Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 11 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 7 vendég

Adalbert Von der Anderle, Dimitri Grigorenko, Lena E. Winfield, Shay Kieran

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
SzerzőÜzenet


Egyéb egészségügyis
▪▪ Hozzászólások száma :
79
▪▪ Hírnév :
6
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Pént. Dec. 25, 2015 12:49 am Keletkezett az írás



-Igen, boltba megyünk. Egészen pontosan áruházba. És az, hogy éhes vagyok, nem kifejezés. Az éhen halok már találóbb.
A kocsihoz vezettem és beültettem. Mikor felmutatta a hüvelyujját biccentettem, elküldtem az sms-t, és elindultunk a mai napom megkoronázója, az élelmiszerbolt felé. Már a szemem sarkából láttam, hogy közelít felém a keze, így félig felé fordultam, és felváltva néztem őt, meg az utat. Sajnos ez hosszú távon elég veszélyes volt, így a kérdése után ismét minden figyelmem a vezetésnek szenteltem, de a jobb kezemmel mutogatni kezdtem a daktil abc szerint.
„Igen, méghozzá nem is rosszul. Különben élhetnék szendvicseken és készételeken.”
A boltba lépve megfeszültem. Nem a tömeg az, ami idegen érzést váltott ki bennem, hanem hogy számba kellett vennem mire van szükségem, és mire nem. Minden alkalommal jobban ment, de még így is előfordult, hogy otthonról kellett visszarohannom teszem azt olajért. Hope jelzésére felfigyeltem, és ragyogó mosollyal jutalmaztam az ötletet. "Igen!" A kávé volt az életem! Minden reggelt azzal indítottam, és nagyon morcos tudtam lenni, ha nem volt otthon.
Rendkívül hálás voltam Hopenak, hogy segít, pláne mikor megláttam milyen gyakorlottan válogat a töménytelen élelmiszer között. Áldottam az eszemet, hogy magammal hoztam. Valóban gyorsabban haladtunk, mint ha én szerencsétlenkedtem volna egyedül. A csörgésre kaptam oda a fejem, és őszintén megdöbbentem a kérdésén. Gyertyafényes vacsora? Ezt most komolyan gondolta. Értetlenül ráncoltam a szemöldököm, aztán aprót rántottam a vállamon.
-Ehetünk úgy is, de ha ezzel arra utaltál lesz-e vendégem, rajtad kívül nem. Egyedül élek.
Az egyik mellettünk elhaladó asszony furcsán nézett rám, de nem igazán érdekelt. Igazából semmi köze nem volt ahhoz, hogy mit csinálunk. Mielőtt még a pénztárhoz mentünk volna, megállítottam.
-Te nem kérsz semmit? Válassz valamit. Igazából arra gondoltam, hogy gyorsan összedobunk egy spagettit, ha a kis hölgynek is megfelel. – mosolyogtam rá.
Megvártam, amíg válaszol, és esetleg elrohan kiválasztani, amit szeretne, aztán a pénztárhoz léptünk. Amíg a nő az árukat húzta le a gépen, addig Hope-ot figyeltem. Sokkal nyugodtabbnak és kiegyensúlyozottabbnak tűnt, mint mikor felvettem. Megkönnyebbült sóhajjal fizettem, és már mentünk is a kocsihoz. A csomagtartóból előhorgászott szatyrokba dobáltam mindent, ismét besegítettem a lányt a kocsiba, és hazafelé indultunk.
Finoman parkoltam le a ház előtt. A beépített érzékelő felkapcsolta a kültéri lámpákat és felsejlett a gerendaház körvonala. A fény megcsillant a sok ablakon, a fa melegbarna színe otthonossá varázsolta hajlékomat. Szinte minden pénzemet ebbe öltem, még kölcsönt is felvettem, hogy olyan legyen, amilyennek megálmodtam, és a mai napig nem bántam meg. Pedig minden hónapban tekintélyes összeg hagyta el a bankszámlámat törlesztés címszó alatt.
Érdeklődve pillantottam Hopera, mit szól vajon hozzá. Az első látogató volt az otthonomban, mert nem voltam egy túlzottan barátkozós fajta.
"Tetszik?" – kérdeztem továbbra is abc szerint jelelve, majd a válasza után felnyitottam a csomagtartót, és a szatyrokkal megrakodva indultam a bejárat felé. Bíztam benne, hogy követ és nem szökik el valamerre. Nem szerettem volna, ha eltéved, és úgy kell utána kajtatnom. Gyorsan kinyitottam az ajtót, és magam előtt betereltem őt egy fejbiccentés kíséretében, majd magam is beléptem, felkapcsoltam a lámpát, és óvatosan betoltam az ajtót a lábammal. Úgy éreztem magam, mint egy málhás szamár, miközben becaplattam a konyhába, és leszórtam a hosszan elnyúló pultra a szerzeményeket, majd felé fordultam.
-Köszönöm. Foglalj helyet. Kérsz valamit inni? Az ételre sajnos még várnod kell egy kicsit.
Miután teljesítettem a kívánságát, már ha volt otthon a kért ital, előkotortam egy fazekat és gyakorlottan feltettem a vizet forrni, majd egy másik serpenyőt is előszedtem. A vágódeszkát vele szemben tettem le, hogy rá is tudjak figyelni, és hagymát kezdtem pucolni, kockázni, közben feltéve a nagy kérdést érthető artikuláció kíséretében.
-Miért vágtál neki az éjszakának? És miért haragszik rád apád?
A hagyma egy kis olajon a serpenyőben végezte, alágyújtottam, majd felé fordultam és neki szenteltem végre minden figyelmem. Elég nyilvánvalóan leolvashatta az arcomról, hogy választ várok, ahogy azt is, hogy nem haragszom rá, csak érdeklődöm. Viszont ismerhetett annyira, hogy addig úgy sem hagytam, amíg nem válaszol.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
77
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 23.
▪▪ Korom :
18
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Pént. Dec. 25, 2015 10:16 am Keletkezett az írás



Akkor jól értelmeztem… nem olvastam félre. Szuper. Megkönnyebbültem teljesen.
Már rutinos voltam ebben a nagy bevásárlásban.
Mi is havi egyszer kétszer megtesszük apával…mivel anya nem hajlandó eljönni, amit nem is bánok. Igaz, nem ebbe járunk, de minden bevásárló központ ugyanaz… Derek szerintem azt se tudta mi kellene neki otthonra, szóval annyiban segítettem neki, hogy amit mi is veszünk általában, azokat pakoltam a kocsiba.
Megkönnyítve ezzel az ő dolgát.
Hogy mire értettem ezt a gyertyafényes vacsorát?
Felmutattam mutató és középső ujjam. A második. Így volt a legkönnyebb megoldás rákérdezni arra, hogy útban leszek e? Mert nem akarok a terhére lenni. Komolyan.
A spagettit szeretem, sok sajttal a tetején és ráolvasztva.
Belenéztem a kocsi tartalmára, aztán elfordultam Derektől, eszembe jutott még valami. Gomba. Pillanatok alatt megtaláltam, még szerencse, hogy tudok olvasni. Meg még úgy 30 dkg sajt. Na meg 100 g étcsokoládé. Tej az volt. Tejszínhabot is még hoztam. Mézet meg nem találtam.
Csak mosolyogva tértem vissza a férfihez és fizettünk is. Ezt szeretném majd én elkészíteni. Remélem szereti. A kocsihoz érve figyelemmel kísértem a pakolást, meg pár dolgot a kezébe nyújtottam, hátha könnyebb úgy, hogy nem kell belemászni a kocsiba.
Végül elindultunk hozzá. Nem voltam még nála, ez az első alkalom, hogy láthatom merre él. Amint észrevettem a kinyíló kaput és bekanyarodtunk az udvarra, a szám csak úgy magától leesett. Hát ez… meseszép. Mintha most jöttem volna be csoda országba.  Szép színe van, elég kellemes kisugárzást ad… otthonos. Amikor kiszálltunk az autóból, figyeltem a jelelést, serényen bólogatni kezdtem, nagy csillogó szemekkel. Segítettem cipekedni, azért 7 szatyrot elvinni a házhoz nem buli. Kettőt megfogtam és az ajtó felé vittem, közben figyeltem az elém táruló látványt. Meg az udvart is. Olyan érdekes látvány ez az egész. Aztán Derek hátát figyeltem, ahogy ment előttem, aztán ajtót is nyitott, ahogy félre állt, úgy mentem be előtte. Egy kicsit sötét volt, de amint a villanyt felkapcsolta, megnyugodtam. Felpillantva néztem körbe ott egy helyben, csak a fejem mozgott. Figyeltem, ahogy elhalad mellettem és leteszi a szerzeményeket, aztán szájára tapadt a tekintetem, közelebb léptem, letettem a két szatyrot és felültem az egyik szélső székre, ami közelebb volt a konyhához.
Szavaira bólogattam, aztán eszembe jutott, kivettem az ét csokit és a tejszínhabot az egyik táskából, nem kellett kutatnom, hiszen egy szatyorba ment mind. Felmutattam. Majd magamra mutattam, hogy majd én csinálom. Egy nagy mosoly kíséretében természetesen.
Figyeltem kíváncsian a mozdulatait, ahogy ténykedik a konyhájában. Elég rutinos. Mint apa. Aztán a deszka és a hagyma került elő. Elég csípős. Még én is bekönnyezek tőle. A szájára tévedek. Kérdez. Aztán a tekintetébe fúrom íriszeim. Erre bonyolult lenne válaszolni, az ét csokit kezdtem el tologatni finoman a pulton. Derekre pillantottam, várta a válaszom. Épp felemeltem a kezem, amikor eszembe jutott valami. Most van itt egy asztal is. Mármint pult, nekem meg egy segédeszköz a táskámban. Felmutattam mutatóujjamat, pillanat.
Magam elé emeltem a kistatyóm és nagy erőkkel kutatni kezdtem benne. Egy toll és egy notesz. A táska a másik székre került.
Felmutattam a noteszt Dereknek egy mosoly kíséretében, legalább könnyebb lesz neki.
„Anya megint kiosztott. Apához mentem volna. Kiszöktem.”
Oda toltam elé a noteszt és figyeltem a következő kérdésére. Arra meg nem válaszoltam, hogy miért is haragszik rám apu. Az egy eléggé hosszú sztori…. a tollat az ujjaim között forgattam, majd mutattam a hagymára is, nehogy elfelejtse, hogy az meg ott van és leéghet. Mondjuk simán belekeverhetnék....
Vissza az elejére Go down


Egyéb egészségügyis
▪▪ Hozzászólások száma :
79
▪▪ Hírnév :
6
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Pént. Dec. 25, 2015 3:01 pm Keletkezett az írás



Az étcsokira és a tejszínhabra felszaladt a szemöldököm, de mikor magára mutatott, rájöttem mit akar. Beleegyezően bólintottam, és egy kis tejforraló lábost is elővettem, amit egyelőre csak a pultra tettem. Gyorsan feltettem a hagymát dinsztelődni, a vizet forrni, és immár minden figyelmemet neki szenteltem. A pakolás várhatott.
A pillantása felért egy egész könyvvel, ahogy a zavart félrenézése is, és a pótcselekvés, ahogy a csokit tologatta a pulton. El akarta kerülni a válaszadást. Hogy melyik kérdésre, azt még nem tudtam, de nem hagyhattam, hogy bezárkózzon magába. Hope pótolta számomra a saját gyermeket, mert gyanítottam, hogy még egyszer esélyt sem fogok adni egyetlen nőnek sem, hogy eljátszhassa a bizalmamat. Nekem már maximum csak az örökbefogadás jöhetett volna szóba. Ő viszont, ha nem is nagyon, de kirángatott a csigaházamból, - és még ha nem is „táncoltam és daloltam, ünnepelve a szabadság és az érzések édes zamatát”, - képes voltam egy KICSIT felengedni mellette, és kiereszteni a gőzt. A meg nem élt érzelmek rám is hatással voltak, és erre ő volt jelenleg az egyetlen gyógyírem.
Türelmesen vártam, és közben néha vetettem egy pillantást a hagymára, nehogy odaégjen. Nem igazán tudtam mit szeretne, mikor várakozásra intett, de ahogy a táskájában kezdett kotorászni, visszafogottan felnyögtem. A női retikülök a világ egyik legveszélyesebb találmányának bizonyultak, legalábbis számunkra. Akkora bőröndökkel rohangáltak olykor, hogy a fél ruhatárukat is nyugodtan belegyömöszölhették volna, az sem tűnt volna fel senkinek. Amikor meg kerestek benne valamit… csak az ég tudhatta mikorra találják meg. Szerencsére Hope jelen pillanatban még a kisebbeket részesítette előnyben, de már előre féltem mikor kezdi követni a trendet, és tűnik el majd félig a „medencében”, mikor teszem azt papírzsebkendőt keres. Mi rutinosan, és praktikusan oldottuk meg ezt a kérdést. Általában minden nadrágnak, kabátnak volt zsebe, abba gyömöszöltünk be mindent: slusszkulcs, iratok, telefon, pénz. Nem kellett sminkkészlet, váltás harisnya, varrókészlet, fertőtlenítő, zsebkendő, irattárca, pénztárca és még isten tudja mit rejtegettek benne. Akár még egy elektromos fűrész is elférhetett volna egy-kettőben.
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor előszedte a papírt és a tollat, előre bukó tincseit figyeltem, amelyek félig eltakarták az arcát, majd tekintetem a felém tolt noteszre vándorolt. Már megint az anyja. Annyiszor volt már eszemben, hogy leüljek beszélni Dwaynel, és megpróbáljam rávenni, hogy váljon el, de mindig lebeszéltem magam róla, mondván: nem az én dolgom. De ha egyszer láttam, amit ő az istennek sem volt hajlandó beismerni: a nő pszichiátriai eset volt, már rég túllépett az egyszerűen kezelhető kategórián, és hosszan tartó kórházi kezelésre lett volna szüksége. Neki, meg a lányának meg pihenésre, stresszoldásra, mert a családi gondjaik előbb-utóbb fel fogják emészteni őket. Mindenesetre ezzel egy másik titokra is fény derült. A kérdés, amire nem akart válaszolni az volt, hogy miért haragszik rá az apja. Egyelőre függőben hagytam ezt a témát. Egyszerre csak egy problémát oldjunk meg.
A figyelmeztetést egy halvány mosollyal köszöntem meg. Előkaptam a fiókból egy fakanalat, megkevertem a hagymát, majd kibányásztam a szatyorrengetegből a darált hús, a gombát, a sajtot, a paradicsomszószt, a spagettit. Mindent a pultra halmoztam, aztán előhorgásztam a fűszereket is: só, bors, pirospaprika, és az elmaradhatatlan bazsalikom és oregano. Egy pillanatra megálltam a pörgésben és fürkészően ránéztem.
-Mit mondott? És ne merj annyival lerázni, hogy csak a szokásos!
A jegyzetfüzet megkönnyítette a dolgomat, mert amíg körmölt, én tudtam főzni. Gyorsan feltéptem a hús csomagolását, és a hagymára dobtam, szétnyomkodtam a fakanállal, majd vártam, hogy fehéredjen, folyamatos keverés mellett. Közben néha vetettem egy lapos pillantást Hope felé, na meg a vízre, hogy hajlandó lesz-e még ebben az évben felforrni.
Reméltem, hogy nem harapófogóval kell kiszednem belőle mindent. Tudtam, hogy szüksége van arra, hogy valakinek őszintén ki tudja panaszkodni magát, azért, hogy a lelkén ejtett sebek be tudjanak gyógyulni. Idővel. Mert amíg szinte hetente, ha nem naponta az anyja kegyetlenkedését kellett hallgatnia, esélytelen volt az egész. Csak könnyíteni tudtam a terhein.
Azért, hogy úgymond terápiás célzattal, le tudja foglalni magát valamivel, még egy kis műanyag tálat, egy reszelőt, meg a sajtot elé toltam, célzatos pillantással, hogy valamikor bizony azt is meg kell csinálnia, ha enni is szeretnénk még ma.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
77
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 23.
▪▪ Korom :
18
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Pént. Dec. 25, 2015 4:03 pm Keletkezett az írás



Anya nehéz eset, félelmetes is ha azt vesszük. Igaz, hogy nem hallom, amiket a fejemhez vág ...de leolvasom az undort az arcáról…az erős szorításai a kezemen. A késsel is hadonászni szokott… volt már rá példa igen. Az ajtóban figyeltem a mozdulatát és mintha egy begyakorolt színpadi előadást adna elő… közben a kést is maga elé tartotta. Apa nem is tud róla.
Figyeltem Dereket, a pakolászásban is szépen közre működtem, a másik szatyorból vettem elő a többi fűszert, mint például a curry, a Lestyán, fahéj, kakukkfű, menta, szegfűbors, szerecsendió. Egy helyre halmoztam őket, nem keverve össze a mai fűszerekkel, melyek kellenek a milánóihoz. Azt figyeltem, vajon hol tartja ezeket a dolgokat…el akartam pakolni, valahogy a kupi… aztán figyeltem rá. Meg a hagymára is loptam egy pillantást. Utálom a hagymát. De amúgy szükséges.  
Mit mondott… minden olyat, amit egy épelméjű nőszemély nem vágna a gyermeke fejéhez. Nem mozdultam azonnal, úgy mond ledermedtem és csak figyeltem a férfi ténykedését, aztán eltűrtem a hajamat az arcomból és írtam.
„Nem kellett volna apának felcsinálnia őt és nem lenne ilyen szar helyzetben. Finoman fogalmazva. Te mit tettél volna? Elég volt…”
ismét felé toltam és … egy tál?
Figyeltem a műanyag tálat mely hirtelen került elém, meglepett… ahogy a reszelő is és a sajt jelenléte is. Felpillantottam Derekre és láttam a pillantásán mit szeretne. Elmosolyodtam és arcom előtt finoman meglendítettem kitartott kezeim mutató ujjait. Azonnal. Megszokás. Nem akarok minden egyes apróságot leírni. Így mégis csak gyorsabb volt.
Kibontottam a sajtot a kis piros csomagolásából, felálltam a pult előtti székről és a kukát kerestem, szerencsére nem vak vagyok, így könnyedén célba talált a szemét.
Elővettem egy tejet a szatyorból, szerencsére négyet vettünk, szóval ezt felhasználom.  Az edényt amit Derek vett elő korábban magam elé húztam és beletöltöttem a tej felét. A férfire néztem, hogy nem e tenné fel a lapra, ha lenne kedves bekapcsolni. Nem akarok a konyhájában belenyúlni semmibe. Ráadásul ez pityegős... imádom.  Szóval amíg a tej felforr, addig állva maradtam Derek mellett és magamhoz húztam a kapott feladat tárgyait. Felemeltem a sajtot és egy kérdőjelet írtam a levegőbe egy kérdés gyanánt. Mindet? Ha igen, akkor mosolyogva neki is láttam.  Közben pedig a tejre is figyeltem, meg Derekre és a húsra. Meg a tészta vízre is. De a füzetet is magam elé húztam.
„Apa visszaírt?”
Rápillantottam Derekre, közben a kezem meg se állt, reszeltem tovább a sajtot. Hát ez közös munka lesz, szóval tuti nagyon fini lesz. Csak legyen már kész, mielőtt Derek éhen hal.
Vissza az elejére Go down


Egyéb egészségügyis
▪▪ Hozzászólások száma :
79
▪▪ Hírnév :
6
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Pént. Dec. 25, 2015 9:11 pm Keletkezett az írás



Ráncba szaladt a homlokom, megvillant a szemem, és az ujjaim szorosan markolták a fakanalat, ahogy a Hope által leírtakat olvastam. Bár nem volt szokásom – és nem is fordult elő soha –, hogy megüssek egy nőt, azért most szívesen felképeltem volna az anyját. Hogy képes egy a SAJÁT gyerekének akár csak hasonlókat is mondani? Hús volt a húsából, vér a véréből. Hónapokon keresztül hordozta a méhében, óvta, vigyázta, aztán meg pusztán azért, mert nem lett tökéletes, eldobta magától. Vettem pár nagy levegőt, és kényszerítettem magam arra, hogy megnyugodjak. Azzal nem segítettem volna Hopenak, ha nekiállok dühöngeni, és elhordom az anyját minden rossznak. De azt sem mondhattam, hogy nem gondolta komolyan, hiszen én is tisztában voltam vele, ahogy ő is, hogy nem csak a depresszió mondatja ezt vele. Mintha VALÓBAN gyűlölte volna a lányát.
A tálat elé toltam a sajttal, de mielőtt nekiállhatott volna lereszelni azt, még magamhoz húztam és megöleltem. A keze, amellyel jelelt nekem, kettőnk közé szorult, de nem zavart. Csak pár másodpercig tartott az egész, de mivel én voltam a kezdeményező, most nem is jöttem zavarba tőle. Mikor elengedtem, finoman megsimogattam az arcát, és a szemébe néztem.
-Anyád nagyon beteg. Túl sokat rágódik a múlton, és ez fogságban tartja, mert képtelen elfogadni a jelent. Elzárkózott a világtól, a családjától, tőled, és csak emészti magát, ezért sem képes meggyógyulni. Neki jelen pillanatban a lelki sebei a gyerekei, és azokat dédelgeti naphosszat. És mivel te vagy vele a legtöbbet otthon, sajnos ez rajtad csapódik le. De akkor sem az a megoldás, hogy egyetlen szó nélkül elszöksz otthonról. Még ha anyádra jelenleg nem is tudsz számítani, ~mintha bármikor is tudott volna~ ott van neked az apád, és én is. Máskor inkább az ELŐTT szólj nekem vagy neki, hogy világgá akarsz menni, mielőtt kitennéd a lábad az ajtón. Mindketten melletted állunk, és számíthatsz ránk. Ide is bármikor jöhetsz, nem foglak kidobni. Megígéred nekem?
Figyelmesen kutattam a szemét, hogy megértette és felfogta amit mondtam. Megvártam a válaszát, aztán hagytam, had csinálja a feladatot, amit adtam neki. A tejjel megtöltött lábost feltettem a tűzhelyre, majd ismét rá néztem, és egyetértően bólintottam.
-Nyugodtan mehet az egész. Sok sajttal szeretem.
Közben végre felforrt a víz is, úgyhogy beledobtam a tésztát, megkevertem a húst, majd nekiálltam fűszerezni, végül ráöntöttem a sűrített paradicsomot és a paradicsomlét, rádobáltam a gombát és lentebb vettem, hogy had főjön még magának egy kicsit, amíg összeérnek az ízek.
A kérdése juttatta eszembe, hogy azóta rá sem néztem a telefonomra. Kihorgásztam a zsebemből és megnéztem az üzeneteimet. A szemöldököm fentebb szaladt, ahogy elolvastam Dwayne mit írt.
"Tessék? Mit keres nálad? Na jó... megtennéd nekem azt a szívességet, hogy magadnál tartod? Ne benzinezz fölöslegesen, kilencig a műtőbe vagyok, de tízre érte megyek. Úgyis akarok majd veled pár szót váltani Monáról. Csak ne engedd el Hope-ot sehova. Főleg egyedül!"
A telefont a pultra dobtam a szatyrok közé, megkevertem a mártást, majd a mellkasom előtt összefont karral dőltem a tűzhely mellett a pult szélének a csípőmmel, és kifürkészhetetlen, mondhatni „orvosi” pillantással figyeltem a lányt. Megvártam, amíg felém fordul, nem zavartam meg, és csak akkor tettem fel azt a kérdést, amit egészen eddig kerülgettünk, ugyanis drága barátom üzenetéből csak úgy sütött a feszültség, aggodalom, és visszafojtott indulat.
-Miért haragszik rád apád? Mi történt? És kérlek, ne próbálj meg terelni. Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz.
Anélkül, hogy a tekintetemmel eleresztettem volna az arcát, kinyúltam, és lentebb vettem a tészta alatt is a hőfokot. A fontossági lista megfordult, és a kérdés megválaszolása most minden más előtt elsőbbséget élvezett, még ha ez a vacsorám eltolódását is jelentette.
-Tízre érted jön, szóval bőven ráérünk, de azt hiszem elég időt adtam, hogy át tudd gondolni a dolgokat, és egy kicsit megnyugodj. Addig nem ülünk le vacsorázni, amíg nem kaptam elfogadható és őszinte választ a kérdésemre. Tehát?
Kérdőn szaladt fel a szemöldököm, az arcom érzelemmentes, szoborszerű maszkká merevedett, a pillantásom mondhatni csontig hatoló volt. Kamasz volt, akiknek lételemük a titkolózás, de nem engedhettem, hogy az apjától is eltávolodjon, mert az végzetes törést okozott volna benne. Ha már választani lehetett, inkább gyűlöljön engem, mert válaszra köteleztem.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
77
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 23.
▪▪ Korom :
18
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Pént. Dec. 25, 2015 10:42 pm Keletkezett az írás



Az ölelése meglepett, de jól esett ebben a pillanatban. Jól esett, tudom nagyjából, hogy Derek mennyire távolságtartó… de most többet mutat magából, mint ami.
Ez nem gyengeség.
Amikor elengedett, automatikusan ránéztem, bele a szemébe, utána automatikusan vándorolt lejjebb a szájára.
Anyáról és a beszámithatatlanságáról beszél. Van egyáltalán ilyen szó? Mindegy is. Azzal, hogy rajtam csapódik le mindez, hát ezzel nem mond semmi újat. Olyat mondjon, amit még nem tudok. Tisztában vagyok nagyjából anya hibbantságával és talán csak rosszabb lesz. Nekem ott van apa és… Derek? Tátott szájjal figyelem tovább, majd mikor kérdez, hamar át is ölelem, jó szorosan. Ezt veheti egy hatalmas IGENNEK. De ha ennél több kell… elhúzódtam tőle, végig a szemeit nézve bólintottam. A tej a helyére került Derek által, jómagam meg reszeltem. Az egész mehet. Én is sok sajttal szeretem, jól rámelegítve, olyan jó amikor nyúlik. De nem mindenen szeretem a sajtot. A meleg szendvicsen kifejezetten útálom. Eszembe jutott az SMS, mert Derek irt valamit apának. Azóta meg már eltelt egy kis idő, szóval válasz is érkezhetett akármit is csinált apa az elmúlt percekben.
Rákérdeztem, Derek meg meg is nézte. Elég rosszallóan figyelte a kijelzőt… mintha valami katasztrófa következne. Remélem nem SMS-ben írta le neki a történéseket… már megint rosszra gondolok… figyelem a telefon dobási útját, mely belandolt a sok szatyor közé. A kezem közben reszelt. illetve a reszelő a sajtot, figyeltem a szatyrokat, aztán Derekre pillantottam.
Kérdésére megállt a kezem a nagy munkában, letettem a sajtot is. Pont akkor nyúlt a dolgokhoz. Lesütöttem a szemem. Most tényleg erre kíváncsi? A sajtra pillantottam, meg a reszelőre és újra a férfin állapodott meg a tekintetem.
Apa tízre jön. Remek, már csak az kéne, hogy apa megtudja a majdnem tragédiát. Oké, hogy megtudja, hogy megszöktem otthonról, mármint ezt nem igen lehet annak tekinteni, de ez az én véleményem. Csak ne tudja meg a másik felét ennek a dolognak. Csak reménykedek benne, hogy Derek nem árulja el neki… akkor aztán szobafogságra leszek ítélve ráncos vénember koráig… vagy én leszek ráncos vén csont.
Esetleg mindkettő?
Elsétáltam Derek mellől a noteszig és írni kezdtem. Bevallom neki, nem akarok haragban lenni vele. Szeretem őt.
„Loptam tegnap. Vagy tegnapelőtt. Egyetlen egy 5 dolcsis körömlakkot. 5 dolcsi! Hármat vettem volna abból a pénzből másfelé. Aztán lesittelt egy újonc. Bilinccsel és apa most durcizik. Szobafogság és nem kér a sütikből sem..Hülyeség volt!”„
Oda sétáltam Derekhez és átadtam neki mindezt. Ez az igazság. Megkaptam a fejmosást is. Csoda hogy nem emelt rám kezet. Bár még sose tette. Szerencsére. Akkor szöknék meg úgy igazán. Ha már apára sem számíthatok…
A csokit közben magamhoz vettem és kibontottam "ruhájából", a tejet lestem meg és fölé tettem a kezem, még nem gőzölgött, biztosra akartam menni a dologgal. Visszadőltem Derek mellé és figyeltem őt.
Vissza az elejére Go down


Egyéb egészségügyis
▪▪ Hozzászólások száma :
79
▪▪ Hírnév :
6
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szomb. Dec. 26, 2015 2:20 am Keletkezett az írás



Türelmesen vártam a választ. Hope összevissza ugráló tekintete zavarról és szégyenről árulkodott számomra. Értetlenül álltam az egész előtt. Mi történhetett? Mi lehet az a hatalmas baklövés, amit elkövetett? Eddig nem volt vele semmi probléma, és a kamaszkort is már évek óta taposta, hovatovább még egy év és nagykorúnak számít. Bár ha a családi helyzetét néztem, igazából már az is csodaszámba ment, hogy eddig nem volt vele semmi gond. Dwayne óvta, vigyázta minden lépését, és igazán mindent megtett azért, hogy felelősségteljes, értelmes és kiegyensúlyozott embert neveljen belőle. Csak éppen az anyja…
Amíg a noteszában körmölt belenéztem a serpenyőbe, megkevertem a mártást, majd elzártam alatta a platnit. A tészta mélabúsan csücsült az alig pezsgő víz közepén. Megadóan vettem vissza a hőfokot, ugyanis nem agyonázott, hanem főtt tésztát szerettem volna enni. Aztán elvettem az időközben hozzám lépő Hopetól a füzetet, és csak bámultam döbbenten a szavakat. Felfogtam az értelmüket, még a mondatok jelentése is eljutott az agyamig, mégsem voltam képes felfogni. Legalább ötször, ha nem többször futottam át a sorokat, mire képes voltam feldolgozni.
Rápillantottam, kinyitottam a számat, aztán becsuktam. Nem veszekedhettem vele, mert egyrészt nem akartam – bár megérdemelte volna – másrészt meg tudni akartam az okát. Mert kellett, hogy legyen. Az ember nem emelt el csak úgy valamit a boltból. Figyelemfelhívás, fogadás, kényszer. Bármi állhatott a háttérben. Ki kellett derítenem, mert nem engedhettem, hogy újra megismétlődjön az eset.
Elgondolkodva méregettem, majd a tej felé böktem a fejemmel. Kezdett felforrni. Amíg a forró csokiját csinálta, legalább nekem is jutott pár perc, hogy átgondoljam mit is mondjak. Elővettem neki egy fekete bögrét, és a pultra tettem. Mikor a forró italt töltötte bele, a színe lassan fehérbe váltott, és feltűnt rajta egy ON felirat. Anyám egyik szellemes ajándéka volt. Még megvártam, amíg leül az egyik bárszékre, és csak akkor szólaltam meg, a füzetet elé tolva.
-Valóban hülyeség volt, ezzel egyet kell értenem, és ennek a fényében apád dühe is teljes mértékben érthető. A lopás bűncselekmény. Te is tudod. De tőlem nem kapsz fejmosást, vagy kioktatást, mert gondolom nem úsztad meg ezek nélkül. Én csak egyetlen kérdésre szeretném tudni a választ: miért tetted? És a „hosszú”, meg a „bonyolult” válaszokkal nem elégszem meg. Biztos, hogy volt valami oka, és ha esetleg most még nem is látod tisztán, együtt megkereshetjük rá a választ. Amúgy, ha tudtad, hogy máshol ugyanannyi pénzből többet is vehettél volna, akkor végképp nem értem az indíttatásod, hogy miért pont EZT a lakkot akartad. Csak gondold át. Addig elpakolok.
A szatyrok felé fordultam, és búsan szemeztem velük pár másodpercig, majd kinyitogattam a szekrényeket, meg a hűtő ajtaját, és elkezdtem szortírozni a vásárolt élelmiszereket: felvágottak, húsok, vaj, tej, krémsajt, tojás, zöldségek, gyümölcsök, narancslé és hasonszőrű társaik a hűtőben és fagyasztóban végezték. A tészták, liszt, olaj, fűszerek, rizs, burgonya és a maradék a szekrényekbe került, katonás rendben. Egy részüket ugyan Hope már elpakolta, de még így is maradt mivel matatnom, hogy időt adjak Hopenak. Végül a KÁVÉT a pultra készítettem a kávéfőző mellé. Ez volt életem egyik meghatározó eleme. Ha nem tudtam meginni a reggeli kávémat, az egész napom el volt rontva, és ez a munkámon és rajtam is meglátszott.
Becsuktam mindent, majd visszaléptem a tűzhelyhez, megkevertem a tésztát a vízben, adtam hozzá egy kis sót, végül Hopera emeltem a pillantásom, és egyszerűen csak vártam a magyarázatot. A legjobb lehetőségnek azt tartottam volna, hogy csak ki akarta próbálni sikerülne-e. A legrosszabba meg bele sem akartam gondolni. Mindenesetre kezdett körvonalazódni a fejemben egy ötlet, aminek az apja biztos nem fog örülni, de a történtek fényében úgy éreztem, szükségszerű lenne, ha a lány kicsit kiszakadna otthonról, elszakadna az anyjától és nyugalomban lehetne pár napig.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
77
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 23.
▪▪ Korom :
18
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szomb. Dec. 26, 2015 12:24 pm Keletkezett az írás



Először nem szólt, a másodpercek pörögtek, jómagam meg kínzókamrában éreztem magam. Nem szeretem mikor nem szólnak… bárcsak belelátnék a fejébe. Bárcsak a gondolatait láthatnám, ha már egyszer szavait nem hallom, se a hanglejtést, csak a mimikát magát. Meg a tekintetét, amikor dühöng, vagy épp enyhül. Mint apánál. Olykor ezt kívánom… Nem többet.
A tejre pillantottam, a csokit pedig beletördeltem. Egy kicsit fölé hajoltam, mivel nem hallok, látni akarom mi a helyzet vele. Izgatott lettem, mikor a fekete bögre elém került. De csak egy ? Derekre mutattam, meg a bögrére, aztán a tejes cuccra és vissza a férfire. Neked is Derek. Te sem maradhatsz ki belőle. Az italt kitöltöttem, konyharuha segítségével, azért elég forró az edény. Elosztottam kettőnk között sőt még valaki más is ihat. Figyelemmel kísértem a bögre színváltozását, de csak mosolyogni tudtam rajta. Állat. Visszaültem a helyemre, ahol előzőleg ültem. A füzetemet figyeltem, rápillantottam kortyolás között. Okok. Mi oka lehetett?
Talán…egy fogyatékos is képes ilyesmire. Fogalmam nincs Derek.
Figyeltem, ahogy a szatyrok felé fordul, addig a tejszínhabot kaptam fel, megráztam és a csokis löttyre fújtam belőle, megcsavarva a végét. Figyelemmel kísértem mit hova pakol, elgondolkoztam a bizonyos okon. Talán nem volt. De csak úgyból elemelni valamit? Főleg úgy, hogy nem tudom kimagyarázni sem… ő megértene?
„Igazából nem tudom. Bepöccentem az árán és már nem is agyaltam rajta csak vittem. Ha az egyiknek sikerül olykor olykor egy ilyen… egy menőbb csajnak, akkor nekem miért nem sikerülne… nem sikerült. Tudom mire akarsz kilyukadni Derek.
 :-D”
Még mosolygós smile is került a papírra, bár ebből nem az öröm rí le.
Folytattam.
„Nem akarok olyan lenni mint mások. Én már akkor különb voltam a többieknél, mikor megfogantam, s megjöttem. Igaz, nem a menős stílusban különb. Érted mire akarok kilyukadni? Több vagyok, mint amit tettem.”

Fújtam egyet, majd a tésztára pillantottam, közelebb hajoltam, hogy egy tésztaszálat kivegyek az edényből. Kicsit meleg, de hamar beszivom egy csintalan mosoly kiséretében a férfire nézve és már tolom is felé a füzetet.
De még jelelek is egy kicsit neki.
Két ujjam felmutatva felé tartott tenyérrel, az államhoz érintve kétszer. WC?
A megadott útbaigazítást követve el is jutok hamar és könnyitek magamon. Dehogy van eszembe olyasmi dolog, hogy megszökjek. Ugyan már. Nem vagyok gyerek. Jó itt. Végeztem, kézmosás, majd vonulok vissza Derekhez. Várva a válaszát, leülve a helyemre, kortyolva az italomat. Olyan finom. Már csak egy kis méz kell bele, de anélkül is tökéletes.
Vissza az elejére Go down


Egyéb egészségügyis
▪▪ Hozzászólások száma :
79
▪▪ Hírnév :
6
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szomb. Dec. 26, 2015 4:30 pm Keletkezett az írás



A szolíd kényszernek engedelmeskedve előhorgásztam még egy bögrét, és a másik mellé állítottam. Sima, egyszerű, fehér. Semmi extra, mint annál, amit Hopenak adtam. Alapvetően nem voltam oda az édességekért, de úgy voltam vele egy bögre forró csokit azért még kibírok, pláne, hogy ő készítette. Értékelnem kellett a törekvéseit. Mikor kitöltötte és leült, kifejtettem a véleményem és feltettem a nagy kérdést. Úgy tűnik a mai nap már csak ilyen kérdésekre korlátozódott, legalábbis addig a pillanatig mindenképpen, amíg át nem rágtuk magunkat rajta. Hagytam, hogy átgondolja, addig meg mozgásba lendítettem magam, és elpakoltam. A végén a telefonomat horgásztam elő az egyik sarokból, vetettem rá egy pillantást, majd a kávéfőző mellé pakoltam. Egyelőre jó helyen volt ott. Végül, mikor mindennel végeztem, ismét felé fordultam. Ahogy a fazék felé dőlt kihorgásztam neki a fakanállal egy szálat, és hagytam had kóstolja meg. Halványan viszonoztam a mosolyát, de igazából arra a kisregényre voltam kíváncsi, ami a noteszában díszelgett. Már tolta is felém, de a kérdése megakasztott abban, hogy elolvassam. „Bemész a nappaliba” mutattam az ajtó felé, „majd jobbra fordulsz. Az egyik ajtó a dolgozószobámé, a másik a fürdőszoba. Nem tudod eltéveszteni.” jeleltem le neki a választ gyorsan. Követtem a tekintetemmel, amíg eltűnt az ajtó mögött, és csak akkor olvastam el mit írt.
Megkönnyebbülten sóhajtottam egyet. Szerencsére semmi komoly nem volt, csak egy kis fiatalkori érzelmi hullámvasút, ami egy felelőtlen, dacból született döntésen alapult, na meg a „ki akarom próbálni magam” felkiáltáson. Ráadásul az írás másik fele rávilágított arra is, hogy tudta, hogy butaságot csinált.
Mikor visszaért, rámosolyogtam.
-Köszönöm, hogy elmondtad, annak meg kimondottan örülök, hogy nem akarsz másokra hasonlítani. Te te vagy. Egy értékes kis ember, egy fiatal hölgy, akinek nem kell a „menő csajok” viselkedését követnie. Anélkül is nagyon MENŐ vagy. Aki meg ezt nem látja, az meg sem érdemli, hogy foglalkozz vele. Mindenesetre remélem ez többet nem fog előfordulni, már csak azért sem, mert akkor apád életed végéig szobafogságra ítél, aztán elfelejtheted a szerelmet, mozikat, csavargást, azt meg gondolom nem szeretnéd. Ha esetleg máskor is előfordulna hasonló, állj meg, csukd be a szemed, vagy csak nézd magad előtt a földet, és vegyél pár mély levegőt. Aztán tedd fel a kérdést magadnak: megéri dühöngeni rajta? Ha őszintén válaszolsz magadnak erre a kérdésre, az esetek többségében rá fogsz jönni, hogy a válasz bizony: nem. És igen, értem mire gondolsz. Több vagy, valóban. Rengeteg lehetőség rejlik benned, és előtted áll még egy egész élet, hogy elkövess számtalan hibát. De egyelőre még élvezd azt, hogy apád körülrajong és védelmez, és próbál úgy terelgetni az életedben, hogy a lehető legkevesebb csapdába sétálj bele, és elkerüld azokat a bakikat, amiket el lehetne követni. Sokáig már úgysem teheti, mert te nem fogod engedni neki. – kacsintottam rá. – És most együnk.
Előszedtem egy szűrőt, a mosogatóba tettem, és megnyitottam a hideg vizet. Aztán elzártam a tűzhelyet, és a tésztát  a szűrőbe borítottam. Csak pár másodpercig engedtem rá a hideg vizet, aztán elzártam a csapot. Tányérokat szedtem elő, és az étkezőasztalhoz vittem őket. Az asztalra került még egy fa a mártásos edénynek, evőeszközök, szalvéta, merőkanál, spagettiszedő, a reszelt sajt, végül az egész megkoronázásaként két gyertyatartó.
A spagettit egy tálba borítottam és az asztalra helyeztem, a serpenyőt a fára, és meggyújtottam a gyertyákat, majd az egyik szék mögé léptem és kihúztam azt egy invitáló mozdulat kíséretében.
-Ha már úgyis gyertyafényes vacsorát említettél, adjuk meg a módját. Hölgyem, a vacsora előállt. – hajoltam meg derékből kicsit, mint a régi korok lovagjai, és vártam, hogy leüljön. Aztán átmentem a másik oldalra és én is helyet foglaltam.
-Szedjél amennyi jólesik. Bőven jóllakunk belőle mind a ketten.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
77
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 23.
▪▪ Korom :
18
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Vas. Dec. 27, 2015 1:41 pm Keletkezett az írás



Dolgom végeztével visszatértem a férfihez, leültem szembe vele, ő meg mosolygott. Figyelmesen néztem a szája mozgását, arcának játékát. Egyáltalán nem volt dühös. Mire számítottam? Fogalmam nincs. Talán, legközelebb tanulok a hibámból, vagy hatalmasabb csapdába esek. Vagy nagyobb lélekmarcangoló szövegre. Na akkor nem is figyeltem volna rá, de nem olyan vagyok. Anyát is végig „hallgatom”, végül vissza „dumálok”, s teljes a káosz.
De Derek más, miattam tanulta meg mindezt, amit nekem is el kellett sajátítanom, hogy valahogy kommunikálni tudjak... ezért pedig amolyan példaképemmé avanzsálódott.
Csak ő ezt nem tudhatja meg.
A forrócsokit meg lassan eliszogattam, hidegen már nem jó. Beletettem a mosogatóba, egy kis mosogatószer és forró víz mellyel hamar elmostam és a csöpögtetőbe tettem. Mert jó kislány vagyok és nem hagyok rumlit magam után. Visszaültem az előző helyemre.
Figyelemmel kísértem a ténykedését a továbbiakban, egész jól nyomja férfiként. Ez tetszik. Jó hát egy alap kaját csinált, de ezt se képes bárki, akárki megcsinálni. Amikor a tányérokat megragadta, feltettem a nagy kérdést. Segíthetek? Kérdőn pillantottam rá, de már rájöttem, későn kérdeztem, igy amikor újra szembe fordult velem, akkor is lejeleltem.
Segíthetek?
Kiszúrtam a gyertyatartókat is…ez komoly? Pedig csak legutóbb a vendégére voltam kíváncsi, hogy lesz e nála valaki akivel numerázni fog kicsit. De ezek szerint ő komolyan gondolta „szavaimat”.
Derek szavaira szélesen elmosolyodtam, felért egy nevetéssel is, aztán ahogy ő meghajolt és felegyenesedett, kimásztam a pulttól lévő széktől és egy hercegnős pukedlit lenyomtam.
Mintha tényleg egy hercegnő lettem volna, olyan precíz tartásom volt.
A hajamat eltűrve ültem le székbe, majd figyeltem az ő útját is, ahogy leült a másik oldalra. Figyelemmel kísértem a szája mozgását. Majd bólintottam, mertem tésztát, jó étvágyam van, szóval sokat, mertem rá szószt, ebből már nem olyan sokat és rá egy jó halom sajt. Talán több volt az, mint a tészta. Aztán Derekre pillantok, magam elé emelem a tenyerem, hogy ő is jól lássa, a másikat ökölbe teszem és a tenyerembe „csapkodom” finoman. Jó étvágyat.
Ezek után pedig az evészettel foglalkoztam. Olykor olykor a férfire pillantottam.
Amikor megettem, hátradőltem a széken és fújtam egyet. Ismét a férfinek jeleltem, mikor figyelt egy csöppet.
Köszönöm szépen. Finom volt. Miben segíthetek?
Fuh ezt gyorsan elintéztem, mennyit értett belőle?
Vissza az elejére Go down


Egyéb egészségügyis
▪▪ Hozzászólások száma :
79
▪▪ Hírnév :
6
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Vas. Dec. 27, 2015 7:28 pm Keletkezett az írás



-Nem kell, köszönöm. Te most vendég vagy, ráadásul először jársz nálam, szóval egyszerűen csak hagyd, hogy kiszolgáljalak.
Megterítettem, meggyújtottam a gyertyákat, aztán asztalhoz invitáltam. A pukedli apró mosolyt csalt az arcomra. Megvártam, amíg leül, majd magam is helyet foglaltam, és szedtem magamnak egy termetes adagot: tészta, mártás, sajt, mindenből bőven. A mai nap folyamán leginkább csak kávén éltem, meg ebédre elrágtam egy automatából vett szendvicset, szóval bőven rám fért már egy kiadós étkezés. Jó étvággyal estem neki, és legfőképpen csöndben. Nem volt kényszerem arra, hogy beszéljek. Egyrészt megszoktam, hogy egyedül vagyok itthon, másrészt meg örültem annak, hogy végre nem kell hallgatnom, vagy odafigyelnem senki másra magamon kívül. Na meg Hopenak sem lett volna túl egyszerű egyszerre enni és jelelni. Nem sokkal Hope után fejeztem be a saját adagomat, és jóllakottan dőltem hátra, miközben tekintetem a lányra tévedt. Gyorsan jelelt és egy pillanatra összevontam a szemöldököm, ahogy utána gondoltam mit is mondhatott.
-Ha már ennyire segíteni szeretnél, akkor bepakolhatod a mosatlant a mosogatógépbe.
Főzni nagyon szerettem. Szívesen próbáltam ki új dolgokat, már amikor időm és lehetőségem – vagy éppen kedvem – volt rá, de a mosogatást már kevésbé élveztem utána. Ezért is szereltettem be a mosogató alá egy mosogatógépet is.
Némán figyeltem egy darabig, ahogy pakol, majd felkászálódtam, és a bögre tartalmát – nevezetesen a kihűlt forró csokit – egy hajtásra megittam. Nem akartam azzal megsérteni, hogy otthagyom. Ezután kiöblítettem a bögrét, majd a reggeli kávém maradékát beletöltve löktem a mikróba egy fél percre. Végül, a forró itallal a kezemben áttereltem Hopeot a nappali, és leültem az egyik kanapéra.
-Elgondolkodtál már azon, mit szeretnél tanulni érettségi után?
Nehéz kérdés volt, hiszen az, hogy nem hallott, eléggé bekorlátozta a lehetőségeit, de ez még nem jelentette azt, hogy ne lehettek volna álmai, és ne próbálhatott volna meg mindent megtenni érte. Tűnődve figyeltem, miközben a kávémba ittam, és próbáltam elképzelni mi is köthetné le, mit lenne érdemes tanulnia, de őszintén szólva semmi érdemleges nem jutott az eszembe. Az agyam lelassult, kikapcsolt, és egyszerűen egyetlen értelmes gondolatot sem tudtam összekaparni a fejemben. Az, hogy teleettem magam, jólesően elálmosított és fejbevert. A napi rutinomon elég nehezen lendültem át, hiszen társas életet csak akkor éltem ha kötelező vagy éppen muszáj volt, és általában vacsora után eldőltem egy kicsit, hogy egyszerűen csak élvezzem a semmit. Engem ez töltött fel, így voltam képes túllépni a mindennapok mocskán, amit nap mint nap végig kellett hallgatnom a betegeimtől. Muszáj volt időt szakítanom magamra ilyenkor, hogy feldolgozzam a történteket, különben előbb-utóbb én rokkantam volna bele, amit meg egyszerűen nem engedhettem meg magamnak.
-A fiúkkal hogy állsz? Van aki tetszik?
Hirtelen bukott ki belőlem a kérdés, miközben összeszűkült szemekkel mustráltam, nehogy elszalasszam akár csak egy rezdülését is, ami esetleg elárulja. Bőven abban a korban volt már, amikor felkelthette az érdeklődését bárki, és sok esetben előfordult a tinédzserek körében, hogy ezt az információt nem feltétlenül osztották meg a családjukkal, csak mikor már megtörtént a baj. Jobb szerettem volna, ha tudok róla, és felkészülök rá, hogy ha esetleg megbántják, vagy valami baja lesz, tudjam, kinek a torkát kell feltépnem. De legalábbis kinek keverjek le pár célzatos, nevelő jellegű pofont.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Dec. 28, 2015 9:33 pm Keletkezett az írás



Nem vall Derekre a telefonálgatás. Ha hív is, azt az esetek többségében nem okvetlenül teszi, nyomós oka van arra, hogy a névlistáján miért pont az én nevemet szúrta ki, és nyomott rá a kis zöld telefon ikonra.
Általában komoly szívességkérés szokott a dolgok hátterében lapulni, vagy Hope. Éppen főorvosi értekezleten voltam, amikor rezegni kezdett a telefon a zsebemben. Ugyanolyan volt, mint máskor is, mégis volt benne valami más. Ami azt mondatta velem, hogy ne várassam meg a vonal túlsó végén lévőt. Jól is tettem, hogy hallgattam a megérzéseimre. Ezen a héten ez már a második volt, hogy rábízhattam magam azokra a bizonyos "apai ösztöneimre".
Amikor Hopeval történt valami az óvodában, vagy később az iskolában, mindig minden tanár, aki éppen felhívott, hogy közölje a rossz hírt, azzal a tipikus velőtrázó mondattal kezdte, ami minden -normális-, szülő alól pillanatok alatt kirántja a talajt. "Nyugodjon meg apuka, nincs nagy baj..."
Úgy az ötvenedik ilyen után Hope összes gimis tanárát leszoktattam erről a klisé dumáról, és Dereket is megkértem, hogy akármi is történt a lányommal, soha ne indítson így beszélgetést. Ő olt az első ép elmével rendelkező ember, aki fel is fogta a kérésemet.
Szóval kimentem a teremből, és beleszóltam a telefonba. Persze azonnal vakarni kezdtem a fejem hirtelen tehetetlenségemben, de a kezdeti rémület olyan hamar szertefoszlott, mint amilyen hirtelen jött. Ha biztos kezekből tudom, hogy Derekkel van, az a tény egyenlő azzal is egyúttal, hogy az égvilágon semmi baja nincs! Ezért is mertem az értekezlet után belevágni az egyszerűnek ígérkező lágyéksérv műtétbe, ami aztán több időt igénybe vett, mint gondoltam volna. Egészen a mai napig soha nem láttam még Appendixet belerohadva vékonybelekbe. Deeee ez már más történet...
Tízre ígértem Dereknek, hogy hazafele menet összeszedem Hopeot, most mégis itt toporgok az ajtóban egy laza... hmm... fél órás késéssel.
-Kop kop... - Mormogom egy kopogással egybefűzve, és mivel Dereknél már úgymond bejáratos vagyok, nem is tökölök túl sokat, lenyomom a kilincset, és átlépem a küszöböt. Isten látja lelkem, komolyan mondom, hogy nem hallgatóztam. Csupán pont rosszkor csöppentem bele mindennek a kellős közepébe.
-Annak a fiúnak előbb nekem is meg kell felelnie, és mivel válogatós vagyok, magasra tettem a lécet. - Némi érc is társul fáradt, rekedt hangomhoz, ám egy sanda, a szemeimhez hasonlóan igencsak fáradt félmosolyt még így is sikerül kicsalnom magamból, ahogy a kilincsre könyökölök.
-Jól viselkedett a tündérke? - Derekhez intézem a szavaimat, és közben egy baráti kézfogásra felé nyújtom jobbomat.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
77
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 23.
▪▪ Korom :
18
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Hétf. Dec. 28, 2015 10:46 pm Keletkezett az írás



A mosatlan hamar a gépbe került.
Szeretek segíteni. Otthon is elvégzem az ilyeneket. Nem vagyok se béna, se ügyetlen. Amikor anya nem csinál naphosszat semmit se, csak ül és nézz ki a fejéből, mint egy zombi, akkor nekem kell előkészítenem az ételhez a hozzávalókat, hogy majd vagy én, vagy apa megcsinálja. Vagy épp együtt. Mindig figyeltem mikor mit és mennyit tesz
bele és manyifikó!
Figyeltem, ahogy lehajtja az italát, elmosolyodva figyeltem lépteit és mozdulatait. Kávét tölt…mikori lehet?
Reggel főzhette, mert a kórházból jött értem. Vajon nem vagyok gond számára? Lehet fontos dolga volt.
A mikron elidőzik tekintetem, mikor elhalványult a fény, akkor pillantottam Derekre és ezután a nappali vált törzshelyünkké. Szembe ültem le vele, kicsit elidőzött oda bent is a tekintetem a bútorokon és az egész hely lenyűgözött. Tényleg nagyszerű hely, teljesen nyugis, nincs felfordulás…minta lenne bejárónője…bár ezt kétlem.
Mondta volna.
A tekintetem derekre vándorolt, kérdése elgondolkodtatott. A szőnyegre pillantottam….hát tényleg. Ezen úgy még nem is gondolkodtam. Orvos nem lehetek…sok hibát vétenék ezzel a fogyatékosságommal.
Életek múlnak egy egy dolognál. Szóval ezt kihúzom.
Apa irodáját szívesen elfoglalnám, átvenném simán a helyét, de akkor sok mindent meg kellene változtatnom az egész kórházban.  
Az arcomat a kezembe temetem, majd a hajam hátrasimítom azzal a lendülettel. Derekre pillantok és vállat vonok. Majd pár jel.
Nem tudom. De tényleg.
Csináljak képregényt és adjam el?
Élő Pantomim?
A jelelés külön világ, ahol más fogalmi eszközök és logikák működnek, és amihez mi siketek körömszakadtunkig ragaszkodunk. Nekem a jel a valódi információ. Ezen gondolkodom, nem szavak, képek vannak a fejemben.
Fejet csóváltam.
Ha a kórházban gondolkodtam, akkor csak apa helye jöhetett szóba…ha más.
Akkor sziklaugrás? Írjak könyveket?
(Apa érkezését nem veszem észre, hátulról érkezett és csak Derek láthatta halhatta megjegyzéseit.)
Fiúk? Elvörösödtem a kérdésén, sőt! Fülig vörös voltam egyetlen egy kérdésére. Mi lesz itt még később, ha…egy kicsit hezitálva emelem fel kezem, hüvelyk és kisujj nyitva, minden más csukva, államhoz és a hüvelyk és el a levegőbe. Nincs. Még. De ki tudja aztán, mit hoz a holnap? Jó hát vannak kedves fiúk, akikkel egy suliba járok, meg a helyiek, meg vannak a parasztok és kifújt. Meg a csúfolj ki banda…
(Ha Derek mozdul hogy kezet fogjon apával)
Akkor automatikusan megfordulok és meglepődök apa látványán és intek neki, majd kicsit aggódva nézek vissza Derekre, nehogy kikotyogjon bármit is, amiről apa nem szerezhet tudomást.
(Ha Derek nem mozdul, csak apára pillant)
Tovább nézem Dereket, de végül bólintok. Egy jelsorozatot indítok el.
Tetszik. Kiszemelt. Utál.Költözik. Nem is jártunk, nem is "dumcsiztunk" csak ha észre vettem elidőzött rajta sokáig a tekintetem.
Elmosolyodok, hiszen ez csak egy plátói szerelem…vagy mi. Tudom egyáltalán mi a szerelem? De érdeklődve pillantok rá.
Miért?
Vissza az elejére Go down


Egyéb egészségügyis
▪▪ Hozzászólások száma :
79
▪▪ Hírnév :
6
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szer. Dec. 30, 2015 12:15 pm Keletkezett az írás



Türelmesen vártam a választ. Nehéz kérdést tettem fel, tisztában voltam vele, de lassan ideje volt elgondolkodnia rajta, hogy merre szeretne tovább menni. Azért reméltem hogy reális keretek között marad, hiszen teszem azt zenei főiskolára nem szívesen engedtem volna el, és valószínűnek tartom, hogy az apja sem. Bár kettőnket figyelembe véve már eleve az elengedéssel problémák voltak. Dwayne túlzottan óvta a lányát és ragaszkodott hozzá. Rajta élte ki minden szeretetét és törődését, körülötte forgott az élete. Nekem meg a meg nem született lányom volt, akit tigrisként, elvakultan és vadul védelmezni akartam minden csalódástól és fájdalomtól, holott tisztában voltam vele, hogy ez megoldhatatlan. Mégis, ami egyszerűen ámulatba ejtett, az az volt, hogy két ilyen elszánt – és talán kéretlen – apafigura mellett hogyhogy nem lázadt fel már jóval hamarabb. Hiszen a lopását lehetett annak is értékelni.
Nem tudom.”
A legrosszabb válasz. Terelés, kitérés, fel nem vállalt vágyak és gondolatok. Tarthattam volna kiselőadást arról, hogy milyen ártalmas a belső egyensúlyára, ha elnyomja magában azt, amit valóban szeretne, de egyszerűn túl fáradt voltam, ráadásul az apja is beszélni akart velem Monáról – amihez még kevésbé fűlt a fogam -, és ahhoz szükségem volt minden maradék lelkierőmre. Szóval csak biccentettem, ebbe az egy mozdulatba sűrítve az „értem” jelentését.
A következő kérdésemre adott reakciójára viszont megfeszültem. Elpirult! És a következő pillanatban meg azt mondta, hogy „nincs”. Bár az arcom meg sem rezdült, a döbbenetem leírhatatlan volt. A reakciója és a szavai éles ellentmondásként csapódtak össze. Az egyetlen szerencséje az volt, hogy közben meghallottam, hogy nyílt, majd csukódott az ajtó. A tekintetem a belépő Dwayne villant, és miközben felkeltem, végigmértem.
-Úgy festesz, mint akin áthajtott két tehervonat, és még vissza is tolattak a biztonság kedvéért. Persze, nem volt vele semmi probléma, még segített is nekem.
A problémamentesség igen nagy csúsztatás volt a részemről, de jószándékkal tettem. Ez azért könnyített a lelkiismeretemen. Ha elmondtam volna mi történt, Hope büntetése életfogytig tartó szobafogság, vagy apácazárda lett volna. Hozzáléptem egy kézfogás erejéig, majd a kezébe nyomtam a bögrémet, ami még félig volt kávéval.
-Mielőtt még állva elalszol, feltéve, hogy nem zavar, hogy már beleittam. Addig megmelegítem neked a maradék spagettit, mert gondolom nem keltél fel hajnalban főzni, Mona meg…
Inkább elharaptam a mondat végét, és ismét Hope felé pillantottam.
Melegítek apádnak kaját, addig beszélgessetek. Utána kérlek, menj fel az emeletre, balra találod a vendégszobát. Késő van, és nekünk még beszélnünk kell, nyugodtan feküdj le. Valamelyik fiókban találsz pár pólót is pizsama gyanánt. Apád is itt marad, mert ilyen állapotban úgysem hagyom vezetni. Közveszélyes lenne.
Figyelmesen kutattam az arcát, hogy megértette-e, amit jeleltem neki, aztán eltűntem a konyha felé. Összekészítettem mindent, és az étkezőasztalra tettem: gőzölgő étel, a tetején olvadt sajttal, evőeszközök, és némi hezitálás után két sört is előbányásztam a hűtő mélyéről. Egy pillanatra megtámaszkodtam az asztalon, és komoran szemléltem ki a sötétbe. Nem csak Dwayne akart beszélni velem, nekem is ideje volt színt vallanom, mielőtt még végleg felemésztett a bűntudat, és a hazugság. Joga volt tudni a történtekről, nem csak mint a barátomnak, hanem mint a kórház igazgatójának. Volt egy sanda gyanúm, hogy húzós este előtt álltunk, hiszen hiába voltunk barátok, ő is csak alig tudott rólam többet, mint egy vadidegen. Beletúrtam a hajamba, majd beszóltam a szobába.
-Kész a kaja.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Dec. 30, 2015 4:53 pm Keletkezett az írás



Idejét nem tudnám megmondani annak, hogy mikor voltam utoljára annyira kimerült, amennyire ma is. Elszoktam én már ezektől az éjszakába nyúló műtétektől. Egy egyszerű rutin lágyéksérv műtétnek indult, és közben annyi komplikáció lépett fel, hogy azt hittem, hogy ott hagyom az egészet a picsába. Ráadásul közben folyton azon kattogott az agyam, hogy vajon mit keres Hope Dereknél.
Nem hiszem, hogy annyira unatkozott, hogy magára vállalt egy kis babysitterkedést.
Persze a műtét alatt három vértelenítő mandzsettát is kicsináltam, pont akkor, amikor vénába vágtam. Azt hittem, hogy soha nem fogom összezárni az embert. De már fölösleges ezeken stresszelnem. A műtét sikeres volt, és végre én is itt lehetek velük, ráadásul ha eltekintünk a bő fél órás késésemtől, egy kis jóindulattal azt is mondhatjuk, hogy önmagamhoz képest még időben ide is értem. Notórius késő vagyok ugyanis, tudniillik.
-Ennyi? Még csak egy "Szevasz fater" se jár az öregnek?! Na és az ölelésem hol marad? - Összeráncolt homlokkal fürkészem a lányomat, miközben kérdőn kitárom magam mellett a karjaimat.
-Jól van, értem én. Nagyközönség előtt már gáz vagyok. - Végül csak elmosolyodom, és ellentétben más alkalmakkal, most egyáltalán nem bánom, hogy nem ölelt meg, amint beléptem az ajtón. Olyan büdös vagyok ugyanis, hogy a görény sírva könyörögne a szagomért, ha ezt megérezné. Na, a legyek még nem lepnek, és nem is húzok magam után zöld bűzfelhőt, de tény és való, hogy izzasztó tud lenni az öt órás monoton állás a műtőben, ráadásul minden irányból melegítenek a lámpák, a műtőben pedig jobban nyomatják a meleget, mint bárhol máshol a házban.
-Ez igazán szívélyes fogadtatás volt Derek, köszönöm. - Csak csak felröhögök, bár koránt sem annyira élettel telve, és spontán jókedv által vezérelve, ahogy kipihent állapotban tenném.
Nem tudom, hogy minek a kellős közepébe csöppentem bele éppen, de Hope tekintetéből ítélve, valami olyan dolog lehetett, amit Derekkel még szívesen megosztana, az apjával viszont már annál kevésbé. Túl hirtelen félbeszakadt a kettejük diskurzusa. Lehet jobb lett volna, ha még fél órával megtoldom a harminc perces késésemet.
-Igen, otthon is szokott segíteni. Habár a mosogatást szereti mostanság elsumákolni. - Sunyin Hopera kacsintok, és észre se veszem, hogy mikor kerül a kezembe a félig kiürült kávés bögre. Kicsit már kihűlt, és emellett azt se tartom kizártnak, hogy az állapotomon már ez sem fog túl sokat dobni, de legalább a hideg kávé szépít. Illetve, az okosak ezt állítják.
Két korty, és már el is tűnik a fekete nedű, Derek jelelésére pedig bőszen bólogatok. Támogatom az ötletét, miszerint jobb lenne, ha Hope most szépen adna egy-egy jó éjt puszit, és elmenne aludni. Nem akarom, hogy itt legyen, amikor Monáról, és az egyre súlyosbodó állapotáról panaszkodok Dereknek. Nem buta ő, nagyon is jól tudja, hogy mi folyik az anyja körül, ahogyan azt is, hogy állandó gyógyszeres kezelést igényel, de arról jobb lenne, ha nem tudna, hogy Derekkel mire is készülünk. Nem akarom, hogy még több trauma érje, és hogy azok miatt valami őrültséget tegyen. Hiszen képes rá, benne van a génjeibe. Inkább hazudok neki és addig titkolózom, ameddig bírom.
"Jó éjszakát kicsim!" Jelelem a lányom irányába, és amikor mind a ketten eltűnnek, fáradtan levágódom az egyik kiszemelt fotelba. Az üres bögrét a dohányzó asztalra száműzöm, és egyszerűen csak szétterülök, mint egy darab szar... Ujjaimmal orrnyergemet masszírozom, összeszorított szemeim mögött mindeközben fekete-fehér néma filmként lepörög előttem, hogy mi vár majd ránk otthon. Ezer meg egy elképzelésem van, és sajnos nem szerepel közöttük az asztalon gőzölgő meleg főtétel, és a régi Mona sem, aki elbűvölőbb volt, mint bárki más ezen a nyomorult világon. Roppantul bízom abban, hogy a tébolyultság nem öröklődő.
-Megyek... - Szólok a konyha irányába. A fenébe, egy kicsit bebólintottam.
-Ah, mennyeiek ezek az illatok! - Kimerülten csoszogok ki a konyháig, ahol a megterített asztalon csak arra vár a gőzölgő spagetti, hogy valaki elpusztítsa.
-Öregem, ezért már megérte a túlóra! - Halkan, öblösen felnevetek, fáradt szemeim éhesen felcsillannak. Nem szégyenlősködök egy percig sem. Leülök, és úgy kezdek el enni -mit enni? zabálni!-, mint egy fényevő, aki hosszú idő óta most jutott először normális élelemhez.
-Sör is? Mit tartogatsz még a tarsolyodban? - A sörért nyúlok, rámarkolok a barna üveg nyakára, és hangosan kortyolni kezdek. Karikagyűrűm csilingelő hangon kong, ahogy az üveghez ér.
Ekkor jut eszembe komolyabban is Mona mióta itt vagyok.
-Fel kéne hívnom... - A hangom egycsapásra megváltozik. Nem kell nevet mondanom, Derek ennyiből tudhatja, hogy kiről is van szó. Arrébb tolom a tányért, és már elő is kerül a telefonom. Kikeresem a nevét a névjegyzékben, mégis hezitálok. Egész testemben megfeszülök, pedig csak le kéne adnom a drótot, hogy hol vagyunk, és hogy mikor megyünk, mégis előre rettegek, hogy vajon most milyen hangulatában is találom.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
77
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 23.
▪▪ Korom :
18
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szer. Dec. 30, 2015 5:57 pm Keletkezett az írás



Nem szól. Szólj valamit... miért nem? Miért sasolsz ennyire? De aztán csak azt veszem észre, hogy Derek feláll és apa is feltűnik látóterembe. Ülve fordultam felé törzzsel és szájának mozgását figyeltem. Feltűnt a nyúzottsága... meg az is hogy eléggé igyekezhetett a felöltözéssel. Megtehette volna hogy haza megy és Derek majd rendezi a továbbiakban soraimat az éjszaka és reggel.
De tudni és látni akarta az állapotomat. Gondolom én.
Apa felháborodását nem értettem. Jó... igaz, nem pattantam fel a hirtelen betoppanására...lassan felálltam, először még úgy hezitálva, de mikor eszembe jutott az a pillanat, hogyha Derek nincs ott, akkor már én se nagyon... egy pillanat alatt apát öleltem.
Olyan nagyon, hogy el se akartam engedni, sőt még talán sírnék is, ha nem lenne társaságunk. Meg ha nem akarnám eltitkolni az egész akciót.
De eleresztettem.
Fel pillantottam a tekintetébe egy nagy mosollyal. Örülök, hogy látom. Derekre pillantottam. Figyelmesen kísértem végig a jeleléseket. Párat nem ismertem fel, de a lényeg megvolt.
Húzzak el, mert apának akar kitálalni.
Végül követtem pillantásommal ahogy elhagyja a körünket, végül apára pillantottam és fáradt szemeit figyeltem.
Nem kellett semmit se mondania az állapotáról és a munkájáról. Látszódott, még ha egy kicsit szagosabb volt... apa jelelését még követem, aztán az arcára adok egy jóéjt puszit, meg amolyan jó hogy itt vagy félét. Még én is eljelelem
Jó éjszakát. Nektek.
Aztán vettem egy mély levegőt, a lépcsők felé léptem, de az alján még visszapillantottam. Apa már a kanapén terült el, egy apró mosoly és felsétáltam.
A megadott helyre mentem, villanyt kapcsoltam és körülnéztem. tényleg találtam pólókat, egyet ki is választottam, ami nagyobb is volt, a combomig le is ért. Majd levetkőztem. Abban az egy szem pólóban álltam, majd az ajtóhoz léptem és álltam ott egy darabig.
Mintha bármit is hallanék... becsuktam, elfeküdtem az ágyon, de a villany égve maradt. Nem szeretek sötétben aludni. Ha nem hallok, legalább lássak.
A táskámat lent hagytam, reggel itt ne hagyjam.


/Hát nagyon szépen köszönöm a megmentést Derek és a játékot is.  wííí  Magatokra hagylak  <3  <3 /
Vissza az elejére Go down


Egyéb egészségügyis
▪▪ Hozzászólások száma :
79
▪▪ Hírnév :
6
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Csüt. Dec. 31, 2015 1:56 pm Keletkezett az írás



Leültem vele szemben az étkezőasztalhoz, és figyelmesen szemléltem, ahogy evett. Fáradtnak tűnt, bár talán nem is ez volt a helyes kifejezés. Sokkal inkább kimerült volt. Nem csak fizikailag, érzelmileg és lelkileg is megviselte a családi helyzete, és tartottam attól, hogy előbb-utóbb, de be fog következni az elkerülhetetlen és idegileg összeroppan. Akkor meg Hope ott állt volna két sérült szülővel az oldalán, amit viszont nagyon nem akartam. Hiába voltam neki én is, akkor sem voltam valójában senkije. Legalábbis vér szerint. Mert ha a kötődésemet néztem hozzá, az nagyon is valódi volt.
Felbontottam a sörömet, és meghúztam, de a megjegyzésére összevontam a szemöldököm. Komoran, egyre inkább feszülten figyeltem, ahogy eltolta maga elől a tányért, elővette a telefonját, és csak nézte a kijelzőt tanácstalanul, szinte már rettegve. Megszorult a kezem a hideg üvegen. Az a nő maga volt a rémálom, ami önmagában hidegen hagyott volna, de hogy a barátomat és a lányát terrorban tartotta, az olyan indulatokat generált bennem, amik semmi jóval nem kecsegtettek. Szívem szerint megfojtottam volna, de legalábbis ha csak rajtam múlt volna, akkor már rég egy zártosztályon pihen.
Ingerülten pattantam fel, és kaptam ki a kezéből a telefont, majd az átkötő ajtóhoz sétáltam és egy visszafogott, laza mozdulattal állítottam röppályára a készüléket, ami az egyik kanapén landolt.
-Örülj neki, hogy nem az ablakon vágtam ki. És most fejezd be az evést. Komolyan mondom, nem értelek. Te aggódsz miatta, holott ő a pokolba kíván mindkettőtöket. Hidd el nekem, észre sem fogja venni, hogy nem vagytok otthon! Már rég el kellett volna válnod tőle! Csak kínzod magadat, és Hopeot, és tönkreteszed mindkettőtök életét.
Egy húzásra tüntettem el a sör felét, majd ültem vissza vele szemben, és túrtam a hajamba idegesen. A legrosszabb lehetőséget még fel sem vázoltam. Mi lesz, ha egyszer Mona betegsége visszafordíthatatlan tettlegességbe fordul? Akkor már késő bánat lesz. Nem akartam, hogy eddig fajuljanak a dolgok, de Dwayne makacs volt, mint egy öszvér, és betegesen ragaszkodott egy nőhöz, akinek már köze sem volt ahhoz az emberhez, akibe beleszeretett. Tudtam, hogy a felelősségérzete tartja vissza, csakhogy ez közel sem volt egészséges. Az önuralmam és a hűvös közönyöm amúgy is romokban hevert több okból kifolyólag is – amiből a legnagyobb maga volt a két lábon járó katasztrófa, legalábbis rám nézve, a bűn és a csábítás, és Mona említése még inkább darabjaira zilálta amúgy is romokban heverő lelkiállapotomat. Tisztában voltam vele, hogy bocsánatot kellene kérnem, de makacsul összeszorítottam a számat, és ellenálltam a késztetésnek. Inkább vettem pár mély lélegzetet, hogy egy kicsit összekaparjam magam. Kellett a logikám.
-Beszélnem kell veled, de először inkább mesélj, mi a baj már megint…
Megadóan vártam a panaszáradatot, és nem azért, mert nem voltam kíváncsi arra, amit mond, hiszen az egyetlen barátom volt, hanem mert tudtam, hogy ismét Mona lesz a ludas, és hiába mondok bármit is, olyan lesz, mint a falra hányt borsó. Én meg kifejezetten utáltam a levegőbe beszélni.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Jan. 01, 2016 8:55 pm Keletkezett az írás



Hope "Jó éjszakát puszija" most is legalább annyira jól esik, mint bármikor máskor. Hatalmas kőszikla gördült le a szívemről, hogy a saját két szememmel bizonyosodhattam meg az épségéről. Igaz, nem aggódtam szét az agyam, hiszen a tény, miszerint Dereknél van, önmagába véve is megnyugtatás volt. Tudom, hogy ő a világ minden pénzéért SE tenné ki szándékos veszélynek a lányomat. Ha Hoperól van szó, magamon kívül ő az egyetlen férfiember, akit hajlandó vagyok a kis hebrencsemnek a közelébe engedni. Már akkor halálosan biztos voltam benne, hogy bizalmat szavazhatok neki, amikor először elvittem hozzá Hopeot, és szerencsére azóta se fordult elő egyszer sem, hogy akárcsak egy egészen apró, szabad szemmel nem látható csorba esett volna a belé vetett bizalmamon.
Nem ez a legalkalmasabb időpont arra, hogy megbeszéljem vele azt, ami már régóta nyomaszt, de ha számításba veszem, hogy mennyit gürcölünk, ha most nem ülünk le egy-egy üveg sör társaságában, hogy megbeszéljük, amit meg kell, talán soha nem jutnánk el odáig.
Rohadt jól néz ki a spagetti, amit csináltak, mégsem tudom teljes beleéléssel, és ilyen-olyan gyomorideg nélkül elfogyasztani. Állandóan Mona jár a kibaszott agyamban, az hogy vajon él-e még egyáltalán. Már hetek óta minden éjjel ugyanaz a rémkép üldöz. Egyik nap fáradtan haza megyek a munkából, szeretnék venni egy forró fürdőt, és megtalálom őt a kádban felvágott erekkel, miközben a vére mindent beborít. Annak ellenére, hogy egy megátalkodott szörnyeteggé vált, attól még mindig a feleségem, a nevemet viseli, és ameddig ez nem változik, addig mellette leszek.
Félretolom a gőzölgő ételt, és bizonytalanul a telefonomért nyúlok. Fel akarom hívni, tudatni akarom vele, hogy hamarosan hazamegyünk hozzá, már nem kell sokáig egyedül lennie a tévképzeteket szülő gondolataival, de amikor már éppen rászánnám magam, Derek alattomos, sunyi módon kitépi a telefont a kezemből, ami aztán meg sem áll a nappaliig.
-Mi a franc?! - A tervezettnél háborodottabban szólok, és észre se veszem, de reflexből felpattantam a helyemről. Tenyereimmel az asztallapot támasztom, és a férfi vonásait vizslatom. Szükségem van néhány másodpercre, percre hogy kitisztuljon a kép, és hajlandó legyek visszaülni a helyemre, bár a reggeli-ebéd-vacsorát már képtelen vagyok folytatni. Sokáig nem szólok semmit.
Egy korty, két korty, három korty... talán négy is legördül a torkomon, mire sikerül néhány értelmes szót kicsikarnom magamból. Két tenyerem között sodrom ide-oda a barna üveget. A karika gyűrűm néha halkabban hozzákoccan.
-Mona terhes... - Olyan hangosan fújom ki a levegőt, mintha éppen most lehelném ki a lelkem. És jön még egy korty. Csak utána nézek fel ismét Derekre. Fáradt pillantásomban ott lapul minden ki nem mondott segélykiáltásom.

Hangulat zene
Vissza az elejére Go down


Egyéb egészségügyis
▪▪ Hozzászólások száma :
79
▪▪ Hírnév :
6
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szomb. Jan. 02, 2016 12:14 am Keletkezett az írás



Nem nagyon érdekelt a felháborodása. Dühösen vágtam hozzá a szavakat, minden ciráda és körítés nélkül – na nem mintha ez lett volna az első alkalom, csak most talán kissé vehemensebb voltam, mint általában. Tobzódtam az adrenalinban, és ezen az alkohol sem segített, amit nagy kortyokkal nyeltem. Közénk feszült a csönd, amit általában élveztem, de ez most tele volt ki nem mondott indulatokkal az ő részéről, és felőlem is. Mondhatni puskaporos volt a levegő. Úgy nyeltem el a sör maradékát, mint kacsa a nokedlit, majd felálltam. Az üveget a kukába hajítottam, magamnak meg elővettem egy whiskys poharat, és eltűntem a nappali felé. Alig fél perc múlva már jöttem is visszafelé, legalább egy deci tömény társaságában, és úgy vetettem magam a székre az étkezőasztalnál, ahol még mindig megkövülten üldögélt egyetlen barátom, aki nem mellesleg a főnököm is volt.
A poharat a számhoz emeltem, és belekortyoltam. Égette a számat, a torkomat, míg végül melengetőn és megnyugtatón gurult végig a nyelőcsövemen, hogy végül a gyomromban érjen útjának végére, de a mondat, ami elhagyta Dwayne száját kővé dermesztett, és az előbbi, pillanatnyi higgadtságom úgy röppent tova, mint egy kósza napsugár. Lassan tettem le az asztalra a kristálypoharat, miközben őt szemléltem döbbenten. Reméltem és hinni akartam, hogy viccel, de a tekintete sajnos pont az ellenkezőjéről mesélt.
-Ki az apa? – bukott ki a számon önkéntelenül, meggondolatlanul és cinikusan a kérdés, miközben felvontam a szemöldököm, de ha már belekezdtem, nem álltam le. – És ne mond nekem azt, hogy te, mert ezt nem veszem be. Hónapok óta mást sem hallok, csak hogy egyre romlik az állapota, hogy szinte képtelen Hopepal egy légtérben tartózkodni anélkül, hogy ne borulna ki, és lássuk be, te sem vagy a szíve csücske. Mindezekből következik, hogy valószínűleg az ágyába sem szívesen enged be, a lába közötti területről nem is szólva, és mindketten tudjuk, hogy a szűznemzés szóba sem jöhet, mert egyszerűen NEM LÉTEZIK. Ahogy az sem, hogy a közös szappanotoktól került áldott állapotba.
Hagytam, hogy az okfejtésem ott remegjen a levegőben, mint egy élesített atombomba. Nem akartam ennél is jobban az orra alá dörgölni a számomra nyilvánvaló tényt, hogy a gyerek nagy eséllyel nem az övé volt, hanem teszem azt a postásé. Vagy Isten tudja kié. Mona minden nap órákon keresztül volt egyedül otthon, így bőven volt lehetősége mással találkozgatni, mikor épp betegségének a pozitív szakaszait élte, távol azoktól, akiket ha a maradék ép eszét is elvesztette volna, valószínűleg saját két kezével küldött volna át a másvilágra.
Nagyon kortyoltam az italomból, majd szó nélkül masíroztam ki, és tértem vissza az egész üveggel. Kerítettem még egy poharat, amit elé löktem, és töltöttem bele.
-Azt hiszem, te is megérdemled a jobbik féle alkoholt. Hozzáteszem rádfér. Mit akarsz most csinálni? Hope egyáltalán tudja már?
Elgondolkodva vizslattam, és vártam a válaszát, de még ezek után sem mertem reménykedni abban, hogy azt a választ fogom hallani, amit szeretnék. Az én problémám emelett szinte eltörpült. De csak szinte. Mert bár most minden figyelmem Dwayne volt, ettől még Robin nem törlődött sem az emlékeimből, sem a vágyaimból, sem az életemből. Hogy ezt sajnáltam-e vagy nem… erre a kérdésre még kerestem a választ, mert hol az egyik érzés felé billent a mérleg nyelve, hol a másik felé, és az egyensúlyt bármennyire is igyekeztem, még nem sikerült megtalálnom. Vagy épp a helyes választ, hogy mihez kezdjek vele.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Jan. 06, 2016 8:51 pm Keletkezett az írás



Tudtam, hogy fel kell hívnom, abban viszont már nem voltam biztos, hogy fel is akarom hívni őt, hiszen számítottam rá, hogy mi fogadott volna a vonal másik végéről.
A feleségem, aki mára már egy megbízhatatlan idegenné vált. Elhagyhatnám, válhatnék, beadhatnám őt valami otthonba, ahol örökre a gondját viselnék, de úgy érzem felelősséggel tartozom érte, és ez már így marad örökre.... addig legalábbis biztos, ameddig élek.
A terveim mégis meghiúsulni látszanak, hiszen a telefon pillanatokon belül a nappaliig röpül, és nekem már nincs erőm, ahogyan hangulatom sem utána menni, hogy aztán tárcsázzak egy olyan embert, aki tulajdonképpen azt se tudja, hogy ki vagyok.
-Hogy... mi van?! - Mordulok fel, mint egy altatásból ébredt veszett dög. Ökleim összeszorulnak, így csapnak rá az asztallapra. Az üveg megrezzen, ahogy a tányérba ejtett villa is zengve koccan a porcelánon. Nem tudom, nem akarom elhinni azokat a szavakat, amiket az imént kiejtett a száján, a tudatalattimnak viszont egyet kell értenie Derekkel. Mióta tudom, hogy Mona állapotos, a szokottnál is több álmatlan éjszakáim szoktak lenni, amik elmélyült töprengésekbe fulladnak, és a rengeteg "miért" és "hogyan" között valóban felvetődött már bennem az a bizonyos nem szívesen hangoztatott kérdés, ami az imént Derek szájából is nyers őszinteséggel és egyszerűséggel kicsúszott. Fölöslegesen álltatom magam azzal, hogy nem beszélek a dologról. Megtanulhattam volna már az elmúlt évek során, hogy attól, mert még valamiről nem beszélünk, az ugyanúgy egy létező, eleven dolog, és nem lehet hanyagul a szőnyeg alá söpörni.
-Ne merészelj így beszélni a feleségemről! - Fenyegetően, félhangosan köpdösöm arcába az elhangzottakat, szemeim dühtől forrongó béklyóba zárják zöldes tekintetét.
-Ne vádaskodj! Ameddig Mona a feleségem, nincs jogod így beszélni róla! - Komolyan felment a pumpa. Minden erről ad számot a környezetemben. A szék, amin az előbb még nyugodtan meresztettem megfáradt seggem, most pedig már tótágast áll valahol a hátam mögött felborulva, az ökleim, ahogy az asztal lapjába mélyednek, és a kézfejemen lévő összes ér lüktetve körvonalazódik, akárcsak a vastag nyakamon futó verőér, ami valahol a halántékomon mutatkozik meg újból.
Valahol igaza van. Hiszen Mona egész nap egyedül van, jobbára csak az éjszakákat töltöm vele -már ha nem az irodámban dőlök ki rosszabb napjaimon-, nappal nincs komolyabb felügyelet alatt. Ki tudja, hogy hova megy, mit csinál, ki látogatja meg olyankor?! A büdös francba!
Nem akarom, hogy Dereknek legyen igaza, de ha állandó tagadásban élek, megőrülök, és hamarabb kapok éves bérletet a zártra, mint Mona...
-Baszd meg... Derek, ne haragudj... bocs... csak túl fáradt vagyok és ilyenkor már nem tudom, hogy mit beszélek. - Meglengetem a fehér zászlót visszavonulásom jeléül, felállítom a felborult széket, és visszaülök rá. Tartásom ugyanolyan feszült, mint volt, térdeim pedig követhetetlen gyorsasággal pattognak az asztal alatt, hol az egyiket, hol a másikat koppintva hozzá a lapjához.
Csak akkor higgadok le némiképpen, amikor kiszúrom az előttem heverő whiskyt. Bassza meg... észre se vettem, hogy mikor került ez ide!
Semmit se szólok, csak a szemeit, arcát vizslatom, és felé emelem a poharamat, hogy egy körből lehúzzam a kiöntött mennyiséget, ami után egy jó darabig nem szólalok meg, csak hagyom, hogy az édesen maró íz betöltse a számat, újra élessze az ízlelő bimbóimat, és eljusson az agyamhoz is. A rendszer lassacskán visszaáll.
-Tudja. Alig várja már, hogy megszülessen. Szerintem kicsit reménykedik abban, hogy majd ez a gyerek megváltoztat mindent, és hogy Mona állapotán is javítani fog. Közben meg lehet, hogy kurvára neked van igazad, és talán még Monica se tudja, hogy ki annak a magzatnak az apja. - Üveges tekintettel bámulom a kihűlőfélben lévő tésztát, és a sörömért nyúlok, hogy kiűzzem a whisky utóízét a számból.  
-Abortusz ellenes vagyok! Rohadtul az vagyok, de mind a ketten tudjuk, hogy ha ez a gyerek megszületik, az nem fog javítani Mona állapotán... mi van, ha addigra már teljesen elveszítem? Ártani fog a gyereknek is. A legkevésbé sem fogja meghatni, hogy a csecsemője azért sír, mert őt akarja... - Mindkét könyökömmel megtámaszkodom az asztalon, fejemet fáradtan ejtem bele tenyerembe, majd tanácstalanul végig szántok ujjaimmal a hajamon.
Vissza az elejére Go down


Egyéb egészségügyis
▪▪ Hozzászólások száma :
79
▪▪ Hírnév :
6
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Kedd. Jan. 12, 2016 6:02 pm Keletkezett az írás



Felvont szemöldökkel vettem tudomásul a hirtelen indulatkitörést, melyet az étkezőasztalom szenvedett el. Ahhoz képest, amire számítottam még egész visszafogott reakció volt a felvetésemre, ami számomra nagyon is logikus volt. A fenyegető, tajtékzó szavakat egyszerűen elengedtem a fülem mellett, miközben újra a pohárba kortyoltam. Kettőnk problémái együttesen bőven megérdemelték, hogy a mai estére zároljak minden egyebet, és nemes egyszerűséggel leigyam magam a sárga földig. Az utóbbi hetek történései mázsás kősziklaként ültek rajtam, besötétítve a gondolataimat, elnyomva a józan ítélőképességemet és darabjaira szaggatva az idegrendszeremet. Muszáj volt végre kiengednem kicsit a gőzt, és nem csak azzal, hogy két-három naponként kiéltem a libidómat valakin, hogy ép eszemnél tudjak maradni.
Csak amikor lehiggadt végre, és bocsánatot kért, akkor szólaltam meg, miközben a borostyánszín italt szemléltem elmélázva a poharamban.
-A barátodként igenis jogom van ahhoz, hogy felnyissam a szemed akkor is, ha te kényszeresen vak akarsz maradni a körülötted történtekre. A bocsánatkérést meg hagyjuk. Mindketten tudjuk, hogy tisztában vagy vele mit beszélsz. Az már más kérdés, hogy mennyi mindennek az igazságtartalma. Bár a név stimmel, de Mona már nagyon régen csak papíron a feleséged, amúgy nagyjából annyi közöd van hozzá, hogy ő Hope anyja. Ideje lenne végre szembenézned a tényekkel.
Szúrósan pillantottam rá, és tisztán látszott az arcomon az egyet nem értés, mikor kiderült, hogy Hope tud az anyja állapotáról.
-Jobb lett volna, ha nem mondod el neki. Most olyan reményt adtál neki, ami merőben felesleges. Mona BETEG. Nem tudom ennél érthetőbben a szádba rágni. Nemhogy gyerek, még a szabadság is luxus a számára, amit biztosítasz, mert nem tudhatod mikor tesz kárt akár magában, akár a magzatban, akár Hopeban, mikor épp nem vagy otthon. Utána meg már késő bánat, ha visszamenőlegesen akarsz majd okos lenni, és belátni, hogy nekem van igazam. Be kell zárni. A saját érdekében.
Felhajtottam a maradék italomat, aztán erőteljesen az asztalra csaptam a poharat.
-Az istenért Dwayne! Ébredj már fel! Már réges régen elvesztetted! Meddig könyörögjek még neked azért, hogy hallgass rám? Én is abortusz ellenes vagyok, de mennyiben lenne jobb, hogy megszüli, aztán megfojtja a csecsemőt, amíg nem vagy otthon? Ez a gyerek SEMMIN nem változtat, maximum majd még egy ártatlan apróság halálának súlyát is cipelheted magaddal egész életedben. Nem szenvedtetek még eleget?
Forrt bennem az indulat. Egyrészt a tehetetlenségtől, mert amíg nem történik olyan esemény, ami tettlegességbe fajul, nem nyúlhattam át a barátom feje fölött, másrészt meg az alkohol is dolgozott már bennem, ami felszabadította az elnyomott emlékeket, gondolatokat és érzéseket, amik Robin körül forogtak.
Idegesen pattantam fel, és kezdtem utat koptatni a padlóba, ahogy fel-alá mászkáltam, miközben türelmetlenül a hajamba túrtam, végül felé fordultam.
-Azt akarom, hogy Hope pár napot itt maradjon. Egyrészt, hogy legyen időd nyugodtan átgondolni mit szeretnél csinálni, másrészt azért, hogy egy kicsit megnyugodjon, és legfőképpen azért, mert biztonságban szeretném tudni. Nem bízok Monában, és jelenleg nagyon úgy fest számomra, hogy a te józan ítélőképességed is szabadságra ment, az enyémmel együtt, mert még mindig egy régmúlt álomképbe akarsz kapaszkodni, ami soha többé nem lesz már valóság. Vedd tudomásul: az életed ezen szakasza lezárult. Lépj tovább! Ne akarj mártír lenni és teljesen tönkretenni és beáldozni magad a hűség oltárán, amin ő már ki tudja hányszor gyalogolt keresztül! És vidd be végre a zártosztályra! Tedd le a terhedet. Pihenésre lenne szükséged…
Az utolsó mondatot már némileg higgadtabban, viszont annál elkeseredettebben sóhajtottam. Saját magamnak is kijárt volna egy alapos fejmosás, ahogy a pihenés is, hiszen minden idegszálam túlhúzva zümmögött, ahogy az ösztöneim is tótágast álltak szinte a nap huszonnégy órájában.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Jan. 15, 2016 7:29 am Keletkezett az írás



Hallgatom a szavait, karikás szemeimmel nyomon követem minden mozdulatát, az arcára festett fáradt, és egyben dühös mimikát, a szemeiben lézerként felvillanó őszinteséget.
Igaza van, annyira rohadtul igaza van, hogy azt el se tudom mondani, de nehéz egy ilyen döntést meghozni. Kíváncsi vagyok, hogy ha a húga került volna ilyen helyzetbe, akkor gondolkodás és bűntudat nélkül képes lenne-e azt mondani neki egyik napról a másikra, hogy "Csomagolj, mától a kórház pszichiátriája lesz az új otthonod"?! Ó, bassza meg! Elmondhatatlanul gyűlölöm ezt az egész helyzetet.
-Te nem tudod, hogy mennyire kurva nehéz meghozni egy ilyen döntést egy olyan emberről, akivel régen tényleg igazi férj és feleségként éltetek együtt. Éveken keresztül orvosról orvosra jártam vele, kerestem a nem létező gyógymódot, valamit amivel legalább lelassíthatóvá válhatna ez az egész folyamat, de mindenhol csak sajnálkozó szavakat és tekinteteket kaptam cserébe. Azt hittem, hogy majd én meg tudom gyógyítani őt, de mára már annyira eluralkodott rajta ez az egész őrület, hogy rá se ismerek. Egy fikarcnyi sem maradt már benne a régi Monából. - Őszintén vallok a kétségeimről, félelmeimről ahogy visszaülök, és a fejemet támasztom. Tekintetemet a behűtött, immáron üres whiskys poháron nyugtatom, és elmélázva figyelem, ahogy a hideg pára vízcseppként végigszánkázik a szögletes üvegpohár oldalán.
-Nem akartam többet hazudni Hopenak! Talán siket, de a látása tökéletes, és minél több időt tölt otthon, minél többet figyeli az anyját, magától is rájött volna, hogy Mona állapota már nem fog soha javulni, inkább csak romlani. Nem hazudhattam tovább a saját hús-vér gyerekemnek! Már így is beleőrülök ebbe az egészbe, hát még akkor ha tovább kellett volna hazudnom neki. Ezért is szóltam a terhességről. - Fogcsikorgatva belemarok a hajamba, és legszívesebben sprintről indulva neki futnék a falnak, amiért ekkora állat barom voltam! Minél többet beszélünk erről az egészről, annál inkább világossá válik az, ami eddig sötét, átláthatatlan ködként keringett körülöttem. Az igazság. Az a rohadt keserű, kíméletlen igazság. Hogy Dereknek igaza van! Minden szava a megveszekedett rohadt igazságot tükrözi. Ha az a gyerek meg is születik, Mona nem fogja féltően dajkálni, és a tápláló anyatejével etetni, ahogyan Hopeval is tette. Az a gyerek számára olyan lesz, mint egy kép a falon. Csak úgy van, az ember nem foglalkozik vele, néha ránéz, ha eszébe jut, de egyébként mindenki csak elmegy mellette.
-Annyira egyszerűen beszélsz! Ha a te feleségedről lenne most szó, és olyan állapotban lenne, mint Mona, mit tennél a helyemben? Könnyen, gond és lelkiismeret furdalás nélkül beraknád a bolondok közé, miközben végig a régi idők lebegnek a szemeid előtt. Az első csók, az összeköltözés, az esküvő.... - Újra egy idegesebb, emeltebb hangszínben beszélek, és zaklatott pillantásom az ő tekintetét vizslatja. Ő se tudná megtenni!
A sörért nyúlok, szorosan megmarkolom a barna üveg nyakát, és meghúzom.
-Értem... - Ki kellett volna kelnem magamból, és valószínűleg így is tettem volna, ha nem Derek, hanem például a kórház biztonsági őre mondja mindezt.
-Biztos vagy benne, hogy elbírsz egy lázadókorú kamasz lánnyal? Szobafogságban van jelenleg. Érte kéne menni a suliba az órái után, hogy biztos, hogy ne lóghasson el senkivel sehova.... - Egyik kezemmel a fejemet támasztom. Pofámon meggyűrődik a bőr, és lötykölöm az üres pohár alján maradt pár csepp aranyló nedűt.
-Én bízom benned, félre ne érts! Csak Hopeban nem... - Ez van. Féltem a gyerekemet.
-Amúgy meg, ha már pihenés. Neked is szükséged lenne rá! Ne haragudj pajti, de rohadt szarul nézel ki! Mint aki megküzdött egy oroszlánnal, utána végig taposott rajta egy elefántcsorda. -
Vissza az elejére Go down


Egyéb egészségügyis
▪▪ Hozzászólások száma :
79
▪▪ Hírnév :
6
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Pént. Jan. 15, 2016 12:58 pm Keletkezett az írás



Valóban nem tudtam milyen nehéz egy ilyen döntést meghozni, mert én sosem voltam hasonló helyzetben. Az egyedüli, amit fel tudtam mutatni, egy évekkel ezelőtti 2 hónapos kapcsolattal társuló abortusz, amit semmilyen módon nem tudtam befolyásolni. De tekintve, hogy eddig egész életemben megtettem azokat a lépéseket, amikről más csak beszélt… nem, még így sem voltam biztos benne, hogy könnyen döntöttem volna. Szóval megértettem a tehetetlenségét, és a segíteni vágyását is, de a helyzet már olyan abszurd és elfogadhatatlan lett, Mona meg olyan szinten ön- és közveszélyes, amin már nem lehetett átlépni vagy keresztülnézni rajta és a szőnyeg alá söpörni, mint „nemlétező” problémát. Sóhajtottam egyet.
-Nem azt mondtam, hogy hazudj neki. Ilyenre sosem kérnélek. De a terhességről kár volt szólni.
Elsötétült pillantással viszonoztam a tekintetét, és nem az emeltebb hangszínnel volt problémám, hanem a megjegyzéssel. Ez a téma nálam aknamező volt, mert bár úgy gondoltam feldolgoztam az árulást, tisztában voltam vele, hogy ez mennyire nem igaz. Még mindig fájó sebként lüktetett bennem az az évekkel ezelőtti nap.
-Én nem beszélhetek a feleségemről, és a gyerekemről sem, mert ezt a lehetőséget elvették tőlem. Most meg már nem akarok egyiket sem. Fogalmam sincs mit tennék ha a te helyedben lennék, de most nem is ez a lényeg. Mint Mona egyik orvosa a sok közül, és a barátod mondom azt, hogy veszélyes lenne továbbra is egyedül hagyni otthon. Nem tudsz rajta segíteni. De eldöntheted, hogy ezekkel az emlékekkel megküzdve tartod életben, és cselekszed meg, ami mindannyiótok számára, beleértve Monát is, a legjobb, vagy ragaszkodsz a saját elképzelésedhez, és vállalod annak minden következményét. És itt már nem apró kis botlásokról beszélünk. Te későig dolgozol, Hope egyedül jár haza, és őszintén szólva bármikor megvan az esély arra, hogy Monát felvágott erekkel találja a padlón vagy a kádban. Akkor mit fogsz csinálni?
Az üvegért nyúltam és mindkettőnknek újra töltöttem. Mennyivel egyszerűbb lett volna az élet, ha nem lettek volna problémáink. De sajnos voltak, és ezek nem merültek ki abban, hogy melyik pár zoknit vegyük fel másnap. Sokkal égetőbb és fontosabb kérdésekben kellett megoldást találnunk. Mindkettőnknek.
A megjegyzésre, hogy szarul nézek ki, cinikusan elhúztam a számat, és magamba döntöttem legalább egy deci whiskyt egy hajtásra. Hope úgy suhant ki a fejemből, mintha szóba sem került volna, és nem azért, mert nem szerettem, vagy nem volt fontos, hanem azért, mert Robin alakja és arca villant be, és ez minden mást a háttérbe száműzött. Görcsösen markoltam a poharat, és kezdtem újra a fel-alá járkálást, mint valami ketrecbe zárt vadállat és sütött rólam a feszültség és agresszió keveréke, mely súlyos palástként ölelt körbe.
-Ha oroszlán lett volna, egyszerűbb helyzetben lennék… Dwayne…
Megálltam, és rá pillantottam. Az orvos háttérbe szorult és az ember vette át a helyét. A tekintetem legalább olyan űzött és kétségbeesett volt, mint az övé percekkel ezelőtt. Nagyon sokat gondolkodtam rajta mi is lenne a helyes megoldás, de sajnos az, ami megfordult a fejemben, elég drasztikus volt. Csakhogy talán ez volt az egyetlen kiút a számomra.
-Fel akarok mondani.
Nem feltétlenül ilyen állapotban akartam megbeszélni a dolgokat, de ha már így esett, nem tudtam rajta változtatni. Képtelen voltam tovább magamban tartani a történteket, és egyszerűen nem láttam más lehetőséget arra, hogy megoldjam ezt a gordiuszi csomót. Így hát maradt az atombombához hasonlatos kijelentésem, de mielőtt még Dwayne szólhatott volna, felemeltem a kezem, hogy megállítsam.
-Mielőtt még bármit is mondanál, hallgass meg.
Idegesen túrtam a hajamba, és kezdtem újra, már ki tudja hányadszor a járkálást. Képtelen voltam nyugton maradni, és muszáj volt valahogy levezetni a bennem felgyülemlett feszültséget. Ledöntöttem a whisky maradékát bátorításképp, végül megálltam és szembefordultam az egyetlen barátommal.
-Majdnem megerőszakoltam az egyik betegemet, aki ráadásul férfi. Bénasága okán az ölemben kötött ki az első alkalommal, és olyan szintű vágyat ébresztett bennem, hogy nem sokon múlt, hogy le ne teperjem. Akkor azt hittem ez csak múló állapot, de sajnos nem így van. Következő alkalommal megint megtörtént. Ahogy megláttam, alig bírtam magammal. Azóta képtelen vagyok normálisan gondolkodni, olyan vagyok, mint egy időzített bomba, az ösztöneimet nem tudom rendesen uralni, és kiszámíthatatlan időközönként rámtör a fékezhetetlen kangörcs. Így nem tudok dolgozni! A tisztánlátásom, a logikám, a hűvös viselkedésem…minden úgy foszlik le rólam, mint valami molyrágta ruha, és dühöngő, szexuálisan túlfűtött, és szinte már aberrált vadállattá változok! Robin meg… - dühösen csaptam a poharat az asztalra és töltöttem megint bele. Vészesen fogyott az üveg tartalma, és ezzel egyenes arányban nőtt a szervezetem alkoholtöltöttsége, de nem érdekelt. Most nem. – olyan mint valami drog… meglátom, és nem tudok rá nemet mondani. Betegesen akarom őt… az agyam olykor becsap és őt vetíti valaki másra és olyankor elpattan bennem valami. Csak nem erőszakolhatom meg az összes betegemet! És sajnos nem mondhatom azt, hogy ez minden, mert az egyik betegemmel le is feküdtem…
Megtörten bámultam a poharamban hullámzó borostyánszín folyadékot, majd a számhoz emeltem és beleittam. Kellett, hogy tompa legyek, kellett, hogy felejtsek, hogy el tudjam viselni, hogy ne rohanjak érte, és essek neki, mint valami ősember, elhurcolva az otthonomba, hogy bezárjam és kisajátítsam magamnak, amíg el nem múlik ez a kényszeres vágy az irányába.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Jan. 15, 2016 2:26 pm Keletkezett az írás



-Ha valamit nem mondok el neki, és végül valamilyen módon kiderül, mondjuk Mona a szeme láttára vetél el, vagy egyszerűen csak elkezd kerekedni a hasa, és Hope összerakja magában a képet, szerinted nem fog megvádolni azzal, hogy hazudtam neki?! És igaza is lesz, bassza meg az ég! - Idegesen az asztalra csapok azzal a kezemmel, amivel éppen nem elnehezült fejemet tartom, hogy le ne essen a helyéről.
Ez az egész jelenlegi helyzet, amibe a családomat sodortam, olyan mint egy rohadt útvesztő, aminek NINCS kijárata. Keresed a kiutat, kitartóan követed az EXIT táblákat, végül mindig ugyanoda jutsz vissza, vagy ami rosszabb, egyre jobban eltévedsz. Akárcsak Mona és a betegsége. Keresed a megoldást, a gyógymódot, minden rohadt kis szabályt betartasz, amit az orvosok előírnak, hiába teszel meg mindent, egyre inkább csak elveszíted azt, aki régen volt. Az elme betegsége olyan, mint a rák. Soha nem találják meg az ellenszerét.
-TUDOM! Hogy nem biztonságos egyedül otthon hagyni, ahogyan Hoepval sem kettesben! - Az asztalra csapok, hangomat újra megemelem dühömmel vegyített tehetetlenségemben.
-Azon is gondolkoztam, hogy felfogadok mellé valakit, aki figyel rá, ameddig haza nem érek, de... nem bízok meg senkiben. Egy idegent nem engednék be a házamba, főleg nem a feleségem és a gyerekem közelébe. Na meg ki tudja?! Mona valóban ön és közveszélyes, nem hiányzik a nyakamba egy feljelentés amiért a feleségem esetleg súlyos testi sértést okozott valakinek. Tele lenne vele a tévé és az újságok is, és nem akarom, hogy megfosszanak a praxisomtól ahogyan az igazgatói poszttól sem. Néha gyűlölöm mind a kettőt, főleg a másodikat, de ha ezek és Hope nem lennének, már régen felakasztottam volna magam. - Hosszas monológom végén felsóhajtok és úgy nézek rá a velem szemben helyet foglaló férfira, mintha ő lenne az utolsó esélyem. Nem tudom, hogy mit akarok, hogy mire számítok, mit fog mondani, vagy tenni. Ő már nyilatkozott ezzel az egész üggyel kapcsolatban, tisztán, és mindenféle kertelések nélkül elmondta a véleményét, innentől kezdve már csak rajtam áll, hogy elfogadom a szakmai véleményét, és szólok a pszichiáternek, hogy fektesse be Monát.
-Alszom még egy párat erre az egészre. - Végül ennyivel le is zárom az egészet. Az az egy biztos, ha Mona befekszik kórházba, az nem a St.Claire lesz. Senki nem fog tudni az egészről. Csak azok, akiknek végképp szükséges, és az a két ember, akikben ezen a téren megbízom. Derek és Hope.
Hosszasan ízlelgetem a whiskyt a számban mielőtt útjára küldeném a gyomrom irányába.
Nem érzem magam valami stabilnak. Azt hiszem, hogy a fejembe szállhatott, és ahogy látom, enm vagyok egyedül a dologgal. Derek soha nem tenne ilyen kijelentést! Mi van? Fel akar mondani?! De hát a pszichológia a szenvedélye! Az hagyján, hogy eleget ittam már ahhoz, hogy ideje legyen leállni, Derekről pedig inkább ne is beszéljünk!
-Őőőő... oké, meghallgatlak... - Hátradőlök a széken, lábaimat kényelmesen, hanyagul terpeszbe vetem, és mialatt a sörös üveget az asztalon egyik tenyeremből a másikba csúsztatom a saját szórakoztatásom céljából, végig Dereket bámulom. Testtartása, a fel és alá mászkálása aggodalomra ad okot. A sörösüveg megáll valahol félúton, és idegesen rámarok ujjaimmal a nyakára, de nem emelem a számhoz. Jó is, hogy nem tettem! Különben már itt feküdnék a földön az aspirált sörtől fuldokolva.
Tanácstalanul nézek rá, és... fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék, egyáltalán mit szokás ilyenkor mondani. Idiótán megvakarom a tarkómat. Egyszer... kétszer aztán még egyszer...
-Szóval.. meleg vagy? - Nyökögöm, mint valami címeres ökör, és amint tudatosulnak magamban a szavaim, halkan szitkozódni kezdek az orrom alatt.
-Bocs, cimbi. Nem... nem ezzel akartam indítani. - Megköszörülöm a torkomat, előre dőlök a székben és hezitálás nélkül meghúzom a pohár tartalmát, hogy aztán az övét, és az enyémet is újra tölthessem.
Hosszú percek -vagy talán órák is?-, telnek el így, teljes némaságba burkolózva. Egyikünk sem mond semmit. Derek azért, mert már nincs több mondanivalója, én pedig nem tudom, hogy mit kell ilyen helyzetben mondani.
-Figyelj, akármilyen rohadt nagy katasztrófának is látod ezt az egészet... megoldjuk, jó? Kitalálunk valamit közösen, valamit, ami kevésbé tűnik drasztikusnak mint ez a légből kapott felmondásod is. - Most nem, mint a kórház igazgatója beszélek, és nem is szakmai szempontokat akarok vele megvitatni, hanem mint legjobb, és talán egyetlen barátja.
-Hidd el, a kórháznak hatalmas veszteség lenne, ha te most itt hagynál mindent, mellesleg szereted is csinálni. Ismerlek Derek, Mona mellett kötnél ki a zárton, ha feladnád ezt az egészet. - Rá akarom bírni, hogy aludjon még azért erre egy jó párat. Nem gondolom, hogy ez egy jól megfontolt, többször is átgondolt elhatározás lenne a részéről.
-Mi lenne, ha betegállományba mennél egy időre, ameddig teljesen össze nem szeded magad? - Pillantok felé kérdően.  

hangulat zene
Vissza az elejére Go down


Egyéb egészségügyis
▪▪ Hozzászólások száma :
79
▪▪ Hírnév :
6
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Pént. Jan. 15, 2016 5:33 pm Keletkezett az írás



Igen, tisztában voltam vele, hogy drága barátom élete minden, csak nem habos kakaó, amiért Hope annyira oda volt. Sokkal inkább hajazott valami isten háta mögötti szappanopera és horror keverékére. Pont ezért nem is kommentáltam a szavait. Mi értelme lett volna? Semmi. Beletörődőn nyugtáztam, hogy már megint elodázza a dolgokat, ahogy már ki tudja hányszor megtette. Szívem szerint jól bemostam volna neki egyet, hátha ettől észhez tér, de gyanítottam, hogy ezzel sem érném el a célomat. Ráadásul volt nekem is éppen elég bajom. Az elhallgatás olyan erővel feszített belülről, aminek már képtelen voltam nemet mondani. Kibuktak belőlem a szavak úgy, ahogy akartak. Csak soroltam a bűneimet, mintha a gyóntatószéken ülnék, és várnám a feloldozást, amit tudtam, hogy úgysem kapok meg, vagy ha mégis, vajmi keveset enyhítene a bűntudatomon vagy épp a zavartságomon. Mikor végeztem, csak megtörten bámultam magam elé, majd beleittam a poharamba. Ismét. Az üveg nagyjából félig volt még tele, de azzal a sebességgel, amivel pusztítottam a márkás itókát, ha tippelnem kellett, nem éri meg a következő fél órát. Magamban vállat vontam. Végül is olyan mindegy volt. Nem állt szándékomban holnap dolgozni menni. Igazából egyáltalán nem állt szándékomban bemenni a kórházba a közeljövőben. Féltettem a betegeimet attól a valakitől, akivé lettem.
Dwayne kérdésére felemeltem a fejem, és cinikus mosoly kúszott a szám sarkába a szemöldököm megemelésével karöltve.
-Látom megragadtad a mondanivalóm lényegét. Nem, nem vagyok meleg. Biszexuális vagyok. Ugyanúgy érdekelnek a nők is, már ha nem akarnak többet, mint egy kellemes éjszakát. Annál többre nem vagyok hajlandó.
Gyorsan tűnt el a mosoly az arcomról, és a keserűség, meg kilátástalanság vonta ráncba a homlokomat. Nem volt mást lehetőségem. El kellett mennem innen olyan hamar, és olyan messzire, amennyire csak lehetett. Ráadásul Dwaynenek joga és kötelessége lett volna azok után, amiket beismertem neki, kirúgni, és a kamaránál is feljelenteni, hiszen megszegtem az etikai és erkölcsi szabályokat.
Még mindig nem ültem le, csak bámultam az üres poharamat, amit most ő töltött ismét tele. Na igen. Az alkohol áldásos hatása. Elnyomta a józan gondolatokat, és rövid ideig tartó enyhet nyújtott és hamis menekülési utat a hétköznapok nyomorúságából. Éljen az, aki forgalomba hozta.
Mikor ismét megszólalt felemeltem a fejem és ránéztem. A tekintetemben már csak az üresség ült, az arcomon pedig komor gyász.
-Hidd el, hetek óta ezen gondolkodom. Egyáltalán nem légből kapott az ötletem. Az volt az utolsó csepp a pohárban, hogy ma lefeküdtem az egyik páciensemmel.
Összeszűkült a szemem, ahogy őt hallgattam. Az ujjaim megszorultak a poháron, és a következő pillanatban teljes erőből falhoz vágtam. Csilingelve tört szilánkjaira, amik beterítették a konyhakövet.
-Igen, ott kötnék ki! De szerinted mégis mi a fenét kellene csinálnom?! Megvárni, amíg teljesen beleőrülök, és közveszélyessé válva minden élő emberre rámászok, aki az utamba kerül? Értsd már meg! KÉPTELEN vagyok uralkodni magamon! Soha az életben nem fordult még ez elő velem, és egyáltalán nem élvezem a helyzetet, hogy a testi és szexuális funkcióim visszafejlődtek tinédzserkori önmagam szintjére! Az isten verje meg!
Ahogy az előbb a pohár repült, most az öklöm csattant az asztalon vehemens indulattal annyira, hogy még az üveg is megbillent. A saját otthonomban voltam, úgy törtem-zúztam, ahogy én akartam, és most nagyon is bennem volt az, hogy kitomboljam a bennem halmozódó katasztrofális végkifejlettel kecsegtető feszültséget. Remegve támaszkodtam az asztalra.
-Bocsáss meg. Nem te tehetsz róla. Inkább neked lenne okod velem ordítani. Nem kell mentegetned. Elcsesztem, és mint a kórház igazgatójának felelősségre kellene vonnod.
Fáradtan rogytam le a székre. Kimerültem a saját magammal vívott mindennapos háborúba. Úgy éreztem magam, mint akit belülről emészt fel egy pusztító kór, aminek egyszerűen nincs ellenszere.
-Betegállományba… ez lenne a hatalmas ötleted? Jó, tételezzük fel, hogy elmegyek, isten tudja mennyi időre. Aztán visszajövök, ismét munkába állok, és megint találkozom Robinnal, hiszen akkor a betegeimet is visszakapnám. Akkor mi lesz? Kezdődik az egész elölről. Szép lassan beleőrülök, és egyszer már nem lesz elég az, hogy könnyes szemekkel pislog rám. Elpattan az önuralmam és a magamévá teszem. Akkor majd megint elküldesz szabadságra? Innentől ezt fogjuk játszani? Értsd meg… egyszerűen nem bízom magamban annyira, hogy száz százalékosan tudjam állítani, ha visszajöttem, minden rendben lesz, újra önmagam leszek, és képes leszek uralkodni ezeken az állati indulatokon, amik most bennem forronganak. Még ezek után is azt mondod elég lesz, ha elküldesz szabira? Ha igen, akkor megteszem. Végül is te vagy az igazgató. Na meg a barátom is.
Kérdőn vontam fel a szemöldököm, bár az arcomon és a testtartásomon is látszott a beletörődés. Igazából jelenleg tényleg azt akartam, hogy ő döntsön helyettem, mert én már egyszerűen eltévedtem önmagamban, és képtelen voltam a tisztánlátásra.
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 5:09 pm Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Hope & Derek
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: