Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 2 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég :: 1 Bot

nincsen

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

▪▪ Hozzászólások száma :
77
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 23.
▪▪ Korom :
18
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Csüt. Dec. 24, 2015 6:26 pm Keletkezett az írás



A mai délután elég szép „háborút” vívtam anyámmal. A fejemhez vágott egy csomó olyan dolgot, ami összetörte a szívemet. Nem kellett volna megszülnie… hát az lett ebből, hogy rá se néztem. Visszavonultam a szobámba és leültem a laposhoz. A barátnőm nem volt fent. A picsába már… eldőltem az ágyamon és a plafont tanulmányoztam kitűnő vehemenciával. Szerettem volna húzni az időt, halasztgatni az elmenetelt, de apa közelségében sokkal jobb. Tudom, hogy vannak következmények, ezek miatt vagy ellen pattogni ostoba és nevetséges lenne tőlem, nem is kísért ennek a lehetősége. De nem akarok anyám közelében lenni. Még könnyezni is kezdek, gyorsan letörlöm a ruhám ujjával, végül felülök. Sóhajtottam, remélve, hogy ezzel némi feszültség távozik belőlem, de nem így lett, szóval maradt a minden izgatottságot mellőző várakozás. Kipillantottam az ablakon. Már sötét volt. Pedig csak délután 6 óra…ennyit a türelmemről. Átvettem egy farmert és kabátot húztam. Fogtam a kis táskám, megnéztem az iratokat, fogtam a mobilom és kisétáltam a szobából, le a lépcsőn, ahol körül néztem, de anya eléggé el volt foglalva, szóval mentem. Mindezek után attól tartottam jobban, hogy apa megtudja, hogy egyedül érkezem hozzá. Szerintem a helyemben sokan mások is így tettek volna. Remélem nem derül ki. Egy siketnek nem könnyű…
Az utcán egy két járó kelő járta a maga kis útját, ide-oda pislogtam az arcukról. Meg a táblákat és a fényeket. Hiszen ezek által tájékozódok.  Feszült voltam és keserűen vettem tudomásul, hogy az ég világon semmi sem változott. Nevetséges, mégis a vereség íze költözött számba, mert a most már anyám úgy ítélkezett felettem, hogy nem érte meg. Egyáltalán nem. Ezen pedig rajtam kívül senki sem képes változtatni.
A gondolataim egész másfelé jártak, a telefonom kijelzőjére pillantottam, már egy 25 perce baktatok… rövidíteni kellene, de nappal arra úgy ahogy biztonságosabb… de megyek.
Besétáltam óvatosan a helyre, tekintetem ide oda vándorolt, majd még tovább… már vagy 15 métert mentem, amikor befordultam a másik kanyarba, de akkor észrevettem egy oda nem illő verekedést… visszamenjek, vagy …vagy mi? Hirtelen az egyik férfi menekülni kezdett, a másik meg utána, szóval utánuk lépkedtem és nagyjából kiértem a sötét sikátorból… erre ilyenkor nincs világítás?
Baszkiii.
Agyam egy hátsó zugában számítottam rá. De tényleg. A történtek tükrében annak is örülhettem, hogy ennyivel megúsztam a dolgot…leültem a padkára, ahol még volt némi fény és elővettem a mobilom. Aput nem kereshetem fel, szét is csapna…Akkor marad…Derek. Egy SMS-t pötyögtem a megadott számra.
„Derek, értem tudnál jönni? Apának NE szólj, kérlek. A st mark tér előtti sikátor felé vagyok…Hope’
Küldés. Egy ideig figyeltem a kijelzőt, aztán az elaludta, nyomkodtam. Elaludt. Nyomkodtam. Körül pillantottam, hátha érkezik valaki, akinek nagyon nem kellene itt lennie...mert nekem nem. Csak már későn jöttem rá.
Vissza az elejére Go down


Egyéb egészségügyis
▪▪ Hozzászólások száma :
79
▪▪ Hírnév :
6
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Csüt. Dec. 24, 2015 8:11 pm Keletkezett az írás



„Letészem a lantot, nyugodjék…” Na igen. Fárasztó napot tudhattam a hátam mögött, és még a bevásárlás hátra volt, amit nagyjából a hátam közepére kívántam. Csakhogy a hűtőm üresen kongott, és ha nem akartam fotoszintetizálni a lámpafény alatt, akkor bizony el kellett mennem egy nagybevásárlásra. Elkínzottan nyögtem fel, és túrtam a hajamba, végül erőt vettem magamon és egy nagy levegővétel kíséretében beindítottam a kocsit, aztán ott is ragadtam a parkolóban… ugyanis kedvenc – és egyetlen – húgom ezt a pillanatot választotta, hogy betolakodjon az áldott csöndbe, ami körülvett. Üresen meredtem a telefon kijelzőjére, de végül felvettem, hiszen nem tudhattam, nem-e problémák adódtak – már megint.
-Tessék.
-Dereeeeek! – eltartottam a fülemtől a készüléket, mert a hangja élesen karmolt végig az idegpályáimon.
-Kismilliószor kértelek már, hogy alacsonyabb frekvencián kommunikálj velem. – dörrentem a telefonba türelmetlenül. Nagyon nem volt hangulatom hozzá, de adtam még egy utolsó esélyt neki, hátha érdemi mondanivalója is van, mielőtt bontom a vonalat.
-Képzeld! Visszajött! És bocsánatot kért! És mégis lesz esküvő! Nem tudom mit csináltál, de köszönöm!
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, de a válaszom kimerült egy hümmögésben. Már épp ideje volt. Alig pár napja látogattam meg leendő sógoromat, és már volt eszemben, hogy ismét bemutatkozzak neki, de úgy tűnt, eljutott a tudatáig mit kell tennie, és nekem nem kellett laposra vernem azért, hogy teljesítse apai kötelességét, és felelősséget vállaljon.
-Annyi, hogy kicsit előbbre hoztuk a szertartást, és neked kellene engem az oltárhoz kísérni. Ugye megteszed ezt értem?
-Mennyivel előrébb?
-Két hét múlva.
Döbbentem pislogtam, bár tulajdonképpen örülnöm kellett volna, hiszen ha az a mamlasz végre elveszi Sandrat, annyival kevesebb teher fogja az én vállamat nyomni. Legalábbis próbáltam ebben reménykedni.
-Rendben. Majd értesíts, hogy pontosan mikor, most viszont le kell tennem.
-De én még…
-Nem. Szia Sanda. – azzal kinyomtam a telefont és az anyósülésre dobtam.
Szóval két hét múlva öltönyben kell parádéznom, és jópofát vágnom egy olyan esküvőhöz, ami igazából nélkülem nem is létezett volna. Életem egyik páratlan élménye lesz, már előre láttam. Ráadásul halvány dunsztom sem volt arról honnan a bánatból fogok addig elővakarni egy kísérőt, hiszen elég nagy illetlenség lett volna egyedül beállítani. Újabb megoldanivaló került az amúgy is hosszú listámra, csak épp az elejére, nem a végére. Valahova a vásárlás, és a szabadság közé.
Megráztam a fejem, kitolattam a parkolóból és a bevásárló központ felé vettem az irányt. Valahol a második lámpa környékén a telefonom villogni kezdett, jelezve, hogy sms-em érkezett. Egyszerűen nem hittem el. Mintha az égiek is összeesküdtek volna ellenem.
-Az életben nem jutok el a boltba… - motyogtam magam elé, miközben felkaptam a készüléket és megnyitottam az üzenetet. Aztán csak bámultam rá, mint borjú az újkapura. A pulzusom a kétszeresére ugrott, a gyomrom meg akkorára zsugorodott, hogy még egy mazsolaszem sem fért volna el benne.
-Mi a francot keresel ott a sötétben??
Türelmetlen dudálás szakított ki csöndesnek aligha nevethető dühöngésemből. Ez a fajta kifakadás ritka esetekben volt rám jellemző, és csak akkor, ha valami erős érzelmi hatás ért. Hát ez most az volt. Kidugtam a karomat az ablakon, intettem bocsánatkérésként, - bár inkább beintettem volna az illetőnek – majd egy hirtelen – és közel sem szabályos– fordulattal már hasítottam is a megadott hely felé, miközben észvesztve nyomkodtam a telefonom.
„Máris ott vagyok. El ne mozdulj onnan, és húzd meg magad. Villogok a fényszóróval, ha odaértem.”
A feszültség a véremben dobolt, az aggodalom vörösre festette a gondolataimat, és majdhogy nem kivert a víz. Egy évekkel ezelőtti emlékkép furakodott a jelenembe, amire most NAGYON nem lett volna szükségem, mégsem tudtam kiverni a fejemből, annyira hasonló volt a szituáció. Jó hat évvel ezelőtt az aktuális barátnőm „bekapta a legyet”. Nem voltunk szerelmesek egymásba, csak egy élvezetes kis kalandnak indult a dolog, de a gyerek miatt képes lettem volna igába hajtani a fejem és elvenni, hiszen a tisztességem ezt kívánta. Ráadásul szerettem a gyerekeket. Csakhogy a magzatnak esélye sem volt. Az anyját egy este megkéselték egy sötét sikátorban, és elvetélt. Egy sms-ben értesített a dologról, röviden, tömören és a végén ezekkel a szavakkal búcsúzott: „Probléma letudva. Ne keress többet. Legyen szép életed.” Akkor és ott törtem össze. Hope, minden fogyatékossága ellenére, a meg nem született gyermekemre emlékeztetett, és bár sokkal inkább barátként, ismerősként viselkedtem vele, azért némi apai érzés is munkált bennem felé. Ráadásul jó pár éve ismertem, és megszerettem őt.
A st mark térre érve lefékeztem, és elkezdtem villogni a fényszóróval. Egyszer, kétszer, háromszor, sokszor. Eltel egy perc, de senki nem jött felém. Idegesen pattantam ki a kocsiból, és néztem körül az égve hagyott lámpák fényében. Nem messze, a félhomályban egy furcsa kettős árnyéka bontakozott ki. Egy pillanatra megállt a szívem, majd az adrenalin, harag és védelmi ösztön elöntötte az agyamat. Öles léptekkel, szinte már futva indultam feléjük. Ha látta volna a támadó, hogy érkezem, valószínűleg farokfelvágva elmenekült volna, de mivel nekem háttal rángatta Hope-ot, így esélye sem volt. Ökölbe szorított kézzel vettem célba a veséjét és mértem rá egy iszonyatos ütést, majd a torkánál fogva szaggattam le a lányról. Az arcomra a düh festett ijesztő árnyakat és maszkot, a szemeimben gyilkos, elfojthatatlan tűz égett. Nem érdekelt a fájdalmas nyüszítése, a hörögve levegő után kapkodó hangja, a kézfejemet karmoló kezei. Az önuralmam valahova a jólétbe költözött, és a helyét egy vadállat vette át, aki semmi mást nem akart, csak megtorolni rajta azt, hogy a szerettét, a családtagját bántotta. Ha ennek az volt az ára, hogy az utolsó szuszt is kiszorítsam belőle, nagyon szívesen éltem ezzel a lehetőséggel. De ahogy Hopera pillantottam, hogy megbizonyosodjak arról, jól van-e, lassan felszállt agyamról a köd. Elengedtem, de búcsúképpen még belerúgtam a földre hanyatló testébe.
-Ha még egyszer akár csak a közelében is meglátlak, kitépem a torkod, és elkaparlak a sivatagban. Remélem érthető voltam. – morogtam felé a szavakat összeszűrt fogakkal.
Hope felé fordultam, és kissé zihálva tanulmányoztam az arcát. Eddig még sosem látott kifordult állapotomban – más sem nagyon mondhatta el ezt magáról – így fogalmam sem volt hogy reagálja le. Lassan, finom mozdulattal nyúltam felé, aztán inkább visszaejtettem a kezem, míg a másikkal tehetetlenül a hajamba túrtam.
-Sajnálom, hogy ezt látnod kellett. Jól vagy? Gyere, hazaviszlek.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
77
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 23.
▪▪ Korom :
18
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Csüt. Dec. 24, 2015 9:15 pm Keletkezett az írás



Várakoztam. Mást nem nagyon tehettem. Ahogy elküldtem az SMS-t úgy egy perc múlva választ kaptam. Feloldottam a kijelzőt és elolvastam. Elmosolyodtam. Ez az üzenet már többet jelent. Nem merül ki annyiban, hogy azonnal ott vagyok. Az ujjaim között forgattam a lezárt telefont. Olykor fényt adtam neki, de körül is néztem. Hülye nem vagyok, látok dolgokat, még ha nem is hallom őket. Valahogy rossz érzésem van. Várok. Megint. Ez csak egyetlen út. Biztosan van másik is, vagy ha még nincs, hát majd lesz.
Csak egy kicsit aggódtam amiatt, hogy mit fog szólni. Hogy szól-e egyáltalán bármit is. Vagy csak elhord mindennek…. azért reméltem, hogy nem így lesz.
Hirtelen elkap valaki hátulról és felránt a hideg földről. Még csak sikítani sem tudtam, csak tátongtam. Kezem a férfi alkarjára került, le akartam vakarni magamról. Könnyem is kicsordult. Éreztem a nyakamon a leheletét. Ki ez? Egyre jobban megrémültem…. itt fogok megmurdelni? Még a lábára is ráléptem, de mintha meg se érezte volna. Elkapott egy kis pánik. Apa…Derek…Valaki. Akárki…Segítség! A lélegzetem is egy pánikollóéval vetekszik.
Fáj a mellkasom, éget, szorít és kapar, könnyeim „érintését” érezve, s ha ez nem lenne elég, a teljes zavar követi mindezt, mikor a támadóm hirtelen elenged. Előre estem térdre, lassan fordítottam felé a fejem….Derek! Olyan volt ez, mint nézni egy poharat, ami lassan de biztosan gurul az oldalán, az asztal széléhez közeledve, te pedig hiába tudod, hogy ha leesik, összetörik, képtelen vagy utána nyúli. Csak nézed megbabonázva és vársz. Hogy eltűnjön a szemed elől, hogy egy pillanatig néma csend legyen, hogy ezt a csendet a csörömpölés szaggassa ezer szilánkra.
Érzek, értek, felfogni mintha mégis képtelen lennék, de elmerülök a fejem búbjáig ebben, a ki nem mondott vallomásban, nem keresve miérteket, nem tekerve vissza az utat, ami ide vezethetett. Csak hagytam, hogy átjárjon ennek a keserédes melegsége. Egyszerűen megadom magam, a helyzetnek és csak hallgatok, hallgatok. Felállok lassan, ahogy a tag már nem árthat. Figyelem Derek arcát, de nem értek semmit amit mond, mozog a szája…de semmi nem jön át belőle.
Csak akkor, amikor már artikulálva nekem mondja azokat.
Hallgatok, mert figyelem, mit mondd, majd hallgatok, mert nem tudok megszólalni.
Csak biccentek erőtlen. Mégsem bírok egyből „válaszolni”.
Egyedül utolsó szavai dermesztenek meg, hogy egy pillanatra a lélegzetem is elakadt…hátráltam.
Sutának érzem magam, minden szándékom ellenére is, és valahol sejtem, hogy ez nem lenne jobb vagy könnyebb.
Mégis valahol megnyugvás volt látni őt. Három lépést hátráltam tőle,aztán megtorpantam és mégis a közelében maradtam. Egy gyors mozdulat volt az egész. Átöleltem őt. Kezem a háta közepén pihent meg, ahol összemarkoltam szorosan a ruháját.  
Még mindig potyogtak a könnyeim. Köszönöm. Nem jön ki semmi belőlem, de akkor is.
Érezd. Vagy lásd. Nem tudom.
Kibújtam az ölelésből. A szemeibe néztem.
Majd felemeltem arcomhoz a kezem, mutató és hüvelykujjammal az arcom mellett jeleztem. Apa. Végül egy másik jel, mert még mindig mérges rám. Két kezem, ujjaimmal félbehajlított állapotban testem előtt „hadonásztam”. Haragszik..
Nem mondhatja el ezt neki. Semmiképp! Soha! Lassan és ijedten a fejem csóváltam, az arcát figyeltem és könyörgő szemekkel néztem őt.
Vissza az elejére Go down


Egyéb egészségügyis
▪▪ Hozzászólások száma :
79
▪▪ Hírnév :
6
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Csüt. Dec. 24, 2015 10:29 pm Keletkezett az írás



Biccentett, aztán még elhátrált tőlem. Nem mondhattam, hogy nem értettem meg. Tudtam magamról, hogy nem épp felemelő látvány, mikor dühöngök. Mintha csak a Pokol egyik démona szabadult volna el láncairól, és öltött volna testet bennem. Pont ezért szoktam ilyenkor elvonulni a világ egy eldugott szegletébe. Ilyenkor nem voltam ura önmagamnak, és nem az elfogadott társadalmi normák, hanem a saját szabályaim léptek érvénybe, amelyek olykor erőteljes ecsetvonással húzták keresztül a törvény szabta kereteket. Bár talán ez túl árnyalt kép, hiszen a valóságnak sokkal inkább megfelelt volna egy véráztatta katana suhogása, amely kettészeli a sírva vérző kódexeket.
Nem igazán tudtam hogy is kellene kezelnem a helyzetet, hiszen gyakorlatom egyáltalán nem volt benne, de Hope keresztülhúzta a számításaimat. Zavartan dermedtem meg, ahogy megölelt. Döbbenten pislogtam párat, végül mégis sután viszonoztam a gesztust. Megnyugtatóan simítottam végig a haján újra és újra a jobbommal, míg a balom óvó ölelte. Bár hallani nem tudta, de érezhette lassuló szívverésem dübörgését, egyenletes légzésemet, hiszen a közelsége engem is szépen, lassan, fokozatosan terelt vissza önmagamhoz. Remegett a sírástól, és bár eláztatta az ingem, eszem ágában sem volt elengedni, hiszen tisztában voltam vele, hogy szüksége van rá.
Ahogy érzékeltem, hogy elhúzódik, elengedtem. Figyelmesen szemléltem az arcát, a kezeit, és ahogy az agyam pillanatok alatt értelmezte a jelelést, - amit csak miatta tanultam meg - ráncba szaladt a homlokom. Haragszik? Miért? Ismertem, és tudtam, hogy imádja a lányát, és szinte bármit megtenne érte. Viszont Hope arckifejezése, könnyes, könyörgő szemei visszafojtották felgyülemlő kérdéseimet. Egyelőre. Elképzelésem sem volt mi történhetett, de arra esküt mertem volna tenni, hogy ki fogom deríteni.
Megadóan emeltem fel a kezeimet.
-Rendben. Egyelőre hagyjuk apádat és haza sem viszlek. – Tudtam, hogy nem szeret otthon lenni, hiszen az anyja állapotával is tisztában voltam. Szegény Dwayne nem volt egyszerű helyzetben, ahogy Hope sem a labilis, antidepresszánsokon élő anyja mellett. Ha túl sokat nem is tehettem értük, érte, de most képes voltam neki egy szusszanásnyi időt hagyni, hogy megnyugodjon, összeszedje magát és a gondolatait. Ezen okból kifolyólag a számonkérést is hanyagoltam egyelőre, hogy vajh mégis mi a bánatot keresett itt, a kivilágítatlan utcán, egyedül.
-Mit szólsz ahhoz, ha eljössz és segítesz nekem bevásárolni? Éppen oda indultam, mert be kell valljam, üres a hűtőm és a hasam is. Aztán, ha szeretnél, eljöhetsz hozzám. Úgysem jártál még nálam. Viszont – tartottam fel figyelmeztetően a mutatóujjam. – apádnak akkor is szólnunk kell, másnem arról, hogy velem vagy, mert a végén még infarktust kap, hogy hova tűntél. Tehát vagy te írsz neki sms-t….hagyd. Inkább írok én. Közben gyere, üljünk be a kocsiba, ott azért egy fokkal biztonságosabb.
Halványan rámosolyogtam, aztán finoman megfogtam a könyökét és a kocsimhoz vezettem. Udvariasan kinyitottam neki az ajtót, elkaptam az ülésről a telefonom, megvártam, amíg beszáll, aztán én is bepattantam a volán mögé.
-Csatold be magad. – fordultam felé, és csak akkor szenteltem a figyelmem a mobilnak, ha már teljesítette a kérésemet. Gyors mozdulatokkal pötyögtem be az üzenetet.
„Hope velem van. Segít bevásárolni. Ígérem épségben viszem haza.”
Elküldtem, majd a telefont zsebre vágtam, és beindítottam a motort.
Jó negyed óra múlva már a bevásárló komplexum előtt álldogáltam, előttem egy hatalmas kocsival, arcomon szenvedő kifejezéssel. TÉNYLEG utáltam vásárolni. Hope felé fordultam.
-Egyezzünk meg. Te segítesz nekem vásárolni, cserében választhatsz magadnak valamit az áruházból. Minden kell, szóval ne fogd vissza magad. Ha esetleg mégis olyat hoznál, ami szükségtelen, majd eldugjuk valamelyik polcra útközben. – somolyogtam az orrom alatt, és őszintén reméltem, hogy ha ketten rohanunk keresztül az üzleten, 1. semmit nem fogok elfelejteni, amiért még egyszer vissza kellene jönni, 2. ő is kicsit felenged, és elfelejti a problémáit, ha csak időlegesen is, hiszen olyan nőt még nem láttam, aki ne imádta volna szórni a pénzt.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
77
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 23.
▪▪ Korom :
18
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Csüt. Dec. 24, 2015 11:46 pm Keletkezett az írás



Hát vagy nem értette a jeleimet, azért ez a nemértem arc. Vagy megértette és nem érti apa haragját. Valamelyik a kettő közül, de most nem akarom kilogikázni az arcát. Hosszú időbe tellene. Aztán felemelte a kezét, a fejem kicsit oldalra döntöttem és vártam a jelelést. De az elmaradt, igy a száját figyeltem, ahogy artikulál és megérthetem. Megkönnyebbült sóhajt eresztettem ki, amikor kijelentette, hogy nem visz haza és ez megmosolyogtatott.
Államhoz emeltem a kezem, befele a tenyeremmel. Köszönöm. Hálás vagyok neki. Ő is megérti a „nyelvem”, amióta tudja mi a helyzet velem, azóta tanulja mindezt, csak hogy megértsen, és ne apa legyen a tolmács.
Eltűrtem a hajam az arcomból, végül a könnyeimet is letöröltem. Kitartóan figyeltem a szája mozgását, a szemöldököm felhúzódott, majd az ujját is figyeltem és újra a szájára terelődött figyelmem. Megvakartam a fejem, majd kezem ismét felemeltem és kissé behajlított, összeszorított kezekkel érintettem össze ujj végeimet kétszer. Bolt? Érdeklődően figyeltem őt tovább, de aztán a mosolyom is ott volt. Ujjaim begörbülve a hasam felé emeltem, „széthúztam” és rá mutattam Derekre. Éhes vagy? Az szép. Üres a hűtő és a hasa is… mondjuk én is megennék egy hamburgert... éhes vagyok én is, nah.
Hm. Jó.
Még szép, hogy vele megyek!
Erre elég ha csak rám néz, nem fogok válaszolni. Megyek. Kész! Végül a kocsijához mentem vele, bár nem értettem minek kellett vezetnie odáig, de kedves volt tőle, ahogy az ajtót is kinyitotta. Be is szálltam. Rápillantottam az arcára, akkor közölte a kérését, amit teljesítettem is, majd egy hüvelykujj felmutatással jeleztem neki, hogy kész. A mobilhoz fordult, küldött apunak valami SMS-t és elindultunk. Úgy kettő perc múlva leesett egy dolog akorábbi szavaival kapcsolatban.
Végül csak megkérdeztem. A kezem a karjára tévedt óvatosan, nehogy megzavarjam nagyon, figyeljen kicsit. Majd elemeltem a kezem és amolyan kavaró mozdulatot tettem vele. Főzöl?
Néhány perc elteltével meg is érkeztünk, a kocsi munkára készen gördült Derek alatt, csak a fejemet fordítottam a férfi felé. Csak bólogatok, jelezve, hogy igen, oké, értelek. Aztán jelzésül felemelem a kezem, figyelj.
Összecsukott ujjak, mutató és középső ujj nyitva, mindkettő kézen és összedörzsöltem a kettőt. Kávé?
Ahogy elindulunk a sorok között, minden fontos alapanyagot ami neki szükséges lehet a kocsiba teszek. Vaj, sajt tej…ilyenek. Elférnek a hűtőben.
Meg cukor, olaj, tej, valami péksüti. Ismét eszembe jut valami, távolság volt köztünk, ő meg olvasott valamit. Még jó hogy zacskók mellett voltam. Felkaptam egyet és óvatosan rázni kezdtem épp annyira, hogy felfigyeljen rám. Ha felfigyelt, akkor jól zörögtem. illetve a zacskó tészta. Visszatettem a kikapott zacskót a helyére és ismét megemeltem kezem. Tenyér lefele, összeérintve a hüvelykujjal, majd széthúzva azt, távolságra lepakolt összecsukott kezek, összeillesztett mutató és hüvelykujj széthúzva azokat kicsit felfelé, egy kis füstjel, mutató és középsőujj le felmozgatás és evésre mutatás. Gyertyafényes vacsora? Tervezi? Lesz valaki nála? Mert ha útban leszek, akkor nem akarok a terhére lenni.
Nem tudom mennyi időbe tellett, míg összeszedtük a szükséges anyagokat, de utána a pénztárnál kötöttünk ki.
Szerintem meg van minden, ami kell. A pénztárnál figyeltem a csaj száját, de aztán elmozdult és pont úgy maradt, hogy már nem láttam…tekintetem Derekre vándorolt. Legalább ő érti a helyzetet.
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 4:53 am Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Derek + Hope
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: