Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 7 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég :: 1 Bot

Cloe Ackermann, Dimitri Grigorenko, Grace Washington

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Pént. Dec. 25, 2015 12:03 am Keletkezett az írás



Hayden & Raymond


Méregzöld tekintetét egy pillanat erejéig se emeli el a hófehér, makulátlan plafonról. Néha léhán pislog egyet-kettőt, de hosszú percek óta csak egyetlen egy pontot fürkész, szinte várja, hogy azon valami csoda folytán felfedezzen egy esedékes hibát, repedést, vagy foltot. Az viszont látszólag nagyon ragaszkodik jól bevált kinézetéhez, így Ray egy lemondó sóhaj kíséretében fordítja oldalra a fejét. A zavartalan csöndet csak alkalomadtán töri meg a kintről érkező rohanás és kiabálás hangja, ami az utóbbi időben már szinte elengedhetetlen kellékeként szolgál az életének. Ehhez mérten ő teljes némaságban fekszik a kicsi, és roppant mód kényelmetlen ágyán, egyedül, mindenféle társaság nélkül. Bár, ezt már maga is belátta, hogy egyáltalán nincs értelme annak, hogy akárki is betérjen hozzá, hogyha a nagy részét nem is ismeri egyiknek se. Mindenki váltig állítja, hogy márpedig ő milyen jó barátja, és hihetetlen, hogy nem emlékszik rá… számtalan ilyen vendéghez volt már szerencséje, és mindegyik kedvét le kellett lomboznia azzal, hogy fogalma sincs, hogy mi fán teremnek, honnan szalasztották őket, és miért is kéne őket ismernie. Ennek köszönhetően kivétel nélkül mind villámlátogatásnak volt mondható. Arra viszont ő maga is rájött, hogy jobb, hogyha most kevesebb időt fordít arra, hogy megtalálja az elveszett láncszemeket az életében, és elsősorban arra koncentrál, hogy mihamarabb felépüljön, és elhagyhassa a kórház nyomasztó, fehér falait. Számára a kórház mindig is maga jelentette a poklot, világ életében a hideg futkosott a hátán, ha meghallotta magát a szót, ennek köszönhetően mindig is megtartotta a tisztes távolságot. Emellett amivel szintén fel lehet bőszíteni, az maga a bezártság, ami lássuk be, egy kórházban aligha elkerülhető. Egyedül egy kórteremben, mindenféle beszélgetőpartner nélkül… legalább egy könyvet nyomtak volna a kezébe, mondván, hogy legalább ezzel elvonja a figyelmét róla, de nem. Így az egyetlen, ami maradt számára, azok a gondolatai, ami egyre inkább csak egy téma örül forognak. Szeretne minden emberre emlékezni, aki csak betette a lábát a négy fal közé, és elkezdett neki hadoválni a pár együtt töltött évről, de nem… egyik se ismerős a számára a családtagjain kívül, és ennek a gondolata is csak felidegesíti, és kétségbe ejti egy időben. Olyan sok ember van, aki fontos volt neki az életében, és most tétován ül előttük, és azt se tudja, hogy ki kicsoda. Még a saját feleségét se ismeri fel, akivel már lassan egy évtizede párkapcsolatban él, és semmi, még csak egy halvány szikra, egy emlékkép se lobban fel benne vele kapcsolatban.
Rámarkolva takarójának szélére, hevesen rántja azt le magáról, hogy felülve lábait az ágy mellé készített, számára értékelhetetlen papucsba dughassa. Tenyerét végigsimítja borostás arcán, szemeit egy pár pillanat erejéig lecsukja, majd erőt gyűjtve magán álló helyzetbe szenvedi magát. Jobb kezével nyúl az infúziós állvány irányába, hiszen balja a baleset hatására szilánkosra tört. Lábai is, kiváltképp a bal zúzódott, de nem tört el, ezért a járásban annyira nem akadályozza, de közel se a régi állapotában van. Ez viszont nem jelenti azt, hogy nem éri el a célját, miszerint végre maga mögött tudja, legalább egy kis időre az unalmas, fehér termet. Az állványt maga mellet szorongatva lép ki az ajtón, tekintetét mindkét irányba elveti, hevesen kutatva a lift után. Hosszas hajában végigsimítva indul meg annak irányába, és unott tekintettel figyeli végig, ahogy a lámpa felvillan a bizonyos szinteken. Elégedetten konstatálja, amikor az ajtó kinyílik előtte, és betérve a fülke hátuljába lép, hogy vállát a falnak vethesse. Mikor az ajtó ismét széttárul a földszinten, egy fél másodpercet se tétovázik, rögtön kilép a nyomasztó bezártságot nyújtó felvonóból. Másra se vágyik jobban, mint hogy kijuthasson a vegyszer szagból, ezért az első ajtón, ami a külvilágot mutatja, tétovázás nélkül áthalad. Halvány mosoly szökik arcára, ahogy a tipikus kórházszagot egy pillanat alatt felváltja a friss levegő, és a Nap melengető sugarai veszik át a lámpák villódzását. Céltalanul indul neki az útjának, ami meglepő módon nem sikerül túl hosszasra, mert egy pár lépéssel odébb lévő pad rögtön magához édesgeti, és ő egyértelműen hallgat a hangokra. Alkarját térdére vetve dől egy kissé előrébb, fejét leszegve nézegeti a lába alatt a földnek karistolódó köveket. Elvégre, ha már jobb dolga nem akad…
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Dec. 25, 2015 1:57 pm Keletkezett az írás



Ray and Hayden
 





Már csak egy hét és egy nap... ennyit kell kihúznia az évben ezen hatalmas, viszont annál unalmasabb és egyre inkább repedező falak között melyek gyilkos szörnyetegként magasodnak fölé miközben ő az aprócska szobában ücsörög és igyekszik minél gyorsabban letudni a kezébe nyomott papírmunkát amit nem mellesleg a háta közepére se kívánt. Meg se lepi, hogy újonnan- lassan negyedik napja - neki adják a munka ezen részét, hisz tudják, hogy lelkiismeretes és akkor is összefirkálja jól ismert cirádás, kicsit régimódi írásával bélyegzett lapokat ha más, még a szakorvosok is lusták hozzá.
Múltkor felszólították a létesítmény személyzetét, dolgozóit, hogy legyenek szívesek hibátlanul, komoly odafigyeléssel kitölteni minden receptet, kórlapot és az elbocsájtó papírokat is, mielőtt megint beidéznék a vezetőséget egy csinos kis vitára, miszerint a kórház orvosai hanyagok és felelőtlenek. Hogy mi volt ennek a kis összeröffenésnek az okozója? Egy szomszédos kórház orvosának hanyagsága, hisz éveken át tologattak egy fiatal lányt térdbántalmak miatt, nem műtötték meg de még csak ki se vizsgálták elég alaposan ahhoz, hogy átfogó képet kapjanak a csontozatáról és a térdének örökös kiugrásáról egészen addig, míg valami csoda folytán Hayden kezébe nem került az ügy.
Sophia és Eris jó barátja a fiatal rezidensnek ide s tova lassan ötödik éve, így egy újabb balesetet követően a lány nővére hozzá hozta be csak, hogy biztosak legyenek abban, ez még helyre hozható. Noha meglehet, Jonathanra volt szüksége ahhoz, hogy feltérképezze a helyzetet - ortopédiából a maga balesete ellenére se a legjobb - mégis sikerült megoldani a térdműtétet anélkül, hogy annak komoly következményei volnának. Nem igényel sok fizioterápiás órát, nem kell újra tanulnia járni, egy szóval rendbe fog jönni bár meglehet, hogy a szenvedélyéről le kell mondania vagy más módon folytatni azt. Kímélőn és odafigyelőn.
Viszont ez az orvosi gondatlanság és egyre sűrűsödő hanyagság maga után vonta Hayden haragját, ami megtestesül a Cole família rettegett természetében...feljelentést tett a másik kórház orvosa ellen, aki el is veszítette a pert, elvették minden létező orvosi papírját, megfosztatták a munkájától és az életétől is. Legalább ő így érvelt, mikor vérszemet kapva Haydenre mutogatott mint galád szörnyetegre.
Az utóbbi időkben visszafogottabb és sokkal nyugodtabb lett, még a vitákat se a maga csattanós módján rendezi le, egyszerűen csak megfontoltan végighallgatja mások érveit melyek ha nem tetszenek neki vagy szimplán nem veszi jó néven a pontatlanságot akkor rideg tekintettel, a maga komolyságával elmagyarázza, mit, hogy kellene csinálni. Hogy ez mikor vált nyilvánvalóvá és ismertté? Mikor pár nappal ez előtt Sarah olyan mértékben feldühítette őt, hogy már kedve, de még csak ereje se volt ahhoz, hogy megemelje a hangját. Amúgy is miért tette volna? Sokkal szánalmasabb és undorítóbb ha valaki csak ordibálással tudja megoldani a dolgot mint sem gondolkodva, emberi hangnemben.
Az őt ért támadás és alaptalan vádak egy olyan énjét csalogatták elő, akit talán senki nem látott ez által nem is ismert még. Mintha egy pszichopata bújt volna a bőrébe, teljesen érzelemmentesen, komoran beszélt hangja soha nem váltott színt, pedig mindig is jól tudott játszani vele, csak akkor mikor hitetlenkedés és értetlenség vette át haragja helyét. Nem tudta mire vélni a nő hisztijét és hangvételét, amit noha nem vett magára hisz sejtette, hogy hasonlóképpen fog reagálni, mikor felébred - ismeri mint a rosszpénzt - ennek ellenére úgy van vele már évek óta, hogy ha ő is képes emberileg - itt most nem is azon van a hangsúly, hogy orvosok - megadni bárkinek a tiszteletet, akkor azt tegyék már meg vele is. Lehet, hogy fiatalabb mint a szakorvos és nincs még papíron képzettsége, ettől függetlenül az emberi normák megkövetelik azt, hogy emberszámba vegyünk másokat és ne úgy beszéljünk vele mindenki füle hallatára, mintha a seggéből rángatta volna ki.
Ezen eset óta pedig hasonlóképpen oldja meg a feszült helyzeteket, hisz valamit elvágott benne az akkori vita. Nem kér mások pofátlanságából és haragjából, nem kér a flegmaságból és a kicsinyességéből. És mi az amit a legjobban utál? Az én központúságot... ha valamit akkor azt el lehet felejteni a jelenlétében mert biztos, hogy baltás gyilkossá teszik vele még akkor is, ha egy szakorvos fordul ilyen módon a rezidensekhez.  
Még három betege lenne hátra a műszak befejezése előtt, és ki tudja, hogy mikor hoznak be egy törött nyakút, lábút, fülűt, akit "valamilyen csoda folytán" megint neki kell ellátnia, ettől függetlenül nem tud szabadulni a papírok rabságából melyeket ha nem ír meg húsz percen belül, szinte biztos, hogy becsavarodik. Már jojóznak a szemei, remegnek a kezei a sok körmölés miatt és egy kávé is jó lenne csak, hogy feltudjon pörögni.
Utálja, mikor ő az egyetlen ember aki a traumán tartózkodik mint abban jártasabb orvos, körülötte ezer rezidenssel akik még csak arra se veszik a fáradtságot, hogy kicsit megerőltessék magukat és tegyenek azért, hogy a tásaiknak jobb és könnyebb legyen. A gond csak az, hogy belőle is egy van - sokak örömére - és nem tud ezer felé szakadni bármennyire is próbálkozik. Még nem tanították meg neki az osztódás technikáját, nagy valószínűséggel nem is fogják.
- Végre... - sóhajtja ahogy az utolsó pont is felkerül a papírra melyeket egy kupacba söpör össze, hogy aztán a hóna alá csapva kitolja maga alól a gurulós széket és elinduljon a főorvosi szoba felé, ahol le kell adnia az iratokat. Menet közben valami külső erő azt sugallja neki, hogy vegyen egy pillantást a belső udvar felé, így amint megpillantja a padon ücsörgő, mellette tornyot álló infúziós állvánnyal tétlenkedő ismerős alakot, ahelyett, hogy folytatná az útját, inkább az ajtó felé veszi az irányt, ami kinyílik előtte. A kinti fullasztó, nyirkos meleg - ami a közelgő esőt sejteti - szinte pofán csapja így mintha egy falnak ütközne megtorpan, de útját nem változtatja meg, kíváncsi tekintettel közelíti meg nagybátyját aki az orrát lógatva ül a padon iszonyatosan "szexi" zöld hálóingjében.
- Ezer szerencséd, hogy legalább a hátsódat takarja. Tele menne szálkával - áll meg felette cinkos mosollyal, zöldjeivel a másik férfi zöld íriszeit keresve.
- Mi van veled, nem úgy volt, hogy ma még nem kelhetsz ki az ágyból? - tudakolja rosszalló pillantásokkal miközben közelebb lép az állványhoz, hogy a gyorsan csöpögő folyadék tempójából visszavegyen. Pont most töltötte ki az ő kórlapját is, még mindig a kezében van és aszerint nem ez az ütem van leírva.
Három héttel ez előtt mikor behozták a nagybátyját, mintha arcul csapták volna egy baseball ütővel. Szinte fel se fogta először az agya azt, hogy mi történt és, hogy milyen állapotban van az egyik szerette, aki sokak közül az egyik legkedvesebb számára. Mintha a levegőt is kipréselték volna a tüdejéből mikor látta a roncsolódott, zúzódásokkal és törésekkel tarkított testét, ám a legnagyobb félelme mégis az volt, hogy talán nem fog felébredni a kómából, ami magával ragadta. Túl sok és túl nagy bevérzések voltak az agyában melyek nem akartak visszahúzódni és felszívódni napok után se, ezek által pedig érezte, hogy itt komolyabb, talán sorsfordító dolog fog történni...tapasztalat. Ezer ilyen esetet látott már, volt ami szomorú, volt ami vidám kimenetellel végződött.
Azt biztosan sejtette, hogy fel fog ébredni, de attól halálosan rettegett, hogy olyan mértékű károsodást szenvedett a baleset miatt, amivel elveszítheti azt az embert, aki egész élete során mellette állt és segítette. Az elmúlt másfél évben egyre nagyobb és nagyobb csapások érik őt és a szeretteit, családtagjait, kezd elege lenni belőle, miért nem lehet egy éve boldog és felhőtlen? Miért kell állandóan aggódnia valaki miatt? Jelen pillanatban is kezelnie kell Ray balesetének és kómájának következményét... nem emlékszik. Amnéziás lett tizenegy évre visszamenően. Hogy fog ebből visszatérni? Hogy fog emlékezni arra a nőre akit feleségül vett? Hogy fog emlékezni arra a gyönyörű kislányra, akit ő nemzett és akit szeretettel, végtelen apai odaadással nevelt? Ki lesz így belőle?




Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Dec. 25, 2015 7:31 pm Keletkezett az írás



Hayden & Raymond

Unottan csukja le szemeit, ahogy hallgatja a mellette csöpögő folyadékot, amitől legszívesebben már a falra tudna mászni, de megemberelve magát, minden egyes alkalommal csak vesz egy mély lélegzetet, és elengedi a füle mellett, és próbál másra koncentrálni. Ez viszont minden egyes alkalommal csak azt eredményezi, hogy az emlékezetkiesésén kezd el töprengeni, amit, mint kiderült, mostantól a legnagyobb mumusául kell számon tartania. Olyan fontos embereket veszített el egyetlen baleset következtében, akik állítólag az életet jelentették a számukra, akikért képes lett volna a saját kardjába dőlni. Most pedig, egy óvatlan elmerengésnek köszönhetően ilyen helyzetbe hozta magát. És az egyetlen, amitől retteg, hogy nem fogja visszanyerni az emlékezetét. Fél attól, hogy az élet, amit élt, amire nem emlékszik nem tetszene a számára, ezért a biztosba kapaszkodik, és a látogatóit, akiknek még csak az arca se rémlett, szimplán elküldte, mondván, hogy nincs hozzájuk idegzete. Ami lássuk be, nem is tért el nagyban a valóságtól, mert legszívesebben azokkal se nézne szembe, akik a saját vérének mondhatják magukat. Noha próbálja titkolni, de kétségtelen, hogy iszonyatosan megviselte a baleset, és a mostani állapota, amivel lényegében nem tud mit kezdeni.
Hirtelen mozdulattal rántja le magáról a takaróját és temeti lábait a papucsába, hogy aztán az állványát megragadva induljon el a lift irányába. Nem tudja, mit is tervez, csak annyit tud, hogy legalább egy pár percre ki kell szabadulnia a négy fal fogságából, annak ellenére is, hogy állítólag még nem tehetné meg. A földszintre érve a belső udvar felé pillant, és egy pillanatig se tétovázik, rögtön megközelíti azt. Arcul csapja őt a levegő mámorító illata, még ha az nincs is agyonklímázva, mint az épületben, sokkal jobb, nyugtatóbb hatással van rá, így még csak a visszamenés gondolata se fordul meg a fejében. Tekintete egy padon állapodik meg, és, bár nem tette meg a várt utat, telepszik rá, és csak, mindenféle gondolattól mentesen bámul maga elé. Tény, hogy itt se csinál mást, mint odabent, de sokkal barátságosabbnak érzi a Nap sugarait, mint a hófehérre mázolt falakat.
Halk nevetést nyom el magában, és helyette csak egy széles vigyor az, ami szétterül arcán, mikor meghallja az ismerős, mégis a megszokottnál mélyebb hangot. Nem tekint fel rá rögtön, egy pár másodpercig csak a cipőjét tanulmányozza, majd ahogy feltekint, rögtön az övéhez hasonló, zöld szempárt kezdi el kutatni, ami a szokásos gyermetegséget tükrözi a mosolyával egybevéve.
- Ezzel a vékony kis anyaggal se túl lélekemelő, mit ne mondjak –egy halovány mosoly ül ki arcára, miközben szép lassan kiegyenesedik, legalábbis ameddig képes rá fájdalom nélkül. És hát, lássuk be, ez aligha okoz látható változást az előző pozíciójához mérten. A balesete már pár nappal több, mint három hete történt, de még mindig annyira sajog mindene, mintha legalábbis most rángatták volna ki egy elefánt alól. Azt viszont be kell látni, hogy ez még mindig jobb eset, mintha még mindig kómában feküdne, és ezzel a szerettei utolsó idegszálain lejtene táncot. Ehelyett csak a halk felszisszenéseit kell hallgatniuk, amit egy hirtelen mozdulat eredményeként szokott hallatni, jobb esetben –mint a mostaniban is- csak csendben tűr, és inkább megpróbál ismét kényelmesen elhelyezkedni.
- Hát, azt hiszem lebuktam… -ajkait résnyire szűkítve biccenti egy kissé oldalra a fejét, ezzel is mutatva, hogy fittyet hány a szabályokra. Az biztos, hogy akkor se tett volna másként, ha a lába tört volna el, nem a karja. Számára ez a pár napnyi bezártság is bőven elég volt, és ki kell szellőztetnie a fejét a temérdeknyi idegen után. Kétség kívül sok volt számára a napi egy-két látogató, hiszen még magát a balesetet se heverte ki, nem, hogy az azzal járó következményt. Egyelőre a maga részéről örül annak, mint majom a farkának, hogy legalább a családtagjai nagyobb részére emlékszik, és nem kell teljes bizonytalanságban élnie, és csak elfogadni a tényt, hogy ők tényleg a rokonai. Tény, hogy azokra se emlékszik, akikkel az utóbbi tizenegy évet töltötte, de ez legyen a legkevesebb…
Arcáról egyik pillanatról a másikra tűnik el a mosoly, és egy sóhaj kíséretében simít végig tarkóján. Kihasznál pár másodpercet arra, hogy a semmibe révedve gondolkozzon, majd tanácstalanul fordul unokaöccséhez, és mély baritonja megszakítja a beszélgetésükre ült csöndet.
- Fogalmam sincs, hogy mit fogok csinálni, ha végre elmehetek innen… hova menjek haza? A farmra, vagy ahol eddig éltem? Szerinted melyik lenne a jobb, vagy legalábbis az ésszerűbb? Számomra idegen emberekkel élni egy fedél alatt, vagy olyanokhoz visszamenni, akiket ismerek és szeretek? –tekintetében ott lapul a tehetetlenség, amit jelen esetben ő nem tud kezelni. – Nyilván az „érettebb” énem kapásból tudná rá a választ, de én egyelőre magatehetetlen vagyok ebben a témában… -lemondó sóhajjal rázza meg a fejét, és erőt véve magán, összeszorított fogakkal dől neki a háttámlának. Tekintetével szüntelenül Hayden arcát kémleli, és türelmetlenül várja a tanácsát. Ő maga se tudja eldönteni, hogy kitől szeretné hallani a választ… az orvostól, akivé kinőtte magát, vagy az unokaöccsétől, akit viszont kisgyerek kora óta szeret és örömmel fogadja a tanácsait. Az is lehet, hogy az egyik vélemény ütné a másikat, sose lehet tudni. Egyelőre csak egy biztos pontra van szüksége, amin elindulhat. A végső döntés viszont saját magán, és az orvosán fog múlni.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Dec. 27, 2015 3:26 pm Keletkezett az írás



Ray and Hayden
 





Az embernek mindig farkasszemet kell néznie a félelmeivel melyek esetén minél többet lát az életből és annak kegyetlen viszontagságaiból, annál inkább elszaporodnak és egyre sötétebbé, gyilkosabbá és zordabbá válnak. Azt hiszi az ember, hogy egy orvosnak aki a napjának jelentős részét négy fal közé zárva kell élnie, nem lehetnek igazi velőt rázó, rettegett félelmei. Nem kell attól félnie, hogy autóversenyzőként kitör alatta a jármű segge ezzel felcsavarodik a villanyoszlopra... mivel orvos és jobb esetben hozzá hasonlók közé van bezárva, nem kell attól tartania, hogy bármilyen betegség ledöntené a lábáról vagy épp elvenné az életét, hisz százak állnak mellette egy ilyen időszakban és segítenek. Lehet, hogy saját magukkal kapcsolatosan nincs is mitől tartaniuk, de sajnos van egy olyan dolog, ami mindenen túltesz és mint egy vadállat kap az orvosok torka után, ha pedig bekövetkezik a rettegett baleset akkor még a levegőt is kipasszírozza a tüdejéből minden további nélkül.
Amióta az eszét tudja, meg kell küzdenie a magassággal a bezártsággal és a kiscsirkék bolyhos, tollas, csipogó rémségével akik azóta üldözik őt még az álmaiban is vámpírfogú szörnyetegként, mióta kiskorában megkergette őt az egyik tyúk - név szerint Murphy, akit a húga nevezett így -  mikor Hayden ki akarta szedni alóla a tojást, de helyette egy kiscsirke maradt a kezében aki sipákolva, hisztizve ellenkezett. Azóta nem szereti a tollas állatokat másként látni, csak ételként felszolgálva a tányérja közepén jó nagy adag zöldség körettel és hozzá illő mártással megspékelve.
Ám egy ideje van valami, aminek már a gondolatától is rosszul van és ez olyan mértéktelen rettegéssel rántja magához, majd döngöli a földbe, hogy akaratlanul is felteszi magának a kérdést, "tényleg folytatni akarom? Biztos orvos akarok lenni azzal a tudattal, hogy azok akiket szeretek, hozzám kerülhetnek, mint kezelnivaló beteg?". Egyszerűen megtudja őt ölni a tudat, hogy olyan személyt kell visszahoznia a halálból vagy nap, nap után kezelnie aki a rokona, szerette és barátja. Eleve rossz érzés ellátni még az állatodat is, ha a torkán akad a kacsa nyakának egyik csigolyája vagy lesántul a kiskutyád, de mi van akkor ha az a személy lesz a "műtenivalód", akivel az eddigi életedet élted és akivel napi szinten találkozol? Valaki, aki sokat számít neked, aki mindig egyengette az életedet és ott segített ahol tudott? Most pedig nem látsz belőle mást csak, hogy szétroncsolódott kézzel, lábbal vagy épp fejjel fekszik előtted magatehetetlenül és csak az az egyetlen jó jele a vele történteknek, hogy a kómája ellenére is képes egyedül lélegezni, nincs szüksége gépekre.
Mint orvosként, mint pedig emberként hatalmas kockázatot kell vállalnod azzal, ha te magad fogsz szikét a szeretteid esetében, és ez így volt akkor is, mikor három héttel ez előtt telefonon és csipogón is riasztották őt Ray balesete miatt. Először nem akarta elhinni azt amit lát a kis masina kijelzőjén, és a telefonba se tudott beleszólni csak kipattan Zoya mellől az ágyból, felkapta az első ruhadarabot ami a kezébe került - még csoda, hogy a lány melltartóját nem akarta magára rángatni - és már rohant is a kórházba, hogy nagybátyja mellett lehessen. Mire beért, a férfi felesége már rég tudott arról, hogy mi történt, és ő is követte Haydent az épületbe, de ezek után ő rá várt az, hogy stabilizálni tudja az állapotát. A legnagyobb szaktudására, kitartására és lelki jelenlétére volt szüksége ahhoz, remegés nélkül, orvosként gondolkozva betudjon öltözni, majd elkezdje a követelt és elvárt eljárásokat. Próbált minél kevesebbet gondolni arra, hogy talán elveszítheti azt az embert, aki azóta mellette van, mióta az eszét tudja és akivel annyiszor beszél telefonon vagy személyesen, ahányszor csak alkalma van rá. Minden egyes alkalommal mikor a zúzódásokkal és karcolásokkal telített arcára nézett, próbálta elfeledtetni magával azt, hogy egy gyönyörű feleség és egy kislány vár rá odahaza, akik szeretik és akiket mindenkinél jobban szeret. Nem volt könnyű dolga elkülöníteni egymástól Rayt és azt a beteget aki autóbalesetet szenvedett hazafelé menet, hisz ő maga azon orvosok körébe tartozik, akik mindenkit meg akarnak menteni, mert az emberek többet érdemelnek annál mint, hogy nyomorúságos heteket töltsenek el egyéb masinákon aztán egyszerűen csak egy gombnyomás és mindennek vége szakad. Persze ezzel egyidejűleg azzal is tisztában van, hogy a menthetetlenek halálának idejét ki kell mondania.
Egy orvosnak, ha hozzá kerül egy rokona, elsőként a bűntudattal kell majd megküzdenie, hisz akad, hogy ötven-ötven százalék az esélye arra, hogy túléli vagy sem. Épp ezért is emeli meg az összes, amúgy nem létező kalapján Jonathan előtt amiért képes volt arra, hogy nyolc évvel ez előtt életben tartotta őt, miközben több másik orvos is ténykedett körülötte. Mondhatta volna a javarészt elvérzett unokaöccse esetében, hogy "bocsánat de nekem ez nem fog menni, keressenek mellé mást", de nem tette. Ő mindvégig kitartott és megmentette őt. Új életet biztosított neki a térdprotézissel, amit már aznap be kellett ültetnie.
Hayden akkor érezte először a családtagok ellátásával jelentkező feszültséget és félelmet, mikor valamennyivel több, mint egy évvel ez előtt Karent, a nővérét kellett megmentenie. Ha akkor ő nem lett volna, minden bizonnyal már a nő se élne.
- Így jártál, legközelebb ha már meg akarsz szökni, hozz magaddal egy kispárnát. De ha lett volna eszed akkor bent maradsz és elüldögélsz ott. Nem mindegy, hogy ebben a fullasztó melegben üldögélsz egyedül vagy odabent, ahol legalább van klíma is? Ráadásul az ágyad is a legkényelmesebbek egyike között van ami csak található a kórház falain belül - vonja fel a szemöldökét kíváncsian, de a mosolygós "ráncok" még mindig ott vannak a szemei és a szája sarkában is. Örül annak, hogy átjutott a krízis helyzeten és, hogy felébredt a kómából, ettől függetlenül még nem lenne szabad idekint rohangálnia, főleg nem felügyelet nélkül. Talán épp ezért de olyan őszinte az a bizonyos mosoly, amit küld nagybátyja felé.
- Reménytelen alak - drámai sóhajjal ül le mellé, miközben az akták a padon fennmaradó üres helyre kerülnek. Minek szorongassa őket, ha le is teheti anélkül, hogy gyűrődnének?
Zöldjei a kórház világos épülete fölött gyülekező jókora fekete fellegeket szemléli melyek baljóslatú, kicsit világvége szerű külcsínt kölcsönöznek a pillanatnak. Egy orvos, amint az infúzióállványos, "csini hálóinges" betege mellett ücsörög a kórház udvarán annak látképével. Nem túl biztató látvány, ettől függetlenül szerencsére semmi halálosat nem kell közölnie vele, de az arckifejezése mégis megkeményedik mikor meghallja Ray szavait.
- Bár tanultam pszichológiát és az ilyen esetekből írtam az egyik vizsgamunkámat, de erre nehezen tudok válaszolni és inkább a tapasztalatok segítenek. Én amondó vagyok, hogy ha emlékezni akarsz és el is akarod érni, hogy ismerd azokat az embereket akikkel nap, nap után találkoztál minek után eljöttél a farmról, akkor haza kell menned. Oda ahol a feleséged és a kislányod is él. Ott olyan atrocitások érhetnek amivel minden nap találkoztál, amik ismerősek számodra és talán már az első alkalommal felismerésre fogsz lelni. Ha mást nem, hát gyanús lesz, "mintha láttad volna már". Kicsit talán de ja vú-s lesz. A farmot már csak azért se mondanám lehetséges opciónak, mert odahaza elég nagy felfordulás van manapság. Ugye te nem emlékezhetsz rá, de nyolc évvel ez előtt mikor volt a balesetem, akkor anyu teljesen megváltozott... Nem foglalkozik úgy a családjával mint kellene, a farm méreteit egyre csak növelte, de a bevétel ezáltal nem jön. Már nem az a hely amit te ismertél, így csak még nagyobb fejfájást okozna neked. Nem hiszem, hogy szeretnéd azokat a személyeket akikhez "hazamennél" - húzza el a száját, hisz az ő számára is a családja volt a legfontosabb dolog az életében. Az anyja az apja, John, a testvérei és a nagybátyjai. De újonnan nincs más mint, hogy csak azt hallgatja mindenkitől, hogy az anyja, az a nő aki megszülte, egyre nagyobb és nagyobb hülyeségeket csinál, de főként másokból csinál címeres ökröket. Már csak a nagybátyjaiban és a nővérében tud igazán megbízni valamint mostohaapjában, Johnban. Az ő családja ennyiben ki is merül.
- Viszont azt se mondom, hogy olyan közegbe menj ahol nem ismersz senkit és ahol van egy kisgyerek aki nyilvánvalóan nem érti azt, hogy miért nem hívod őt úgy, hogy "kicsim, vagy édesem", helyette csak ijedten méregeted az ismeretlen ismerőst... ha igényled, akkor az én lakásomban van egy szabad szoba, oda jöhetsz addig amíg csak szükséged van rá, csak ne lepődj meg, ha korán reggel nem engem látsz hanem egy anyaszült meztelenül rohangáló, nők kedvencét. Két rezidenstársammal élek együtt, de legalább tudhatod, hogy jó kezekben vagy ... na nem azok után, hogy épp most esett hasra általam az egyik, na mindegy - nevet fel kicsit szórakozottan, ahogy hátradől s tarkóját az ósdi pad háttámlájának támasztva kezdi a viharos égboltot kémlelni.
- Annyira örülök, hogy életben vagy, Ray. Lehet, hogy egyelőre kétségbeejtőnek tartod a helyzetedet és azt, hogy nem emlékszel az utóbbi tíz évből semmire, de bízok benne, hogy ez megfog változni és idővel minden olyan lesz, mint régen! Szeretném ha tudnád, hogy nagyon sokan állunk melletted akik azért vannak, hogy jobban legyél! - van egy kellemes éle a hangjának. Valami megnyugtató búgás ami piszok mélyről jön, és amivel minden betegét, betegének hozzátartozóját megtudja nyugtatni. Egy kis mélység, ami tudat alatt mindig előjön a kórházban tartózkodásának ideje alatt, de azon kívül, Haydenként soha nem jelentkezik.





Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Dec. 28, 2015 12:53 am Keletkezett az írás



Hayden & Raymond

Elégedetten konstatálja a friss, bár tény, hogy kissé párás, és fülledt levegőt, ami az épületből kilépve fogadja őt. Tény, hogy a többiek, kik óránként járkálnak ki-be csak panaszkodnak az időjárás viszontagságaira, de ő most annál inkább élvezi, holott régebben ő se tett másként. Lassan egy hónapja nem tette ki a lábát a környezetbe, mint egy madarat zárták kalitkába, és, bár a mai nap még ágyban kellett volna maradnia, ő a részéről úgy döntött, hogy nem bír a vérével, elvégre, ha jól érzi magát, mégis milyen problémák érhetik? Legalábbis gondolja ezt ő, aztán nagy valószínűséggel az orvosok nagy része hosszas beszámolók közepette mondanák el neki, hogy milyen következményei lehetnek az általa indított expedíciónak. Ezek a gondolatok ismét a fejébe kúsznak, amikor meglátja Hayden-t maga előtt, és megüti fülét a kérdőre vonó hangnem, és a bizonyos szavak, amik mintha nem is unokaöccse száját hagynák el, hanem egy számára teljesen idegen orvos állna előtte, és sulykolná ezt a fejébe. Összevont szemöldökkel figyeli a srác arcát, ahogy vázolja a helyzetet, és mikor azt befejezi, ő maga csak vigyorogva szembesíti az ő nézőpontjával.
- Nem mindegy, hogy odabent ülök a klímázott szobában, vagy idekint a melegben? És ha már itt tartunk, a formásabbik felemet eléggé megviselte a több mint három héten keresztül történő fekvés azon a bizonyos, kényelmes ágyon –esze ágában sincs ezt szemrehányásként mondani, sokkal inkább kaján vigyor az, ami megbújik az arcán. Természetesen nagyra értékeli mindazt, amit az orvosok az utóbbi időben tettek érte, nem is tudná rendesen szavakba önteni azt, hogy milyen hálás emiatt, de hát ez még nem változtat a tényen, hogy ő maga nem bírja a kórházakat. Maga az épület, és a gondolat, hogy hány ember vesztette itt életét az, ami továbbra is felszínen tartja ezt az érzést benne. Az orvosok irányába pedig végtelen tiszteletet mutat, hiszen mással nem is lehetne méltatni azt, amit minden nap véghezvisznek, és ez nem csak az ő, mondhatni kivételes esetében igaz.
- Hányszor hallottam már ezt… -széles vigyor kíséretében nézi végig, ahogy unokaöccse színészeket megszégyenítő drámaisággal foglal helyet a padon, mintha legalábbis Ray noszogatta volna arra, hogy ezt tegye. Elvégre, ő maga teljesen jól meg volt egyedül is a maga kis gondolataival, az már a szerencsés véletlennek köszönhető, hogy Hayden felfigyelt rá, hogy nagybátyja egymagában lógatja az orrát.
Mélyen szívja magába a levegőt, ahogy fejét kissé megemelve emeli tekintetét az egyre inkább gyülekező, baljóslatú, fekete felhőkre, amiket egyértelműen nem az aranyos kis bárányfelhő titulussal illetne. A fények ez által érdekes, kissé narancssárgás fényt vesznek fel, a környezetre pedig a szokásos, vihar előtti csend ül ki. A madarak egyik fáról repülnek át a másikra, a csiripelések is egyre inkább kezdenek alább hagyni, sokkal inkább felváltja a helyét a biztos menedék keresése. Ehhez mérten ők ketten, mintha legalábbis nem látnák azt, ami készülőben van, teljes nyugalommal üldögélnek a padon, és olyan áhítattal figyelik az egymásba zúduló felhőket, mintha a helyén a naplemente lenne látható. Az  viszont más kérdés, hogy milyen gondolatok zajlanak le mindkettejük fejében, és ez Ray ábrázatára ki is ül, amint arcélei megfeszülnek, tekintete sokkal inkább kétségbeejtővé válik, mintsem kellemességét.
- Nem vagyok benne biztos, hogy nagyobb fejfájást okozna, mint az, hogy olyan emberekkel éljek egy fedél alatt, akik ismernek, és szeretnek engem, de nekem fogalmam sincs róluk. Amikor felébredtem, Josephine volt az, aki fogadott… azt a csillogást látnod kellett volna a szemében, a megkönnyebbüléstől könnyezett. Én viszont akárhogy szerettem volna, egyszerűen nem emlékeztem rá, és most csak a tudat van meg bennem, hogy ott van nekem ő, és a lányom is, viszont ennél magatehetetlenebb még életemben nem voltam… Nem akarok nekik csalódást okozni, Hayden. Nem akarom, hogy az legyen, hogy velük töltöm az egész napomat, számukra én egy nyitott könyv vagyok, mindent tudnak rólam, én viszont két teljesen üres könyvvel állok szemben –tekintete egyre inkább a szomorúság jeleit továbbítják unokaöccse irányába, végül csak lemondóan simítja kezét a tarkójára. Ezzel a tudattal pedig, hogy lényegében már a farm se áll fent számára lehetőségnek, még magatehetetlenebbnek mutatkozik, mint az előtt. Tény, hogy az első opció az, ami a leglogikusabb, de annál idegőrlőbb… Zöldjeit szép lassan emeli fel a kövek közül, és irányítja Hayden felé, ahogy az egyre inkább halad előre beszédében. Szomorkás mosoly az, ami kiül az arcára.
- Köszönöm az ajánlatot, de a ti terhetekre se szeretnék lenni. Na meg szívesen elkerülném az emlegetett látványt, azt hiszem nem vagyok rászorulva –halkan nevet fel, de vigyora csak egy halvány mosollyá formálódik. – És igen, az én szempontomból nézve nagy valószínűséggel az lenne a legjobb, hogyha ugyan abba a közegbe kerülhetnék vissza, amiben eddig is voltam, de nem lehetek önző, Sophie érdekeit is szem előtt kell tartanom. Bár tény, hogy az én érzéseim vele kapcsolatban semlegesek, vagy egyáltalán nincsenek, de ő nem tud máshogy rám tekinteni, mint az apjára… -számára még mindig érdekes ezeket a szavakat kiejteni, hiszen még a tudattól is a falra mászik, hogy van egy lánya, de már annál inkább kezd beletörődni abba, hogy ez az igazság, ha elfogadja, ha nem. Elvégre, ő maga még mindig úgy emlékszik, hogy egy teljesen más hölggyel él párkapcsolatban…
Féloldalas mosollyal hallgatja végig Hayden szavait, és ahogy a végéhez ér, jókedvűen paskolja meg párszor a vállát.
- Köszönöm… sokat jelent, tényleg –csupán ennyit mond, de a hangjában csak a határozottságot lehet észrevenni. Már maga a gondolat, hogy hányan állnak mellette, orvosok és a szerettei, valamiféle megnyugvást nyújtanak számára.
- Tudnál mesélni egy kicsit rólam..? Tudom, nyilván temérdeknyi más, és jobb dolgod van, nem is várok regényeket, csak valami információt, amiről tudnom kéne, de még sincs róla semmi fogalmam –hangjában némi kérlelést lehet észrevenni, de természetesen nem áll szándékában semmit ráerőltetni a fiúra, elvégre az iratok, amiket eddig a kezében szorongatott nem fogják leadni magukat, ahogy a betegek se fogják ellátni a saját gondjaikat. Azonban mégis van benne egy kicsi önzőség, holott tudja, elsődlegesen nem ő áll mindennek a középpontjában, ő is csak egy a sok közül.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Dec. 28, 2015 11:38 pm Keletkezett az írás



Ray and Hayden
 





Ray mindig is olyan valaki volt, aki jól csűrte-csavarta a szavakat, talán nem véletlen, hogy színész lett belőle s épp ezért is mosolyodik el Hayden mikor meghallja az újabb kötekedő kis megjegyzést tőle. Lehet, hogy normális esetben nem tetszene most neki az ellenkezés, hisz elég húzós nap van mögötte - a hétről nem is beszélve - és ilyenkor még az ő csipája is ki szokott nyílni, de egy ilyen három hét után komolyan örül annak, hogy nagybátyja képes arra, hogy beszéljen. És ha jobban belegondol abba, hogy akár meg is halhatott volna, vagy a becsapódás pillanatában, vagy pedig az idő alatt míg kómában volt, csak még inkább buzdítaná őt a beszédre de még a kötekedésre is. Mert most szívesen hallgatná azt, amit évekkel ez előtt nem...
Mindig Ray volt az, aki leteremtette Haydent mikor hülyeséget csinált. Míg a többi nagybátyja, közöttük Jon is - inkább odafigyelt arra, hogy ne történjen általa hülyeség ha pedig mégis beütött a krach, akkor magukra vállalták, addig Raymond ennek ellenkezőjét csinálta. Mindig megemelte a hangját és igyekezett jóra nevelni az unokaöccsét aki minden alkalommal meg is fogadta a tanácsát. Hayden kölyök korában utálta ha megemelte a másik a hangját vele szemben, most viszont hallani akarja azt a recés orgánumot, a reszelős élt a baritonjában, ami a Cole-ok sajátja lassan évszázadokon át, legyen szó nőről vagy férfiről.
El se akarja, de talán nem is tudja elképzelni azt, hogy mi lenne most vele, ha a temetését kellene szerveznie Ray feleségével, nem pedig a különböző terápiákat amit a férfi igényelni fog ahhoz, hogy mihamarabb felépüljön. Nem tudná, egyszerűen képtelen lenne végignézni ahogy a felesége összeroppan a hatalmas súly alatt, a kislányát, Sophiet pedig főleg nem szeretné elképzelni apa nélkül, hisz olyan pici és gyámoltalan még. Olyan lányka akinek szüksége van az édesapjára, annak oltalmazó ölelésére és határozott, nevelő szavaira. Nem azt mondja, hogy nem állna mellettük, de az biztos, hogy ő maga is összetörne a tudattól, hogy elveszítette valakijét, aki sokak közül az egyik legnagyobb jelentőséggel bírt az élete folyamán.
- Ha neked mindegy Ray, akkor nekem is az - nevet fel végül, elvégre csak eljut a tudatáig az a néhány szó, amit az imént mondott és illene is rá választ adni ahelyett, hogy csak pislogna ki a fejéből miközben le nem veszi a tekintetét a szemközti épület faláról. Még mindig nehezen viseli és kezeli a tudatot, hogy az a férfi aki tíz évvel ez előtt volt, visszatért, hisz ha valaki akkor ő páholyból nézhette végig, ahogy megváltozik. Felesége ölelésében teljesen más lett. Eltűnt az a férfi, aki volt, aki leginkább a jelenlegi Haydenre emlékezteti. Ha a családjában fel lehetne mutatni két embert akik a legjobban hasonlítanak, vagy hasonlítottak egymásra temperamentum szintjén, akkor az Ray volt ő. Hasonló volt az ízlésük nem csak a nők, de az ételek, az italok és az autók terén is... mindig volt közös témájuk ami soha nem apadt el egy pillanatra se. Nem volt közöttük kényelmetlen csend és ami a legfontosabb. Nem csak rokonok, de barátok is voltak! Az egyik olyan ember az életében, akit Tommy előtt barátjának tudhatott.
- Ennek ellenére most is ülsz, ahelyett, hogy sétálgatnál. Szóval mi is van azzal a bizonyos hátsóval? Valld be, hogy csak lusta vagy, de az nagyon - pimaszkodik vele hisz reméli, hogy ismét láthatja azt a szórakozott, kisfiús mosolyt, ami még most, harmincéves kora után is jellemző volt rá. Ez a mosoly megfiatalította őt, mindig gyermeki fény költözött általa a szemébe. És ismét egy újabb, közös pont, hisz ha ők ketten mosolyognak, akkor az egész arcuk mosolyog általa és mások napját is bearanyozzák vele. Hát nem csodálatos adottság?
- Gondolom többször, mint ezerszer. Na, erre vártam - mutat rá, miután ledobja magát mellé a kényelmetlen padra - azt hittem, hogy ezt már soha nem fogom viszont látni, hát Bro, bearanyoztad a napomat de komolyan! - és tényleg ez a napjának fénypontja.
Végül csak eleveznek mélyebb vizekre, olyan témákat érintve ez által ami Ray további életét fogja megalapozni. Tudja magáról, hogy nem rendelkezik pszichológusi vagy pszichiátriai tananyagokkal amit a fejében lévő hatalmas tárhelyű winchesterre mentett le, hogy aztán kedvére előkapkodja, de talán egy-két biztató szót tud mondani a tapasztaltak alapján. Nem egy kómás esete volt már az évek folyamán, mind-mind más, mégis nagyon hasonló. Épp ezért bízik abban, hogy Raynek is segíteni tud velük.
- Ó te azt csak hiszed. Előtted van a farm képe ugye? Egy nagy, két szintes fehér épület, amiben öt szoba volt, egy nagy konyha, nappali és étkező. Odakint két istálló benne három-három ló, hátul pedig csirkék és bárányok. Na most... a ház nagyjából kétszer akkora lett. Újonnan tíz szoba van benne, ebből csak kettőt használnak. Egyet anya és John, másikat Jake... ja igen ez... na figyelj. Annyit mondok neked Ray, hogy ne akarj oda hazamenni, mert minden megváltozott! De tényleg minden. Anyu nem apámmal él együtt, hanem megint Johnnal. Már nem csak Karen és Sammy van mint testvérem, hanem hat évvel ez előtt született egy öcsém, Jake. Hatalmas a kavarodás otthon és azt mondom neked, hogy ha valahonnan akkor onnan tényleg el akarsz majd menekülni, ha vissza mész. A farm méretét tovább növelték, már nem csak a birkákból élnek meg és a zöldségekből, de a lovaglóleckékből is. A ló, akit tőled kaptam Vihar nyugdíjazva lett a balesetet követően. És ugye én se ugyan az vagyok már - húzza el kelletlenül a száját, de aztán csak megvonja a vállát mintha ezzel is azt próbálná jelezni, hogy már ő se szívesen jár vissza és tudja magáról, hogy ő is teljesen megváltozott.
Egyszer talán vissza fognak jönni az emlékei - remélhetőleg előbb, mint utóbb - és akkor be fognak ugrani olyan dolgok, melyeket ismerőseitől, rokonaitól fog hallani a kérdéses időszak alatt.
- Nincs mit köszönnöd, Ray. Ez csak természetes - bólint, ám a kérdés hallatán halkan megköszörüli a torkát.
- Jól van, nem bánom - húzza fel maga alá az ép lábát úgy, hogy cipőjét beakaszthassa protézist rejtő térdhajlatába.
- Tizennyolc évvel ez előtt hagytad ott a farmot és jöttél el Sydneybe, hogy a Színművészetin tanulj. Ez idő alatt folyamatosan dolgoztál, hisz tudtad, hogy otthonról nem fogsz megfelelő támogatást kapni pénzkérdés terén, tehát megkerested a magad kenyerét ahhoz, hogy legyen egy kisebb lakásod ahol meghúzhatod magad. Aztán mint a legtöbb Cole, te is belenyúltál a jóba. Felkarolt egy kezdő színház társulat, akiktől később tovább mentél. Kicsit zenés de inkább prózai darabokban szoktál főszerepeket kapni. Nagyon jó színész lettél, Ray! Jól fizető színházaknál játszol, vagy hát... játszottál és lassan tizennegyedik éve vagy a pályán. Másfél évvel ez előtt kaptál új színésztársat egy Francia színésznőt, aki Európa legnagyobb színházaiban játszott már nívós darabokban. Nagyon jól kijöttök egymással, és csodásak vagytok a színpadon. Úgy emlegetnek titeket, mint a "színpad üstökösei". Lehet röhejesen hangzik, de így van! Nézd csak, ő az - kapja elő a telefonját aminek internet elérése segítségével rákeres az említett színésznőre.
- Emlékszel RÁ? - mutatja Ray felé a telefon kijelzőjét és őszintén reméli, hogy emlékezni fog rá, ami mondjuk lehetséges, hisz nagyjából egy ideje vannak már pályán ami hozzásegítheti őt az emlékezésre. Ha máshonnan nem is, de televízióból vagy újságokból ismerős lehet az arca.
- És ami a legfontosabb, nyilván amit már te is tudsz, hogy van egy feleséged és egy gyönyörű kislányod. Azt viszont nem tudom, hogy miként fognak visszajönni a hozzájuk köthető emlékeid. Talán fényképek, megörökített pillanatok, videók. Hmm... ez nem is rossz ötlet - réved el a messziségbe nem is törődve azzal, hogy a szél kezd felélénkülni és egyre csak hozza az eső illatot. Hosszú út áll előttük és csak remélni tudja, hogy szépen lassacskán fognak visszajönni az emlékek, nem pedig egyszerre. Nem lenne szerencsés ha beleroppan azok súlyába.




Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Dec. 31, 2015 12:25 am Keletkezett az írás



Hayden & Raymond

Diadalittas mosoly szökik arcára, mikor unokaöccse nevetés közepette hagyja rá a dolgot. Eleinte úgy tervezte, hogy egymagában tesz majd néhány kört az udvarban, tár tegyük hozzá, hogy ez a felvetés már az első ponton megdőlt, elvégre ahogy megpillantotta az első padot, hagyott a csábításnak, és elvetette az ötletét. És most elmondhatatlanul örül annak, hogy Hayden társaságára akadt, vagyis inkább unokaöccse volt az, aki felfigyelt Ray összetéveszthetetlen személyiségére. Ő maga mondta, hogy nem szeretne túl sok emberrel érintkezni az elkövetkezendőknek, sokkal inkább szeretne maga maradni a gondolataival, hogy eméssze még egy kicsit a történéseket, minthogy a felesleges jópofizásokat hallgassa. Azt viszont tudja, hogy a kölyök mellett nem kell semmi váratlanra és sablonbeszédre számítania, hiszen világ életében ő volt az, akit Jon mellett a legközelebb tudhatott magához a családján belül. Hasonló mentalitásúak akárhonnan is nézzük, ezáltal mindig tudnak közöd témákba elegyedni, és ez az, amit imád a srácban. Hogy sose fogja be a száját, ezért nem tud közöttük ellaposodni a beszélgetés és a hosszú évtizedek alkalmával se unták még meg egymás jelenlétét.
- Hagyjál már, a hátsóm az, ami a baleset után is örülhet a hibátlanságának és tökéletességének, máskor úgyis annyira elhanyagolom, most egy kicsit érzi a törődést. Na meg ha a sétálgatást választottam volna, szerintem még mindig nem jutottam volna tovább annál a bizonyos fánál, úgyhogy még az eső is megörvendeztetne a társaságával –ujjával mutogat a néhány méterrel odébb terjeszkedő fa irányába érthetetlen lelkesedéssel. – Azt hiszem megint nyertem –szélesedik szét vigyora, és arcán is megmutatkozik, hogy mérhetetlenül büszke magára. Rég volt már, mikor ilyen párbeszédet tudott folytatni Hayden-nel, elvégre az utóbbi időben szokatlanul megkomolyodott, hiszen ő maga is rájött arra, hogy Sophie-nak nem feltétlen mindig a szórakozott, bohókás apára van szüksége, aki még akkor is csak mosolyog, ha a kislánya rosszá fát tett a tűzre, és anyja szavával ellentétben ő rábólint, ha a gyerek sütit és édességet akar enni vacsorára, de azt minden mennyiségben. Persze, ezt az énjét is sokszor megmutatta neki, mikor a szőke hajú kis tündér a kiskutya tekintetével játékba invitálta, és akár még barbie-t ragadva is képes volt törökülésben játszani vele. Most viszont a balesete elvette tőle ezt az élvezetet, mert magára a tényre se emlékszik, hogy ő ezt valaha is megtette, hogy volt személy, akivel ezt véghez tudta volna vinni.
- Komolyan ilyen könnyen elástál volna? Egy baleset nem foghat ki rajtam ilyen könnyen, meg hát, amint kiderült, volt miért küzdenem –mosolya egyre inkább halványulni látszik, ahogy kiejtve ezt a mondatot rögtön a gondolatába kúszik az állapota, hogy minden, ami fontos volt neki, most jelentéktelenné vált. A gondolat viszont foglalkoztatja annyira, hogy ne csak átlendüljön felette, hanem, bár tudja, hogy Hayden ilyen téren nem feltétlen tud sokat segíteni neki, mégis inkább rákérdez.
Végighallgatva a kis beszámolót, lelkesedése a családja és a farm iránt szép fokozatosan kezd alább hagyni. Maga a gondolat is borzalmasnak hat, hogy mivé lett a hely, ahol ő maga is felnőtt, és csakis otthonaként tud rá tekinteni a mai napig, de az is megingatja határozott elképzelését, ahogy Hayden beszél róla. Tisztában van vele, hogy a kölyök mindig is imádta azt a helyet, ehhez mérten most mérhetetlen undort vél felfedezni a hangjában.
- Lovaglóleckék?! Tényleg ebből van bevétele a farmnak, ebből tartják fent a felesleges bővítések után a házat? Könyörgöm, az a családi birtokunk, több generáció nőtt fel ott, mint amit el lehetne képzelni, erre mindezt fuccsba vágják azért, hogy saját elképzelésük alapján változtassák meg a helyet? Már megbocsáss Hayden, anyádtól mindig is a falra tudtam volna mászni, de ez… ez már túl sok… -hebegi ki a szavakat párszor belegabalyodva a saját mondatába, de végül is a lényege töretlenül ugyan az, mint amit az arckifejezése is mutat. Tekintetében nyilván nem lehet mást felfedezni, minthogy legszívesebben belefojtaná John-t és hitvesét egy kiskanál vízbe. Felháborodottságát viszont pár mély lélegzetvétel következtében kordában tudja tartani, és már csak magában fortyogva szidja a szóban forgó két ember felmenőit.
A mérges, magából kikelt nagybáty szerepét gyorsan leveti magáról, és helyette az örök gyerek tekintetét veszi fel, mikor unokaöccsét arra kéri, hogy legalább egy pár dolgot osszon meg vele az életéről kapcsolatban. Mintha legalábbis ismét öt éves lenne, aki anyja vagy apja mellett ülve könyörgi ki, hogy meséljenek még egy történetet, ami után egy kis ideig elvan magával, mint a befőtt, aztán ismét kérdések merülnek fel benne. Addig is teljes odafigyeléssel hallgatja életének történetét, amit alapjáraton neki kéne a legjobban tudni, viszont mintha kinyitották volna a nagy könyvet, azt a bizonyos tizenegy évet kiradírozták belőle.
- Szóval mégis csak befutottam… -halkan ejti ki a szavakat, és egy féloldalas mosoly kíséretében, elégedetten biccent egyet. Tekintete kissé elidőzik a telefonon látható, kellemes arcú nőn, de ha fegyvert tartanának a fejéhez se tudná megmondani, hogy ki az.
- Mintha láttam volna már valahol… de nem, azt kell, hogy mondjam, halvány lilám sincsen vele kapcsolatban –mondata végén résnyire szűkíti ajkait, tekintete pedig kissé elkomorul. Várható volt, hogy a munkatársára se fog emlékezni, ettől független mégis vesztesként éli meg ezt. Tudja, hogy minden információ, ami magába foglalja azt a tizenegy évet ott van a fejében, de valami hatására mégis teljesen lezárták azt a területet. Kissé olyan, mint egy játék, hogyha szintet lépsz, akkor kapsz egy kis segítséget a végeredményhez, ami jelen esetben az, hogy mindent visszanyerjen, amit elvettek tőle. Vagyis, amit elvett magától.
- Na, hagy halljam az elméletedet –szegezi a srác felé a mondatot, és tekintetét még legelteti kissé az arcán, végül ő maga is elfordul, hogy szemügyre vehesse az egyre inkább közeledő, és feléjük tornyosuló felhők összességét. A szél egyre inkább hozza magával a mámorító eső illatát, és a kellemes hűvösséget, ami már annyira el kell mindenkinek, hogy megtörje a monoton forróságot.
- És ezek után mi lesz? Tűkön ülve várom, hogy mikor jönnek vissza az emlékeim, és addig átveszem szorgos háztartásbeli szerepét? Tudod, hogy nem tudok egész nap tehetetlenül egy helyben ülni, kell egy alap pörgés, amit a színházi világ garantálni tudott nekem. Most viszont még az sincs, hiszen az összes szerepem az emlékeimmel együtt elveszett, egy mondat se maradt meg, a koreográfiáról meg aztán nem is beszélve. És a tehetségem nagy része is nyilvánvalóan abba a tizenegy évbe volt belesüllyesztve… -kimérten mondja ki az összes szót, tőle megszokott határozottsággal artikulál, de az arcával ezúttal nem játszik. Csak rezzenéstelenül mered a távolba, még csak zöldjeit se irányítja a másikra, egyszerűen válaszra várva réved maga elé.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Jan. 02, 2016 8:11 pm Keletkezett az írás



Ray and Hayden
 




Van valami egészen magával ragadó Ray személyiségében és mentalitásában, ami pimaszul közel áll Haydenhez, és ennek első sugallatai már egész pici korában megjelentek, mikor folyamatosan könyörgött a nagybátyjának, hogy lovacskázzanak. Eleinte nem igazán tudta rávenni Rayt arra, hogy fogjon egy lovat és kivigye a gyereket a mezőre, hisz ő maga soha nem volt olyan nagy szerelmese az állatoknak... legalábbis Hayden ezt vette észre rajta és ezért se verték olyan nagy dobra a dolgot, mikor elhagyta a farmot és maga után hagyta a lovát Medvét, akit soha nem látogatott meg azután. Legalábbis nem érdeklődött felőle még akkor se, ha hazajött. Lehet, hogy egyszer-kétszer ránézett, de nem volt közöttük olyan erős kötelék, mint példának okáért Hayden és Vihar között.
Ekkor a kedves, jóhiszemű unokaöcsi a védelme alá vette az állatot, így medve a temperamentumából kiindulva remek hátasló lett, ehhez pedig hozzájött az ugró képessége, tehát versenyekre járt vele, vagy jártak vele a bérlők, akiknek szükségük volt egy jó, versenyképes paripára.
Viszont a lényeg a lényeg, hogy ők ketten azóta elválaszthatatlanok és a kapcsolatuk közé nem volt semmi viszontagság, ami betudott volna férkőzni, hogy aztán javíthatatlan, átléphetetlen éket vessen közéjük. Lehet, hogy egyszer-kétszer megemelték a hangjukat a másikkal szemben mikor az valami oltári nagy hülyeséget csinált, de nem ez volt rájuk a jellemző. Nem érdekelte őket Charlotte és az apja, Gregory -  Ray testvére - válása se, mert Jonathan és ő is ugyan úgy a farmon maradtak, hisz családtagok voltak. Nem mentek el, ott voltak mint "valakik", akik tartották Haydenben a lelket, valakik akik segítették őt a nagybetűs életre, ha már egyszer a nevelő szándékú személy, mint családapa kilépett az életéből.
Ez a "pótapa nevelősdi" viszont csak addig tartott, míg el nem mentek, ő pedig egyedül maradt. Egyedül az anyjával és a nevelőapjával, egyedül a testvéreivel akikkel akkor még nem tudott egy húron pendülni. Mindig veszekedett Karennel, és idegesítette  Sammy hisztije, tehát felesleges volt bármit is kezdenie a családdal, inkább a lovakba fektette minden energiáját és edzette őket valamint magát is. Ám az, amit mind idáig nevelgettek Rayjel, úgy néz ki, hogy most eltűnt egy kis időre az amnéziája miatt. Rengeteg olyan beteggel találkozott már, aki részleges emlékezetkiesésben szenvedtek vagy olyanban, ami teljesen visszafordíthatatlannak bizonyult, mert akkora trauma érte az agyat. Épp ezért is őszintén reménykedik abban, hogy ez az állapot a nagybátyjánál nem lesz tartós és, hogy könnyedén átfogja lépni azt a kérdéses időszakot, ami most előtte áll. Nem ismeri a feleségét, a gyerekét.... sőt, még őt is csak nagyon nehezen ismerte meg először, hisz tíz év az tíz év és ha most ilyen kölyök arccal él szerencsétlen Hayden, milyen lehetett tizennyolc évesen?
- Hazudsz! Van ám rajta egy lila folt, biztos megnyomta a biztonsági öv bújtatója a két ülés között - nevet fel szórakozottan miközben megcáfolja Ray "tökéletes" hátsóját. Szentül hiszi, hogy jelen pillanatban egy olyan pontja sincs neki, ami hibátlan lenne, hisz még a kis lábujja is megrepedt, az a szerencsétlen se úszhatta meg ép bőrrel a balesetet.
- Én szeretem az esőt. Emlékszel azokra a nyarakra mikor kevés eső esett és kiszáradt minden? Nem volt víz a kútban, úgy kellett Ryanék víztározójából áthordani a vizet a farmra, hogy legalább az állatoknak legyen miből inniuk és nekünk is. Aztán valamikor Augusztus környékén leszakadt az ég két hónapnyi szárazság után, mi pedig kint rohangáltunk csatakosan, sarasan nem is foglalkozva azzal, hogy épp melyik ló trágyájában térdepelünk. Emlékszel? Ha igen akkor nem lehet kifogás, hogy elázol, úgyhogy... - ugráltatja meg szórakozottan a szemöldökét miközben pimasz mosoly húzódik szájának vékony vonalára. Azok voltak ám még a szép, gondtalan évek! Mikor nem kellett amiatt hisztiznie nap, nap után, hogy nem alszik eleget, hogy nem tudta magát kipihenni addigra, míg ébrednie kell és menni dolgozni. Olyan időszak volt, mikor nem felelt senkiért, nem függtek tőle emberi életek és sorsok.
Látja az ismerős zöld szemekben a lelkesedést és izgágaságot. Azt, amit rég nem látott Raytől, hisz az elmúlt hat év,mikor már Sophie is a család részévé vált, megváltoztatta. Nem azt mondja, hogy sokkal másabb lett, hogy kifordult önmagából, de tény és való, hogy nem azt a személyt látta nap, mint nap, akit előtte majd két évtized során. Megváltozott, elveszítette bohókás, életét imádó énjét, elfelejtette, hogy milyen a szórakozás, pedig egy kislány és egy feleség mellett is épp olyan boldog életet élhetett volna ha alkalmak adtával kicsit többet iszik a kelleténél a barátokkal egy-egy éjszaka valamelyik előadása után. Senki nem követelte vagy várta el tőle, hogy megváltozzon, ő maga erőltette bele a saját tudatát és lelkét a változásba. Hogy a javára vált-e? Nem tudhatja senki, ki miként ismerte meg. Hayden nem erre a férfire nézett fel éveken keresztül, és nem ezt a férfit szerette családtagjaként, viszont megtanulta, hogy miként kell a jelenlegit is tisztelni, értékelni. Most pedig azt kell megtanulnia, hogy miként beszéljen úgy vele, mint réges-régen.
- Hát hallod én már nem tudom. Minden esetre ha még egyszer így rám hozod a frászt, addig ütlegelem azt a csökevényes agyadat, hogy tényleg belepusztulsz! - ezt akár veheti fenyegetésnek is, de a vigyor ami egyik másodpercről a másikra produkál, éreztetheti a másikkal, hogy nem gondolja komolyan és jelen pillanatban is csak a megkönnyebbülés beszél belőle ami minden alkalommal eluralkodik rajta, mikor rádöbben arra, hogy ez sokkal rosszabbul is végződhetett volna. Mert jelen pillanatban az a legfontosabb, hogy Raymond még mindig él és élni is fog, csak küzdenie kell azért, hogy emlékezni és szeretni tudjon olyan embereket, akik az életét jelentették.
- Ugyan, az utóbbi hetekben elég szar a kapcsolatunk. Nem igazán beszélünk, nem is keres. El akarta adni Vihart, azzal a felszólítással, hogy " ha versenylóként címeztetjük, hatalmas bevételünk lesz belőle mert ő egy nagyon jó ló". Csak arra nem gondolt, hogy ez a ló megszűnt versenyló lenni akkor, mikor én zsoké. Tehát hazugsággal akarna túladni egy állaton ami komoly következményeket vont volna maga után, hisz csak átverte volna az új tulajt, aki egy rozoga, törött lábú, terápiás lovat kapott volna az egykori csillag helyett. Ha meg fel is jelentette volna, görbült volna a szája... mondjuk így utólag belegondolva megnéztem volna, hogy miként verekszi ki magát a dologból, ha már vérdíjat szabatott a saját fejére. A lényeg a lényeg, Vihart nem tudta eladni mert átvittem Ryanékhez. Azóta náluk van - vonja meg a vállát unottan, hisz az elmúlt hetekben annyit rágta ezt a témát, hogy már akaratlanul is kihagyja az unalmasabb részeket.
- De ezen kívül még ott van a növény termesztés, a birkák gyapjúja és a tehenek adása-vétele. Feltalálják magukat és John rendesen viszi a maga részét, csak anyámnak vannak új dilifleppjei amivel senki nem tud mit kezdeni. Ez ő. Mióta Jake megszületett tiszta bolond, bár előtte is az volt... mindegy az a lényeg, hogy rengeteget változtak a dolgok az elmúlt évek alatt - tesz pontot a téma végére majd elkezdi darálni az elmúlt tíz év történéseit, ami most kiesik Ray emlékezetéből.
- Igen, be! Megküzdöttél érte és jogosan vagy ott, ahol. Már beszéltem Clarisseval, szóval ő értesítette a színház vezetőségét, hogy nagy valószínűséggel jó ideig, míg legalább a színházzal kapcsolatos emlékeid vissza nem jönnek, nem fogsz tudni fellépni. Persze az nem lenne rossz, ha néhány alkalommal bemennél, talán segítheti az emlékezést és hamarabb tudsz egyről a kettőre lépni - biztatja.
- Talán elő kellene venni fényképeket! Sok sok sok fényképet a feleségeddel együtt töltött időkről, a munkahelyedről. Talán be kellene járnotok azokat a helyeket együtt, ahol megfordultatok és olybá lehet, hogy először De ja vú érzéseid lesznek, hisz érezni fogod, hogy olyan helyen vagy ahol már egyszer voltál ugyan azzal az emberrel. Ettől függetlenül akarnod kell, hogy emlékezhess, de ne követelj magadtól! Ne erőltess semmit, igyekezz megértő lenni a helyzeteddel és Josephinnel valamint a lányoddal is. Talán nekik még nehezebb lesz, hisz olyan embert kapnak most készhez aki bár ugyan úgy néz ki mint a szerető férj és a családapa akit ismertek, mégis teljesen különbözöl. Úgyhogy ne csak az önös érdekeid vezéreljenek jó? És ne mindig a szád sírjon, hogy nem emlékszel. Próbálj emlékezni! Mindennek eljön majd a maga ideje - veszi jóval komolyabbra nem csak a témát, de a hangját is. Bízni akar abban, hogy minden rendben lesz, ezt pedig éreztetni akarja a másik férfivel is.




Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Jan. 03, 2016 6:20 pm Keletkezett az írás



Hayden & Raymond

Világ életében szerette azt, amikor Hayden kiragadta őt a szokásos mindennapokból, és egy pár óra erejéig egy sör társaságában leültek beszélgetni csak éppen arról, ami az eszükbe jutott. Tagadni se lehetne, hogy imádja a kölyköt, elvégre személyiségük egy kis része majdhogynem teljesen megegyezik, ezért könnyedén szót tudnak érteni a másikkal, legyen szó könnyed beszélgetésről, vagy mélyenszántó gondolatokról. Mindig tudtak és tudnak is segíteni a másiknak, és mindketten családközpontúak, hogyha valakinek problémája akad az élet bármely területén, akkor legyen akármilyen késő is, az ágyból is kiugranak, hogy a másik mellett tudjanak lenni. Ez azon a sorsfordító éjszakán is így volt, amikor minden szerette rá várt, az orvos múlttal rendelkezők pedig mindent megtettek azért, hogy életben tudják tartani. Most pedig az egyik, aki ezen fáradozott több órán keresztül itt ül mellette, és mintha mi se történt volna, mosolyogva beszélgetnek a baleset utáni következményekről.
- Én elhiszem, hogy részletes vizsgálatokon mentem keresztül, de azért azt egy kissé morbidnak tartom, hogy te sokkal inkább tisztában vagy a hátsó tájékom állapotával, mint jó magam –szemei ezek hallatán elkerekednek, és halálra vált arccal kémleli a mellette nevető unokaöccsét. Végül ő maga is kénytelen visszatartani a mosolygását, egy halk röhögés kíséretében szegi le a fejét. Vigyorra szép fokozatosan hagy alább, de szemében még mindig lehet látni azt a buja mosolyt, ami a száján már nem mutatkozik meg. Tekintetét lassan emeli fel az égre, miközben végighallgatja a Hayden által mesélt kisebb történetet.
- Azt hiszem, azt az évet nem lehet elfelejteni, annak ellenére se, hogy nem éppen most történt. Ha jól emlékszek, szerintem életemben nem örültem még akkora felhőszakadásnak, mint akkor. Mondjuk, azért talán nem kellett volna nyakig sárosan becaflatni a makulátlanul tiszta bútorok közé, de hát, ki gondolta volna, hogy azokat nem lehet majd egy könnyen lepucolni… -csupán a gondolatnak köszönhetően egy barátságos mosoly jelenik meg arcán. – Most viszont úgy gondolom, hogy egy kicsit más helyzetben vagyunk, mert hát, lássuk be, ez a fogkrémszínű rongy így se takar elegendőt, hát még, hogyha eláztatná az eső… -halvány mosolya még inkább elnyúlik, mígnem vigyorrá változik, amint zöldjeit átirányítja az örök gyerek, hasonló árnyalatú tekintetébe. Nem is számított másra, a szemében egyértelműen ott bujkál a tőle megszokott huncutság és jókedv. Ha más nem, akkor Hayden mindig is biztosítani tudta Ray-nek, hogy a legrosszabb pillanataiban is fel tudja vidítani, mint ahogy most is el tudta űzni az állapotának elkeserítő gondolatait. Azonban ezt nem sokáig tudja neki garantálni, hiszen beszélgetésükre akaratlanul is rátelepszik a csönd, ami nem feltétlen a kínos kategóriába tartozik, de hagy neki éppen elegendő időt arra, hogy ismét elmélyedhessen képzeteiben. Kérdéses volt számára, hogy a kérdéseket, ami felébredése óta kísértik, feltegye-e neki, elvégre ki tudja, hogy egy nem pszichológiára, esetleg pszichiátriára szakosodott orvos mennyire tud belelátni az ő, mondhatni különleges helyzetébe.
- Mit ne mondjak öcskös, csak úgy árad belőled a kedvesség –tesz egy pár elismerő bólintást egy pimasz mosollyal szája szegletében, majd szemei ismét a titokzatos fekete felhőket ragadják meg, és tanulmányozzák azokat. A hűsítő szél egyre inkább hozza magával az eső mámorító illatát, ami egyre inkább azt sejteti, hogy perceken belül leesnek az első esőcseppek, Ray viszont ennek ellenére se érzi azt, hogy lassan szedniük kéne a sátorfájukat. Örül annak, hogy kissé kiszabadulhatott a magányból, végre van egy olyan ember, akivel rendesen szót tud érteni, az időjárás is kellemesen, nem túlzottan meleg… minden amellett szól, hogy hogy megtartsák a padot biztos ülőhelyüknek.
- Komolyan, annak a nőnek kezd eltűnni a józan esze? Legalább lehetne annyi sütnivalója, hogy magát nem keveri bele a szarba… Bár, merem feltételezni, hogy esetleges feljelentés következtében is valahogy ki tudta volna magát magyarázni belőle. Talán ez az egyetlen, amihez van tehetsége és esze, hogy elhitesse másokkal az ideáját. Az viszont biztos, hogy a farm általa a lehető legrosszabb kezekbe került, és egyre inkább csak csökkenteni fogja az értékét, legalábbis az eszmei értékét. Aztán majd, ha eléggé felhúzta az árát, akkor majd jó pénzért eladja, mert kétlem, hogy ő maga annyira ragaszkodna hozzá –nyilván ő a legrosszabb ember, aki erről beszél, mert lássuk be, hogy Ray se volt a farm egyik mintapéldánya. Szerette a farmot, szerette gondozni az állatokat egy bizonyos ideig, amíg ez volt az érdeklődési köre. Aztán, amikor egyre inkább kezdett húzni a színház, és annak csillogása felé, hanyatlásnak indult a lelkesedése, a saját lovával se foglalkozott onnantól kezdve, néha rápillantott, hogy él-e még, és mondhatni erről szólt az ő gondoskodása. Ezek után hamar a saját lábára állt, és elkezdte irányítani a maga életét. Nem látogatott vissza sokszor a farmra, sőt, ha tehette, lényegében elkerülte, hiszen tudta, hogy nem támogatják az elképzeléseiben. Az ő generációjánál kezdődött el a fészekből való kiszállingózás, és maga ezt nyíltan vállalta, pénzt és elismerést nem kért tőlük, mondhatni megszakadt a kapcsolatuk, és csak akkor nézett le hozzájuk, ha tényleg muszáj volt. Hayden volt az egyetlen, akivel tartotta a kapcsolatot, a többiek, akik fontosak voltak neki, már rég Sydney utcáit rótták.
- Anyádnál az megy már csodaszámba, hogyha vannak normális elképzelései. Abban már reménykedni se merek, hogy megjön a magához méltó esze, vagy legalábbis valaki, jobb híján John elhitetik vele, hogy amit most tesz, az nem helyén való… Lényegében ők ketten azok, akiknek a legkevesebb jogosultságuk van a farm birtoklásához, és ez meg is látszik rajtuk és az elhatározásaikban –fejét hitetlenül ingatja meg, de hangjában egy cseppnyi agresszió nincs. Sokkal inkább kétségbeesés annak köszönhetően, hogy szinte él a szeme előtt a kép, ahogy a helyet, ahol felnőtt, konkrétan tönkre teszik.
- És az meg persze előreláthatatlan, hogy ez mikor fog megtörténni… majd ülök a babérjaimon, és a tehetetlenségemmel a saját idegeimre fogok menni. Jó, nyilván tudom, hogy mást akarva se tudnék tenni, de már csak a gondolattól is futkos a hideg a hátamon –azokat az időszakokat is nagy nehezen bírta ki, amikor esetleges megfázás, vagy torokgyulladás következtében egy hetet nem mehetett még csak a színház közelébe se, ennek ellenére most egy olyan időszak áll előtte, ami ki tudja, hogy hány hónapot fog magában hordozni. Elvégre ő mindig is úgy gondolta, hogy amit ő munka címszó alatt művel, az nem dolgozás, hanem szórakozás, nem csak a nézőnek, hanem saját magának is.
- Persze, én magam is tisztában vagyok vele, hogy az erőltetéssel egyáltalán nem fogok eredményre jutni, sokkal inkább magamat fogom vele felhergelni, amiért még mindig nem jut eszembe csupán egy pillanat az eddigi életemből. Ugyan akkor ott van a gondolat, hogy nem akarok senkinek se csalódást okozni, emlékezni akarok mindenkire, aki beteszi a lábát a kórterembe, vagy a házba, és nem a lemondást akarom látni a tekintetükben, amikor közlöm velük, hogy még mindig nem… és kétség kívül Sophie-nak a legnehezebb, hiszen ő az, aki legkevésbé érti meg a helyzetet. Nem is magamat sajnálom, ez nyilvánvaló, hanem őt és Josephine-t, mert ők csak segíteni akarnak, de én nem tudom őket hova tenni, időben elhelyezni, csak úgy lógnak a levegőben, és többször felteszem a kérdést, hogy lényegében hogy is kéne hozzájuk viszonyulni. Mert persze senkit nem akarok azzal áltatni, hogy minden a helyén van, amit nyilván nem is tudnék kivitelezni, de az se jó, ha csak széttárt kézzel állok minden előtt… -szeretné a dolgok optimista oldalát nézni, de az a helyzet, hogy a jelenlegi esetben ezzel aligha tud megküzdeni, mert csak egyre inkább azt veszi észre, hogy kétségbeesik, és nem tud ebből kilábalni. Szeretné hinni, hogy majd minden a visszájára fordul, amikor egymás követik majd az emlékek, de ez egyelőre lehetetlennek tűnik a számára.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Jan. 07, 2016 1:30 pm Keletkezett az írás



Ray and Hayden
 




Hosszú és fárasztó időszak áll most a Cole-ok előtt, s a család minden tagjának meg kell küzdenie azzal a tudattal, hogy az a férfi aki az életük szerves része volt, mindig mellettük állt és történt bármi eget rengető tragédia, őt elsők között lehetett hívni a segítségkérés érdekében, most eltűnt. Eltűnt egy kis időre - ki tudja, hogy meddig lesz távol -, hisz a balesete megfosztatta őt saját magától és az emlékeitől, amik azzá az emberré tették, aki volt és akit mindenki szeretett.
Egy érző szívű, jóságos teremtéssé vált az évek vasfogai alatt morzsolódva, akinek nem maradt most már semmije, tekintettel arra, hogy nem emlékszik azokra akik a napjai jelentős részében jelen voltak és arra se, hogy ki ő. Mert tíz év alatt sok minden változik, közte mi is, így idegenné válunk magunkkal szemben.
Bármilyen hihetetlen számára, nem ő az aki ezt a legjobban megszenvedi, hisz neki az a természetes ami most van és ezzel együtt tíz éve volt és számít idegennek az, ami évek óta jellemzi az életvitelét. Idegesítheti az, hogy a régi életét éli, és hozzá kell szoknia - megint - egy olyan környezethez amit nem ismer. Mert ugyebár ő se úgy jött a nagyvárosba, hogy már mindene megvolt. Ray-t első körben csak zavarhatják a külső hatások és a folyamatos sajnálkozások amit az emberek nem félnek kifejezni hisz azt hiszik, hogy ettől minden drámaibb lesz és tényleg többet tudnak vele segíteni mint megtört, kétségbeesett lelkű szerencsétlenen. A gond csak az, hogy ezzel folyamatosan azt éreztetik vele, hogy nagy a gond, hogy talán nem lehet majd változtatni azon ami kialakult, pedig Hayden is tisztában van azzal a tapasztalatainak hála, hogy ez az állapot nem lesz hosszú távú még ha elhúzódik egy-két évig is, mert fokozatosan mindent vissza fog nyerni azok közül amit elveszített.
De addig is a családjának a feleségének és a kislányának, a munkahelyén lévő társulatnak el kell fogadnia azt, hogy az a Ray akit tíz éve ismernek, most nem a továbblépés felé haladó férfi. Nem az, akit nap, mint nap, láttak és akivel reggelente kávéztak, vagy esténként otthon szórakozik a gyerekkel, hanem azt aki régen is volt.  A kicsit bizonytalant, a magában és tudásában nehezen bízó férfit aki végül egy igazi színésztehetséggé nőtte ki magát, aki a legjobbakkal játszhatott és játszik is, aki maga is a legjobb lett a műfajában.
- Ne is haragudj de valakinek le kellett vetkőztetnie... szegény nővérkéket nem hagyhattam megszakadni - vallja vidám tekintettel és széles, kisfiús vigyorral. Tagadni se tudja, hogy milyen jól mulat a kialakult helyzeten ami elsők között most Ray hátsó fertályát illeti obszcén szavakkal. Nem, nem mászott ő bele a férfi személyes terébe egyszerűen csak tudatta vele, hogy nincs az a bizonyos tompor olyan jó állapotban mint szeretné és gyakorlatilag a feje búbjának legutolsó milliméterétől kezdve a lábujjhegyének bőrkeményedéséig mindenhol karcolások és zúzódások, kisebb-nagyobb lila, kék és zöld foltok díszítik. Na jó a nagy részük már sárga és mély lila ami jelzi, hogy gyógyulófélben van. Fizikailag legalábbis teljesen biztosan így ezen a téren már csak a törésekkel kell küzdenie...
- És neked még emiatt fáj a fejed? Mert olyan dolgok látszanának amiknek nem lenne szabad? Hát megáll az eszem! Nem, hogy a szegény takarítók miatt görbülne a szád vagy a nővérkék miatt akik segítenének átvedleni anélkül, hogy kirángatnád magadból a tűket... nézzenek oda - kerekednek el a szemei tettetett meghökkenésében ami inkább tűnik viccesnek és komédiásnak, mint komolyan mérgelődőnek. Nem tud ám olyan hangnemet megütni, ami komolyan jelezhetné, hogy orrol a kijelentés miatt, hisz tagadni se tudja, hogy szórakoztatja a dolog. Már csak azért is, mert olyan emléket sikerült felemlegetniük, ami a számukra eleinte viccesnek tűnt, de aztán olyan mértékű leszidást kaptak, ami után csak vonogathatták a vállukat és biggyeszthették a szájukat szégyenükben. Arról már nem is beszélve, hogy másnap több mint hat órán át kellett körömkefével sikálniuk a bútorokat, többek között a kanapét és a foteleket, hogy a rászáradt de könnyebben eltüntethető hatalmas sárpacákat megsemmisítsék.
- Ugye? - jóllakott napközis vigyort villant az idősebb Cole felé, de ezután máris komolyabb, mélyebb és kietlenebb vizekre eveznek a témát illetően.
- Azt tedd hozzá, hogy "...a maradék..." józan esze. Fogalmam sincs, hogy mi folyik otthon és mi van a háttérben amit még nem mondanak el nekem se, de mint a farm egyik jogos örököse, bíróság elé vihetném az egész ügyet. A gond csak az, hogy nincs pofám a saját családomnak keresztbe tenni egy esetleges feljelentéssel vagy rosszabb esetben áttulajdonítással.
De nehogy azt hidd, hogy az ő kezében van... apám ugyan úgy gondoskodik arról, hogy romoljon a színvonal, csak amilyen akaratos és piás lett, hát...néha fingja nincs arról, hogy miként kell újabb és újabb üzleteket kötni anélkül, hogy az nyereséges, ne pedig veszteséges legyen. Úgy érzem, hogy ez már egy reménytelen kimenetelű helyzet. És, hogy mikor lesz vége? Mikor lesz változás?... nem tudom. Én innen nem sok mindent tehetek, azt is mondhatnám, hogy nem is érdekel, hisz nem én juttattam oda őket ahol vannak, még ha ezt is képzelik. Simán vehetnék magamnak egy farmot ahol a családom maradék még ép eszű része élhetne velem. De jelen pillanatban míg az jelenlegibe is pénzt kell adnom addig újat nem létesíthetek, csak magam alatt vágnám a fát mert én se vagyok azért kőrzus.

Egyszerűen nem tudja megérteni, hogy mi a fene folyik odahaza, de igazából már nem is akarja mert felesleges, plusz fejfájást jelentene a számára. Egy halom tudatlan ember van odahaza bezárva egy túlméretezett viskóba, amit nem tudnak rendesen, a saját keresetüknek megfelelően rendben tartani és fenntartani. Nem kevés gáz, villany és vízszámlát kell fizetniük azért, hogy üzemelni tudják és akkor még nem beszéltünk a lovak, birkák és egyéb állatok ellátásáról. Állatorvosi számlák, almoztatás és etetés. Mind mind nagy kiadás és mikor még minden a rendes kerékvágásban ment, nem is volt gond azzal, hogy miből tartsák fent. Erre hol vannak most?
- És nem is kell őket áltatni. Ray, mindenki nagyon jól tudja és ismeri a helyzetedet. Mármint nem ismerik, honnan ismerhetnék? De tudják jól, hogy min mész most keresztül és, hogy ne várjanak tőled sokat. Minden rendbe fog jönni higgy nekem és higgy magadban! Idővel tudni fogsz mindenről, a kislányodról és a feleségedről is, de addig is arra koncentrálj, hogy meggyógyulj és ne hátráltató tényező legyen az emlékezetkiesés. Új élményekkel is gazdagíthatod így magad csak aztán győzd egybeforrasztani a kettőt jó? - veregeti vállon szórakozottan ügyelve persze arra, hogy ne okozzon neki fájdalmat.




Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Jan. 20, 2016 7:15 pm Keletkezett az írás



Hayden & Raymond

Maga se tudja, hogy mikor terelődött a téma a hátsó fertályának alapos részletezésére és minden porcikájának kivesézésére, de abban biztos, hogy amióta felébredt a kómából, ez az egyetlen beszélgetés, amit igaznak, és nem holmi felszínes csevejnek tekint, még ha maga a téma nem is fényűző és kellemes. Hosszú idő telt el azóta, hogy Haydennel hasonlóan élcelődő és gúnyolódó, ám mindent összevetve viccesnek mondható beszélgetést bonyolított le. Noha maga még úgy emlékszik, hogy ez szinte mindennaposnak mondható, és egy nap akár többször is meg tudták ezt tenni, az az igazság, hogy a tizenegy év alatt ezek egyre inkább alább hagytak, a beszélgetésük mennyisége is csökkent, és a hangvétel sokszor megmaradt a munka és család ügyben. Csak néha kacsintottak ki más téma felé, amikor is mindketten megelégelték a hosszú hétköznapokat és mindkettejüknek volt kielégítő mennyiségű szabadidejük, amit el tudtak tölteni. Most viszont úgy érzi, hogy nem maradt más számára, mint az unokaöccse, akivel rendesen szót tud érteni, aki nem akarja mindenáron siettetni az előrelépést, és emellett ha kell, segíteni is tud neki, még akkor is, ha más dolga akadna. Ezt a tulajdonságon mindig is értékelte Hayden-ben, de úgy érzi, hogy a több mint harminc év alatt most ért el arra a szinte amikor ezt leginkább ki kell használnia, mert úgy érzi, más nem tudná megérteni, még egy erre szakosodott orvos se. Hiszen az tisztában van a helyzetével, miként is kell megküzdeni az amnéziával, mi annak a kiváltó tényezője, viszont nem ismeri Ray személyiségét, nem tud róla semmit a megadott adatokon kívül, hiszen nem ő nőtt fel mellette, és töltött vele minden napot, vagy abból legalább pár órát, és ha másként nem, de telefonon tartotta a kapcsolatot. Persze, javaslat alapján el kell mennie a pszichiáterhez is, de ő maga nem hisz benne, és nem köt hozzá túl nagy reményeket, még ha a mindenféle mendemonda igaz is, amikről szót szoktak ejteni.
- És te jelentetted nekik a felmentő sereget a magad nyeszlettségével? Hát, mit ne mondjak, nem lettek igazán kisegítve szegények –mosolya egyre inkább széles vigyorrá húzódik, amint kiejtve a szavakat, zöldjeit a hasonló, bár szinte majdnem ugyan olyan árnyalatú szempárra emeli. Persze, most minderről poénkodva nyilatkoznak mindketten, de abban a helyzetben, amikor élesben történt minden, ott viccnek még csak véletlen se volt helye, hiszen Ray állapota kétségbeejtő volt, Haydennek pedig stabil kezekkel kellett dolgoznia, még úgy is, hogy a szóban forgó páciens a saját vére volt. Most viszont, hogy túl van a nehezén, átlendült az életveszélyen, már mindkettejüknek kijár a megkönnyebbülés okozta, pillanatnyi jókedv a hosszas, idegőrlő időszak után.
- Ugyan már, nézz csak rám, biztos élvezettel csinálják –csibészes mosoly jelenik meg arca szélén, de a hangvételéből és vigyorrá formálódó mosolyából egyértelműen kivehető, hogy a mondottakat még csak véletlen se gondolja komolyan, hiszen tisztában van vele, a kinézete nem éppen bizalomgerjesztő, elvégre felsőteste jelen esetben olyan, mintha lehányta volna egy szivárvány.
Egy pillanat erejéig magába feledkezve elmélkedik el a régmúlt eseményein, mikor is a szóban forgó vihar adta esőzésben fel-alá rohangálva gyűjtötték magukra a farmon található összes sarat, hogy aztán becsattogva a házba, felkenhessék azt a bútorzatra. Meg is kapták méltó büntetésüket, ugyanis több órába telt, mire tisztára sikálták az összes ülőalkalmatosságot. Már jóformán egyikőjük se tudta megtartani a kezét, mire befejezték, viszont jó tanulópénznek volt mondható.
Azonban a kellemesnek mondható témáknak búcsút intve lépnek ingoványos talajra, de egyszer ezt az utat is fel kell fedezniük, így hát Ray nem rest rákérdezni néhány dologra, amiben csak reménykedik, hogy unokaöccse a segítségére lehet.
- Ezek hárman komolyan mondom, kiegészítik egymást, egyik hülyébb, mint a másik, és mégis az ő kezükben van a farm irányítása. Még ha tudják is, hogy mit kéne csinálniuk, azt is elcseszik a túlzott élvhajhászással… kapzsik, és nem bírnak a vérükkel. Persze, nyilvánvalóan nem nekem kéne beszélnem, aki az első adandó alkalommal eljött onnan, és alig néztem vissza párszor. Azt viszont már meg se merem kérdezni, hogy én adtam, vagy adok-e pénzt a farm fenntartásába… -elkerekedett szemekkel simítja tarkójára hosszú ujjait, és kissé oldalra húzott ajakkal pillant fel unokaöccsére. Mondhatni inkább nem is szeretné tudni a választ. Ha a farm még régi fényében pompázna, mint hajdanán, akkor, bár nem örömmel, de megtenné. Viszont így, hogy az említett egyedek saját kedvük alapján átalakították, hát… úgyis mondhatjuk, hogy sajnálja tőlük a pénzt, elvégre maguknak csinálták, neki mindehhez már semmi köze. Persze, ott van a tudat, hogy a családja sorul segítségre, de már több éve nem tartja velük rendesen a kapcsolatot.
- Igen, ennek így kéne lennie, de ha teszem azt, hónapok múlva se lesz semmi fejlemény, ami remélem nem így lesz, akkor már egyre feszültebb lenne a helyzet. Egyelőre viszont Sophie az, aki nyilván érti, vagy csak érteni szeretné, hogy mi történik most, de szinte biztos, hogyha hazamegyek a kórházból, akkor ott lesz benne a gondolat, hogy több mint egy hónap után végre minden a régi, és úgy fogok játszani vele, ahogy azelőtt, a viselkedésemben is azt, vagy hasonlót fog keresni, de én magam se tudom, hogy mennyire hasonlítok magamra –kérdésére nem is válaszolva ismerteti a Sophie-val való nézeteit, tekintetét lassan maga elé irányítva. Figyelmes lesz néhány esőcseppre, amik a poros útra esve kezdik azt benedvesíteni, és ahogy egyre inkább erősödik az eső, úgy kezd el felszállni belőle a gőz és a pára. Futó pillantást vet unokaöccsére, majd megragadva az infúziós állványt, kis nehézségek árán ugyan, de felszenvedi magát a padról, ezzel jelezve, hogy lassan ideje lenne az indulásnak, amennyiben nem akarnak a mosdó kézszárítói alatt álldogálni, míg minden nedvesség kimegy a ruhájukból.
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 9:35 pm Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Hayden & Raymond
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Miss you so much! - karakter, aki még hiányzik
» Részegen, ki visz majd haza?! - Hayden&Tom
» Zoya and Hayden (SMS)

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: