Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég :: 1 Bot

nincsen

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Miranda and Clarisse
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Pént. Dec. 25, 2015 10:41 pm Keletkezett az írás




Miranda and Clarisse
 




Világoszöldre mázolt falak és hófehér paplanok ölelésében fekszik lassú légvételek közepette tekintetét le sem véve a plafonról mely mintha hosszú órák óta mesélne neki és egy szem kisfiának legendás életéről. A ház lassan hetvenedik éve áll ezen a telken és ők a tizedik család benne. Épp olyan ez mint egy horrorfilmben, mikor a zajok és egyéb furcsa jelenések miatt cserélődik a tulaj, viszont ez alatt a másfél év alatt Deverauxéknak egy rossz szava nincs rá. Sőt, úgy is lehet mondani, hogy pont nekik való, főként ízlésviláguknak.
Régies elrendezésű de szépen felújított, világos színekkel domináló családi házról van szó hatalmas ablakokkal, nagy méretű nappalival, konyhával és étkezővel. A többi része nem túl nagy, viszont annál otthonosabb és talán a legjobb helyen helyezkedik el a külvárosban. Soha nem volt panasz a környéken lakók részéről az utcára vagy a szomszédokra, békés és csendes kertváros ami a legalkalmasabb arra, hogy gyereket neveljenek és kutya, macska szaladgálhasson az udvarban. Nem is volt másra szükségük mikor ideköltöztek még kettecskén, mint egy szép házra amit a maguk egyszerűségével és Clarisse művészi nemességével otthonossá varázsoljanak, majd a kisgyerek érkezésével megtöltsék élettel.
Megszokta már ittlétük ideje alatt, hogy reggelente nem süpped be mellette az ágy, hisz Javier ébredésekor már nincs mellette. Viszont nyolcadik hónapja minden rendszerességgel, mielőtt még elmenne dolgozni az ébren lévő kisfiukat egy gyors reggeliztetés után beviszi Clarissehoz, hogy egyikük se legyen egyedül. Emellett a nőnek is sokkal könnyebb, ha nem kell két percenként átrobognia a másik szobába, hogy miért sír vagy mivel csörög már megint a gyerek és miért recseg a megőrzője?
Nem véletlen, hogy halovány mosollyal, szemében végtelen mennyiségű szeretettel fordul át a bal oldalára, hogy az ott gőgicsélő, játékát épp a szájába tömő kisfiút figyelhesse aki világoskék, kiskacsás pizsamájába bújtatva dobálja magát ide-oda. Szép, nőies ujjakban végződő kezét a gyerek hátára simítja és azt kezdi el lassan cirógatni ezzel is jelezve a kicsinek, hogy itt van mellette.
- Miújság te kis sajtkukac? - mióta Javier behozta, nem egyszer kellett már közelebb húznia magához, hisz az uraság nemrégiben rádöbbent arra, hogy márpedig képes ré, hogy megforduljon, hasról hátra vagy épp hátról hasra, sőt már a kúszás mesterségét is igyekszik elsajátítani de még nem jutott messzebb annál mint, hogy négykézláb felhúzza maga alá a pelenkás fenekét. Ott egy ideig ringatózik előre-hátra, mintha indulni akarna, de egyelőre többet még nem produkált ennél, csak nagyokat kacag örömében, mintha ezzel próbálná jelezni, hogy milyen ügyes aztán kicsúsznak a kezei és orra bukik amit egy pillanat erejéig görbe ajkakkal vesz tudomásul de mintha mi se történt volna, elvigyorodik.
Ez az egyik tulajdonsága, amiért Rissy hálát adhat. Egyszerűen képtelen arra a gyerek, hogy nagy hisztériákat csapjon! Amióta megszületett, talán csak egyszer ordított de akkor rettenetesen, és ha nem lett volna Javier mellette akkor minden bizonnyal megőrült volna a gondolattól, hogy mi van a fiával! És miért nem tud segíteni rajta, mikor látszólag rettenetesen kínlódik szegény?! Egymás ellen sírtak, zokogtak, aztán hazaért a páratlan apa és olyan gyakorlott mozdulatokkal mulasztotta el a gyerek hasfájását, hogy egy gyerekekre szakosodott orvos is megirigyelte volna. Clarisse csak kerek szemekkel, papír zsebkendővel a kezében figyelte, hogy miként nyugtatja a férfi a kisfiát, majd adja át neki szelíd, szerelmetes mosollyal, mikor a pici elaludt végre.
Mindig is úgy érezte, hogy rengeteg mindent tud az életről. Sokat látott már, anya nélkül kellett felnőnie és ha nem lett volna a nagyanyja akkor minden bizonnyal még mindig Franciaország környékén élne, ki tudja, hogy milyen állással és még csak véletlenül se olyan jó módban, mint most. Színészet? Ugyan már, réges-rég nem érdekelné, sokkal inkább egy rég elzüllött nőszemély lenne aki hírből se ismeri még a minimális konzervatív nevelési módot se! Nagy valószínűséggel minden nap más férfi ágyában ébredne és hagyná ott kora reggel, hogy ne kelljen újra a szemébe néznie és elviselni a gondolatot, hogy egy újabb pasinak okoz csalódást... épp ezért is olyan hálás a halott nagyinak, aki elvezette őt a jó útra, megmutatta neki, hogy milyen az az élet amit az anyja is szánt volna neki és amit saját magának is értékelnie kell mert boldog évtizedeket tartogat a számára. Szép állás aminek az egész életét szentelné. Tökéletes, daliás férj aki lesi minden kívánságát, ott van ha kell, ha nem és egy gyönyörű kisfiú aki szerelmük gyümölcse és akinek minden mosolya többet ér a világ összes pénzénél.
Nyak nyújtogatva vet egy pillantást a szoba másik oldalán lévő kis pipereasztalán helyet foglaló antik analóg órára, minek után egy ismerős dörmögő hang teszi mondhatni zajossá a szoba eddigi gyermek gőgicséléstől idilli légkörét. Pár pillanattal később meg is jelenik a megtermett hófehér macska hatalmas kék szemeivel és tettetett sértettséggel teszi le szőrös hátsóját az ágy végébe, onnan méregetve Benjamint és Clarisset, aki lassan de biztosan ülő helyzetbe küzdi magát a dunyhaszerű méretekkel rendelkező anyag alatt. Napok óta nem stimmel valami a vérnyomásával, ezért is a megfontolt lassúság, de már csúsztatja is a kezét Ben hasa alá, hogy magához húzva kibújjon az ágyból. Menet közben nagy nehézségek árán magára küzdi a köntösét, miközben a kicsi széles vigyorral kapaszkodik be a hajába, hogy az anyja kinyomhassa a magas c-t, ahogy a füléhez tapasztja a csörgő telefont...
...sikerül is valamelyest hangosabb és vékonyabb hangot megütnie, hisz Javier bele se mer szólni a telefonba csak azután, hogy végre visszanyeri Rissy is az eredeti hangnemét.
- Igen, ébren van, most akarom megetetni, csak úgy döntött előbb megkopaszt - a telefont a füle és válla közé szorítva tartja, hosszú ujjaival próbálja kihámozni a hajszálait Ben ujjai közül s ezzel egyidejűleg küzd azért is, hogy a szájából kiesett cumi bent maradjon a melle és a gyerkőc hurkás hasa között. És akkor még nem beszéltünk a macskáról aki megállás nélkül köröz a lába körül akire ha nem figyel oda, nagy valószínűséggel esés lesz a vége főleg akkor, mikor elér a lépcsőig. Azt hiszem erre szokták mondani, hogy az anyukák vagy szimplán a nők többfunkciósak és még arra is képesek odafigyelni amire egy férfi még huszonhatodik nekifutásra se.
- Öhm, nem. Ma semmiképp. Miranda ígérte, hogy átugrik, szóval ez a napom róla és a kicsiről fog szólni. De majd talán holnap benézek hozzájuk, addig is merítsenek erőt másból. Megmondod nekik, ha már ott van? - az utóbbi időkben egyre többször hívják be a színházba az új darab miatt, viszont még nincs olyan agyi kapacitása, hogy heti három napnál többet ücsörögjön az ódon falak között, miközben azon jár az esze, hogy vajon mit csinál a gyerek a kórház megőrzőjében vagy épp a bébiszitterrel akit hívtak hozzá. Igaz semmi gondja nincs Pennyvel, nagyon jószívű fiatal lány aki minden idegszálával a kicsire koncentrál mikor náluk van, ettől függetlenül még nem érzi magát elég fittnek és biztosnak ahhoz, hogy több időt töltsön a gyermekétől távol. Ezért is viszi be néha magával, aminek mindig az lesz a vége, hogy férfiak és nők egyaránt ajnározzák és édesgetik a kicsit aki persze fürdik a szeretetben és mindenkinek a legjobb arcát mutatja. Kis számító, otthon bezzeg...
- Köszönöm! Mikor jössz ma? - általában a napi kérdésmennyiségek egy jelentősebb csomagjába tartozik az utóbbi, hisz soha nem lehet tudni, hogy mikor fog hazaérni. Vagy korábban vagy később, de a megígért időre soha nem sikerül hazaérni, talán épp ezért is hülyeség megkérdeznie. Nem véletlenül kapja most is válaszként azt, hogy: Egyszer csak! Attól függ, hogy mennyi beteg érkezik. Teljesen érthető, ő se tudja mindig pontosan megmondani mikor dolgozik, hogy mikor fog érkezni. Annyi biztos, hogy ő legalább előadások alkalmával pontos.
- Jól van Drága. Várlak! Én is szeretlek - ajkain kislányos mosollyal válaszol a "szeretlek" szóra, majd megbontja a vonalat mikor elér a kisfiú étkezőszékéhez amibe gondosan beleülteti.
- Ha egy mód van rá, most ne akarj kibukfencezni belőle jó? - olyan komolysággal figyeli az anyját, mintha legalábbis értené a szavait, közben csak az jön le neki a mozdulatokból és tetteiből, hogy hamarosan reggelit fog kapni - másodi reggelit, mivel az apja már egyszer megetette, három órával ez előtt. Halk gőgicséléssel és csapkodással fejezi ki örömét mikor előkerül az alma és a keksz, amit Clarisse összepépesítve tesz bele egy kis tányérkába.
Talán a reggeli időszak szokott a legnyugodtabban zajlani. Ő megissza a reggeli teáját, közben megeteti az előtte ücsörgő, hangosan sikongató Benjamint. Ilyenkor még nem köpköd és nem kezd el nyelvet öltögetni, de még csak nem is hisztizik amivel azt próbálja kifejezni, hogy már baromi édes. Ez az időszak késő délután, kora este idején szokott elérkezni, de addig egy tünemény gyerkőc.
Nem véletlen, hogy ennek tudatában gyorsan zajlik az etetés amit egy fél órás takarítás követ csak, hogy tisztaságba érkezzen Miranda ne pedig egy disznóólba, ahova nem szívesen fogad vendégeket. Clarisse amúgy is egy kis tip-top nő, mindig rend van a lakásában, sehol egy pókháló vagy macskaszőr még annak ellenére se, hogy nagyjából ezekben a hónapokban szokta Hópihe hullatni a szőrét. Amúgy is, Ben nem élhet koszban, már csak ezért is oda kell figyelnie a tisztaságra.
- Nézd csak, itt vannak a játékaid - fekteti hasra a szőnyegre terített vastag takaróra a kicsit és már csak a biztonság kedvéért is megcsörgeti a játékait, hogy azokkal legyen elfoglalva, míg ő átszalad a konyhába, hogy behozza a telefonját és elkészült nagy bögre teáját amihez azóta nem nyúlt, hogy megetette a fiát.





Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Dec. 26, 2015 11:15 pm Keletkezett az írás



Clarisse & Miranda
Egy baráti látogatás

Három hónap. Ennyi idő kevés ahhoz, hogy megszokjunk egy helyet, de sok ahhoz, hogy képesek legyünk beilleszkedni egy idegen kultúrába, egy idegen országba. Amikor felajánlották számomra a főorvosi állást itt a világ másik végén emlékszem éjszakákat tépelődtem. Még a nyár kacagott a fák között, a teraszon állva szívtam magamba a kertváros akácillatú levegőjét. Egy vékony, selyem hálóing volt rajtam, a hajam kiengedve omlott a vállamra, ezüstössé festette a telihold fénye. Kicsit így csempészte rá a természet a múló idő elmaradt ecsetvonásait. Hirtelen éreztem, ahogyan hátulról átkarol a férjem, karja védelmezőn fonódott az én karomra a mellkasom előtt, vállamon forró lehelete a csókjának, és a kérdés a fülemben visszhangzott: „Nem tudsz aludni?” Nem, akkor már napok óra nem tudtam, egyszerűen semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy választ kell adnom, hogy miképpen tovább. A Mount Shinai az életem része volt. Ott váltam orvossá, ott voltak azok a szakemberek akiktől mindent tanultam. Olyan mintha azt mondanák nekem válasszak másik otthont, amely a sajátom lesz, amit nem kell másokkal megosztani, én azonban ragaszkodom a régi emberekhez. Mégis jól tudom, hogy mindent elértem házon belül amit csak lehetett, de főorvos soha nem lehet belőlem, méghozzá azért mert aki jelenleg ezt a pozíciót betöltötte az én tanárom, mentorom és legkedvesebb barátom volt. Tőle jobb embert, jobb traumatológust nem is nagyon hordott a hátán a föld, legalábbis az én meglátásom szerint. Elfogult lennék? Igen, tudom, hogy az vagyok. Nem voltam soha olyan aki karrierista, aki nagyobb babérokra tör, mégis én is éreztem egy idő után, hogy több van bennem, hogy olyan dolgokra lennék hivatott, amely túlmutat azon, hogy naponta  sokszor tizenöt vagy még több órát ledolgozom.  Mindig igyekeztem megtalálni az egyensúlyt a családom és a hivatásom között, pont ezért hagytam fel egykor a tanítással, mert nem fért bele már az időmbe. Vagy orvosként dolgozom tovább, vagy pedig a fiatalabb nemzedéket oktatom az egyetemen. Maradtam hát vendégelőadó, aki időnként visszatért, hogy néhány órát ott legyen az ifjak között, akik a tudást vágyták, vagy éppen a családjuk akarata szerint választották ezt a pályát. Én nem tekintettem soha másképp senkire, nem számított kinek mi volt az indoka. Mindig is ott volt bennem a bizalom, hogy egyszer majd megszereti, vagy ha nem akkor belátja, hogy jobb közgazdász, ügyvéd, karmester, akármi lehet belőle, de nem a fehér köpenyben a helye. Ez olyan…mindig is úgy véltem amire születni kell. Ami ott van az emberben már abban a pillanatban, hogy a világra jött. Elhivatottságot, lemondást, átértékelődést, bizonyos dolgok feladását követeli tőlünk. Van akinek családja nem lesz soha, van aki olyan egyedül marad egész életében, hogy mire ráeszmél, rádöbben, hogy életeket adott, életeket mentett, csak éppen az övét nem tudta megmenteni senki. Én mégis hiszem, hogy ezt a döntést egyszer mindenkinek meg kell hoznia, és soha nem késő átértékelnie önmagában. Én többször is eljutottam az évtizedek alatt erre a sorsfordító momentumra. Először akkor amikor a kezeim alatt ott dobogott valakinek a szíve és kétségbeestem, mert nem voltam képes megbirkózni a feladattal, hogy rajtam múlik mikor és hova nyúlok, hogy ha akár egy millimétert tévedek, akkor meg is halhat. Aztán akkor amikor a vizsgáimra készültem és már nem láttam semmit, a betűk összefolytak a szemeim előtt, a könyvtár tompa fényében lehasaltam az asztalra és kétségbeesetten figyeltem a boltozaton elnyúló árnyékokat, mintha rám akarnának mászni, mintha azt suttognák, hogy hiábavaló minden mert nem fogom tudni megcsinálni. Tudom, hogy ezt csupán akkor a fáradtság mondatta velem. Éppen ezért megráztam magam felszegtem a fejem és másnap kifogástalan vajszín kosztümben, joviális apró konttyal a fejemen mentem be az anatómia vizsgára, aztán pedig kórboncnokira, a kardiológiára, végül pedig az általános sebészetre. Nem kaptam mindenhonnan tökéletes ajánlást, de nem is volt rá szükségem. Magamnak akartam megfelelni, nem azoknak akik szerint a döntéseim nem mindig helyénvalóak, hogy másoktól várom a megoldást. Ez állt a jellemzésemben a hibáimnál. Túlságosan csapatjátékosnak nyilvánítottak, túlságosan olyannak aki az azonnali döntések helyett mérlegel. Én viszont azt hiszem nem lehet ezt másképpen. Az utolsó megrogyásom a hivatásomat illetően az első halálesetemnél történt, amelyet az okozott, hogy túl sokáig vártam. De féltem, hogy a nem megfelelő gyógyszer, amelyet az okozhat, hogy a páciens medicina érzékenysége nem ismert, kockázatosabb. Mire a kezemben volt az eredmény, már túl későn kezdtük számára adagolni a vakcinát, és hiába emeltem meg az adagolási mennyiséget, felére csökkentve az időt elveszítettük. Hetekig nem tudtam feldolgozni, hogy a túlzott óvatosságom okozta egy másik ember halálát, hetekig tépelődtem a Central Park apró szökőkútjai mellett ülve a lugasok árnyékában megbújva egy naplóval a kezemben. A könnyek marták az arcomat a feltámadó szélben, és az éjjel úgy borult rám még mindig ott találva, ahogyan pár órával később Mark is, aki a kedvenc világoskék zsenília kardigánomat hozta utánam. Némán terítette a hátamra, átölelt és hazavitt. Hagyta, hogy magam birkózzak meg vele, hagyta, hogy végigcsináljam a belső vizsgálatot, ahogyan azt is hagyta, hogy az elmarasztalást méltóképpen fogadhassam. Ám ez nem történt meg, mert minden döntésemet helyénvalónak ítélték, noha még mindig arra intettek, hogy a túlóvatoskodás adott esetben halálhoz is vezethet. Így van….ugyanakkor a hirtelen döntések is. Orvosnak születik az ember, ezt még akkor is vallottam, talán csak annyiban módosult ez, hogy megérni viszont az idő és a tapasztalat érleli. Ahogyan azt is vallottam, hogy erre egyedül senki nem képes. Mindenki elindul valahonnan, akárha egy nagy utazás lenne, amit megosztunk valakivel. Minden nehézségen túl kell és túl is lehet lépni, de csak az igazán erős lélek az amely a saját hibát feldolgozza és abból másoknak is tanulópénzt képes kovácsolni. Az igazán erős lélek az amely felülemelkedik önmagán. Én megcsináltam, de azt is tudom, hogy ez soha nem sikerült volna a családom nélkül, a férjem nélkül aki némán is ott volt velem éjjeleken keresztül. A fiam nélkül, aki szinte oldalszám gyártotta a rajzait nekem, minden reggel kibiggyesztve egyet- egyet a hűtőre, kicsit félreboruló betűkkel vésve rá a világ legszebb mondatát: „Szeretlek Anya!” Idővel a betűk kerekedtek, aztán szálkásodtak, de mindig ott volt valami ami arra emlékeztetett nem vagyok egyedül. Én pedig mindig igyekeztem ezt az energiát amit tőlük kaptam megsokszorozni. Elvállaltam ezt a munkát, mert azt akartam, hogy büszkék legyenek rám, úgy véltem elég erőt gyűjtögettem már össze, hogy képes legyek végigcsinálni. Ám az első hét már ott talált megint az óceánparton kezembe hajtva a fejem, és tettem fel a kérdést ezredszer is, miképpen tudom ezt végigcsinálni? Annyira hiányoznak, hogy olyan volt mintha a szívemet ketté tépték volna, és az a fele amely értékesebb, amely képes mindent jól csinálni ott maradt volna, amíg ide jutott a sutább. Odahaza már lassan télbe fordult az idő, a jeges szelet szinte éreztem az arcomba csapni, miközben a sós levegő egybemosódott a lassan kipergő könnyeimmel. Össze kell szednem magam, nem lehet ezt így folytatni. És ekkor érkezett a mentőangyal…méghozzá szinte azonnal kettő is. Először egy kolléga személyében. Javier az a fajta férfi volt, aki kedves, mosolygós, és szinte első ránézésre tudja az emberről, hogy hány cukorral issza a kávét. Értékelendő tulajdonság, ahogyan az is, hogy a szárnyai alá vett, és segített abban, hogy jobban eligazodjak a kórházban. Olyan ember volt, akire azt mondtam volna, kizárt dolog, hogy ne legyen egy nő az életében akit oltalmazhat, mert egyszerűen ő erre született. És akkor alig két hét múlva amikor az irodájában akartam felkeresni újdonsült barátomat, őt nem, de egy gyönyörű, törékeny szépséget és egy csupamosoly kisfiút ott találtam. Ez a pici baba volt az aki azt hiszem megalapozta a barátságomat a Deveraux családdal, és amíg addig inkább Javier-el voltam jóban, ez inkább átbillent Rissy irányába.  Törékeny, pergamen bőrű francia szépség, aki egyszerre volt érzékeny lelkű művész, és mindennel dacoló édesanya.Javier doktor csodaszép felesége. A csodálatom irányába napról napra nőtt és szerettem a társaságában eltölteni időket, amikor a kezemben foghattam a kisfiát, hallgattam ahogyan felolvas nekem, verseket, történeteket, bármit. Hallgattam az életüket, hallgattam csak egyszerűen a hangját, ami jól esett. Ízig vérig nő volt, kicsit konzervatív, kicsit modern, kicsit olyan….kicsit olyan mint a régi idők viktoriánus asszonyai, akiknek a hangja magában hordozza a zenét, a muzsikát, a kellemes, lágy dallamokat. Azt vettem észre, hogy azon alkalmakon amikor pár órát együtt tölthettünk kaptam tőle valamit, lélekben. Töltekeztem a gondolatokkal, azzal az érzéssel, hogy valaki hozzám hasonlót találhattam. Szerettem a visszafogott eleganciát, amellyel az otthonukat berendezte, szerettem a szép és mindenre kiterjedő finomságot, hogy éreztem a szeretetet náluk, minden a házban erről mesélt, és minden bizonnyal ezért szerettem ott több időt is eltölteni. Ha az ember megállt a ház előtt, ahogyan ezen a napon én is tettem az érezte onnan szinte kiszökni a szelídséget. Körbetáncolt, megcsiklandozta a bokámat, és mosolyra ingerelt. Könnyen teremtettem barátságokat, és talán kevesen tudják rólam, de roppantul szórakoztató is tudok lenni, ha igazán feloldódom. El tudom magam engedni, de persze megvannak a határaim. Soha nem viselkednék közönségesen, vagy olyan módon ami a reputációmon akár egy minimálisat is rontana. Az én értékrendem szerint egy orvosnak mindig minden körülmények között úgy kell viselkednie, hogy a neve előtt díszelgő tituluson soha ne essék csorba. Ahogyan egy színész színésznek születik, akinek a vérében van az egész, aki a darabokban él, aki minden szerepében egy kicsit meghal, aki képes arra, hogy a világot megnyissa bárki számára, egy orvosnak mindig úgy kell megjelennie és viselkednie, hogy az emberek az életüket bízzák rá, az emberek hisznek benne….bíznak benne. Ez a bizalom drága és értékes kincs, védeni és óvni kell, vigyázni rá minden körülmények között. Soha nem érkeznék még a barátaimhoz sem úgy, hogy előtte telefonon ne jelezném érkezésem és ez most sem volt másképpen. De ahogyan máskor azért érkezem, hogy meghallgassam őt, hogy Beni-vel játsszak, most egészen más célja volt a látogatásomnak. Most egyszerűen olyasmi történt, ami felkavart, felzaklatott, bár leginkább pozitív értelemben, ugyanakkor meg kellett osztanom valakivel. Néha….néha a jó dolgokat is szereti az ember kibeszélni magából. Én azonban sosem az a fajta voltam aki lerohanna bárkit ilyesmivel, így aztán a tőlem megszokott módon hívtam fel előtte Rissyt, és jelentkeztem be a mai napra. Hozzátéve, talán a megszokottnál egy kicsit reszketegebb hangon, hogy fontos dolog miatt. Kezemben egy apró, halványsárga papírtáska, amelyben Beninek hoztam az utcám sarkán működő apró delikáteszből frissen facsart gyümölcslevet, Rissynek pedig a francia pékségben vásároltam ragus baguette-et. Nem szoktam nagy ajándékokkal érkezni, ugyanakkor sosem szerettem üres kézzel befutni. Többször mondta már, hogy ugyan hagyjam, nem szükséges. Én meg ilyenkor csak mosolyogva helyeseltem, hogy tudom. Mégis minden alkalommal ugyanúgy hoztam a magam kis dolgait, ami éppen eszembe jutott. Az ajtóhoz léptem, feltoltam a napszemüvegemet a fejem tetejére, még egy utolsó simítás a krémszínű, nyári virág mintákkal pettyezett vékony ruhámra, erre különösen nagy figyelmet fordítottam, még akkor is ha alig tíz perc múlva Benjamin apró kis lábaival fog rajta táncolni. Az ajtón díszelgő oroszlános, de ízléses rézkopogtatóra fonódtak ujjaim és határozottan kocogtattam meg. Volt csengő is, de nem tudhattam, hogy éppen alszik még a pici, esetleg rosszabb kedve van, és a hangzavar megrémiszti. Vártam arra, hogy kitárul az ajtó, és megpillanthatom őket. Az én dolgom még várhat, mindent a maga idejében. Már egy hete nem láttam őket, és az igazat megvallva hiányoztak. Nekem ők voltak itt a családom messze a hazámtól, és ha valaki, hát Rissy meg fogja ezt érteni…hiszen ugyanúgy ahogyan én is valamikor elhagyni volt kénytelen az otthonát, ahol született. Igaz mindketten más okból, de mégis. Talán ezért értettük meg jól egymást a rengeteg hasonlóságon túl. Mindketten mindig is idegenek maradunk ezen a helyen.


Vissza az elejére Go down
 
Miranda and Clarisse
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: