Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég :: 1 Bot

nincsen

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Kedd. Dec. 29, 2015 11:03 pm Keletkezett az írás



Majdnem egy hete találtunk rá erre a különös orángután csapatra. Nem elég, hogy roppant különös a hierarchiájuk és az egymással való viselkedésük, ráadásul egy embert is maguk közé fogadtak. A férfi félénk és zárkózott, alig pár napja merészkedik a közelembe. A többieket eddig kerülte, és én is őt, valahogy nem tudtam megbízni benne, nem tudtam mit tehetnék érte. Nincs ruhája, koszos és a majmokkal él. Vajon ki tehette ezt vele, vagy miért került oda?
Nagyot nyeltem, miközben felé igyekeztem, az erdő közepébe. Egyedül jöttem, nem akartam, hogy a többiek megzavarjanak. Félve szorongattam a banánt, amit neki szántam, gonosznak éreztem magam mert átverem, mert becsapom, altatót fecskendeztünk a banánba, hogy kiüssük és magunkkal vihessük. Nem akarom itt hagyni, nem akartam, hogy továbbra is úgy éljen mint ezek az állatok. Mikor először a szemébe néztem, éreztem, hogy Ő ennél több, hogy nem itt van a helye. Nyakunkon az esős évszak, hol tudná itt meghúzni magát? Levelek közt? És ha megbetegszik? Ki tudja milyen sors várna rá, ha mi elmegyünk anélkül, hogy segítettünk volna rajta.
Lassan, óvatosan haladok az erdőben, nem akarom, hogy a hátizsákom beakadjon mindenbe, párszor már megtörtént és nem kellemes élmény. Egy tisztás felé sétáltam, legutóbb ott láttam ezt a különös férfit. Ki lehet ő, és miért akarok rajta ennyire segíteni? Mármint… a többi kutató is haza akarja vinni, persze, de ők szinte nem is veszik emberszámba. Szeretném, ha olyan lehetne mint mi, ha nem az állatokat tartaná családjának, és tudna velünk beszélni is. Megtorpanok, mert minden igyekezetem ellenére mégis beakadt egy ágba a táskám. Izgatottan próbáltam kiakasztani, de kénytelen voltam levenni.
Alaposan is körülnéztem, és megpillantottam egy vörös üstököt kikandikálni egy fa mögül. Mindig zavarba jövök a pillantásától, annyira őszinte és nyílt, amennyire mi nem szoktunk azok lenni. Halványan elmosolyodtam, és felé nyújtottam a kezem.
- Szia! – kissé megköszörülöm a torkom, majd visszaveszem a hátizsákot. Abban van a telefonom, víz, mindenféle felszerelés ha netán eltévednék. – Nem jössz elő? … Egyedül jöttem, ne félj. A többiek nincsenek itt. – tovább mosolygok rá, szemeit keresem. Muszáj lenne bíznia bennem, különben fogalmam sincs hogyan eszi meg a banánt, és hogyan tudjuk magunkkal vinni haza…
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Dec. 31, 2015 6:58 pm Keletkezett az írás



Judith & Leon

Jól csak a szívével lát az ember, ami igazán érdekes az a szemnek láthatatlan...


Láttuk őket, éreztük és tudtuk, hogy itt  vannak, ettől zsizsegett az egész erdő, a szállóktól kezdve a kúszó mászó társaimtól kezdve mindenki érezte őket, hallottuk is őket, mert egy cseppet sem fogták vissza magukat, a lépteik hangosak voltak, volt amely úgy szuszogott mint egy beteg társam, volt vagy úgy csörtetett hogy direkt meghalljuk, magam sem értettem. Távolról követtek minket, a csapatunk vezére aki örökbe fogadott engem, mindig vezetett előttük jóval, aztán feladta, mert találtunk egy olyan helyet ahol finom gyökerek voltak, a magasban pedig gyümölcsök pihentek a fán.  Játszottunk, a kicsikkel kergetőztem, mindig is óvatos voltam velük, a pótanyám egyik kölykére is én vigyáztam, megengedte azt jelentette, hogy még mindig fontos vagyok a számára és bízik bennem, én pedig vigyáztam az apróságra. Megszoktam ,hogy mindenki másképp néz ki mint én , hogy szőrös az arcuk, a kifejlett hímeknek pedig még jó széles is ráadásul, voltak időszakok amikor nem szabadott a pótanyám közelében lennem, ezeket az időszakokat az erdőben töltöttem kóborlással, fiatalabb vörös társaim oldalán, veszekedtünk, harcoltunk, bunyóztunk de sosem vérre menőn. Azért volt pár húzósabb esetem, amikor nem menekültem el időben a pótanyámat környékező lapos arcú hímek elől, de minden végtagom megvan, és nem emlékszem arra, hogy eddig bármim is eltört volna.
Békésen játszottunk a kicsikkel, nagy kincsek voltak ők a számunkra egyébként ,mert olykor valami miatt meghaltak hamar, vagy elragadhatta őket egy másik nőstény, csak úgy féltékenységből, és ha nem volt teje, szintén meghalt egy-egy testvérem. De voltak kisebb ragadozók is amelyek ránk fenték a fogukat. Tudtuk, ha a kerítésen túlra mennénk, akkor ott el is kapnának minket sok idő volt általában mire az egyik oldalától átértünk a másikra, rengeteg fény és sötétség követte egymást olyankor egymás után.
Egyik este közel osontam annak a csapatnak a helyéhez ahol aludni szoktak,és jól megnéztem őket magamnak, mind hasonlított rám, kevés volt rajtuk a szőr, de másfajta szőrt hordtak magukon, színeseket, érdekeseket, a lábukon is volt valamiféle szőr, ami jó büdös volt, megszagoltam az egyikét, jó messze el is dobtam, majdnem elájultam, aztán elszórakoztam egy olyan szerkezettel, ami hasonlított a vízre, láttam benne az arcomat, a nevetésemmel majdnem felébresztettem azt a valakit a sátrában akinél voltam. Sokkal jobban láttam magamat benne mint a vízben, aztán ébredéskor a kis táborunkban elmeséltem hogy mit láttam és miket tapasztaltam, a kölykök mókásnak találták az egészet. Nálunk nem beszélgetésről van szó, hanem inkább testbeszédről. Mi így kommunikáltunk, meg páran a jelnyelvvel, akiket sikerült erre megtanítanom.
Érdekel egy barna hajú nőstény az idegenek csoportjából, Ő, csak így hívom, ő sosem mert a közelünkbe jönni, a társait egyébként sem találtam szimpatikusnak, ezért bizalmatlan voltam velük szemben, de a távol megbújó nőstény mindig is érdekelt, fél tőlünk? Én biztos nem bántanám, nem akartam mást, mint megszaglászni, aztán… pár sötétedéssel ezelőtt sikerült, megszaglásztam! Finom illata volt, a hangja kellemes, nem értem hogy mit mond, de kellemes és megnyugtat a közelsége, szeretném átölelni, és a szőrét kurkászni a fején, de hogy? Teljesen másképp viselkednek mint mi, nem bújnak hozzá egymáshoz, nem érintik meg a másikat, sehogy sem. Beszéltem neki én is sokat, persze a szőrös barátaim nyelvén, játszani is próbáltam elhívni, de nem értette, csak ült egyhelyben és mosolygott rám és közben figyelt, furcsán, ezt a kifejezést még nem láttam egyik társam arcán sem. Szinte minden nap találkoztunk ezután és most is, már alig vártam,elmentem elé a  táborhoz ahova belopakodtam, sok dolog volt ott amivel még életemben nem találkoztam, ezért féltem is attól a helytől, de bátornak éreztem magamat, amiért pár éjszakával ezelőtt beosontam oda. Ráadásul ők nem is tudtak róla!
Figyeltem őt, és követtem a bokrok között, néha felegyenesedtem, futottam, vagy átugrottam ezt azt, hogy elébe kerüljek, beakadt valamibe az a nagy motyója így megálltam a tisztás közelében található bokroknál, onnan leskelődtem rá, kíváncsi voltam, mint mindig, kíváncsiskodó hangokat is hallattam amikor közelebb igyekeztem hozzá. Érdekelt hogy mit hord abban a valamiben, eddig még ekkora motyóval nem jött hozzám látogatóba, amikor kinyújtotta a kezét, elindultam felé és beleraktam az enyémet az övébe, majd leültem a lába mellett, Ő-t figyeltem, hogy mit csinál, majd mikor rájöttem hogy az egyik ág visszatartja a közlekedésben, felálltam, magasabb voltam mint ő, tetszett, kicsit feszítettem is, meg akartam mutatni neki, hogy erős vagyok, hogy megtudom védeni őt bármitől, letörtem a faágat amibe beleakadt a táska, majd a motyót a kezembe fogva ültem le vissza a lábához és próbáltam volna felnyitni, mert idáig éreztem, hogy furcsa dolgok vannak benne, de volt nála banán is, mindig hozott nekem valamit, és ez jó érzéssel töltött el, az illata pedig olyan… furcsa hatással volt rám, furán reagált rá a testem olykor, főleg sötétben ha már nem volt mellettem és újra emlékezni akartam rá.
Nem tudtam, hogy mitévő legyek, a motyó vagy a banán? Hogy is nyitotta ki Ő, a múltkor amikor láttam? Ezt a pici valamit megfogta, és … elkezdtem rángatni, de nem moccant, egyre mérgesebb kezdtem lenni, amiért nem nyílik, utálom ezt a valamit, na majd a bottal! Ott hagytam a földön és elsiettem mászva egy közeli bot darabért az egyik bokor alatt, és a fegyveremmel együtt tértem vissza, hogy azzal együtt nyissam ki ezt a motyót, felemeltem a botot és morcosan elgondolkodva pillantottam arra a kis valamire, majd Ő-re, aztán a botra. A szabad kezemet pedig Ő felé nyújtottam, tenyérrel felfelé, segítséget kértem tőle,  hiszen ezt a valamit nem nyitotta ki még az a fa sem, amibe beleakadtak, akkor ez a bot hogy nyitná ki? Persze a banán is vonzott a kezében, de nemrég ettem, tele voltam.
 

Zene: Love Me Again

 
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Dec. 31, 2015 8:47 pm Keletkezett az írás



Nem értem, hogy hogyan akadhatott be a hátizsák az ágba. Próbáltam kiszabadítani, de nem ment… Ekkor pillantottam körül, és vettem észre ezt a különös, vörös hajú férfit, aki egy bokor mögül leskelődött. Nehéz lenne megítélni, hogy melyikünk tart jobban a másiktól, vagy kíváncsibb rá. Az arckifejezése teli van kérdésekkel, de tudom, hogy nem tudja őket elmondani nekem. Belefacsarodik a szívem, mégis a kezem nyújtom felé és barátságosan mosolygok. Különös hangokat hallat, miközben felém közelít, jobban emlékeztet a majmokra, mint az emberekre. Talán a gondolkodása is már inkább állatias, mint emberi? Kedvesen mosolygok rá, amikor megáll előttem, és kihúzza magát. Oh igen, látom, hogy milyen nagy és erős; értettem a célzást. Azt hiszem hasznos lesz, hogy néhány dolgot már megtanultam az orángutánokról, így könnyebben megérthetem, hogy mit szeretne tőlem. Most éppen imponálni és segíteni próbál, hagyom hát, hogy azt csináljon amit akar. Ameddig ilyen gesztusai vannak, hogy megpróbál lenyűgözni fizikai erejével, biztosan nem fog bántani. Nem mintha eddig bármikor is megpróbált volna ilyesmit, de így már biztos is vagyok a dologban.
- Köszönöm. – tudom, hogy nem érti, mégis megköszönöm, hogy letörte az ágat ezzel kiszabadítva a táskát. Elvette tőlem, én pedig csak nézem, hogy mit csinál. Ki akarja nyitni, de miért? Küszködik, rángatja, szerintem előbb vagy utóbb el fogja tépni. Furcsán érzem magam, hogy a lábamnál ül. Talán le kellene ülnöm mellé. Nem tudom, hogy mi lenne a helyes, hogy mivel érdemelném ki a bizalmát.
Elszaladt valamiért, én pedig behunyom a szemem. Nem helyes, amit csinálok, nem szabadna őt elvinni innen. Igen, veszélyeknek van kitéve távol a civilizációtól, és bármikor megtámadhatja egy ragadozó, vagy megbetegedhet, de… itt szabad. Gonosz dolog ettől megfosztani őt, senkivel sem szabadna ilyesmit tenni. Annak idején engem is elküldtek az internátusba; éveket töltöttem több ezer mérföldnyire a szüleimtől. Egy régi, tradicionális lányiskolába jártam, Yorkshire-ben. Tudom milyen, amikor valaki úgy érzi be van zárva, és az elvárások fojtogatják. Ez a férfi is ilyen szerencsétlennek fogja magát érezni, ha elvisszük. Magányosnak a „családja” nélkül, és azt fogja hinni, hogy semmi nem jó amit tesz, folyton korlátokba fog ütközni. Pedig amit ő tesz, az sokkal inkább tiszta és őszinte viselkedés mint a miénk. Nem játszmázik, nem hazudozik, tekintete nyíltsága egyszerűen megrengeti a földet is. Minden pasinak ilyennek kellene lennie, mint amilyen ő.
Látom, hogy egy bottal tért vissza, és megint leült a lábamhoz. Nem hezitálok tovább, leülök mellé az avarba. Aggódva mérem végig, amíg a táskával bajlódik. Koszos és elhanyagolt; teste tele van karcolásokkal. Bundás barátaival ellentétben az ő bőre csupasz, nem védi semmi a fák törzsének horzsolásai ellen. Nehéz dolgunk lesz vele, ha vissza akarjuk terelni a civilizációba. Finoman metszett arcélén fut végig pillantásom, és széles vállain, izmos mellkasán. Lejjebb nem engedem a tekintetem, tudom, hogy mezítelen, és ettől már épp elégszer zavarba jöttem. Nem azt mondom, hogy prűd vagyok, vagy ilyesmi, de ragadt rám egy s más az intézetben,amit még mindig képtelen vagyok elhagyni.
Felém nyújtott tenyerébe csúsztattam a kezem, a banánt a combomra tettem addig.
- Segítek. – másik kezemmel óvatosan megragadtam a cipzárt, és finoman elkezdtem húzni, hogy a hátizsák kinyíljon. – Így működik, látod? Nem kell hozzá bot. – elengedem a táskát, és elveszem kezéből a botot. Mozdulataim lassúak és egyértelműek, igyekszem, hogy ne vegyen támadásnak semmit sem. Még mindig fogom a felém nyújtott kezét. Tenyere érdes, de meleg. Remélem a bizalom jelének veszi ezt a mozdulatot.
- Az én nevem Judith. Neked is van neved, megmondod mi az? – eddig még nem hallottam tőle beszédhez hasonló dolgot, csak a majmok hangjelzéseit. Szeretnék biztos lenni benne, hogy helyesen cselekszünk, hogy tényleg jobb lenne neki, ha elvinnénk magunkkal. Elengedem a kezét, és zavartan kulcsolom össze ujjaim, kezemet az ölembe ejtem. Gondolkodok, hogy mit tehetnék még, nem akarom lerohanni a banánnal, az gyanús lenne neki. Így is tartok tőle, hogy kiszagolja majd a gyógyszert ami bele van fecskendezve.
- Szeretnéd megnézni mi van a táskában? – előveszem a zseblámpám, és felé nyújtom. – Világít. Így. – megnyomom a gombot, és apró fénypászma hasít át a levelek közt. Majd újra megnyomom, és a lámpa kikapcsol. Ismét bekapcsolom, és a férfi kezébe nyomom a lámpát. – Neked adom.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Jan. 01, 2016 9:40 pm Keletkezett az írás



Judith & Leon

Jól csak a szívével lát az ember, ami igazán érdekes az a szemnek láthatatlan...


Miután szabaddá vált a motyóba való bejutás, elengedtem Ő kezét és megtámaszkodtam a kezemen és előre hajoltam, beleszagoltam a mélyére, fura szagok jöttek ki onnan. Nagyon érdekes volt, tetszett és akkor meglepett huhogást hallottam, amikor a fényes botot előhúzta onnét. Értetlenkedve néztem rá, majd az én botomra, az bezzeg nem világít és nincsenek is olyan mütyűrök rajta, amik ezen amit Ő fog a kezében. Beszél hozzám, de egy mukkot sem értek abból amit mond, de kellemes a hangja,  szeretném ha még beszélne hozzám a különös nyelvén, voltak szállók akiknek a hangja megnyugtatott, de voltak olyanok is akiknek a hangja bosszantott, furcsa éneklő hangot adtak ki magukból. De legjobban a víz hangját szerettem, vagy azt, ha a pótanyám mellkasára hajthattam olykor a fejemet és hallottam a szívdobbanásait, vagy ha egy kupacban aludtunk a többiekkel a fészkünkben. Kérdezett tőlem valamit, legalábbis ennek értelmeztem a hangsúlyát, felmosolyogtam rá, és bólogattam.
Időnként odahajoltam hozzá hogy megszaglásszam, finom! Nagyon finom, a kezemben tartott keze szokatlan a számomra, puha, puha akár csak a hasamon levő bőr, vagy… a combomon, neki mindenhol ilyen puha a teste? Már épp őt vizsgálgatnám magamnak, amikor a fényes botra terelődik a figyelmem, belezárt egy korongot! Meglepett gügyögések sora tör fel a torkomból és  kíváncsian veszem szemügyre a botot amikor megkapom, nyomkodom a kis pöttyöt rajta ami kattogó hangot hallat hol eltűnik hol előjön a fény, megrázom amikor nincs semmi, elmosolyodom amikor előjön, megrágcsálom egy kicsit, nem ehető, de érdekes! Határozottan az. Rávilágítottam a karomra, de nem volt olyan meleg mint a nagy fényes korong, így lebiggyedt az ajkam, majd Ő-re kormányoztam a csíkot és rá is rá világítottam, aztán felpattantam, és az ösvény melletti egyik lapos kőre világítottam rá, de nem történt semmi, felemeltem a követ és így világítottam alá, a bogarak akiket megszoktunk enni gyorsan eliszkoltak, döbbent hang kúszott ki a torkomból és Őre pillantottam, majd visszasiettem hozzá és leültem mellé, elszórakoztam azzal, hogy a haján át világítgattam a fényes bottal, amikor pedig meguntam, leültem vele szembe és az arcára tettem mindkét kezemet. Az első pillanattól kezdve tudtam, hogy nőstény, volt egy megérzésem, persze furcsa volt az arca, de az orra, és a haja meg a szőr alatt dudorodó mellek, egyből szemet szúrtak.
- Llll…Llll…lll .- dalolásztam halkan miközben őt figyeltem, majd a kezembe vettem az ő kezét, nagyobb volt az én tenyerem mint az övé- …on..L'on….Ő!- átültem mellé, mennyire tiszta az ő keze! Úgy mindene, most elhallgattam, ráncoltam a homlokomat, és furcsán szorult össze a gyomrom, piszok, szégyelltem magamat. Magam elé pislogtam, és néztem az ő kezét, meg az enyémet.
- L'on, pisssz-koooosss! Ő… - megsimogattam a bőrét, mire a szép fehér kart is összepiszkoltam, a szőréhez nyúltam és azzal megdörzsöltem a testét, és már nem is volt piszkos! Mellette ülve vettem észre a banánt ami az ölében pihent, mi lophattunk egymástól, sőt ő is adott már nekem, visszahelyezkedetem vele szemben és kérlelve néztem a banánra, igen , nemrég ettem, de finomnak tűnt ez a banán is. Sőt! Valamelyik nap sokmagos gyümölcsöt kaptam, piros volt a belseje és tele volt sok kicsi maggal! Olyat akarok még, piros volt a héja is, és az alján furcsa barna valami volt. (narrátor: gránátalma)
A hangom nagyon rekedt volt amikor megszólaltam, és kicsit erőlködtem is, de ahogy itt ültem, valami bevillant, régen elestem, és azt mondta az a valaki, hogy: Ejj, de piszkos vagy Leon fiam!
Nem tudom , hogy ki volt, de a L'on az én lehetek, na mega piszkos is. Hamar elvesztettem az érdeklődésemet a fényes bot iránt, de ez nagyon jó dolog sötétben amikor senki sem lát semmit, akkor előkapom és sitty sutty! De a fény vonzza az éjjeli állatokat is…. Nem is olyan jó, de Ő-től van! A banánra pillantottam, majd Őre, az arcába, hogy lássam szabad-e? Hiszen rajta van, ez az övé, ez olyan mintha én a kezembe fognám és nem lehet elvenni tőlem, de mivel már letettem a fényes botot a földre, így szabad volt a vásár. Ha pedig kell, majd jól elverek valakit érte, ha nem adja vissza! Így megy ez nálunk. Felemeltem a kezemet, és Ő-re mosolyogtam, megérintettem a haját és beleszimatoltam újra, tetszett,hogy ilyen selymes és puha,megdörzsöltem a sajátomat, láttam hogy a hímek haja is legalább olyan selymes mint Ő-jé, neki az olyan hímek tetszenek? Komolyan elgondolkodtam ezen, és egyre többször pillantottam a banán irányába.
 

Zene: Coming Home

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Jan. 02, 2016 3:15 am Keletkezett az írás



Bólogat. De miért bólogat? Mármint… érti, amit mondok? Nem, biztosan nem érti, hiszen nem olyasmit kérdeztem, amire bólintás lenne a válasz. Különös érzés, ahogy a kezem fogja, nagyon finoman érint. Nem ilyesmit vártam volna, abból ahogy máskor viselkedni szokott, és amilyen hevesen reagál olykor. Azt hittem nem ilyen finomak a mozdulatai.
Érdeklődve figyelem, ahogy a zseblámpával ismerkedik. Öröm látni, hogy ilyen nyitott a modern dolgok felé, talán mégis van értelme magunkkal vinni, van helye a világunkban. Értékes tagja lenne bármelyik közösségnek, ebben biztos vagyok. Még nem rontotta el a civilizáció temérdek intrikája, ő még egy őszinte ember, tele jóindulattal. Amikor felém nyúlt, egy pillanatra megrémültem, de aztán hagytam, hogy két kezébe vegye az arcom. Még mindig nagyon lágyan érintett, mintha valami törékeny madártojást tartana a kezében. Kíváncsian fürkésztem arcát, hallgattam a hangokat, amelyeket mormolt. Fogalmam sincs, hogy mit próbál a tudtomra adni. Mégis mosoly kúszik az arcomra, ahogy hallom lágyan duruzsoló hangját. Rég nem használta, főleg nem ilyesmire, ez egyértelmű.
Beszél! Tényleg, igazán beszél! Nem tökéletes, de már legalább tudom, hogy képes rá. Most már semmi kétség nem maradt bennem, haza kell vinnünk magunkkal. Kezem óvatosan csúsztatom a banánra. Meg kell ennie, minél előbb, hiszen még ma este indulunk. Mérges lesz, amiért nem tud elbúcsúzni a barátaitól, de hiszem, hogy így lesz a legjobb neki. Legalábbis, ennél többet nem tudok tenni érte.
- Leon. – megérintem a karját, majd magamra mutatok. – Judith. És igen, piszkos vagy. – gyöngyöző kuncogás tör elő belőlem, ahogy letörli a port, ami érintése nyomán maradt rajtam. Nocsak, nocsak! Több benne az emberi mint hittem, hiszen zavarja, hogy én tiszta vagyok, ő pedig koszos. – De nem baj, néha én is piszkos vagyok, az erdőben mindenki az lesz. – nem tudom, mennyit ért abból amit mondok neki. Nem tudom hogyan fog ez működni… de mindent meg fogok tenni a sikeréért; ha haza visszük magunkkal, akkor sem hagyom magára, nem lesz egyedül. Nem fogom hagyni, hogy korlátozzák a személyiségét. Egyszerűen csak segítsenek neki abban, hogy emberként élhessen köztünk, de ne formálják át.
Borsódzik a hátam, amikor hajamba szimatol, régen nem éreztem már valakinek a lélegzetét a nyakamon. Látom, hogy valami gond van, hogy nem örül most valaminek. Mégse tetszik neki a lámpa? Vagy mi történhetett? A banánt is nézegeti, itt az ideje, hogy odaadjam.
- Neked hoztam. Kéred? – felé nyújtom a banánt, hangom izgatottá válik. A többiek húsz perc múlva érnek ide utánam, így lett megbeszélve. Ha minden rendben halad, Leon – mert mint kiderült így hívják – már aludni fog.
Csak ültem ott szótlanul, vártam, hogy megegye a banánt. Ha megette, akkor nyújtom felé újból a kezem, és várom a hatást. Elvileg gyorsan hat, lehet, hogy keveset kell csak várni, és már aludni is fog ez a különleges férfi.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Jan. 02, 2016 2:51 pm Keletkezett az írás



Judith & Leon

Jól csak a szívével lát az ember, ami igazán érdekes az a szemnek láthatatlan...



Miután megérintette a karomat lepillantottam rá, még ültömben is magasabb voltam nála, és ez tetszett. Magyarázott nekem, a végén pedig nevetett! Komolyan nevetett! Mi is nevetünk! Szoktunk nevetni, sőt ha csikizzük egymást megállás nélkül nevetünk, szoktunk jókedvet okozni a másiknak, és a kölyköknek így lehet a legegyszerűbben. Felnevettem én is, kicsit karcos volt a hangom, de Ő-vel nevettem, nem sokat értettem abból amit mondott a piszkon kívül. Megakarom csikizni, hogy még halljam tőle ezt a hangot. Mert tetszik, egyértelmű és őszinte tudom ,hogy akkor most jól érzi magát a közelemben, bukfenceztem mellette egyet majd visszaültem mellé és vártam, hogy csináljon valamit ő is, miközben halkan dirigáltam neki, hiszen szerettem volna ha játszik velem, dobáltam is az avart, hogy hátha játékra bírom, de a bennem kavargó érzések furcsává tettek belül. Akartam is játszani, meg nem is. Igen, feltűnt, hogy mennyire különbözünk, és most hogy csak ketten voltunk, nem voltak vele a társai sokkal közvetlenebb mertem vele lenni, megmertem olyan mozdulatokat csinálni amiket eddig nem igen. Elvettem a földről a fényes botot és azt szorongattam a kezemben, ráncoltam a homlokomat és kicsit pislogtam, visszacserélem a banánra a botot, mert nekem nincs rá szükségem, itt csak magamra vonnám vele a ragadozók figyelmét, és veszélybe sodornám a társaimat, az pedig nem volna jó. Ez lesz a legjobb, ha elcserélem különben is , a banánt azt meglehet enni, ennek pedig nem volt finom íze, amikor megrágcsáltam. Ha visszaadom neki a botot, vajon fog-e úgy mosolyogni rám, mint amikor a haját piszkáltam és közelebb hajoltam hozzá? Felsóhajtottam, és az arcát figyeltem, megint megérintettem őt, az orránál és a szemei környékénél, valami bántotta, feltérdeltem, hiszen eddig ültem, olyan volt az arca, mintha fájt volna neki belül valamije. Pislogtam, elvettem a felém kínált babánt, de odaadtam a fényes botot Őnek, és rámosolyogtam. Tetszett, hogy az ő szeme színe olyan mint az ég kékje, nem olyan bogárfekete mint a társaimé, az enyém? Olyan volt a színe mint a kőnek, amire fel szoktam mászni, és elbújni az esőzések elől, a kis barlangomba.  Meg kellett verekednem érte egy térdig érő bundás fújtató állattal, én nyertem! Meg akarom mutatni neki a helyet! Igen! Vajon örülne-e neki? Megszaglásztam a banánt, majd elgondolkodva pillantottam ültömben Ő-re és azon járt az eszem, hogy tetszene-e neki? Napokig takarítottam a csontoktól, mert szúrtak ha le akartam feküdni.
Izgatott volt a hangja, amikor átadta nekem a banánt, így most én mosolyogtam rá, ráraktam a kezemet spontán a térdére, miközben egy kézzel igyekeztem felbontani a banánt, a felbontáshoz igénybe vettem a fogaimat is és a számat is. Fél szemmel Őt figyeltem, megszaglásztam a banánt, kicsit furcsa volt a szaga, de nem számított.
Beleharaptam, és felhümmögtem, folytattam az evést, majd felkeltem tettem pár kört négykézláb Ő körül, a végtagjaim zsibbadtak és furcsa volt a levegő vétel is. Akkor szoktam így venni, ha alváshoz készülök, vagy ha már alszunk, a többiek is, néha figyeltem és akkor vettük így a levegőt ha aludtunk. Leültem Ő táskájához és elkezdtem kutakodni benne, miközben a banánt majszolgattam, amikor eltűnt az utolsó falat is, elejtettem a héjat és felálltam, két lábra, hogy nyújtózkodjak. De megrogytak a lábaim, kétségbeesetten pillantottam Ő-re, itt nem lesz jó elaludni! El kell mennünk innen! Sok állat közlekedik erre, meg Ő csapata is! Négykézláb álltam a földön és a fejemet ráztam, elnyújtott nyögés hagyta el a torkomat, megfogtam Ő csuklóját és elkezdtem húzni az erdő irányába, de nem ment, egy tapodtat sem mozdultunk. Visszafordultam Ő felé, kis híján lefejeltem úgy elszámítottam a mozdulatot, kapkodtam a levegőt, az orromon és a számon is, kifordult alólam a lábam és csak ültem, értetlenül pislogtam Őre, nem akarok itt elaludni! Nehéznek éreztem a testemet, elkönyököltem Ő mellett a földön, már hasaltam, nem értettem, hogy mi történik velem?! Lehet… hogy én is úgy járok mint a kis erőtlen társaink? Éreztem, ahogy a szemeimből folyik az a hideg sós víz, de még arra sem volt erőm, hogy megtöröljem az arcomat. Zsibbadt mindenem, és már gondolkodni sem tudtam rendesen, de itt van Ő kinyújtottam felé a kezemet, remélem vigyázni fog rám míg alszom! Mi így szoktuk, ha valaki alszik arra vigyázunk, és majd ébresszük, ha tovább halad a csapat. Egyre lassabban pislogtam, a homályon át alig láttam Ő alakját, csak éreztem ,hogy itt van velem, nagyon reméltem, hogy nem hagy magamra. Nehéz volt mindenem, elaludtam, nyomott a föld ahová feküdtem, de nem bírtam elmenni olyan messzire sem, hogy legalább fészket készítsek magamnak! Hideg is volt, és nedves is.
- Őh...- bukott még ki belőlem valahogy majd a kezem szorítása is megszűnt Ő testén.Mindenféle furcsa dolog cikázott át a szemeim előtt, a fura fény, a fura bot, a táska, hallottam Ő hangját is. Egészen biztos, hogy csak álmodom.


Zene: Coming Home

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Jan. 04, 2016 8:32 am Keletkezett az írás



Különös, hogy mennyire lelkes lett valamitől. Nagyon gyorsan változnak a hangulatai, talán ez lenne a normális és természetes? Én valahogy mindig úgy gondoltam, hogy az érzések lassanként épülnek fel, és csak különleges alkalmakkor robbannak az elménkben. De ennél a férfinál minden változás azonnali, ha vidám, ha szomorú, rögvest minden gesztusán és az arcán is látszik. De legalább nem nehéz kitalálni, hogy mikor mit gondol vagy érez. Tetszik ez a természetesség, megint nevetek, amikor bukfencezik és az avart dobálja. Játszani szeretne, de én nem tudom hogyan kell, szóval inkább nem teszek semmit csak ülök, és néha kuncogok, amikor valami mulatságosat csinál.
Elveszem a felém nyújtott lámpát, hagyom, hogy megérintse az arcom, de épp csak egy pillanatig tart az egész, mert elhúzódom. Karom libabőrös lett, nem akarom, hogy most újra megérintsen. Valami különös és különleges van Leonban, és egyáltalán nem akarok a hatása alá kerülni. Szüksége lesz valakire, akiben bízhat, ha magunkkal visszük, és nekem pedig ehhez kelleni fog a józan eszem. Így tehát, kényelmes távolságot tartok vele, amennyire csak tudok vagy jól esik.
Nézem, ahogy eszi a banánt, várom a hatását. Nem tudom feltűnnek-e neki a korai jelek, de inkább nem hívom fel rá a figyelmét. Miközben a hátizsákból mindent kipakol és megnéz, a mormolása lassul, összefüggéstelen és zavart lesz. Nem mintha a motyogása eddig érthető lett volna, de érzem a különbséget.
- Nyugodj meg. Semmi baj, nem kell elmenni innen. – megragadom a kezét, amikor húzni akar magával valahová, és lecövekelek. Nem mehetünk el innen, a többiek itt fognak keresni, egyedül pedig nem tudom visszacipelni Leont ha ki lesz ütve. Mozgása zavart, lassú, és engem megint elfog az érzés, hogy nem helyes amit vele tettünk. Gonosz dolog őt elszakítani ettől a helytől.
- Minden rendben lesz. – mellé ülök, amikor az avarba könyököl. Leveszem a dzsekimet, majd finoman átfordítom, hogy ne hasaljon. Fejét az ölembe húzom, összeszorul a torkom könnyei láttán. Jaj ne, mit tettem?! Nem lett volna szabad odaadni neki a banánt, Leonnak itt lenne a helye hisz máris szomorú pedig még nem is tudja mire készülünk! – Veled maradok, megígérem. Vigyázni fogok rád. – érzem, ahogy lassan gyengül a szorítása, nyomja el az álom. Betakarom a dzsekimmel, nem akarom, hogy fázzon. Letörlöm arcáról a könnyeit, próbálom a kétségbeesését enyhíteni. Halkan dúdolom az egyszerű kis dalt, amit még kislány koromban a nagyim énekelt nekem. Azt mondta, ez egy csúnya dal, mert a boszorkányok ezt énekelve raboltak el gyerekeket. Azért is jutott eszembe, mert Leon olyan ártatlan mint egy gyermek, én pedig elragadom őt innen mint valami gonosz boszorkány. Gonosznak érzem magam, és ezen már semmi sem tud változtatni.
Már biztos vagyok benne, hogy Leon elaludt. Míg várom a csapatom tagjait, hogy segítsenek elvinni innen. Nagyot sóhajtva ígérem meg neki, hogy nem hagyom el, nem engedem, hogy bántsák vagy megalázzák. Segíteni fogok neki abban, hogy valahogy beilleszkedjen közénk, ha már egyszer én voltam az a barom, aki elragadta őt innen, a barátai közül. Rémesen rossz embernek érzem magam, amiért megetettem azzal a banánnal, hogy elkábítsam. Legszívesebben visszacsinálnám az egészet, de nem tehetem. Azt hiszem nekem is szükségem van rá, annyira őszinte és nyílt, elemi erővel hat rám.
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 3:25 am Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Lost in Borneo
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: