Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 4 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég :: 1 Bot

nincsen

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Vas. Dec. 27, 2015 8:21 pm Keletkezett az írás




Derek & Emma



Három napja szenvedek, képtelen vagyok munkára gondolni, és a kórházba bemenni. Számtalan nem fogadott hívásom volt, sőt még a csipogóm is lemerült a sok jelzés miatt. Miért nem vagyok már lelkes, miért nem állok sorban a rezidensek, és a szakorvosok kegyeit hajkurászva? Minden gyakornoknak ez lenne a saját feladata, hogy megkeresse a felettesét, és az összes óhaját, és sóhaját teljesítse. Alig egy héttel ezelőtt még én is ezeknek a vidám, és élettel teli társaimnak a táborát erősítettem, de mára megváltozott minden. Az életem fenekestül felfordult, mióta betörtem dr. Graham irodájába, és megtudtam, hogy haldoklom. Mit jelent a vég egy huszonnégy éves lánynak? Alig láttam valamit a világból, nem voltam szerelmes, és még azt se tudtam elérni, amiért idejöttem. Orvos szerettem volna lenni. Hogyan teljesüljön mindez, ha hónapjaim…rosszabb esetben heteim vannak hátra? Anyukámhoz nem rohanhatok…hiszen már ő sincsen közöttünk. Édesapámat látni se bírom, az egyetlen élő rokonom a nagybátyám lenne, de most még arra se vagyok képes, hogy kikeljek az ágyból. Nem akarok bemenni, és mindenki sajnálkozó tekintetét látni. Másnak az idő pénz, nekem viszont most a világ összes pénze se lenne elegendő, mert nincs elég időm. Azt ugye semelyik sarkon nem árulnak? Barna hajzuhatagomba túrok, és a földön matatva lelek rá a széttört tükröm maradványaira. Senki nem törhet pálcát az orrom felett, amiért törtem, és zúztam a hír hallatán. A saját orvosom nem volt képes a szemembe mondani, hogy nincs jövőm. A csalódás keserű íze ismét gúnyosan csap le rám. A torkom összeszorul, gombóc nő benne, és nyelni is alig bírok. A sok alkohol tart össze, és az a tudat, hogy innen már nincs tovább. Maximum gyorsabban küldöm magamat át a túlvilágra, ahol a kaszás már tárt karokkal vár rám. A tükörképemtől más esetben visszarettennék, de most pontosan az a lány tekint vissza, akinek érzem magam. Egy megtört, a jövőjétől megfosztott haldoklóé. A szemem alatt lévő sötét karikák jelzik az eltelt hetvenkét órát.
- Picsába… - hajítom át a szobám másik felére a megmaradt nagyobb darabot, mely ezer sziklánkra összetörve, az elveszített álmaimmal együtt ér földet.

3 órával később

Egy fekete napszemüvegben, némi pirosítóval, és egy sötétkék ballonkabátban támolygok befelé a kórház főbejáratán. Kate…az aljas barátnőm rám törte az ajtót, és addig nem hagyott békén, amíg valakivel nem beszélek. Vele nem voltam hajlandó, hát gondolta mi lenne, ha benéznék az új agyturkászhoz. Ez mind szép és jó, de talán még nem kellene. Nem állok készen arra, hogy az anyámról, az apámról, és legfőképpen saját magamról beszéljek. Mindig is utáltam, ha egy pszichomókusra kényszerítettek. Hogy érzi magát? Az ostoba kérdés…hát hogyan? Haldoklom, szóval ezt akár át is ugorhatjuk. Sóhajtva állok meg az új szakember irodájának ajtaja előtt. Be kellene kopognom? Eszem ágában sincs. A cipőm sarkát bámulom, de egy szőkeség turakszik be a látóterembe.
- Emma..az istenért…nem tudom mi történt veled, de három napja ki se lehet robbantani a lakásodból. Eddig falaztam neked, de tovább nem megy. Beszélned kell valakivel, ha már senkivel nem vagy hajlandó a társaid közül. – a szemembe akar nézni, de még erre se vagyok képes. Elfordítom a fejemet, és fújtatok.
- Hagyj békén… - mérgesen tolnám el, de erősebb nálam, és teljesen józannak se mondanám magam, hogy szembeszegüljek vele.
- dr. Brown kitűnő szakember, sok embernek segített már. Beszélj vele. – meddig is tart, hogy ellenkezhessek? Kitárja előttem az ajtót, és majdnem belök rajta.
- Elnézést dr. Brown, én telefonáltam, hogy tegye szabaddá a következő egy óráját. A barátnőmnek professzionális segítségre van szüksége. – megszólalni sincs időm, amint meglátom a szigorú tekintetet, és a fiatal dokit.
- Nekem semmi bajom. – a torkomat megköszörülve adom a tudtára, hogy nekem nincs szükségem ugyan semmilyen segítségre. Rajtam már nem tud senki sem segíteni.


MADE BY TORIE ♥


A hozzászólást Emma Harrington összesen 3 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Jan. 20, 2016 8:41 pm-kor.
Vissza az elejére Go down


Egyéb egészségügyis
▪▪ Hozzászólások száma :
79
▪▪ Hírnév :
6
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Vas. Dec. 27, 2015 11:19 pm Keletkezett az írás



Kíváncsian vártam mi lehet annyira fontos, hogy ezért át kellett szerveznem a napomat. Sürgős hívást kaptam a kórház egyik dolgozójától, Kate-től – úgy tűnik ez a név kísérteni kezdett az életemben - , aki szinte könyörgött nekem azért, hogy fogadjam a barátnőjét, aki itt gyakornok, és aki három napja szó szerint felszívódott a világból. Mivel Dwayne azért hívott ide, hogy bármikor kéznél legyek, ha a szükség úgy hozza, így rábólintottam a dologra, bár közel sem lelkesen, legfőképpen azért, mert nem szerettem elhalasztani a lebeszélt terápiákat, és más időpontra tologatni. Ha szabadságra készültem, akkor már előre egy héttel szóltam mindenkinek, hogy nem leszek elérhető. Mindenesetre felhívtam a betegemet, elnézést kértem, hogy egy sürgős ügy közbejött, és adtam neki egy másik időpontot, aztán csak vártam.
A megbeszélt időben tárult ki az ajtó, és esett be rajta nem túl kecsesen egy barna hajú lány napszemüvegben, ballonkabátban – utóbbira értetlenül vontam fel a szemöldökömet és kipillantottam az ablakon, de még mindig nyár volt. A mögötte feltűnő hölgyeménytől már meg is kaptam a magyarázatot, miszerint Ő lenne az, aki miatt telefonált, és aki a segítségemre szorulna. Aprót biccentettem, és a már ki tudja hányszor hallott megjegyzést, miszerint: Nekem semmi bajom, egyszerűen elengedtem a fülem mellett.
-Köszönöm Kate. Esetleg megtenné, hogy kint megvárja? Már ha van annyi ideje.
Felkeltem a székről, az ajtóhoz léptem, megvártam, amíg kiment, végül halkan betettem mögötte a bejáratot, elzárva ezzel, ha csak képletesen is, a menekülés útját. Megfordultam, és az egyik fotelhez lépve foglaltam helyet, majd invitáló mozdulattal mutattam körbe.
- Dr. Derek Brown vagyok, a kórház pszichológusa. Tekintve, hogy a barátnője mennyire aggódik, úgy gondolom, megkönnyebbülne, ha benn maradna, és nem rontana ki egyből az ajtón. Ennek a fényében, mi lenne ha leülne, és esetleg elárulná a nevét?
Kutatón pillantottam rá, és mértem végig egy gyors szemvillanás kíséretében tetőtől talpig. Volt egy sanda gyanúm arról, hogy miért is úgy néz ki, ahogy, de nem akartam előítéletes lenni, na meg amúgy is elég depressziósnak, és ágrólszakadtnak tűnt. Rajtam egy sötétkék, rövid ujjú ing, és egy farmer volt, de majdhogy nem hercegnek tűntem mellette, még úgy is, hogy az arcom borostás volt, és merev, a pillantásom pedig hűvösen érdeklődő.
-Kér esetleg egy teát vagy kávét?
Próbáltam enyhíteni a kényszer szülte helyzeten. Nem kérdezősködtem, nem faggattam semmiről, aminek konkrétan hozzá, vagy a lelkivilágához lett volna köze – kivéve persze a nevét. Végül is nem hívhattam úgy, hogy: Hé, Te! Ugyanis Kate, nagy idegességében csak annyit mondott a telefonban, hogy: a barátnőm, és mivel nem voltam gondolatolvasó, maradt a rákérdezés.
Ha kért valamit, akkor kiszolgáltam a termoszokból, amik az asztalomon ültek - az egyikben erős fekete kávé (alapjáraton nekem), a másikban pedig nyugtató hársfatea – , a bögrét átadtam neki, majd visszaültem a helyemre, és egyszerűen csak figyeltem és hallgattam. Valahogy most ez tűnt a legcélravezetőbb megoldásnak, és én általában hallgattam a megérzéseimre – már ha jeleztek. Ráadásul engem nem zavart a csend, de tisztában voltam vele, hogy a nők elég rövid ideig képesek elviselni, és tekintve, hogy a lefoglalt egy órából még jó 50 perc hátra volt, biztos voltam benne, hogy meg fogja azt törni. Csak idő kérdése volt.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Dec. 29, 2015 9:31 pm Keletkezett az írás




Derek & Emma



Nem terveztem, hogy benézek dr. Brownhoz, akinek még a létezéséről se tudtam eddig. Kate most a kelleténél nagyobb hibát követett el, még ha a miattam való aggódás is vezette egy szakemberhez. Mit tudnak rólam a kórházban? Látszik, hogy a gyakornoktársaim fele se ismer, aki mégis azt hiszi, az is maximum a nevemet tudja, meg hogy jól bírom az alkoholt, és ennyi. Az életem nem egy nyitott könyv, és nem is szívesen mesélek a múltamról…ebben az esetben a jövőmről se. A jelenben egy haldokló vagyok, aki most szembesült azzal, hogy nem él örökké, és olyan könnyedén illan el az élet is, és a meglévő időnk, hogy gazdálkodni se tudunk vele. Ellébecoltam több napot is, ha a kedvem úgy tartotta, feleslegesen vállaltam ügyeleteket, és még az is időpazarlásnak tűnik, amit a tanulásra fordítottam. Egyszerre minden haszontalan, és érdektelen. A férfi pillantása hűvös, és távolságtartó. A hideg futkos a hátamon tőle, és menekülni támad kedvem, de megelőz. Kate-et kiküldi, és mielőtt a kilincs után nyúlhatnék, már be is csukódik az ajtó, és ott állok kettesben vele. A legtermészetesebben foglal helyet, és mutat körbe az irodájában. Bemutatkozik, tájékoztat a titulusáról, és maradásra kér. Az összes porcikám azért kiált, hogy menjek, és egy percet se időzzek ott, de képtelen vagyok mozdulni, és csak bambán állok, sőt inkább esetlenül parancsra várva. A nevemet akarja tudni. Meglepődök, hogy nem faggat. Emlékek törnek fel, és ismét a múltban járok. Egy fiatal nő kedvesen kinyitja előttem az ajtót, és betessékel. Leültet, a nevemet kérdezi, és felteszi az elcsépelt „Hogy vagyok” aduászt. Akkor még nem tudtam, hogy az apám egy tanácsadóhoz vitt el, mert szerinte túlontúl a szívemre vettem anya halálát. Miért ne vettem volna? Hiszen az édesanyám volt, aki betegen ápolt, esténként mesét olvasott fel nekem, énekelt, ha féltem a viharban. Öt elbeszélgetésen kellett részt vennem, amikor kijelentette az agyturkász, hogy depresszív hajlamom van, ezért jó lenne, ha találnék valami elfoglaltságot, különben komolyabb probléma is lehet velem. Köszönöm, ez aztán nagy segítség volt. A pszichológusok azóta messze állnak tőlem, és egyikre sem vagyok kíváncsi. A sors fintora, hogy éppen egynek az irodájában kötöttem ki. Visszatérve hallgatag módon figyelem őt. Mit vár tőlem? Még helyet se foglaltam, mert nem láttam értelmét. Én ugyan nem maradok tovább. Nem kell a segítsége. Az unszolásra mégis furcsa módon leülök a vele szemben lévő fotelba, és keresztbe teszem a lábaimat. Az alkoholtól bűzölög a hajam, de próbálok nem tudomást venni róla. Nem válaszolok a feltett kérdésre, hogy kérek-e valamit, mert megteszi így is, hogy egy bögre teát nyújt át nekem. Az orromhoz emelem, és beleszagolok. Hársfa. Nyugtatóan kellene, hogy hasson rám, de nem akarom. Leteszem a közöttünk lévő asztalra, és elsőként a napszemüvegemtől válok meg. Látni szeretném, hogy kivel is ülök szemben. Összehajtom, és az ölembe fektetem a kis szemüveget, és végigmérem. Kék ing, farmer. Nem éppen egy orvosnak néz ki, de ugye ők igazából nem is azok a szó szoros értelmében. A lélek. Egy olyan dolgot gyógyítanak, mely egyes vallások szerint nem is létezik.
- Megkönnyebbülne, ha még ötven percig itt ülnék? Kate nagyon lelkiismeretes, és tényleg aggódik értem, de jelen helyzetben nincs miért. Azt hiszi tagadásban élek, ugye? Mert konyítok valamennyire a pszichológiához. Nem tagadok semmit, csak tudom, hogy mi játszódik le bennem, és ha maga szerint ez a megoldás, hogy itt üljek még egy órácskát, akkor megteszem…a barátnőm kedvéért. – negédes mosolyt villantok rá, és meggondolva magamat kortyolok egyet a teából. Körülnézek a helyiségben, és megakad a tekintetem a kifüggesztett diplomán.
- Maga is olyan, aki megmutatja, hogy mije van, mennyire sikeres a szakmájában? – fordítom felé a fejemet. A hetvenkét órás tortúra mély nyomot hagyott az arcomon, és biztosan észrevette már a karikákat a szemem alatt, a heget a jobb oldalán a nyakamnak. Két nappal ezelőtt az egyik whiskeys üveg szélével megvágtam magam, és vérzett egy ideig a helye. A heg megmaradt. A sápadtságot a két kiló vakolat sem fogja elrejteni, ahogyan a mozgásomon is látszik, hogy koordinálatlan. Az alkohol az oka? Ugyan, mi mást hinne? Neki ez fog lejönni, mert a külsőségekből olvas. A ballonkabát alatt csak a szívecskés pizsama felsőm van, meg a hozzáillő rózsaszín rövidnadrág. A cipőm legalább normális. Kate azt hitte, amíg kiment a konyhába én felöltöztem. Talán meg is tettem volna, ha nem szarnék rá, hogy éppen ki, mit gondol rólam. Összehúzom magamon a kabátot, és leteszem a bögrét. A plafont bámulom, és a karjaimat összefonom a mellkasom előtt.
- Ismerte az elődjét, aki itt volt? Na, ő is azt hitte, hogy képes bárkinek a fejében olvasni. Hát nagyot tévedett. Kirúgták, vagy mi lett vele? – szegezem neki a kérdésemet, és fürkészően pillantok a zöldeskék íriszekbe.


MADE BY TORIE ♥


A hozzászólást Emma Harrington összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Dec. 31, 2015 2:33 pm-kor.
Vissza az elejére Go down


Egyéb egészségügyis
▪▪ Hozzászólások száma :
79
▪▪ Hírnév :
6
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szer. Dec. 30, 2015 2:49 pm Keletkezett az írás



Úgy tűnt a nevére még várnom kellett, ugyanis a kérdést egyszerűen elengedte a füle mellett. Ez, tekintve hogy csak ketten voltunk a szobában, nem volt túl nagy gond, de azért ennyi udvariasságot értékeltem volna. De nem tettem szóvá. Inkább töltöttem neki egy bögre teát, és hozzá lépve átnyújtottam. Megcsapott a belőle áradó alkoholszag. Aprót rándult a szám sarka. Nem volt problémám az itallal, viszont ez jelen helyzetben akadályokat gördíthetett elém – vagy éppen segíthetett is nekem. Minden attól függött, hogy az előttem ülő hölgyeményre milyen hatással volt.
Visszaültem a helyemre és vártam, miközben belekortyoltam a forró kávéba, melynek illata és aromája kimosta az orromból az alkohol gőzét. Mikor levette a szemüvegét a bögre pereme felett mértem végig. Sápadt volt, a szemei karikásak, a nyakán egy pár centi széles, cakkozott seb díszlett. Pár másodpercig elidőzött rajta a tekintetem, majd tovább kúszott a szívecskés, szinte már kislányos felsőre, és a rózsaszín rövidnadrágra. Nem éppen utcai viseletnek tűnt, sokkal inkább alvóruhának. Mindent egybevéve elég depressziós hangulatban lehetett. Valószínűleg nagy érzelmi sokk érhette, amit képtelen volt egyedül feldolgozni, ezért fojtotta italba a bánatát. A seb meg… nem akartam arra gondolni, hogy egy balul sikerült öngyilkossági kísérlet, hiszen éppen úgy lehetett akár baleset is.
A kismonológra értetlenül felhúztam a szemöldökömet, a bögrét pedig a térdemre raktam. Imádtam, mikor valaki úgy jött hozzám, hogy azt hitte jobban tudja a dolgokat nálam, pusztán azért, mert kapott egy alap pszichológiai képzést, azért, hogy kezelni tudja a hisztériásabb betegeket is. Mindenesetre, mikor megszólaltam, a kérdésem teljesen másra irányult.
-Mert tagadásban kellene élnie? Amúgy igen, a barátnőjét megnyugtatná, ebben biztos vagyok.
A hangom kellemesen mély volt, megnyugtató, és bár érdeklődő, a hangszínem mégis a gleccserek jegeskék árnyalatát idézte. Nem azért, mert megbántott volna, attól nagyon messze volt. Pusztán csak ez volt az alap hangszínem már évek óta. A távolságtartó viselkedést mesteri szintre fejlesztettem. Viszont azt még az évek múlásával is képtelen voltam megérteni, miért gondolja szinten minden beteg azt, hogy ha átlépi egy pszichológus küszöbét, az máris mindent tud róla. Nem voltam cirkuszi bűvész, vagy gondolatolvasó – pedig nagyon sok esetben hálás lettem volna ezért a képességért. Nagyban megkönnyítette volna a munkámat.
Kérdésére a diplomámra pillantottam én is, és tagadóan megráztam a fejem.
-Nem. Ez sokkal inkább a páciensek miatt van, mint miattam. Vannak, akik szeretik tudni, látni, hogy annak, akihez jönnek, papírja van a hallgatásról. Így könnyebben megbíznak bennem és kinyílnak. Bár azt mondják, hogy egy idegennel sokkal könnyebb a problémákról beszélgetni, a hozzám érkezők elég kevés százaléka jön önként, a többséget küldik. Ezért frusztráltak, idegesek, bizalmatlanok és zárkózottak. Ha látják, hogy valóban egy szakemberrel van dolguk, nem mindenki, de a többségük képes felengedni. Megtudhatom mi történt a nyakával?
Hirtelen, minden átvezetés nélkül váltottam témát. Érdektelenül tettem fel a kérdést, mintha mellékes lenne, de feszülten figyeltem, hátha válaszol. Abban a pillanatban, hogy megmozdult, és a kabátját összehúzta magán, a figyelmem ismét rá terelődött. Pillantásom gombostű hegyére szúrtam, és nem eresztettem. A védekező magatartás nagyon is ismerős volt számomra, amit magára öltött, de jelenleg nem is az zavart igazán, hanem a kabát, amitől úgy tűnt nem állt szándékában megválni. Ha ivott – és ezt a lehetőséget a tapasztaltak fényében nem vethettem el, - az ital eleve fűtötte belülről. Mivel nyár volt, alapból is meleg volt, és az irodámban sem volt légkondicionáló. A testéből párolgó alkohol és nedvesség beszorult a kabát alá, nem engedte levegőzni a bőrét, és ha a szervezetében nagyobb mennyiségben volt jelen alkohol, akkor igen nagy esély volt rá, hogy rosszul lesz, ha nem veszi le.
-Nem ismertem. – feleltem összevont szemöldökkel. – Nyugdíjba ment.
Elég szűkszavúan zártam rövidre a kérdést. Ha valóban úgy végezte a dolgát, ahogy feltételeztem – miszerint egy megfelelő összegért cserében bármilyen papírt hajlandó volt aláírni – akkor most békésen süttethette a hasát valamelyik tenger partján, minden anyagi problémától mentesen, miközben nekem meg itt hagyott egy kórháznyi elkényeztetett, kezeletlen pácienst. Hát, legalább arra nem panaszkodhattam, hogy unatkoznék.
-Nem szeretné levenni a kabátját? Elég fülledt idebenn a levegő. Tudok adni helyette egy plédet, amivel betakarhatja a lábát.
Szinte már hallottam a sikítozást, ahogy meggyanúsít, hogy perverz kéjenc vagyok, pedig valóban nem vezetett semmi hátsó szándék, már csak azért sem, mert képtelen voltam megbízni a nőkben. Ritka esetben, és pláne nem a munkahelyemen engedtem meg magamnak, hogy valóban NŐKÉNT tekintsek egy nőre. Azt meg elárulta a pillantásom, ami jelen esetben viszont ugyanolyan hűvösen csillogott, és az arcom is csak egy mozdulatlan, merev maszk volt.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Dec. 31, 2015 2:41 pm Keletkezett az írás




Derek & Emma



Zavar a velem szemben ülő férfi jelenléte. Nem szokásom tévedni az embereket illetően, de olyan hideg, és kemény. A pillantásától megfagy az ereimben a vér, nemhogy még az életem részleteit megosszam vele. Soha nem voltam a könnyen nyíló típus, és ha lehetett, akkor mindig másra tereltem a szót. A részegség által se lettem csevegő hangulatomban, és mindent harapófogóval kellett kiszedni belőlem. Az évek keményítettek meg, és egy falat kellett emelnem magam köré, hogy ne sérülhessek újra. A bizalom már szóba se jöhetett, de mégis megtörtént újra, és újra, hogy csalódnom kellett az emberekben. A férfiakban, a barátnőimben, és most még a kezelőorvosomban is. Alig pár héttel ezelőtt áhítattal figyeltem, ahogyan a műtőben tevékenykedik, és valakinek az életét menti meg azzal, hogy a szívét meggyógyítsa. Ez a férfi történetesen eltitkolta előlem, hogy mivel kell megküzdenem, és most ott tartunk, hogy haldoklom, és hónapjaim vannak hátra. Szavai a mai napig a fülemben csengenek. Megoldjuk együtt, minden rendben lesz. Sajnos képtelen vagyok ismét megbízni Nathan Graham-ben. Hiába a cuki pofi, a kék szemek…engem már nem bír levenni a lábamról. Minden szaván csüngtem, de most csak az ürességet érzem, mint apám esetében. Tőle is eltávolodtam, és csak az ünnepeken hívom fel. Mit is kellene mondanom neki? Nem állt az utamba, amikor eljöttem ide. Ugyan büszke volt rám, de soha nem mutatta ki. A kórháza mindig fontosabb volt, mint a tulajdon családja. Most én is haldoklom, mint anya, és nincs visszaút. A várólistára nem sok esélyem van, és bármennyire is jó szakember a St. Claire szívsebésze, engem már nem fog megműteni, mert nem fogom engedni neki. Pert akasszak a nyakába? Ez lenne a célszerű, de még hezitálok. Nem tudom, hogy képes leszek-e végigcsinálni mindezt segítség nélkül. Erősnek kell lennem, de meddig leszek képes erre? Nem ringatom magam álomvilágba, hiszen egyre nehezebben megy a járás is, a levegővétel. Hamarabb fáradok, és a szívem minden mozdulatomat egyetlen szúrással felülbírálja.
Hirtelen térek megint vissza a jelenbe, és úgy viselkedem, mint egy élő zombi. Az egyik pillanatban még jelen vagyok a testemben, de utána mintha kiszállnék onnan, és a saját agyam rabja lennék. A gondolataim a halál körül járnak, és nem tudok arra a személyre figyelni, aki igazából a kaszást is megtestesíthetné. A kék ing ellenére a szeme jéghideg, és nem kedves. A diplomájáról regél nekem, hogy ez inkább a betegek megnyugtatására szól.
- Megnyílnak? Erősen kétlem, hogy ezen egy szerencsétlen papír sokat segítene. Ki is törölhetném vele a seggemet. A kényszerből ideküldött páciensek hány százaléka ül le Önnel csevegni dr. Brown? Szerintem a 0 és az 1 között stagnál ezeknek az embereknek a száma. – sóhajtok, és a kabátomat igazgatom, de megmerevedek, amikor a nyakam kerül szóba.
- Semmi köze hozzá. Nem cseverészni jöttem, elfelejtette? A barátnőm rángatott el, szóval nem kívánok megnyílni Önnek, mint a legtöbb hülye. A problémáimat eddig is egyedül oldottam meg, és ezután is egyedül fogom. – gyanúsan figyelem, hogy mire készül, de nem tesz semmilyen hirtelen mozdulatot felém. Az elődjére vagyok kíváncsi, hiszen nála voltam. Be kellett jönnöm Tom miatt. Az első beteg volt, akit elveszítettem. Napokig nem tudtam napirendre térni a történtek felett. Micsoda irónia, hogy akkor is egyedül voltam, nem? Hiába állt mellettem Scott, aki szerencsétlenül dadogott csak a liftben. Nekem kellett életben tartani a műtőig, de nem sikerült. Rám borult a teste, amikor kiestünk a felvonóból. Jéghideg volt…mint itt. Fázom, és jobban összekucorodom. Az alkohol dolgozik bennem, de szinte ezen éltem az elmúlt három napban, így nem csoda. Felpillantok kérkedve, amikor megkérdezi tőlem, hogy nem akarok-e egy plédet a kabátom helyett. Nem tudom, hogy a segítőszándékából lesz elegem, vagy úgy mindenből. Valami elpattan bennem, és képtelen vagyok uralkodni magamon. A több napi düh, fáradtság kitörni készül belőlem. Hirtelen pattanok fel, és az ajtót célzom meg. Kat valószínű már nincs itt, mert dolga van. Egy gyakornok sohasem pihenhet, mert feladat van mindig. Mielőtt elérném azonban a kabátom szétnyílik, és teljes valójában megjelenik a pizsama, amit eddig rejtegettem. A bokám meg van dagadva, mert rossz a vérellátásom. Szédülök, de még a saját lábamon állok, és ez a fontos. Az ajtó melletti kis szekrénynél fékezek le, és a váza túl csábítónak tűnik. A fél lakásom is erre a sorsra jutott, hát akkor miért itt fognám vissza magam? A feszes testtartással rendelkező férfi felé hajítom. A falnak csapódik, és ezer darabra tör szét. Zilálva veszem a levegőt, és üvölteni kezdek.
- Nem kértem a kurva segítségéből, senkit nem kértem arra, hogy hozzon ide! Semmi köze ahhoz, hogy mi történt a nyakammal. A kibaszott nevem kell? Emma..így hívnak. – Nathant látom helyette, és valakin le kell vezetnem a felgyülemlett feszültséget. Egy díjnak kinéző darab után nyúlok.
- Szép…legalább maga elért valamit az életben. Büszke erre? Hány szerencsétlen emberért cserébe kapta meg? Hány embert csapott be, és áltatott azzal, hogy minden rendben lesz? – lihegek, és nem vacillálok sokat, mert ezt is felé hajítom. Gyűlölök mindenkit ezen a világon, mert én haldoklom, nem más, hanem én.


MADE BY TORIE ♥


A hozzászólást Emma Harrington összesen 3 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Jan. 08, 2016 10:07 pm-kor.
Vissza az elejére Go down


Egyéb egészségügyis
▪▪ Hozzászólások száma :
79
▪▪ Hírnév :
6
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Pént. Jan. 01, 2016 12:37 pm Keletkezett az írás



A cinikus megjegyzésre csak a szemöldököm költözött kicsit fentebb, de ettől eltekintve semmi reakciót nem adtam. Nem kellett tudnia, hogy igazából nem volt még olyan páciensem, aki elment volna úgy, hogy vissza sem nézett. Leginkább azért, mert – ha kényszer hatására is – de mindig elértem, hogy maradjanak, vagy éppen visszajöjjenek. Sokszor küldtek hozzám olyan problémás egyedeket, akikkel mások már egyszerűen nem bírtak. A módszereim sok esetben súrolták az orvosi etika határát, sőt, olykor még át is hágták azt, ha a kedves beteg nem hagyott más lehetőséget. Másokat visszatartottak a korlátok és a szabályok, engem viszont egy dolog érdekelt. Eljutni a probléma forrásához, feltárni azt, és összerakni a darabjaira omlott személyiséget és lelket. Ha ehhez az kellett, hogy én legyek a Sátán, akkor örömmel vállaltam fel ezt a szerepet is.
Újabb riposzt következett. Mit riposzt. Tagadás, elutasítás, alkoholgőzös kapálózás. Ha ehhez még hozzávettem az időlegesen elrévedő tekintetet, a magába zuhanást, – vagy épp az emlékeibe – a közel sem szalonképes öltözékét, egyértelmű volt számomra, hogy valamikor ki fog törni.
-Hát persze. Látom milyen magasan fejlett problémamegoldó képességgel rendelkezik. Rengeteg tanulmányt írtak már az alkohol gyógyító hatásáról, csak épp elfelejtették megjelentetni őket az orvosi szaklapokban. Nézze el nekem, hogy tájékozatlannak számítok ezen a téren.
Merev arcvonásokkal, hidegen válaszoltam, de a szavaimból annyi gúny csöpögött, mintha egy kígyót fejtek volna meg éppen, hogy a mérgét vakcinák előállításában használhassák fel. Hát igen. Tudtam én kedves és figyelmes is lenni, csak el kellett jutni odáig mindenkivel. Bár kinek mi volt a kedvesség persze. De arra senki nem panaszkodhatott, hogy nem figyeltem rá. Homlokráncolva vettem tudomásul, ahogy összehúzta magát kicsire. Ez a mozdulat nem sok jóval kecsegtetett az elkövetkezendő percekre nézve, de a segítségem, az ajánlatom persze most is süket fülekre talált. Illetve nem is annyira süket fülekre, hiszen felpattant és az ajtó felé imbolygott. Megfeszültem, de vártam. Ahogy megállt a kisszekrénynél már előre láttam szerencsétlen váza sorsát. Nem mozdultam, mikor felém hajította. Koordinálatlan mozgása lehetetlenné tette a pontos célzást, de így is a fejem mellett húzott el és robbant nem messze tőlem darabjaira. A szilánkok a fülem mellett húztak el, egy-kettő az arcom felé pattant, és végigkarcolta. Ehhez már csak édes ráadás volt a kifakadása, ami ziháló ordítás formájában látta meg a napvilágot. Összeszűkült szemekkel méregettem, miközben lassan, mintha csak egy lassított felvételt vetítettek volna, emelkedtem fel a fotelből, és tettem a bögrémet a kisasztalra. Olyan voltam, mint egy ragadozó, aki megtalálta a tökéletes áldozatot, és csak a pillanatra várt, hogy rávesse magát.
Tekintetem a „díjra” villant, amit megragadott, és haragos szikrák lobbantak benne. Azt még Hope csinálta nekem, mint az „Év barátja”, vagy valami hasonló. A váza nem nagyon érdekelt, de ez már annál inkább. Ez is mellettem süvített el. Három lépéssel szeltem át a köztünk húzódó távolságot. Két kezem a derekát kapta el, és nemes egyszerűséggel a vállamra dobtam, lefogtam a térdénél és a fenekénél, nehogy leessen, majd kisétáltam az ajtón. A szavai nem érdekeltek, hiszen csak a keserűség ömlött belőle, és igaz, hogy szüksége volt arra, hogy kitombolja magát, de azért mindennek volt határa. Egy tajrészeg, hisztis nővel még én sem voltam képes érdemi beszélgetést fojtatni. A pultnál csak egy pillanatra torpantam meg.
-Betty, legyen szíves szerezzen pár száraz ruhát. Mindjárt jövünk.
Nem foglalkoztam kapálózással, ordítással, esetlegesen a hátamra záporozó ütésekkel sem. Nyugodt, kimért léptekkel haladtam a célom felé, átvágva a folyosón. A nővérek kíváncsian fordultak utánunk, de senki nem állt az utunkba. Volt már szerencséjük pár szélsőségesebb megmozdulásomhoz, és tisztában voltak azzal, hogy ha kellenek, úgyis szólok. Most viszont nem a gumiszoba volt a cél, hanem a tusoló. Belöktem a női fürdő ajtaját, és az egyik elszeparált részhez léptem. Fél kézzel megnyitottam a hideg vizes csapot, majd lekaptam a vállamról a nőt, és aláállítottam. Ha nagyon kapálózott esetleg, akkor mögé álltam, egyik kezemet a hasára fonva húztam magamhoz szorosan és kérlelhetetlenül, míg a másikkal az állát ragadtam meg, és fordítottam az arcát a hidegen záporozó víz felé. Ketten áztunk a tus alatt, de ha ez volt az ára, hogy ő alatta maradjon, akkor hajlandó voltam vállalni ezt is.
-Azt hiszem itt van az ideje, hogy kicsit kitisztítsuk a fejét, kedves Emma. Nem igazán szeretem, ha a pácienseim tárgyakat vagdosnak a fejemhez, de azt még kevésbé, hogy el sem jut az agyukig, amit mondok, mert a felfogóképességük különböző okok miatt a béka segge alatt van.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Jan. 02, 2016 2:00 pm Keletkezett az írás




Derek & Emma



Jelenlegi lelkiállapotomban még az is csoda, hogy nem mentem neki az adott illetőnek. Nevet adjak a személynek dr. Brown-nak. Gyűlöltem a barátnőmet, amiért délelőtt kirángatott az ágyból, vagy az isten a tudója már mikor. Az időérzékemet ott vesztettem el, miután elbúcsúztam a szájhőstől, és egyedül maradtam otthon a lakásom magányában. A csend, és a tehetetlenség fura dolgokat tud kihozni az emberből. Eleinte csak ültem, és néztem magam elé. Lefuttattam fejben az elmúlt napok történéseit. Átlagosan indult az a nap is, amíg a szívem engedte, és nem szúrt bele úgy, hogy le kelljen ülnöm egy padra a sürgősségin. Kéthetente egy alkalom a szívsebészeten? Minek, ha komolyabb bajom nincs? Elgondolkodtam azon, hogy talán túl naivan kezeltem a helyzetet, és szó nélkül elhittem, hogy semmi bajom sincsen. A szívritmuszavart lehet gyógyítani, de mást? Elhatároztam, hogy betörök dr. Graham irodájába. Senki nem állta utamat, és megkaptam azokat a válaszokat is, melyekre titkon már tudtam is a választ. Végstádiumú szívelégtelenség. Javallott a gyógyszeres kezelés, az állandó kontroll. A transzplantációs lista, és a becsült hátralevő idő. Fél év?! Kibaszott hat hónap, körülbelül száznyolcvan keserves nap. Ennyit jósoltak nekem. Huszonnégy éves, sikeres gyakornok vagyok, aki kardiológus akar lenni. Felépítettem egy jövő képet, egy idealizált álomvilágot. Feleség leszek, anya, és orvos. Most igazából pedig azt kellene megterveznem, hogy mit csináljak ezzel a pár hónappal, hogy aztán alulról szagoljam az ibolyát? Mérhetetlen düh kerített hatalmába, melynek egyetlen személy volt a céltáblája, és az nem más, mint a főnököm, a leendő mentorom lett volna. Onnantól kezdve írtam, és írtam, majd ittam. Az első üveg tompította a fájdalmat, a második után jobb kedvem lett, a harmadik után hánytam, aztán képszakadás. Dörömbölés, aggódás, és jajveszékelés. A felesleges kérdések, a faggatózások. Elegem lett. Kat elhozott, és egy pszichopata kezébe adott át, aki halál nyugodtan kérdezget, kíváncsiskodik. A homlokomra van írva, hogy lúzer vagyok, és egy pszichológusnak fogok megnyílni? Eszem ágában se volt megadni magam! A váza repült, a díja is. A rosszat láttam benne, az ellenséget, aki túl sokat akar tudni rólam. Emma Harrington nemsokára úgyis csak hamu és por lesz egy sírban. Senki nem fog emlékezni a nevemre. Éppen ezért ér váratlanul, amikor a férfi feláll, és egyetlen szó nélkül kap fel a vállára.
- Tegyen le maga degenerált őrült…nem fogok beszélni. – a hirtelen testhelyzetváltástól megszédülök, és a gyomrom tartalma is felfordul velem együtt. Kapálózok, és a hátát ütlegelem, de mintha kőkemény gránátot próbálnék az apró ökleimmel széttörni. Hasztalan a próbálkozásom, de nem adom meg neki az elégtételt.
- Tegyen le, mert bajok lesznek. Nem vagyok a betege..értse már meg, hogy velem így nem bánhat. – szorítom össze a kezemet, és annyira erőlködöm, hogy szinte beleroppanok. A lógás nem tesz jót, és ha hamarosan nem kerülök le a földre, akkor megtapasztalja Mr. Önimádó, hogy milyen élvezetes hányadékkal sétálgatni a kórház folyosóján. Nem tudtam hova tartunk, de féltem. Nem akartam én ezzel a férfival beszélgetni, de még ismerkedni sem. Azt szerettem volna, ha békén hagy mindenki. Kérlelhetetlenül tart a célja fel, mely még ismeretlen előttem, addig a pillanatig, amíg meg nem érkezünk.
- Tegyen le már le az isten szerelmére. – utoljára püfölöm a vállát, ahol csak érem, de aztán hirtelen egyenesbe kerülök, és kapaszkodnék valamibe, de ő tart, és ez sokkal rosszabb. A hajam csapzottan hullik alá a vállamra, miközben fékezni próbálom, és a lábammal feltartani, de a zuhanyzóhoz tuszkol.
- Maga aljas szemét… - meg akarok fordulni, hogy szemtől szembe legyünk, de a mellkasához von, és a hasamnál erősen tart. Acélkeménységű deltái satuba fognak, és megérzem a rám zúduló jéghideg vizet. Hirtelen összerázkódom, és a földre szegezném tekintetem, de megragadja az államat, és könyörtelenül a zuhanyrózsa felé irányítja.
- Nem kell kitisztítani… - sziszegem a fogaim közül, és még lerázni se tudom magamról. Átázik a felsőm, a rövidnadrágom, na meg a sportcipőm is. Az utolsó porcikámig reszketek, és a fejem kezd az alkohol mámoros kábulatától megszabadulni. A széteső darabkáimat szeretné a felszínre hozni, de erősen tiltakozom. Egy kisebb adag vizet is benyelek, ami nem tesz jót az is így kényes gyomromnak. Öklendezésben köszön vissza a három napig éltetett whiskey, vodka, és egyéb röviditalok egyvelege.
- GYŰLÖLÖM… - mielőtt még előrehanyatlanék, két karommal erősen belemarkolok az alkarjába, és kinyitom a szememet, amit eddig óvni próbáltam a hidegtől. A friss sebek a belső kezemen égnek, szinte perzselnek. Képfoszlányok úsznak be elém a tegnap, vagy a tegnapelőtti estéről. A pengével végigszántottam finom bőrömet, legalább hatszor. Érezni akartam, hogy még élek, hogy még nem haltam meg, csak az agyam tompa. Fáj a létezés, a hideg zuhany. Mintha tűkkel szurkálnának.
- FEJEZZE MÁR BE. – üvöltöm torkom szakadtából, amíg a hangom el nem hal, és el nem ér a rosszullét. A testem összegörnyed, és a keserű, maró alkohol visszaköszön. Az erő elhagyni készül, de még belé eresztem a körmeimet, mielőtt négykézlábra kellene ereszkednem, vagy bármi egyéb. Nem bírom tartani magam. Ez a férfi rosszabb, mint maga a halál.


MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down


Egyéb egészségügyis
▪▪ Hozzászólások száma :
79
▪▪ Hírnév :
6
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szomb. Jan. 02, 2016 4:25 pm Keletkezett az írás



Nem nagyon hatott meg sem a sikítozása, sem a fenyegetőzése, sem a simogatásnak beillő érintései. Most komolyan. Nem igazán értettem a nők azon tévképzetét, hogy ha valaki a vállukra emeli őket, mint egy zsák krumplit, miért gondolták azt, hogy majd pár ütés miatt le fogják rakni. Mogorván és legfőképpen érdektelenül fogadtam a szitokszavait, melyek úgy peregtek le rólam, mint egy omladozó ház oldaláról a vakolat, anélkül, hogy megsértettek volna. Egyszerűen nem érdekelt, hogy degeneráltnak titulált, őrültnek, szemétnek, hiszen voltam én már szadista is egyes betegeim szemében, vagy éppen beteges állat, esetleg valami ZS kategóriás horrorfilmből szabadult tömeggyilkos.
Magamhoz húztam, és vele együtt léptem a tus alá, mert nem hagyott egyszerűen más lehetőséget. Az állánál fogva kényszerítettem, hogy az arcát is a vízsugár alá tartsa. Éreztem, hogy reszket a karomban, ahogy azt is unottan konstatáltam, hogy lassan én is tetőtől-talpig átáztam. Az ingemből, a nadrágomból, de még a zoknimból is csavarni lehetett a vizet, a cipőmből meg kacsaúsztató lett. Elfojtottam egy mélabús sóhajt. Mit meg nem tettem a betegeimért, de valamiért sosem a hála volt az első szavuk vagy éppen érzésük felém.
Más helyzetben talán még élveztem is volna a testemhez simuló puhaságot, vagy rosszabb esetben a mostanában drámai gyakorisággal rám törő vadállati ösztönlényem vette volna át a testem kormányzását, de most a jeges víz, és a karjaimban öklendező kis ázott veréb szerencsére józan eszemnél tartott.
-Persze hogy nem. Elfelejtettem, hogy kitaláltak egy új diétás módszert, ami kizárólag alkoholfogyasztást engedélyez. Elég sokan rá is kaptak, mert állítólag RETTENETESEN hatásos.
Ahogy előre hanyatlott, kitámasztottam magam a lábammal, de még mindig a hasánál fogva tartottam. Éreztem, hogy belém mart, körmei árkokat vájtak a bőrömbe, de nem érdekelt. Nem ő volt az első női betegem, aki fújtató macskának képzelte magát, és nagy eséllyel nem is az utolsó. Viszont a testhelyzet, ahogy az ölem formás popsijának feszült erősen próbára tette az önuralmam. Felvillant előttem Robin, ugyanebben a testhelyzetben. Nyeltem egy nagyot, de az arcom továbbra is merev volt, csak a tekintetem forrósodott fel. Éreztem, hogy mozgolódni kezd bennem a vágy, de hűvös logikával fogtam vasmarokra láncait, és nem engedtem. Emma a betegem volt, akár elfogadta ezt a tény, akár nem. Ráadásul a kórházba voltunk. Sem a hely, sem az idő, sem a személy nem volt alkalmas ahhoz, hogy félredobva minden józanságomat, lerángassam róla az apró sortot, és beléhatoljak. A komoly indulatokkal fűszerezett „Gyűlölöm” rántott vissza a jelenbe.
-Nem baj. Jelenleg nem a szeretetedre, hanem a józanságodra hajtok. – váltottam át tegezésbe.
Üvöltése visszhangot vert a falakról, és keringett körülöttünk, viszont ahogy megéreztem gyomrának görcsös, ritmikus összehúzódását, finoman segítettem a csempére és fogtam össze a haját a tarkóján a jobb kezemmel, míg a ballal végre engedtem egy kis meleg vizet a jéghideghez. Pillanatokon belül már langyos víz dobolt a hátamon, ahogy fölé görnyedtem, és úgy vigyáztam rá. Az arcomon, a hajamon, a nyakamon keresztül ömlött a víz rá, miközben félig elnyílt szájjal lélegeztem, de a pillantásom megakadt a csuklóján, ahogy négykézláb alattam öklendezte fel magából a töménytelen alkoholt és gyomorsavat. Összeszűkült a szemem, de megvártam, amíg végez, és csak akkor nyúltam le a kezéért, és emeltem fel ellentmondást nem tűrően. Bár felszínesek voltak a vágások, akkor is öngyilkossági kísérletnek minősültek. Alig láthatóan ráztam meg a fejem, és engedtem el a kezét, miközben felegyenesedtem.
-Vetkőzz! – csattant a hangom pengés ostorként, ahogy hidegen végigmértem. – Annyi időd van, hogy mindent levegyél magadról, amíg visszajövök, vagy én teszem meg helyetted.
Kiléptem a tus alól, a hajamba túrtam, majd az ajtóhoz léptem, és félig kinyitottam. Odaintettem az egyik nővért.
-Hozzanak kérem törölközőket, tusfürdőt meg sampont. Ja, és Bettinél vannak száraz ruhák, azokat is kérem. Ezen kívül szóljanak Dr. Morgannek, hogy szükség lesz a pszichiátrián egy szobára megfigyelés miatt. És ne engedjenek be ide egy beteget sem, amíg nem végeztünk.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Jan. 02, 2016 5:53 pm Keletkezett az írás




Derek & Emma



Gyomrom görcsös összerándulásai nem éppen jókor jöttek. Nem vagyok az a típus, aki mások előtt adja ki magából a macskajaj ügyes-bajos mellékhatásait. A gyakornoki évekhez, meg úgy az egész orvossá váláshoz hozzátartozott ez az életmód. Egyszer-kétszer lecsúszott egy-egy pohár kis itóka a szomszéd bárban, az egyik havernál, vagy éppen otthon a lakásom nyugalmában. Mégsem beszélhettünk arról, hogy érzelmek nélküli gépezetek lettünk volna, akik nem képesek a megbánásra, a sajnálkozásra. Egy-egy beteg elvesztése nagyobb zűrt hagyott bennünk, mintha a tulajdon rokonunkat temettük volna el. Ezzel járt, ha valaki az életmentésre tette fel az életét. Mások szükségletei előtérbe kerültek, és az évben nem akadt egyetlen olyan nap se, hogy ne a páciensek legyenek az elsők a képzeletbeli listánkon. Karácsony, születésnap, hálaadás. Nálunk ezek a napok ugyanúgy teltek el, mint a többi háromszázhatvan. Néha azonban meg kellett állni, és kiereszteni a fáradt gőzt. Én is ezt tettem az elmúlt fél évben, csak most azzal a különbséggel, hogy már nem az orvosok táborát erősítettem idestova három napja, hanem a betegekét. Megkeseredett haldoklóvá léptem elő, akinek nem számított se idő, se energia. Nem volt kiért felkelnem, nem volt kiért bejönnöm dolgozni. A józanság a hülyéknek való. A pia tompítja a buta gondolatokat, és egyszerűen a létezés is elviselhetővé válik. Nem kell azon agyalnom, hogy mit kezdjek a maradék időmmel, a halál sivár jelenlétével a fejemben. Az alkohol a legjobb barátom lett, és ez a mindenlében kanál doki azt hiszi, hogy örömmel válok meg a kábulattól, ami még összetart.
A csempére ereszkedek le, és négykézláb öklendezek. A sav marja a torkomat, és a keserű utóíz a valóságra emlékeztet. Miért nem hagytak otthon? A meleg kabátomat akarom, az üveget, a szilánkot. Egy kis fájdalmat a kezemen. Szédelegve, és egyre erőtlenebbül öklendezek újra és újra. Szörnyű sors ez, hogy nem akar abbamaradni. A gyomrom háborog, és ellenem dolgozik. Neki csak annyi dolga lett volna, hogy befogadja a gyógyító mámort. A végén csak nyálat köpök a fehérnek már nem nevezhető csempére, amikor megérzem a fenekemnél a farkat. Magamban elnevezem ezt a beképzelt majmot annak. Mögöttem áll, akár egy őrangyal, vagyis inkább annak képzeli magát. A hajamat tartja, de legszívesebben elrántanám, csak most jelenleg az is egy csodával ér fel, hogy nem csuklottam össze. A tenyerem csúszik, a csuklómon keletkezett sebek fájnak a hideg víztől. A váltakozó hőmérséklet sem segít már, mert átáztam. A szívecskés felsőm a mellemre tapad, és átüt rajta a mellbimbóm. Éljen az orvoslás eme szakága, ahol a zseni azt hiszi, megtörök a víz alatt. A lefolyót figyelem, amikor hirtelen a kezem után kap.
- Mi a fenét akar? – húznám el tőle, de alaposan megnézi, és dühödten konstatálja, hogy nem vagyok észnél. Még a végén elmegyógyóba dugnak, mert megvágtam magam. Milyen vicces lenne ott meghalni, nem? A következő parancsába azonban a testem önkéntelenül is beleremeg, miközben óvatosan emelem rá a tekintetem.
- Még mit nem.. – maró gúnnyal tekintek utána, és a gyűlöletem a legmagasabb fokon ég. Ha csak egy ujjal is hozzám ér, akkor tökön rúgom. Hallom, ahogyan távozik a zuhanyfülkéből, és az ajtó felé veszi az irányt. Mennyi időm is van? Feltekintek a zuhanyrózsára, melyből szakadatlanul ömlik rám a langyos víz, de már minden porcikám a hidegtől remeg. Az utolsó lelkierőmet felhasználva próbálok talpra állni, és valamit tenni, hogy ne érhessen hozzám. Úgy saccolom letelt a kettőnknek szánt egy óra, és Kat boldog lehet, hogy elhozott ehhez a féreghez. Végigfogdosom a vizes csempét, és némi kapaszkodót keresek, míg a tusfürdő tartóra nem lelek rá. Pici ujjaim görcsösen fognak rá, és húzom fel magam a földről. A sportcipőmben kisebb tócsa van már, ezért nekidőlök a hátammal az egyik saroknak, és lerúgom a jobb talpamról. Cuppog, és alig akar mozdulni, de megharcolok vele. A bokám bedagadt. Az egyik jele a rossz vérellátásnak. A szívem nem pumpálja olyan jól a vért. Lehajolok érte, ajkaimat harapdálva, melyek már kékessé színeződtek a hidegtől. A cipőből a vizet lehetne csavarni. Most szükségem lesz rá. A másiktól is megszabadulok, és a kezembe veszem. Nagy nehezen kiegyenesedem, amikor meg is látom a Halál jelmezbe bújtatott pszichomókust.
- Egy lépést se. Nem fog levetkőztetni, mert ha csak egy ujjal is hozzám nyúl, akkor kitekerem a nyakát. Világosan fogalmaztam odabent, hogy nem kérek a segítségéből. Az egy óra letelt. Nem vagyok a kurvája, sem pedig a páciense, hogy úgy beszéljen velem, ahogyan az előbb tette. – remeg a hangom az idegességtől, és a fájdalomtól.
- Mit mondtam?! – emelem meg a hangom, és felé hajítom az egyik cipőt, ami a feje mellett suhan el, de még a közelében sincs annak, hogy eltaláljam. Úgy tűnik hasztalan minden fenyegetésem, így marad a B verzió. A másik cipővel a kezemben indulok meg felé, és a hidegtől kissé megmerevedett végtagokkal ugyan, de elérem őt. Elállja az utamat, a menekülés egyetlen helyét. A másik cipőmmel a mellkasába vágnék, de a nagy lendületben megcsúszok, és kiesik a kezemből. A mellkasának ütközöm, és a vizes pólójának kivágását lehúzva kapaszkodom meg benne. Felpillantok a zöldes íriszekbe, melyekbe némi zöld árnyalat is vegyült. Az érzéketlenség királyához van szerencsém.
- Vége, megértette? Nincs tovább az istenit… - zilálok, és a felsőm a testemre tapad, ahogyan a falatnyi nadrágom is. Képtelenség megmaradni itt.
- Hazamegyek. – jelentem ki ellenkezést nem tűrve, miközben megcsavarom a vizes felsőjének anyagát a karjaim között. A megviselt állapotnak hála a morzsolás mentén elkezd szakadni a kék póló. Kihasználom a hirtelen jött szerencsémet, és megpróbálok átbújni a hónalja alatt...


MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down


Egyéb egészségügyis
▪▪ Hozzászólások száma :
79
▪▪ Hírnév :
6
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szomb. Jan. 02, 2016 10:10 pm Keletkezett az írás



Hallottam a motyogást, ami minő meglepetés, az egyet nem értését fejezte ki. Gondolatban megvontam a vállam és az ajtóhoz mentem, hogy elmondjam egy nővérnek, mire van szükségem. Amíg vártam, a falnak támaszkodtam, és csöpögtem, mint egy rosszul záródó csap. Emma nem ismert még engem és nem tudhatta, hogy a fenyegetésem nem csak légből kapott szófoszlány volt, hanem nagyon is valós, megvalósításra váró jövőkép. Sunyi kis mosoly kúszott az arcomra. Szerettem a munkámat, ez nem volt kétséges, de az ilyen és hasonló helyzetek voltak azok, amik igazán lázba hoztak. Megtörni egy makacs személyt, bejutni a védvonalai mögé, és megtalálni minden probléma forrását. Az meg, hogy mellé olykor még meztelenül is láthattam őket, ha a helyzet megkívánta, csak egy kellemes adalék volt. Igaz, az önuralmammal mostanában hadilábon álltam, de reméltem, hogy képes leszek rabláncon tartani, amíg befejezem, amit akarok. Megcsináltathattam volna egy nővérrel is, de jobb szerettem magam kezelni a helyzeteket, amíg a lehetőségeim megengedték. Ahogy megérkezett a nővér, kikaptam a kezéből mindent, és becsuktam az orra előtt az ajtót. Jó pár perc eltelt már, de szinte biztos voltam benne, hogy továbbra is a langyos víz alatt áll, ugyanúgy felöltözve.
Kiismerhetetlen arccal léptem be, és tettem mindent a padra, majd felé fordultam. A kezében fogott cipőre felszaladt a szemöldököm. Komolyan ezzel akart védekezni ellenem?
-Adtam lehetőséget, kettőt is, te választottál. És akár tetszik, akár nem, abban a pillanatban, ahogy megláttam a csuklódon a vágásokat, törvény által előírva váltál a páciensemmé, szóval jó lenne, ha leszakadnál erről a témáról, és tartalékolnád a levegődet. Még szükséged lesz rá, hogy elég nagy átéléssel tudj sikoltozni.
Gúnyos kis mosollyal léptem közelebb, miközben a cipő elsuhant a fejem mellett jó egy méterrel.
-Komolyan azt hiszed ez majd megállít? Legalább próbálj meg logikusan gondolkodni. Amúgy le kéne szoknod a dobálózásról. A végén még valóban megsértesz valakit. –ráztam meg a fejem, ahogy megálltam és végigmértem. Alig bírtam visszafogni egy jóleső morgást, hiszen a látvány nem mindennapi volt. A felső szorosan tapadt a mellére, kirajzolva a mellbimbó sötét udvarát. Kedvtelve, kicsit félrebiccentett fejjel méregettem, mint egy nagymacska, aki elé épp letettek egy tál tejszínt. Igazán kíváncsian vártam mit is akart elérni azzal, hogy felém bukdácsolt, és alig bírtam visszafogni a kuncogást, mikor a másik fél pár cipője a megbillenése következtében magas ívű röppályára állt, és valahol a tusoló másik sarkában kötött ki egy hangos, tompa ütődés mellett, ő meg a mellkasomnak csapódott.
Védőn fontam köré a karom, mielőtt még a földön kötött volna ki, és lepillantottam rá. Hozzám képest pici volt, törékeny, és igazából BÁRMIT tehettem volna vele, amit csak a mocskos kis fantáziám kitalált, hiszen semmit nem tehetett volna ellene. Mégsem mozdultam. A kijelentése ördögi, kaján mosolyt csalt az arcomra, ahogy a derekánál fogva kaptam el, mielőtt még átbújt volna a hónom alatt.
-Álljon meg a menet veréb kisasszony. Innen sehova nem mehetsz az engedélyem nélkül. Ráadásul érdemlek némi kárpótlást a pólómért cserébe, amit voltál kedves elszakítani. Szóval…
Sokatmondóan hagytam a levegőben lógni a mondatot, majd hirtelen felkaptam, és visszaléptem vele a zuhany alá. A vizet kellemesen melegre állítottam, majd a két csuklóját összefogtam a bal kezemmel, és a csempének toltam. Teljesen kiszolgáltatott volt nekem, és ez tetszett. Kicsit gyorsabban kapkodtam a levegőt, ahogy megjelent előttem a kép, mikor Robin állt előttem szinte ugyanebben a helyzetben, csak a tus nélkül, az irodámban. Lángolt a tekintetem, ahogy az ajkát, nyakát, melleit vettem számba, majd visszatértem a riadt szemekhez.
-És most beváltom a fenyegetésem. Igazából meg kellene köszönnöm, hogy ilyen élvezetes percekkel ajándékozol meg, ráadásul a beleegyezéseddel.
Lassan hajoltam le hozzá, miközben a jobb kezem a pólója nyakkivágására kúszott, és egyetlen, erős rántással téptem le róla a felsőt. Hangosan reccsent az anyag, ahogy végigszakadt, és feltárultak előttem puha halmai teljes és fedetlen életnagyságban.
-Legalább a cipődet levetted, és azzal nem kell bajlódnom… - suttogtam a fülébe vészterhesen mély, vágytól fűtött hangon, ahogy a jobb kezem immár a hasán kalandozott, majd bújt be a rövidke kis sort korca alá. Finoman rángattam meg az anyagot, ujjaim a bőréhez simultak újra és újra. Szorosan markoltam meg a csuklóját és húztam magam felé, hogy le tudjak hajolni, és centiről centire húztam le az átázott anyagot karcsú combjain a térdéig, majd felegyenesedtem és visszatoltam a falnak. Közvetlen közelről néztem a szemébe, ahogy felemeltem a lábam, és ráléptem a sortra, így tolva le azt a bokájáig.
-Jobban tennéd, ha kilépnél belőle. Nem szeretném, ha elesnél. De ha nem, nekem úgy is jó.
Ha ordított, sírt, könyörgött, nekem semmi nem számított. Még a rugdosása sem, mert akkor oldalra fordultam, hogy ne érje el a nemesebb testrészem, ami már keményen dörzsölődött a vizes farmer anyagához. Zihálva kapkodtam a levegőt, ahogy kissé elhúzódtam, és végigmértem. A mellére markoltam, először az egyikre, aztán a másikra, melyek feszes engedelmességgel simultak a tenyerembe, és megemeltem őket, hogy alatta is lássam a bőrt, de elölről semmi más sebet nem láttam rajta. Legalábbis a felsőtestén.
-Állj terpeszbe…- sziszegtem felé a szavakat összeszorított fogakkal, miközben a szemem már a szeméremdombjának delejező képét fogadta magába, de csak pár másodpercet vártam, és ha nem engedelmeskedett, akkor nemes egyszerűséggel a lába közé nyúltam és széthúztam a combjait, hogy lássam a belső combját.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Jan. 03, 2016 2:02 am Keletkezett az írás




Derek & Emma



Bár a mesékben ez úgy működött volna, hogy elenged a nagy vad, és hallgat arra, amit a zsákmány mond. A valóságban ez nem így működött. Hasztalan, és szinte sajnálkozást kiváltó próbálkozásom, hogy eltaláljam a cipőmmel, idővel beláttam én is, hogy nevetségesnek hatott. Alig álltam a két lábamon, és az alkohol mámoros hatása talán elmúlni látszott, attól még érzékeltem a veszélyt, amit ez a férfi ígért. Levetkőztet? Nem alázhat meg, mert azzal megsértené az etikai kódexet. A lelkemet ápolhatja, de a testemet nem. A legtöbb életmentő úgyis csak a belső szervek állapotára ment rá, de ez a pasi sokkal rosszabb volt, az átlagnál. A lelki okok együtt jártak az ember megnyílásával, és én nem álltam készen kiadni magamat, sőt egyetlen kis apró részletet sem. Szinte kinevet, mikor megbotlok, és a fegyverként szolgált cipő átsuhan a zuhanyzó másik felére. A szavai mérgeznek, és félek tőle, mégsem mutatom ki. Nem törhetnek meg, mikor már olyan szépen felépítettem saját magam köré a falat. Az évek alatt megkeményedtem, és még a halál se veheti el tőlem az akaratomat. Felpillantok a kéknek tűnő szivárványhártyákba, de ott csillan benne a zöld világosabb árnyalata is. Érzéki csalódás lenne, hogy pajzánságot olvassak ki belőle? Élvezni fogja, ha hozzám érhet? Elakad a lélegzetem, amikor a hóna alatt nem sikerül kibújnom, mert elkap. Erre készült eddig is. Nem viccelt, nem légből kapott ígéretekkel dobálózott, hanem arra készült, hogy megfosszon utolsó nőiességemtől is.
- Hagyjon békén. – kétségbeesettnek tűnt a hangom, még nekem is, de nem volt menekvés. A tus alatt állunk ismét szemtől szemben, és a hideget a kellemes meleg váltja fel, de én már lúdbőrözöm, és kapkodva szívom be a tüdőmbe az éltető oxigént.
- Ne nyúljon hozzám. – egy kismadár is jobban vijjogott volna, mint én, de olyan aprócska, és olyan törékeny lettem hirtelen, mint évekkel ezelőtt azon a bizonyos esős napon. Anyára vártam apa irodájában. A percek csigalassúsággal teltek, és nem jött a hír. Már vége kellett volna, hogy legyen a műtétnek, nem? Anya jönni fog, mert jönnie kell. Félelem töltötte meg a szívemet, és mindhiába vártam, mert nem jött. A képzeletem csúnya gúnyt űzött velem. Az előttem álló férfit néztem, de nem láttam, és nem is hallottam őt. A szeme furán csillant, mintha vágyna rám, de nem bírtam beazonosítani. A legkisebb kéj se gyulladt fel bennem a helyzet abszurditása miatt. Könnyek gyülekeztek a szemem sarkába, de még nem akartam megadni magam. Ez a férfi hideg, és könyörtelen.
- Nem egyeztem én bele semmibe, maga szadista állat. – szitokszavakkal illetem, mert többet nem érdemel. Először a hideg zuhany, most meg a vetkőztetés. Nem tudom, milyen terápiákkal foglalkozik, de meg mertem volna esküdni rá, hogy ez már nem férne bele egy normális pszichológus munkakörébe. Csapdába ejtette a kezemet, és fájt, ahogyan szorított. A csuklómon lévő sebek kiáztak, de nem érdekelte. A felsőm felé indul meg a keze, és a légzésem is szaggatottá válik. Megteszi? Az ajkamba harapok, és lehunyom a szememet, mert nem vagyok képes végignézni. Hallom, hogy húzza a szívecskés felsőm, és az megadva magát szakad el. Egy pillanatig hallom csak, és utána a fedetlen melleimen érzem meg a meleg vízcseppeket. Könnyedén törnek utat a két dekoltázsom közötti részen, egészen le a hasamig. Kiráz a hideg, és felpattannak a szemhéjaim.
- Engedjen el… - kérlelem halkan, és már magam se tudom, hogy mit akarok. A fülembe suttogott szavak nem sok jót ígérnek, annak ellenére sem, hogy egyedül vettem le a cipőmet.
- Ne folytassa…kérem. – a félelem jeges vasmarka szorítja össze szívemet, miközben feléled bennem az eddig elfojtott vágy. Gyűlölöm ezt a férfit, de ha valaki ilyen keményen, és őszintén cselekszik, akkor mit kellene tennem? Bármelyik nő megőrülne a helyemben. A nadrágomon érzem érdes, és vizes kezét. A sort korcájánál tolja lefelé, és a rángatózás után, szinte végigsimítja rajtam. Élvezi…mert hülye lenne, ha nem így lenne. Szempilláim alól követem figyelemmel a mozdulatsort egy bizonyos pontig. Észre se vettem, hogy eltávolodtam a faltól egészen addig a pillanatig, míg újra meg nem érzem a hátam mögött, és fel nem fogom, hogy mit tesz velem. A vágy úgy lohad le, mintha nem is létezett volna.
- Rohadtul nem vicces, amit tesz most már… - találok vissza a hangomhoz, de hiába mondok bármit, itt cselekedni kell. A lábammal rúgok bele, de el se találom. Kapálózok, mint egy űzött vad, de hasztalan. Letolja a csupasz lábával, és nem kerülhetem el a kidudorodó férfiasságát a farmeron keresztül.
- Maga beteg állat… - köpködöm a szavakat felé, akár egy mérges kígyó, de minden abbamarad abban a szekundumban, amikor a mellemre téved egyik tenyere. Kikerekednek a szemeim, és úgy érzem magam, mint aki egy rémálom, és egy erotikus álom közepén szambázik félúton. Egyszerűen teszi meg, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Intim, és kényes területen van, ahonnan nem sok jóval térhet vissza.
- Fel fogom jelenteni… - keresem a hangom, de nem találom meg. Ledöbbenek, és sokkos állapotba kerülök. A sírás magától talál rám, és az összegyűlt könnyek szabad utat engednek maguknak. Az arcomon folynak lefelé, és keverednek össze a rám zúduló vízcseppekkel.  
- Felejtse el.. – összeszorítom a lábaimat, hiszen a meztelenség miatt így is sérült vagyok. A bokáim kétszer akkorák, mint kellenének. Az engedélyem nélkül sem áll meg, és nekem itt telik be a pohár.
- FEJEZZE MÁR BE A KURVA ÉLETBE. – rivallok rá.
- ORVOS VAGYOK, MIT GONDOL? – üvöltök ismét, és a keserves zokogás helyett a dühöm kerekedik felül.
- Ha meg akartam volna halni, akkor nem így vágom meg a kezemet. Most nem beszélgetne velem, ha tényleg az akartam volna lenni…maga pszichopata vadállat. Bizonyítékot keres arra, hogy öngyilkos akartam lenni, hmm? – némi előnyt szerzek, mert a hangom leköti, és a kezem elengedi egy kis időre, vagy legalább is úgy érzem enged a szorításon. Kihasználom a helyzetet, miközben tisztában vagyok vele, hogy a vaginám felé tart a másik keze. Satuba fogom, majd odanyúlok, és kirántom onnan. Erőtlenül emelem meg a tenyeremet, de a pofon mellyel jutalmazom nem kicsit csattan, hanem nagyon. Kisírt szemekkel, meztelenül állok egy vadidegen előtt.
- Élvezte? Láttam az arcán, hogy igen… - csendesen kérdezem, de a hangom inkább cseng úgy, mint a vihar előtti csend előtt lenne, nem mint, aki nyugodt.
- Hogy esne, haa… - kapok oda a farmerhoz, és rámarkolok a kidülledő büszkeségére.
- elveszítené az irányítást? – fúrom pillantásom az övébe, miközben a légzésem nem az igazi, néha kihagy, és az erőm végét járom.


MADE BY TORIE ♥


A hozzászólást Emma Harrington összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Jan. 03, 2016 10:11 pm-kor.
Vissza az elejére Go down


Egyéb egészségügyis
▪▪ Hozzászólások száma :
79
▪▪ Hírnév :
6
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Vas. Jan. 03, 2016 1:36 pm Keletkezett az írás



18+

Hogy szadista lettem volna? Igen. Nem volt talán, lehet, vagy tagadás. Élveztem, amit tettem. Egyre inkább dübörgött bennem az adrenalin, ahogy a tus alatt állva szabadítottam meg minden őt takaró ruhadarabtól. A helyzet abszurditását tükrözte, hogy a szándékom és indíttatásom nem szexuális eredetű volt,-  bár egy szép női test látványától sosem fordítottam volna el a szemem, - hanem csak meg akartam győződni arról, hogy máshol nincsenek rajta sebek. Csak a pusztán orvosi elhatározás vajmi kevés volt ahhoz, hogy jelenlegi lelkiállapotomban érzéketlen és semmitmondó érintések vezessenek.
A kérlelése, a könyörgése, a fenyegetőzése, semmi nem használt és nem állított meg. Olyan voltam, mint egy kijelölt úton haladó buldózer. Keresztülvágtam minden egyes akadályon, és kérlelhetetlenül haladtam a kijelölt cél felé. Hűvös logikám és önuralmam felett vérgőzös vágyfelhő terült szét fenyegetőn, azzal a szándékkal, hogy egyetlen megingásomra lecsapjon. A tűzzel játszottam. Tisztában voltam vele. Mégsem tudtam rá nemet mondani. A higgadtságom és a józan eszem az utóbbi időkben egyre többször hagyott cserben kétes helyzetekben, és a bennem tomboló állati ösztönök szinte teljesen kikerültek az irányításom alól. Robin felborította a belső egyensúlyomat, aláaknázta az egész lényemet, és lerombolta azokat a mentális falakat, amik kordában tartották a birtoklásvággyal, uralkodással, dominanciával, és túlzott szexuális kéjvággyal töltött vadállatot, amely minden nőstényt maga alá gyűrt volna, tekintet nélkül az akaratukra.
Zihálva kapkodtam levegő után, ahogy a melleire markoltam és megnéztem őket. A szemeim előtt fekete pöttyök táncoltak, ahogy minden erőmmel próbáltam kapaszkodni egyre távolodó józanságom maradványaiba, miközben belülről jóleső gyönyör borzongatott és szűkölve fetrengtem a bennem túlburjánzó szadista, kisajátító érzésekben, melyek mindenáron maguk alá akartak temetni.
A könnyeit látva megrándult egy izom az arcomon. Megaláztam, a földbe tiportam és minden lehetőségét elvettem annak, hogy elbújjon előlem, hogy elmeneküljön. Egy pillanatra meginogtam mennyire is helyes, amit épp teszek, és vékony vonallá préselődött az ajkam. Semennyire. Robin hasonlóan könnyes szemei jelentek meg előttem, mint egy vádló árnyék, mely szétterült Emma alakján, bekebelezve őt, mint egy védelmi páncél. Az ordítása el sem jutott a tudatomig. Összeszorult szívvel néztem le rá, szinte már kétségbeesetten, hogy MEGINT képtelen voltam uralkodni magamon, mert MINDENNÉL jobban akartam őt. Megfulladtam nélküle, és a beteges kényszer, hogy párosodjak vele, minden egyes átkozottul félreérthető pillanatban úgy csapott le rám, mint egy vihar, amit ugyan vártam, de reméltem, hogy mégsem jön. A mozdulatom valahol a cél előtt megállt.
Meglazult a fogásom, miközben birokra keltem önmagammal. Ismét. Újabb feszes tangó tombolt a véremben, melynek a tétje az irányítás végleges elvesztése, vagy visszanyerése volt. Csak néztem rá vágytól elhomályosult tekintettel, némán, és minden ízemben remegtem. A pofon váratlanul ért és rántott ki belső harcomból. A fejem alig mozdult arrébb, az arcomon pillanatokon belül megjelent apró tenyerének vörös lenyomata. A düh elöntötte az agyamat, elmorzsolva az utolsó tudatszilánkot is, hogy szabaddá eresztve hagyja az ösztönt tombolni. Lassan pillantottam rá, de ez a mozdulat több fenyegetést rejtett, mint az eddigiek együttvéve. Láttam, hogy mozog a szája, de nem értettem mit mond. A szívverésem a fülemben vert lázas, monoton dobszólót, a tudatom beszűkült és tér, idő elvesztette a jelentőségét. Csak az itt létezett, a most, és Ő. Ahogy a férfiasságomra markolt, egy pillanatra lehunytam a szemem, és minden ízemben megfeszültem. Élveztem. Doromboltam volna a kezei alatt, ha nem fűtött volna az érintése nyomán lángviharként bennem tomboló szenvedély mellett a düh is. Lustán nyitottam ki a szemem, és pillantottam le rá, miközben kicsit jobbra és balra döntöttem a fejem, hogy kiroppantsam a nyakam.
-Ezt nagyon nem kellett volna…
A szavak vadállati morgáshoz hasonló mélységgel gördültek ajkamon. A testtartásom, a lényem, az egész kisugárzásom megváltozott. A tudatos évődés és gonoszkodás könnyű leple leolvadt rólam, és a helyét egy hiúságában megsértett, domináns és nagyon is tettrekész, ösztöneitől vezérelt „emberállat” vette át. A bal kezem a férfiasságomat szorongató csuklójára tévedt, és erősen szorítottam meg, annyira, hogy már fájjon és elengedjen, miközben a jobb kezem ujjai elmerültek tincseiben, majd beléjük kapaszkodva rántottam hátra a fejét. Egy pillanatig sem hezitáltam. Vércseként csaptam le kékes színezetű ajkára, és faltam fel. A nyelvem erőszakosan tört utat a szájába, felderítve minden zugot, átáramoltatva belé az engem belülről emésztő szenvedély cseppjeit, de valójában jelenleg az sem érdekelt, ha ő nem akarta. Csak én számítottam. A bal kezemmel a háta mögé kényszerítettem a kezét, és húztam fel a háta közepéig, miközben felemelkedtem, és a számat nyalogatva pillantottam le rá. Éhesen, a mámortól elvakultan szemléltem arcát, tekintetét, de valójában bármit is láttam, az csak mégjobban feltüzelt. A tekintetemben pokoltüzek lángoltak, ahogy karjaim csapdájában vergődött kiszolgáltatottan, míg én végigcirógattam forró pillantásaimmal. A szemem előtt az ő alakja és Robiné pulzált felváltva, az ösztönöm üvöltve követelte a megadást.
-Most én jövök…
A falhoz toltam, közel sem vigyázón, mint az előbb. Nem érdekelt, hogy csattan rajta. A térdemmel furakodtam be a lábai közé és feszítettem szét combjainak kapuját, miközben még fentebb húztam a hátán a karját, figyelmeztetőn, hogy meg se próbáljon ellenkezni. A jobb kezem, mely eddig a haját markolta, meglazult, és a nyakán keresztül vándorolt le mellkasára. Keményen ragadtam meg, és gyúrtam át a puha, feszes halmokat, miközben lehajoltam hozzá, és nyakának kecses ívét csókoltam, haraptam. Akartam. Vágytam rá. Belé akartam temetkezni, elmerülni a hús fogságában, amíg megszűnik végre bennem a belülről emésztő, forró láz. Finoman csíptem meg a mellbimbóját, és csúsztattam le a hasán a kezem, míg szeméremdombjához nem értem. Hallhatóan mélyebben szívtam be a levegőt, ahogy a csiklóján simítottam végig párszor, módszeres, tapasztalt mozdulatokkal, míg végül egy hangos nyögéssel nyomakodtam be két ujjammal forró ölébe. Elmerültem benne újra és újra, és semmi más nem érdekelt, csak hogy felkészítsem önmagamra.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Jan. 03, 2016 10:22 pm Keletkezett az írás




Derek & Emma



+18

Dühöm tárgya nem más volt, mint az előttem álló személy, aki túl sokat képzelt magáról. A motozás, és az orvosi vizsgálat ama köre, melybe ma beavatott már nem tartozott bele a normális páciens-orvos viszonyba, ezért is bátorodtam fel, hogy ezt ki is fejtsem neki, de valahogyan az ujjaim félreérthető helyzetbe kerültek. Rámarkoltam a férfiasságára, és tagadni se tudta volna, hogy bizony felizgult. Meg kellett volna lepnie a dolognak? A sóvárgás, a visszataszító viselkedés, ahogyan uralkodni próbált rajtam, egyáltalán nem tetszettek. A módszerei semmitmondóak voltak, és silány úton kívánta elérni, hogy beszélni kezdjek. Igazából az is megfordult a fejemben, hogy esze ágában sincs engem meggyógyítani, csak egy jó ürügy vagyok, amiért bepiáltan, és némi karcolással a kezemen betessékeltek a rusztikus irodájába. A barátnőm hibát követett-e el? Sajnos a válaszom határozott igen lett, amint megláttam a beálló változást a férfi arcán. A higgadt dr. Brown kezdett el-elrévedezni, és a helyébe egy egészen más illető lépett. A test ugyan maradt ugyanaz, de a feltűnő cserét senki nem tudta volna figyelmen kívül hagyni, aki legalább már egy órája össze van zárva ezzel az elmebeteggel. Hallottam pletykákat róla a kórház folyosóján, de soha nem ezek alapján ítéltem meg egy embert. A rossz hírek hamar szárnyra kaptak, néha még a valóságot is nélkülözve. Kiegyensúlyozott, határozott, és megbízható. A három alappillér. A kiegyensúlyozottal egyetértettem volna, csak éppen most értem el, hogy kihozzam belőle a vadállatot. Ez a legjobb szó rá? Fogalmam se volt, hogy mi következik, de félnem kellett. Az összes porcikám vészharangért kiáltott. Menekülnöm kellett volna, amíg megtehettem. A pofonom nyoma arcán vöröslött, akár egy jelzés. Apró mozdulatokkal ropogtatta ki a nyaki csigolyáit, és hagyta, hogy végignézzem a jelenetet. A legszembetűnőbb eltérés a szeme színét illette. A viharos kék, valami egészen más haragos zöldbe hajlott át, és némi feketeség is vegyült bele. A hátamon futkosott a hideg veszedelmes hangja hallatán. A mély bariton, most inkább a kés pengéjéhez hasonlított, ahogyan elregélte nekem, hogy nem kellett volna hozzáérnem. Erősen küzdöttem, hogy ne sikoltsak. A keze vasmarokként talált rá az enyémre, és olyan erősen szorította meg, hogy azt hittem porrá zúzza a csontjaimat. A fájdalom megbénította a tudatomat, és a határozottságomat a puszta pánik váltotta fel. Hova tűnt a két perccel ezelőtti szájhős? Emma..mit műveltél?! Ezek a kérdések rohamozták meg tompa agyamat. Kat és a segítségnyújtás egy új fogalmi szintre lépett az én képzeletemben. Kerestem a kontaktust, a kommunikáció bármilyen formáját Derek Brown-nal, de ő már nem volt jelen, csak testben. Ujjai lassan kúsztak fel a fejbőrömre, és úgy húzták hátra a hajtincseimet, mintha egy próbababa lennék.
- Ez fáj… - nyöszörögtem a durva bánásmódját érzékelve, de cseppet sem hatotta meg a férfit, a vadat, akit magamra szabadítottam. A hajhagymáim makacsul kapaszkodtak a fejbőrömbe, de így is legalább egy tucat maradt a kezében. A hátrarántástól kiszolgáltatottabbá váltam, és most már tudtam, hogy nagyot hibáztam. Kár volt felkelnem, kár volt még lélegeznem is. Ostoba kislányként gondolkodtam, és bíztam abban, hogy képes vagyok egyben tartani magamat. A megtört lelkem újabb szilánkokra hullott szét. A mellkasom fogságában a szívem nekilódult, és többszöri próbálkozással áramoltatta a véremet a testem különböző pontjai felé, azzal a különbséggel, hogy úgy tíz-tizenöt másodpercenként belenyilallt a fájdalom, és elfelejtett elegendő hemoglobint juttatni az egyik kamrából a másikba. Lelki szemeim előtt megjelent a gonosz húscafat, mely ellenem dolgozott. Kihagyott egy-egy ütemet, és a megszokott ritmust kikerülve egy másik táncba kezdett bele. Meg fogsz halni Emma. Gúnyosan kinevetett, és átvette felettem az uralmat. Korlátokat szabott, és a végét járatta velem. A férfi jelenlétét sem bírtam kizárni, mert követelőzve tapadt ajkaimra, miközben fájón markolta barna hajtincseimet is. Erőszakosan küzdöttem ellene, és nem állt módomban megnyitni előtte ajkaimat. Még mit nem? Okleveles szakember? Egy velejéig romlott lélek, mely addig hallgat, amíg másokat megmenthet a biztos pusztulástól. Magával kellene törődnie, és nem a betegekkel. Én szorulnék ellátásra? Könnyedén haraptam rá a nyelvére, és ha tehettem volna, akkor szembe is köptem volna, de csak a megvető pillantásom jelezte felé, hogy nem adom meg magam, nem fog megtörni. A testemet meggyalázhatja, de a lelkemhez nem érhet egy ujjal sem. Hangja rosszabb volt bármilyen késszúrásnál is. Én jövök? Mit is akar jelenteni? Nem állunk meg, elveszi tőlem, amit akar? Ezután mi lesz, újabb menet, amikor kedve szottyan egy kis „terápiára”? A gondolatmenetemnek a falnak csapódás vetett véget. A finomnak nem nevezhető műveletnek köszönhetően egy pillanatra megszédültem, és forogni kezdett velem a világ. A tarkómon melegséget éreztem, de abba bele se akartam menni, hogy esetleg a vérem lehet az. A sajgás egyre erősödött, és a fogaim összekoccanása jelezte az erőfeszítéseim végét. A férfi könyörtelenül folytatta egyszemélyes hadjáratát ellenem, és a hajamat elengedve most a mellemre tért át. Birtoklóan fonódtak rá ujjai, és keményen megmarkolta. Lehunyt szemhéjakkal vettem szaggatottan a levegőt, és a felfordult gyomrommal átellenben törekedtem arra, hogy ne élvezzem, amit művel velem. Undorító, de közben izgató. Forró szirmai végigégették a selymes bőrt a vállam, és a nyakam területén. Lihegve fordítottam oldalra a fejemet, és egy biztos pontot kerestem az elmém üres zugában, de a feltörő, elemésztő vágy kibontakozni kívánt alhasamban.  Egyre lejjebb haladt a kivilágított édes nektárom felé. Amikor rátalált a legérzékenyebb idegcsomómra már nem volt egy épkézláb gondolatom se. Ki vagyok, mit akarok?
- Auch… - kéjesen nyögtem fel, és fogadtam magamba két ujját is. Az élmény még friss volt, és a pár nappal ezelőtti emlékek képei csúsztak be a fejembe. Ott is átadtam magam az érzékek birodalmának, de ez itt egészen más volt. Rettegtem a férfitól, aki ezt tette velem, miközben elérte azt is, hogy vágyjam rá. Ördögi csapdába csalt bele.
- Mit csinálunk? – ocsúdtam fel a kábulat delejes ködéből, amikor rápillantottam, és rájöttem, hogy innen nem lesz megállás. Mindketten a pokolban fogunk elégni.


MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down


Egyéb egészségügyis
▪▪ Hozzászólások száma :
79
▪▪ Hírnév :
6
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Hétf. Jan. 04, 2016 12:05 am Keletkezett az írás



18+

Megharapott, de ez sem érdekelt. A fájdalom jelen pillanatban olyan volt számomra, mint valami doppingszer; csak még jobban lázba hozott. A vér fémes íze a számban mámorító volt, és arra ösztönzött, hogy tovább fojtassam egyszemélyes hadjáratomat bőrből, húsból, izmokból és csontból épített vára ellen. Be akartam törni, magam alá akartam gyűrni, ki akartam kényszeríteni belőle a behódolást, a megadást. Minden kemény mozdulatom ezt a célt szolgálta. Mint mikor az oroszlán üvöltött a párja fülébe, és mart a tarkójába, hogy mozdulatlanul tartsa, míg elvette amit akart, megőrülve a feromonoktól. Le akartam igázni, és addig űzni, míg világra nem szüli a kielégülés sikolyát. Kegyetlen voltam, könyörtelen, és hajlíthatatlan.
Ahogy meghallottam a nyögését, miközben ujjaimmal a testébe nyomultam, elégedett mosoly kúszott az arcomra, és büszkeség öntött el. Ez a nyögés volt a jelzése annak, hogy megadta magát nekem. Alig érzékelhetően, de finomabbak, bujábbak lettek a mozdulataim. Lassan mozdítottam a kezem, ahogy végigtapogattam belülről selymes forróságát, a redős izomgyűrűket, először befelé, majd kifelé, miközben hüvelyujjammal szirmainak csúcsát dörzsöltem. Óvatosan haraptam a nyakába, és elengedtem a kezét, melyet eddig a háta mögé kényszerítettem. Lustán simítottam végig az oldalán, melleinek halmán. Szinte már játékos aligérintésekkel hódítottam. Én voltam a forró sivatagi szél, a kósza napsugár, mely végigbarangolta testének hajlatait: hasának laposságát, csípőjének ívét. Se nem láttam, se nem hallottam. A szenvedély mindent felülírt bennem, és egy ösztönei által irányított vadállattá degradált. A kérdést sem fogtam fel, mégis választ morogtam a fülébe, játékosan harapdálva a fülcimpáját.
-Most az enyém vagy…
Felemeltem a fejem és lenéztem rá. Homályos tekintetét elnyelte sötét pillantásom. Kábult, barna szemei felidézték előttem a fiú arcát, aki minden kínom okozója volt. A csípőjébe mélyedtek ujjaim, ahogy az újabb vágyhullám magasabbra lökött. Nyomot hagytam bőrének vásznán, de fel sem tűnt. Ismét lehajoltam, és ajkaimmal faltam nyakát, vállait, mellkasát, lecsókolva róla a gördülő vízcseppeket, míg végül megérkeztem ágaskodó kebleihez. A nyelvemet körbefuttattam meredező mellbimbója körül, majd a számba vettem és megszívtam. Félig lehunyt pilláim alól figyeltem a reakcióját, mert ez a pillanatnyi megnyugvás pont csak addig tartott bennem, amíg ismét ellenkezni nem kezdett. Nem sokat időztem, mert már kúsztam is lentebb, engedve a láthatatlan kötélnek, mely öle felé húzott. Meg akartam kóstolni. Minden idegszálam ez után sóvárgott, minden gondolatomat ez kötötte le. Akartam, és innen már nem volt visszaút, nem volt megállás.
Elé térdeltem, és hódoltam nőiességének, miközben tekintetem csodáló áhítattal figyelte ölének minden rezdülését, és az ujjaimat elnyelő perzselő mélységet. Elengedtem a csípőjét, miközben az ujjaimat is lassan kihúztam belőle, és a lába között átnyúlva szorítottam a fenekére, úgy vontam közelebb. Szinte reszkettem érte, ahogy odahajoltam, és lassan, élvezettel morranva nyaltam végig a kis ingerlő, rózsaszín húscafaton, mely előttem virágzott, és oly élőn lüktetett. Minden egyes mozdulatomon érződött a visszafogottság mögött tomboló, bármelyik pillanatban kitörni kész elnyomó dominancia. Komótosan érintettem nyelvem hegyével újra és újra, kínzó lassúsággal nyalva végig alulról fölfelé, hogy előcsaljam belőle a könyörgés hangjait. Nem siettem. Ráértem. Most nem számított az idő, csak a jelen, és az, hogy kielégülést nyerjek általa, és ő általam. Enyhet akartam a bennem pusztító tűzvésznek, elmosva, ha csak időlegesen is a szexuális tébolyt, mely rabláncon tartott hetek óta, és egyre fojtogatóbban tekeredett rám, szétroncsolva személyiségem minden, évek alatt felépített momentumát.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Jan. 05, 2016 6:52 pm Keletkezett az írás




Derek & Emma



+18

Az életem minden percében harcoltam önmagammal. Küzdöttem a tudás megszerzéséért, a feletteseim figyelméért, egy jó szóért, egy szerető ölelésért. Maga az élet egy diadal színtere volt, ahol éppen kudarcot vallottam. Feladni készültem legbecsesebb ajándékomat, melyet édesanyámtól kaptam. Ő pulzált bennem, ő volt maga az erő, melyet eldobni készültem. A férfi nem érthette mi megy bennem végbe, hiszen nem ismert. Meg se próbálta Emmát látni. Egy betévedt részeges nőt látott, aki kárt tett magában, és most ezért bűnhődik. Azért vagyunk mi emberek megkülönböztetve az állatoktól, mert szabad akarattal rendelkezünk. Derek nyers erejével, és a könyörtelen bánásmódjával szemben, azonban már magam se tudtam, hogy bírok-e még ezzel a kiváltsággal. Lassan egy áldozat, pontosabban egy préda lettem, akinek két választási lehetősége maradt. Az egyik, hogy addig dacolok vele, míg el nem fogy a maradék erőm, vagy behódolok neki. A természet törvényei uralkodtok itt is. Két énem harcolt. Az egyik felem azt mondta, ha megadod magad, akkor hamarabb szabadulhatsz, miközben egy kis plusz élvezethez is jutsz, viszont a józan eszem, úgy esdekelt, hogy tegyek kárt Derek Brown-ban. Taszítsam el, űzzem messze a nőiességemtől, melyet galád módon birtokba vett. Nem tartoztam senkihez, nem függtem senkitől, állandó partner se akadt a láthatáron. Némi érzelem kezdett kibontakozni bennem egy bizonyos személy iránt, de sajnos el is tiporta a kikelni készülő virágot. A földön hagyott, és elvette tőlem a reményt is. Nem hallom a fülembe édesen suttogott szavait? "Együtt megcsináljuk, minden rendben lesz." Keserű lesz a szám íze, és újabb sírási roham kerülget, de most elvonja a figyelmemet a bennem mozgó két fürge ujj. Hüvelyem nedvessé válik, és könnyedén fogadja be az idegen betolakodókat. Az izmok megfeszülnek, de el is eresztenek, miközben sodródom az árral. Halkan nyögdécselek, de vajmi kevés szabadsági joggal. A kezemet nem bírom megmozdítani, és csak az ajkaimon kitörő kétértelmű nyöszörgések adják a tudtára a pszichológusnak, hogy élvezem, amit velem tesz. Hirtelen ér a változás szele, és a szabadság kecsegtető lehetősége. Felszabadulnak a karjaim, de ekkor orvul támad be a nyakamnál. A szívem egy ritmust jár a többi érzékszervemmel, talán a nevemet se tudom lassan, de ahogyan hosszú nyelve végigszánt nedves bőrömön még a hideg is kiráz. Különleges élmény, és szinte elveszek az örvénylő érzelmekben. Utálnom kell, mert fogva tart, és nem enged, de mit szólhatnék akkor, ha ilyen gyengéden csókolja le rólam a harmatra emlékeztető vízcseppeket? Tűzként perzsel végig a mellemen, a kis bimbóim az égbe meredeznek, és enyhüléséért kiáltanak.
- A tiéd..? - nyögöm értetlenül, és a hajamba túrok. A hideg csempe sem bírja lelohasztani a bennem tomboló tüzet, és félek, ha sürgősen nem jutok ki innen, akkor drogként fog szolgálni ez az együttlét az alkohol után. Pillantásunk a mámor ködén keresztül kapcsolódik össze, és jegeskék íriszeitől megfagy bennem a vér. Derek Brown szeme csillog, elemésztően, és tagadhatatlanul ott van benne, hogy kíván, és akar. Nem érdekel, hogy ki járhat a fejében, vagy, hogy itt van-e teljesen. Ez a kis aktus nem arról szól, hogy mi egymásra találjunk. Érzem, és távol is maradok érzelmileg tőle. A puszta vágy, mely mindkettőnk lelkében ott van, ez ami összeköt bennünket ma délutánra, és semmi több. A ritmikus mozgás nem marad abba, és közelebb lök ahhoz a szakadékhoz, amibe nem akarok még belezuhanni. A hadjárata folytatódik ellenem, és már félúton jár lefelé a telt kebleim felé. A víz alatt a hőmérsékletet se érzem már. Meleg a víz, vagy hideg? Keserűen édes a gyönyör, mikor bekapja a mellbimbómat, és nyelvével körbetáncolja udvarát. Megkeményedik érintésére, és szaggatottabbá válik a légzésem is. A mellkasom hullámzik, és közeledik a végjáték számomra. Félig kábult állapotban eszmélek rá, hogy hova is tart olyan serényen. Megmerevedek, és lepillantok rá, de akkor már késő. Letérdel elém, és a megsemmisítésemre készül, mint Luke Skywalker és csapata a Halálcsillag elpusztításánál. Ebben az esetben én vagyok a gonosz főhadiszállás, és Darth Vader egy személyben. Odalent minden rendben, csak éppen az agyam nem akar járni már. A csípőm elengedi, és az ujjait olyan hirtelen húzza ki, hogy levegőt is elfelejtek venni. A rám törő üresség megrémiszt, de fel is ébreszt tündérmesébe illő álmomból. A fenekemre tapadó csupasz kéz meglök, és szinte az ajkaival kerül egy magasságba nőiességem.
- Fejezzük be… - vágom rá, bár magam se hiszem, hogy ezt akarom. Azt tudom, hogy ez lenne a helyes. Megrázva a vállamra hulló, nedves hajtincseket egy kis időt akarok nyerni, de a vad sohasem alszik. Mohón falja fel szinte a szeméremajkaimat, és könyörtelenül nyomul előre. Marad időm reagálni? Automatikusan túrok bele barnás, szinte már-már hollófekete hajába, és vonom közelebb magamhoz. Térdeim megremegnek, és csak az tart még állva, hogy ő előttem térdepel. Mélyen szívom be az oxigénadagomat, és spórolok vele az elkövetkezendő pár percre, mert tudom, hogy nem fog leállni. Lassan és komótosan csukódnak le szemhájaim, és hagyom, hogy elöntsön a vágy. A sóvárgásom tárgyát képzelem magam elé, és zilálva készülök felrobbanni. Hosszú nyelvcsapásokkal töri át a falakat, és egyszerre kezd el rabláncra verni is. Megadni készülök a testemet neki, és félek, hogy a lelkem egy darabja is vele tart. Az orgazmust nem színlelem, amikor a hüvelyem megfeszül, és az első remegési hullámok végigsöpörnek rajta. A fülem zúg, és nem hallom a saját hangomat se.
- A picsába… - a vérem felpezsdül, és hangosan kiáltva rogyok majdnem össze. A pulzusom az egekben, és úgy érzem, hogy lebegek. Cseppfolyóssá válnak a végtagjaim, és elveszítem a kapcsolatot a külvilággal.


MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down


Egyéb egészségügyis
▪▪ Hozzászólások száma :
79
▪▪ Hírnév :
6
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Kedd. Jan. 05, 2016 11:01 pm Keletkezett az írás



18+

Nem érdekeltek a szavai, fel sem fogtam őket. A vágy végképp átvette az uralmat felettem és én engedelmesen hajoltam meg az akarata előtt. Ahogy ujjai a hajamba túrtak, elégedetten hunytam le a szemem és merültem el őrjítő illatában, bőrének puhaságában, forró ölének ritmikus táncában, miközben ismételten felmorrantam. Kínoztam őt és kínoztam magamat a lassúsággal, mellyel újra és újra rabigába hajtottam, és darabonként morzsoltam szét az ellenkezését. Egy újabb nyalás a finom, érzékeny kis gumóra, és éreztem, ahogy megremeg a karjaimban, hallottam, ahogy felkiált a kielégülés pillanatában. Felpattantak a szemeim, és elégedetten figyeltem az arcán ülő sátáni gyönyört, melyet én hívtam életre. Most nem volt bennem megbánás, csak végtelen egoizmus és büszkeség, hogy képes voltam örömet okozni neki. Csakhogy ezzel még nem volt vége a bálnak. Bár ő megkapta, amit akart, bennem még tombolt a téboly. A szexuális frusztráltság elemi erővel hajszolt és vágott végig rajtam újra és újra, követelve a kielégülést.
A bal kezemet a térdhajlatába akasztottam, a jobbal a derekát fogtam. Hirtelen billentettem ki az egyensúlyából, és kaptam el. Az ölembe érkezett és felszisszentem. Az ágyékom már elviselhetetlenül fájt és vergődött a nadrágom fogságában. Gyors mozdulatokkal gomboltam ki és húztam le a cipzárt, kiszabadítva magam, és sóhajtottam fel némileg megkönnyebbülten. A hajába túrva húztam magamhoz a fejét, és csókoltam meg finoman, de kérlelhetetlenül. Nyelvem puhán rajzolta körbe az ajkát, miközben a bal kezem már a mellét simogatta. Ingerelőn szorítottam rá, és pöcköltem meg a bimbóját, és nem hagytam, hogy a teste elnyugodjon. Kellett nekem, mint a levegő. Szükségem volt arra, hogy elmerüljek benne és nyársra húzzam, mert anélkül már képtelen lettem volna visszanyerni az irányítást önmagam felett. Lázas volt az érintésem, sütött belőlem a visszafojtott szenvedély, és éreztem, hogy nem bírom tovább. A csípőjénél fogva emeltem meg és ültettem magamra. Kemény vonallá préselődött a szám, a szemeim összeszűkültek, és félig lehunyt pilláim alól figyeltem minden reakcióját, ahogy lassan, centiméterről centiméterre nyomultam beljebb, miközben a saját testsúlya húzta nyársra. Halk nyögés szakadt ki belőlem, ahogy végül teljesen elnyelt, és mozdulatlanná merevedtem. Benne lüktettem, a forrósága és puhasága körbevett, kielégülésének pillanatai még ott remegtek az izmaiban. Úgy éreztem, hogy megöl, de végre az enyém volt. Meghajolt előttem, behódolt, és elismert engem. Én lettem az Istene, vágyainak szolgálója és a saját szenvedélyem rabja is.
Bilincsként szorult bal karom a derekára, hogy megtartsa, és ne engedje elszökni, miközben lassan és finoman változtattam a testhelyzetünkön, anélkül, hogy elhagytam volna ölének menedékét. Magam alá gyűrtem-igazítottam, és elhelyezkedtem a lábai között. Minden izmom és ösztönöm ordított, hogy mozduljak, de csak néztem az arcát, és végigsimítottam a haján. Megvártam, amíg rám nézett, csak akkor mozdultam ringatón, ahogy a csöndes, nyugodt hullámok ostromolták a partot. Szinte végig kihúzódtam belőle, majd ismét a mélyére löktem magam, miközben nem eresztettem a pillantását. Pillanatról-pillanatra növeltem a tempót, ahogy a vihar érkezett a partokra, előkészítve a terepet a hurrikánra. Hangos zihálásomba belevegyültek halk, élvezettel telt nyögéseim, ahogy forró húsába döftem ismétlődő ritmussal. A víz a hátamon dobolt, ő alattam feküdt, és én hagytam, hogy magával rántson a szenvedély és párosodás izzó tánca. Könyörtelenül hajszoltam őt is, és magamat is, hogy most már együtt robbanjunk ki az űrbe, és élvezzük a pillanatnyi, mégis örökkévalóságnak tűnő kielégülést.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Jan. 07, 2016 3:51 am Keletkezett az írás




Derek & Emma



+18

Az agyam kikapcsolni készült, és az előbb felszabadult endorfin mennyiség elég löketett adott ahhoz, hogy még azt is elfelejtsem jelen pillanatban, hogy ki is vagyok, és mit keresek itt. Bármiben fogadtam volna ma reggel, csak éppen abban nem, hogy Kat berángat a kórházba, és az oroszlán elé vet. A pszichológus eleinte csendes, és nyugodt természetű embernek tűnt, de aztán kiborult, ugyanúgy akárcsak én. A dühkitörésem szekundumában mással azonosítottam, és örültem volna, ha kárt tudok benne tenni, de tévedtem, méghozzá óriásit. A hideg zuhany kirántott alkoholgőzös mámoromból, helyette pedig egy hirtelen tett látogatásom lett az érzelmek birodalmába. Fájón lüktetett még az alhasam, és az előbbi orgazmus hatásaiból se éledtem még fel, amikor egy kéz érintette meg a térdhajlatomat, és az eddigi biztos pontként szolgáló hideg csempe eltűnt a hátam mögül.
- Ne… - nyöszörögtem a testhelyzet változtatáson, hiszen még remegtek a térdeim, akárcsak a kocsonya. A férfi feszes ölébe érkeztem meg. A kielégülés pillanatában nem gondoltam végig, hogy még adósa vagyok, és amit gyönyört kaptam tőle, azt vissza is kell fizetnem. Jó üzlet lett volna, ha annyiban hagyjuk, és felírtam volna a kedvenc terápiáim közé, de sajnos nem álltunk le, és féltem, ha túl sokat adok magamból, akkor képes leszek előtte megnyílni, és azt nem akartam. Ő egy pszichomókus, aki csak ki józanítani szeretett volna, de valahol elbaszta a képletet, és velem együtt zuhant a szakadékba. Az agyam tompán jelezte, hogy valami ruhán keresztül a hasamnak nyomódik, de nem is figyeltem rá, amíg a szemébe nem tekintettem. Sóvárgás tüzelt benne, és láttam rajta, hogy nem sokáig húzza már, ha nem kapja meg, amit akar. Olyan módon esett nekem, mint még férfi nem az életem huszonnégy éve alatt. Hallgatag módon, lélegzetvisszafojtva pillantottam le a nadrágjára, és néztem végig, ahogyan a kígyó kiszabadul a fogságából. Időm se maradt felmérni a terepet, mert mohón kapott ajkaim után. A kérhetetlen vágy ott érződött puha nyelvének érintésén. Kérések nélkül nyíltak szét ajkaim és fogadtam be hosszú nyelvét. A sós ízem még érződött rajta és ezzel még jobban beindított. Tenyerem borostás arcára simult, és heves csókcsatánk közben lehunytam szemhéjaimat. Őrülten várakoztam a folytatásra, és már cseppet sem számított, hogy miképpen kerültünk ide. Halkan sikkantottam fel, amikor megemelt, és merev hímvesszejét a hüvelyembe vezette. Bármennyire is gyengéden tette meg, attól még felkészületlenül ért. Az előbb még puha csókjaival kényeztetett, de várnom kellett volna a támadásra. A lélegzetemet visszatartva fogadtam magamba méretes szerszámát. A vállába kapaszkodtam meg, és a szemkontaktust tartva figyeltem arca minden rezdülését. Az állati ösztönöket eddig visszatartotta, de tudtam, sőt biztosan állítottam volna, hogy most jön a keményebb menet. Ez a férfi akarna a lelkem legsötétebb bugyraiban nyúlkálni? A testek ősi tánca a legalapvetőbb életszükségleteket hívja elő, de képtelen voltam alávetni magam a természet törvényeinek. A bizalmamat nem kaphatta meg. A szóváltásunk, és a hideg zuhany után az a legkevesebb, ha a titkaimat megtartom az utókornak, vagy a naplóm lapjainak. Szó nélkül tűrtem el a pozícióváltásunkat is. A meleg víz szakadatlanul zúdult ránk, miközben a hideg csempe lett hátam legjobb barátja. Alákerültem, és most is érzékeltette, hogy ő az irányító fél. Szavak nélkül is jól megértettük a másik szükségleteit, ezért az alsó ajkamba harapva figyeltem őt, amíg keze gyengéden nem érintette meg a hajamat. Ez az apró gesztus lendített át, hogy a tudtára adjam a sóvárságomat egy újabb orgazmus átélésére.
- Ááááh... - a csípőm automatikusan megemelkedett és elébe ment lökésének. A vágy tűzként csapott fel, és száguldott végig az ereimben. A szívem negyedik sebességbe kapcsolt, és egyre hangosabb nyögésekkel hajszoltam magam a kielégülés felé. A kezeim vállaira siklottak, és a körmeim önkéntelenül vájtak bele puha bőrébe. Zilálva kapkodtam az oxigéndús levegő után, amikor a ritmusunk a tetőfokára hágott, és szinte egybeolvadtam a testével. A vadállat visszahúzódni látszott barlangjába, miközben jólesően felmorrant. Megkapta, amit akart, vagyis a mai napra biztosan. Megemelve kicsit a fejemet, ragadtam meg a tarkójánál fogva, és húztam le magamhoz. Sürgetően találtak rá ajkaim az övére, és hívták életre az övét. A nyelvem a szájpadlására tapadt. A kéj hullámait meglovagolva ízleltem meg újra a saját zamatomat odalentről. A nyelvünk összegabalyodott, de a delíriumos pillanatban hangosan nyögtem fel, és szakadtam el finom szirmaitól. A lapockáján pihentettem meg aprócska tenyereimet, melyek szinte eggyé váltak izmos, és deltás hátával együtt. A remegés könyörtelenül szakította át bennem az utolsó gátat is, és engedett szabad utat a gyönyörök birodalmába.


MADE BY TORIE ♥


A hozzászólást Emma Harrington összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Jan. 13, 2016 10:45 pm-kor.
Vissza az elejére Go down


Egyéb egészségügyis
▪▪ Hozzászólások száma :
79
▪▪ Hírnév :
6
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Csüt. Jan. 07, 2016 9:58 pm Keletkezett az írás



18+

Irányítás-követés. Uralkodás-behódolás. Egy, az emberiséggel egyidős tánc lépéseit jártuk, melyet maga az élet kódolt a génjeinkbe. Párosodni, összeolvadni, meghajolni a szenvedély karmesteri intése előtt. Egyre gyorsabban mozogtam, míg a bal kezemmel lefogtam a csípőjét, hogy ezzel is növeljem az élvezetét. Itt már nem volt helye gondolatoknak, sem óvatoskodásnak. Vadállatként vettem birtokba, és jelöltem meg, ha csak ideiglenesen is. Élvezettel nyögtem fel, ahogy a körmei a vállamba vájtak, és emelték a vágyamat egy új szintre. Görcsös-lázas ütemmel merültem el benne újra és újra, zihálva, és morrantam fel az élvezettől kéjesen, félig lehunyt szemmel. Engedtem húzásának, és lehajoltam hozzá, birokra kelve a nyelvével, rózsás ajkával. Finoman, mégis engesztelhetetlenül faltam puha húsát, és mikor meghallottam a nyögését, és megéreztem ritmikusan összehúzódó izmait ölében, elengedtem magam. Pár mély, erős lökés után én is követtem a szárnyalásba.
Hatalmas kortyokban nyeltem a levegőt. Minden izmom még finoman vibrált az átéltektől, miközben kiismerhetetlen pillantást vetettem rá. Nem így terveztem. Még csak hasonló sem jutott eszembe. Pusztán megvizsgálni akartam, bár tény, hogy a tetteimből nem hiányzott az erotika, de meg sem fordult a fejemben, hogy hozzám ér, és kiköveteli azt, amit tettünk. Lassan húzódtam ki belőle egy elfojtott sóhaj kíséretében. Beszélnem kellett Dwaynel, mert ez így nem mehetett tovább. Robint akartam, de nem érhettem hozzá, így a bennem halmozódó szexuális téboly máson csapódott le. Nem lett volna gond vele, ha ezek számomra vadidegen emberek lettek volna, de Emma… finoman simítottam végig a haján és ajkán. Csöndesen hallgattam a zihálását pár másodpercig, majd feltérdeltem, és gyorsan végigfuttattam a testén a pillantásomat. A csuklóján kívül sehol máshol nem látszottak sebhelyek. Összepréseltem a számat, ahogy felkeltem, és kibújtam először a felsőmből, majd a cipőm és nadrágom is sorra került, míg végül meztelenül álltam a kellemesen meleg vízsugár alatt. Az idő újra visszatért a medrébe, és vészesen fogyott. Félő volt, hogy ránknyitnak, amit semmiképpen sem akartam, így a padhoz léptem, és magamhoz vettem a tusfürdőt és a sampont. Ezekkel felszerelve siettem vissza, és térdeltem le Emma mellé, majd lassan, óvatosan, finom mozdulatokkal mosdatni kezdtem a nyakát, vállait, melleit, hasát. Mikor a felsőtestével végeztem, lecsúsztam a lábaihoz, és a szeméremdombját, hosszú combjait vettem kezelésbe. Minden mozdulatom törődő és gyöngéd volt, tele bűntudattal. Képtelen voltam elvonatkoztatni attól, hogy bármennyire is jó volt, és az őrület, ha csak időlegesen is, de felszállt az agyamról, mindezt az egyik betegemmel tettem. Önmagamat csak pár gyors mozdulattal mostam meg, és már másztam is vissza a fejéhez, és a hóna alá nyúlva húztam ülő helyzetbe ernyedt testét. Én lettem a támasza, a megdönthetetlen szikla, ami megtartotta. Meztelen mellkasom a hátának simult, ahogy a lábaim közé húztam, hogy meg tudjam támasztani. Sampont nyomtam a kezembe, majd megmostam a haját is. Ha valaki kívülről látott volna minket, talán azt hihette szeretők, vagy szerelmesek vagyunk, de nagyon messze állt volna a valóságtól. Kiöblítettem a haját, végül átöleltem, és hozzá simulva búgtam a semmin sem változtató szavakat.
-Bocsáss meg.
Jó fél percig öleltem, míg végre összeszedtem magam annyira, hogy felkeltem, elzártam a vizet, és őt a karjaimba kapva ültettem a padra. Gyorsan dörzsöltem át kiázott bőrét a törölközővel, miközben rólam még mindig csöpögött a víz, majd a kórházi ruhákat a kezébe nyomtam. Egy kötős nadrág, egy műtős felső.
-Öltözz fel.
A hangom csöndes volt, és rekedtes, de nyoma sem volt már benne a percekkel ezelőtti emésztő tűznek. Én magam is törölközni és öltözni kezdtem, miközben le sem vettem a szemem róla. Nem akartam, hogy összeessen, ahogy azt sem, hogy elszökjön, és bármelyik is következett volna be, abban a pillanatban ott termettem, hogy megakadályozzam.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Jan. 08, 2016 10:17 pm Keletkezett az írás




Derek & Emma



A köd lassan kezdett felengedni, és én is észhez tértem, vagy pontosabban kezdtem rájönni, hogy, amit tettünk az etikátlan, tilos, és bűnös dolog is egyszerre. Az élvezet pillanatában még talán boldognak is éreztem magam, de erről is csak az a kibaszott endorfin tehetett, mely elárasztott, és általa a mennyekben lebeghettem, hogy aztán a pokolba zuhanjak vissza. Lassan húzódott ki belőlem, és a kezdeti fájdalom átvillant az egész testemen is. Fáradtan, és ernyedten feküdtem a hideg csempén, és a fölém tornyosuló férfit figyeltem. Megbánta a dolgot? Érzett bármit is azzal kapcsolatban, hogy eleinte akaratom ellenére nyúlt hozzám? A magamban elhangzott kérdésekre a meggyötört tekintet adott választ, mégsem éreztem, hogy csak az én bűnöm lenne, sőt inkább őt hibáztattam a történtek miatt. Kirázott a hideg, amikor a hajamhoz ért, és könnyedén simított végig az ajkam vonalán. A légzésem megint felgyorsult, és a testem galád módon elárult. Félig lehunyt szempilláim alól néztem őt. Pszichológus, vadállat, vagy mindkettő? A „terápiának” nevezett eseményeken gondolkodtam. Bent akar tartani ezek után, és úgy tenni, mintha mi sem történt volna? Sajnos, akkor rossz ajtón kopogtat. Pillantása égette a bőrömet, és féltem is tőle. Megnyílt alattam a föld, és kiszolgáltatottá váltam. A lelkembe próbált beleférkőzni, és hasztalan próbáltam szabadulni a zöld íriszektől, valahogyan nem tudtam. Automatikusan összeszorítottam a két combomat, és a mellem elé helyeztem a kezemet, mintha ezzel megakadályozhattam volna, hogy ne nézzen. A legintimebb helyeken is járt, pedig szigorúan tiltották a szabályok, és nekem is észnél kellett volna maradnom. Az alkohol még nem ürült ki teljesen a szervezetemből , de már sokkal józanabb voltam, mint amikor ideérkeztem.
Egy időre eltűnt, és vélhetőleg a tusfürdőért sétált át, miközben az agyamban az előbbi képek pörögtek le. A vállamat, az ajkaimat szívta, a mellbimbóm keményen simult rá csupasz mellkasára. Átkoztam magam, hogy élveztem a szexet vele. Milyen nő leszek halálom napjára? Anya vajon most mit tenne? Ekkor jutottam el a mélypontra. Kezdtem felfogni, hogy tényleg haldoklom. Kevés időm van hátra, és még senkitől nem búcsúztam el, nem mondtam el senkinek, hogy talán hónapjaim vannak hátra. Észre se vettem, hogy visszaért hozzám dr. Brown, és elkezdett megmosdatni. Nem állítottam le a mozdulatban, de ezt kellett volna tennem. A távolba révedtem, és zaklatottá váltam. Menekülni szerettem volna innen a kocsim, a lakásom magányába. Nem kívántam megosztani a szomorúságomat, a dühömet vele. Egy kis ízelítőt kapott belőle az irodájában, de többre nem vagyok képes. Érzéketlenné kívántam válni. A tekintetünk akkor találkozott újra, mikor a hónom alá nyúlt, és felsegített a földről. Már azt sem érzékeltem, hogy milyen víz folyik rám. Az ajkaim kékre színeződtek, miközben forgott velem a világ. A gyomromból már kiadtam a sok napi alkohol-dömpinget, de a gyógyszerek hiánya csak most kezdett jelentkezni. Egy drága baba is lehettem volna, akit ide-oda rakosgat, de tudtam, hogy fejben ott vagyok, a zuhany alatt Derek Brown-nal. A hajamat is óvatosan vette tenyere közé, és öblítette ki belőle a koszt, illetve a bűzt, mely körüllengett. Mozdulatai a törődésről, a gondoskodásról árulkodtak. Édesanyám képe kúszott be lelki szemeim elé. Minden harmadik este habos fürdőt készített nekem, hogy egy kis játék után megmossa a hajamat. Ő is hosszan masszírozta a fejbőrömet, és kedves szavakat súgott a fülembe. Megremegtem a doki hangjától, és az érzelmi kavalkád miatt kibukott az első könnycseppem. Bocsássak meg neki? Válasz nélkül hagytam, és a vállába kapaszkodva végre elhagytuk a tusolót. A kis padra ültetett le, és gyorsan megtörölte a mellkasomat, illetve a lábaimat. A semmibe meredtem előre, és miután megkaptam a műtős felsőt, és kötős nadrágot sem mozdultam. Szépen lassan elkészült, mire én csak egy kicsit előrehajoltam. Komótosan tekertem fel a végét a nadrágszárnak, és bújtattam bele a jobb, majd a bal bokámat. Felfelé görgettem a csípőig, aztán felálltam, és megkötöttem a végét. A felsőt neki háttal vettem fel, és a csuromvizes hajamból csavartam ki egy kisebb adagot, mely alattam kisebb tócsát képezett. Úgy leste minden rezdülésemet, mintha menekülni akarnék. Vajon a fejemben olvasott? Elindultam az ajtó felé, de utamat állta, és végre ekkor megtaláltam a hangom. Feltekintve arcára szólaltam meg ridegen.
- Ha nem hagy elmenni, akkor búcsút mondhat az állásának. Nem leszek rest feljelenteni, amiért megerőszakolt szinte a zuhany alatt. A sokkterápia régen nem része már az orvostudománynak. Nem fogok magyarázkodni a kezemen lévő sebek miatt sem, a többit meg látta. Nem okoztam komolyabb kárt magamban. Most pedig jobban jár, ha elenged..– ismét megpróbáltam, de mintha kőkemény falnak ütköztem volna.
- Engedjen el… - remegett a hangom, mert egyedüllétre vágytam. Az összeomlás szélére kerültem, és ehhez nem kellett társaság. Álltam pillantását, de az enyém kezdett elhomályosulni a kitörő könnyektől.


MADE BY TORIE ♥


A hozzászólást Emma Harrington összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd. Jan. 12, 2016 10:36 pm-kor.
Vissza az elejére Go down


Egyéb egészségügyis
▪▪ Hozzászólások száma :
79
▪▪ Hírnév :
6
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Kedd. Jan. 12, 2016 5:02 pm Keletkezett az írás



Minden érzékszervemmel rá figyeltem, felé fordultam. Türelmesen vártam, hogy felöltözzön, miközben magamra rángattam a melegítőalsómat és egy fekete pólót. Cinikusan húztam el a számat, és legszívesebben felképeltem volna magam. Persze, hogy türelmes voltam. Kitomboltam magam, így most pár óráig a libidóm nyugton lesz. Csakhogy ami történt, azt már nem tudtam meg nem történtté tenni. Folyamatosan futottak a fejemben a megoldások, de a valóságban egyik sem volt tökéletes. Ráadásul, ha már az egyik orvosi szabályon keresztülgyalogoltam, legalább a másikon nem kellett volna. Nem engedhettem haza. Pedig láttam a szégyenét, a benne kavargó érzelmi káoszt, a vágyat a magányra, de egyszerűen képtelen voltam eltekinteni attól a ténytől, hogy a csuklóján, ha csak felszínesen is, de ott díszlettek a depresszió nyomai. Meg kellett bizonyosodnom arról, hogy nem fogja bántani magát.
Ahogy az ajtó felé indult, elálltam az útját. A szavaira megrándult egy izom az arcomon. Furcsa fintora a sorsnak, hogy már megint hasonló szituációba keveredtem, mint pár héttel ezelőtt. Beletörődőn túrtam vizes tincseimbe, de nem léptem arrébb.
-Minden jogod megvan ahhoz, hogy dühös legyél, és nem fogok ellenkezni, ha feljelentesz, hiszen amit tettem minden etikai és erkölcsi korláton túlmutat. Az előbb már bocsánatot kértem, és tudom, hogy ez édes kevés, de többet nem tudok tenni. Legalábbis ezzel kapcsolatban. Viszont a csuklódon lévő sebek segélykiáltások, akár tetszik ez neked, akár nem, és a jelenlegi állapotodban nem engedhetlek haza.
Tagadóan csóváltam a fejem, miközben valami idióta táncot jártunk egymás tükörképeiként. Mindig arra mozdultam, amerre ő, esélyt sem adva arra, hogy kikerüljön és megszökjön. A szemébe gyűlő könnyekre elfojtottam egy sóhajt, és magamhoz húztam, akármennyire is kapálózott. Ebben most nem volt semmi hátsó szándék. Egyszerűen csak elbújtattam a világ elől, miközben a két karom óvón ölelte, és csak álltam mozdulatlanul, elbámulva a feje fölött a csempe irányába.
-Emma… Talán most engem utálsz a legjobban a világon, és valószínűleg a hozzáértésemet is megkérdőjelezed a történtek miatt, de hidd el, valóban segíteni szeretnék neked. Nem tudom mi történt veled, de azt látom, hogy hatalmas teherként nyomja a lelkedet, és képtelen vagy egyedül megbirkózni vele. Nem kérem, hogy most mond el, de ha sírni szeretnél, tedd meg. Itt nem látja senki rajtam kívül. De a kérésed, hogy hazaengedjelek, meg kell tagadnom. Törvény írja elő, hogy ha valaki öngyilkossági kísérletet követ el, akár bevallottan, akár nem, és ennek látható nyomai vannak, legkevesebb 24 órás megfigyelés alá kell helyezni. Törődj bele, hogy a ma estét a pszichiátrián fogod tölteni. Természetesen, ha szeretnéd, akkor kaphatsz másik pszichológust, vagy pszichiátert, de valakivel beszélned KELL, ha haza akarsz menni. Orvosi papír nélkül még az emeletet sem hagyhatod el, nemhogy a kórházat… még annyi választási lehetőséged van, hogy én viszlek a szobádba, vagy a nővérek.
A hangomból érződött a sajnálat és az együttérzés, de nem tehettem semmit. Illetve nem AKARTAM többet tenni annál, amit már eddig is megtettem. Nagyon közel voltam ahhoz, amit mondott, hogy elveszítsem nemcsak az állásomat, hanem az engedélyemet is. Megfogadtam, ha ezt megúszom, akkor beszámolok Dwaynenek a tébolyomról, és a segítségét kérem, mert kezdett minden kicsúszni az irányításom alól, és még addig vissza akartam nyerni a tisztánlátásomat, és az egyensúlyomat, amíg aprócska esélyem volt rá.
Finoman eltoltam magamtól Emmát, és az álla alá nyúlva emeltem meg a fejét, hogy lássam a szemeit.
-Értetted, amit mondtam?
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Jan. 12, 2016 10:42 pm Keletkezett az írás




Derek & Emma



Űzött vadként kezdtem el viselkedni, akit nem hagytak elmenekülni. A vadász bekerített, és nem volt út, melyre mehettem volna. Velem egy időben mozdult meg, és cseppet sem tetszett, hogy az akaratom ellenére akar cselekedni. Láttam az arcvonásain, hogy esze ágában sincs engem egyedül hagyni, ami még rosszabb is, mert szavakkal is megerősítette a legnagyobb félelmemet. Váratlanul ért, hogy magához rántott, és óvón a karjai közé zárt. Ez nem felelt meg annak a vadállatnak, aki percekkel ezelőtt a magáévá tett. Törődő és gondoskodó akart lenni. Teljesen összezavart, és felkészültem a további harcra, de most egyetlen árva szó se jött ki a torkomon. Mit akar ezzel elérni, hogy megnyíljak neki? Szédültem egy kicsit, és még ellenkeztem egy sort, mert nem kívántam elfogadni a biztonságot, melyet felkínált nekem. Mostanában senkitől nem kaptam meg ezt a fajta odafigyelést, és iszonyúan vágytam egy kis szeretetre, egyetlen morzsára belőle. A számkivetett házi kedvencek is többet kaptak, mint én. A sírástól rázkódtam, és a mellkasába fúrtam az arcomat. El akartam bújni a nagyvilág elől, és elfelejteni, hogy haldoklom, hogy nincs már mellettem az anyukám, hogy még soha nem voltam szerelmes, és soha nem is leszek. Aggódtam a kilátástalan jövőm miatt is, de senkivel nem oszthattam meg ezeket az aggályokat. Csendben, sírdogálva hallgattam, amiket mondott nekem. A kezem megadta magát, és egyszerűen összefűzve, a pólójába kapaszkodtam meg. Olyan közel kerültem hozzá, hogy kiöntsem neki a lelkemet, hogy elmondjam neki, egyedül nem vagyok képes szembemenni a főnökömmel, hogy rettegek a műtét kimenetelétől, hogy egyáltalán nem akarok kés alá feküdni, és hogy a napjaim megvannak számlálva, mégsem mondtam neki semmit. A könnycseppek eláztatták fekete felsőjét, de szüntelenül jöttek újak, és a folyamat nem állt meg. Elérte azt, hogy összetörjek, hogy ne tudjak már semerre se menni. Haragudtam az egész világra, Nathanre, saját magamra, és rá is, mert kihasznált. A védőhálója lettem ma délutánra, és tudtam, hogy nem csak a vágy miatt esett nekem. Szükségét érezte ennek, és ez rosszabb, mert felejteni akart, kikapcsolni, és csak az állati ösztönöknek élni. Megbocsájtható az ilyen tett? Talán igen, de most még arra se voltam képes, hogy normálisan gondolkodjak. Nem akartam, hogy itt tartson, főleg nem a hülyék között. Öngyilkosság? Nincs annyi merszem, hogy magam vessek véget az életemnek. Miért is tenném, ha olyan kevés időm van hátra? A könnyeim végül elapadtak, és eltolt magától. Hát eddig tartott a védelem, és most jön a megrovás, az ágy, a bezártság. Nedves szempilláim alól tekintettem fel rá, amikor arra kényszerített, hogy zöldeskék íriszeibe nézzek.
- Nem, nem értettem meg. – ráztam meg tagadólag a fejemet. Az erőm elhagyni készült.
- Tudja dr. Brown már így is halálra vagyok ítélve, nem tenném ki magam annak, hogy magam vessek véget az életemnek. Ezek itt? – fordítottam felé a csuklómat, hogy jól lássa a friss hegeket.
- Az életben maradásom biztos jelei. Még éreztem, az agyam nem tompult el eléggé az alkoholtól…csak érezni akartam a fájdalmat, hogy nemcsak képzelődöm… - csuklott el a hangom, és a szemkontaktust tartva egyre halkabban, és érthetetlenebbül beszéltem.
- Sajnálom, ha azt gondolja… - az áruló húscafat, ismét közbeszólt. Megmerevedtem a fájdalom első hullámának észlelésekor. A légzésem szaggatottá vált, és fekete pöttyök táncoltak a szemem előtt.
- Már halálra vagyok ítélve… - pillantottam fel még egyszer a zöldeskék szivárványhártyába, és ezután rábíztam magam a sorsra. A szívem még egy erőset szúrt, majd elsötétült előttem minden.


MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down


Egyéb egészségügyis
▪▪ Hozzászólások száma :
79
▪▪ Hírnév :
6
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szer. Jan. 13, 2016 3:53 pm Keletkezett az írás



Az ellenkezése teljesen érthető volt azzal kapcsolatban, hogy ne érjek hozzá, de képtelen lettem volna magára hagyni. Sütött róla, hogy szüksége van egy ölelésre, és bár a történtek után talán nem én voltam erre a legalkalmasabb személy, jelenleg csak én voltam itt, aki ezt a vágyát teljesíteni tudta. Így csak öleltem, és hagytam, hogy sírjon, miközben felsoroltam az érveimet, bár nem voltam benne biztos, hogy meg is értette, vagy hogy egyáltalán eljutott a tudatáig. Mikor közelebb bújt, és az arcát a mellkasomba fúrta, az ujjaival pedig a pólómba kapaszkodott, csak szorosabbra vontam a karjaimat és az ölelésem. Nem tudtam mi a gond, de meg akartam védeni, mert szívbemarkoló volt a sírása és a fájdalma, melyből csak a Jóisten tudta mennyi volt az én hibám. Jó lett volna, ha az elmúlt bő fél órát kitörölhettem volna az emlékeiből, de nem voltam mesékből jól ismert varázsló, vagy éppen palackból kifüstölgő dzsinn. Ráadásul talán pont ez volt a katalizátor ahhoz, hogy keresztülrobbanva a védőbástyáin végre sírni kezdett. Minden gyógyulási folyamatból kihagyhatatlan volt ez a lépés, legfőképpen ha lelki sérülésekről volt szó.
Nem tudtam meddig álltunk összefonódva, de ahogy elapadtak a könnyei, eltoltam magamtól és a pillantását kerestem. Megerősítést vártam arra, hogy tudja, és legfőképpen MEGÉRTETTE, hogy mi vár most rá, de a szavai elutasítóak voltak. A tekintetem határozottá vált, és hidegen villant, bár a folytatást hallva némileg értetlenül vontam fel a szemöldököm.
-Halálra ítélve?
Nem akartam erős túlzásnak beállítani a kijelentést, amíg nem tudtam miről van szó. Mozdulata nyomán az eddig arcát, tekintetét kutató pillantásom felém fordított csuklójára rebbent, miközben lassan ingattam a fejem.
-Sem az alkohol, sem az öncsonkítás nem old meg semmit. Az első menekülési reakció, a másik meg bántalmazás, még ha csak bizonyságszerzés is.
Az újabb vészjósló mondatra viszont most már ráncba szaladt a homlokom. Összeszűkült szemekkel meredtem rá. Valami nem volt rendben. Sem a kijelentéssel, sem Emmával. A felszínes és kapkodó légvétel semmi jóval nem kecsegtetett, ahogy a felakadt szemek sem. Még szerencse, hogy az egyik kezem a derekán pihent, így csak az egyensúlyomból billentem ki egy pillanatra, miközben a másik kezemmel a karját ragadtam meg, megakadályozva, hogy a padlón kössön ki. Rémülten kaptam a karomba, és úgy rontottam ki a fürdőből, mintha a pokol kutyái üldöznének.
-Hívjanak orvost azonnal! – kiáltottam a nővérek felé, miközben karomban az igencsak könnyű teherrel rohantam be a legközelebbi kórterembe. Az üres ágyhoz lépve óvatosan tettem le, és simítottam ki a haját az arcából, majd párszor óvatosan megcsapkodtam az arcát.
-Emma…Emma…nyisd ki a szemed…
Az érkező nővérek toltak arrébb, míg az ügyeletes főnővér félrevont.
-Mi történt?
-Fogalmam sincs. Beszélt hozzám, aztán levegő után kapkodott, végül elájult. Mindenesetre a csuklóján lévő vágásokat is el kellene látni. És elég tisztességes mennyiségű alkohol volt benne, aminek a nagyját már kiadta magából, de biztos, hogy még kering a szervezetében.

Idegesen és aggódva pislogtam az ágy felé, ahol Emma körül legalább két nővér intézkedett, majd az orvos is megérkezett. Én nem tehettem mást, csak vártam, és befogtam a számat. A szoba sarkába húzódtam, ott dőltem a falnak karba tett kézzel. Azt hittem felrobbanok, bár az arcom már ismét olyan kiismerhetetlen volt, mint szokott lenni. Csak a tekintetem mélyén bujkált aggodalom. Nagyon reméltem, hogy nem miattam történt ez az egész, bár ezt a lehetőséget sem zárhattam ki. Mindenesetre az ájulása előtt mondott szavai elég sötét jövőt vázoltak fel. Most már igazán tudni akartam mi a fene folyik körülötte és benne.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Jan. 13, 2016 10:52 pm Keletkezett az írás




Derek & Emma




A szívverésemmel egy időben merültem el a sötétségben is. Nem az első alkalommal landoltam ezen a helyen, és furcsán érintett, hogy most még csend is társult mellé. Teljesen magamra maradtam, és nem tudtam, hogy melyik a vészjóslóbb. Az, hogy itt vagyok, és nem kérhetek segítséget, vagy az, hogy nem tudom eldönteni, hogy élek-e még, vagy máris elveszítettem a játszmát a testem katalizátorával szemben. Az egész szürreális élménynek írható le. Tisztában vagyok vele, hogy most álmodok, vagy mindesetre, nem vagyok itt. Az előbb még vígan boncolgattuk a természetem határait, és a kezemen lévő sebeket, de csak a nedvesség, és a szótlanság lett a társaságom. Az agyam furán tompán lüktetett, és nehéz lett volna meghatározni ennek a helynek a nevét. Átmenet a halál és az eszméletvesztés között? A végtagjaimat nem bírtam koordinálni, és csak az érzékszerveimre, és a belső hangra támaszkodhattam. A rosszullétek más esetben egy fehér fénnyel összekötött alagúttal végződtek, de jelen pillanatban még ez is elmaradt. Álltam ott a szakadék szélén, és vártam valakire, vagy valamire. A csodára, ha másképpen nem nevezzük nevén a dolgot. Nagybetűkkel is leírhattam volna, de semmi értelme nem lenne, a tényeken úgysem változtatna. Emma Harrington a kaszás legjobb barátja lesz, és nem ellenkezhetek a természet törvényeivel. Az én életem hamarosan véget fog érni, és a földi élet formájában megszűnök létezni. Senki nem fogja megkérdezni tőlem, hogy készen állok-e a végső utazásra, mert az úgyis be fog következni, ha akarom, ha nem. A helyszín hirtelen változni kezdett, és egy ismerős mosoly bontakozott ki a félhomályban. Édesanyám arca jelent meg előttem, és rajzolódott ki teljesen. A barna hajtincsek, és a kék szemek adták a keretet gyönyörű, elefántcsontszínű bőréhez. A holdfényben még természetfelettinek is mondtam volna, mégis nagyot dobbant a szívem a kedves arc láttán. Elindultam felé, de ahogyan közeledtem úgy távolodott az alakja. Szomorú mosollyal ajándékozott meg, és arra kért, hogy legalább adjam meg az esélyt arra, hogy élhessek. A mondandóját bonyolult megoldásokba bújtattam, holott pofonegyszerű volt a válasz, csak nem ismertem be.
- Kérem az eredményeket…kapjon nitroglicerin, és béta blokkoló keveréket. Az EKG eredmények nem jók. Mindenképpen bent kell tartanunk éjszakára. Készítsenek elő egy szobát, és reggel újabb vizsgálatokat kérek. Hilda, kérem az oxigénellátás érdekében helyezze fel a kisasszonyra a maszkot, semmilyen hirtelen mozdulatot nem tehet. Hagyják pihenni, és kössenek be egy infúziót is a folyadékpótlás miatt. A kezét kössék be… - a hangból ítélve egyáltalán nem édesanyám közelében voltam, de már nem is azon az átmeneti helyen. Helyette több hang is összemosódott, és egy éles pityegés jelezte, hogy bizony rosszabbul lettem. Laposakat pislogva próbáltam kinyitni a szememet, de nem voltam képes rá, ezért inkább továbbhallgatóztam, hogy kivel is vagyok, és mit keresek itt.
- Dr. Brown jól hallottam, hogy Ön talált rá Emmára? Az elsődleges vizsgálatok alapján komoly betegséggel kell szembenéznie. Ráérne egy pillanatra, mert akkor elmondanám, mi a gond, és az is érdekelne, hogy mi válthatta ki ezt az állapotot? – vont félre valakit a mellettem álló, vagy mindenesetre a közelemben álló férfi. Hirtelen nem tudtam, mi történik, mert a számra erősítettek egy maszkot, és könnyebben kaptam levegőt, mint az előbb. A valóság összemosódott megint az álommal, és hamarosan elaludtam a gyógyszereknek hála.
- Dr. Brown, Emmának angina pectorisa volt. Szívizomgörcsöt kapott. A jelenlegi eredmények alapján amúgy is meg van terhelve a szíve, és sajnos egy súlyos betegséggel küzd. Nem egyeztettem még ugyan dr. Graham-mel, de biztos vagyok benne, hogy ez már végstádiumú szívelégtelenségre utal. A fiatal kora ellenére igen gyenge a szíve, és bármilyen megterhelő mozdulat, a stressz is kiválthatta ezeket a tüneteket. Mit észlelt az ájulása előtt? Nem merevedett meg a teste? Esetleg nem kapkodta a levegőt? Gyakori tünet ilyen esetekben. Szerencsére még időben cselekedtünk, mielőtt végzetes kimenetele lett volna az esetnek. Emmának új szívre lesz szüksége, különben rövid időn belül meghal. Most valószínű pihenni fog, de a gyógyszer rendszertelen szedése, és az alkohol előidézhették a görcs kialakulását, illetve, ha nagyobb erőkifejtésnek volt kitéve a szervezete. Magának köszönheti, hogy időben tudtunk cselekedni. – veregette meg a vállát a férfi a pszichológusnak. A nővérek elvégezték a dolgukat, ezért távoztak a kórteremből.


MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down


Egyéb egészségügyis
▪▪ Hozzászólások száma :
79
▪▪ Hírnév :
6
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Pént. Jan. 15, 2016 4:47 pm Keletkezett az írás



Az orvost hallgatva összeszaladt a szemöldököm, hát még amikor oxigénmaszkot tettek rá. Elfojtottam egy sóhajt, miközben idegesen ácsorogtam a sarokban, hogy ne legyek útban. Emmának most elsősorban nem lélekmasszázsra volt szüksége, hanem arra, hogy stabilizálják az állapotát, ahogy elhallgattam a dolgokat, és ez nagyon nem tetszett. Kimondottan rossz érzésem volt ezzel kapcsolatban, amit a hozzám lépő orvos szavai sajnos megerősítettek. Megfeszült az állkapcsom, a tekintetemben ádáz háború dúlt, mert legszívesebben felpofoztam volna a lányt, akinek most majdhogy nem az életéért küzdöttek, hogy hogy lehetett ilyen felelőtlen.
-Ráérek. Tudnom kell, hogy mi van vele, mert egy értelmes szót nem tudtam kihúzni belőle. Annyit mondott csak, hogy halálra van ítélve, de ennél bővebb magyarázatot nem kaptam.
Nehezen bár, de elfordítottam a fejem Emmáról, és immár az orvosra koncentráltam minden figyelmemmel. A lányért most úgysem tehettem semmit. A magyarázat görcsbe rántotta a gyomromat, és éles pengeként hasított a szívembe. A bűntudat mázsás súlyként nehezedett rám. Most már biztos voltam benne, hogy ez az egész az én drasztikus tetteim következménye, és ez alól nem kaphattam feloldozást. Idegesen túrtam a hajamba. Végstádiumú szívelégtelenség. Így már érthető volt a viselkedése, a bezárkózása, a dühe, agressziója és a masszív ön- és életutálata.
-Ahogy a nővérnek is mondtam, levegő után kapkodott. Az meg, hogy mi válthatta ki… Erősen illuminált állapotban jött el hozzám, és mivel dührohamot kapott, bedugtam a tus alá, mielőtt még kárt tett volna bennem, vagy magában. Lehiggadt, de mindenáron haza akart menni, én meg nem engedtem. Látta a csuklóján a vágásokat. Tudja mi ilyenkor a teendő. Elmondtam neki, és utána lett rosszul.
Bár a válaszomat nem nevezhettem szűkszavúnak, igencsak nagy vonalakban vázoltam fel a történteket, kihagyva belőle azt a részt, mikor félig-meddig megerőszakoltam. Élvezte, ez nem volt kérdés. Láttam, éreztem, hallottam. Viszont ha tudtam volna mennyire beteg, valószínűleg eszembe sem jutott volna a frászt hozni rá, szórakozni vele, és akkor ez az egész helyzet elkerülhető lett volna.
Tehetetlenül szorítottam ökölbe a kezemet. Az utóbbi időben, Robinnak hála hibát-hibára halmoztam. A hallgatás és az, hogy a szakmai hozzáértésem is labilis pályára siklott, egyszerűen túl sok volt már nekem. Képtelen voltam ezt így tovább csinálni. A lehető legrövidebb időn belül beszélnem kellett Dwaynel, mielőtt még valami visszavonhatatlan és végérvényes, akár halálos hibát követek el.
-Mi lesz most vele? – pillantottam az ágy irányába. Aggódva figyeltem a sápadt lányt a fehér párnák között. Nehezemre esett magára hagyni, de számomra most ez tűnt az egyedüli járható útnak. Jelen pillanatban nem tehettem érte semmit, és a kezelése a köztünk történtek után szóba sem jöhetett. Legalábbis nem általam.
Félig az orvosra figyeltem, de közben már azt számolgattam hány betegemet kell átirányítanom a kollégákhoz. Voltak bennfekvőim, bejárósaim, és olyanok is, akikhez nekem kellett házhoz mennem. Még ha el is osztottam őket, mindenképpen túlterheltem a többieket, de már választási lehetőségem sem volt. Képtelen voltam józan ésszel végezni a munkámat, és ez kezdett látható formát önteni. Nem szívesen adtam fel a praxisomat, de nem nagyon láttam más lehetőséget, hacsak nem azt, hogy itt felmondok, és átmegyek egy másik kórházba, egy másik városba, egy másik országba. Akkor talán képes lennék megpihenni és elfelejteni Robint, aki felforgatta a lelkiéletem, az érzelemvilágom, az ösztöneim, és úgy teljes egészében az életemet. Nem örültem annak, hogy ennyire kicsúszott a dolgok irányítása a kezem alól. Megszoktam, hogy minden úgy folyik, ahogy annak kell, és én vagyok az a mozdíthatatlan kőszikla, aminek mindenki támaszkodhat, mégsem omlik össze. Most mégis darabjaimra estem…
-Amennyiben felébred, és már hazaengednék, előtte még kötelezzék pszichológiai vagy pszichiátriai kezelésre. Valószínűleg a napokban szembesülhetett a diagnózissal, és ettől borult ki ennyire, ezt pedig egyedül nem képes feldolgozni. Ahhoz, hogy képes legyen kitartani, vissza kell nyernie a hitét, amit most elvesztett, és ehhez orvosi segítségre van szüksége. Ha bármi kérdése van még, emailben vagy telefonon elér.
Biccentettem az orvosnak, majd az ágyhoz léptem. Finoman simítottam meg Emma kezét, és figyeltem egyenletes légzését. Szüksége volt a pihenésre mind testileg, mind lelkileg. Már bocsánatot kértem tőle, és semmi mást nem tudtam tenni, amivel enyhíthettem volna a fájdalmát. Nehéz sóhajjal húztam el a kezem, és sétáltam ki a kórteremből az irodám felé. Fél óra múlva már a kocsimhoz tartottam azzal a szent elhatározással, hogy MA beszélek Dwaynenel.
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 5:05 am Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Derek and Emma
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: