Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 9 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 5 vendég :: 1 Bot

Cloe Ackermann, Dimitri Grigorenko, Grace Washington, Nathan Graham

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Hétf. Dec. 28, 2015 4:14 pm Keletkezett az írás



Sarah and Hayden
 





- Egy kávét? - nyújt elé Tim egy jól megtermett, nagyjából fél literesnek is tökéletesen megfelelő bögrét amiben illatos fekete kávé gőzölög. Fáradt szemei egy pillanat erejéig felcsillanni látszanak mikor belegondol abba, hogy mennyi életet tudna magába erőszakolni csak ezzel az egy bögrével, ám amikor eszébe jut, hogy épp leszokóban van és a napi hat, hét adagját lecsökkentette háromra amit már rég túllépett, ez a fény máris eltűnik.
- Kösz, de nem. Sok lenne mára...
- De úgy nézel ki haver, mint aki mindjárt összeesik. Ekkora karikákat egy szem alatt még életemben nem láttam. Fáradt vagy?
- Nem, azért nézek ki így, mert majd kicsattanok és órákon át csak aludtam a pihenőben. Egyéb hülyeség? - nevet fel szórakozottan Tim idétlenségére reagálva, elvégre soha nem szívlelte az ilyen nyilvánvaló kérdéseket. "Fáradt vagy?" Hát nem látja rajta azt ami magától értetődő? Minek megkérdezni?
Már negyedik napja annak, hogy visszajöttek Zoyával Svájcból, ő mégis úgy érzi, mintha legalább most érkezett volna a reptérről egy hosszú, vérfagyasztó utazást követően. Mindig kimerültnek és idegesnek érzi magát a repülőutakat követően, hisz nem csak agyilag de fizikailag is lefárasztja a magasságtól való félelme. Most viszont sokkal inkább a betegek azok, akik lefárasztották és kimerítették az elemeit. Lassan már a háta közepére se kívánja őket, nem véletlenül könyörög a nem létező Istennek azárt, hogy most az egyszer tekerje vissza neki az időt két héttel ez előtt-re, mikor még a Svájci hegyekben főzőcskézett és ünnepelhetett azzal a lánnyal, akit mindennél és mindenkinél jobban szeret. Soha az életében nem érezte magát olyan boldognak és kipihentnek, gondtalannak, mint azokban a napokban. Nem volt más dolguk, mint egymást szórakoztatni, nagy sétákat tenni a városban, majd együtt ágyba bújni, hogy aztán egymás ölelésében köszönthessék a reggelt és a hóesést mely hatalmas, sűrű pihés lepelként fedte be a környéket. Már most biztos abban, hogy a közeljövőben ezt megint megfogják ismételni, csak példának okául Ausztrália másik végében. Ott, ahonnan nem tudják őket pillanatok alatt visszavarázsolni egy sürgős eset miatt.
Először azt gondolta, hogy lesz ideje kipihennie magát és épp elegendő energiával fog feltöltődni ahhoz, hogy újult erővel kezdjen neki a munkának... viszont csak azt érte el vele, hogy visszakívánja a gondtalanságokkal töltött perceket, órákat és napokat. És a legnagyobb szomorúságára az a lélek aki meghallgatná a kínjait, inkább csak rá sóz papír formájában még néhány beteget, mikor elhalad mellette. Így este nyolc óra magasságában már csak ő az egyetlen ember a traumán, aki szorgalmasan teszi a dolgát - a többiek csak ücsörögnek a maguk gondatlanságában - még akkor is, ha a műszakjának vége felé jár, mikor is ideje lenne szedelőzködni és megfogni Zoyácska apró kezét, hogy induljanak haza. De addig is be kell fejeznie még néhány orvosi papír kitöltését és meg kell néznie az egyik betegét, akit azzal a tudattal hagyott ott a kezelőben, hogy a nővérek beadják neki az általa előírt gyógyszereket.
- Mikor végzel ma? Nem jössz el sörözni egyet? Talán rád férne egy kis kikapcsolódás - kíváncsi, gyermeteg tekintettel kortyol bele a kávéba amit az imént Hayden elutasított így gondolta, ne menjen kárba, megissza ő maga.
- Tim... két hétig megállás nélkül csak kikapcsolódtam és ha most lelassulok, mert megállás nélkül csak azzal foglalkozok, hogy mikor lehetne kicsit lazulni két beteg között, akkor nem fogok visszarázódni. És ebbe beletartozik a sörözés is. Nem akarok sörhasat, remélem megérted - nyitja ki az első akta kemény fedlapját.
"Raymond T. Cole..."
- Ó még mindig ez? Senki nem vette a fáradtságot, hogy megírja a papírjait? - morog az orra alatt, de aztán eszébe jut a hétvége amit rögtön meg is említ, miközben vadul csipogó telefonját kikapja a fehér köpenyéből.
- Te figyelj már, ha most nem is megyek veletek, a hétvégén átugorhatnál Reginával hozzánk. Zoyával, Leahval és Tommyval csinálunk egy kis kerti összeröffenést, talán még Evelynet is meghívja a nagyszájú. Lesz barbecue és minden finomság, többek között sör is. Majd csörögj rám, hogy döntöttetek - veregeti meg a vállát és már ott is hagyja a meglepett tekintetű srácot akinek menet közben megállt a kezében a bögre, ahogy épp kortyolt volna belőle.
- Jó, majd hívlak!... Kösz a meghívást! - csupán ennyit hall abból, - de azt is halkan -  mikor Tim utána kiált, viszont ő erre már nem reagál csak szedi a sánta lábait a trauma felé, ahol rögtön összefut két mentőssel.
- Mindenhol téged kerestünk, szedd össze magad, mennünk kell!
- Én kérek elnézést, épp papírokat vettem át - lebegteti meg a két srác előtt a fehér lapokat, amit aztán a mellette álló másik rezidens kezébe nyom - ezeket nézd át, kartonozd át őket és vidd le őket a helyükre. Név és dátum szerint tedd sorrendbe a másolatokat. Ti pedig mondjátok, hogy mi történt.
- A tűzszerészek szerint gázrobbanás volt egy belvárosi épületben. Beomlott két emelet és az egyik szobában bent ragadt egy húszas évei elején járó srác. Bementünk érte, hogy kihozzuk, viszont beszorult a lába... a tűzoltók se tudják elmozdítani, nagy valószínűséggel komolyan megsérült mert túl sok a vér körülötte. Félünk, ha elmozdítjuk akkor elvérzik. Talán az a nagy vasgerenda tartja őt még életben - egy pillanatra félrever a szíve mikor végighallgatja Daniel helyzetjelentését az esetről, ő pedig anélkül kezdi átvenni magára az ismerős piros-sárga ruháját, ami még két évvel ez előttről lett neki biztosítva arra az időre míg a mentősöknél volt, hogy hülyén érezné magát amiért a folyosó szélén öltözködik.  Tudja jól, hogy akár azokon a másodperceken múlhat a férfi élete, hogy félre vonul vagy sem, épp ezért ahogy magára rántja a terepre szánt fekete bakancsot és a piros kabátot, már jelez is a vele nagyjából egykorú srácoknak, hogy mehetnek.
- Rajtam kívül ki jön még?
- Sarah már kint van a helyszínen, a tűzoltósokkal és a mentősökkel egyeztet. A tűzszerészek próbálják elzárni a gázt, de olyan sok a törmelék az útban, hogy lassan tízedik perce nem tudtak tovább jutni, próbálják a lehető legnagyobb odafigyeléssel eltüntetni a törmelékeket. Titeket feltudnak majd juttatni de a gázcsövek odébb vannak kicsit és az egyiknek nagyon rossz az állapota - egy pillanatra elbizonytalanodik és egyáltalán nem érzi úgy, hogy menni fog neki ez a közös munka. Sarah nevének kiejtésével olyan, mintha az agyét kezdenék el karcolni, hisz emlékszik az utolsó "beszélgetésükre" ami nem épp a legszebb és legtisztességesebb módon zajlott. Akkor rettenetesen elveszítette a hitét abban, hogy ők ketten az életben még valaha úgy tudnak egymásra nézni, mint annak előtte, de aztán nem akarta túl nagy dobra verni a dolgot, hisz remélte, hogy tíz évet nem fognak csak úgy eldobni a semmiért. Viszont afelől semmi kétsége, hogy megfogja keresni Mirandát, hogy neki mi a véleménye? Ő miként tudná kezelni őt, ha a rezidense lenne az utolsó évben? Olyan emberre van szüksége, mint amilyen Faith is volt. Valakire aki megérti és aki segíti őt a fejlődésben nem pedig hátráltatja megkérdőjelezve azt, amit eddig elért.
- Vannak kint olyan eszközök amivel esetlegesen egy amputálást végig lehet csinálni?
- Elvileg van Sarahnál.
- Jól van - biccent, hisz abban az egyben biztos, hogy alaposság terén nagyon ott van a nő és ha azt mondták, hogy vitt ki magával cuccokat, akkor minden bizonnyal így is van - akkor menjünk!

Sürgető szirénázás mellett öt percükbe telik, hogy kiérjenek a helyszínre ami egy hatalmas, romos toronyépületet jelent. Nem csak az érintett két emeleten - a hetedik és nyolcadik szinten - de alatta és felette is kettővel kitörtek az ablakok a robbanás hullámainak köszönhetően, ez által horrorisztikusabb, misztikusabb látványt kölcsönözve a szürkés tömbépületnek.
Gyors lépekkel hagyja maga után a mentőautót, hogy aztán Sarah mellett vessen gyökeret.
- ... és a lifteket semmiképpen ne használják! A második lépcsőház felől biztonságosan feljutnak a hetedikre, onnan majd két tűzoltó viszi tovább magukat. Ne felejtsenek el inni! - tudatja az egyik tűzszerész velük az alapokat, majd tovább áll, hogy az épület térképét elővéve rájöjjenek, miként tudnak eljutni a gázvezetékekhez.
- Itt van a doboz, minden van benne amihez szükség lesz. Sarah, Hayden, csak ügyesen! Folyamatosan legyetek vonalvégen - nyomja bele a nő kezébe a régi telefonra emlékeztető masinát, a srácéba pedig a műszerekkel és orvosi kellékekkel, infúzióval teli táskát.
- A lift ellen nincs kifogásom - motyogja Hayden, majd aggodalmas zöld szemekkel vet egy pillantást Sarahra, akivel az utóbbi balhéjuk óta egy szót se beszélt, viszont most észnél kell lenniük és félre kell tenni minden sérelmet amit a másik irányából éreznek.
- Ugye végigtudjuk csinálni ketten?...




Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Dec. 28, 2015 8:08 pm Keletkezett az írás



Hayden && Sarah

Lassan belelépek a harmadik napba, hogy dolgozom. Mindenkinek azt mondtam, hogy fantasztikusan telt a karácsony, de ez hazugság volt. Hiszen végig dolgoztam, a mai ügyelet végén már készülődtem haza, hogy kialudjam magam.  Az igazat megmondva, eléggé lesokkolt, hogy úgy beszélt velem Hayden, ahogy senki másnak nem engedném meg. Sok mindent a fejemhez vágott, a legrosszabb még is az volt, hogy a szakmai hozzáértésemet vonta kétségbe. Hogy összeférhetetlenséggel vádolt. Lehet, hogy kemény vagyok, hogy határozott. De a betegek az első. Mai napig azt mondom, hogy igazam volt, hogy Hayden sokszor szívből dönt és nem észből.
Olyan érzésem volt, hogy ezt tisztáznom kellene az úriemberrel, de még nem volt alkalmam találkozni vele, bár lehet ez a saját hülyeségem, mert mindig mást kértem magam mellé. Amit persze mindig megbántam, mert ennyi két bal kezes idiótát még nem hordott a föld a hátán, mint akiket sikerült kifognom. Hogy hiányzott Hayden? Igen. Sok időt töltöttem vele, és lehet, hogy a munkában nem vagyunk egy hullámhosszon, de attól még ő a nem létezőcsaládom tagja.
Kifésültem a hajam és bele néztem a tükörbe, hatalmas fekete karikák fogadták fáradt tekintetemet. Mélylevegőt vettem, már csak ki kell, jussak a kórház ajtaján és mehetek is haza, aludni. Írhatok Brodie-nak egy jó éjt sms-t. Hogy tudja, sikeresen túléltem a műszakomat és ágyban vagyok, hogy ne aggódjon. Már készültem le venni a köpenyt, mikor befutott egy riasztás, és szinte úgy rángattak el a mentősök, hogy azonnal, de most azonnal szűkség van rám. Minden felszerelést összeszedtem, a lehető leggyorsabban és félve néztem az amputációs szettre. Túl fiatal, hogy elveszítse a lábát. De, amit ezek a fiatalemberek elhadartak, úgy tűnik ez vár rá. Meglepetten néztem rájuk, hiszen úgy néztek rám, mint akik tudják, mekkora felelősség van a kezemben, de követtem őket, és a mozgó autóban próbáltam magamra kapni a ruhát. úgy szorítottam azt a bizonyos táskát, mintha az életem múlna rajta. Utáltam terepen dolgozni. Hogy miért? Semmi nem steril, fertőzés veszély az egekben. Annyi műhibapert kaphatok a nyakamba, hogy élvezet lesz végig ülni a tárgyalásokat. De a legjobb tudásom szerint kell, cselekedjek. Egy fiatal srác élete van a kezemben.
Amint a helyszínre értem már láttam, hogy nem fog ez egyedül menni.
- Azonnal hozzátok ide nekem dr.Cole-t. Hayden az egyetlen, akivel ezt meg tudom csinálni. – olyan gyorsan biccentettek, hogy az álluk meg se moccant, ők már a mentőben ültek és száguldottak végig az utcán, hogy elhozzák nekem Őt.
Azonnal szedtem a lábaimat, hogy megkeressem a tűzoltók parancsnokát, hogy megtudjam mennyire súlyos a helyzet. Nem volt semmi kecsegtető abban, amit mondott. Megjött az egyik mentős, aki megtalálta a fiút.
- Beomlott az épület és az egyik tartógerenda leszakadt, ami maga alá gyűrte a függönykarnist. Ami belefúródott a térde alatt. Az a szerencséje, hogy nem a combjába. Ott az artéria sérülése megölte volna az óta. Kizárt, hogy meglehet mozdítani. Több bordája és eltört, de eszméleténél van. Már vittünk fel az ellátásához holmikat. De.. Sarah.. Az a vascső tartja életbe. Amputálni kell. - úgy mondta a mentős, mintha én nem lennék tisztában azzal, hogy mi a francot kell, csináljak.
- Gyógyszerek? – kérdezem, miközben próbálok belebújni a munkavédelmi sisakba, amit az egyik tűzoltó nyom a kezembe két szaladgálás között.
- Kapott fájdalomcsillapítót, de nem érzi a hatását. Kapott még antibiotikumot, minden poros és véres. – magyarázza, ügyet sem vettem, hogy nem mondta milyen fájdalomcsillapítót adott neki.
- Allergiás valamire? Sokkban van, ha hatott is a gyógyszer fantomfájdalmai vannak. Már csak a látvány is erős fájdalmat okoz neki. – magyarázom miközben hallom, hogy a szirénák egyre közelebbről szólnak, és megkapom a választ, hogy nem allergiás semmire, de közben a tűzoltók főnöke már át is veszi a szót, hogy a műszaki részével is tisztában legyünk. Ahogy mondja, én csak felpillantok az épületre, de megérzem, hogy megáll mellettem valaki, nem kell, oda nézzem, hogy tudjam Hayden az. Lassan bólintok a szavaira, és szembe fordulok ifjú kollégámmal, hogy ő is megértette, hogy nem hősködhetünk. A fáradság abban a pillanatban eltűnik belőlem, hogy a lábam megindul az adott cél felé, hogy megmentsünk egy fiatal férfi életét. Még ha ez azt jelenti, hogy amputálni kell az egyik lábát. Az adrenalin, úgy buzog a testemben, hogy el is felejtem, hogy sokadik órája vagyok talpon. Bár Hayden kipihentnek tűnt, remélem nem felejtette el, hogy milyen stresszben dolgozni.
Amint megszólal, lassan felé fordulok. Először nem tudom, hogy mit mondjak. Talán, hogy igen? Vagy nem? Nem tudom előre megmondani, hogy fog ez a nap eltelni. Nem látok a jövőbe, de mivel ez a munkánk és egy emberi élet van a kezünkben, természetesen hajtani fogok arra, hogy a legjobbat hozzam ki magamból.
- Csak csináld, amihez a legjobban értesz és nem lesz baj. Légy orvos.– szólalok meg végül és a fejére igazítom a sisakot, ha már én is kaptam egy szép kiegészítőt, neki is jár. Amint megjelentek a tűzoltók, hogy mutassák, merre megyünk a szívem a torkomba dübörgött, de nem a félelemtől, hanem attól, hogy mi fog fogadni minket és milyen lesz a helyzet.
Amint belépek az épületbe, mindenhol széttört üvegszilánkok és vér. Az emberek sérülten rohantak ki. Már volt szerencsém egy hasonlóhoz, akkor a kezemben halt meg egy két éves kislány. Most nem adom fel. Meg fog menekülni, túl fogja élni. Lassan léptem fel az első lépcsőfokra, Majd lenyúltam egy táskáért, hogy ne Hayden hozza egyedül fel.
- Vigyázz magadra, mert ha bajod esik én foglak megölni. -  Nem, nem volt ez fenyegetés, csak féltem, mert tisztában vagyok vele, hogy nem úgy mozog, mint bármelyik egészséges ember. Ha baj lesz, ő nem tud úgy mozogni, mint ahogy szeretne. Lehet, hogy hatalmas hiba volt, őt ide hívnom. De tudom, hogy Ő a legjobb orvos. Vigyáznom kell rá is. A szívem összeszorult és lassan folytattuk utunkat oda, ahol a páciens volt. Persze nem volt egyszerű, mert a törmelékek és az üveg mindent beborított. Tűzoltók mindig segítettek, de ők nem lesznek ott, mikor maga a műtét lesz.
Most áldom igazán az Istent, hogy nem ittam már lassan egy hete, és nem tompult állapotban kell, helytálljak, hanem csak a fáradsággal kell megküzdenem. Ami hullámokban támad meg, de szerencsére az adrenalin erősen küzd ellene. Az utolsó emelethez érve, az egyik ajtót eltorlaszolták, így másikat keresve értünk az emeletünkre. Rá néztem Haydenre és nyúltam a kesztyűért. Bár semmi szűkség nem lenne rá, de magamat védem.
- Bármi vár minket odabent. Meg tudjuk csinálni. Csak bízz magadban. – sóhajtottam egyet, még utolsó bátorításként, ha már bennem nem bízik, akkor magába bízzon, mert mindennek az alapja a bizalom.



©
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Dec. 29, 2015 1:25 am Keletkezett az írás



Sarah and Hayden
 





Életében nem volt még olyan csodálatos karácsonya, mint az, amit Zoyával együtt tölthetett el. Úgy érezte, mintha a főnyereményt ütötte volna meg és bár eleinte félt attól, hogy nem fog bejönni az apróságnak a hideg és az a zord környezet amit a Svájci időjárás szokott biztosítani, ezzel szemben jobban alakultak a dolgok, mint azt várta vagy épp gondolta. Egyáltalán nem hiányzott nekik a nagy meleg, ami mindig kitart itt Ausztráliában és ami visszarángatja őket a jelenbe, mind ahányszor elkalandoznak egy kis ideig, hisz ott volt a kandalló ami nem elég, hogy hangulatos percekhez segítette őket, de még meg is idézte is az otthonuk közegét, ami személyesebbé tette a pillanatukat.
Rengeteg szép órát töltöttek együtt, nem volt számukra más csak a másik jelenléte, és őszintén szólva nem is vágytak másra. A munka témáját úgy ahogy van elkerülték, hisz Zoya már akkor kikötötte, mikor huszonkettedikén repülőre szállnak. "Innentől nincs több munka, betegek és otthon...." És Hayden se akarta, hogy ezeket a szép napokat beárnyékolja a tudat, hogy otthon mennyien de mennyien várnak arra, hogy ők ketten előbújjanak és ellássák a legsürgősebb eseteket is legjobb tudásuk szerint. Nem kellett azon gondolkoznia, hogy mi van Rayjel, mi van a többiekkel, hisz lenémította a telefonját, nem fogadta a hívásokat noha nem is lett volna mit, hisz mindannyian tiszteletben tartották a kérését: Legyetek szívesek elfelejteni erre a kis időre jó?... sok lesz a számlátok, ha hívtok!.
Na, ezzel a varázsszóval eltudta érni azt, hogy még csak véletlenül se jusson eszükbe telefont ragadni bármi kínjuk is van, amire úgy érzi, hogy csak Hayden adhat választ.
Most pedig, hogy ezek a boldog hetek elmúltak, vissza kell rázódnia a rémes, monoton mindennapokba ami javarészt abból áll, hogy hajnalban kell, estig dolgozik, vagy épp kora este megy dolgozni és hajnalban nagy kómázás közepette magához tér. Két hét alatt elszokott attól, hogy ezt az életvitelt folytassa nem véletlen az, hogy most is úgy ácsorog a nagy tömegben, mintha legalábbis legszebb álmaiból rángatták volna ki, ezzel együtt az ágyból is.
Mikor reggel betette a lábát a kórház falai közé sejtette, hogy nem fog olyan könnyen és gond nélkül szabadulni, mint ahogy azt szeretné vagy elvárná. Mintha valamiféle erő csak azért dolgozna, hogy megnehezítsék a dolgát amivel bizonyítani tud. Most is egy pillanatra elgondolkozott azon, hogy ha már hetekkel ez előtt olyan csúnyán összevesztek Sarahval, akkor miért őt hívta, hogy menjen segíteni neki? Hívhatott volna más rezidenst aki a kórház környékén tartózkodik, sőt még olyat is kitudott volna Hayden állítani, aki a traumán dolgozott már napok óta és meglehetősen jó szaktudással rendelkezik.
Ezzel szemben mégis ő kellett neki ami noha megtisztelő, mégis kissé kétségbeejtő hisz mi van akkor, ha ez a kis nézeteltérésük kettejük közé fog állni? Mi lesz akkor, ha nem fognak valamiben egyet érteni, példának okáért abban, hogy hányas szikével vágják le a férfi lábát, miközben elkötik az idegeket és az ereket? Jó lenne, ha nem ezeken a kis apróságon múlna a férfi élete, és ha már egyszer meg kell őt szabadítani ezen kegyetlen körülmények között a lábától, akkor legalább az élete maradjon még meg nem igaz? Egy láb híján még lehet élni, de ha elvérzik, akkor nagy valószínűséggel nem lesz mivel életet leheljenek belé.
Épp ezért kell a vér utánpótlásra is gondolni, tehát a hatalmas táskába amit a kezébe nyomott az egyik mentős gyerek, nullás vértasakok is vannak nem csak infúzió, szike és tű, fonál. Olyan ez a táska mint egy kisebb műtő, amivel tökéletesen el lehet távolítani egy lábat. Az már más kérdés, hogy ennyire komolyan élesben még nem kellett Haydennek dolgoznia.
Volt persze, hogy házhoz kellett mennie levezetnie egy szülést, vagy összevarrni egy idős ember fejét aki elesett és órákon keresztül nem tudták utolérni. A rendőrök törték rá az ajtót, ő pedig a mentősökkel érkezett vészhelyzet esetére. Tudni illik vérzékeny volt az idős úr nem meglepő, hogy több vért veszített egy kis fejbőr felszakadásból, mint más normális ember.
Ijesztőnek és stresszesnek véli a helyzetet de tökéletesen jó ahhoz, hogy minden álom, de még csak a fáradtság apró szikrája is kiköltözzön a szeméből. Már nem érzi úgy, hogy gyengék lennének a tagjai, nem zsibbad a lába noha kicsit küzd vele azóta, hogy Jonathan közölte, szüksége lesz az új protézisre mert idő előtt elhasználódott a jelenlegi és ha így folytatja, mindennek búcsút mondhat, ami eddig számított és amiért küzdött. Ezt még Zoyának se mondta el, alkalma se lett volna rá, az együtt töltött karácsonyi ünnepeket pedig nem akarta elrontani egy ilyen hírrel. Mindennek eljön a maga ideje, ennek pedig még nem jött el...
A föléjük tornyosuló hatalmas épület folyamatosan ontja magából a füstöt, itt-ott még a lángokkal is küzdenek a daliás tűzoltók akik egy pillanatra se hagynak alább a kemény, megfeszített munkával. El kell oltaniuk a tüzet már csak azért is mert a saját bajtársaik is odabent vannak, hogy aztán az érkező két orvost átsegíthessék az előttük álló törmelékhegyen, ami talán az egyik legnehezebb dolog lesz az este folyamán. Odabent a beteg körül is mostoha körülmények leszek, nem biztos, hogy mindent úgy tudnak csinálni ahogy eltervezték, de végül is az orvoslás, még az amputálás is az ő szakterületük, tehát könnyebb lesz levenni azt a lábat mint eljutniuk a megannyi törmelék és füstfelhő, gáz között.
- Igyekezni fogok! - jelenti ki határozottan miközben egy halovány mosoly jelenik meg a szája szegletében, ahogy Sarah a fejére igazítja a sisakot ami arra szolgál, hogy ha esetleg a fejükre esik valami, akkor megússzák komolyabb sérülés nélkül.
Amint beteszik a tűzoltók vezetésével a lábukat az épületbe, mintha egy katasztrófa sújtotta övezetbe kerültek volna ahol emberek véreztek el és haltak meg. Tényleg, azt meg se kérdezte, hogy van-e halottja az esetnek, de talán erre most nem is szeretne gondolni... neki csak az a dolga Sarahval egyetemben, hogy viszonylag egyben kitudják hozni a férfit a romok közül.
- Vigyázok, vigyázok de te is! - szól még oda neki ahogy a hátára dobja a jókora táskát és úgy igyekszik maga mögött tudni a hatalmas törmelékeket melyek nem elég, hogy útban vannak, de még vágnak is - óvatosan Sarah, mert a kiálló fém rudak szúrnak ám - figyelmezteti ezzel nem csak a nőt de az elől haladó tűzoltókat is akik hatalmas szaktudással törnek utat, hogy a két orvos egyre beljebb és beljebb kerüljön.
- Bírom, nem kell izgulni, annyira nem nehéz - de, nehéz a táska, viszont ő meg pasiból van aki éveken át dobálta fel a kocsikra a szénabálákat és kétkezű munkát végzett. Mit számít neki egy megpakolt táska?
Végül csak elérik azt a szintet, ahol elviekben a férfi szenved ki tudja, hogy mióta, már csak azt kell a tűzoltóknak kivitelezniük, hogy anélkül nyissák ki a fém szerkezetet, hogy bármi rájuk omlana menet közben.
- Mindkettőnkben bízok, szóval csináljuk - ő még nem húzza fel a jól ismert kesztyűket csak ha már beérnek és le tud térdelni a férfi mellé. Az ajtó hangos nyikorgások és recsegésekkel nyílik ki, ahogy a fém elválik a fémtől majd egy újabbal találkoznak. Mintha a halál kapujában állnának. Minden poros, hamus és törmelékkel teli. Vércseppek tarkítják a padlót, a falakat és nem beszélve arról a tócsáról, ami az ablakok alatt gyűrűzik egy mozdulatlan alak körül aki fémszerkezetek és vasrudak alá szorult.
- Menjünk - biccent Sarahnak és a tűzoltóknak akik elsőként lépik át a küszöböt már csak a biztonság kedvéréért is.
Minden léptére oda kell figyelnie, nehogy felbukjon valamiben ami karcolásokat, vágásokat és zúzódásokat eredményezne hisz elég nagy az ilyen helyeken a fertőzés kockázata főleg ha az a nagy adag sárgás-barna lé ami csordogál tőle nem messze, szennyvíz.
- Nagyon erős a gázszag - horkan fel ahogy a szája és orra elé kapja vörös kabátjának ujját, mintha ezzel legalábbis megtudná gátolni azt, hogy belélegezze a fullasztó gázt.
- Hozzanak fel oxigénpalackokat és maszkokat! - szól oda a tűzoltóknak akik közül az egyik biccent és már indul is visszafelé, hogy beszerezze a Hayden által kért dolgokat. Tudja jól a rezidens, hogy már csak a kis gázmennyiség belégzése is szédülést, ájulást okozhat így bele se mer gondolni abba, hogy milyen állapotban van a férfi aki X ideje szívja ezt a borzalmat. Már azzal, hogy pár pillanattal ez előtt beléptek ide, elkezdett hasogatni a feje az oxigén hiány miatt, hát mit élhet át az aki régóta itt van?
- Sarah, siessetek! Egyre jobban terjed a gáz, hé, keressétek már az elzáró szelepeket! - szól bele a kis rádiójába amivel a többiekkel tartja a kapcsolatot.




Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Dec. 31, 2015 11:51 pm Keletkezett az írás



Hayden && Sarah

Amikor a vér a füledben dübörög és próbálod megnyugtatni magad, hogy semmi baj nem lehet, hiszen te vagy az orvos, nem mellesleg a rezidens is, akivel együtt dolgozol az egyik legjobb a kórházból. Megtehettem volna, hogy ezer másikat kérek magam mellé, de nekem csak Hayden kell, ő váltig állította, hogy fantasztikus orvos, csak én nem vagyok hajlandó beismerni, így inkább hagytam a fenébe. Amúgy is jött a karácsonyi mizéria, nem volt szűkségem még a drámázásokra. Ezért is örülök, hogy végig dolgoztam az ünnepeket. Mióta megvolt a válásom inkább hanyagolom az ilyen ünnepeket, vannak itt olyan kollégák, akiknél vannak kicsi gyerekek, inkább azok legyenek otthon, én meg húzom az igát, mint sem otthon vedelek, miközben a gyerekes apuka meg a kórház falai között sopánkodik, hogy nem lehet otthon.
Van szívem, még ha azt hiszik nincs. Egyszerűen már annyi keserűség ért az életemben, hogy nem vagyok hajlandó mindenkivel jó fej lenni. Könyörgöm, az álszent kapcsolatok nekem nem kell. Tudok jó fej lenni, ha a munkáról van szó, de az alattam lévő gyakornokok illetve rezidensek, ne akarjanak okosabbak, lenni, mert ha mindenen átmennek, amin én, akkor jöhetnek. Addig kussban ülnek, míg be nem hívom őket a műtőbe. Ami ugye, mint tudjuk, nem sokszor fordul elő. Nekem nem kellenek a vizslató szemek, jobban szeretek mindent egyedül megoldani, gyorsan és kíméletesen, mint magyarázni és úgy dolgozni, hogy lássák, mit csinálok, vagy a legrosszabb esetben, átadni a szikét Nem, nálam akkor le kell szakadni az égnek, hogy kiadjam a szikét a kezemből.
Amikor befutott a hívás, hogy mi is történt, és szerencsétlenségemre én voltam bent, így nekem kell kiszállni a helyszínre. Utálok külső helyszínen dolgozni, de ez van. Ha robbanás van és a beteg nem mozdítható, akkor az orvost és a műtőt rángatják. Ami nem a legtöbbször mondhatni szerencsés esetnek. Én csak remélem, hogy minden biztosítva van, mert az életemmel játszom azzal, hogy belépek egy frissen robbant házba. Látatlanban kell eldöntenem, hogy a férfival mit kell tennem. Már vázoltam, hogy mit fogok csinálni, persze a mentősök egyik tagja nagyon készségesen elmesél nekem mindent. De úgy vagyok vele, hogy mondhatja, de mi van, ha közben elmozdult? Vagy mit tudom én. Annyi minden történhet abban az időben, míg ő onnan ide ér. Az is lehetséges, hogy a vérveszteség miatt már nem is él.
De nekem erősnek kell lennem és talpraesettnek. Ha lenne családom, most imádkoznék, hogy épségben kijöjjek. De mivel nincs, nem kell. Egyedül attól rettenek meg, mikor megjelenik Hayden, hogy az én felelősségem, nem csak az, hogy miként fog történni a bizonyos műtét odabent, hanem, hogy mi lesz Haydennel. Az átkozott sérüléseiről teljesen elfeledkeztem.
Tisztában vagyok vele, hogy nem tud guggolni, és hajolni úgy, mint én. Bár mindent megtesz és tudom jól, hogy képes a fájdalmat és háttérbe szorítani, hogy ha fontos az eset.
Megköszörültem a torkom, mert úgy voltam vele, hogy nem érdekel, ő már félig, meddig a családom lett. Még ha megvolt a veszekedés közöttünk. Jó, maradt bennem tüske, mert maradt, sőt a félsz is bennem van, hogy dr. Wagner kezei közé fog jutni az aktám és mehetek a fenébe.
Szeretem a munkám, szeretem a kórházat, de az apró botlás sajnos az életembe kerülhet, bármennyire nem akarom. Nem kerestem meg Haydent, hogy a lelkére beszéljek, mert úgy voltam vele, hogy öezt a csatát az önérzetével kell megvívnia, nem fogok beleszólni.
Sajnos annyira elmerültem a gondolatok tengerében, hogy fel sem tűnt, hogy már az épületben vagyunk. Jó, persze mindent értettem, meg nem is akarok hősködni, csak megmenteni a fiatal férfit.
csak bólintottam a szavaira. Mert tudom, hogy pontosan így lesz, nem fogok benne csalódni. Már várom a vizslató pillantásokat, a kérdő szemöldökhúzogatást, és minden grimaszt, amivel meg akarja kérdőjelezni, hogy mit miért.
- Sarah, ha bármi gond van, azonnal gyertek ki. – szólal meg az előttem haladó tűzoltó, gondolom meghallotta a beszélgetésünket. Bármennyire is igyekezni fogok, az első nekem Hayden lesz, mert míg én könnyen elugrom, ő nem fog ennyire egyszerűen ellépni. Minden lépés hatalmas fájdalommal jár neki, nem fogom rontani a helyzetet. Hülye voltál Sarah. Róttam le magam és mentem tovább, csak bólintottam az előttem haladó lánglovagnak.
- Igyekszem, de összevársz nem? – próbálja oldani a feszültséget, ami már a tetőfokára hágott, már azzal is, hogy mindenhol törmelék és vér volt. Borzalmas lehetet, hogy az emberek, mint az állatok törtek kifelé, hogy megmeneküljenek. Olyan fejetlenség lehetett itt.
- Ne játszd előttem a macsót, kérlek. – vigyorog rá a fiúra, hogy csak azért is elvegye tőle az amúgy is súlyos táskák egyikét. Nála úgy is csak a rádió van, ami elfér a kabát zsebébe, félig. Bár kicsit kilóg, biztonságban van és a kezében máris van valami hasznos dolog, és Hayden is könnyebben lépcsőzhet felfelé, egy mázsás táskával könnyebben van. Ha nekem valaki azt mondja, hogy könnyű orvosnak lenni, annak ajánlom eme fantasztikus helyzetet.
Amint elértünk az említett emeletre, a gyomrom olyan picire zsugorodott, hogy képtelenség volt visszaemlékeznem, hogy ma ettem-e valamit. De biztos, mivel a cukrom túl alacsony, így figyelnem kell rá.
- Vigyázok rád Hayden. – fogalmam sincs honnan jött ez a mondat, vagy miért mondtam, de ebben az állapotban és, ahogy az épület kinézett úgy éreztem, hogy tudnia kell, az első úgy is a kettőnk biztonsága, mert mit ér a beteg, két béna orvossal, esetlegesen egy halott orvossal és egy másikkal, aki ugyan úgy beszorult a törmelékek alá.
- Menjünk. – lépek be utoljára a helységbe, és elszörnyedek, nem csak a fojtogató gáz szag miatt, hanem az egésztől, ahogy kinézet az egész emelet. Az egyik fal, úgy ahogy van kiszakadt és átlátni a további szobákba. Megrémülve néztem a tűzoltókra, mert nem tűnt valami biztonságosnak. Szóval remélem, kapkodják magukat. Mert megtehetném, hogy akkor ennyi volt, lelépek. Nem vállalom, de közben a beteget hagynám cserben, azt meg a lelkem nem bírná el, így is annyi miatt savanyodik, nem kell egy ártatlan ember halálának és feketíteni.
- Arról volt szó, hogy mire felérünk, addigra elzárják, akkor még is mi a franc ez? – emeltem emg a hangom, mert oké, megcsináljuk, de a gáz elég mérgező, és nem akarok, elájulni a beteg mellet, miközben ő meg már lehet nem is lélegzik.
Ledobva a táskát a beteg mellé, azonnal szemügyre veszem, hallom, hogy Hayden kiadja a parancsokat, én is épp meg akartam volna szólalni, de hagyom, hogy csinálja a dolgokat. Eddig jó.
Megnézem, hogy van-e légzése. Megrázom a fejem.
- Borzalmas, apró sóhajok, le se ér a tüdőben, kitudja mennyi gázt lélegzet be, nem is kell a hozzá sztetoszkóp, ezt hallod így is. A Pulzusát, meg lassan percenként lehetne csak számolni. – mérgelődöm és szétcipzárazom a táskát, majd elkezdem összeszerelni az infúziót.
- Adunk neki só oldatot, és kérek két milli morfiumot. Bekötnéd neki az infúziót? – kérdezem, közben pedig hallom az főnök sürgető hangját.
- Ide figyelj, nem vagyok egy kibaszott mészáros, nem fogom lefűrészelni neki, hogy gyorsabban menjen. Azt mondtad, biztosítjátok a helyszínt, szerinted két perc lesz? – kérdezem vissza egyáltalán nem kedves stílusban és inkább letettem a rádiót és előkészítettem mindent. Kipakoltam mindent, majd a seb fölé hajoltam.
- Hayden, mit látsz onnan? Mert itt csak roncsolódás van. – nézegetem a kiálló vasdarabot a sípcsontja körül. Rohadt életbe, nem lesz egyszerű.



©
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Jan. 01, 2016 6:54 pm Keletkezett az írás



Sarah and Hayden
 





Fogalma sincs, hogy miként fog megbirkózni azzal, hogy egy törmeléktől romos házba kell mászkálnia, ami a mentősök elmondása szerint rosszabb állapotban van, mintha egy utasszállító zuhant volna rá. Mindenhol ruhák, papírok és számítógépek hevernek, a falak kiszakadtak és mindent beborít a hamu, a por és a mocsok. Arról már nem is beszélve, hogy két emeletnek is beomlott a plafonja, így arra is oda kell figyelni, hogy ne zuhanjon rájuk semmi és senki fentről, aki nagy bánatában vagy szimplán figyelmetlenségében a mélybe veti magát.
Tudja jól, hogy a lába nem fog neki mindent megengedni, többek között a szabad mozgást nem. Olyan lesz odabent mint egy nagyra nőtt szerencsétlen gyerek, aki biciklizés közben eltörte a lábát és az nem úgy hajlik mint kéne, hisz gipsszel rögzítették, nehogy tovább mozduljon a csont. A hatalmas de romos házhoz menet többször is feltette magának a kérdést, hogy miért pont őt választotta Sarah, mikor tudja jól, hogy milyen a lába - ilyen terepre alkalmatlan - de aztán mindig csak lezárta egy legyintéssel, mondván most nem ez a fontos.
Meg akarja menteni a beragadt férfi életét még akkor is, ha talán a lába rovására fog menni a mai eset... mármint a férfi lábát fogják otthagyni, hisz ha tényleg úgy szorult be mint ahogy azt mondják, akkor nincs más választás, mint amputálni. Ettől függetlenül mindent megfognak tenni azért, hogy a lehető legminimálisabb legyen ennek a lehetősége, de addig nem tud nyilatkozni, míg nem látja a sérültet.
A szíve a gyomrában dobog és elnézve a körülményeket, a tűzszerészek és tűzoltók, rendőrök ideges arcát, legszívesebben előkapná a telefont, hogy felhívja Zoyát, talán ma találkoztak reggel utoljára, mert egy háborús övezetbe kell bemásznia, ahol nagy mértékű erők csapnak össze egymással. Gáz, szán-dioxid, füst és hulladé.... csak egy aprócska szikra kell ahhoz, hogy ez a gáz berobbanjon és talán ezzel a robbanással magával sodorja az egész épületet, többek között azokat is akik bent tartózkodnak.
Nem féli a halált. Azután, hogy egyszer kis híján eljön érted a kaszás akit aztán szemközt röhögsz, másként fogod fel az ismerős eseteket. Vagy fokozottan rágörcsölsz vagy csak legyintesz, mondván ha azt túlélted, akkor ezt is túl fogod. A gond csak az, hogy a gázrobbanások átlagosan több embert ölnek meg Sydneyben, mint az autóbalesetek. Hayden és Sarah pedig most pont egy ilyen eset kereszttűzében lesz, mikor a fullasztó, kis mennyiségben is ájulást okozó, - nagyobban már fulladásos halált - légnemű a vesztüket okozhatja.
Combjai mellett lógatott kezei ökölbe szorulnak, ahogy eszébe jut a reggeli csók, amivel a lányt ébresztette, a cirógató mozdulatok mikor végigsimított a nyakán és arcán majd a haján. Őszintén reméli, hogy nem ez volt az utolsó együtt töltött reggelük, az utolsó közös ébredésük mikor minden gondtalannak és gyönyörűnek tűnt, mikor csak egy hosszabb nap állt előttük ahhoz, hogy a két napos hétvége végre elérkezzen...
... hogy ezek tudatában meggondolta volna magát? Egy cseppet se, hisz reméli, hogy ha így ér véget az élete, akkor ez a reggel lesz az, amire utolsó pillanatában gondolni fog és az utolsó, amire Zoya is emlékezhet. Talán az a Hayden él majd a szeme előtt, akivel reggel kéz a kézben sétáltak be a kórházba, hogy belekezdjenek a műszakjukba.
- Ez csak természetes - válaszol a nő kérdésére miközben legjobb tudása szerint igyekszik kikerülni a ketté tört gerendák kiálló, roncsolódott végét ami könnyedén átszúrhatja az emberek bőrét. El nem tudja képzelni, hogy min mentek keresztül ezek az emberek, ők pedig azt, hogy milyen szerencsések, hogy viszonylag sok ember közül csak egy valaki van, aki az életéért küzd. Na ő tényleg nem számít szerencsésnek viszont még neki is kedvezhet az élet, ha idejében megtalálják és stabilizálják az állapotát.
- Nem játszom, de Sarah húsz éven át szalmabálákat dobáltam traktorokra és birkákat emelgettem. Szerinted megszakadok két tízkilós táskától? - vonja fel a szemöldökét de ettől függetlenül nem ellenkezik, inkább odaadja neki azt, amelyiket könnyebbnek véli.
A rozoga ajtó előtt ácsorogva olyan mondat érkezik a nő felől, hogy Hayden a téma komolysága ellenére is legszívesebben elnevetné magát, de inkább nem teszi, helyette megvakarja a tarkóját a sisak pereme alatt miközben lesüti a szemét.
- Inkább magadra vigyázz és a betegre, én meg magamra - ám ahogy belép az emeletre, rögtön hitét veszíti, mikor megérzi a gáz egyre hömpölygő sűrűjét. Nehéz a levegő, olyan, mintha minden oxigént kiszívtak volna belőle... mintha legalábbis besűrűsítették volna, ami egyre csak tölti a tüdejét a maga kegyetlen, szúró mérgével.
- Nem tudnak odajutni a csapokhoz! Mindent elbarikádoz a lezuhant emelet törmeléke! Igyekeznek, de nem olyan könnyű a helyzetük, légy elnézőbb - elnézőbb? Úgy, hogy egy beszorult férfi tényleg az életéért küzd? Több sebből vérzik ráadásul a lassú pulzusa és levegővétele abban is megerősíti őket, hogy fuldoklik. Biztos pont most lesznek elnézőek, de ettől függetlenül Hayden tisztában van azzal, hogy a tűzoltók is csak emberek, akik megtesznek minden tőlük telhetőt, de ez a helyzet most kifogott rajtuk is. Nem véletlenül vannak itt a nagyobb fiúk is, valamint a közművesek, hogy zárni tudják a szelepeket amint megtalálják.
A beteg felé haladva egyre csak sűrűsödik a gáz, mintha legalábbis azon a részen lenne megrepedve az egyik cső, ami természetesen nem kizárt. Próbál egyre kisebbeket és kevésbé mélyeket lélegezni, hogy ne pazarolja az oxigént amit nagyjából azóta kordában tart, hogy betették a lábukat ide. Ha minél mélyebb, elnyújtottabb levegővétellel ácsorogna idebent, akkor hamarabb kezdene szédülni, hamarabb fojtogatná őt a gáz, ami így is elég gyorsan be fog következni, nem véletlen, hogy leküldte az egyik tűzoltót oxigénpalackokért.
Amint Sarah kiadja neki az utasításokat, ő már teszi is a dolgát. Beköti az infúziót és a magukkal hozott gyógyszerek közül is megkapja azt amire az imént felszólította őt a traumatológus. Eszébe sincs ellenkezni, ám csak felszakad belőle egy halk, elfojtott köhögés.
- Itt a legerősebb a szivárgás... - gyorsan felakasztja az egyik, falból kiálló fémrúdra az infúziós zacskót, hogy az normálisan letudjon csöpögni, majd előveszi az általa hozott táskából a lélegeztető maszkot és a rá csavart pumpás ballont, hogy ezen kettő segítségével tudja levegőhöz juttatni a férfi nagy valószínűséggel összeesett tüdejét.
- Öhm... megfognád? - adja át a nőnek a kék ballont, hogy azt nyomkodva lélegeztesse a férfit, ő pedig megpróbál közelebb kerülni a lábához, ami egy kisebb gödörben van, hogy alaposabban szemügyre vegye a sérülés mértékét.
- A sípcsontja és a szárkapocscsont is roncsolódott, nagy valószínűséggel az achilles-ín is, valamint a lábikra. A vasrúd belefúródott a földbe, nem hiszem, hogy ez a láb mozdítható lenne. Ha itt elvágják a vasat, akkor se lehet kihúzni, mert hozzáköti a földhöz. A csontból pedig nem fogod kétkezű erővel kihúzni - húzza el a száját miközben újra köhint egyet. Néha el-elhomályosodik előtte a kép a felé szálló erős gáz miatt, de jelen pillanatban igyekszik legyűrni a szédülés nyújtotta kellemetlenségeket. Lefekve a törmelékek közé, igyekszik az ujjait beilleszteni láb és a talaj közé, hogy ellenőrizni tudja, mekkora hely adatik meg nekik, de ismét csak megrázza a fejét.
- Egy ujjam se... - újabb köhögés - fér be. Nem lehet innen kivágni a rudat. Vagy a lába, vagy ő - jelenti hát ki ellentmondást nem tűrő hangon, miszerint vagy a férfi életét mentik meg vagy a lábét, mert mindkettőt nem fogják tudni. Ha most levágják a lábát akkor a férfi még élhet, viszont ha megpróbálják kiszabadítani akkor biztos bele fog halni a vérveszteségbe és a gázmérgezésbe.
A táska mélyéről elővesz két szorítónak használható övet, és nagyobb erőfeszítések árán mind a kettőt a férfi térde fölé helyezi majd jó alaposan elszorítja, hogy a vér ne áramolhasson a megszokott tempójában a lábszár felé ezzel egyre több és több vörös nedűt veszítve.
Elkeseredetten, tanácstalanul és vértől maszatosan néz végig a helyiségen, ami olyan mintha tényleg egy háborús övezetben lennének. Fémek állnak ki a falakból és a padlóból is, minden szürke a szálló portól és füsttől, vörös a férfiből eredő már-már tavacskának nevezhető vérnek köszönhetően. Fogalma sincs, hogy hogy húzta ki ennyi ideig, de már most rettenetesen büszke rá és a kitartására, de tudja jól, hogy ilyen nagy mértékű gázmérgezést nem lehet megúszni komolyabb agyi károsodások nélkül. Már az ő feje is hasogat és szédül, de ki kell tartania!
- Jöjjenek és nézzék meg, honnan ered a gáz - inti magához a tűzoltókat - Itt bent a legerősebb! Már én alig kapok levegőt, csoda, hogy ő kibírta eddig, hol vannak már a nyavalyás palackok? - hördül fel, de aztán elkerekednek a szemei, mikor hatalmas robajra lesz figyelmes...




Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Jan. 09, 2016 12:08 pm Keletkezett az írás



Hayden && Sarah

Az egész hely olyan volt, mint egy rossz háborús film díszlete. Bár ez nagyon nem az volt, sőt, mi sem valami ócska statiszták vagyunk, akik a végén leporolják magukat, elmennek haza és jót nevetnek, hogy mennyi hülyeség ment a forgatás alatt. Most rajtunk a sor, hogy bebizonyítsuk, hogy jók vagyunk. Nem valami sarlatánok, akik képtelenek a műtőn kívül dolgozni. Lehet, hogy félelmetes, de úgy vagyok vele, hogy már egyszer megcsináltam, most is menni fog.
Már régen otthon lehetnék és aludhatnék. De nem, nem megy. Mert nem tudtam azt mondai, hogy most nem megyek sehova. Küldjenek mást ide. Képtelen voltam, pedig néha jól jönne, ha a sarkamra állnék.
Az életem ott kusza ahol kell, de ez egyre nehezebben megy nekem. Hogy szétválasszam a munkámat és azt, ami otthon vár. Mert lassan Brodie is csak a kórház falai között lesz, én pedig még mindig nem kerestem senkit, akiben megbízom és tudom, hogy a legjobb kezek között lenne. Nem vagyok képes segítséget kérni. Ez a nagy bajom és tudom, hogy nem csak Brodie miatt, hanem a saját állapotom miatt. Bármennyire tagadtam, tudom, hogy segítségre szorulok.
Ahogy a törmelékeket nézem, rájövök, hogy valószínűleg az én lelkem is ilyen állapotban van, hogy ennyire széthullottam. Nem hittem volna, hogy a válás ennyire kiszipolyoz. Már akkor tudtam, hogy nem lesz hosszú távú, mikor kimondtam a bizonyos igent.
Ő és én, mint tűz és víz, de még is annyira ragaszkodtam a tökéletes férfi képhez, hogy nem vettem észre az uralkodási mániáját, hogy követ és lenyomoz. Én pedig nem vettem észre, hogy a titkárnő túl sűrűn fordul meg az asztalán. Igen, az asztalon, mert néha jól jött egy kósza menet, míg a feleség dolgozik..
Elbambulva megbotlottam valami kiálló vasdarabba, de szerencsére megúsztam egy karcolással. Most fejben itt kell lennem, mert, ha nem akkor bajok lesznek. Nem fog segíteni, hogy nem figyelek magamra.
Bólintottam Hayden mondatára, tudom, hogy jó orvos, már az egyetemen is jobban hajtott, mint a szaktársai együtt véve. Tudtam, hogy fergeteges orvos lesz belőle. Viszont, a túlhajszolás a legnagyobb gyengesége. Ő a gyenge láncszem a csapatban. Mindenki őt találja meg, hogy lepasszoljanak műszakot. De ő is ember, nem egy robot. Kell a pihenés neki.
Bár most egészen kipihentnek tűnik, most úgy érzem, hogy két nap múlva ismét a régi Haydennel kerülök szemtől, szembe. Nagy fekete karikák és a lelkesedési vágyban égő szemek.
- Nem, de mint látod ez nem a farm. – oldalra billentem a fejem, ha veszekedni akar, rossz embert célzott meg, mert velem ugyan nem tud versenyre kelni. Mert ha a farmon lennénk, kicsit se zavarna, hogy mit cipel, de itt a sziklák és a kiálló vasrudak között nem tanácsos úgy mászkálni, mint otthon. Vegyes érzelmei vannak a fiúval kapcsolatban, mert kedveli, de úgy érzi, hogy a makacsság, ami belőle árad, minden szavával ellenkezik. Nehéz együtt dolgozni vele, de a tudása felülmúlja az egész kócerájban dolgozó rezidensekét. Nekem pedig most az agyára van szűksége, nem pedig valaki ügyefogyott rezidensre. Még ha tudom is, hogy nem lesz egyszerű, de meg fogjuk oldani. Meg kell oldanunk.
- Mindenképp, valakinek az agyadra is kell menni. – halovány mosollyal az arcomon fordulok az ajtó felé, ami hangos reccsenéssel adta meg magát. Amint beléptem érzetem, hogy ez nem lesz egy könnyű menet. Mert a gáz szinte beletódult a tüdőmbe. Erősen markoltam a táskát, ahogy elindultunk a tűzoltókkal karöltve a betegünk felé.
Nem volt szép látvány, ami fogadott, sőt azon gondolkodtam eddig, hogyan bírta ki éberen. Biztos, hogy nem a fájdalom miatt, attól már régen elájult volna. Az élni akarás az ilyen emberekben mindent felhasznál. Fantasztikus az emberi elme, hogy akarattal mennyi mindent meg tudsz csinálni.
A gáz csak úgy tódult a tüdőmbe, és éreztem, hogy egyre nehezebben akar a mellkasom fel és lemozogni. Lehető legnagyobb szarban vagyunk.
- Elnézőbb? Az életemet kockáztattam, hogy megbíztam benned, nem beszélve a rezidensemről. Nem leszek elnézőbb. – elhajítottam a rádiót, mert úgy éreztem, hogy most még csak az hiányzik, hogy teljesen kiakasszanak azzal, hogy nem fog menni, elzárni a gázt, és itt fogunk meghalni. Egy pillanatra felnéztem Haydenre, aki már egye nehezebben vette a levegőt.
Legszívesebben üvölteni lett volna kedvem, de nem oldottam volna meg semmit. Csak próbáltam a legjobbat kihozni a dologból. Már, ha ebből a helyzetből sikerült volna valami.
Minden mozdulatnál a szemembe hullott a sisak, így attól is megszabadultam, így is fullasztó szagtól úgy éreztem kábulok, de még a sisak is ellenem volt.
- Hayden, tarts ki. – nézek rá, legnagyobb hülyeség volt tőlem, hogy őt rendelem magam mellé, az érzelmeim cikáztak, akarták is, hogy itt legyen, de közben nem. Úgy elmentem volna a fenébe, hogy ekkora idióta voltam. Mindig csak azt nézem mi jó a betegnek, de azt nem figyelem, hogy közben megölöm a legjobb embert, akit ismerek és a halott szívem legmélyén talán még szeretek is, mintha az öcsém lenne.
Még a sisak nélkül sem láttam semmit, hiába húztam el a nadrágja szabadon lógó részét, így se láttam szinte semmit. Kedvem lett volna őrjöngeni, de mint az ordibálással, ezzel sem értem volna el semmit.
Bólintottam és átvettem a ballont, hogy tudjam a férfi levegőhöz juttatni és láttam, hogy szinte alig mozdul a mellkasa. Meg fog halni. Vele együtt talán mi is.
Ahogy néztem a fiatalt, láttam, hogy előtte az élet és nem tudom, mit kereshet itt. Talán itt dolgozik? Vajon van családja? Nekem az a dolgom, hogy megmentsem. Majd később gondolok ilyenekre.
- Picsába. – valahogy nem tudtam mit mondani. Örültem volna, ha amputálás nélkül megúszom, de így, nem. Minden fontos része traumát szenvedet, és hiába vennénk ki a csövet, ő már nem tudná használni a lábát. Hayden felháborodása teljesen jogos volt, ezért nem is reagáltam rá.
Sejtettem, hogy nem lesz egy könnyű menet, de azért bíztam benne, hogy nem itt kell levennem a lábát. Körül néztem, mindenhol szállt a füst és a hamu. Kizárt, hogy megússzuk ezt fertőzés nélkül.
- Adj be neki tíz milli antibiotikumot. Nem tudom, melyik van a táskába, de most neki kell állni harcolni a fertőzésekkel, kitudja, mi van még a levegőbe. – megráztam a fejem és nyúltam a nadrághoz, hogy levágjam az ollóval a vászont. Látnom kell, hogy hol érdemes nekilátnom a vágásnak. Bármennyire sürget az idő, nem fog ez egyikpillanatról a másikra megtörténni. Nem fogok kapkodni, mert azzal csak bajba sodornám magam.
- Tudod miért lettem pont traumatológus? – kérdezem, miközben felmérem a lábat, ami teljesen szétroncsolódott és lassan tapintom végig, hogy merre lehetnek az érző, működő idegek. Mert lehet, hogy itt pont rossza helyzet, és legjobb lenne levágni, de mi van, ha az idegek már feljebb megszakadtak? Gondolnom kell mindenre.
- Volt egy húgom. Sophie, tíz évvel volt fiatalabb nálam. Anyámék a nyakamba sózták, hogy vigyázzak rá, míg elmennek a boltba. De nem tettem, azt hittem, hogy ha be kapcsolom a tv-t elmarad. Nem így lett, húsz perccel később a medencékben lebeget. Megfulladt. Nem tudtam segíteni neki. – úgy beszéltem, mint egy robot, a tüdőm már visított a levegőért, de én csak préseltem, hogy magamat észnél tartsam. Majd mikor az egyik ujjam megérintett egy pontot és a fickó megrándult tudtam, végre találtam egy működő ideget. Az egyik filcet megragadva rajzoltam egy pontot.
- Azt mondtad éreznem kellene. Hogy legyek empatikusabb. Mikor volt egy tömegkarambol, berendeltek, a legjobb orvos volt az osztályon és azt mondta, hogy menjek vele. –kezdtem bele egy másik történetben, míg körbe rajzoltam, hogy kell a bemetszéseket elkezdeni. – Apámat behozták, szívrohammal. Azt mondta, ha kiteszem a lábam a műtőből, elrendezi, hogy ne legyek orvos. –felpillantottam rá és a betegre néztem, aki kábán feküdt. – Megmentettünk egy mellkasi traumás beteget, akinek összeesett a tüdeje. Apám pedig meghalt, mire kijöttem volna a műtőből. Nem volt empatikus, de azt hiszem jó tanítványa lettem.– fejeztem be a mondani valómat és elkezdtem letépni a férfi ingét.
- Az ő tüdeje is összeeset. –szólalok meg. Remélem, nem kell, mindent elmondom neki, hogy most mi következik. Hogy mit tegyen a tüdővel.
- Előkészítem a lábát, te fixáld a tüdőt, és remélhetőleg addig a tűzoltók is ide érnek a palackokkal. – Felállva indultam volna tovább a rádióért, mikor hirtelen nagyrobaj és megmozdult a föld alattam. Ijedten néztem Haydenre.
- Maradj! – sikítottam és a következő pillanatban már erősen kapaszkodtam, hogy az ismétlődő robbanás ne sodorjon ki azon a hatalmas lyukon, ami mögöttem tátongott. Becsukott szemmel vártam, hogy véget érjen és csillapodjon körülöttem a zűrzavar.Szerencsére nem sodródtam le.. csak a fejemet vertem be.
- Hayden jól vagy? – a tüdőmből minden levegő kipréselődött és éreztem, hogy valami meleg csurog végiga halántékomon.



©
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Jan. 09, 2016 10:35 pm Keletkezett az írás



Sarah and Hayden
 





Hogy mikor lesz ennek vége? Senki se tudja annyi biztos, jelenleg ahogy tekintetét körbevezeti a helyiségen nem lát mást csak vért, hamut, port, koszt és megannyi törmeléket melyek nagy részét talán megállapítani se lehet, hogy honnan jött. Talán egy másik emeletről? Esetleg az az északi fal, aminek az alapja még jól látható, de deréktól felfelé nincs benne semmi? Talán egy teljesen más, de egykoron ezen a szinten lévő fal volt?
... talán felesleges is fejtegetnie, hisz nem ezért jött. Nem kárfelmérőként van itt noha ha az ő szemszögéből néznék, akkor biztos, hogy milliós károkat becsülne. Már csak azért is, mert annak idején mikor kigyulladt az istálló Rogsby Downs-ban és vele együtt a ház arra eső része, a jókora összeget kaptak az újraépítésre hisz nem csak a falak és a felületek rongálódtak meg, de a gázcső is a vízvezetékkel és a villanyvezetékkel együtt. A jelenlegi annyiban másabb, hogy itt sokkal nagyobb a kár, hisz nem csak két szárnyat érint közvetlen egymás mellett, hanem kapásból öt emeletet. Egyet ahol történt a robbanás és kettőt felette, kettőt pedig alatta, ezúton teljesen instabillá téve az épületet. Mintha a saját haláltusájukat vívnák a törmelékek és a szúró, vágó tárgyak között miközben igyekeznek átevickélni a romokon, hogy mihamarabb segíthessenek a bajbajutott férfin.
Él még egyáltalán? Ha igen akkor milyen az állapota? Mi tévők lehetnek ők ketten? Hogy fogják kivinni őt, ha sikerül kiszedni a törmelékek közül? Liftet nem használhatnak a lépcső szűkös a hordágynak, ráadásul annyi a törmelék az alsóbb emeleteken is, hogy csoda lesz ha nem törik ki még a mentősök is a bokájukat kifelé haladás közben. Egyáltalán van értelme annak, hogy bemennek? Mi van, ha velük együtt fog felrobbanni az épület, hisz mondták a tűzszerészek, hogy nem találják az elzáró szelepet mivel mindent betemetnek a törmelékek.
... mit fog ezután mondani Zoyácskának? Mi lesz, ha nem sikerül egyben kijutnia? És mi van, ha egyáltalán nem tud kijutni?
Nem véletlen hát, hogy felfelé menet minek után lemeccseli Sarahval, hogy ki melyik táskát vigye, előkapja a mobilját és egy gyors sms-t küld a lánynak amiben csak annyi áll, hogy "szeretlek". Nem sűrűn szokták ezt a szót használni, Hayden pedig főleg nem, hisz mindig is úgy volt vele, hogy ez csak egy szó, és a tettei határozzák meg a valós, nagy horderejű szerelmét nem csak a szavak. Megtehetné persze, hogy napi húsz alkalommal elbüfögi, hogy mennyire szereti, de mire menne vele? Csak elveszítené azt az erőt magában hordoz és azt, hogy csak kivételes alkalommal juttassa a másik eszébe szavakkal, hogy milyen erős szeretet lakozik a szívében és milyen erős az a szeretet ami hozzá köti.
Most viszont mint egy baljóslatú gyilkos árny, úgy nehezedik a vállára az érzés, hogy ezt jelen pillanatban tudatnia kell vele. Mintha nem mondaná eleget, mintha nem bizonyítaná elégszer és nem akar úgy tragédiával lezárni egy történetet, hogy Zoya talán nem érezte eleget azt, amit Hayden igen.
Viszont most elsők között ennek a bajbajutott férfinek kell éreznie a két orvos szeretetét és végtelen odaadását. Soha nem nyugtathatják úgy a beteget, hogy "minden rendben lesz, megmentjük". Hisz soha nem lehet tudni, hogy mikor üt be a krach, mikor válik a helyzet rosszabbá....rosszabbá? Ennél is? Így mikor Hayden először vet rá egy pillantást, mély barna, egészen fekete szemekkel néz farkasszemet s annak néma fájdalomkiáltásai egészen a szívéig hatolnak. Érzi, hogy lebiggyed szájának két sarka és bepárásodik a szeme ahogy arra gondol, talán ez a fiatal és erős férfi most már mégse lesz olyan kitartó. Talán csak arra várt, hogy végre mellette legyen valaki és, hogy ne egyedül kelljen elmennie. Talán... mi a fene, nincs talán! Meg kell menteni és ezt Sarah és Hayden is tudja.
Halványan elmosolyodik hát, hogy mihamarabb elkezdhessék az ellátást de még ezt a néma mosolyban megnyilvánuló biztatást el akarta juttatni az agyáig. Nem tud hozzá beszélni, nem mer beszélni. Fél, hogy még nála is eltörne a mécses, pedig látott már hasonló reménytelen eseteket, talán még rosszabbat is.
Csak akkor jut el az agyáig, hogy mennyi gázt szívott már bent töltött ideje alatt, mikor meg akar szólalni, de a szavak csak nem jönnek, helyette elkerekednek a szemei s újabb adag levegőért kap, ami csak nem jön. A háta mögül érkezik a nagy mennyiségű gáz és mivel lejjebb áll a besüllyedt talaj miatt, hozzá és a beteghez is hamarabb érkezik meg, de a földön fekvőnek annyival van könnyebb dolga, hogy rajta már ott van a maszk, ami megfelelő levegőhöz juttatja.
Picit meginogva támasztja meg magát a rozoga falon miközben kicsatolja az álla alatt rögzített kobakot, hogy könnyebb legyen levegőt vennie azzal, hogy leveszi, közben pedig próbálja rávenni magát arra, hogy nyitva tartsa a szemét. A víz teljesen leveri, apró verejtékcseppek gyöngyöznek a homlokán és a nyakán is amiről csak akkor feledkezik meg, mikor utasítást kap arra, hogy adjon be neki antibiotikumot, bármelyik is legyen a táskában. Most nem az számít, hogy milyen, hanem az, hogy kapjon, hisz jelen pillanatban akkora fertőzésveszélynek van kitéve, mint egy harmadfokú égési sérüléssel beszállított ember a sürgősségin.
Lassan térdre ereszkedve hallgatja végig Saraht, ahogy az a gyerekkoráról kezd el beszélni, ő pedig akadozó mozdulatokkal ugyan, de beadja a betegnek a gyógyszert. Nem is emlékszik erre a történetre... mi a fene, milyen titkok fognak még kiderülni erről a nőről? Zöldjeit a vele szemben térdelő traumatológusra vezeti, majd óvatosan elmosolyodik a célzás jóvoltából s máris elővesz egy jókora fecskendőt a táskából, amit normális esetben a férfi tüdejébe kell szúrnia egy határozott mozdulattal, hogy kiszívjon belőle mindent amit kell, többek között a folyadékot.
Már épp lendítené a fecskendőt, hogy a tűt a megfelelő bordák közé szúrja, mikor hangos robajra kapja fel a fejét majd Sarah sikoltására, ő pedig nem lát mást csak elmosódott képét a tőle messzebb zajló események sűrűjében s mikor ő maga is megérzi a morajló, rengő robajokat egyszerűen csak a betegre veti magát, nehogy őt érje olyan külső hatás, ami esetleg az amúgy is haldokló testének baromira nem tenne jót, de ő felfoghatja a sajátjával.
És érkezik is az a bizonyos ütés minek köszönhetően a gáz ereje vagy csak a lökés hulláma odébb taszítja s noha az a csepp kis levegő ami még maradt a tüdejében az ütés miatt most eltűnik, mégis visszaverekszi magát a férfihoz, ki csukott szemmel, egyre csak emelkedő és süllyedő mellkassal - a légszomj miatt - fekszik a romok között.
Egy jókora ütés ami a fejét éri kibillenti az egyensúlyából s oldalra billen, hogy ne a még névileg ismeretlen betegre boruljon hanem a téglák és széthasadt fák tömegébe. Csillagokat lát, apró kis csillagokat, egyszer sötétséget aztán világosat... miért kellett levennie a kobakot? Miért volt ilyen hülye?
A neve hallatán nem reagál. Nem tud megszólalni csak lassú pislogások közepette figyeli a mellette reszkető férfit akinek a feje lassan a másik irányba fordul ezzel is jelezve, hogy az izmai elernyedtek. Már nincs az az erő ami életben tudná tartani és bár lehet, hogy Hayden felfogta a robbanás nagyját azzal, hogy ráborult, ez mégse volt elég. Mióta együtt van Zoyával, nem veszített beteget... épp ezért is érinti rosszul a mostani elmúlás, mely a szívébe mar s elködösíti a tudatát. Nem is tud mást csinálni, mint párnaként téglát használva feküdni mellette míg meg nem bizonyosodik arról, hogy ő maga még képes mozogni. A hányinger egyik pillanatról a másikra fogja el, talán agyrázkódása lehet a tarkóját ért ütés miatt, de az is lehet, hogy a szervezetébe, tüdejébe jutott gáz váltja ki, annyi biztos, hogy a szeméből kigördülő könnycsepp annak szól, hogy elveszítettek egy harcost aki addig kitartott, míg ők meg nem érkeztek...
- S...Sarah! - kiáltja el magát kétségbeesetten, ezzel is jelezve a nőnek, hogy a férfi feladta és ha így haladnak, ő is felfogja. Sípol a tüdeje, hörög mint egy tüdőbajos és alig kap levegőt. Zöldjei igyekeznek megkeresni a nőt csak, hogy tudja minden rendben van vele, de a hatalmas por és hamumennyiségben semmit nem lát. Izzadtság és verejték csípi a szemét, alig kap levegőt és fáj az oldala ahol az első ütést kapta. Talán egy bordája sínylette meg az "ütközetet", remélhetőleg nem az, amit már eleve csavarok tartanak... és fáj a feje, aminek jóvoltából úgy inog ide-oda mint egy részeg bolond. Annyi a szerencséjük, hogy a gáz már nem terjeng a levegőben. Úgy néz ki eltudták zárni.
- Sokáig tartott - nyöszörgi miközben megveti a hátát a düledező falon s előre görnyedve, lehunyt szemekkel igyekszik leküzdeni a hányinger förtelmes érzését és a kellemetlen csiklandozást a hátán ami talán a tarkójából eredő vér útját jelzi.
Elbuktunk...





Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Jan. 13, 2016 12:28 pm Keletkezett az írás



Hayden && Sarah

Tudtam, hogy mit kockáztatok azzal, hogy betettem a lábamat ebbe az épületnek már kevésbé sem nevezhető romhalmazba. A tűzoltók és a mentősök hangja szűrődött lentről, ahogy a jajveszékelő embereket mentették, akik mozdíthatóak voltak. Most biztos mindegyik kórház tele van és az orvosoknak minden erejüket össze kell szedni, hogy teljesítsék a mai napra összejött katasztrófát. Ami azt jelenti, hogy nekem is talpon kell lennem és az ötvenedik órámat taposva szellemileg frissen kell odafigyelnem.
A szervezetem üvölt, hogy ez most az a bizonyos helyzet, amiben jól esne egy hatalmas korty, jéghideg wishky. Bár tudtam, hogy nem szabad, az ösztön akkor is egyre jobban elhatalmasodott rajtam, ezért is kezdtem talán kiadni magamból a régen eltemetet titkokat, hogy fájjon. Mindenképp koncentrálnom kellet és a lelki fájdalom olyan volt, ami kicsit összerázott.
Nem tartom magam sebezhetetlennek, vagy tévedhetetlennek. Egyszerűen csak úgy érzem, hogy megtettem mindent azért, hogy a legjobb legyek. Ezért a legnagyobb árat fizettem, de büszke vagyok rá, hogy nem kellet semmi féle testi ösztönzést adjak, azért, hogy bebizonyítsam, nem csak egy csinos pofi vagyok, hanem megdolgoztam érte. Verejtékkel és szellemi kimerülések árán, de teljesítettem, amit sajnos nem minden gyakornok, illetve rezidens tud megtenni.
Ezért is becsülöm annyira az előttem térdelő, már szinte halálsápadt, kiverejtékezett homlokú rezidenst. Hayden Cole.. nem tudom, mit kellene, gondoljak róla, csak azt tudom, hogy emberként szeretem és tisztelem. Közben pedig orvosként, olyan kitűnően teljesít, hogy szaktársai összességében nem hozzák a színvonalat. Ezért is mar annyira a bűntudat.
Nem csak azért, mert alig fél hónapja a fejét vettem egy veszekedés miatt, bár visszagondolva, inkább Ő az enyémet. De a lényeg, hogy nagyon csúnyán beszéltünk egymással és nem úgy, mint szakorvos és rezidens, hanem már teljesen magánszemélyként öltük egymást. Bár még mindig nem tudom hova tenni a vegyes érzelmeimet, még is úgy érzem, hogy igaza volt.
Most pedig úgy érzem, az egész érzés felemészt, mert elhoztam az istenháta mögötti helyre, ami már inkább a pokolhoz volt mérhető, mert néha felcsapó lángok, füst és a romok.. pontosan így néz ki szerintem a Sátán kúriája. Tisztában vagyok azzal is, hogy Ő korlátolva van, ha nem is teljesen, de kis százalékban igen. Nem olyan könnyen guggol le, vagy térdel le, mondjuk úgy, mit én. De én idióta egy harci mezőre hoztam. Ennyi erővel egy aknamezőn is keringőzhetnénk.
De nincs mit tenni, most már meghoztam a döntést, és itt van, itt vagyunk.
Éreztem, hogy a tüdőm már alig akar moccanni, és a szürke arc, ami eddig vidámságot sugározva ragyogott, most teljesen távolinak tűnt. Rá sem ismertem. Én tettem vele, ha nem hívatom ide, akkor még a kórházban lenne, biztonságban, nem pedig egy csatamezőn, ahol mi leszünk az áldozatok.
A férfit láttam, hogy képtelenség lesz megmenteni, de nem tudtam lemondani róla. Nem tudtam azt mondani, hogy Vége. Akartam, hogy éljen, hogy még talpon legyen. A mai orvostudomány már korszerűsítette volna, hogy mehessen. Hiába vágjuk le a lábát. Olyan műlábakat lehet kapni, hogy futhat vele. Még nem látszott harmincévesnek. Az élete a kezembe volt, pontosabban Hayden kezében. Hiszen most ő lélegeztette. Én pedig tudásomnak megfelelően akartam ellátni.
Mikor mindennel elkészültünk, és szorgalmas, ámbár megtört segédem neki látott a tüdő lecsapolásának, én úgy döntöttem, hogy megéri elmondani a tűzoltóknak, hogy csipkedjék magukat és azonnal hozzák a palackot. Mert, lehet, hogy a beteg meghal. De nem akarom, hogy mi is kövessük a túlvilágon.
Csak, hogy nem jutottam tovább, mint három lépés. Olyan aprócskának tűnik, nem? Három lépés a betegtől, négy Hayden-től. Még is mérföldeknek tűnt, mintha átkerültem volna Sydney másik részébe egy szempillantás alatt.
A nagyrobaj után jött a por és füst, minden belepett, éreztem, hogy a tüdőm megtelik ezzel a poros levegővel, hogy nem kapok levegőt. A testem tiltakozott ellene, hogy megmozduljak és a fejem hasogatott. De tudtam, hogy nem maradhatok a földön.
Hayden kétségbe esett hangja azonnal pofonvágott és eszembe jutott, hogy a beteg akár meg is halhatott. De a hanglejtéséből levontam, meghalt. Nincs értelme őt menteni.
- Te Jól vagy? – a testem még a trauma alatt volt és erősen kellet küzdenem, hogy az izmaim elernyedjenek és elengedjem azt a vasrudat, amibe eddig kapaszkodtam. A lábaim nem mozdultak, erős küzdelem árán tudtam feltornázni magam ülő helyzetbe. Körülöttünk úgy szállingózott a hamu, mintha a hó esne. Csak, hogy nem volt olyan kellemes a hangulat. Mindenhol sikítások és emberek kétségbeesett üvöltése volt.
A rádió eltört. Az egyetlen esélyünk az a nyamvadt rádió volt, de millió darabra hullott szét.
- Eltört a rádió.. – köhögtem fel, mert úgy érzem, a tüdőm nem akarja az igazságot, hiába éreztem, hogy a levegő nem nyom el, most a gáz helyet a hamu költözött be a helységbe. Fel kell álljak, el kell, jussak a kölyökig, hogy ne egy hatalmas betondarabon át kelljen beszélgetni.
Ám a harmadszori próbálkozásom is kudarcba fulladt. A lábaim nem akartak engedelmeskedni. A kezeim úgy remegtek, hogy szégyenkezve néztem magamra. Egy erős nő vagyok, túléltem annyi mindent és most úgy remegek, mint a kocsonya.
Ismét próbálkoztam, mire végre a lábaimba enyhe élet költözött. Elindultam, igaz még bizonytalan lábakon, de a betonba kapaszkodva araszoltam a társam felé. A bal kezem zsibbadt és éles fájdalom járta végig.
- Hayden, kificamodott a vállam. – mikor végre megpillantottam a fiatal orvost, a szívem kihagyott egy ütemet. A halott férfi mellet volt és a reményvesztett tekintet, amivel meredt rám.. Olyan volt, mintha egy világ omlott volna bennem össze. Én tehetek róla. Nem kellet volna ide hívnom, láttam a friss élénkpiros színeződést a ruháján és az arcán.
- Sajnálom. – rogytak meg a térdeim, úgy érzem feladtam, hogy nekem nem megy tovább. Több mint két és fél nap van a hátam mögött, és most jött ez az egész baleset, Hayden vérzik, az én vállam pedig kificamodott. Nem érünk semmit, a beteg meghalt.
Mi jöttünk menteni, de minket kell menteni.



©
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Jan. 13, 2016 9:56 pm Keletkezett az írás



Sarah and Hayden
 





Normális ember ha gázszagot érez, menekül nem pedig hagyja, hogy egyre több és több kerüljön belőle a tüdejébe és ezzel együtt az agyába is. Mikor már nem kapsz levegőt s bárhogy is próbálkozol a friss levegőhöz jutásért de nem megy, fuss! Addig, míg össze nem roskadsz a friss levegőn vagy csak ott, ahol kisebb a gáz mennyisége! Menekülj és ne fordíts hátat bárkit is hagytál ezzel magad mögött főként akkor, ha annak a valakinek már eleve menthetetlen volt nem csak a lába de az élete is. Hayden tisztában volt vele már akkor is mikor betették a lábukat az épületbe, hogy ezt a férfit nem lehet megmenteni bárhogy is próbálkoznak, hisz nem elég, hogy rengeteg vért veszített a lábán keresztül és ki tudja még, hogy hány sebből amit ők nem is láttak, de még a tüdeje is összeesett ami azonnali halálhoz vezet, ha nem kezelik, márpedig nekik nem volt lehetőségük rá. Talán belső vérzése is volt, esetleg lezuhant, vagy a falnak taszította a robbanás. Ennek a férfinek már akkor vége volt, mikor elfeküdt a földön és a lábában ért véget a hatalmas vasrúd. Kegyetlen és keserű sors... egy élet, aminek úgy lett vége, hogy nem tudtak érte megfelelően küzdeni. Vajon volt gyereke? Felesége? Családja? Egészen biztos... hogy fog ezek után a szemükbe nézni? Hogy mondhatja azt, hogy mindent megtett, mikor nem?! Egyszerűen nem volt képes kihozni magából a maximumot, hisz már a második percben a gáztól való fuldoklás kötötte le a figyelmét.
Nem lett volna szabad bemenniük az épületbe még akkor se ha tudták, hogy talán egy szikrányi kis esély még van arra, hogy túlélje ezt a manővert szerencsétlent, hisz ők csak orvosok... nem mentősök, nem tűzoltók akik tudják kezelni az ilyen helyzeteket. Ők a kórházak falai között kell, hogy szolgálatot teljesítsenek, ott viszont tökéletesen. Ez a csatatér nem nekik van kitalálva még úgyse, ha volt már szerencséjük hasonlóhoz.  Mégis bementek ezzel veszélyeztetve a saját és egymás életét is...
... Hayden szeme előtt villámgyorsan peregnek le az elmúlt évei onnantól kezdve, hogy volt az a bizonyos incidense a lovával az utolsó versenyén. Szinte érzi a lábának sajgását és a csontig hatoló végtelen, felfoghatatlan fájdalmat, mikor az állat elfáradt, összerogyott és maga alá törte lovasa lábszárát ami derékszögben tört meg ezzel többszörös nyílt törést okozva s ripityára zúzva a térdét is amit azóta is egy fém szerkezet tart egyben. Érzi, látja maga előtt a bőrét karcoló apró szemű kavicságyat amibe érkezett. Emlékszik, hogy tele volt vele a haja, a szeme és a horzsolásai is melyekbe mint kis üvegszilánkok szúródtak bele itt-ott feneketlen mélységig... lehet, hogy érezte, mégis teljesen elhanyagolható volt amellett, amit át kellett élnie míg lehúzták róla a több, mint hatszáz kilós állatot s rettegve attól, hogy a gerince is megsérült az esés következtében, addig mozdítni se merték, míg meg nem érkezett legalább egy hozzá értő orvos a helyszínre aki történetesen is a nagybátyja volt.
Hallja a fülében csengeni a kétségbeesett zsibongást, a pisztoly lövését mikor lefújták azt az egy kört ami még hátra volt csak, hogy ne tapossák meg azokat akik a pályán tartózkodnak míg őt és a lovat felnyalábolták a kavicsrengetegből. Emlékszik a műtét utáni fájdalmakra és arra, mikor depressziósan, az élet által megfingatott szerencsétlenként ücsörgött a tolószékben, mikor képtelen volt arra, hogy kimenjen a levegőre. Egyedül pedig főleg magatehetetlen volt, hisz azt a házat nem arra találták ki, hogy négykerekűvel száguldozzanak benne. Több sérülés volt már a könyökén, mint egész élete során együtt véve a testének összes pontján.
És most ugyan az a rettegés fogja el, mint akkor... talán fel kell adnia megint az álmait, hisz most úgy lerokkanhat, hogy talán a lábától is meg kell fosztani és bár van a világon művégtag, ő mégse szeretne olyat. Hogy venné már ki magát? Már így is hányattatott sorsúnak érzi magát Zoya mellett akit ugyan nem érdekel, nem zavar a bicesége és az, hogy időközönként nem tudja uralni a fájdalmát amit az egyre gyengülő és egyre öregedő protézis okoz neki, hisz ugyan olyan teljes értékű embernek tartja mint bárki mást... de ettől függetlenül számára mégis kényelmetlenebb a téma, hisz nagyon sokat kivesz belőle és míg Zoya még sétálna és menne és menne, ő már nem képes rá.
A sötétség teljesen magával rántja, mikor a robbanás morajló zaja betölti az eddigi feszült csendet. A férfi védelmét ennek ellenére mégis többre tartja még a saját életénél is, nem véletlen, hogy a férfire veti magát, hogy őt érjék az esetleges ütések, mely csakhamar célt is találnak. Egy roncsolódott fémcső a bordáját éri és egy tégla, vagy valami beazonosíthatatlan tárgy a tarkóját, mely abban a pillanatban le is dönti a lábáról. Úgy érzi, felesleges próbálkozásnak bizonyul a további küzdelem, mert ezt a férfit nem lehet már megmenteni... és ezt mi sem bizonyítja jobban mint az erőtlen mosolya ami kiül az arcára és ami magában hordozza a lemondást, a búcsút és az utolsó háláját ami Hayden és Sarah igyekezetének tudható be és annak, hogy nincs egyedül. Végül a félrebiccenő feje ami azt jelzi, hogy elhagyta őt az élet. Ekkor veszi csak rá magát arra Hayden is, hogy feltápászkodjon és Sarah hogyléte felől érdeklődjön, neki jelezzen, noha könnyek marják a szemét sokkal inkább a férfi halála miatt, mint sem a körülötte gomolygó por és füst, hamufelhőtől. Ez utóbbi csodálatos trió inkább a tüdejét kezdi ki újra és újra amit már-már tűk millióival szurkálnának... legalábbis ő így tudná leírni az érzést. A mellkasa nehéz, a fejében kavarognak a gondolatok miközben egyre nagyobb kihívást jelent a talpon maradás.
A mocskos padló többször is mintha elindulni látszana alatta. Hányinger és szédülés egyaránt ostromolja, de ő csak bágyadt tekintettel Sarah arcát kezdi el keresni aki nagy nehezen átverekszi magát hozzá a törmeléktengeren. Látja, hogy a karja olyan, mintha élettelenül lógna a teste mellett, valószínűleg kificamodott, de ő csak megrázza a fejét mikor a traumatológus megerősíti a gyanúját.
- Most... nem tudom visszatenni... képtelen vagyok rá - nem kap levegőt, szédül s ha valamit rosszul csinál egy vállvisszatétel esetből is lehet káoszt csinálni, pedig atya ég, már vagy háromszáz kiugrott vállat tett vissza a helyére pályafutása során. Sarah még akkor s jobban járna, ha egy utcán botladozó apró kéregető rakná helyre a tagot. Arról már nem is beszélve arról, hogy az oldalát ért ütés miatt nem is igen képes arra hogy segítségnyújtásra emelje a karját.
- Sarah? Menjünk ki innen! - lép melléjük két nagyra nőtt, megtermett mentős akiknek egyike Sarah ép karjára simítja a kezét majd int a bejárati felé - vagy legalábbis ami még maradt belőle - hogy arra van az arra. Haydent egy ismerős arc közelíti meg, Charlie akivel együtt végezték el az orvosit és akivel együtt kezdtek el a St. Claireben dolgozni. Eleinte ő maga onkológus akart lenni, de aztán rájött, hogy nem neki találták ki azt a sok mentális és lelki fájdalmat, mint ami ott van, így inkább egy könnyebb utat választott, a mentőzést. Ez viszont nem azt jelenti, hogy kevésbé lenne értékes. Egyszerűen csak jobban bírja ezt az iramot.
- Hoppá - kap Hayden után mikor megbicsaklik a térde, mely feladta a mai küzdelmet és nem képes arra, hogy tovább tartsa a tulajdonosát. Elég volt neki mára, köszöni nem kér többet csak egy ágyat - tudsz kapaszkodni? - veti át a kezét a feje felett ám erre csak egy nyöszörgő válasz érkezik majd előrebicsakló fejjel adja a mentős tudtára, hogy nem bírta tovább kurázsival, az a tégla ami a fejéhez csapódott, csak meghozta a maga kívánt hatását.
- Siessünk, Greg! - szól előre a Saraht irányító férfinek miközben Haydent közelebb húzza magához, hogy jobb fogást találjon rajta. Mielőtt még elindulna, beleszól a kis rádiójába, hogy minél hamarabb hozzanak hordágyat és oxigént, de ezután csak eltűnik a négy alak a bejárati maradék kis részei alatt miközben hamu, füst és porrengeteg morajlik az előtérben, mögöttük egy holttesttel ami már soha nem fog innen igazi emberként kikerülni. Szomorú véget ért a fiatal élet, akiért két orvos is az életét kockáztatta...
...

Folyt.köv



Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 11:15 pm Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Sarah and Hayden
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Miss you so much! - karakter, aki még hiányzik
» Részegen, ki visz majd haza?! - Hayden&Tom
» Zoya and Hayden (SMS)

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: