Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 4 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég :: 1 Bot

nincsen

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Eve & Tommy ~ I just want you to know...
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Pént. Dec. 25, 2015 8:40 pm Keletkezett az írás



Tommy & Eve
This is who I am
Olykor elszalad velem a ló. Az igazság az, hogy nem ismerem ki az embereken magam, és olykor túl hamar hozok meg döntéseket. Főleg akkor, ha egy olyan pasiról van szó, aki nagyon is bejön nekem. Tommy nagyon kedves volt velem a második találkozónkkor, habár az első találkozás átment egy flörtjátékba, a másodikon bebizonyította, hogy van benne olyan tulajdonság, ami miatt megkedvelhető. Mégis a kisugárzása olyan hatással van rám, hogy gondolkodni sem vagyok képes. Aznap nagyon sokat tett értem, megakadályozott abban, hogy belehaljak az ivásba. Akkor nagyon mélyre estem, és ő nyújtotta a kezét, elvitt kajálni, majd autósmoziba motorral, végül hazakísért. Megadtam neki a számom, és nem hívott. Azt gondoltam, az egész arra ment ki, hogy megdöntsön, túl hamar hoztam meg az ítéletet. Úgy éreztem, olyan, mint a többi pasi, csak szexet akar, féltem, és most is félek, hogy talán olyan, mint a férjem volt. Talán pont ezért volt a kezdeti jókedvem után az a mélypont, mikor rájöttem, hogy megnyíltam neki, túl sokat látott belőlem, és bezártam. Ismét visszabújtam a jól megszokott álcám mögé, miközben túlságosan is elhitettem magammal, hogy ő nem jobb, mint a férjem. Nem voltam képes elfogadni azt, hogy talán oka volt annak, hogy nem jelentkezett. Ez egészen addig fajult, míg végül a legutóbbi találkozónkkor a kórházi pihenőben éles szóváltásba keveredtünk. A fejéhez vágtam dolgokat, és nem voltam képes megérteni, hogy három szóra sem volt ideje, hogy elhiggyem, nem vágott át. Az igazat megvallva tényleg elhittem Hayden szavait, hogy Tommy jó srác, csak éppen nehéz megérteni, de amikor találkoztunk, elgurult a gyógyszerem, és azt hiszem túlságosan is elkapattam magam. Volt egy pont, mikor megállhattam volna, egy pont, mikor még bocsánatot kérhettem volna, de nem tettem. Helyette némaságba burkolózva hagytam, hogy magamra hagyjon, holott nem ezt akartam. Azt akartam, hogy ott maradjon, hogy megértse minden problémámat, és a miérteket anélkül, hogy bármit is mondanék neki, de Tommy nem gondolatolvasó. Önző voltam, és olyan elvárásokat támasztottam felé két találkozó után, amihez fel sem érhetett, mert nem engedtem közelebb.
Aztán napok mentek el mellettem, szinte fel sem eszmélve, de minden egyes nap eszembe jutott ő. Megbántottam. Láttam a szemén, a tartásán. Éreztem, hogy nem tudta, mi bajom van, tudtam, hogy nem szabadott volna olyan messzire mennem. Napokig még a sürgősségi felé sem akartam menni, szerencsémre be sem voltam oda osztva. Mégis olykor direkt mentem arra, ahol esetleg láthatom őt. Minden egyes nappal egyre jobban növekedett a bűntudatom, csak nem tudtam, hogyan is kérjek bocsánatot. Hogyan tudnám a tudtára adni, hogy tévedtem, hogy rettegek egy új ismeretségtől, de ennek ellenére nagyon tetszik nekem. Fogalmam sem volt, hogy egyáltalán szóba állna-e a múltkori után, megérteném, ha elküldene, de már nem tudom, mit is kezdhetnék magammal. Úgy érzem, túl messzire mentem, és szeretném ezt megbeszélni vele. Mégis, második napja, hiába látom őt, mikor lejár az éjszakás műszakom, nem vagyok képes elé állni, Beth pedig győzköd, unszol, hogy tegyem meg. Végül lassan vettem rá magam, miután átvették a műszakomat. Elindultam oda, ahol a legtöbbet látom. Messziről kiszúrtam az alakját, a könnyed testtartását, és a mosolyát. A többiekkel beszélgetett, de mikor odaértem, megfagyott a levegő. A társasága hirtelen széledt szét, és mosolyát már nem élvezhettem. Menni akart, de elé álltam. A gyomrom dió méretűre zsugorodott, és csak makogtam. Tudom, hogy bolond voltam, de végül megtaláltam az erőmet, ő viszont rideg volt velem, ami fájt. Egy belső hang azt kiabálta, hagyjam az egészet a fenébe, de nem tehettem. Aztán elindult, nem kért belőlem. Én pedig a kocsi elé álltam, nagy merészség, hiszen a sofőr leteremtett, menniük kellett, befutott egy hívás, de akartam azt az esélyt. Meg akartam beszélni, hogy tudja, miért vagyok ilyen. Már rég lemondtam róla, hogy valaha ismét randira hív, és mint orvos, tudtam, hogy nem tarthatom fel őket. Elléptem a kocsi elől, tudtam, hogy ezt a csatát elvesztettem, esélyt sem ad már, hogy megmagyarázzam. Ekkor éreztem a karomra fonódó erős ujjait, beleremegve fordultam felé, fülig vörösödve, miközben az alkaromra firkantott egy címet, és egy időt. Lágyan rámosolyogtam zavaromban, nem tudtam hova tenni, de közben a nyakába ugrottam volna. De tudom, hogy csak megszánt, elég bénán festhettem. Nem tudom, hogy miért is akartam annyira elmagyarázni a viselkedésem, amit én magam sem értek igazán, de ha nem leszek ott, akkor több lehetőségem nem lesz. Így mély levegőt véve indulok el haza, hogy a tőlem telhető legmeggyőzőbb legyek. Fogalmam sincs mit szeret, vagy mit nem, és mivel amúgy is este megyek hozzá, így van időm kigondolni. Mégis, órákat töltök a boltban, hiszen otthonra is kell vásárolnom, habár anyu elviszi Lucient a hét végére a nővéréékhez, én pedig csak később csatlakozhatom hozzájuk a műszakjaim miatt. Sajnálatos, hogy lemaradok a közös vacsoránkról, azt hiszem ez lesz az első, amit a munka miatt a fiamtól távol töltök, talán ezért is akartam kitölteni az űrt, talán ezért tartottam olyan fontosnak a beszélgetést Tommal. Mert idén már nem találkoznánk, hiszen elutazom, és csak januárban jövök vissza. Így sietve szedtem össze magam, hogy még elköszönjek anyáéktól, majd háromszor megígérjem, hogy vigyázok magamra, és a műszakom után egyből hozzájuk rohanok holnap. Nem is lenne másként, nem tudnám máshogy. Nem akarok tovább távol lenni tőlük, mint amennyit feltétlenül szükséges. Percekig álltam a kocsibeállón, mikor feleszméltem, hogy már rég elmentek, és arcomon egy könnycsepp folyt alá, holott nem örökre váltam el tőlük, csak egy teljes napra. De még mindig nehéz elengednem a kisfiam kezét, holott tudom, hogy anyuval jó kezekben van.
Már csak a főzés maradt hátra, és végül a kacsa mellett döntöttem, és libamáj pástétomot készítek előételnek. Persze nem látok a fejébe, de ha már engedte, hogy megmagyarázzam, akkor meg akarom adni módját. Egy bögre kávé után tojáslikőrt töltöttem magamnak, ami kellően oldotta a feszültségemet, így a rádiót hangosabbra véve, táncolva álltam neki a kacsának, amihez szószt készítettem, áfonyásat. Nem szabadna innom, mert hamar a fejembe száll, de most jól esik, elnyomja a fáradtságot, és felpezsdít. Magamban dúdolgatom a rádióban szóló karácsonyi nótát, miközben málnás csokoládétortát készítek, fel sem tűnik, hogy elrohan mellettem az idő. Csak a fáradtságra leszek figyelmes, és mivel minden kész, egy kád forró vízbe merülök a maradék tojáslikőrrel. Talán ezt nem kellett volna. Eleinte kellemesen ellazított, majd a szemhéjaim is elnehezültek. rá kellett jönnöm, hogy majd harminchat órája nem aludtam. Végül engedelmeskedve a nehéz szemhéjaknak, lehunytam azokat. Csak öt percre. Még rengeteg időm van... Csak öt rövid percet szeretnék...
Hirtelen riadok fel a kádban, fogalmam sincs hol vagyok. A víz hűvöse riasztott fel, és hirtelen visszacsúsztam. Nem tudom, mennyit aludhattam, de sebesen pattanok ki a kádból. Nem tudom, hogy aludhattam el így, de kapkodva veszem magamra a csíkos miniszoknyám, és egy fekete felsőt. Sietve szedem össze magam, az órára nézve ébredek rá, hogy késésben vagyok. Taxit hívok, miközben bedobozolom az ételt, és csak remélem, hogy nem kések annyit, hogy már ne engedjen be. Nagy válltáskába és szatyorba pakolok, és szerencsémre a taxi is hamar befut, így a címet megmondva huppanok be a hátsó ülésre. Azt hiszem, ezt nagyon elszúrtam. Azt ígértem, hogy ott leszek, és egy órás késésben voltam. Fogalmam sem volt, szóba fog-e állni velem, megeshet, hogy már ajtót se nyit, én pedig dobhatom a kukába ezt a rengeteg ételt. Fel sem tűnik, mikor megérkezünk, a taxis ki tudja, hanyadjára szól, mikor hajlandó vagyok rá emelni a tekintetem, majd fizetés után kiszállok a kocsiból. Borsó méretűre zsugorodott gyomorral, és enyhe remegéssel indulok el a ház felé a kerten át, majd hezitálok. Egy órát késtem. Hogy a francba aludhattam el így? Ráadásul a tojáslikőr enyhe bizsergése még nem múlt el, így rágót veszek be. Megnyomom végül a csengőt, majd várok, aztán kopogok. Ezt elismétlem hosszabb szünetekkel, majd a hosszú várakozás után keserédes mosollyal fordítok hátat az ajtónak, hogy elinduljak a kapu felé. Azt hiszem, elkéstem. Valahol megérdemeltem, hiszen adott esélyt, de nem voltam itt időben... "Szép volt, Evelyne Leigh Gordon!"

Zene



A hozzászólást Evelyne L. Gordon összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Dec. 27, 2015 1:01 pm-kor.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Dec. 25, 2015 10:22 pm Keletkezett az írás



Szokták mondani, hogy „Ha olyan munkát találsz magadnak, ami egyben a hobbid is, akkor többé nem kell dolgoznod” mostanában azonban nem úgy tekintek erre az egész orvososdira, mint a hobbimra, hanem sokkal inkább a kénköves rohadt pokolra!
Dr.tökömtudjakiakihezsohanemvoltmégsemmiközöm, bárányhimlős lett –így a hatvanas évei elején még éppen időben benyelte a kórt-, és annyi túlórám lett miatta ezen a szaros sürgősségin, mint a szemét, közben persze elvárt, hogy két műszakot a szirénázó mentőautóban töltsek, és akkor még nem jutottam el oda, hogy kicsit ápoljam az emberi kapcsolataimat is. Ezek közül a bizonyos „emberi kapcsolatok” közül pedig manapság igen csak kiemelendővé vált egy bizonyos. Evelyne Gordon becses neve ennek a bonyolult, kiismerhetetlen, olykor könnyen megfejthető „emberi kapcsolatnak”. Nem azért nem kerestem azután a nem beütemezettnek mondható randink után, mert közben rájöttem, hogy nem is érdekel annyira, vagy mert feladtam, amiért nem tudtam már második alkalommal elmélyülni a bugyijában, és egy olyan nőt találtam helyette, aki vele szemben könnyen adta magát. Rohadt sokat dolgozom, ráadásul itt vannak a vizsgák is a nyakamon, amiket a hátam közepének a pattanására sem kívánok! Egyszóval, rohadt sok olyan dolog zuhant váratlanul a nyakamba, ami nem mellesleg felelősséggel jár, hogy nem tudok lépést tartani saját magammal. A mindennapi rendszeres rutinom felborult a bioritmusomhoz hasonlóan, és ha mindezek még nem lennének önmagukban is elegek, Eve is betalált az egyik éjszakai műszakom alatt, és olyan jelenetet rendezett, amiért nem kerestem, hogy abban a pillanatban úgy éreztem, jobb lenne, ha inkább befalaznám magam a rokkant vécébe. Egy szó, mint száz, kis híján úgy üvöltött velem, mint a sakál, vérig volt sértve, és az már csak hab volt a tortán, hogy esélyt sem adott arra, hogy megmagyarázzam, mi is az igazi helyzet. Ennek ellenére ma mégis engedtem a gyeplőn. Láttam én, hogy többször is próbált megkeresni, leszólítani, de nem engedtem. Rideg voltam, mint egy kőszobor, és valahol kicsit talán még tetszett is, hogy ezennel ő puncsol. Nem tudom, hogy miért enyhültem meg, és hogy miért pont Szenteste napján, de mielőtt tovább mentünk volna a fiúkkal, felírtam a kezére a címemet, és egy időpontot is. Most már tudja, hogy hol keressen. Nem lehet semmi kifogása. Bevallom, egésznap az miatt rágtam a számat, hogy vajon elfog-e jönni, közben továbbra is volt bennem némi sértettség, amit jelenleg is érzek még. Megtehettem volna, hogy beülök a nappaliba a tévé elé, megnézek valami klisékkel teli karácsonyi filmet, ami már a fülemen jön ki, és nem foglalkozom azzal, hogy eljön-e, vagy nem, mégsem voltam rá képes. Helyette vettem a fáradtságot, lezuhanyoztam, felvettem egy koptatott szürke farmert fehér inggel, és egy rohadtul idegesítő csokornyakkendővel, amit nem veszek ám fel csak úgy mindenféle alkalomra, és végül megterítettem. Az már más kérdés, hogy mirelit pizza fog az ünnepi asztalra kerülni, ami jelenleg is bent sül –vagy már koxosodik?-, a sütőben, de legalább találtam egy jóindulattal szépnek nevezhető gyertyát asztaldísz gyanánt.
Egy óra… egy órája itt kellene lennie. Az asztal mostanra már olyan, mint egy rohadt csatatér.
Az egyik tányér összemocskolva illegeti magát a gyűrött abroszon. Éhes voltam, nem tudtam tovább várni. Muszáj volt megvágnom, és megkóstolnom a koxosra égett pizzát. Hülye balfasz! Egy ilyen mirelit szart sem tudok megcsinálni.
A gyertya lángja mostanra már belefulladt az elolvadt, szétfolyt fehér viaszába, én pedig kitartóan markolom a pezsgős üveg nyakát. Harag és csalódottság dúl bennem. Az ingem már régen nem úgy áll, ahogy kell. Gyűrött lett. Egyik fele már kilóg a nadrágból, a másik viszont még betűrve pihen a farmeromban. A nyakkendőt már az első kort pezsgő után kilazítottam, és már csak két rövid fekete szár lóg a nyakamban. Sóhajtva csapom le az üveget és ekkor meghallom a csengőt. Várok. Akkora szemét állat vagyok, hogy megváratom. Aztán a csengő elhallgat, én pedig úgy ugrok fel, mintha szögbe ültem volna. Kissé tántorgok, ahogy elindulok a bejárat felé, és amint elkapom a kilincset, olyan zajjal tépem fel az ajtót, mint egy elefántcsorda.
-Nem elég, hogy nem hallgatod meg a másikat, de még késel is?! – Vállammal az ajtófélfának dőlök, kezeimet nadrágom zsebeibe dugom, és őt nézem. A hosszú, formás combjait, a kecses derekát, rendezett haját. Anyááám…
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Dec. 26, 2015 8:34 am Keletkezett az írás



Tommy & Eve
This is who I am
Annyira önző voltam. Igen, rettegek az új ismeretségektől, főleg ha az az új ismeretség nálam majd egy fejjel magasabb, és Tomnak hívják. Nagyon hamar képes volt beférkőzni a gondolataimba, és hiába voltam vele elutasító, majd akadtam ki neki, mert nem keresett, nem lett jobb. Nem szabadna így éreznem, és ez nem tetszik. Nem az lenne az első, hogy idióta kamasz módjára rohanjak egy pasihoz, akit nem ismerek, csak azért, hogy meghallgasson. Hiszen úgysem értené meg. Nem tudom neki elmondani, hogy mit, miért teszek. Képtelenség. Ráadásul azt sem tudom, mit akar igazán, sőt én sem tudom, miért fontos ez. Csak azt tudom, hogy kellemes társaság, aki megnevettetett a legrosszabb napomon, mosolyt csalt az arcomra, elfeledtette velem a múltat. Az pedig, hogy még jól is néz ki, hab a tortán. Persze nem hinném, hogy engem akarna, egy sérült szárnyú kismadarat, aki már nem tud szárnyalni többé. Csupán barátként kellene tekintenem rá, vagy igazából még annak sem. Az a pár találkozás nem volt elég ahhoz, hogy tudjam. Fogalmam sincs, mit csinálok, vagy azt, hogy miért tartom fontosnak, hogy bocsánatot kérjek, hiszen semmi közünk egymáshoz. Ráadásul egy helyen dolgozunk, ami nem jó dolog. Mégis órákig robotoltam a konyhában pihenés helyett, ráadásul azt sem tudom, szereti-e azt, amit készítettem. Nem szabadott volna lehunynom a szemem, délután kettőre lettem kész, és nyolckor riadtam fel. Be kellett volna állítanom egy ébresztőt. Tudhattam volna előre, de késő. Moat hoppon maradtam. Ő nem nyit ajtót, amit megérdemlek. Tom és én, két külön világ vagyunk. Igazából csak a rajongása tetszett, vagy a mosolya? Bár tudnám. Talán elcsesztem. Hallgatnom kellett volna Haydenre. De talán a bátyámnak van igaza. Talán nem való nekem a pasizás. Felesleges volt elindulnom. Talán elég lett volna egy rövid üzenet is, hogy mégse megyek. Az rám vallana, és nem csalódott volna. Már majdnem a kapunál vagyok ismét, mikor az ajtó hatalmas robajjal nyílik ki, én pedig ijedten fordulok vissza.
- Basszus - mordulok fel, majd egy emlék villan fel lelki szemeim előtt, ahogy Steve tette ugyanezt. Folyton kizárt, ha túlóráztam, olykor a hidegben váratott, én pedig remegve könyörögtem, majd az ajtó elé rogytam. Ekkor tépte fel az ajtót, néha ittasan, majd parancsolt be a házba. Emlékszem a rideg hangsúlyára, és arra, hogy az elején rengetegethadakoztam ellene.
- Harminchat órája voltam fenn, majd utána két órát voltam a boltban, hogy bevásároljak, majd megfőzzek. Sajnálom, főzés közben tojáslikőrt ittam, majd elaludtam a kádban, nem állítottam ébresztőt... Ígérem nem fordul elő többet... Nem is zavarlak, én csak... - lesütöm a szemeimet, a földet pásztázom. "Tom nem Steve... Térj észhez... Tom nem Steve" Magamnak mantrázom eme szavakat, ahogy elszégyellve magam a földet pásztázva próbálok felnézni rá. Végül az agyam egy pillanatra elhiszi, én pedig közelebb sétálok hozzá. "Ne félj, nem fog bántani, ő nem Steve" Valóban nem. Steve alacsonyabb volt, világos hajú, gyanakvó. Tommy nyílt, mosolygós és kedves. De most nem mosolyog. Mégis odalépek. Felé nyújtom a papirzacskót, amiben az ételek vannak, majd végre végigmérem őt. Még így is jól néz ki, hogy kissé gyűrött és... Ivott? Nem, biztos csak fáradt. De miért is tölt el aggodalommal a külseje? Talán a folt az ingjén, vagy a félig betűrt ing? Nem tudom megmagyarázni, de végül leengedem a kezem, ha elvette a táskát, ha nem. Rossz ötlet volt mégis eljönni ide. Túl sok az emlék, ami nem enged még el.
- Sajnálom a múltkorit. Az én hibám. Nem igazán értek ehhez az egészhez, én igazából nem értettem, miért nem írtál, hogy sok a dolgod. Sajnálom. Nem hiszem, hogy az a legjobb, ha engem meg akarsz ismerni, vagy érteni... Én - mély levegőt veszek, majd kifújom -, nekem fogalmam sincs egy ilyen dologról, nem hinném, hogy ilyen sérült embert akarsz magad mellé barátnak... Izé... én mindegy... Igazából nem számít... Én csak... Nem is tudom mit hittem - megrázom a fejem. Nem tudom titkolni a zavaromat, de mégis közelebb megyek hozzá. Ha nem vette el a papirtasakot, akkor leteszem a földre, majd két kezem közé veszem a kezét, és felnézek rá.
- Köszönöm, hogy megnevettettél a legrosszabb napomon, és azt is, hogy elhitetted velem, hogy még én is számítok... - egyik kezemmel elengedem a kezét, majd a kezem elindul, hogy az arcát érintsem, de a mozdulat megáll. Elengedem a másik kezemmel a kezét, majd lehajolok a zacskóért. - Igazából ezt neked csináltam - nyújtom át ismét a lassan jéghideg ételt rejtő táskát.

Zene









A hozzászólást Evelyne L. Gordon összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Dec. 27, 2015 1:02 pm-kor.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Dec. 26, 2015 10:25 am Keletkezett az írás



Mégis mit vártam, amikor azt hittem, hogy venni fogja a bátorságot, és eljön? Hiszen Szenteste van, nyilván a családjával akarja eltölteni. Már ha van családja, vagy... nem is tudom... Annyira keveset árult el magáról. A múltját már ismerem, de a jelenéről alig van némi sejtésem. Arról nem beszél. Nem beszél arról, hogy kivel él, hogy vannak-e barátai, hogy hol lakik, egyszerűen semmi... olyan, mint valami labirintus. Tudod, hogy van valahol egy kijárata, minden forduló, sarok, kanyar után felcsillan benned a remény, hogy talán ez az, aztán újra csalódsz, de ennek ellenére mész tovább, mert tudod, hogy ki kell jutnod, ha életben akarsz maradni. Evelyne is pont ilyen. Vannak pillanatok, amikor azt mondhatod, hogy "Na, talán most lehullok a lepel mindenről", aztán minden kezdődik elölről. Egy lépést előre, kettőt hátra. Mégsem tudom azt mondani, hogy feladom minden elképzelésemet, ami hozzáköthető.
Ennek ellenére késett egy órát, és hogy puszta dacból, vagy sértettségből teszem-e, vagy mert kicsit a fejembe szállt a félüveg pezsgő, nem tudom, de nem nyitok ajtót. Aztán valami belső hang az agyamban csákánnyal elkezd lyukat fúrni a koponyámba, és felugrok. Pont most engedem el, amikor végre vette a bátorságot arra, hogy felkeressen? Pont most, amikor végre talán megtörhet a jég?!
Feltépem az ajtót. Ő éppen a kapu felé igyekszik, de nem megyek utána. Nem csinálom azt, amit normális esetben tennék. Csak megállok, hanyagul fél vállammal a félfának dőlök, és őt figyelem.
Az iménti felszólalásom követelőzőnek, számon kérőnek tűnhetett, de célom volt vele. Azt akartam, hogy tudja, engem is rohadtul meg lehet bántani, és neki sikerült a kórházban. Az még a kisebb gond, hogy mindenki előtt lejáratott, de azt már koránt sem tudom félvállról venni, amikkel meggyanúsított.
Nem engedek a ridegségemből, csak akkor, amikor megtorpan és valamit hadarni kezd arról, hogy már több, mint egy napja talpon van, és hogy nem azért késett, mert nem akart eljönni, csupán hiba csúszott a számításába és kicsit elbóbiskolt. Rezzenéstelen arccal hallgatom a magyarázkodások hadát, és amikor elhallgat, és figyelem kétségbeesett, sajnálkozó arckifejezését, felvillan a sanda félvigyor a képemen, és már egyáltalán nem érzem azt, amit eddig is.
-Azért nem hívtalak, mert a kórház a nyakamba varrt egy csomó túlórát a sürgősségin, és mellette a mentőszolgálat is folyamatosan rágta a fülemet. - Röviden és tömören elmagyarázom, hogy mi a helyzet, és csak akkor engednek el megfeszült izmaim, amikor megfordul, és elindul felém. Megkönnyebbülés, hogy úgy döntött, marad. Bár nála sose lehet tudni. Egy óvatlan mozdulat elég ahhoz, hogy visszabújjon a csigaházába, és elhúzzon a francba.
-Bár igaz, ez nem kifogás arra, hogy... - Minden további szó, magyarázkodás belém fagy, ahogy megáll előttem, és keze az enyémre téved. Újra megfeszülök egész testemben, és értetlen arckifejezést öltve lenézek a kezeinkre.
-Miről beszélsz? Te vagy a legfantasztikusabb ember, akivel mostanában találkoztam! - Hirtelen felindulásból válaszolok, és őszintébben, mint ahogyan azt terveztem, de már nem vonhatom vissza a szavaimat. A pezsgő bizony nagyúr!
Visszaveszek a hangnemből, és a hangerőből is egyaránt. Nem akarom elijeszteni, ha már sikerült elérnem, hogy saját magától közeledjen.
-És szeretném, ha nem döntenéd el helyettem, hogy meg akarlak-e ismerni jobban. - Nyomatékosan beszélek. Azt akarom, hogy tudja, hogy ebben nem ő irányít. Hogy nem fog tudni eltántorítani a célomtól.
Nem engedem pillantásomat az egymásba kulcsolódott kezeinkről, és akkor sem rezdülök meg, amikor elenged, és arcom felé indul a kézfeje. Behunyom a szemem, kellemes borzongás szánkázik végig a gerincemen, de a várt mozdulat, érintés végül elmarad. Ekkor eszmélek fel, és nyitom ki a szemem. Egy szatyor illegeti magát a kezében.
-Nem kellett volna! Csináltam én is egy kis... odaéget... mirelit pizzát... - Idióta képet vágva megvakarom a tarkómat. Jobb, ha ezt nem is ragozom tovább. Szerintem mindent elmondtam.
Átveszem a szatyrot tőle, és térdemmel belököm a résnyire nyitva hagyott ajtót, ezzel engedve őt előre.
-Most szólok, tiszta káosz van, de tudok új terítéket szerezni, a gáz szabad, így a kaját meg tudjuk melegíteni, és... nem is tudom... Leah meg fog ölni, hogy ezt a gyertyát leégettem. Ciprusról kapta a mit tudom én kitől... - Most veszem csak észre, hogy össze vissza szabadkozom, mint egy idióta. A konyha tényleg egy valóságos csatatérré változott. A kinyitott pezsgős üveget talán még azelőtt sikerül felkapnom az asztalról, hogy észrevette volna, bár nem mernék mérget venni rá.
-Szóval.. ömm.. kérsz valamit? -
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Dec. 26, 2015 12:57 pm Keletkezett az írás



Tommy & Eve
This is who I am
Bolond voltam, mikor kiabáltam vele, de megijedtem attól, hogy talán megint rosszul választottam. Tetszik nekem Tommy, és még csak nem is tudom titkolni ezt sem Beth előtt, sem anyának. Mikor összevesztem vele, anya egyből levágta, hogy pasi van a dologban. Tudja, hogy mennyire félek új emberek felé nyitni, főleg akkor, ha férfi az illető. Emlékszem, leült mellém, és átölelt. Azt mondta, ne siessem el, ne ragaszkodjak görcsösen ahhoz, hogy valakinek tetszeni akarjak. Ha majd valakinek tényleg megtetszem, hívni fog. Mégis annyira akartam, hogy Tom hívjon... Olyan bolond vagyok néha, hiszen meg sem hallgattam az ő álláspontját... Esélyt sem adtam rá, csak szemét módon megvádoltam. Igen, magamat is lejárattam, de hamar elült a balhé, vagy csak nem beszélnek róla. Nem érdekel. Egy idő után megragadtak bennem Hayden szavai, és gyökeret vertek. Igaza volt. Talán Tommy tényleg nem csak megdönteni akart. Reményeim szerint pedig nem csak szánalomból adta meg a címét. Az időpontról lekésve eldobtam magamtól a reményt, ahogy az ajtó nem nyílt, majd kinyílva összerezzenek. Remegek, de nem tőle félek, hanem az emlékeimtől, amiket kivált belőlem. Vékony vonallá préselem ajkaim, ahogy figyelem őt, nagyon jól néz ki még így is. Én pedig ellököm őt, újra, és újra csalódást okozva neki, mert rettegek attól, hogy túl közel kerüljön, de nem csak ő, hanem bárki más is.
- Én csak... Nem értettem, miért nem írsz legalább két szót. Nem igazán tudom, hogy működik ez az egész, vagy azt, hogy mit is akarsz tőlem igazából... - ha eddig nem lettem volna zavarban, most még inkább megtörténik. Valahogy nem igazán tudom kezelni ezt a helyzetet. Túlságosan is hamar beleélem magam a dolgokba. Annyira hiányzik olykor az életemből a férfi. Nekem is vannak vágyaim, és most még jobban előtérbe került, hogy van valaki, aki tetszik. Nem szabadna beleélbem magam, hiszen már nem vagyok kamasz. Mégis most jön elő az, hogy nem éltem meg azokat a dolgokat, amiket akkor kellett volna. Szerencsétlennek érzem magam, miközben próbálom legyűrni a félelmemet.
- Steve tönkretett, nem merek nyitni, rettegek attól, hogy valaki megismer majd, és sebezhető leszek... Én... - lenézek a kezeinkre. Ahogy kimondja a szavait, elmosolyodom. Zavart vagyok, és feleszmélek, nem tudom, miért is teszem. Azt mondja, fantasztikus vagyok. Nem is ismer, mert lehetőséget sem adok rá. Nem tőle félek, hanem magamtól. Honnan jön ez? Bár elmúlna. Nagy levegőt veszek, majd felnézek rá, talán nem kellett volna miniszoknyában jönnöm... Csak tetszeni akartam neki... Bár élne még apa. Ő tudná, hogy milyen férfival van dolgom. Elég lenne csak a szemébe néznie, és pár kérdést feltennie. Istenem, de hiányzik nekem. A bátyámnak már szólni se merek, félek, hogy Tommy az intenzíven végezné, anyunak is a lelkére kötöttem, hogy még véleltenül se ejtse ki a száján a nevemet a randi szóval egy mondatban, mert idejön, és azt nem akarom. Hiszen Tommy még csak ismerős. Lehet, hogy nem is lesz több.
- Miért? Meg akarsz ismerni jobban? Ezek után is? - szemem elkerekedik, nem tudom titkolni, mennyire meglepett a kijelentése, mely azt sugallja, nem vagyok neki közömbös. Nem mehetek ebbe bele. Nem szabadna, mert fájni fog, megégetem magam. Bele se kellett volna kezdenem, most mégis itt vagyok, minden ésszerűségemnek ellent mondva. Félek. Határozottan félek attól, hogy esetleg rájön, hogy nem is azt kapja, amit vár, és majd lassan elfordul.
- Mirelit pizzát hogy lehet odaégetni? De igen, kellett... Valahogy sejtettem, hogy nem tudsz főzni - beszélek megint, majd elpirulok. Némán invitál be a lakásba, én pedig behajtom magam mögött az ajtót. - Nem tudom, szereted-e, libamáj pástétom, sült kacsa áfonyával és édesburgonya pürével, és málnás csokitorta... Meg hoztam egy kis... - körbenézek a lakásban, meglepve jövök rá, hogy tényleg várt engem. - ...tojáslikőrt. Te készültél? - ez a pasas tele van meglepetésekkel. Nem gondoltam, hogy várni fog, sőt ki is öltözik majd nekem. Arra számítottam, hogy egy sörrel a kezében, melegítőgatyában és pólóban nyit ajtót. Határozottan elvarázsolt még a kupi ellenére is, ami bántja a szememet. Végül feleszmélek, ahogy a pezsgős üveget próbálja elvenni, hogy ne vegyem észre. Aztán a szabadkozásán már csak mosolygok, mi ketten tényleg olyanok vagyunk, mint két kamasz. Nehéz kiismerni őt, de a zavara mosolyt csal az arcomra.
- Leah? Hé, nyugi már. Majd segítek. Elpakolok, mosogatni tudsz? Te ittál? - beljebb merészkedek, kicsit körbenézek, majd mély levegőt vévs visszafordulok a táskámhoz, hogy kivegyek egy bontatlan üveg tojáslikőrt.
- Inkább én kérdezlek, hogy innál-e velem... Mondd, hogy legalább bem undorodsz tőle - lépdelek elé, majd felemelem a kezem, hogy levegyem róla a kibontott csokornyakkendőt, majd kihúzzam az ingjét a nadrágból. - Így sokkal jobb... bár a pizzaszószt nem tudom eltüntetni varázsütésre, de ha adsz két poharat, majd megmutatod, mit hol találok, elintézem a vacsit - mosolygok, ahogy felnézek rá. Arcomról még nem tűnt el a pír, amit a közelsége okozott. Lehet, hogy kiakad, hogy átrendeztem az öltözetét, de van egy olyan rossz tulajdonságom, amit rendmániának hívnak. Szeretem kontrollálni a dolgok folyamatát, így nem is várok a válaszára, hanem elindulok, hogy a konyhába vigyem a papírtáskát, majd egyesével kivegyem a dobozokat belőle. Amiben a süti van, a hűtőbe teszem, majd elkezdek kutakodni tányérok után. Azt hiszem nem fogom ide-oda öntögetni a dolgokat, hanem egyszerűen bedobom majd a mikróba. A pástétomot se kell melegíteni, csak felvágni, így felkutatom a fiókokat, hogy végre találjak egy kést, de végül megállok...
- Hm... El is felejtettem a likőrt... - előszedek két poharat, miután végre megtaláltam őket, majd két megtöltött pohárral megyek oda hozzá, és egyetlen rövid kérdés hagyja el ajkaimat;
- Tiszta lap?

Zene





Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Dec. 28, 2015 11:30 pm Keletkezett az írás



Mint borjú az új kapura, bámulok rá, értetlen arckifejezésemet nem rejtve véka alá egy percre sem. Egyrészt azért, mert meg is feledkezem arról, hogy milyen idióta képet vághatok jelen pillanatban, másrészről pedig, ha teljesen őszinte akarok lenni, talán jobb is, ha hagyom, hogy ezennel minden kiüljön az arcomra. Minden, amit gondolok, érzek. Sokkal őszintébb, mintha egyhuzamban csak vigyorognék, mint akinek elmentek otthonról.
Nem is tudom, hogy mit mondhatnék. Ez az egész határozatlansága, ahogy felbátorodva megérinti a kezemet, és olyan közel kerül hozzám, hogy a leheletét érezhetem a nyakamon, ahogy végig cirógatja a bőrömet, mindez együttvéve sokkal őszintébb vallomás, mint amikor spiccesen párszor elszólta magát arról, hogy bejövök neki. Habár az is jócskán benne lehet a pakliban, hogy a kelleténél jobban a fejembe szállt a pezsgő, és mindenbe csak én képzelek bele többet, mint ami valójában is. De akkor miért van még mindig itt? Úgy értem... akkor miért jött el egyáltalán?! Hiszen nem rá vall ez az egész. Az az Eve, akit én ismerek, ma biztos, hogy nem jött volna el azért, hogy velem töltse a Szentestét, pláne nem azért, hogy bocsánatot kérjen. Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy hova hagytam éppen akkor elgurulni a dilibogyómat, amikor felírtam a kezére alkoholos filccel a címemet egy időponttal együtt, de talán jól döntöttem, hogy nem kapdostam utánuk.
Hiszen akárhogyan is győzködöm magam arról, hogy csak a pezsgő genyózik velem, be kell látnom, hogy tényleg itt áll előttem hús-vér valójában, a kezemet fogja, és komoly megbánást tanúsít.
-Őszinte legyek? Én sem tudom, hogy... hogy működik ez az egész... - Szeretnék még közelebb hajolni hozzá, azt akarom, hogy összeérjen a homlokunk, és hogy ő is akarjon annyira, amennyire én őt, de végül csak megemelem a kezem, és finoman a füle mögé söprök egy aranyló hajtincset. Nem akarom elijeszteni.
-Azok után, amiket átéltél, teljesen megértelek... - Miközben beszélek, egymást cirógató kézfejeinket vizslatom, és csak együtt érző rövid monológom végén nézek fel a szemeibe. Azokba a páratlanul csillogó zöldes árnyalatú, mindig megfejthetetlen szemekbe, amik most mégis mindent elárulnak.
-Azt gondoltad, hogy nem? - Kiül a döbbenet a szemeimre, és arcom sem éppen a meghitt boldogságról, nyugalomról árulkodik. Azt hiszi, hogy mert volt egy hülye, helyrehozható kis botlása, nem őrülök meg érte ugyanúgy ahogy eddig is, és hogy nem akarok megtudni többet róla, és az életéről? Hiszen alig ismerem még, és mégis úgy loholok utána nyelvet lógatva, nyálat csorgatva, mint egy kivert eb egy olyan ember után, akinél ennivalót lát.  Nem is tudom megmondani, hogy mikor volt utoljára, hogy egy nő ennyire érdekelt volna. Nem, azt hiszem, hogy még soha nem fordul elő velem ilyen...
Kissé keserű szájízzel bocsájtom beljebb. Hiszen ő mégis csak egy nő, a tisztaság, és rend megszállja, a konyhában pedig jelenleg olyan állapotok uralkodnak, hogy attól még az én gyomrom is felfordul. Pedig a szobámhoz képest ez még semmi...
Zavaromban a tarkómat vakargatom, mint valami rühes dög, amint meglátom, hogy milyen arcot vág, amikor tüzetesebben is körbepásztázza a helységet. Kaja maradék itt-ott, ráadásul én magam is úgy nézek ki, mintha a kukából túrtam volna elő magamnak valami göncöt.
-Ezek már önmagukba véve is bizalomgerjesztőbbek, mint az én koxos gyorsfagyasztott Guseppe pizzám. - Próbálom idióta szövegeléssel szépíteni a dolgot, elvonni a figyelmét a körülöttünk uralkodó káoszról, aztán jön egy döbbent kérdés, és én újból nem tudom, hogy mit is válaszolhatnék. Most mondjam azt, hogy "Igen készültem, csak egy óra várakozás után lemondtam arról, hogy eljössz, és inkább csatateret csináltam a konyhából?" De most komolyan, mit mondhatnék? A hátra maradt maradványokból nem látszik?
-De... készültem... - Mekegek ki végül csupán ennyit, de ezt is úgy, mintha vágóhídra vinnének. Nem is tudom... ez az egész helyzet elég gáz. Várom, hogy jöjjön, én vagyok a házigazda -vagyis olyasmi-, nekem kellene vendégül látnom őt, erre ide jön, és még egy normális terítékkel sem tudok szolgálni, nemhogy ehető kajával?!
-Nem tudom, hogy... szeretem...e... még nem ettem... egyiket... sem... - Szótagolva habogok, visszafojtott lélegzettel, megfeszült izomzattal követem minden egyes mozdulatát. Azt ahogy kihúzza a félig betűrt inget a nadrágból, ahogy megszabadít a kioldott csokornyakkendőmtől, de legfőképpen a kezeit, ahogyan finoman ténykednek.
Nagyot kell sóhajtanom, hogy uralkodni tudjak magamon.
-Őőőő.. ja, Leah csak a lakótársunk. Hárman béreljük ezt a kecót. - Ha beljebb mennénk, mondjuk a nappaliba, ott már igen csak szembetűnő lenne, hogy ebben a házban tényleg női kezek uralkodnak. Csecsebecse itt, kismillió virág mindenfele...
Nem tudom, hogy milyen sokáig nem szólok semmit, csak figyelem, bámulom út. Majd' kiesek a számon. Szemeim úgy követik a csípőjének a mozgását, ahogy a poharak után nyújtózkodik a szekrénybe, mintha hipnózis alatt lennék. Megtehetném, hogy segítek neki, hiszen az, amihez neki pipiskednie kell, nekem csupán egy karnyújtás, de az önzőség nagyúr, és képtelen vagyok elszakadni róla. Pláne ez a ruha...
-Likőr? Ja... igen, a tojáslikőr. - Nem igazán mondhatom, hogy a toppon vagyok, de legalább a likőr szó eljutott az agyamig, ahogyan az is tudatosult bennem, hogy mire akar inni. Tiszta lap.
-Újrakezdés? - A szemeit figyelem szüntelenül, és a mosoly is felvillan, majd poharam koccan is az övének. Egy korty. Még egy. Meg még egy.
-Teljesen elvetted az eszemet... - Kiveszem a kezéből a poharat, az enyémmel együtt az asztalra teszem őket, és dereka után kapva megízlelem azokat a barackszín ajkakat, amikre már olyan régóta vágytam.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Dec. 29, 2015 12:43 pm Keletkezett az írás



Tommy & Eve
This is who I am
A fülemben cseng anyám hangja, ahogy a fejét fogná, ha elmesélném neki a teljes igazságot. Hogy vacsorát főztem, holott nem kellett volna, és egy órás késés után még idejövök. Én nem vagyok normális, teljesen elment az eszem. Ennek véget kell vetnem, mert nem viselkethetek beteges kamaszként, többé nem. A fiam az első, vele kéne lennem, ha nem osztottak volna be reggelre, ha nem lenne csak egy fél nap eljutni a nagynénémhez, minden bizonnyal ott lennék. Velük, nem gondolnék Tomra, hanem kikapcsolódnék, de ehelyett belemegyek ebbe az őrült játékba, amiben megüthetem magam. Nem lett volna szabad pont ma odamennem hozzá. Otthon kellene lennem egy rendelt kínaival, és a likőrömmel. Nem ist tudom hova tettem az eszem, de most valahogy mégis jobb, hogy igazából már nem haragszik rám. Azt hiszem, talán egy kicsit magammal is kellene törődnöm, de attól félek, ha megteszem, akkor nagyon rákapok, és aztán majd nem lesz megállás. Nem akarom egy új ismeretség miatt elhanyagolni a fiam, és bármennyire is tetszik nekem Tom, nem engedhetem közelebb. Nekem most a legfontosabb, hogy az életem rendeződjön végre, és sajnos ez az egész el nem kezdődött dolog hamar véget fog érni.
- Azt gondolom, hogy nincs szükséged egy olyan ember barátságára, aki önmagával sincs tisztában - színt vallok végül. Mintha eldönthetném, hogy neki mire van szüksége. Túl sokáig irányítottak, és mondták meg mit csináljak, mi a jó nekem, így most ezt ki akarom vetíteni rá. Nem érdemelné meg, hogy ellökjem, de nem akarom, hogy fájjon, és mégsem megyek haza.
- Semmi szükség a magyarázkodásra, nem minden pasi tud rendet tartani maga körül - nevetgélek zavaromban, ahogy elrendeztem az öltözetét. Nem tudom, miért volt fontos, hogy kihúzzam az ingjét, de valahogy azt érzem, talán nem követek el vele nagy baklövést. Igazából nem tudom, mit hozhat ez az este, próbálom kikapcsolni a folyton kattogó agyamat. Igyekszem lekötni a figyelmemet azzal, hogy a konyhá veszem célba. Nagyon nem nézek körbe, csupán elrakodom a pultról a felesleges dolgokat. Még jó, hogy van nekik ez a Leah. Minden bizonnyal akkor nagyobb lenne a kupi most.
- Hárman, akkor Hayden a harmadik? - nem vagyok benne biztos, hogy említette a másik férfi azt, hogy együtt is laknak, de a nőként könnyedén össze lehet rakni. Hiszen arra emlékszem, hogy Hayden mondta, hogy legjobb barátok. Ezt én nem tudtam, és végül összeszedtem magam, és beláttam, hogy túl kemény voltam. Jól érzem magam Tommal, és igazából csupán a félelem az, ami visszatart. Meg az, hogy nem ismerem, és nem is nagyon töröm magam, hogy ezen a problémán segítsek. Valahogy csupán arra vágyom, hogy élvezzem a pillanatot, és megmondom őszintén, hogy ez most így jobb. Nem akarok arra gondolni, hogy mi lesz akkor, ha... Egyelőre úgy érzem, hogy nem több ez múló rajongásnál. Nem akarok többet beleképzelni egyelőre.
- Igen az újrakezdésre. Elég hülyén viselkedtem - mosolyodom el, majd kiiszom a poharam tartalmát. Az arcát figyelem, majd jobban szemügyre veszem a lakás többi részét is. Aztán csak a szavait hallom. Nem tagadom zavarba hoz, ahogy kiveszi a poharat a kezemből, és az ujjaink összeérnek. Csupán egy másosperc, nem hagy időt reagálni, csak a kezét érzem a derekamon, majd ajkait az ajkamon. Hirtelen kap el, magával ragad, nem csókokom vissza egyből, két kezemet a mellkasának nyomom, de magamat is meghazudtolva végül engedek ajkainak. Két karom a nyakát fonja körbe, és élvezem a perceket. Egy pillanatra elhiszem, hogy ő más, mellette nem eshet bajom, vigyáz rám, ahogy gyengéden tart karjai közt. Aztán minden megváltozik. Csupán egyetlen perc leforgása alatt, egyre hevesebben csókol, és hirtelen a szorításág is erősebbnek érzem. A kellemes bizsergést fájdalom váltja fel, és egész testemben megremegek. Hátrébb húzódok tőle, miközben tarkóját cirógató ujjaim ismét a mellkasának feszülve próbálják távolabb tudni a férfit. Pánikba esve akarom, hogy elengedjen, azt akarom, hogy hagyjon békén.
- Engedj el, kérlek.. Ezt nem akarom, fáj... - ha kiszabadulok végre, hátrálok tőle. - Ezt nem kellett volna... - megrázom a fejem, és tovább hátrálok a bejárat felé. Nem tudom, hogy mi ütött belém, nem látok tisztán. Mire az ajtóhoz érek, minden kitisztul. Rájövök, hogy hol vagyok, hogy nem Steve áll velem szemben. Nem ő volt, aki gyengéd csókkal kezdte, majd durvábbá vált, míg végül erőszakos vadálattá vált. Ő Tom volt, aki hirtelen csókolt, miközben fogalma sem lehetett arról, mit váltott ki vele. Megdermedtem. Féltem, és remegtem. Úgy érzem, túldramatizálom ezt az egészet, de nekem ez túl gyors. Nekem ez... Nem tudok ennyire gyorsan belevágni egy akármibe. Mert ez nem kapcsolat. Lehet, hogy csak játszott velem? Tényleg csak egy gyors szexre akart engem? Nem lehet... A kilincsre fonódnak ujjaim, majd kinyitom az ajtót. Alig hezitálok, csak felkapom a táskám, és elindulok, be sem zárva az ajtót magam mögött. Sietve, menet közben veszem elő a telefonomat, és közben remegő kézzel próbálom feloldani a billentyűzárat.
- A rohadt életbe már... - szitkozódom, majd megállok a kapun kívül, taxit akarok hívni, a fülemhez emelem a készüléket, hátra sem nézve.
- Gyerünk... Mi lesz már! - a telefon csak búg, de nincs válasz. Remegek az idegességtől, mintha hirtelen több fokot hűlt volna a levegő. Nem ezt akartam, nem ezért jöttem ide. A francnak vettem fel ezt a szoknyát... Mindent elrontottam...


 
Zene

 
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Dec. 30, 2015 6:44 pm Keletkezett az írás



Csak nézem őt, bámulok rá, mint egy hót idióta, és közben azon pörögnek folyton az agytekervényeim, hogy mégis honnan veszi, hogy én nem akarom őt jobban megismerni, hogy nem akarok a barátjává, később esetleg valami sokkal többé válni?! Talán a fejembe lát, vagy egyszerűen csak így akar lerázni? Nem vagyok sértődős típus, egyszerűen csak meg kellene mondani, hogy ő most nem áll még készen egy komolyabb kapcsolatra, egy olyanra, ami több, mint puszta barátság. Mind a kettőnknek könnyebb lenne, mint ez az egész huza-vona, ami már hetek óta tart lassan. Amikor azt hihetném, hogy talán végre eljött az én időm, talán végre nem fog ellökni, akkor mindig újra és újra hárítani kezd, és utána hetekig nem hallok róla, és általában a kórházban is úgy kerül, mintha valami idegen, vagy legalábbis leprás lennék. Most mégis itt van. Ellentmondva minden eddig kimondott szavának, eljött, és még vacsoráról is gondoskodott. Vajon most is ugyanazt a nevetséges macska-egér játékot fogjuk űzni, mint eddig?!
Azzal, hogy vette a bátorságot, és elmert ide jönni, azt a reményt keltette bennem, hogy komolyan érdeklem, érdekli a kettőnk dolga, nem akarja, hogy ez az egész elmerüljön valahol a süllyesztőben, de már nem merek bízni semmiben. Hiszen annyira kiszámíthatatlan.
-Utoljára kérlek meg rá, hogy ne akard helyettem eldönteni, hogy akarok-e tőled valamit, vagy sem. - Tiltakozóan kinyújtom magam elé a kezemet, mutatóujjal felfele, remélve, hogy ezzel nagyjából belé is fojtottam a szót. Na, nem azt mondom, hogy jobb lenne, ha ezek után meg sem szólalna. Egyszerűen csak annyit akarok, hogy hagyja rám a döntéseket.
A konyha egy valóságos disznóól, vagy nevezzük inkább csatatérnek, kinek melyik esik jobban. A lényegen nem változtat. A legjobb (férfi) tudásom szerint elterveztem ma mindent. Ezekből a tervekből egy kisebb rész meg is valósult. Ilyen a viszonylag pofásnak mondható teríték, aminek már nyoma sincs, csupán egy szétfolyt gyertya, gyűrött terítő, és összemocskolt tányérok jelzik, hogy ott nemrég még valami egészen más volt. Valami... nem is tudom mi a megfelelő szó rá... romantikusabb? Nem lényeg. Az égett szag még mindig nem szellőzött ki. Igaz, hogy is tehette volna, hiszen eszembe se jutott kinyitni az ablakokat, vagy legalább csak a bejárati ajtót.
-Hát, én legalábbis tuti nem. - Újabb zavart fejvakarás, és tényleg tiszta hülyén érzem magam. Nem azért jött át, nem azért öltözött fel ilyen vadítóan dögösen, hogy konyhatündért, és bejárónőt kelljen játszania. Elvileg most ő a vendég, mégis olyan, mintha jobban kiismerné magát a konyhában, mint én, holott ez az első alkalom, hogy itt van. És remélem, hogy nem az utolsó...
-Őőőő igen. De... várjunk csak. Te ismered? A kis rohadék! Nem is mondta, hogy ti ketten már találkoztatok. - Sandán elvigyorodom azon, ahogy elképzelem, hogy mit fog tőlem kapni miután hazaért a hegyekből. Ajánlom neki, hogy sikerüljön végre megdöntenie Zoyát. Ha úgy jön haza, hogy érintetlenül hagyta a csaj szentélyét, elevenen megnyúzom! Nem azért dobott ki egy csomó pénzt erre a karácsonyi kiruccanásra, hogy ne csinálja azt, amitől igazán férfi egy férfi. Ennyi erővel akár itthon is maradhatott volna velem. Kettesben, romantikusan rendeltünk volna egy pizzát, vagy valami kínait, alsógatyában elterültünk volna a kanapén, és egy üveg sör kíséretében szar karácsonyi filmeket nézhettünk volna.
Nem akarom elhinni, hogy tényleg készült, ráadásul mindezt munka után, és még tojáslikőrre is volt ideje, és ereje. Csodálattal nézem a sürgölődő szöszit. Szinte elsőre megtalálja a talpas poharainkat, és úgy nagyjából mindent, amire ma még szükségünk lehet. Ezt komolyan gondolja? Én fél év itt élés után is végig nyitogattam az összes istenverte szekrényajtót, hogy találjak egy istenverte bögrét a kávémnak, amit lefoglalhatok magamnak. Ő meg ide jön, és mintha már évek óta itt élne. Apám!
-Örülök, hogy adsz még egy esélyt. - Szinte csak elfúló suttogás a hangom, miközben a poharaink egymásnak koccannak, és azzal az egy mozdulattal le is gurítom a tartalmát. Utána már minden nagyon gyorsan történik. Nem tudok uralkodni a vágyaimon, ahogyan az ösztöneim felett sem igazán, és úgy rabolok rá mézédes ajkaira, mintha a halál ellenszere lenne azokba a barackszín csodákba zárva. Ujjaim először csak finoman cirógatják kecses derekát, majd mohón a póló alá férkőznek. Bőrének selymes érintése még jobban felcsigázza a vágyaimat, és sokkal vadabbul, szenvedélyesebben birtokolom számmal az ajkait. Ha tehetném felfalnám! Fel akarom dobni a konyhapultra, belé akarok hatolni, az enyémnek akarom őt tudni. Kezeimmel a nyakamba fonódó karjait simítom végig, majd a vállát, és oldalán is végig fut érintésem, míg meg nem találom gömbölyű fenekét. Ujjaim finoman bőrébe vájnak és közelebb rántom magamhoz, hogy csípőnk egymásnak dörzsölődhessen. Azt akarom, hogy érezze, hogy mennyire feltüzelt, hogy mit váltott ki belőlem. Aztán, mintha áramszünet lenne a kedvenc filmed közben, mindennek vége szakad. Egyszeriben csak eltaszít magától, én pedig levegőhöz is alig jutok, nemhogy szóhoz. De ha jobban belegondolok, nem is tudom, hogy mit mondhatnék most minderre. Tudtam, hogy ez lesz. Tudtam, hogy megint bele fogok esni ugyanabba a hibába. Egy kicsit közel enged, és utána mérföldekre taszít magától.
Nem megyek utána, amikor zaklatottan kiviharzik a házból. A konyhaszekrényt támasztom. Kell egy kis idő, pár másodperc ameddig a pulzusom rendeződik, és az agyam is kitisztul, ahogyan a gatyámban is némiképpen lecsillapodnak a kedélyek.
Földet rengető sóhajjal, nagyot nyelve emelem fel a fejem. Tekintetem az ablakra szegeződik. Már a kapunál tart. Idegesen babrál valamivel. Talán a telefonja.
-Óóóó a büdös picsába... - Feleszmélek, öklömet a pultba vágom, és már rohanok is utána.
-Eve! Evelyne, várj! - Kiáltom utána kétségbeesetten, és a kapunál megtorpanok. Nem akarom ennél is jobban elijeszteni.
-Sajnálom... ne haragudj, én... éhgyomorra ittam a pezsgőt, és utána még a likőr is. Akkora barom vagyok. Ne menj el kérlek! - Soha nem könyörögtem még nőnek, hogy maradjon, most mégis ezt teszem.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Jan. 04, 2016 4:24 pm Keletkezett az írás



Tommy & Evelyne

Arra kér, ne akarjam eldönteni helyette, hogy meg akar-e ismerni, avagy sem. De nem tehetek róla. Szólni akarok, feleselni, visszaszólni, de nem teszem, mert a feltartott ujja meggátol, belém fojtja a szót. Nem is akarok megszólalni, és meghagyom abban a hitében, hogy megismerhet. De engem már soha senki nem ismerhet úgy meg, ahogy annak idején Steve is tette. Soha többé nem követhetek el ekkora baklövést. Soha többé nem engedhetek ilyen közel senkit, és mégis, minden tiltakozásom ellenére itt vagyok, és ha ez nem lenne elég, még élvezem is Tommy társaságát. Valahogy vele más, mint bárki mással eddig. Talán csak az újdonság varázsa. De nem randizni jöttem, nem randi, csupán egy vacsora. Nem lehet több, és nem is tekintek rá másként. Nem akarok kapcsolatot, nem attól kell várnom a megoldást. Mert azt nem adhatja meg nekem senki más, csak én. És így is fogok tenni. Nincs szükségem társra, hogy elhiggyem, én is érek valamit. Magamtól kell elhinnem, magamtól kell elfogadnom.
- Haydent hét éve ismertem meg, vagy talán nyolc, de a barátságunk megszakadt, mikor elhagytam Ausztráliát. Most ismét találkoztunk, és nem tartozik ám minden rád - mosolyodom el, mikor közli, hogy Hayden nem mondta, hogy ismer engem. Ennek nagyon örülök, de most már tudja. Végül is nem érdekes. A végeredményen nem fog változtatni. Meglepett, hogy beengedett, meglep percről percre, és nem tudok kiigazodni rajta sehogy sem. Habár nem is értem, hogy miért akarok, hiszen, minden percben azt érzem, hogy mennem kellene. Érzem rajta, hogy ivott, érzem, hogy a szokásosnál is jobban szét van csúszva, és ez nem tetszik. Rossz előjel, mely hamar valóra válik. Megcsókol, én pedig nem tudok védekezni, hiába járok edzeni, és eleinte nem is védekezem. Érzem a gyengédséget, melyet régóta nélkülöznöm kellett, érzem a vágyait, melyek túl gyorsan követelővé válnak, erőszakossá, olyanná, ami miatt félni kezdek tőle, ami miatt szabadulni akarok, eltaszítom, majd a pofon helyett hátat fordítok. Remeg minden tagom, a félelem jár át, borzalmas érzés, mely felkavar, a múltam előtérbe kerül, én pedig öklendezek a rosszulléttől. Nem az alkohol teszi, az undor, magamtól undorodom. A testemtől, és attól, aki voltam Steve mellett. Tőle nem lehetett menekülni, tőle nem lehetett messze kerülni, magához láncolt, és nem engedett el. Csupán egy báb voltam, mint nekem a mosogatórongy, olyan voltam én neki, akit rángathat, dobálhat, pofozhat, és megcsonkíthat. Ezek az emlékek taszítanak Tom erőszakos akaratosságától, ezek az emlékek indították be a vészcsengőt, emiatt menekülök, miközben remegő kézzel próbálom feloldani a kijelzőjét a telefonnak, majd a kapunál megállva próbálom elérni a taxitársaságot. Nem veszik fel. A vonal csak búg, majd bontva a vonalat azonnal ismét próbálom. Ekkor hallom meg a férfi hangját, ijedten hátrálva a járda széléig.
- Ne gyere közelebb! - kiabálok vissza, ahogy feltartott mutatóujjal nyomatékosítom a szavaimat. Nem akarom, hogy hozzám érjen, nem akarom, hogy megint bántson, nem akarom, hogy a közelemben legyen. Félek tőle, és könnyeim lassan indulnak meg, de letörlöm arcomról.
- Sajnálod? Hát én is. Tudhattam volna, hogy csak a szexet akarod. Én nem. Nem akarom ezt, én azt gondoltam, barátok lehetünk. Én... Én még ezt így nem... Nem akarom, hogy bánts, én csak bocsánatot szerettem volna kérni, ennyi - hazudok, mert tetszik nekem, de nem tudok ilyen könnyedén idomulni a mai világ gyorsaságához. Én erre képtelen vagyok, de Tom pedig nem az a fickó, aki kapcsolatot akart. A pletykák talán igazak voltak, most minden jel erre mutat. Nem tudom, hogyan tovább, inkább a taxi társaságot tárcázom ismét, talán megint túlságosan előre rohantam, és többet képzeltem bele, mint amennyit valójában magában rejtett ez az egész. Fél lábbal lelépek a járdáról, majd a másikkal utána, hogy távolabb lehessek a férfitól, megijesztett, én pedig nem figyelem, hogy a járdán állok, vagy az úton, csak a tekintetét kerülöm lehajtott fejjel, csak nem akarok ránézni, mert akkor leolvas az arcomról mindent. Csak a hajam mögé bújva pásztázom a magassarkúm orrát, kizárva a külvilágot pár másodpercre, így nem érzékelem a helyzetemet tisztán.


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Jan. 10, 2016 9:37 pm Keletkezett az írás



Micsoda véletlen! A legjobb cimbim, és a nő aki utána epedve vágyakozom, és úgy csorgatom a nyálamat, mintha legalábbis veszett lennék, már évek óta ismerik egymást, és ha szabad ezt a kifejezést használnom, barátok. Kíváncsi vagyok, hogy eddig hányszor beszéltek már ki. Talán még az előnyömre is válhat a dolog. Egy biztos, amint Hayden hazajön a mézesheteiről, egy sörözés mellett kifaggatom arról, hogy Evelyne mondott-e rólam valamit, és ha igen, akkor mit. Idióta helyzet, és én magam is idiótán viselkedem, de sok nő, és még több egy éjszakás numera után most érzem úgy igazából, és először azt, hogy végre találtam egy olyan nőt, akiért megérné harcolnom, akivel talán több is lehet, mint egy átmulatott és végig hempergett szombat éjszaka. Nem mondom, így harminc éves fejjel már igen csak itt lenne az ideje annak, hogy végre benőjön a fejemnek az a bizonyos lágya, amit annyiszor szoktak anyáék is emlegeti, és hogy megállapodjak egy olyan nő mellett, aki képes lenne megváltoztatni, és rábírni arra, hogy egy jobb ember legyek.
Mellette akarok felébredni minden reggel, este pedig vele akarok osztozni a takarómon.
Ragaszkodom hozzá, és persze mindenek előtt úgy kívánom, ahogy még soha senki mást.
Úgy érzem, hogy bármelyik percben képes lennék elevenen felfalni őt, aztán hirtelen fordul a kocka, és amennyire ő is kívánt engem, most legalább annyira -ha nem jobban-, meg van rémülve, és menekülni akar, mintha csapdába esett volna.
Nem megyek utána rögtön, értetlenül, teljesen összezavarodva nézem végig a jelenetet, és miután beleökleltem egyet kettőt a konyhapultba, utána jut csak el az agyamig az a bűvös, valahonnan aljas módon hátulról, sunyin támadó kis gondolatmorzsa, ami nem hagy nyugtot, hogy ha most hagyom, hogy elmenjen, lehet, hogy soha többet nem látom, és ki tudja? Azt is elképzelhetőnek tartom jelenlegi zaklatott állapotában, hogy még egy rendőrségi feljelentést is a nyakamba varrna zaklatásért búcsúajándéknak. Tehát egy szó, mint száz, nem engedhetem, hogy ezek közül bármelyik is megtörténjen.
Agyam se-perc alatt kitisztul, és a mámoros köd helyét épelméjű gondolatok veszik át.
-MIVAN?! Ne nem! Eve, ne csináld ezt. Hallgass már meg az Isten szerelméért! Megint ugyanezt csinálod, látod?! - Tudom, hogy nem kéne, tisztában vagyok vele, hogy ezzel a viselkedéssel csak még messzebbre, már-már elérhetetlen távolságokra taszítom magamtól, de haragosan csattanok fel, hogy védjem a saját igazamat.
-Te egy gyönyörű, őrülten kívánatos nő vagy, akiért komolyan megőrülök, akárcsak a gondolattól, hogy mi van, ha jön valaki, aki egy csettintéssel képes levenni a lábadról, de.... - Mondatom végét túlharsogja egy sportautó motorjának vad búgása, és egy hangos, szünet nélküli dudaszó. A zaj irányába kapom a fejem. A kocsi közeledik, és nem fékez. NEM FÉKEZ, A ROHADÉK! Hirtelen minden mozdulatom lassított felvétellé válik, de nem gondolkodom.
Eve felé kapom a tekintetem, és jobb híján rámarok a csuklójára, így rántva be őt az utca széléről. Mellkasomhoz szorítom, és had ne kelljen nyilvánosságra hoznom, hogy miket is kiabálok a Porsche után...
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Jan. 11, 2016 4:13 pm Keletkezett az írás



Tommy & Evelyne

Valahol legbelül azt érzem, hogy bolond módon rohanok előre, egy kapcsolatba, mert attól várom a megváltást. Azt a fajtát, ami csak a mesékben létezik, és amitől egy csapásra helyrejön minden. De ilyen nem létezik, és soha nem is fog. Mikor visszatértem, azt gondoltam, hogy a ridegségem majd elég lesz, hogy távol tartsa a számomra félelmetes férfi nemet tőlem, ehelyett a vesztembe rohanva próbálom kijavítani a hibám valakivel, akiről alig tudok valamit. Nem mintha én olyan sokat meséltem volna magamról, de így is picit többet tud. Már csak azért is, mert önként borítottam rá a bilit, önként avattam be a múltam egy részébe, ami ráadásul a legnagyobb. Az a momentum változtatott meg, az a személy törte össze a lelkem, a világom, és vele együtt engem is. A régi pszichológusom csak dumált, magyarázott valamit arról, hogy ismerkednem kellene, de ne úgy, hogy szerelemre számoljak. Hogy hagyjak időt magamnak. Majd helyrejövök. De nem jöttem. Gyűlölöm néha a lányt, aki visszabámul rám, félek, hogy elveszek a sötétben. Talán ezért kerestem új agyturkászt, aki ért is az emberekhez. Ez is gáz... legalábbis, ha normális, egészséges ember lennék, nem kellene agyturkászhoz járnom, csak élhetném az életem.
El akarok szökni. Elmenekülni. Távol lenni tőle, de az új doki azt mondta, legyek itt. Ismerjem meg, és csak utána mondjak róla a véleményt. De megijedtem. Ahogy eleinte csókolt, csodálatos volt, és élveztem, aztán bedurvult, szorított, és erősen magához vont. Megijedtem, és inkább menekültem, mert ez volt a legegyszerűbb tett. Ha elfutok, mert mi van, ha megerőszakol, mert én nem is akarom a szexet? Minek kellett ebben a ruhában jönni... Dühös vagyok magamra, és rá is. Igen Tommy-ra, mert nem volt türelmesebb, hanem akaratoskodott. És persze az agyturkászomra is haragszom, mert szigorú, erélyes szavaival vett rá, hogy itt legyek ma. Megalázva magam, és összezavarva mindkettőnket. Pedig jól indult, csak nem számoltam bele a férfi részegségét. Vagyis ittasságát. Én nem tudhattam. Miattam ivott, mert nem voltam itt időre, és biztos azt hitte, nem jövök. De nem szabad senki miatt inni. Nem szabad. Soha. Ezt megtanultam a múltkori találkozásunkkor. Emlékszem, még ő mondta, hogy az a szemét férjem soha nem is érdemelte meg a szerelmem, így a könnyeimet se érdemli. Talán nem is miatta sírtam, hanem azért, amilyen pusztítást maga után hagyott. Tönkretett, de többé már nem keserítheti meg az életem, és nem nézhetek visszafelé. Többé nem lehetek rideg, vagy sértődős, és bátrabbnak kellene lennem.
Meglep, hogy utánam jön, meglep, hogy próbál kimondatlanul is maradásra bírni.
- Sajnálom. Én nem vagyok az a lány, aki lefekszik veled békülésképpen úgy, hogy nem is ismerlek. Nekem ez így nem megy. Durva voltál, és én félek... Rettegek - kimondtam. Azt a bizonyos érzést, ami minden egyes nap bennem van. Igen, félek az új ismeretségektől, de leginkább magamtól félek. Nem tudom elfogadni a testem, sem azt, aki most vagyok. Soha nem voltam ilyen gyáva, ilyen félős. De ő beszél tovább, majd abbahagyja.
- Tommy... - a tekintetem könnyel telik meg, majd élesen a fülembe sikolt a duda. Odakapom a fejem, és leblokkolok. Egy autó közeledik felém, én pedig látom leperegni az egész életemet magam előtt. Mi lesz a fiammal? Nem veszíthet el. Mozdulnék, de a lábaim nem engedelmeskednek. Farkasszemet nézek a kocsi orrával, és amilyen gyorsan felém száguld, nem élem túl. Most meg fogok halni. Gyerünk, ugorj már el! Te nem akarsz meghalni!
Tommy érintését érzem a csuklómon, majd azt, ahogy magához ránt. A cipőm leesik közben, de nem veszem észre, csak hagyom, hogy magához szorítson. Elveszek óvó karjai között, ahogy két karommal átölelem a derekát. Ha ő nincs, meghalok. Ha ő nincs, most métereket repültem volna, és lehet, halott lennék, mire földhöz értem volna. Úristen, milyen ostoba vagyok. Arra sem emlékszem, ahogy leléptem a járdáról.
Feltör belőlem a zokogás, és erősen kapaszkodom a férfiba, ahogy a sokk utáni remegés eluralja a testem. Nem hazudhatok többé neki. Mindent el akarok neki mondani, amit érdemes.
- Köszönöm... - suttogom a mellkasára, csak remélhetem, hogy hallja. Még mindig nem tudom megemészteni, hogy gyönyörűnek tart, és... Bevallotta, hogy tetszem neki... Igaz a maga furcsa módján, de akkor is. - Nem mostanában lesz, hogy a Porsche-s után valaki még megpróbál levenni a lábamról - motyogok ismét erőre kapva, majd kibontakozom a karjai közül, hogy zsepit kutassak a táskámban, majd elfordulva kifújjam az orrom. Rossz szokás, apróság, ami a régi életemből maradt meg.
- Rendben. Elhiszem, amiket mondtál, de nekem ez így akkor is gyors... Nem ismerlek, és te sem engem... De meg akarlak ismerni - vallom be végül. Ha már őszinteség, akkor tényleg legyünk azok. Valahogy még mindig itt akarok lenni, főleg azok után, hogy elütött az autó. Nem is tudom, mi lett volna, ha nem jött volna utánam. Megmentett. Ezzel pedig a fiamnak adta vissza a lehetőséget, hogy az anyja mellett nőhessen fel. El kell mondanom neki, hogy ő létezik. Tudnia kell, mielőtt tényleg meg akarna ismerni. Nem akarok belevágni másképp, mert ha később derülne ki, vagy esetleg mástól tudná meg, akkor elvágnám magam tőle örökre.
- Mielőtt visszamennék veled, tudnod kell valamit. Nem akarom, hogy mástól tudd meg... Van egy fiam. Három éves... Megértem, ha ezek után nem akarsz megismerni, de azt akartam, hogy tudd, és tőlem. Nem mástól.. Szóval... Te döntesz - sok férfi nem akar olyan nővel megismerkedni, akinek van gyereke. Nem egyszer hagyott már ott pasi. Így akartam őket elüldözni. Tom pedig nem az a srác, aki erre vágyna. Legalábbis a pletykákból levont következtetések alapján. Aztán ki tudja. Ha ez sem ijeszti el, akkor adok neki egy esélyt, hogy megismerjen...



Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Jan. 14, 2016 9:17 pm Keletkezett az írás



Nézem az arcát, a kétségbeesett, ugyanakkor összezavarodottságról árulkodó vonásait. Hallgatom a szavakat, amiket kinyög a száján.
Elgondolkodva összeráncolom homlokom, és elfúlóan felsóhajtok.
Kezeimet mélyen nadrágom zsebeibe rejtem, és tanácstalanul, csukott szemmel a sötétedő ég irányába fordítom az arcomat. Komolyan nem tudom, NEM AKAROM elhinni amiket mond!
-Tudod... - Összeszedem a kissé még illuminált állapotú gondolataimat, mélyről jövően felsóhajtok, és le sem veszem zöldes árnyalatú tekintetemet az enyémhez hasonló színű szemekről, amik bizonytalanságot, félelmet sugároznak.
-... talán túl gyors és elhamarkodott voltam, amikor odabent letepertelek, de ha másban nem is, abban az egyben biztos vagyok, hogy élveztem, és ne mondd, hogy neked nem volt egy olyan pillanat, amikor téged is magával rántott a hév, mert én ÉREZTEM! - Két lehetőség van. Ezzel a kijelentésemmel az eddigieknél is jobban elijesztettem most őt, annyira, hogy egy csepp esélyem se maradjon nála, mint ahogyan azt a jelenlegi ábra is mutatja, vagy sikerül gondolkodásra bírnom, és ha nekem nem is, de legalább saját magának belátja, hogy egy kicsit nekem is lehet igazam.
Ezelőtt soha senkit nem kívántam még annyira, mint ahogy ma este Evelynet is. Képes lennék megveszni érte, a lábának a nyomát csókolgatni, annyira bolondulok a testéért, azokért a formás lábakért, hibátlan bőréért, az illatáért, hajának természetes színéért. Mindenért, ami Ő! Hiába mondok bármit, képtelen hinni nekem. Ha valaki itt és most leszólítana minket azzal, hogy Gandalf itt van a városban, hamarabb elhinné, mint azt, amiket eddig próbáltam vele megértetni.
De Gandalf csak nem akar jönni, helyette feltörnek Eve könnyei, és messziről éktelen, vad dudaszót hallok, amihez fékcsikorgás fülsüketítő zaja is társul.
A hang irányába kapom a tekintetemet, és egy percet sem tétovázok. Ha nem cselekszem, magával sodorja ez az őrült elmebeteg. Isten lássa lelkem, azt már pedig nem fogom végig nézni!
Reflexből kapok utána, és rántom magamhoz védelmezően, hogy aztán a mellkasomhoz szorítva fonjam köré karjaimat.
Államat feje búbján támasztom, és be kell hunynom a szemeimet, hogy légzésem normalizálódjon, és hogy az adrenalin szintem újra a régi legyen.
Sokáig nem szólunk semmit. Mind a ketten tudjuk, hogy mi történt volna, ha nem cselekszem. A vérfagyasztó igazság kimondatlanul körülölel minket, és megfagyassza a levegőt.
Mélyet sóhajtok a langyos, kora esti levegőből, és ki se fújom addig, ameddig Eve meg nem nyugszik.
-Jó jó, igazad van. Gyors voltam. Röstellem! - Kezeimet védekezően kitárom magam elé, és sajnáló tekintettel, félre biggyesztett szájjal figyelem küzdelmét a könnyeivel. Meg akarom ölelni, meg akarom őt vigasztalni, de azok után amiket eddig a fejemhez vágott, még ránézni is alig merek...
-Mmm... ez jól hangzik. - Elmosolyodom, próbálok némi színt vinni ebbe az egész kínos beszélgetésbe. Hiszen mégis csak Szenteste van, vagy mi a fene, ne kelljen már drámai pillanatokban telnie!
-Oké, mondd nyugodtan. Semmivel nem tudsz eltántorítani.  - Vigyorgok, mint a fakutya, és tényleg komolyan gondolom, amit mondtam. Aztán a mosoly egyszeriben lefagy az arcomról, a szívem kihagy egyet -vagy talán tízet?-, és a mély megdöbbenésen kívül más nem olvasható le a képemről. Hátrálok egy jó fél lépést tőle. Nem akartam ennyire egyértelműen a tudtára adni, hogy mennyire meg vagyok döbbenve, de valahogy reflexből jöttek a mozdulatok.
A halántékomon domborodó ér fájdalmasan pulzálni kezd, és teljesen megsüketít a dobhártyámon tomboló vér lüktetésének a hangja. Megtámaszkodom az alacsony, derekamig érő fehérre festett falécekből álló kerítésünkön.
-Ömm... mm... hát... ezzel most jól megleptél. - Próbálok egy mosollyal megerőszakolni a képemet, de képtelen vagyok normális, emberi pofát vágni.
-Gyere, menjünk be. Már ha be akarsz... - Amennyiben igen, kinyitom a kaput, előre engedem, és ameddig be nem érünk a házba, megannyi gondolat kavarog a fejemben.
Megállok a pultnál, összeszorított szemekkel megtámasztom a márványlapot, és egy mélyről jövő sóhajjal próbálom megtisztítani a gondolataimat.
-Szóóóóval... van egy fiad. - Két borospohár kerül a kezembe, és egy jó fajta Cuve félszáraz vörösbor.
-Szereted a bort? - Érdeklődöm, és közben már pukkan is a dugó, a vöröslő lé pedig pillanatok alatt megtölti mind a két poharat. Egyiket a kezébe tolom.
-Hát akkor... igyunk a... a meglepetésekre. - Megemelem poharamat felé, és koccintok.
-Mesélj róla. - Kérésem még saját magamat is váratlanul éri, mindezek ellenére kíváncsian hallgatom. Ez az egész ügy egyre bonyolultabb.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Jan. 18, 2016 3:00 pm Keletkezett az írás



Tommy & Evelyne

Nem azért jöttem haza, hogy az első szépen mosolygó fickó megtetsszen, hanem azért, hogy megtaláljam az utam. Azt, amiről eltévelyedtem, amit elhagytam egy férfiért, aki nem tisztelt. Aki bántott engem, aki megalázott, és egy életre nyomorékká tett. Úgy hiszem, hogy valamiféle sorsszerű volt abban, hogy mellé keveredtem. Hogy megfosztott az emberségemtől, a becsületemtől, és a büszkeségemtől. Elvett tőlem mindent, elvette a döntéseim jogát, és mindent, amitől embernek érezhetem magam. Nem tehette volna, de megtette. Én pedig itt maradtam egyedül. Ő mindig is tudta, hogy alázzon meg egyetlen szóval, és tudtam már a kocsi motorjának zúgásából, hogy mit várhatok, mikor belép az ajtón. Olykor részegen esett haza, valami töménnyel a kezében, melyből a fele hiányzott. A ház rendben volt, minden, egyetlen porszem soha nem volt a polcokon, vagy a könyveken. A földről lehetett enni, és minden áldott reggel új ágyneműt húztam, lecseréltem a törölközőket, és mostam rá. Főztem. Megszakadtam az egyetem, majd a munka mellett, de rettegésben éltem. Olykor negyvenszer körbejártam a lakást az érkezése előtt, hogy minden egyenesen áll-e, a fekete nincs a fehér mellett, és nem kevertem-e össze a zöldborsót a kukoricával. Utálta a borsót, és amikor véletlenül azt kaptam le a polcról, mert siettem, napokig kék és zöld foltokkal volt tele a testem. Mindig úgy bántott, hogy mások ne lássák.
Nem vagyok én még kész egy új kapcsolatra, vagy szerelemre. Nekem gyors, és ahogy közeledik az autó, úgy hiszem, még egy jó darabig nem is leszek. Azzal elveszteném a szabadságom, és az életem ismét. Még nem tudnék máshogy viselkedni. Még nem menne, és nem akarok hazudni Tommy-nak. Őszintének kell lennem, hogy lásson tisztán, megérdemli azok után, hogy mégis esélyt adott. Nem titkolhatok el semmit.
- Ne mondd ezt - figyelmeztetem, majd végül sokkolva őt az igazsággal, félve pillantok fel rá. Csak figyelem, ahogy ledöbben, ahogy hátrál, és ezt a reakciót szoktam meg mindenkitől. Nem vetem meg érte, nem haragszom rá, megértem őt. Igaza lenne, ha azt mondaná, menjek a fenébe, hallani sem akar rólam. A férfiak nem szeretnek felelősséget vállalni, és ha gyerekes anyukával futnak össze, hamar veszik a nyúlcipőt, és vissza sem néznek. Már nem egyszer történt, de akkor én akartam, hogy elmenjenek, én akartam, hogy hagyjanak magamra. Most viszont más. Tommy-t nem akarom elzavarni, nem azért mondom el, hanem, hogy tudja. Hogy ennek megfelelően hívjon be, vagy küldjön el. Nem hibáztatnám, ha megtenné, de nem teszi, én pedig sokkolva torpanok meg, mikor indulnék, mikor hátat fordítanék neki. Aztán követem őt a konyhába.
- Nem szeretem, maradnék a tojáslikőrnél - nyúlok a poharamért, a kitöltött bort pedig felé tolom. - Igen... Lucien a neve - kissé zavartnak érzem magam, és elpirulok. Kínosan indul a beszélgetés, de a kérdésével meglep. Felkapom eddig lehajtott fejem, majd a tekintetét figyelem percekig.
- Steve akart egy gyereket. Egy kislányt. Én nem akartam, de erőszakos volt. Olykor megkötözött, hogy ne tiltakozzak. Aztán, amikor teherbe estem, hittem, hogy megváltozik, de mikor kiderült, hogy fiú, kiakadt, és addig ütött, míg el nem ájultam. Amikor a kórházban ébredtem, azt hittem elment. Nem így volt. Lucien nagyon erős, akaratos, határozott fiú. Őérte küzdök minden egyes nap, hogy helyrejöjjek. Elfeledteti velem, hogy ki is voltam a férjem mellett. Szereti a játékokat, a mentőautót, a tűzoltókat... Hihetetlen határozott, és őszinte - a fiamról képes vagyok órákig beszélni. - Neki köszönhetem az életemet - suttogom magam elé, majd töltök magamnak egy tojáslikőrt. - Meg sem látszik rajta, hogy milyen apja volt. Közvetlen, és nyílt - mosolyodom el, és tekintetem felragyog. Tudom, mert érzem. Mikor róla beszélek, a hangom megváltozik, szeretettel telik meg, és ellágyul. Szeretem a fiam, jobban, mint bárkit és bármit ezen a földön.
- Sajnálom, hazudtam odakinn, ő az, aki mindig levesz a lábamról... De ne csak én beszéljek. Miért pont én? Annyi nálam csinosabb és egyszerűbb nő van a kórházon kívül is, miért engem akarsz megismerni? - teszek fel egy kérdést, elengedve magam. Ezt már meg akartam kérdezni tőle, mert annyira érdekel, hogy olykor képes vagyok órákig ezen agyalni.



Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Jan. 23, 2016 12:30 pm Keletkezett az írás



Mindent el tudtam képzelni róla, de komolyan, az égvilágon mindent, arra azonban legmerészebb álmaimban sem mertem volna gondolni, hogy van egy gyereke, aki ráadásul már három éves.
Persze én vagyok a seggfej idióta! Ha az ember házasságban él több éven keresztül, akkor feltételezni lehet róluk, hogy előbb utóbb belekezdenek a baba projektbe is.
Ó, bassza meg! A nő, aki teljesen elvette a maradék józan eszemet is, ANYA! Valakinek, egy kicsi, védtelen gyereknek az anyja. Természetesen nem ő az első fiatal anya, akivel találkozom.
A piros lámpás negyed kurváinak a hetven százalékának gyereke, vagy ami még bizzarabb, családja, FÉRJE is van.
De Evelyne más, őt egy igazán rossz napomon sem sorolnám egy kalap alá azokkal a parókás, ócska, harisnyakötős olcsó szajhákkal, akiken már fél Ausztrália végigment...
Ő annyira más. Más, mint a többi nő. Más, mint azok a nők, akikkel eddigi életem során egy útra terelt minket a sors. Más, mint a gyerekkori nagy szerelmem, Rose, aki miatt megtanultam csettinteni és fütyülni. Más, mint Tekla volt, a meg nem értett depressziós drogos lány, akit végül az anyja talált meg a fürdőszobájukban felvágott erekkel.
Talán túl elfogult lehetek, talán csak az eddig elpusztított alkohol mennyiség mondatja ezt velem, de Eve különleges nő, és erősebb bárkinél, hiszen amiken eddig keresztül kellett mennie az embert próbáló feladat, de ő könnyedén beleröhögött a sanyargató sors mocskos pofájába, és nem hagyta, hogy a férje terrorja a földbe döngölje. Egyedül, amin változtatnia kellene, az a bizalma mások irányába. Annyira akarom, hogy tudja, érezze, hogy én nem lennék soha a büdös életben képes arra, amit a férje tett vele hosszú nyomorúságos éveken keresztül. Én nem zárnám börtönbe, nem szakítanám el az anyjától és azoktól, akiket szeret, nem tiltanám meg neki, hogy azt csinálja, amit igazán akar, és ami a legfontosabb, soha, semmiféleképpen nem emelnék rá kezet, nem beszélnék vele úgy, mint egy kapcaronggyal. Tisztelném és körberajongnám. Úgy szeretném, ahogy talán még soha senkit nem tudtam ezen a rohadt világon! Ha hagyná....
Megrökönyödöm, de ez már nem a nagy bejelentésének szól, az újabb ellentmondását tisztelem meg vele. Egyik pillanatban közel enged, olyan közel, hogy majd' beledöglök abba, hogy nem lehet az enyém, a következő percben pedig -mintha kicserélték volna-, olyan messzire és olyan erővel lök el magától, hogy kis híján elveszítem az egyensúlyomat és felborulok.
-Képtelen vagyok kiigazodni rajtad... - Kezeimet nadrág zsebeimbe nyújtom, fejemet pedig egy kényszeredett mosoly keretein belül lehajtom, hogy a cipőm orrát vizsgálgassam egészen addig, ameddig úgy nem döntünk, hogy okosabb ötlet lenne, ha ezt az egészet odabent folytatnánk.
Én komolyan gondoltam, amikor azt mondtam, hogy meséljen a fiáról, mert nagyon is érdekel, hogy milyen ő, hiszen a legfontosabb része az életének az a gyerek.
Nem hibáztatom azért, mert eddig még soha nem beszélt nekem róla.
Odabent a konyhába vezetem a pultszigetek felé. A vele szembe lévő bárszékre ülök, a hosszú pult másik oldalára és borral kívánom. Nem szereti. Oké, jó vettem az adást.
-Tojáslikőr, oké. - Jegyzem meg magamnak és már nyúlok is az üvegért, ami csak egy karnyújtásnyira van tőlem.
-Egészségedre. - Motyogom félhangosan, és teletöltöm a poharát.
Kezeim minduntalan ökölbe szorulnak ex férje hallatán. Nagyot hörpintek a boromból, kis híján az egészet leküldöm egyben, ezzel fogva vissza a bennem dúló indulatokat, és tartva vissza a szavakat, amikkel a férjét illetném, és amik nem állnák meg a helyüket egy szerelmes lányregényben...
Minden szörnyűség, csonkítás ellenére, örülök, hogy azt hallom, hogy van egy olyan ember az életében, aki a puszta mosolyával is képes arra, hogy elfeledtesse vele a múlt szörnyűséget, és mindennap új reményeket ígér, egy szebb, jobb és tartalmasabb jövőt.
-Jó fej kis srác lehet. - Elmosolyodom a hallottakon, és már nem azért kortyolok a borból, hogy a feszültségemet, és dühömet elnyomjam, hanem mert egyszerűen csak jól esik egy olyan kellemes társaságban, mint Eve is, borozni.
Kérdésére lehajtott fejjel elmosolyodom. A kezeinket nézem. Csak egy egészen hangyányit kellene kinyújtanom az ujjaimat, és meg tudnám fogni a kezét, össze tudnánk kulcsolni az ujjainkat, de már egyszer majdnem elbasztam mindent a tolakodó magaviseletemmel. Most nem futhatok bele megint ugyanabba a hibába.
Úgy döntöttem, hogy nem fogok kertelni.
-Érdekesnek találtalak már akkor, amikor először találkoztunk kint a mentőbejáratnál. Az volt az első gondolatom, amikor Dr.Seggfej utánad küldött, hogy "Úristen, aki nem bírja a látványt, mint a faszt keres egyáltalán a kórház területén, nemhogy az orvosi egyetemen?!" Te rám néztél, és többé már nem ez járt a fejemben, hanem az, hogy mennyire különleges vagy. Ott álltál, a falat támasztottad, majdnem összeestél, az arcod sápadt volt, mégis annyira különleges voltál. Más, mint a többi nő. Aztán összevarrtad a karomat, és hirtelen már nem azt a lányt láttam, akit legelőször... - Felpillantok rá életem legőszintébb vallomása végén, és egy bizakodó mosollyal szemeit nézem, és megkockáztatom ujjaimmal megsimítani a kézfejét.
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 5:11 am Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Eve & Tommy ~ I just want you to know...
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: