Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 9 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 5 vendég :: 1 Bot

Cloe Ackermann, Dimitri Grigorenko, Grace Washington, Nathan Graham

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Derek & Robin (II.)
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet


Páciens
▪▪ Hozzászólások száma :
91
▪▪ Hírnév :
4
▪▪ Megjöttem :
2015. Oct. 09.
▪▪ Korom :
27
▪▪ Tartózkodási hely :
St. Claire Hospital, Sydney

»Szer. Dec. 30, 2015 12:38 am Keletkezett az írás



A csókja megdöbbentő volt és ami a legmegdöbbentőbb volt benne, hogy élveztem. Amint én is be próbáltam kapcsólódni, félénken viszonozni a dolgot és igazi csókká mélyíteni ezt az egészet, egyből elhúzódott. Amikor végigsimította ajkamon a hüvelykujja, szám elnyílt és reszketeg sóhaj tört elő belőlem, miközben éreztem letesz az öléből a kanapéra. A tekintete szinte elevenen falt fel, majd mire kettőt pislogtam már a szoba túl felén volt az íróasztalánál. Amikor megszólalt, hangja meggyötört volt és vágytól izzott. Nem tudtam mit mondjak erre. Le akartam hordani a csókért, mégsem tettem. Ugyan megfosztott valamitől - az első csók élményétől -, amit gondosan Destinynek tartogattam alsó harmadik óta; de most úgy éreztem csak olaj lenne a tűzre, ha megosztanám vele ezen információt. ~A végén még másban is első szeretne lenni, és én erre egyáltalán nem állok még készen.~ Jött a felismerés.

Nem kellett kétszer üvöltenie, úgy téptem fel a szoba ajtaját és rohantam ki a rendelőből, mintha az életem múlna rajta. És talán úgy is volt, nem tudom. Azt viszont igen, hogy nem törődve az utánam rohanó nővérekkel meg sem álltam a kettes kórteremig, ahol aztán az ágyamba bújtam, nyakig húzva a takarót. Egész testemben reszkettem. Amikor a nővérek bejöttek képtelen voltam elmondani nekik, hogy mi bajom. Elvittek, hogy vegyek egy forró fürdőt; az ápolók szigorú felügyelete mellett álltam egy jó fél-háromnegyed órát a forró zuhany alatt mire elviselhetőnek éreztem a levegőt ismételten magam körül. Úgy éreztem, hogy le kell mosnom magamról a történtek nyomát; mintha mocskos lennék vagy nem is tudom. A számat szó szerint a szappannal mostam ki nem is egyszer megöklendeztetve saját magamat, hogy a végén már az ápolók szedtek ki a zuhany alól és vették el tőlem a tisztálkodás ezen lehetőségét.

Bár néha megremegtem az érintésektől mégis tehetetlenül hagytam, hogy rongybabaként bánjanak velem és vigyenek oda, ahová akarnak. Idegeim kikészültek, lassan ólmos fáradtság lett úrrá rajtam az injekciótól amit az első ellenkezésemkor az ápolók belém döftek. Öltözni is gépiesen kezdtem el, de mire hatni kezdett a gyógyszer a boxeremig jutottam csak el. A többit már nekik kellett intézniük, igazából arra sem emlékszem miként kerültem ágyba vagy hogy a következő órákban, napokban mit csináltam. Többször is begyógyszereztek, leszedálva teljesen - olyankor is, amikor nem is lett volna szükséges, ahogy ők mondták óvintézkedésből - így az alvajárás mellett az éberen töltött óráimra se nagyon emlékszem, hogy hol voltam és mit műveltem.

Már két hét telt el a történtek óta, én pedig összesen három alkalmat mulasztottam el a kezelésekből Dereknél. Az orvosaim szerint épp itt volt az ideje annak, hogy vagy visszatérjek Dr. Brown irodájába a félelmeim ellenére vagy másik pszichológushoz irányítanak, mert a kezelésre szükségem van. Szóval most ismét itt vagyok, az ajtaja előtt és mindjárt 5 óra, kezelés idő. Ezúttal azonban nem a szinte semmit se takaró kórházi ruhában jöttem, hanem teljesen felöltözve; a nyakamig felhúzott cipzáras, piros kapucnis melegítőm van rajtam, egyedül a papucs lehet árulkodó, hogy a kórházban tartósan bent fekvő betegről van szó és nem csak hétköznapi páciensről. Mehettem volna másik orvoshoz, de egyszerűen nem bírom kiverni a fejemből a történteket. A csókja az ajkaimra égett, még napok múlva is bizsergett ha csak megérintettem. Éjjelente róla álmodtam, izzadtságtól csatakosan ébredtem fel valahol a kórházi folyosók valamelyikén a keresztnevét kiabálva, miközben titkon tudtam senki se hallja vagy felel majd.

Be kellett látnom, hogy ez így nem mehet tovább. Muszáj volt beszélnünk egymással, még akkor is ha minden porcikám tiltakozott és sóvárgott is érte egyidejűleg. Akkor is, ha azt kívántam bár sosem indultam volna el Dr. Brown irodájába. Nagy levegőt vettem, kopogtam sajátságos ritmusomban hármat és remegő kézzel fordítottam el a gomb alakú kilincset a megfelelő irányba benyitva a szobába. Nem néztem rá, gyorsan visszafordultam az ajtó felé, hogy legalább addig míg becsukom legyen időm összeszedni minden létező bátorságom ahhoz, hogy ne rohanjak ki az ajtón, hanem igenis nézzek szembe Derekkel és a köztünk történtekkel. Megálltam hát az ajtóban, neki vetve hátamat és némán rá emeltem borostyán barna tekintetemet. Megszólalni azonban nem mertem vagy inkább képtelen voltam rá. Így vártam, hogy ő tegye meg a következő lépést, ha én egyszer már megtettem felé az elsőt.

tag: Der'Bear <3 | #676 | zene & zene | sorry, béna kezdő |
Vissza az elejére Go down


Egyéb egészségügyis
▪▪ Hozzászólások száma :
79
▪▪ Hírnév :
6
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szer. Dec. 30, 2015 2:45 am Keletkezett az írás



Az asztalon könyökölve döntöttem a homlokomat összekulcsolt kezeimre, és csak bámultam a laptop szürke borítását. Tíz perc múlva öt óra. Megint. Az ominózus eset óta – két hete - nem láttam Robint, amin valójában nem csodálkoztam, és nem is hibáztattam érte. Halálra rémítettem, letámadtam, megcsókoltam és majdnem megerőszakoltam – keresztülgázolva az etikai kódexen, az orvos-beteg bizalmi viszonyon, és ha ez nem lett volna elég, még a saját orvosi eskümre is olyan magasról tettem, hogy „öröm” volt visszaemlékezni rá. Komoran sóhajtottam.
Az ápolóktól hallottam vissza mennyire kiborult. Le kellett szedálniuk, mert szappannal mosta ki a saját száját, aztán több esetben is ordítozva tombolt. Persze rákérdeztek nálam – többen is – hogy mi történt, de én az orvosi titoktartásra hivatkozva hárítottam el minden kérdést. Szégyelltem magam. Mit szégyelltem. Olyan fokú bűntudat és önutálat mérgezte a lelkemet, amivel már nagyon régen nem volt dolgom. Ráadásul őt sem értettem. Beárulhatott volna, és ezzel megszabadul tőlem, hiszen egy ilyen fokú kihágásnak minden esetben elbocsátás volt a következménye, ráadásul valószínűleg az orvosi kamara is bevonta volna az engedélyem. Örök időkre eltemethetett volna, teljes joggal. Egy szavam sem lett volna ellene. De Ő nem tette. Hallgatott. Megtartotta mocskos kis titkomat, és inkább saját magában őrlődött, aminek a következménye egy hosszú távú „agymosás” volt, hiába tiltakoztam ellene. „A saját érdekében.” Ezek a marhák azt hitték, hogy visszahoztam az emlékeit, pedig az érdemi munkáig EL SEM JUTOTTUNK! Ráadásul, ahogy hallottam, még így is volt, hogy elkóborolt, amit nem igazán értettem, hogy volt képes rá, de igyekeztem elkerülni őt.
Tehetetlenül szorítottam össze a kezeimet, mire a jobb kezem fájdalommal reagált. Összepréseltem a számat, és kényszerítettem magam, hogy felengedjenek görcsös izmaim. A gipsz elég sok kényelmetlenséget okozott, és minden alkalommal arra emlékeztetett, amit én elfelejteni akartam volna. De nem ment. Akárhányszor eszembe jutott az a nap, elöntött a forróság, az adrenalinszintem a pulzusommal kézenfogva ugrott az egekbe, és hosszú percekbe telt, mire lehűtöttem magam, és képes voltam elterelni a gondolataimat az érintéséről, az illatáról, és arról az egyetlen, lopott csókról, amit kierőszakoltam.
Bár aznap éjjel – és azóta több alkalommal is – bepótoltam a „lemaradásomat”, és kitomboltam magam – igen, kurváztam, és leittam magam a sárga földig, ami egyáltalán nem volt jellemző rám, de az önuralmam elvesztését hatalmas stresszként és csalódásként éltem meg – valójában képtelen voltam feldolgozni a történteket. Soha az életben nem voltam ilyen szinten ösztönlény, akit az alsóbb fele vezetett, de az a fiú egyszerűen elhomályosította a tisztánlátásomat, ezáltal pedig veszélyt jelentett rám nézve. Betudhattam volna ezt egyszeri esetnek is, ha a testem már csak az emlékére is ne kezdte volna produkálni ugyanazon tünetek kezdeti stádiumát. A végeredmény az lett, hogy az első hét minden éjszakáját más-más ágyakban töltöttem, szinte a végkimerülésig hajszolva magamat mind fizikailag, mind lelkileg, miközben minden nap képzelettréninget csináltam, hogy erősítsem és felvértezzem magam ellene. Mára már eljutottam addig, hogy az arcomról nem lehetett leolvasni semmit, sem a szememből, és a szimptómák is enyhültek, de rettenetesen tudtam volna értékelni, ha ma sem jön. Sőt, szándékomban állt átadni őt egy másik orvosnak. Számomra ez volt a leglogikusabb út, amivel minden problémát megoldottunk volna.
Mintha csak válasz lett volna a nemlétező imáimra, nyílt az ajtó és Ő sétált be rajta. Felé fordultam, de eszem ágában sem volt felkelni. Jó voltam ott, ahol voltam. A lehető legtávolabb tőle. Úgy ültem ott, mint aki karót nyelt, és nagyjából annyi érzelem látszott rajtam, mint egy döglött patkányon. Semmi. A pillantásom jegesen kúszott végig rajta, felmérve a melegítőt, ami tetőtől talpig betakarta, és a papucsba bújtatott lábát. Az Antarktisz is elbújhatott volna mellettem, pedig a szívem kihagyott egy ütemet, majd többszörös és zavart ritmusban kezdett dübörögni, ezzel együtt a pulzusom is emelkedett, és éreztem, ahogy a vér lassan elkezd az alsó felem felé torlódni. NEM! Észrevétlenül vettem pár mély levegőt, és inkább visszatértem az arcára, majd a szeméhez. Úgy lapult az ajtóhoz, mintha az élete függött volna rajta – és talán így is volt. Egyszerre öntött el a megkönnyebbülés és csalódottság. Igazam volt. Így képtelenek lettünk volna érdemben együtt dolgozni.
-Ülj le Robin.
Megvártam, amíg engedelmeskedik – akár fél percbe, akár tízbe telt, hogy megtegye, - és csak akkor szólaltam meg ismét üres, színtelen hangon.
-Először is engedd meg, hogy elnézést kérjek a múltkori viselkedésemért, és megköszönjem, hogy nem árultál be, bár akkor sem haragudtam volna, ha megteszed. Mindenesetre, téged látva megerősödött bennem az elhatározás, hogy átirányítalak egy másik szakorvoshoz. Képtelen vagy bízni bennem, ami viszont elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy terápiás célú beszélgetéseket folytassunk. Ráadásul – Egy pillanatra elsötétült a tekintetem, de ahogy pislogtam, ez el is tűnt, mintha csak egy káprázat lett volna, ahogy a kicsit mélyebb sóhaj is, melyet a tehetetlenségem szült. – az az igazság, hogy én sem bízom magamban, ha rólad van szó, és ez legalább ugyanakkora probléma. Mivel eddig nem találkoztunk, nem akartam lépéseket tenni az ügyben, viszont most, hogy már itt vagy minden akadály elhárult. Átadlak másnak, és többet nem kell találkoznunk. Remélem így megfelel.
Kérdőn vontam fel a szemöldököm, de már fordultam is a laptopom felé, háttal neki, és bőszen kezdtem pötyögni – leginkább csiga tempóban a gipsz, és az ujjaim korlátozott mozgásképtelensége miatt. Az egész viszont csak egy jó ürügy volt, hogy ne kelljen többet ránéznem. A szám vékony vonallá préselődött, a tekintetemben elfojtott tüzek parázslottak, és nem sokon múlt, hogy ne építsem bele a kezem a monitorba. Ehhez a találkozáshoz sem kellett volna ragaszkodnom. Rég át kellett volna adnom az ügyet másnak. Egyszerűen csak a büszkeségem nem engedte, hogy megtegyem ezt a lépést anélkül, hogy ne próbálnék meg szembenézni vele. Na meg persze a sóvárgásom utána, de ezt még magamnak sem voltam hajlandó beismerni – pedig miatta, az első lányt kivéve, az összes többi fiú prosti volt, akiket meglátogattam.
Vissza az elejére Go down


Páciens
▪▪ Hozzászólások száma :
91
▪▪ Hírnév :
4
▪▪ Megjöttem :
2015. Oct. 09.
▪▪ Korom :
27
▪▪ Tartózkodási hely :
St. Claire Hospital, Sydney

»Csüt. Jan. 07, 2016 12:30 am Keletkezett az írás



A pillantásától kis híján összerezzentem, de erővel kényszerítettem magam rá hogy ne mutassam gyöngének magam előtte. Felszegve államat néztem hideg tekintetébe és álltam jeges pillantását. A felszólításának azonnal engedelmeskedtem, látszólag higgadtan indultam meg; de tekintetembe bizalmatlanság és egy cseppnyi félelem is vegyült, majd sóhajtva feküdtem fel a kanapéra és kulcsoltam össze mellkasomon a kezeimet elrejtve ezzel azok enyhe remegését. Nem tudtam, hogy mit akar; arra pedig végképp nem számítottam, hogy elnézést fog kérni a történtekért. Hazudnék, ha azt mondanám hogy nem esett jól a dolog. Ugyanakkor nem kértem erre, kissé úgy éreztem muszájból teszi cserébe azért, hogy nem köptem be.

Azonban önző célból tettem mindezt. Egyrészt akartam valamit, amivel megzsarolhatom majd, ha kell. Másrészt azonban valóban nem akartam, hogy a történtek miatt kirúgják. Mert, amint lejelentem ez történne; sőt sokkal rosszabb: kizárnák az orvosi kamarából, többé sehol sem alkalmaznák és felkerülne arra a bizonyos orvosi fekete listára ami miatt magánpraxisában sem fog tudni ténykedni, hiszen ki menne egy olyan orvoshoz, aki erőszakoskodik a betegeivel? A pszichológusok a bizalmon alapuló munkát végeznek és amint kitudódna, hogy mi is történt a zárt ajtók mögött - még, ha ténylegesen nem is fajult csóknál tovább a dolog - már annyiért oda lenne a karrierje és talán az egész életét tönkretenném egyetlen apró botlás miatt. Nem ismerem, nem tudom miféle vészterhes múltja lehet, de azt ennyiből is leszűrtem volt dolga már férfiakkal és a pornó nézős tapasztalataimból kiindulva simán el tudom képzelni, hogy valami bdsm csoport tagja lehet(ett) és valami bekattanhatott nála attól, hogy rossz helyen érintettem meg.

- Ne! Nem teheted ezt! - Nyögök fel ijedten, amikor közli velem kihátrál a kezelésem alól. - Ez nem igaz! Én... én igenis bízom benned! Különben nem jöttem volna vissza! A történtek után ezt nem teheted! Tartozol annyival, hogy befejezed amit elkezdtél! - Csattanok fel, nem tudom mivel is győzhetném meg arra, hogy meggondolja magát. Hiszen nem is ismerem... még. - Nem, egyáltalán nem felel meg Derek. Nyakig benne vagyunk ebben mindketten és attól, hogy nem nyomtalak fel ne hidd azt, hogy nem gondolhatom meg magam bármikor! Belerángattál valamibe, amit képtelen vagyok kiverni a fejemből! Elvettél tőlem valamit, amit valaki másnak tartogattam! Az a minimum, hogy nem hajítasz ki a kukába miután megkaptad tőlem, amit akartál és már nincs rám szükséged! Nem egy kicseszett játékszer vagyok, amit elhajíthatsz miután meguntál az Istenért! Nekem is vannak érzéseim amin nem gázolhatsz csak úgy át, a rohadt életbe! - Kiabálok vele annyira, hogy már a nyakamon is kidagadnak az erek tőle. - Ne fordíts nekem hátat b@xod! Hozzád beszélek Brown! - Kelek fel és indulok meg felé, hogyha nem fordul meg én ragadjam meg a gurulós bőrfotel támláját és pörgessem magam felé. Tekintetemben harag tombolt, akár a futótűz ami mindent felmar maga körül, elemésztve.

A tehetetlenség szülte harag mardosott, melyet csakhamar a csalódottság és keserűség váltott fel.
- Tartozol ennyivel Derek. - Ismétlem meg, immáron teljesen elcsendesülve. Valami kaparja a torkomat, szinte összeszorítja és érzem a szemem is kezd bepárásodni, ahogy nagyokat és gyorsan pislogok; holott nem akarok sírni a történtek miatt vagy gyengének mutatkozni előtte. Nem tudom miért, de el akarom hogy sírni lásson. Valahogy nem férfias, ezt nevelte belénk a társadalom vagy nem tudom. - Az után az ellopott csók után meg pláne. - Kötöm az ebet továbbra is a karóhoz. Ha Derek azt hiszi, hogy makacsságban lenyomhat nagyon téved. Most emberére akadt.

tag: Der'Bear <3 | #553 | zene & zene | na, most mi lesz? |
Vissza az elejére Go down


Egyéb egészségügyis
▪▪ Hozzászólások száma :
79
▪▪ Hírnév :
6
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Csüt. Jan. 07, 2016 1:59 am Keletkezett az írás



Hangulat

Meglepetten konstatáltam, hogy az első felszólításra és minden hezitálás nélkül mozgásba lendült, bár az arcomról továbbra sem lehetett leolvasni semmit. Mikor lefeküdt, önkéntelenül pillantottam végig rajta, és képtelen voltam elhessegetni az elém úszó képet alig két héttel ezelőttről, mikor ugyanígy feküdt, ugyanezen a kanapén, és a testét alig takarta valami. Az ujjaimat összekulcsoltam az ölemben és nyeltem egyet, de az elhatározásomon ez mit sem változtatott. Olyan messzire akartam tudni magamtól, amennyire és amilyen gyorsan csak lehetett. Éreztem, hogy az ösztönöm ismét az önuralmamat és a higgadtságomat ostromolja, és fogalmam sem volt meddig leszek képes féken tartani magamat. Kiszámíthatatlan lettem, és ez rendkívüli módon zavart. Logikusan és érthetően felsoroltam az érveimet, majd hátat fordítottam neki, és gépelni kezdtem, miközben a szinte már tébollyal határos vágy csak halmozódott bennem, és tudatom gátjának feszült egyre nagyobb erővel.
Fogcsikorgatva próbáltam minél gyorsabban haladni, de a szavaira megakadtam a mozdulatban. Csak bámultam a szinte fehér képernyőt, és keserűen hallgattam, amit mondott. Hazudott. Annyira nyilvánvaló volt számomra már abból, ahogy belépett, hogy egyáltalán nem bízik bennem, viszont a következő mondata úgy tépte szét az elmém szabta korlátokat, és a gondolatok logikus láncát, mintha csak papírból lettek volna. Fellángolt a tekintetem, a kezeim lassan ökölbe szorultak, az arcomon néha megrándult egy izom. Az ösztönöm dorbézolt, buja, kínzó, szadista képek sorozata pörgött a fejemben. Minden amit mondott a Pokol egy újabb bugyrába rántott le. Én magam sem lehettem volna jobb kínzómester, hiszen módszeresen és célzottan faragta le rólam az intellektus hideg márványát, mint egy ügyes szobrász, és gyúrt belőlem alig pár perc alatt egy szinte emberiségétől megfosztott állatot.
Meg sem rezdültem szavainak kígyókorbácsa alatt, csak a nyakam roppantottam ki halkan, lassú mozdulatokkal először jobbra, aztán balra. Úgy ültem, mint aki karót nyelt, miközben a szenvedély hullámai lassan maguk alá temettek, s a józan gondolkodás csak egy vékony palló maradt a szilaj vadlóként tomboló tenger felett. Ahogy megfordított a székkel rápillantottam. A szememben emésztő, őrült pokoltüzek lángoltak. Már nyoma sem volt a hideg, jeges pillantásnak, sokkal inkább volt forró és égető, ahogy kissé félrebiccentett fejjel figyeltem. Csak mikor elhallgatott, akkor emelkedtem fel a székből lustán, szinte már vontatottan.
-Szóval tartozom annyival, hogy befejezem, amit elkezdtem. Ugye ezt mondtad? – vontam fel kérdőn a szemöldököm, és tettem felé egy lépést. Minden izmom megfeszült, minden porcikám érte sikított, és minden figyelmem RÁ koncentrálódott. Ő volt a vad, én voltam a vadász, és eszem ágában sem volt futni hagyni, ha már megrángatta a bajszomat. Nem számított a könnyes mogyoróbarna szempárban ülő kétségbeesés, sem az esetlegesen felbukkanó félelem. Az agyam vörös köntösbe öltözött, és egyetlen érzés lüktetett a véremben: akarom! – Merthogy nem vagy képes kiverni a fejedből a történteket. Nem is tudom miért gondoltam, hogy képes leszel megérteni, amit mondok, és komolyan venni a figyelmeztetésem. Talán ismét bemutatót kell tartanom neked, hogy bebizonyítsam, egyáltalán nem untalak meg, és nem ezért akarlak átadni másnak.
Ha hátrált is, én követtem, és a mondat végén átszeltem a maradék távolságot kettőnk között. Elkaptam mindkét kezét, majd a jobbal az ölemhez vontam az övét, és szinte már fájdalmasan szorítottam, hogy ott tartsam. Érezhette, hogy feszül a farmer anyagának a férfiasságom, keményen, forrón, élőn, és lüktetett az érintése alatt. Az arcába hajolva sziszegtem a szavakat csöndesen, ami sokkal vérfagyasztóbb lehetett, mintha ordítottam volna.
-Még most is úgy gondolod, hogy játékszernek tekintelek? Vagy hogy el akarlak dobni? Még most is arra vágysz, hogy befejezzem amit elkezdtem, és kiegyenlítsem a tartozásom? Hiszen átgázoltam az érzéseiden, azt mondtad, holott nem is ismersz és én sem téged. Akkor hogy tehettem volna ezt, röpke pár perc után, hiszen még egy rohadt kezelést sem tudtunk érdemben végrehajtani! De ÉN ÁTGÁZOLTAM AZ ÉRZÉSEIDEN! Akkor szerinted te mit csinálsz velem?! Tartozom neked? Akkor megadom a tartozásom! Nem szeretek adósa maradni SENKINEK!
Összefogtam a két kezét, erőből, ahogy csak tudtam, míg a másikkal a torkát kaptam el, és toltam a fal egy szabad felületéhez közel sem kíméletesen, majd lecsaptam az ajkára. Ebben most nem volt semmi visszafogottság, szelídség, vagy önuralom. A bennem tomboló láz követelőzőn tolta a testem hozzá. A falnak préseltem, még egy papírlapot sem lehetett volna kettőnk közé tolni, miközben a nyelvem vadul, erőszakosan kért bebocsátást a szájába, ahogy igyekeztem szétfeszíteni a fogait. Mámorító íze volt, puha ajkai és ezek csak még inkább beletaszítottak buja démonaim karjába, melyek visítva nevettek és öleltek magukhoz, hogy ördögi táncba csábítsanak.
Vissza az elejére Go down


Páciens
▪▪ Hozzászólások száma :
91
▪▪ Hírnév :
4
▪▪ Megjöttem :
2015. Oct. 09.
▪▪ Korom :
27
▪▪ Tartózkodási hely :
St. Claire Hospital, Sydney

»Csüt. Jan. 07, 2016 3:36 am Keletkezett az írás



Ahogy megfordítottam a székét, hogy végre magamra vonjam tekintetét majdnem inamba szállt a bátorságom, ahogy rápillantottam. A tekintete szinte felfalt, ugyanazokat a lángokat láttam benne mint azon az ominózus napon, két hete. A szinte már sírásra görbülő szám széle megrándul a látványtól, nagyot nyelek s bár kezdetben állok mozdulatlanul közeledtére, később mégis ösztöneimnek engedve teszek egy lépést hátra.
- Igen azt. - Feleltem dacosan, továbbra is lassan hátrálva. Ha Derek tett felém egy lépést, én tettem egyet hátra. Nem is néztem a hátam mögé, szóval arra és oda terelhetett ahová nem szégyellte. ~Nem, nem, nem! Nem ismétlődhet meg a múltkori!~ Mantrázom magamban, de túl későn döbbenek rá mekkora hibát vétettem. Nem megfelelően válogattam meg a szavaimat és - mit is vártam tőle - félreértette a mondandómat. Korrigálni akartam magamat, de úgy tűnt elkéstem vele. Könnytől elpárásodó, mogyoróbarna szemeimbe a félelem és a kétségbeesés költözött. Nem tudtam mit tegyek. - Fenyegetni akarsz? Én nem félek tőled! - Jelentettem ki, miközben ennek szöges ellentéteként cselekedve továbbra is hátráltam tőle.

Próbáltam erősnek látszódni, magabiztosnak mintha tudnám mit is csinálok; de őszintén megvallva, már igen régóta csak tehetetlenül sodródom az árral mint most is.
- Bemutatót? Te mégis mi a fészkes francról beszélsz? Én a kezelésről... ó te jó ég?! - Hördültem fel, majd torkomra forrt a szó, amint elkapta a kezeimet. Kiguvadt szemekkel bámultam, ahogy a kezemet az öléhez vonta és megéreztem a farmerján át tenyeremnek nyomódó férfiasságát. Nyeltem egyet. Próbáltam elrántani a kezemet, de nem hagyta; mire fájdalmasan szisszentem fel. A kezem alatt ott lüktetett a vágyának élő bizonyítéka. Hátrahőköltem, amikor arcomba hajolva szinte suttogva sziszegte vészjósló szavait. Szavaival és a szó szerint kézzel fogható bizonyítékkal nem tudtam vitába szállni. ~Ezt azt hiszem nagyon elb@xtam... megint.~ A szavai egyszerre dühítettek és fájtak. Igenis beletaposott az érzéseimbe, felkavart valamit amit nem lett volna szabad bennem és nem tudok szabadulni tőle. Talán nem is akarok, fogalmam sincsen. Azért jöttem vissza hozzá, hogy segítsen. Mert ennyivel tartozik nekem, hogy ráncba szed. Nem értettem, hogy miért nem érti meg, nem mehetek máshoz ezzel. Hogy csak ő maradt nekem. Egyetlen kollégájának sem beszélhetek a történtekről, különben tönkreteszem az életét... még jobban, mint eddig. Talán nem hagyom hidegen, de sokkal többet is veszíthet az önuralmánál és nem akartam, hogy az is miattam legyen. Épp elég kárt okoztunk egymásnak, ideje helyrehozni a dolgokat.

- Oké, rendben... megértettem, elég lesz. Rossz szófordulattal éltem, felfogtam! Abbahagyhatod a demonstrációt. - Cincogtam elvékonyodott hangon, ami inkább hatott könyörgésnek mint felszólításnak. - Én nem... én nem úgy... - Nem bírtam befejezni a mondatomat, mert hirtelen már a torkomnál fogva nyomott a falhoz. A szemem könnybe lábadt, ahogy tehetetlenül vergődtem a kezei között; nem bírtam szabadulni bárhogy is próbálkoztam. Úgy csapott le ajkaimra, mint valami csörgőkígyó. Felfogni sem volt időm mi történik, máris szétfeszítette a számat, a nyelve pedig erőszakosan vette birtokban az enyémet, kéjes ritmusban táncolva körbe azt. A falhoz nyomott, éreztem a folyton nekem nyomódó ágyékát; aminek hatására az enyém is lassan lüktetni és duzzadni kezdett. Sehol sem volt a korábbi gyöngédsége, az élvezet ellenben pofán csapott rendesen.

Szégyen pírja festette arcomat vörössé, nem akartam élvezni mégis mély, vágytól karcos torokhangon nyögtem fel amikor végre kaptam levegőt. Próbáltam kiszabadulni, eltolni magamtól vagy legalább a fejemet elfordítani tőle. Utóbbival jártam egyedül sikerrel, bár így is a torkomnál fogva szorított a falhoz úgyhogy nem volt épp kellemes a dolog. De muszáj volt levegőhöz jutnom, kitisztítani a fejemet, hogy végre megszólalhassak. Többször is megpróbáltam beszélni, de minduntalan belém fojtotta csókjaival a szavakat máskülönben.
- De... Der... Derek... Ne... Er... Eressz... - Vágytól rezgő hangszálaim lassan munkába kezdtek újfent. - Één... én nem... nem akarom... ezt... Hagyj... jál... hagyjál már... az Istenért! - Szinte már sírhatnékom támadt, de hiába könyörögtem neki egyáltalán nem úgy tűnt, mint akit meghatott a dolog.

Ha ő most tényleg félreértett és nekiáll "megadni a tartozását", azt hiszem napokig nem fogok tudni ülni sem, nem hogy WCre menni.
- Ne! Én... te... elloptad... elloptad az első csókomat... ezt... ezt nem... nem teheted... ne vedd el... ezt is... kérlek... - Eleredtek a könnyeim, mit eleredtek?! Úgy bőgtem a végére, mint valami csecsemő. Azzal sem törődtem, hogy mostanra mivel elfordítottam a fejemet a gipszelt jobbja - ami a torkomat marja - kidörzsölte a bőrt vagy mekkora fájdalmat okoz valahányszor megpróbálok beszélni és erőltetem a dolgot. Feladtam a próbálkozást, hogy kiszabadítsam kezeimet; nem ellenkeztem tovább, inkább csak megadóan, sírva tűrtem a csókjait, a kezeimet lefogó ép kezének szorítását a csuklóimon összeszorított szemhéjakkal és magamban azon fohászkodtam, hogy ezúttal is jusson el a tudatához amit mondtam.

tag: Der'Bear <3 | #748 | zene & zene | na, most mi lesz? |
Vissza az elejére Go down


Egyéb egészségügyis
▪▪ Hozzászólások száma :
79
▪▪ Hírnév :
6
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Csüt. Jan. 07, 2016 7:19 pm Keletkezett az írás



Hangulat

Lüktetett a kezem, ahogy próbált kiszabadulni a fogásomból. Az ujjaim csikorogva ellenkeztek a megerőltető mozdulatok hatására, de egyszerűen nem érdekelt. Az általuk keltett fájdalmat a bennem tomboló tesztoszteronok, és a vágy stimuláns, mazochista gyönyörré változtatta. Bár én húztam a kezét az ölemhez, ahogy megéreztem az érintését, azt hittem felrobbanok. Semmi józan, semmi emberi nem maradt bennem. A szavaimat nem gondoltam át, csak kiköptem magamból őket. Dühös voltam, felajzott, és értetlen. A hangját, mondanivalójának tartalmát türelmetlen legyintéssel söpörtem félre, mert egyszerűen nem érdekelt. Őt akartam. Betegesen, őrülten vágytam arra, hogy enyhítse lázban égő testemet, hogy nyársra húzzam és elmerüljek benne, miközben alattam vergődik a fájdalom és szenvedély rabságában, és éles hangon sikítja a nevemet. Alapjáraton figyelmes szerető voltam, és a szadizmus is távol állt tőlem, most mégis bántani akartam, magamhoz láncolni, és a rabszolgámmá tenni. Elemi és ösztönös erő húzott hozzá, aminek egyszerűen képtelen voltam ellenállni, bár a miértjét nem tudtam.
A csókom elsöprő és könyörtelen volt. Nem hagytam utat, sem lehetőséget a menekülésre. Betörtem fogai védőbástyája mögé, és megtettem, amit már hetekkel ezelőtt akartam: istenesen, vadul és szenvedélyesen csókoltam. Birokra keltem a nyelvével, körbesimítottam, felkutattam szájának minden zugát, miközben a mámor milliónyi szikrázó fénypontként táncolt lecsukott szemhéjam mögött. Mintha az istenek eledeléhez jutottam volna: tömény, érzéki, puha ambróziaként omlott atomjaira az íze a számban, és robbant bele amúgy is túltöltött érzékszerveimbe. Hevesen kapkodtam a levegőt, és nyögésére hasonlóval feleltem. A csípőm ösztönösen mozdult. Újra és újra hozzádörzsöltem magam, miközben a vágy darabjaimra tépett, ahogy megéreztem, rá is hatással van, amit teszek, és nem csak elszenvedője a történteknek. Nem akartam, és nem is tudtam volna már itt megállni. Tobzódtam a bűnös szenvedély markában, mely ívbe kényszerítette a hátam, megfeszítette izmaimat.
Mikor elfordította a fejét, arcát, nyakát szórtam tele pillekönnyű csókok és apró harapások tucatjaival, míg végül ismét visszataláltam cseresznyepiros, remegő ajkához. Olyan volt nekem, mint a drog. Képtelen voltam nemet mondani rá. Függő lettem egyetlen érintésétől és csak remélni tudtam, hogy ha MOST végre megkapom, akkor enyhülni fog a rám gyakorolt hatása, vagy optimális esetben elmúlik. Darabos beszéde el sem jutott a tudatomig. Érzéki, vörös vászon borult az intellektus vásznára, és fojtotta szótlan, mozdulatlan tüneménnyé. A gipszben már nem csak az ujjaim, a csuklóm is lüktetett, így enyhítettem a torka szorításán, de a csuklóit a másik kezemmel ugyanolyan vehemensen szorítottam. Mikor ismét elfordította a fejét, a fülét támadtam be. Aprókat haraptam bele, körberajzoltam a nyelvem hegyével, és belesóhajtottam reszkető kéjvágyamat. A szavait ismét félre akartam söpörni, de makacsul kapaszkodtak elmémbe, és ott keringtek. Homályos, izzó pillantással emelkedtem fel, és meredtem fürkészőn immár zokogó arcába. Értetlenül vontam fel a szemöldököm, de pár másodperc múlva elkerekedtek a szemeim, ahogy végre felfogtam a mondottak jelentését.
Mintha egy vödör jeges vízzel öntöttek volna nyakon. Döbbenten pislogtam, és úgy dobtam el magamtól a kezét, a testét, mintha fertőző lett volna. Zihálva hátráltam pár lépést, és próbáltam összekaparni a józan ítélő- és felfogóképességem darabjait.
-Mit mondtál? – nyögtem mély torokhangon, melyben még ott lüktetett az a mindent elsöprő szenvedély, mely gúzsba kötött, és amelyet most pusztán csak a szavak jelentése tartott féken. Az első csók? Ne vegyem el ezt IS? Bénultan meredtem rá, miközben próbáltam értelmet adni a történteknek. Kétségbeesett pillantása, könnyes szeme, szinte már gyermeki zokogása olyan volt, mintha vádlón mutatott volna rám: TE tetted ezt velem! A szégyen és a bűntudat súlya alatt meggörnyedtem. A vállam előre bukott, ahogy még egyet léptem hátra, majd űzött vadként pillantottam körbe, és rogytam bele a fotelbe, az arcomat a kezeimbe temetve. Próbáltam erőt venni magamon, miközben a gondolataim búgócsigaként pörögtek elmém mélyén, egyetlen témát kerülgetve: amit mondott. Az első… de az nem lehetett. Hiszen 26 éves volt az istenért! Ennyi idősen csak nem lehetett szűz! Normális, egészséges férfiak ennyi idősen már RÉG túlestek az elsőkön. Az összesen! Felemeltem a fejem és rá pillantottam, de sem a testtartása, sem a szemei, sem a mimikája, egyszerűen SEMMI nem utalt arra, hogy hazudna.
Fájdalmasan nyögtem fel, és ejtettem vissza az arcom tenyereim védelmébe. Úgy éreztem magam, mint egy liliomtipró, aki épp most készült megrontani egy ártatlant, ráadásul erőszakkal, nem pedig beleegyezéses alapon.
-Istenem… mit csináltam…
Úgy éreztem, mintha kést döftek volna a szívembe, a lelkembe és az ágyékomba. A mardosó, égető önvád törhetetlen béklyókat csatolt szűkölő ösztöneimre, és rántotta vissza őket kíméletlenül a sötétség fogságába, miközben a gyalázat, amit tettem, falakat vont körém: magas, áthatolhatatlan bástyákat, melyek védelmet nyújtottak és elzártak TŐLE! Ezek után képtelen lettem volna akár csak egy ujjal is hozzá érni. A lelkiismeretem nem engedte volna, ahogy az az elhatározásom is csak megerősödött, hogy minél távolabb kell tartanom magamtól.
-El kell menned…
Üresen, színtelenül, halkan csendült a hangom. Még mindig képtelen voltam ránézni, mert az ártatlanságával megalázott, állattá alacsonyított és képtelen voltam most ezzel szembenézni. Elég volt a saját érzelmeimmel megbirkózni, melyek máglyára vetettek és élve égettek halálra az ismétlődés folyamába ragadva. Jelenleg úgy éreztem magam, mint a Sátán földi helytartója, akin egy angyal vett revansot, és taposta a földbe bűnös vágyakkal teli testét, tépte meg ébenszín szárnyait, és szúrta szíven a tisztaság és ártatlanság lándzsájával.
Vissza az elejére Go down


Páciens
▪▪ Hozzászólások száma :
91
▪▪ Hírnév :
4
▪▪ Megjöttem :
2015. Oct. 09.
▪▪ Korom :
27
▪▪ Tartózkodási hely :
St. Claire Hospital, Sydney

»Kedd. Jan. 12, 2016 3:31 am Keletkezett az írás



Hiába volt minden mozdulat, minden próbálkozásom eredménytelennek bizonyult vele szemben még úgy is, hogy az egyik keze be volt gipszelve. Derek olyan volt, mint valami felajzott, dühös dúvad, aki bárkire rárontana akin az ingerlő vörös színt látja... és én vöröset viseltem, nyakamban ott lebegett egy képzeletbeli céltábla, melyet én akasztottam a tulajdon nyakamba. A belőle áradó szenvedély megrémített és megdöbbentett. Nem pusztán sejtettem, tulajdon kezemmel éreztem mennyire akar engem. Még soha senkitől nem éreztem ugyanezt a mindent elemészteni akaró tüzes vágyat irányomba, melynek lángjai ott lobogtak a lélektükrei mélyén, valahányszor csak belenéztem a kékeszöld szemeibe melyek most természetellenesen sötétedtek el a benne lakozó szenvedélytől.

Nem tudtam, hogy mit tegyek. Így mikor letámadt úgy éreztem, elsöpri könnyedén minden akaraterőmet. Valahányszor próbáltam meg beszélni, ő nem hagyott és száját tapasztva az enyémre fojtotta belém a szót. Nem akartam élvezni ezt az egészet, sem visszacsókolni mégis megtettem mielőtt ki tudtam volna szakadni Derek bűvköréből annyira, hogy legalább elfordítsam tőle a fejemet. Még sosem csókoltak meg úgy igazán - nyelvessel - és az első, döbbent reakció után valahogy mégis élveztem minden egyes vibráló másodpercét és ez őszintén megrémített. ~De én Destinyt szeretem!~ Próbáltam rémülten belekapaszkodni az utolsó szalmaszálba is az ép, még romlatlan gondolataim közül; amik nem Derek körül forogtak. Teljesen beborított, mindenhol őt éreztem és ha kezeimet képes lettem volna kiszabadítani talán nem épp azért ragadtam volna meg a felsőjét, hogy ellökjem magamtól hanem épp ellenkezőleg.

Félő volt, hogy átlök azon a bizonyos holt ponton - hisz most is penge élen táncoltatott - és onnantól tényleg nem lesz megállás egyikünknek sem. Bevallom megijedtem, nem is kicsit. Ismeretlen, ingoványos terepre tévedtem és nem éreztem magam biztonságban. Főleg, hogy megéreztem nekem nyomódni az ölét újra és újra, a farmereink durva anyaga kellemessé tompította a durva mozdulatait és testemre ez nem maradt hatástalan. Képtelen voltam kivonni magam a hatása alól, bármit is tett nem csak önmagát, hanem engem is ingerelt vele. Hirtelen hasított belém a szabadulhatnék, de hiába szakítottam el ajkaimat és fordítottam el a fejemet ez már nem segített a történteken. Így csak a nyakamat kínáltam fel számára, amit birtokba is vett és csókjaival halmozott el. Éreztem, amint finoman harapdál és a nadrágomat olyan szűknek éreztem ettől hirtelen, mintha satuba fogták volna a férfiasságomat.

A gipszelt kezének szorítása enyhült valamelyest, de én már feladtam... ő nyert. A csuklóimat bilincsként ölelte körbe ép keze, miközben ajkai ezúttal a fülemet támadták be. Felnyögtem, amint megéreztem fogait a fülcimpámba marni és borzongással töltött el minden egyes kéjes sóhaja, amit a fülembe lihegett. Úgy éreztem két felé akarok szakadni, az ártatlan és tapasztalatlan énem - akit épp megrontani készült - menekülni akart volna minél távolabb tőle; míg a másik kifejezetten izgalomba jött mindattól, amit Derektől kapott és a kíváncsiságnak engedve még többet akart volna ebből az ismeretlen, kellemes valamiből amit a férfi okozott nekem. Lelkemben ádáz vihar dúlt, mindkét oldal birokra kelt a másikkal az irányításért. Végül az ártatlanság aratott győzelmet, én pedig összetörtem, kapitulálva megadtam magam Dereknek aki ekkor végre megállt.

Megállt és elengedett, mintha pestises volnék úgy hátrált el tőlem.
- Éééhn... ééhn... - Hüppögtem, képtelen voltam válaszolni a férfi felém intézett kérdésére. Nem voltam képes újra kimondani, épp elég megalázó volt elsőre is. Csak némán ráztam meg a fejem jelezve, hogy a torkom összeszorult és beszélni se nagyon megy jelenleg. Pillantása vizslatóvá vált, ahogy csak ott állt bénultan és bámult engem... szinte meztelennek éreztem magamat, pedig legalább 2 rétegnyi ruha volt rajtam alsó hangon is. Figyeltem, ahogy körbe nézve szinte a fotelbe rogy és kezeibe temeti arcát. Én még mindig a falhoz lapultam, immáron a földön ülve és ha képes lettem volna rá fali tapétává passzírozom magamat biztosan. Idő kellett, hogy le tudjam nyugtatni zakatoló szívverésemet. Döbbenten szemeztem vele, ahogy ismét felemelve fejét rám tekintett. Tekintete kiismerhetetlen volt, fogalmam sem volt most mire gondolhat éppen mielőtt ismét elrejti előlem az arcát a tenyereibe.

Nem tehetek róla, de amikor megszólalt fájdalmas hangon felnyögve összeszorult tőle a szívem. Annyira, mélységesen emlékeztetett apámra a gyász első hónapjaiban, amint épp annyira részegre itta magát, hogy már a könnyeit sem szégyellte előlem... Ugyanazt éreztem, mint akkor vele: meg kell vigasztaljam, hiszen nem ő tehet a történtekről. Megpróbáltam felállni, de nem ment. Sem elsőre, sem másodikra, de még harmadikra sem. Így feladva eme próbálkozást, lassan, négykézláb indultam meg felé a szőnyegen. Minden mozdulatom csupa bizonytalanság volt, amikor pedig odaértem közvetlenül elé félénken nyújtottam ki felé remegő jobbomat. Ujjaim kinyúltak felé, de nem érintettem meg Dereket; a mozdulat felénél megállt a kezem a levegőben mielőtt sietve húztam volna vissza tőle; hogy aztán feltérdelve öleljem magamhoz őt hozzá bújva, mint egykoron ahogy apámat vigasztaltam alig 8-9 éves kisgyerekként.

Hallottam, hogy mit mond, de csak megráztam a fejemet némán.
- Nem megyek sehová és te sem. - Súgtam halkan, még mindig kicsit remegő hanggal. - Nem tudhattad, nem a te hibád. Ne okold magad érte. - Motyogtam, miközben a válla és a nyaka találkozásához hajtottam a fejemet és mélyen belélegeztem az illatát. Ebben semmi szexuális felhang nem volt ezúttal, inkább csak valami fogódzkodót kerestem; olyasmit, amiről tudom megnyugtat. Mindig is hiperérzékeny gyerek voltam, nem hiába szedették velem az Adderallt az ADHD-mre. Vizuális típus voltam, az illatok, a hangok vagy épp a képek különösen fontosak voltak a számomra. Ráadásul egy igen ritka képességgel születtem: eidetikus vagy más néven fotografikus memóriám van. Ez annyit tesz, hogy aki ezzel a képességgel rendelkezik képes képeket, hangokat, tárgyakat extrém pontossággal, tömegesen, emlékezetből felidézni. Ha legalább 30 másodpercig látok vagy hallok valamit az örökre beleégeti magát az agyamba és bármikor képes vagyok felidézni azt később az életemben.

Most is pontosan ez történt, amikor magam előtt először az apám és a régi emlékkép jelent meg aminek szakasztott mása volt az a testtartás és érzelemvilág, melyet Derek az imént produkált. Én pedig ismét csak annak a félig elárvult 8 évesnek éreztem magamat, akinek számára már csak az apja maradt az egyetlen élő hozzátartozója. Kényszeresen úgy éreztem, hogy meg kell vigasztaljam őt, miközben nekem is szükségem volt rá és az ölelésére, mely biztonságot ad és megerősít abban, hogy érzem őt. Hogy érezzem, fizikailag is itt van velem és sosem fog magamra hagyni úgy, mint ahogy anyu tette. A temetésen anyu sírjánál miután órákon át álltam a virágokkal elhalmozott kis parcella mellett; apám megígérte nekem, hogy ő sosem fog elhagyni engem csak menjek haza vele. Most pedig, ennyi év után pontosan ugyanazt tettem mint odahaza; amikor a gyászoló, részeg és síró apám a szobámba küldött: nem mentem. Helyette a nyakához fúrtam a fejemet, mélyet szippantva illatából, miközben átöleltem a nyakát - vagy inkább csak megpróbáltam átérni - mindkét kezemmel. Most, 18 év múltán is képes voltam visszavedleni abba a gyermeki énembe, aki ezúttal Dereknél keresett a felkavarodott érzései miatt menedéket...

tag: Der'Bear <3 | #1100 | zene & zene | vigasztalj meg! |
Vissza az elejére Go down


Egyéb egészségügyis
▪▪ Hozzászólások száma :
79
▪▪ Hírnév :
6
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Kedd. Jan. 12, 2016 10:47 pm Keletkezett az írás



Hangulat

Ordítottam volna tehetetlenségemben, fájdalmamban, csalódottságomban, de nem tettem. Magamban őrlődtem, és úgy éreztem a saját érzéseim és szenvedélyem roncsolja szét a lelkesedés, a vágy és a józanész tartópillérjeit. A gyomrom görcsben állt, a hányinger kerülgetett, és a kétségbeesés szinte az őrületbe kergetett, miközben az ösztönöm üvöltve vergődött az immár elpusztíthatatlan önkontroll bilincseinek fogságában. Vágytam rá, akartam, és minden idegszálam sikított érte, utána, és az enyhet adó emberrel egyidős tangó lépései után. De hogy tehettem volna? Hogy vehettem volna el tőle erőszakkal azt, amit ő maga nem akart nekem adni, és rettegett tőlem? Összeszorult a szívem. Ha tehettem volna, a saját két kezemmel szakítom ki a mellkasomból és dobom el, aztán az érző idegvégződéseket vájtam volna ki magamból, míg nem marad más csak a néma üresség. Mert most csak a fizikai fájdalom lüktetett bennem. Az ölemet mintha satuba fogták volna, kínzón lüktetett a nadrágom fogságában. A feszültség belülről rágta magát át a pórusaimon, és tépte az idegkötegek húrjait a testemben. Szomjaztam rá, szomjaztam valami után, amit már szavakba önteni is képtelen voltam, közben meg belülről emésztett az önvád és lelkiismeret furdalás maró elegye. Ebben a pillanatban még a létezés is fájt. Némán könyörögtem megváltásért, de az imáim süket fülekre találtak. Azt akartam, hogy menjen el, mert olyan lett számomra mint a megtestesült Büntetés, amit képtelen voltam elkerülni, és mégis mazochista módon akartam, hogy bántson; hogy velem maradjon.
Nem néztem rá. Nem mertem, nem akartam. Minden figyelmemet arra fókuszáltam, hogy próbáltam lehiggadni, de már képtelen voltam rá. Az üvöltés a torkomat kaparta, a bűntudat könnyei a szememet égették, és a csalódás önmagamban a húst rohasztotta le rólam, míg a tekintete sóként égette a nyílt sebet. Az ajtó az istennek sem nyílt. Nem hallottam távozó lépteket, csak a csönd ordított a fülembe miközben már a saját hajamba kapaszkodtam, és téptem. Kifordultam önmagamból és átkoztam a napot, mikor elfogadtam Dwayne ajánlatát. Ha előre láttam volna a történtek lefolyását olyan messzire elkerültem volna a Robinba rejtett Sorsomat, amennyire csak lehet.
Ahogy vékony karjai a nyakamba kapcsolódtak, és megéreztem szinte ezzel egy időben a szuszogását a nyakam és vállam találkozásánál a bőrömön, és a hangja az agyamba szökött áttetsző tündérszárnyakon, elkínzottan és hangosan nyögtem fel, miközben összerándultam, mintha megütött volna. Fogalma sem volt mekkora kínnal járt minden egyes érintése. Szinte már eszét vesztve tépte láncát az ösztönöm, és hajtott volna, hogy teperjem le és tegyem a magamévá, nem törődve szavakkal, ellenkezéssel, erkölccsel. Csakhogy a tény, hogy ÁRTATLAN izzó bélyegként lebegett a szemem előtt a levegőben. Ez volt a korbács és a lánc is egyben. Nem nyugtatott meg, egyáltalán. De ahhoz elég erős volt, hogy visszatartson a meggondolatlan tettektől.
Éreztem a remegését, a vágyát az ölelésre, a megnyugtatásra, a biztonságra. Remegve engedtem le a kezeimet. Az arcomra a feszültség szántott mély barázdákat. Minden önuralmamat összeszedve nyúltam le hozzá és öleltem magamhoz, mint egy kisgyermeket, miközben láthatatlanul zokogtam. Gyászoltam valamit, ami lehetett volna, de tudtam, hogy soha nem lesz rá többet lehetőségem, hiába akartam annyira, mint még semmi mást életemben. El kellett löknöm, el kellett engednem, és nem nyúlhattam utána. Szavak nélkül búcsúztam egy beteljesületlen álomtól, ami biztos voltam benne, hogy még hetekig kísérteni fog. Finoman simítottam végig a hátát, miközben az arcomat a fejének döntöttem és belélegeztem az illatát, mely kígyóként font körbe és láncolt magához eltéphetetlennek tűnő kötelekkel.
-Semmi baj…de most kérlek…menj el…át kell gondolnom hogyan tovább…tudomásul vettem te mit szeretnél, de…nem tudom képes lennék-e rá, és így most nem tudok tisztán gondolkodni…
Felemeltem a fejem, és egy leheletfinom puszit nyomtam a homlokára, majd eltoltam magamtól. A pillantásomban most ott tükröződött leplezetlenül minden fájdalmam, minden zaklatottságom, minden érzésem. Ritkán fordult elő, de most annyira kivetkőztem önmagamból, hogy a hűvös, intelligens énem teljes mértékben a háttérbe húzódott.
-Kérlek…hagyj magamra...
Vissza az elejére Go down


Páciens
▪▪ Hozzászólások száma :
91
▪▪ Hírnév :
4
▪▪ Megjöttem :
2015. Oct. 09.
▪▪ Korom :
27
▪▪ Tartózkodási hely :
St. Claire Hospital, Sydney

»Vas. Jan. 17, 2016 3:50 am Keletkezett az írás



A pillanat belefagyott az időbe és csak Ő volt és én, összeforrva egyetlen, végtelennek tetsző ölelésbe. Bár összezártam még mindig lehunyt pilláimat, némán csordogált a könnyem és megremegtem karjai között, ahogy felnyögött azon az elkínzott, torokszorító hangján. Összeszorult a szívem, hogy én tehetek erről az egészről. A bűntudat belém ette magát lassanként, ahogy éreztem ő is megremeg az érintésemtől. De valahol azt olvastam, hogy tudósok megállapították, ha valakit legalább 20 másodpercig ölelsz folyamatosan a szervezetében felszabaduló endorfinok miatt egyfajta bizalom alakul ki köztetek ugyanis nyugtató hatása van az ölelésnek, segít ellazulnod. Szóval önzőségből nem engedtem el hamarabb, nem csak magamat de őt is lenyugtatva ezáltal ha akarja, ha nem.

Éreztem, hogy egy kis idő múlva ő is visszaölel engedve a belső késztetésnek. Amikor a hátamon simított végig, még jobban szorítani kezdtem magamhoz. Úgy éreztem, ha elengedném abba menten belehalnék. Apám sosem volt az az ölelgetős fajta, ritkán tett ilyesféle gesztusokat felém. Így szinte szomjaztam az efféle kapcsolatkeresést másokkal. Viszont túlságosan is félénk voltam ahhoz, hogy megérintsek csak úgy valakit. A barátaimat persze szoktam ölelgetni, félreértés ne essék... csak épp az egészen másféle, rövid ölelés szokott lenni. De ebben itt Derekkel volt valami plusz. Valami olyan érzést adott, amit azóta nem éreztem, hogy anyu utoljára megölelt magához szorítva még ép elméjével. Nem szeretek beszélni arról, hogy mi történt vele; sőt gondolni se akarok rá ebben a percben.

Csak el akarok merülni az egészben, elfelejtkezni mindenről és pár pillanatra ismét azt a megnyugtató érzést érezni, amit ez az ölelés valaha megadott számomra. Amikor újfent megszólal megmerevedek, mint a nyúl ha fénycsóva vetül rá. Testem görcsösen fagy bele az ölelés mozdulatába, hogy szinte már fájó ahogy megérintem. Lassan eresztem el, tekintetem még mindig könnyeimtől nedves. Szólásra nyitom a számat, de helyette csak pislogok és némán meredek a férfire. Úgy érzem gyomorszájon vágott a szavaival, holott teljesen érthető amit kér és mond. A homlokomra adott csókja égeti a bőrömet. A tekintetében önnön fájdalmas arckifejezésemet láttam viszont; mintha egymás tükörképei volnánk, sebzetten, csupaszon állva a másik előtt.

Nem akartam újfent elmenni, minden zsigerem maradni akart és dacolni mindazzal ami eddig történt, tovább feszíteni a húrt míg el nem szakad... bebizonyítva, hogy neki is jár egy új, tiszta lap. De tekintete és a hangsúly, a hangja ahogyan arra kér hagyjam magára... Nem voltam képes ellenkezni. Minden tekintetében lévő érzelem ezernyi apró késszúrás volt a szívembe, a lelkembe. Alapjáraton és érzékenyebb vagyok másokra, de ez a mérhetetlen zaklatottság, ami Derek lélektükreiből áradt pofán csapott.
- Rendben, elmegyek... ha tényleg ezt akarod. - Feltápászkodtam lassan, kissé masszírozva széttérdelt térdkalácsaimat; hogy aztán elinduljak az ajtó felé. Megragadtam a kilincset, de valahogy nem akaródzott kinyitni és kimenni rajta egy csöppet sem. Visszafordultam. - Nem mehetek máshoz ezek után, nem akarlak bajba sodorni sem. Vagy te kezelsz Derek vagy senki sem. Mással nem fogok még csak szóba állni sem! - Mondtam, várva néhány másodpercet hátha felelne még erre mielőtt távoztam magam mögött betéve az ajtót és magára hagyva a férfit, akit éppen annyira összetörtem mint amennyire ő engem.

tag: Der'Bear <3 | #495 | zene & zene | köszönöm, 1 élmény volt! ♥ |
Vissza az elejére Go down


Egyéb egészségügyis
▪▪ Hozzászólások száma :
79
▪▪ Hírnév :
6
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Vas. Jan. 17, 2016 8:12 pm Keletkezett az írás



Nem tudom meddig öleltük egymást. Nem számított az idő. Olyan volt, mint egy végtelenített örvény, amelynek nincs teteje és alja, csak a jelen; az édesen fájó középpont, melyben mi léteztünk egy örökkévaló ölelésben, elszakíthatatlanul. Nem higgadtam le teljesen. A gyász ugyanúgy bennem lüktetett, és minden dobbanás éles korbácsként vágott végig csupasz idegeimen, de emellé valami különös nyugalom társult, mely zaklatott lelkemet simogatta. Finoman simítottam végig a hátán. Beleremegtem az érintés meghittségébe, és abba a pokoli vágyba mely bennem sajgott, de már én irányítottam, még ha úgy is éreztem, hogy megszakad a szívem, a lelkemet kitépik a testemből, és élve nyúzzák le a bőrömet centiméterről centiméterre. Mert bár búcsúztam tőle, de még itt volt, és nekem kötelességem volt enyhet adni neki, még ha ezzel magamnak is okoztam mérhetetlen fájdalmat.
Meg akartam nyugtatni, de hazudni sem akartam. A szavak csöndesen gördültek ajkamról, megadó suttogásként, mint mikor a legyőzött vezér fejet hajt a hódító előtt. Bár én rohantam le, és vettem ostrom alá, mégis meg kellett hajolnom a tények előtt, melyek áttörhetetlen pajzsként óvták. Ettől még úgy sem tekinthettem el, hogy ÉREZTEM, hogy minden mozdulatom viszonzásra és visszhangra talált benne, és csak pár érintés és mozdulat kellett volna a végleges és megmásíthatatlan kapituláció előtt. De nem tehettem, és azért, hogy megvédjem az ép eszemet, és őt is önmagamtól, el kellett küldenem. Nem volt más választásom.
Megfeszült a karjaimban. Elfojtottam egy fájdalmas sóhajt. Nem akartam bántani, de ez elkerülhetetlen volt a jelen helyzetben. Könnyes tekintete a szívembe markolt, én meg cinikusan nyugtáztam, hogy még mindig bírom, és nem törtem darabjaimra. Már annyi éles, és mérgezett dárdát vágott belém pusztán két alkalom alatt, amennyit az utóbbi években nem szereztem összesen. De csak figyeltem csöndesen elnyíló ajkát, melyet annyira szerettem volna megérinteni, csókolni. Bár a földön voltam, az irodámban, mégis a pokol tüzes bugyraiban éreztem magam. Mintha arra kényszerítettek volna, hogy a tűsivatagon gyalogoljak keresztül mezítláb, étlen-szomjan, és legfőképpen tudatlanul a jövőre nézve, hogy mikor érek a túloldalra, már ha létezik.
Ezer sebből véreztem láthatatlanul, és csak a segítő szándék tartott egyben, különben már szilánkjaimra törtem volna a terhek alatt, melyek rám szakadtak általa. Darabos, töredezett mozdulattal dőltem előre, hogy csókot leheljek a homlokára. Úgy éreztem magam, mint egy eltört bábu, egy olajozatlan gépezet. Minden szenvedésem a szememben tükröződött, és meg sem próbáltam már leplezni.
Lassan engedtem le a kezem, és mozdulatlanul néztem, ahogy feláll. Az arcáról, a szemeiből sütött a megbántottság és a fájdalom, és szívem szerint megint magamhoz öleltem volna, hogy aztán többé el se eresszem, de fáradt beletörődéssel engedtem útjára a vágyat. Az ártatlansága olyan visszafogó erő volt, ami minden mást felülírt bennem. Aprót biccentettem, bár félig hazugság volt az egyetértésem, de tudtam, mindkettőnknek jobb, ha most elmegy. Szótlanul követtem tekintetemmel megtört lépteit, ahogy az ajtóhoz sétált, majd megtorpant, és visszafordult. A szavai fejbevertek. Nyitottam a számat, hogy válaszoljak, de aztán inkább csöndben maradtam, és elfordítottam a tekintetem. Nem akartam válaszolni, mert azzal csak a búcsúzást odáztam volna el. Amúgy is: mit mondhattam volna erre? Hiszen valójában még ha nem is annak szánta, hanem az én védelmem köntösébe burkolta, de akkor is megzsarolt; az orvosi elköteleződésem nem engedhette, hogy olyan állapotban maradjon, amilyenben most volt. Az első „találkozásunk” még élénken élt az emlékezetemben, mikor a pánikrohamtól félőrülten ordított a folyosó egyik sarkában. Csapdába csalt, miközben én minden erőmmel menekülni vágytam, de csak még jobban belegabalyodtam abba a hálóba, amit körém font. Fogalmam sem volt mit tehetnék, és mi lenne a helyes. Életemben először tanácstalan voltam.
Megvártam, amíg becsukódik az ajtó, és csak akkor döntöttem hátra a fejem a fotel háttámlájára és bámultam a plafont, miközben az ujjaim a karfába vájtak mély árkokat.
-Francba…
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 11:15 pm Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Derek & Robin (II.)
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: