint ahogy a kérdés elhangzott.
- És te tudsz főzni? Vagy itt tengeted az időd óra 24-ben? - hadarom el, jó szokásomhoz híven, én már sokszor észre sem veszem mindezt, hogy értetlenül beszélek, már csak akkor mikor visszakérdeznek, vagy bambán bámulnak rám.

Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 4:55 am Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Noah & Marco
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Filozófia vizsga - Chris, Zin és Noah Joon

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: