Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég :: 1 Bot

nincsen

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Szer. Dec. 30, 2015 12:50 pm Keletkezett az írás




Alarick & Zoya




Amikor meghallottam miről is van pontosan szó, megvakartam a fejem. Ugye ezt nem gondolják komolyan? Mármint okés, nincs nekem bajom Ricky-vel, csak...csak mondjuk úgy, hogy azon emberek táborát erősítette, akik felől sosem éreztem egy csöppnyi szeretetet vagy éppen érdeklődést sem. Most pedig egyenesen hagynom kéne, hogy besétáljon az otthonomba? Miért? Martin szerint azért mert az unokabátyámnak szüksége van arra, hogy együtt éljen valakivel, aki figyel rá, aki gondoskodik róla, aki törődik vele. Magyarán legyek a házvezetőnője? Ugye ezt sem gondolják komolyan? Orvos vagyok, iszonyúan szabályozott, és nagyon is szorosan beosztott munkarenddel, néha még arra is alig van időm, hogy egyáltalán megöleljem a barátomat, arra már nem is merek gondolni, hogy netán együtt tölteni pár óránál többet. Mióta visszajöttünk Európából, még kevesebbet látom mint előtte, és az igazat megvallva már néha a sírás határán vagyok, annyira hiányzik. Soha nem gondoltam volna, hogy valakihez ennyire ragaszkodom majd, hogy egyetlen plüssömet sem akarom megtűrni magam mellett, kivéve Clyde ugyebár, mert hozzá nagyon ragaszkodom, szóval mindegyik szépen visszasétált a polcon neki kijelölt helyre. Egyedül a mosómedve maradt velem, meg a töménytelen mennyiségű kispárna, amiben folyton ott éreztem Hayden illatát. Szóval nem hittem volna, hogy a szerelem nem csak jó érzéseket generál az emberben, hanem nagyon sok fájdalmat is, amit valahogyan ki kellene bírni. Mindig azt gondoltam, hogy ez csak jó lehet, hogy az emberben csak olyan érzések kavarognak, amelyek miatt a hetedik mennyországban érzi magát....és ez igaz is. Ugyanakkor arra senki nem készített fel, hogy a hiány, vagy éppen az, hogy nem akkor és úgy vagyok együtt a másikkal ahogyan és amikor csak szeretném ennyire borzasztóan rossz érzést generál. A manók nem táncoltak a pocakomban, ellenben olyan féktelen dajdajozásba kezdtek, hogy valahányszor Hayden eszembe jutott és nem volt éppen velem, a manókák csizmácskáinak sarka alaposan megtaposgatta a gyomromat. Szó szerint fájt a hiánya. Szóval igyekeztem ezt valahogyan feldolgozni, igyekeztem a kis buta buksimat is felkészíteni rá, meg persze a szivecskémet is, hogy ezt meg kell szokni, hogy az érzésnek bizony árnyoldalai is vannak....ehhez még rátett egy lapáttal Heather elköltözése. Így még inkább egyedül éreztem magam a lakásban, ami nem volt ugyan nagy, de  így, hogy egyedül voltam benne, piszkosul annak tűnt. Volt ugyebár egy szép kis nappali, meg egy hozzá tartozó egysegges konyharész, apró kis étkezőszigettel, amely egy dobogóra volt felemelve, egy négy személyes asztallal és ugyanennyi személyhez tartozó székkel. Volt két közepes méretű szoba egymás mellett, egy fürdő, egy mellékhelyiség és egy pici kamra. Egy színes homlokzatú sorház első emeletén helyezkedett el a belvárosban, rengeteg zölddel a környezetében. Viccesen meg is jegyeztem Martinnak, hogy ha Ricky ideköltözik nem is kell semmit szívnia, színesben lát majd mindent, és csak reménykedem benne, hogy a ház alatti legyezőpálmákat nem akarja majd elszívni. Nyílt titok volt a családban az unokabátyám néha aggasztó mértékeket öltő függősége, és emiatt elég sokat fájt is Jack feje. Ő volt Martin öccse és persze nem fért a fejébe, hogy amíg az egyik fia okos és bármit elérhetne az életben, de elpazarolja a tehetségét, a másik meg feleannyira sem eszes mégis küzd és próbálkozik...szóval, hogy miképpen sikerült ez így félre. Alarick mindig is kilógott a családi közösségből, de sosem haragudtam rá...ez volt az én nagy bajom, és szerintem ezzel élt vissza. Mármint azzal, hogy bennem nincs harag, ezáltal vele sem fogok olyasmit éreztetni, ami meg sincs bennem. Szinte el sem akarta hinni, eleinte provokált, leginkább azzal, hogy én nem is vagyok igazán a család része, csak betolakodtam ide, a kislányos természetemmel, meg azzal, hogy mindenkit leveszek a lábáról. Nem tudatosan csináltam, és bevallom őszintén fájt amikor ezt mondta, rosszul esett. Azt hiszem említettem már, hogy az emberi rosszindulat képes bennem a leghevesebb fájdalmat generálni, kivált olyantól aki felé én a szeretetemet nyújtanám, de nem kell neki. Vagy úgy tesz mintha nem kellene. Ezt sosem tudtam meg, mert aztán később, a tizensok éveim közepén már nem nagyon találkoztunk. Be kell vallanom, hogy hiányzott, mert jó humora volt és mindig meg tudott nevettetni. A későbbiekben megkérdeztem többször Krane nagyit, hogy mit van Rickyvel, de ő csak a homlokát ráncolta, és a fejét csóválta, mondván, ne is kérdezzek arról a lókötőről. Jack és Martin volt az akit leginkább érdekelt a sorsa, meg persze engem, mert a kérdezősködést róla soha nem hagytam abba, a végére anya már kifejezetten kérte, hogy amikor Martinéknál vagyunk ne hozzam szóba az unokabátyámat, amit nem is értettem, hiszen ő is a család része, sokkal jobban mint én. És igaza volt....én csak jöttem ide a kis rózsaszín habos ruhában, alig másfél évesen, és betipegtem a kis kopogós fehér lakkcipőcskémbe...de ő...ő ide született, és nem tartottam igazságosnak, hogy nem is beszélhetünk róla. Szóval volt egy időszak, amikor ezért szörnyen dühös voltam a családra.....hiszen nekem az apukámat elvette az élet, még akkor is ha teljesen más a helyzet Rick esetében...szóval akkor is. Ő ide tartozik, nem tehetnek úgy, mintha soha nem is létezett volna. Láttam Jack és a felesége szemében is, hogy nekik sem esik éppen a legjobban, kivált amikor több hónap után is csak kábult hangon motyogva hívta fel őket legidősebb fiuk Sydney-ből, hogy remekül van, és esze ágában sem volt hazajönni egyetlen családi összejövetelre sem. Sok évig így ment ez, és amikor magammal szemben az asztalnál az üres széket néztem, valahogyan mégis elfacsarodott a szívem. Én ilyen vagyok, nem tehetek róla, az emberek, akik valamilyen szerepet játszottak az életemben, és hirtelen már nincsenek ott hiányoznak. És mintha a sors ezt megérezte volna, pontosan egy évvel azután, hogy az üres széket bámultam magammal szemben az újévi vacsorán Chero Town-ban, a kis külváros farmon, úgy tűnik betoppan az életemben teljes életnagyságban az akit annyira hiányoltam. Csak nem biztos, hogy én erre fel is vagyok készülve. Mármint az egy dolog, hogy én kedvelem őt, ő azonban nem kedvel engem, és így elég nehéz lesz kissé....hogy is mondjam, kulturált módon együtt laknunk. De rendben, próbáljuk meg. Ezt mondtam Martinnak és Jacknek miközben igyekeztem mosolyogni is a skype beszélgetés alatt. Elvileg ma fog érkezni. Heather minden holmiját elvitte három napja, egy héttel azután, hogy visszaérkeztem Svájcból, és annyira vacak érzés volt, mert a nappaliban már csak a felállított műfenyő emlékeztetett rá, amit még ő díszített fel, rémesen cserecsáré díszekkel. Volt azon minden: katonafigura vigyázz állásban, és rózsaszín gömböcskék, arany jégcsapok, kék madárkák....nem is tudom. Azt hiszem valami olyasmit mondtam neki, hogy az egész olyan mintha random telerókázta volna valami másnapos jótündér. Persze búcsúzóul megölelgettem és megígértettem vele, hogy bár elköltözik, a barátságunk nem szakad meg és még összefutunk majd. Meg persze, ha valahol össze kell szedni a kissé kapatos hátsóját, akkor továbbra is engem fog felhívni. Van ami nem változik ugyebár. Ahogyan a fiókom is tele van a tőle kapott finoman szólva is frivol holmikkal, meg a falakon néhány közös képünk, amitől nem akarok megválni. A legjobb ember akit valaha ismertem, és szerintem a leggyönyörűbb is azokkal az össze meg vissza csavarodó csigákkal a haja végén. Egy év után elköltözik, és én kicsit üresnek érzem majd ezt a házat nélküle, de a tudat boldogít, hogy talált végre valakit, akiből nem szeretett ki egy hét után. Amíg az én szerelmi életem aggasztóan negatív irányba tendált, addig az övé éppen ellenkezőleg, a nagyon is aktív és kissé talán túlhajszolt felé. Az enyém rendeződni látszik, ahogyan az övé is talán. Kissé elkeseredetten állok a bögre kakaómmal a kihalt nappali közepén, és nézem a tisztára festett falakat. Martin és Jack két napja fejezték be a munkálatokat, és az én szobám újra halvány barack árnyalatot kapott, amíg Ricky szobája csontszínű lett, bár én inkább piszkosfehérnek nevezném. Kicsit furcsa ez a szín Heather orgonalilája után. A nappali nyugtató almazöldet kapott, a konyhában pedig új, színes csempesor került fel, az én ötletemet követve, hogy ne legyen már minden olyan lehangolóan egyszínű. Heather-el nem volt nehéz kijönni, bár az elején voltak súrlódások közöttünk, az eltérő életvitel miatt. Rick esetében pedig azt lehet mondani, hogy ez még inkább hangsúlyos lesz, tekintve azt, hogy az unokabátyám életmódja még csak nyomokban sem közelíti meg az enyémet. És férfiból van. Azt hiszem a szabályokat még az elején tisztáznunk kell majd. Az egy dolog, hogy belebotlom majd mindenhol a holmijaiba a lakásban, de az már azt hiszem Heather esetében sem volt éppen üdvös, hogy mindenféle pasikat felhurcolászott, szóval erre gyorsan hoztunk is egy szabályt: vagy csendben, vagy sehogyan. Mármint ez Rick esetében átíródik hölgyekre. Ha nem vagyok itthon akkor nem érdekel, amíg nem szedik darabjaira a lakást, és nem kell a főbérlővel összetűzésbe keverednem. És a másik, hogy ha éjszakásból éppen hazaesem tizenkétórás, vagy még inkább tizenhat órás műszak után, akkor aludni szeretnék. Ahogyan én tiszteletben tartom az ő dolgait, ő is tartsa tiszteletben az enyémet.Ez nem mindig egyszerű tudom, de már az elején meg kell ezeket a dolgokat beszélni. Úgyis lesz olyan ami kimarad és ami menet közben derül majd ki. Kortyoltam egy nagyot a kakaóból, amikor is hallottam, hogy egy autó fékez az ablak alatt. Sietve ugrottam oda és kinéztem. Megérkezett Ricky. Dobbant a szívem és izgatott voltam. Ha azt lehet mondani, ő volt az egyetlen és a korban hozzám legközelebb álló rokonom, még ha nem is vér szerinti de mégis. Meg aztán talán végre lesz esélyem rendezni a kapcsolatunkat, ami vele nagyon nem egyszerű tekintve, hogy ritkán vannak tiszta pillanatai. Martin szerint ne várjak esetében csodát. Nem is várok....nem akarom őt megváltoztatni, vagy olyan dolgokra rávenni amit nem akar. Együtt fogunk élni...nem is kell ettől több. Finoman koppant az apró Csőrikés bögrém a konyhapulton, és összedörzsölve a kezemet a kanári sárga, borsózöld és égkék színűre mázolt bejárati ajtóhoz léptem, hogy szélesre tárva beengedjem rajta Ricky-t.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Dec. 30, 2015 11:59 pm Keletkezett az írás







Zoya and Rick



"...Minden embernek rendelkezésére áll az összes választási lehetőség. Van, aki egy ászt rejteget a kezében, és van, akinek eleve csak vesztes lapokat osztottak. Előfordul az is, hogy hirtelen közlik, zsákutcában jutottál. Game over. De addig is ki-ki maga járja az útját. Még az akasztófa tövében is választhatsz, hogy higgadtan fogadod-e a halált, vagy elgurult a gyógyszered, és úgy lesz véged, hogy lefognak..."



...
- Ugyan már Marc, miért történne bármi is? Úgy csinálok mindent ahogy szoktam akkor nem lesz baj. Bízz bennem - szorítja meg biztatóan a fiatal srác vállát, miközben megjelenik az arcán egy halovány viszont annál értetlenebb mosoly. Fogalma sincs, hogy mire vélje ezt s úgy túr bele szőke tincseibe, mintha ezzel próbálná kifejezni értetlenségét. Valami beköltözött a másik egyén tekintetébe. Valami, ami a megszokottnál is több aggodalommal tölti el Ricket, noha soha nem volt a szívbajosok és gyanakvók körét dúsító személy. Semmit nem vert nagy dobra, mondván "úgy is ki lehet javítani, rendbe lehet hozni..." ha pedig nem ilyen témáról volt szó, akkor csak megvonta a vállát a maga lezserségével. Félreértés nem essék, nem érzelemmentes, csak soha nem aggódja és gondolja túl az életet. Nagy valószínűséggel valamelyik sűrűn szedett drog fogja megölni, miért akarna egy esetleges szívrohamot is megkockáztatni az idegességgel?
- Csak ügyesen, Rick. Inkább vegyél vissza a tempóból, vigyázz magadra, ne az lebegjen a szemed előtt, hogy ki lehetsz ezek által. Ha csökkented az adagot, akkor...
- Akkor olyan leszek mint egy fotoszintetizáló növény a szoba sarkában akit még öntözni se kell, mert bírja a viszontagságokat. Már csak annyi kell, hogy kiültessenek a fényre.
- Lehet nem ártana, amilyen sápadt vagy. Kész szégyen, hogy Ausztráliában élsz és fehér vagy mint  a hó... te! Dér Jankó!
Felvont szemöldökkel figyeli és hallgatja Marc gyermeteg kirohanást, ám egy szóra se méltatva csak folytatja amit elkezdett.
-... egyszer volt, hogy elfelejtettem bevenni a gyógyszert, de akkor és ott eldöntöttem, hogy soha többet nem csinálok ilyet - hangjában nincs semmi él, ettől függetlenül a másik srác rögtön támadásként fogja fel, mintha Rick legalábbis kikérné magának azt, hogy valaki védeni akarja.
- Tudom, hogy mi a következménye, de ezt egyelőre még csak te produkáltad.
- Mivel én vagyok az egyetlen aki szedi, szóval...
- Szarul vagy összerakva, öcsém... úgy néz ki, hogy eleve magas agytrösztöt nem egészséges még tovább tunningolni. Keresek inkább valami csökött agyú kretént, te... géniusz... na de csak annyit akarok mondani, hogy vigyázz magadra és csökkentsd az adagot. A meglévő három pirulát még vedd be a maradék három napban, viszont utána fokozatosan csökkentsd. Egyik nap még egész aztán háromnegyed majd fél és negyed tabletta. Utána semmi. Vigyázz magadra, Rick, tudod, hogy milyen következményei lehetnek! - úgy borzolja meg a fiatal srác haját, mintha ezzel próbálná emlékeztetni őt arra, hogy fejben komoly gondok történhetnek, nem is beszélve a visszafordíthatatlan károsodásokról. A mai napig nem lehet tudni, hogy pontosan mit von maga után következményként ez a sárga bogyó, de sejthető, hisz néhány egéren már próbálta. Viszont azt még nem mondta el Ricknek, hogy mit tapasztalt. Miért tenné? Ha sikerül tökéletesre fejlesztenie a szert, még jó is kisülhet ebből az illegális, büntetendő kereskedésből.
- Nem, nem tudom mivel... Marc, emlékszel, hogy én vagyok az első tesztalanyod? Én lettem a kísérleti patkány, minden esetre vezetem a változásokat, odafigyelek a legkisebb jelekre is, úgyhogy a hónap végén telefonálok, leadom az észrevételeket - próbálja nyugtatni a másikat de mintha az egyre idegesebb és idegesebb lenne. Mintha lenne valami amit nem árul el Ricknek, titkolózik. Minden egyes mozzanata, a szem lesütése és a zavart pislogása is erre utal nem beszélve arról, hogy az idő alatt míg beszélnek hozzá, ő megállás nélkül rágja a szája szélét mint egy ideges kisgyerek akit rajta kaptak sütilopáson.
- Jól van... most megyek. Figyelj oda! Komolyan mondom, Alarick! Légy észnél és ne kockáztass! Lassíts! Jön az apád... - erre már reagálni se tud, csak vet egy pillantást a háta mögé, ahol az apja magas alakját pillantja meg miközben széles vigyorral a képen vakargatja a tarkóját. Családi vonás... tarkó vakargatás mikor zavartabbak vagy épp idegesebbek a kelleténél.
- Mindent eltettél amit akartál? Nem hagytál itt semmit? Nem azért, mert baj lenne elviszem én neked, csak jobb nem hatszor fordulni nem igaz? - csúszik kelletlen mosoly Jack arcára, amit Rick eleinte nem is tud mire vélni s mintha attól tartana, hogy Marc gothokra emlékeztető külsejét pillantotta meg, egy gyors mozdulattal ismét azt a pontot veszi szemügyre, ahol az imént a vékonyka de annál deltásabb alkattal megáldott gyerek állt... múlt időben, hisz már nincs sehol! Mintha a föld nyelte volna el, ezzel viszont Rick ismét megerősítette az üldözési mániájának jeleit, amit az apja ismert fel először.
- Minden oké? Mit nézel? - les ki Jack a fia takarásából, hogy ő maga is azt a pontot leshesse, amit az imént Alarick is.
- Semmi, csak... mindegy, nem úgy volt, hogy nem tudsz eljönni mert mit tudom én, hogy mit gabalyítasz megint?
- Gondoltam csak elköszönök már a fiamtól. De nem válaszoltál!
- Mi volt a kérdés, bocs nem figyeltem... - figyelt ő, csak próbálja terelni a figyelmét arról, hogy megint furcsábban viselkedik a kelleténél. Lehet, hogy magánál van és per pillanat nem a totális káosz jellemzi, ettől függetlenül van némi anyag a szervezetében, amit megspékelt még azzal is, amit egy hete szerzett Marctól, így tompább a kelleténél amit az apja is láthat. Ismeri őt mint a rosszpénzt.
- Azt kérdeztem, hogy mindent elraktál? Nem hagysz itt semmit? Nem fogom utánad vinni, mert nincs rá időm.
- Az előbb még azt mondtad, hogy "Nem azért, mert baj lenne elvszem én neked, csak jobb nem hatszor fordulni, nem igaz?" - ismétli meg szóról szóra, kiejtésre és hangszínre pontosan azt, amit az imént az apja is mondott.
- Tudom, hogy mit mondtam csak kíváncsi voltam, hogy tényleg nem figyelsz?! Szóval ne hazudozz itt nekem - dorgálja mély orgánumán.
Rick egy horkantó sóhajjal dörzsöli meg a nyakát s mintha még mindig az a kiskölyök lenne akit rendre kell igazgatni minden egyes alkalommal mikor óvodába ment, úgy paskolja meg az apja az arcát és vállát. Már csak az kéne, hogy az ingjét betűrje a nadrágjába és bekösse a cipőfűzőjét...
- Csak vicceltem. Komolyan gondoltam, hogy utánad megyek, és...
- ...  apa! -  acélkék tekintetéből végtelen mennyiségű jóindulat és köszönet sugárzik, amit mintha az apja rögtön ki is szúrna magának, hisz elhúzódik tőle, hogy láthassa a nálánál valamivel magasabb fiának egész alakját. Nem megszokott a fia részéről, hogy ilyen pillantást vet a rokonaira.
- Azzal azért remélem tisztában vagy, hogy nem három éves vagyok hanem huszonnyolc. Az életem során ötvenszer költöztem már.... nagyjából bár lehet, hogy csak negyvenhétszer, mert három tervezett utam nem tudom hogy végződött, mindegy. A lényeg, hogy igen mindent eltettem és én is eltudok menni érte. Tudod, "nagy fiú vagyok már".
- Hát ezzel most nagyon megnyugtattál, na fogd a kulcsod és menj! Ha egy mód van rá ne készítsd ki az unokahúgod és hagyj nekik elegendő életteret!
- Nekik? - ugranak a szemöldökei értetlenül ráncolt homloka közepébe, de erre az örege már nem válaszol, csak megpaskolja a hátát és sarkon fordul, hogy ezzel is letudja az érzelmes búcsút. Tudja jól, hogy ezek után többet fogja látni a fiát, és ez megnyugtatja. Arról már nem is beszélve, hogy jó kezekben lesz. Már csak attól fél, hogy ezzel túl nagy terhet tettek Zoya vállára és talán nagyobb fejfájást fog neki okozni, mint maga az orvoslás.
Rick ezek után csak beül a kocsi volánjához, hogy aztán a fehér Chevi kellemes macskadorombolással bőgjön fel alatta és tudja maga mögött azt az utat ami eddigi otthona és a jövendőbeli lakása - lakásuk - között húzódik.
- Mi, a... fene - kerekednek el a szemei, ahogy egészen ráfekszik a kormányra csak, hogy egész magasságában láthassa a fölé tornyosuló milliónyi színben pompázó épületet - erről nem volt szó... - nyöszörgi, hisz ha valami akkor a színek tömkelege az tényleg ki tudja borítani. Most próbál hozzá jó pofát vágni, sőt ha jobban belegondol akkor nem is olyan rémisztő, épp ezért merészkedik ki a járműből, hogy flancos bőrcipőjének kopogásával elindulhasson a bejárati ajtó felé. Lehet, hogy drogos és kicsit kattantabb a kelleténél, de csak helyszínelő, ráadásul több egyetem és laboratórium pénzeli a segítségének jóvoltából, megengedheti hát magának a "díszegyenruhát". Az már más kérdés, hogy ezzel minimálisan ugyan, de segít elhitetni másokkal, hogy semmi gondja nincs az életével, tökéletes síneken robog. A gond csak az, hogy ez sajnos nem igaz és még a maga fullos IQ szintje se elég ahhoz, hogy reális világképet alakítson ki magában...
Határozottan kopog hármat a színes ajtón, majd hátrébb lép, hogy abban az esetben ha kinyílik, ne Zoya szájában kelljen állnia.


A hozzászólást Alarick N. Krane összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Dec. 31, 2015 9:22 pm-kor.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Dec. 31, 2015 6:43 pm Keletkezett az írás




Alarick & Zoya




Mióta csak az eszemet tudtam imádtam a színeket, a fergeteges kavalkádot magam körül, és nem volt véletlen, hogy amikor megláttam hova is kellene költöznöm, a feladott hirdetés szerint, azt mondtam nem érdekel mennyit kell érte güriznem, egyszerűen itt akarok élni. Mindenhol növények tarkasága, a falak a szivárvány ezer színében játszanak....viccesen meg is jegyezte JackJohn, Heather pasija, amikor a cuccokért jött pár haverjával, hogy tisztára olyan ez a környék, mintha egy zacskó színes habcukorba pottyant volna az ember, a jól megtermett égimeszelő haverja pedig megemlítette, hogy szerinte meg olyan mintha egy szivárványos póni idehányt volna. Nem találtam viccesnek, ahogyan azt sem találtam viccesnek, hogy megjegyezte mennyire édes Jerry egér van a pólómon. Ami azt illeti két darab egérke volt rajta mell magasságban. Azt hiszem jobb lesz ha csak üdítővel kínálom meg őket pakolászás közben és már alig vártam, hogy végezzenek. JJ-vel nem is volt semmi gond, ő amúgy is rendes fiú, még akkor is, ha akkora muszklijai vannak, hogy engem szerintem lazán, fél kézzel beszállítana dolgozni, ha lekésném a buszt. Mosolygós és kedves és roppant módon udvarias....és baromi hangos. Mármint ha itt van...mármint ha a másik szobában…mármint Heather-el…szóval ez a része azért nem egy kibékülős fejezet. Na de a haverjai! Idegesítően és irritálóan pofátlanok és hírből sem ismerik annak a szónak a jelentését, hogy „nem”. Mármint azt a részét, hogy „ ha kell egy új albérlőtárs szólj!” Hát ha kellene is, akkor nem egy ilyen tenyérbemászó alakot engednék be. Valahogyan világ életemben viszolyogtam az olyanoktól mint JJ barátai, vagy haverjai....mert hát azzal tisztában voltam, hogy a pasiknál ez nagyon nem mindegy. Mármint a kategória. Az igazat megvallva roppant zavaró, amikor bámulják az embert és megjegyzéseket tesznek, holott egészen más céllal jöttek ide. Na nem mintha Ricky-vel annyira jobban járnék. A különbség talán annyi, hogy ő család tag, és az igazat megvallva nagyon régóta szeretném valahogyan a kettőnk közötti semmiféle viszonyt rendezni. Csak eddig nem volt rá lehetőségem, és persze a család sem nagyon akarta. Pontosabban Martin szerint jobb ha távol maradok tőle, amit nem is értettem. Lehet, hogy nem tökéletes, lehet, hogy vannak hibái….na jó, nem is kevés, de ettől még ugyanolyan ember mint bárki más. Nekem nem volt testvérem, nem voltak soha igazán barátaim, úgy értem szinte azt lehet mondani, hogy az első igazi barátomat az egyetem alatt ismertem meg, hogy aztán a világ egy másik, távoli pontjára sodorja tőlem az élet. Szóval ha lehet azt mondani az élet nem bánt velem éppen túl jól, az ilyen kapcsolatokat illetően, és talán ezért akartam annyira gyerekkoromtól jóban lenni Alarick-al. Ő azonban nem akarta….egyszer emlékszem azt mondta, nem is vagyok igazi….mármint nincs olyan ember aki mindig mindenben jó. Elgörbültek az ajkaim és lehajtott fejjel másztam fel az utamba eső első fára, hogy ott gubbasszak át egy egész délutánt, amikor is már estébe hajlik az idő, és elmélkedjek arról, hogy tulajdonképpen mi is velem a baj. Hogy már az is baj, ha nem akarok szándékosan belerúgni másokba? Az is baj, ha igyekszem az emberekben meglátni a jót? Átkaroltam a térdeimet, apró kis fehér fogaim ütemesen harapdálták át az alsó ajkam, miközben valami olyasmit dünnyögtem magamban, hogy nem számít igazából mit mond, én akkor is igazi vagyok, és így vagyok jó ahogyan vagyok. Nem tudom miért számított nekem annyira a véleménye, hiszen senki nem tudott úgy megbántani, hogy utána ne álltam volna fel pár órával megerősödve….talán azért számított, mert a dacos elutasításán túl okosnak gondoltam és olyannak, aki ha hagyná egy kicsit, akkor szerethető is lehetne. De ő valamiért nem akarta, vagy…..én azt gondoltam inkább csak úgy tesz mint aki nem akarja.  És szépen lassan rájöttem miért: mert akit szeretnek, az csalódhat elég könnyen és van aki az efféle csalódásokat nem tudja olyan könnyen feldolgozni, és szerintem ő is ebbe a kategóriába tartozik. Persze nem azt mondom, hogy nem volt bennem szüntelen a késztetés, hogy igenis közelebb kerüljek hozzá, de aztán ez valahogyan elmaradt. Ahogyan ő is elmaradt a nagy közös családi összejövetelektől, én azonban éreztem a hiányát. Terry nagyi mindig azt mondta, hogy csak az tud hiányozni aki fontos nekünk…ami lehet, hogy butaság is egyébként, hiszen Rick és én nem is nagyon sokat beszéltünk, ha meg mégis annak legtöbbször sértés lett a vége. Így aztán soha nem közeledtünk egymáshoz, soha nem akartuk megismerni a másikat, megmaradt az a távolság közöttünk, aminek most úgy tűnik fizikailag mégis vége. Az első reakcióm egy iszonyatos meghökkenés volt. Nem az a problémám, hogy egy pasival kell megosztani az otthonomat, hanem az, hogy Ricky….bár én tudom, hogy mi az oka, ahogyan Martinék el is magyarázták nekem. Tudták, hogy valamilyen módon kimondva vagy kimondatlanul is afféle teher hárul majd rám. Mert ha egy idegent fogadnék be, arra is figyelnék…annak is gondját viselném, mert így vagyok összerakva. Azt hiszem genetikailag kódolták ezt belém, vagy én nem is tudom, de azzal, hogy Rick fog ideköltözni ez még inkább erősödik. Clay papa azt mondta egyébként, egy hete a közös családi ebéden, hogy ostobaság volt ez az egész, hogy Alarick rossz hatással lesz rám, merthogy fordítva biztosan nem lehet, a srác már menthetetlen. Én nem ismerem ezt a kifejezést….úgy értem én lehet, hogy kicsi vagyok, lehet, hogy nem vagyok tökéletes és sok tekintetben még magam is gyámolításra szorulok, azonban nem ismernek, nem tudják mire vagyok képes ha valóban akarok valamit. Ha meg akarok menteni valakit. És azt sem tudják rólam, hogy igenis erős vagyok a magam módján, ki tudok állni az igazamért, és ha kell akkor el tudom magyarázni bárkinek mit gondolok, képes vagyok érvelni, képes vagyok a saját kis gondolataimat, eszmefuttatásomat megvédeni. Hé, a mindenségit, mégsem libáért vettem a diplomámat! Körbepillantottam a nappalin és tetszett az új berendezés, ahogyan a konyha is nagyon tetszett. Persze magamban kuncogtam, mert Heather szobájában a plafonon az ágy felett megmaradt a tükör. Martinék kicsit csodálkoztak, én a vállamat vonogattam és mondtam nekik, hogy hagyják ott nyugodtan szerintem, mert lehet, hogy Rick még örülni is fog neki. A napsugarak egyre erőteljesebben zúdultak be az ablakon, és odalépve egy kicsit lejjebb húztam a bambusz árnyékolókat. Emlékszem Alarick régen nem volt oda a túlzott napsütésért, szóval felszereltettem ezeket is. Amikor valakihez közelebb akarunk kerülni nem nagy dolgokban kell gondolkodni, hanem apróságokban. Például, hogy ugyebár nem szereti a napfényt, vagy mennyire szereti forrón a teát, esetleg citrommal, netán tejjel issza, vagy egyáltalán nem él ilyesmivel. Mentes víz vagy szénsavas? Kicsi dolgokban kell gondolkodni, és óvatosan kell megközelíteni. Persze a kérdés továbbra is ott vibrál, hogy miért is akarok én annyira közel kerülni hozzá, mit akarok én tőle? Semmit…igazából a világon semmit, csak azt akarom tudni, hogy miért növesztett tüskéket, hogy miért utál engem annyira, hogy miért nem szereti a világnak azokat a dolgait, amitől az egész élet szép? Szeret egyáltalán élni, vagy csak elviseli? Nem nagy dolgok ezek tényleg, és lehet, hogy csak nekem fontosak….ahogyan a nagy rekesz citrom amelyet Martinék nagy fejcsóválásokkal vettek tudomásul. Orvos létemre még segíteni is akarok valakinek aki függő? Nem….csak éppen nem akarom, hogy kiszáradjon. Kérni fog vajon a segítségemből? Nem, valószínű nem, vagy csak úgy lesz velem is mint minden bizonnyal az élettel: elvisel. Martin azt kérdezte tőlem búcsúzóul, hogy Haydennek elmondtam már ki költözik ide? Mélyet és lemondót sóhajtottam és csak a fejemet ráztam, bedugtam a farmerem hátsó zsebébe a kezemet és hintázni kezdtem a sarkamon, amit mindig is szoktam ha vele beszélek és számomra kellemetlen téma kerül szóba. Még azt sem tudom hogyan kezdjek hozzá, hogyan mondjam el neki, hogy tulajdonképpen mi is a helyzet, hogy Alarick igazából biztosan nem rossz ember a maga módján, csak éppen….na itt akadok el, mert nem tudom mennyit akarok vele megosztani. Nem tudom, hogy felkészültem arra, hogy ebbe a részébe is beavassam? A titkokat gyűlölöm, és gyűlölök hazudni….szóval valahogyan először még nekem kell tisztában lennem a helyzettel mielőtt Hayden elé állok és megosztok vele mindent. Bele fogok egy kicsit halni…és nehezen beszélek majd róla, előjön az idióta hadarásom, és biztos, hogy teletűzdelem felesleges elemekkel a mondanivalómat, amitől egy merő katyvasz lesz az egész. Most is farmer van rajtam, kicsit kopott ami azt illeti, leginkább a tenger színére emlékeztetően, és egy fehér színű, egyszerű, V nyakú póló elég beszédes felirattal
Póló felirat és mintával az elején. A lábamon nincs semmi, amúgy is szeretek itthon a kis tappancsaimmal mezítláb flangálni. Vagyok annyira tisztaságszerető ember, hogy ez ne okozzon gondot. És a rendszeretetemből átragasztottam nem is keveset Heather-re aminek majd JJ veszi hasznát a továbbiakban. Remélem ilyen szempontból is megleszünk majd egymás mellett Rick meg én. Szinte ugyanabban a pillanatban, hogy elhangzik a harmadik kopogás nyitom ki az ajtót és pillantom meg ott az unokabátyámat. Na most szerintem sok dologra számít tőlem, talán még arra is, hogy majd itt fogok szerencsétlenkedni az ajtóban, hogy megkérdezem mi a helyzet, mi újság, meg hasonló idétlenségek, amik a sutaságomat hivatottak alátámasztani. Végül aztán azt választom ami egyébként rám két helyzetben a legjellemzőbb: mikor nagyon és piszkosul tudok valakinek örülni, illetőleg, ha olyan zavarodott vagyok, hogy úgy nagyjából nem tudom éppen mit is csinálok. Szóval nemes egyszerűséggel ugrom a nyakába és egy fülsértő ujjongás kíséretében, ami egyben a neve is, átölelem.
- Alariiiiiicccckkkkk Kraneeeeeeee! Ihhhhíííjjjjjajjjj!- heves és gyors reakció ez részemről, olyan mint a nyári zápor: hirtelen támad és ugyanolyan hirtelen abba is marad. Szóval mielőtt még komplett hülyének könyvelne el, aki az évek alatt nemhogy komolyodott de visszafelé fejlődött már lépek is hátra nagy torok köszörülések közepette szélesebbre tárva az ajtót, és mutatva fél kézzel befelé, hogy jöjjön be! Ha végül belép, hagyom, hogy előre menjen én meg követem őt szépen befelé haladva, a két kezemet elsüllyesztve a farmerem hátsó zsebeibe, és a nyakamat kicsit behúzva. Nem tudom miért vagyok ennyire zavarba, de abba vagyok, és akkor már indul is a Zoya féle értelmetlen hablaty, amiből nem tudom mennyit fog megérteni, de rendületlenül a sarkában vagyok és magyarázok, hagyva, hogy körbejárja az egész helyet. Nem nagy, szóval amíg mászkálunk, az én szám be nem áll, mondom és mondom a magamét megállás nélkül.
– Pfhúúúú…izé…szóval a nappali…itt mögötte a konyhácska…meg az étkező emelvény…jah igen az az én szobám, nem is érdekes….az meg a tiéd lesz, remélem tetszeni fog…a fürdő…jujj erről majd még meg kell állapodnunk…és Jack szerint jót fog tenni neked ha….izé…inkább nem, felejtsd el. Csak…csak nyugodtan rendezd el a dolgaid és kérdezz amit csak akarsz…aztán ha nem bánod lefektetjük a házszabályokat. Enélkül nem fog menni, mert nem akarok vitákat….ez működött az előző lakótársammal is, remélem veled is fog….és…egyébként hidd el nem én erőltettem….úgy értem örülök, hogy itt vagy, mármint, hogy te vagy itt és mi végre….hátúgyizé….szóval érted talán így a kimaradt éveket…fúbocsi ne haragudj nem bírok leállni még mindig…és ennyit beszélek, te jó éh, kihül a gyomrom. Van a hűtőben hideg narancslé….hideg sör.- léptem az említett hűtőhöz és kinyitottam majd mindkettőt kivettem és a kezeimbe tartottam, hogy melyiket választja. Piszkosul zavarodott voltam, nem tudtam mit is mondjak még neki. De nem kell mindennel egyszerre lerohanni, nem igaz? Jack szerint Rick nagyon okos. Azt nagyon is remélem, mert amit itt az előbb összemakogtam, ember legyen a talpán aki megérti.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Jan. 01, 2016 11:12 pm Keletkezett az írás







Zoya and Rick



"...Minden embernek rendelkezésére áll az összes választási lehetőség. Van, aki egy ászt rejteget a kezében, és van, akinek eleve csak vesztes lapokat osztottak. Előfordul az is, hogy hirtelen közlik, zsákutcában jutottál. Game over. De addig is ki-ki maga járja az útját. Még az akasztófa tövében is választhatsz, hogy higgadtan fogadod-e a halált, vagy elgurult a gyógyszered, és úgy lesz véged, hogy lefognak..."



Hogy mi az amit a legjobban értékel Marc próbálkozásaiban, miszerint abba kellene hagynia  a gyógyszer szedését, és miért nem csapta már agyon egy lapáttal azzal a felszólítással, hogy "hagyj már a fenébe, tudom mit csinálok!"?
A kitartását!... de azt tényleg mindenek felett értékeli, és rendszerint meg is villan a szemében az elismerés, hogy még mindig nem adta fel. Pedig atyaisten, mennyi de mennyi vitát szült már az elmúlt két hét alatt ez a nyavalyájuk?! Rick már legszívesebben egybegyúrta volna a nyelvét valamelyik agyagkollekciójával amivel a lenyomatokat készíti a műkincseihez, de tekintettel arra, hogy tudja, csak az ő javát akarja szolgálni, nem tette meg.
Bizton állíthatja, hogy nincs még egy olyan sápadt képű, kitartó ember mint ez a jómadár, hisz ennyi visszautasítást és lehordást amivel élnie kell nap, nap után mikor szembe kell szállnia Rick felvágott nyelvével és frappáns odaszúrásaival, a legtöbben már rég feladták volna és nemes egyszerűséggel csak odaböfögték volna, hogy "akkor dögölj meg te szerencsétlen!". És tényleg békén is hagyták volna, viszont ez a srác olyan kitartó, mint azok a mentőkutyák akik addig kaparnak és nyüszítenek a romok felett, míg meg nem találják az ott foglyul esett személyt. A gond csak az, hogy ez a srác nem mentőkutyára, sokkal inkább egy folyamatosan vihorászó hiénára emlékezteti, de hozzá kell tenni azt is, hogy ő nem a puszta személyisége által olyan jókedvű mint azok a nevetésre hajazóan vinnyogó jószágok, sokkal inkább a veszett mennyiségű anyagtól amit napi szinten tol az arcába, ha nem épp a vénájába. Gyakorlatilag nincs egyetlen józan pillanata se ide s tova harmadik éve, ráadásul ő nem agytrösztként száguldozik fel és alá Sydney városában, mert őt csonkítja és rongálja a szer. Rengeteget fogyott ezen három év alatt és olykor még a záróizmait se tudja kordában tartani, nem véletlen, hogy egyszer se engedte neki Rick, hogy nála aludjon mikor szétcsapta magát az éjjel. Egyszerűen csak takaróba csavarta minden alkalommal, behajította a hátsó ülésekre - és akkor még szerencséje van, hogy nem a csomagtartóba - majd nagy sebességgel elkocsikáztatta hazáig, ahol repült a kocsiból ő pedig ott se volt.
És még ő mondja, hogy Ricknek kell lassítania mi? Bagoly mondja...
Azt viszont be kell látnia, hogy nagyon kitartó abban amit csinál, mint a gyógyszer fejlesztése terén, mint pedig az ellenzését illetően. Olyan ez, mintha a saját találmánya ellen beszélne, hisz melyik nagy ész mondana nemet az újdonsült tesztelőjének? Mit számít neki, ha csak annyiról van szó, hogy egyetlen egy élet megy tönkre azért cserébe, hogy több millió megváltozzon méghozzá jó irányba? Arról már nem is beszélve, hogy olyan mennyiségű pénzhez juttatja ez által a feltalálót, még ha eleinte nehezen is indult be a dolog, hogy az élete hátra levő részében csak ücsörögnie kell Egyiptom valamelyik emlékműjében, mint jogos tulajdonos. A végén még Marc és George elmondhatják magukról, hogy "hát, van egy Szfinxem és egy piramisom Egyiptomban".
Rick tisztában van azzal, hogy ha ez a szer beválik és legálisan de minimum illegálisan vehető lesz, akkor bárki hozzájuthat, ami...
... sajnálatos módon nem megváltaná a világot "a sok buta embertől", inkább a pusztulásba sodorná. Egy butuska, kicsit kelekótya ember még nem ártott senkinek, viszont mi van az eszes nagyhatalmakkal? Azokkal, akiknek dübörög az agyában az ész, és van mit veszítenie? Mi van azokkal akik már most is arra játszanak, hogy "mentsük meg a világot" címszó alatt mindent romba döntsenek? Abba még senki nem gondolt bele, hogy mi lesz akkor, ha tényleg kiállítható, legális lesz ez a szer és minden második sarkon meg lehet majd venni csak, hogy az ember IQ-ja negyven, sőt esetleg a vártnál hatvan számmal is emelkedjen? Mi lesz, ha mindenki tudós, orvos, egyetemi tanár akar lenni? Világméretű katasztrófa! Mindenki okosabb akar lenni a másiknál, mindenki bizonyítani akar majd és olyan "csodamasinákat" fognak készíteni, ami egy gombnyomásra elpusztít mindent maga körül.
Csak Ricknek jött le a lehetősége egy esetleges apokalipszisnek ami már így is fenyeget? Lehet, hogy most még két pofára tömi, mert kíváncsi arra, hogy mi van benne, teszteli és ellenőrzi - mivel ő maga nem láthat a falakon túlra így csak találgatni tud - miközben ő is a függőjévé vált. Egyszerűen megpusztulna nélküle, el se tudná már képzelni a mindennapjait! De mind ezek ellenére tudja, érzi, csak pusztulást eredményezhet... főként agysejt pusztulást. Mégis mind ezek ellenére, foggal körömmel ragaszkodik a pirulákhoz melyek szebbé, más esetben viszont pokollá teszik az életét.
Hogy fog leszokni? Lefog egyáltalán valaha szokni ezekről a bombasztikus csodaszerekről, hallucinogén anyagokról? Nem biztos, bár tudja jól, hogy csúnya következményekkel kell élnie azóta, hogy rájuk szokott. A családja úgy néz rá, mint egy idióta Gungenre aki nem csinál mást csak jártatja a száját és osztja az észt, de ők csak annyit vesznek le belőle, hogy egy szürke kisegér cincog valahol a sarokban és be kell engedni a macskát, hogy az elkapja.
Lehet, hogy fáj neki a kirekesztettség de tudja, hogy ő csinálta magának... az ő ostobaságának az eredménye az, hogy nincs jelen a családja életében és ha valakinek, akkor neki kell helyrehoznia ezt.
Tisztában van vele, hogy az eszével bármit elérhetne amit akar, de jelen pillanatban még nem jött el az ideje annak, hogy bármit is megváltoztasson. Ki kell derítenie bizonyos dolgokat, segítenie kell a kutatást, addig pedig tökéletesen elvan a kis nyomozói állásával ahova ideje lenne már bemennie, hisz napok óta nem hallottak felőle, valamint a tudósok segítését is előbbre valónak tartja annál mint, hogy a családjával találja meg a közös hangot.
Elég neki az apja, aki folyamatosan óvja és védelmezi mintha ő lenne az egy szem gyerek, ő pedig csak rázza kelletlenül a fejét miközben egyre vastagabb és sötétebb karikák pecsételődnek a szemei alá derűs önkívületében amit álmatag vigyorral koronáz.
Hogy lehet egy apa ennyire vak?! Imádja a fiát és talán ő az egyetlen aki tényleg kitart mellette, de már rég bedughatta volna egy detoxba, hogy ott letörjék a szarvát és elkezdjék az elejétől fogva felépíteni azt a valakit, aki volt. Először előhozzák belőle azt a nyomorult függőt, aki a nyálában és saját hányadékában jár break táncot a gumiszobájában... nem beszélve a kényszerzubbonyról, aminek hála úgy nézne ki ez a bizonyos tánc, mint amikor egy giliszta vergődik a sárban. Csodálatos látvány lenne. Utána pedig mint a házak, ő is kapna egy bizonyos alapozást amire aztán felhúzhatják a falakat végül a tetőt. Újra embert faragnának belőle, de talán ez az ember nem lenne már ugyan az, mint aki előtte volt. Elveszítené az értékeit, mert ugyebár neki is van olyanja. Empátia, derűlátás, jókedvűség és ész! Sokan ne hiszik, de ez a srác olyan értékeket képvisel, olyan mélységű emberségre képes, amire sokan nem. Csak meg kell találnia a gyenge pontját aminek segítségével túlláthat a folyamatos illumináltságon.
De talán pont emiatt se akarja az apja kezeltetni. Mert nem akarja, hogy úgy emlegessék a gyerekét, mint egy elvonóra járó, segítségre szoruló hülye gyerek aki letért a családjának ösvényéről és helyettük a kutatásokat, a drogokat választotta. Pedig köztudott, hogy a Krane famíliában első a család! Az emberek ahogy okosodnak, úgy fogják kiirtani magukat, hisz mindig többet, jobbat fognak akarni. És ez tökéletesen igaz Rickre is. Az életének, életvitelének és az elméjének ára van... méghozzá pimaszul nagy ára amit lehet, hogy a későbbiekben nem fog tudni megfizetni, bárhogy is próbálkozik.
Az ajtón való kopogás kísértetiesen emlékezteti a léptei ütemére. Ricknek amúgy is van egy sajátságos ritmusa, ami mindenben benne van, amit csak csinál és ami csak rá jellemző... ütemesen lépked, ütemesen iszik, eszik még a levegőt is másként veszi, mint a legtöbbek. Az lenne csak igazán furcsa, ha a szíve is egy adott zenei ritmus szerint dobogna hol mélyebben, hol pedig magasabban, de ennek vajmi kevés az esélye.
Zoya hevessége viszont meglepi, mikor kinyílik az ajtó így lehetősége sincs reagálnia, esetleg elhúzódnia a nagy ölelgetés elől, a picurka máris a nyakában csüng és úgy ölelgeti, mintha kicsi koruk óta kebel pajtik lennének. Lehet, hogy ez nincs így, és alapjában véve ő az, aki ellenezte a vele való kapcsolat tökélyére fejlesztését, most mégis egy szem elkerekedést és torokköszörülést követően úgy simulnak rá leheletnyit remegő kezei a hátára, ezzel együtt végigsimítva a hajzuhatagán is, mintha a saját élete múlna az energiáin.
- Nem is tudom mikor hallottam ilyen hangszínt utoljára. De azt nem mondta senki, hogy egy szivárványban laksz! - nem elég, hogy kívülről is olyan a ház, mintha a szivárvány hét színe pecsételte volna izgalmasra, de még belül is izzanak az élénk színek melyek kis híján kiütik a szemét. Epilepsziás rohamra felkészülni!
Végül csak beljebb merészkedik miután kihámozza magát a lány öleléséből, ő pedig szüntelen pörgésével és jól érezhető zavartságával, szégyenlősségével kezdi el megismertetni vele a lakás bizonyos részeit.
- Ha kimozdulok a saját közegemből és olyan ember mellett vagyok aki megpróbálja rendbe tenni az életemet miközben felállítunk bizonyos szabályokat? Mert ugyebár te ilyen vagy... - méri végig a nála jóval alacsonyabb lányt, majd elmosolyodik csak, hogy ne a maga búskomorságával idézze Jack szavait, melyeket ő maga is ezerszer hallott már.
- Nappali, konyha... konyhácska, étkező emelvény, te szobád és az én szobám, fürdő. Lesznek alapszabályok amivel egyetértek. Gyorsan tanulok, nem kell aggódni, Zoya miért vagy ilyen ideges? - neveti el magát miközben végigsimít mézszínű tincsein melyek kifejezetten ünnepélyesen vannak belőve némi zselével. Egyszerűen nem tudja mire vélni a hadarást és a kapkodást, ráadásul ezzel őt is kellemetlen helyzetbe hozza, hisz az az érzés veszi úrrá magát rajta, mintha első alkalommal aludna a barátnőjénél, akinek a szülei papok! Halál!
Előrenyújtva hát a kezét, kiveszi belőle a narancslevet amolyan "nehogy már a sört a végén még az jön le neki belőle, hogy csak a piáért vagyok itt" lemondással... amúgy is, nemrég vette be a bogyót, nem kéne már most kiakasztani az agyát.


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Jan. 03, 2016 5:53 pm Keletkezett az írás




Alarick & Zoya



Hogy mire emlékszem Alarick-ból még gyerekkorunkból a Krane nagyiéknál lett látogatásain során? Leginkább arra, hogy nem szeretett egy helyben ülni a családi asztalnál, hogy előszeretettel pakolgatta és cserélgette az evőeszközöket, és nála a szolíd anyai mondat, vagy éppen a határozottabb apai: „Rick, fejezd be!” egyik verziója sem sűrűn használt. Amíg az öccse ott ült mellettem, a másik oldalán az unokabátyám fészkelődött és nem akarta a jóégnek sem abbahagyni a láblóbálást, amivel folyton belerúgott az asztal lábába, vagy a lapjába, a tetején meg ott csörömpöltek az edények. A desszert megvonás nem volt nála hatásos, ahogyan annak az ígérete sem, hogy legközelebb nem fogják elhozni.  Szerintem pontosan ezt akarta elérni, mert az már akkoriban is látszott, hogy Ricky baromi okos. Okosabb mint Jack vagy okosabb mint bárki a családban, beleértve engem is. Igaz, én vér szerint soha nem tartoztam a famíliához, talán ezért nem kedvelt engem. Vagy….na igen még mindig ez a vesszőparipám, hogy rájöjjek miért sikerült Eric-el, az öccsével jobb viszonyt kialakítanom mint vele. És akkor még szó sem volt arról, hogy mennyi csibészséget művelt, vagy éppen arról, hogy hátat fordított a családnak és mindennek amit képviseltünk, hogy a saját útját járja. Ha azt vesszük Rick mindig is egy megoldatlan rejtély volt az életemben, olyan valaki aki létezett, tudtam hogy van, mégsem ismerhettem igazán, pusztán csak a rossz oldalát, azt amit nem szívesen ismertem. Nem gondolok vissza azokra az alkalmakra jó szívvel vissza amikor rám zárta a pajta ajtaját Krane nagyiéknál, tudatában annak, hogy klausztrofóbiával küzdök öt éves korom óta. Elmondása szerint mindezt tudományos céllal tette, hogy megvizsgálhassa mennyi ideig képes valaki önmaga maradni olyan körülmények között amiben kifejezetten viszolyog. Hogy mennyi ideig? Legszívesebben az arcába üvöltöttem volna, amikor szalmákkal teletűzdelt hajjal kiszabadultam, hogy semeddig, mert nagyon féltem odabent, mert másodpercek alatt levert a víz, mert úgy éreztem menten megfulladok még akkor is ha a levegő szerintem bőségesen elegendő volt. Kivált mert  a deszkák repedésein jutott belőlük nem is kevés. Patakokban folyt a könnyem, rázott a zokogás, az ajkaim folyamatosan remegtek, és kézzel lábbal magyaráztam, hogy annyira féltem, hogy nem láthatom újra a szüleimet, hogy rám borulnak a falak, a bálák maguk alá temetnek, és hasonló kényszerképzeteim támadnak. Mindössze tíz éves voltam, Ricky pedig tizennégy. Ott álltam egy csöppnyi kis majom mintás sárga pólóban egy világoskék forró nadrágban, mezítláb a forró homokban és veszekedtem, úgy veszekedtem ahogyan még soha senkivel. És mit csinált erre az unokabátyám, odalépett megölelt, és a fejemet simította végig, majd átkócolta a hajamat és ott hagyott egy apró puszit nyomva a kobakom tetejére. Nem értettem miért volt, hogy az egyik pillanatban még bántott, a következőben pedig megvigasztalt. Olyan ez, mint amikor pofon ütlek, hogy aztán megvigasztalhassalak. A szélsőséges viselkedésekkel soha nem tudtam mit kezdeni, neki pedig bőven volt ilyen megmozdulása. Én nem vágytam semmi másra soha csak arra, hogy egyszer szeressen, de előtte ne hozza rám a frászt. Félek a pókoktól…ez is köztudott volt rólam a családban. Egy nyári délutánon Rick kihívott a tyúkok közé, mondván mutatni akar valamit. Akkor még nem sejtettem, hogy amikor lehajtom a fejem és besétálok az aprócska karámba, egy pókfészekkel fogok egyenesen farkas szemet nézni, temérdek apró kis izgőmozgó ezer lábú rémséggel. Velőtrázó sikoltásom végigrohant a birtokon, én meg kifelé araszoltam bevágva a fejemet az alacsonyan lévő tartógerendákba, aztán elsötétült előttem a világ. Mire magamhoz tértem, félig kicsit kómásan feküdtem Terry nagyiék nappalijában a kis kockás heverőn, és hallottam Jack hangját, hogy mégis hogy képzeli, hogy a frászt hozza rám, és egyáltalán hogy jutott ez eszébe? Én akkor, abban a pillanatban, szégyenlem de nem akartam szeretni őt….gyűlölni akartam de nem ment. Még ezek után sem ment, mert tudtam, hogy oka van annak amiért ezt a temérdek gonoszságot műveli velem. És akkor meghallottam Rick hangját. Határozott volt, és az életkorát meghazudtoló életbölcsesség csendült belőle. Kintről jött, a nagyi konyhájából, egészen átszűrődve, az aprócska ajtókereten amelyre még tavaly szerelt szúnyoghálót Clay papa: „Azt akarjátok, hogy élete végéig féljen mindentől? Magasságtól, sötétségtől?Apa, Zoya tíz éves de még mindig égnie kell a lámpának a szobájában, különben sírógörcsöt kap. Fél a pókoktól, fél a bezártságtól, a magasságtól, a sötétségtől, a lovaktól és fél mindentől ami idegen a számára. Ebben a félelemben akarjátok, hogy éljen? Nektek ez így jó? Soha eszetekbe nem jutott, hogy szembe fordítsátok a félelmeivel, hogy képes legyen legyőzni azokat? Azt hiszed én bántottam azzal amit tettem vele, pedig ti bántjátok azzal, hogy a homokba dugjátok a fejeteket, és nem segítetek neki!” Azt hiszem ez volt az utolsó alkalom, hogy láttam őt, és ez volt az utolsó alkalom, amikor néhány üdvözlő szónál több időt töltöttünk egymással. Aztán évekig szinte tabunak számított a neve, kivált Martin előtt, aki nem tudta neki ezt az egészet megbocsátani. Ő nem a segítő szándékot látta benne, hanem, hogy miképpen bánt engem. Őszintén szólva sokáig én is csak ezt. Mégis megőriztem a szavait, melyek értelmet csak később nyertek, és a különös fintora talán a sornak, hogy most éppen ezek a gondolatok érték el nálam végül, hogy beleegyeztem abba amit kértek tőlem. Olyan dolog ez amit erőszakkal nem lehet kicsikarni, amit nem lehet elérni csak úgy, ahogyan ő is csinálta egykor. Szembe kell fordítani az embert önmagával akkor, amikor a leginkább nem számít rá. Emlékszem, hogy az első reakcióm arra, hogy Alarick függő, méghozzá elég komoly mértékben egy határozott tiltakozás volt. Értetlenül ráztam a fejem, és azt motyogtam, hogy ez nem lehet….ezt biztosan csak azért találták ki, hogy távol tartsák őt a családtól. De nem így volt. Jack összetörve mondta mindezt, ahogyan azt is, hogy mennyi energiáját emészti fel, hogy ne éreztesse a fiával, hogy nagyon is tisztában van az állapotával, ahogyan azzal is, hogy ezzel egyre erőteljesebb ütemben ássak a saját sírját, miközben az évek óta szedett drogoknak „hála” már térddel félig benne áll. Azt is mondta, hogy nem leszoktatni, akarja, pontosabban nem a klasszikus ambuláns kezeléssel, mert Ricky egy ilyenbe soha nem egyezne bele, és ő sem látná szívesen őszintén szólva ott vergődni valamelyik tisztító gumiszobában. Az igazság, hogy ezzel én is tisztában voltam. Ha sikerülne is, de nincs mellette egy erős és biztos hátország, újra vissza esne. Én pedig nem vagyok benne biztos, hogy a hátország szerepét nekem kellene ebben a helyzetben játszanom. Főleg mert ezzel olyan terhet vennék a nyakamba, amivel nem vagyok benne biztos, hogy képes lennék megbirkózni. És akkor még a dolgok egyéb vonatkozását meg sem vizsgáltuk: Mi a csudát mondjak Hayden-nek erről az egészről? Álljak elé, és hadarjam a képébe a teljes igazságot a családomról és arról, hogy az unokabátyám drogfüggő, emellett rettentő nagy koponya….annak kell lennie, mert Martin szerint régiségek bizgurálásával foglalkozik. Azért használom rá ezt a kifejezést, mert őszintén szólva lövésem sincs mit csinál velük pontosan. Szóval nem voltam egyszerű helyzetben és ezzel tudom, hogy Jack és Martin is tisztában voltak, ahogyan azzal is, hogy talán nekem van egyedül türelmem Ricky marhaságait és hóbortjait elviselni, és talán nekem van egyedül olyan lelkiismeretem, ami miatt soha nem hagynám magára, ha a segítségemre lenne szüksége.  Azt is tudták rólam, hogy ha megígérek valamit akkor azt a végsőkig betartom, nem számít mi az ára. Hogy a kapcsolatom rá is mehet? Tudom….mindennel tisztában voltam, és emiatt sikeresen végigbőgtem az előző éjszakát, a telefonomon pötyögve Heathernek az sms-t, hogy ha Hayden most nem hagy el, akkor soha. A barátnőm azt mondta nagyon bölcsen, hogy a barátait az ember megválogathatja de a családját nem. És ha én elfogadtam Haydent minden hibájával együtt akkor neki is el kell engem fogadnia ezzel is. No igen, a probléma csak az, hogy ezt a „hibát” most én veszem a nyakamba önként. Miközben már a második doboz százas zsebkendőt szipogtam tele a könnyeimen át alig látva, hajnalig  a netet bújtam és orvosi, főleg addiktológiai oldalakat bogarásztam, hogy többet tudjak meg a drogfüggőkről, és arról, hogy miképpen kell hozzájuk közeledni. Mert ha nem megfelelően, akkor el is ijeszthetjük őket. Tudom, baromi hülyén hangzik, de ez tényleg így van, és ezzel nem egy olyan ember egyet értett, aki sikeresen leszokott. Egyben mindegyik egyet értett: cél kell nekik….és ha egy nem elég, akkor több cél. Jobbanmondva olyan cél, amely kellő kihívás elé állítja őket. Amikor a saját szükségleteik már nem olyan fontosak mint az amit el akarnak érni. Itt lehet elérni valamit. Aztán persze a pszichés velejárók mellett jobban belemélyedtem a fiziológiai tudnivalókba, aztán lazán kidőltem a laptopomon mint valami levelibéka, Clyde pedig a szőrmók kis hasával belenyomódott az arcomba, az oldalamat meg kinyomta a zsebkendős doboz, amit szerencsésen össze is nyomorgattam. Reggel persze úgy ébredtem, hogy a komplett kis hóbelebancommal lezúgtam az ágyamról, a fejem koppant a kőkemény lakkozott, világos parkettán. Az ördög vigye! Nyoma csak annyi maradt, hogy a fejem hátsó részén még most is, hogy Rick megérkezett egy jókora hupli éktelenkedik, pontosan a párja annak, amit a kórházban szereztem tegnap. Komolyan kicsit nem figyelek oda és széttöröm magamat!  A nagy ölelgetést követően, mely leginkább annak szól, hogy egyben megérkezett már zavarodottan húzódom is el…tudom, hogy nem így kéne meg minden, de akkor is nagyon örülök annak, hogy itt van, még ha tudom, hogy nem illünk össze mg lakótársakként sem….bár ki tudja. Talán most nem akar a fóbiáimmal szembe állítani…ugyan felnőttem, de még mindig úgy alszom, hogy valami világosság van a szobámban. Beszereztem kétszer két füzér karácsonyfaégőt, szép arany sárga fényekkel, mert a színes még inkább frusztrál, és azokat aggattam ki kettőt nálam, kettőt pedig Haydennél, ha esetleg ott tölteném az éjszakát. Hiába bújok hozzá, hiába érzem, hogy ott van mellettem, ez még nekem nem megy….nem tudok teljes sötétségben megmaradni. Mindig úgy érzem, hogy van ott valaki aki engem figyel….ezt biztos ki tudná elemezni valami pszichomókus, de csak a kórház által előírt vizsgálatokra megyek el, más nekem ne mászkáljon a fejemben.
– Szivárványban lakom? Pfhúúúú ne is mondd de jó lenne…stipistopi a kék. Izé…még mindig az a kedvenc színem. Azúr, tenger,ég, baba….na jó a bilikék az nem annyira, csempében meg főleg undorító. Pfeh!- legyintettem lemondóan és még mókás fintorokat is vágtam, amit általában akkor szoktam csinálni ha valakit fel akarok vidítani vagy zavarban vagyok. Majd kitalálom, hogy a jelenlegi melyik is pontosan. Szóval tartottam neki egy rögtönzött house tourt amúgy zoyácskásan….és persze amikor elmondta miről is lenne pontosan szó egy óriásit bólintottam, ha ettől nagyobbat bólintanék azt hiszem leesne a fejem. De a szavaim a végén azt hiszem tökéletesen ellent mondtak a mozdulatomnak.
-….mert ugyebár mindenki olyan nagyon tudja, hogy én milyen is vagyok, ugye?- billentettem oldalra a fejem, és összeszűkültek a szemeim.
- Tudod Rick, nem csak te vagy ebben a családban akinek úgy kellett felnőnie, hogy bizonyos emberek szerették azt gondolni, hogy olyan amilyennek ők látják. De közben….igazából soha nem tudtak róla semmit. Rémlik, ez milyen érzés? Szóóóóóóval mielőtt messzemenő következtetéseket vonnánk le egymásról haladjunk is tovább!- és magyaráztam mi merre van ő meg mindent megjegyzett és szépen vissza is mondta mint egy jól begyakorolt leckét.
- A szabályok közösek lesznek. Én kompromisszumkész vagyok, remélem te is. Mivel a bérleti díj felét és a rezsi felét is te fizeted egyértelműen ugyanannyi jogod van mint nekem. A saját életedet élni…- a narancslevet választotta és ki is vette a kezemből én azonban utána léptem és pici kezeimmel már nyúltam is utána.
- A-a! Ilyen könnyen nem vezetsz meg! Az első pillantásod a sörre ment, utána a narancslére. Ugye nem gondoltad komolyan, hogy az első másodpercekben át akarsz verni, és másnak mutatni magad mint amilyen vagy? – nyújtottam felé a sört a másik kezemmel, és bár igyekeztem határozottnak tűnni a hangomból sütött az idegesség, és a bizonytalanság.
– Hát….hogy miért vagyok ideges? A családbarát verziót akarod hallani vagy a Zoyásított verziót?- kérdeztem tőle, miközben a narancsleves üvegért nyúltam, hogy azt bizony kérem vissza. Úgyis tudom, hogy a sört akarta választani. C’mon Ricky!
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Jan. 11, 2016 3:45 pm Keletkezett az írás







Zoya and Rick



"...Minden embernek rendelkezésére áll az összes választási lehetőség. Van, aki egy ászt rejteget a kezében, és van, akinek eleve csak vesztes lapokat osztottak. Előfordul az is, hogy hirtelen közlik, zsákutcában jutottál. Game over. De addig is ki-ki maga járja az útját. Még az akasztófa tövében is választhatsz, hogy higgadtan fogadod-e a halált, vagy elgurult a gyógyszered, és úgy lesz véged, hogy lefognak..."



Tudja jól, hogy mit várnak tőle és mi az amit, ha ő bárhogy is próbálkozik, még ha beledöglik se lenne képes teljesíteni... Ez számára már a "túl sokat vártok el tőlem" kategória, mikor összeomló  romos tutajként csak hánykolódik az ember szidalmai által keveredett viharos tengeren mely aggályosan és rettegetten csapkodja égig érő hullámaival ide és oda. Olyan helyzet ez, mikor csak arra tud gondolni, hisz megállás nélkül ordít a fejében a saját orgánumának visszhangja, hogy mikor lesz már vége? Miért nem hagyják őt belefulladni a gondjaiba ahelyett, hogy állandóan meg akarnák menteni, vagy át akarnák segíteni a gondon miközben világmegváltó jó cselekedetnek képzelik a dolgot? Lehet, hogy úgy érzik - és erről talán még Rick is hasonlóan vélekedik - hogy azzal ha mellette vannak tudatják vele, hogy nincs egyedül. De mi van, ha szüksége van arra, hogy ő maga is érezze, képes megoldani a problémáit? Mi van, ha térre van szüksége ahhoz, hogy egyesével véve életének végeláthatatlan társasjátékán a mezőket, haladhasson?... csak szépen lassan, komótosan és odafigyelőn, nehogy újabb és újabb nehézségek elé állítsa magát akaratán kívül is ami aztán nem előre, sokkal inkább visszafelé hajtja hisz köztudott, hogy minden társasjátéknak van olyan kockája ami felszólít: lépj vissza két mezőt!
Másrészt úgy érzi, hogy ezeket az embereknek az önzőségük vezeti a kelletlen döntésekhez és ahhoz, hogy már-már könyörgőre fogva érjék el azt, hogy Rick erején felül teljesítsen. Mert mi más is volna ez, ha nem önzés, lévén ez az alattomos, drogos kölyök bepiszkítja a nevüket és a lehetőségeket mely a családjuk "jó hírnevét" hordozza. Megszégyenít általa másokat s illumináltabb állapotában felvágottabb a nyelve mint azt bárki tolerálni tudná... pedig csak kőkemény őszinteségről van szó ami talán őt jellemzi a legjobban a család összes személye közül mint ahogy a realista látásmód is, amit megtagadtak tőle mondván "barbár" és "alpári".
Tudja ám, hogy mit vár tőle barát  és családtag egyaránt. Tudja, hisz nem hülye... ahhoz viszont még ő is az, hogy akkor is elővegye a füvet vagy a kokaint mikor otthon van a gyanakvó tekintetek előtt ezzel remélve, hogy minden sértés és fültépés amivel szembe kell néznie, elfelejtődik arra a kis időre, míg ő a furcsa képek, zajok és színek között vigyorog a szobája sarkában. Egyszerűen csak a véráramába kell juttatnia az anyagot, és onnantól kezdve néhány óráig eszébe se fognak jutni a bölcselkedő "emberei".
Viszont azt igazán csak ő tudhatja és érezheti, hogy talán soha nem fogja tudni meglépni azt, amit már rég meg kellett volna. Letenni ezeket a szereket és azok nélkül teljes körű életet élni mint egy egészséges, sokat tudó srác, aki még többre viheti az életben mint amit eddig letett az asztalra. Lehet, hogy nyomozó és lehet, hogy egy hatalmas agy, de ez nem jelenti azt, hogy mindene meg is van, amit eddig könnyű szerrel elérhetett volna. Még előtte is vannak olyan ajtók amik nincsenek nyitva de csak arra várnak, hogy végre a zárba kerüljenek a bezsebelt kulcsok.
A gond csak az, hogy se barát se családtag nem tudja azt, hogy mit veszített, hogy milyen ajtót zárt be és milyen messzire hajította el a zárat nyitó kulcsot, hisz nem sűrűn beszélt arról ami történt. Apja is csak annyival van tisztában, hogy elveszített egy olyan embert aki nagyon sokat jelentett a számára, valakit aki értelmet adott az életének, ha már ezt ők ezt nem tudták meglépni a puszta anyagi helyzetüknek és konzervatív látásmódjuknak köszönhetően. Emiatt mindig is volt egy kis kellemetlen érzésük Rick jelenlétében, mikor hosszú hetek után végre hazadugta az orrát. Szegény Jack nem volt képes a szemébe nézni. Úgy érezte, hogy nem tudott megadni mindent a fiának, bármilyen jó helyekre is járt iskolába, bármennyit perkáltak a költségeket figyelembe véve, ő mégis félt attól, hogy egy ilyen agyat nem lehet ennyivel "fenntartani". Félt attól, hogy rejtett titkok övezik ezt a gyereket és bár van esze és kitudja fejezni magát, hogy mire van szüksége, mégis attól tartott, hogy a szíve épp olyan sanyargatott és elnyomott, mint amilyennek ő érezte, csak mások nem látták be.
Félt attól, hogy vakok voltak és nem azt adták meg neki, amire igazán vágyott. Talán nem a bentlakásos iskolák lettek volna számára a fontosak ahol annyit tanulhatott mint amennyit igényelt, sokkal inkább az, hogy a családjával kialakítson egy olyan kapcsolatot, ami megteremt neki egy bizonyos érzelmi biztonságot. Egy ideje már beletörődött a kedves papa, hogy ezt kellett volna csinálnia. Biztonságot és megfelelő mennyiségű törődést biztosítani neki, hisz látja, hogy mekkora különbség van a két fia között. Az egyik egy kicsit kelekótya de jószívű teremtés akit a legjobb tudásuk szerint neveltek hatalmas odaadással, míg a másiknak a tudására fektették le az alapköveket s egyre messzebb és messzebb sodródott tőlük. Ezért is reméli, hogy Zoyácska majd megfejti ezt a "furcsa lelket", mely az utóbbi egy évben változott meg csak igazán. Egy év alatt más lett, még több titok kezdte el őt övezni, már-már elérhetetlen lett a saját apja számára is, aki igyekezett mindig odafigyelni rá. De ő soha nem mondta ki a családjának nyíltan, hogy az a valaki akit elveszített, megtanította őt szeretni és gondoskodni másokról, meghalt és nem csupán elutazott magára hagyva őt. Hisz tudta, hogy mi fogja követni a szavait... hosszan tartó sajnálkozás amit idővel átváltott volna az értetlenkedés és az elfojtott harag, rosszindulat, mondván, hogy mi a fenéért nem tudott szólni, hogy baj van? Talán segíthettek volna. De ugyan miben?  
Szinte zakatolni kezd az agya, mikor arra gondol, hogy milyen mérhetetlen düh váltaná fel az apjának mindig együtt érző, kellemesen mély orgánumát. Harag, értetlenség és magatehetetlenség s noha talán Ricknek rosszul esne a támadás - olykor nehezen kezeli a konfliktus helyzeteket - mégis tisztában lenne azzal, hogy csak a félelem és az aggodalom beszélne az apjából. Az, hogy mind idáig nem volt tisztában a fia helyzetével, most pedig olyan dolgokra derül fény, amit mások segítséggel se tudnának átvészelni normálisan nem, hogy egyedül. Ő pedig mit csinált? Nekiment az elmúlás tudatának egyedül ellökve magától minden támogatást... legalábbis emberi szinten. Ezzel szemben a gyógyszereket bezzeg marokszámra képes szedni ahelyett, hogy emberien kezelné a helyzetet.
Ricknek már épp elege van a gondolatból, hogy újabb és újabb agymosások fogják innentől kezdve tarkítani az életét, mikor tudatosul benne, hogy azzal, hogy belépett unokahúga színes birodalmába és hirtelenjében minden eddigi aggodalma mely a gigáját szorongatta, megszűnt. Lehet, hogy soha nem tudta kellőképpen kifejezni az érzelmeit és bármilyen hihetetlen az emberek számára, ez a kicsi lány fontos neki. Lehet, hogy furcsa közös múltjuk van amiben mindig ő volt az undok kártevő, hisz romba akarta dönteni Zoya gyermeteg világát, el akarta hitetni mindenkivel, hogy az, hogy mindentől és mindenkitől fél, nem normális. Idegesítette, hogy a széltől is óvják, szinte megfojtotta őt a kavargó düh, hogy nem képesek ebből a gyerekből végre értelmes felnőttet faragni, aki nem nyomorult plüsskacsákkal alszik, hanem jobb híján egymagában, ha épp nincs mellette valaki akit a párjának nevezhet.
Ám most, hogy többször is végignéz rajta arra a következtetésre jut, hogy talán tényleg nem kellett siettetni azt a bizonyos felnőtté válást, mert még mindig jobb helyzetben van mint ő, aki már tizenöt évesen is bőven a harmincasok, negyvenesek agyi szintjén volt. Azzal, hogy ő korán felnőtt, rengeteg lehetőségtől és szép élménytől fosztotta meg magát, ezzel szemben ennek a lánynak rengeteg boldog pillanat adatott meg az életében. Már csak az arcáról is letudja olvasni a boldogságot és a szeretetet, amit ha nem is felé közvetít de egy másik személy osztatlan figyelmét élvezheti a rajongásának. És az ilyen boldogságért még ő is mindent meg adna már csak azért is, hogy mások arcán láthassa.
- Jól van nem bánom, tiéd lehet a kék - erőltetett mosolyra görbül a szája széle, de nem tud úgy nézni a jelenlegi helyzetre, mint egy szörnyi pillanatra amit az idegesítő kisebb "gyerek" társaságában kell túlélnie. Egyszerűen nem képes arra, hogy tettekkel és szavakkal is tovább lökdösse ezt a lányt, hisz bármennyire is hihetetlen, de szüksége van rá. Talán ő lesz az egyik és ezzel együtt az egyetlen is aki megérti, hogy min megy keresztül... amennyiben ő úgy érzi, hogy elmondhat neki annál többet mint amivel a többieket megtisztelte eddigi hónapjai során.
- A meg nem értett lelkek mi? Zoya, tudom, hogy milyen volt a te részedről is, szóval erre szoktam mondani, hogy ne csak a felszínt akard kapargatni mert annál nem fogsz lejjebb jutni bárhogy is próbálkozol. Azt pedig gyanítom, hogy ezen a világon a mi családunknak van a legrosszabb emberismerő képessége, szóval... szerintem hagyjuk is ezt a témát. Nincs szükségem felvilágosításra, tudom milyen volt neked is  - már csak azért is mert ő volt az egyik aki téves következtetéseket vont le a lányról. Egy örök gyerek, szeleburdi lánynak tartotta akit a széltől is óvtak nem foglalkozva azzal, hogy ezzel többet ártanak mint segítenek. Ők voltak a két véglet... Viszont ez a megalapozatlan következtetés levonás talán Zoyára is igaz. Hisz látja rajta, hogy mennyire figyeli... szinte kopó tekintettel nézi a mozdulatait. Igen. Ez már az övé marad... a tudat, hogy csak azért mert drogozik, mindenki azt várja, hogy a következő pillanatban előránthat egy egész tasak marihónalját, hogy leüljön  a földre törökülésbe nagy koncentráló arckifejezéssel és szépen elfogyassza.
Alattomos lenéző tekintetek verődnek rá minden falról s még ha a másik fél nem is gondol épp arra, hogy miféle hülyeségeket csinálhat, ő mégis tudja, hogy a tudatalattijuk ki van élezve a témára. Féltik magukat ami érthető, hisz már csak azzal is bajba kerülhetnek miatta, hogy drogot tart otthon.
- Nekem csak a szobára van szükségem Zoya. És arra, hogy valahol otthon lehessek és ne olyanok között legyek akiket még az űrbe se lőnék ki, hogy odafent szennyezzék a légkört. Nem kellenek nagy szabályok ide... hidd el még a "női ügyeimet" se ott végezném, ahol más is tartózkodik, szóval nem kell attól félned, hogy nem fogsz tudni aludni tőlem. Már amennyiben ilyen téma bekerült volna a kis szabálykönyvünkbe - pimaszkodik szúrós tekintettel, miközben ujjai határozottabban markolnak rá a narancslére, amire időközben Zoya aprócska keze is rátalált.
- Attól még, hogy az első pillantásom nem a narancslére vezetett, még nem leszel gondolatolvasó vagy jobb emberismerő. És igen a címkére vetettem egy pillantást, lévén furcsálltam, hogy ilyet is tartasz itthon. Másrészt korán van még ahhoz, hogy nekiálljak vedelni - kocogtatja meg a karóráját - ugyan már Zoya, nem alkoholista vagyok hanem "kábszeres". Ráadásul ezt a fajtát nem is szeretem, túl keserű... de azért értékelem az igyekezetedet. Tehát maradjunk annyiban, hogy saját magadat téveszted meg ha azt hiszed, hogy csak az alkohol oltja a szomjamat. Ennyire nem rossz a helyzet - csúsztatja le a kezét az üvegről ezzel is megadásra késztetve saját magát és lassan de biztosan elhátrál a lánytól miközben szemében lemondó fény csillan s alig észrevehetően megingatja a fejét ahogy zakójának kicsit feljebb húzza az alsó részét, hogy a nadrágzsebébe süllyeszthesse a kezeit. Nem gondolta, hogy már az első pillanatban meg kell ütközniük ebben a témában. Nehezebb lesz ez, mint hitte.
- Talán kezdjük akkor ott, hogy nem kell itthon sört vagy bármilyen más italt tartanod, mert nem szorulok rá és ha jól sejtem te se. Ha szomjas vagyok nekem a víz tökéletesen megfelel, ha meg inni akarok akkor elmegyek itthonról. Remélem ez ellen nincs kifogásod. Másodszor... én nem foglak fejtegetni Zoya, épp annyit fogok látni belőled mint amennyit te engedsz. De akkor arra kérlek, hogy te se fejtegess engem jó? Ne próbáld meg kitalálni a gondolataimat és azt, hogy épp mire van szükségem. Sörre vagy másra. Békés "együttélésre" vágyok ami remélhetőleg nem fog túl sokáig tartani - igen, ez lehet, hogy kicsit szemtelen volt de ha a lány tud olvasni a sorok között akkor megfejtheti, hogy Rick ezt nem az ő személyének szánta támadásként, sokkal inkább zavarja a tudat, hogy megint osztoznia kell egy házon csak azért, hogy megnyugtassa az apját, van olyan ember aki szemmel tartja. Óvoda.  


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Jan. 12, 2016 2:35 pm Keletkezett az írás




Alarick & Zoya




Én amúgy nem voltam ideges, hogy ideköltözik. Na jó...de, az voltam. De nem miatta és nem is a függősége miatt, és ez az egész engem soha nem érdekelt. Én mindig azt mondtam, hogy nem számít, hogy ki mint csinált, hogy milyen hibákat követett el a múltban attól még ugyanolyan ember. Persze nem feltétlenül hiszek abban, hogy mindenkit meg kellene menteni, de a saját világában mindenkit mosolyra és jobb kedvre lehet késztetni, nem? Lehet ezt naivitásnak nevezni, vagy úgy bárminek, de ebben hittem régen is és hiszek most is. Ahogyan abban is, hogy a kapcsolatokat igenis helyre lehet hozni, pusztán akarat és kitartás kérdése az egész. Ebben a családban pedig jelenleg egyetlen emberke volt akivel úgy nagyjából semmilyen volt a viszonyom, és az Alarick. A rossz fiú, a fekete bárány, az akiről vagy nem beszéltünk, vagy sajnálattal beszéltünk, vagy éppen lemondóan. Mennyire fájhatott ez vajon Jack-nek mennyire lehetett rossz Martinnak a tulajdon testvérében azt látni, hogy a fiai közül az egyik kitartó, szorgalmas, bár feleannyira sem okos, a másik pedig elpocsékolja  a tehetségét és az életét? Nem akartam, hogy azt várják tőlem sajnálom Ricky-t bár valamilyen módon mégis ezt váltotta ki belőlem. Évek óta ez ment, valahányszor ott voltunk Terry nagyinál. Az idős, egyébként a végletekig jólelkű asszony engem mindig a klasszikus nagymamákra emlékeztetett. A tengernyi vidám szarkalábbal a szeme sarkában a feje tetején szédelgő, ezüst színű óriás pogácsára emlékeztető konttyal.Clay papa szerint valamikor gyönyörű asszony volt. Formás és kerek, az a fajta akit még megszólítani is alig mert, pedig mennyire gyönyörű volt a rőtvörös loknijaival, meg a belekötött millió színű szalaggal, ahogyan pörgött és forgott. Mennyire tudott táncolni, és rajta kívül nem létezett Chero Town-ban és azon kívül sem egyetlen menyecske sem aki finomabb meggyes buktát tudott készíteni. Teresa volt számára a minden és a mai napig is az. Ahogyan ránéz, ahogy körülugrálja...főleg mikor pár éve el volt törve a lába...ó te jó ég! Clayton papa teljesen meg volt húzatva mindenkinek parancsokat osztogatott, és Martinnak annyi figurás PEZ cukorkát kellett hoznia a városból amennyit csak elbírt mert Terry mama imádta és éppen arra vágyott. És ez a bölcs asszony megérezte egy vasárnapi, családi ebéd alkalmával, ahogyan a konyhában mosogattunk, hogy valami nem stimmel nálam. Akkor már a sokadik alkalom volt, hogy nem láttuk Ricky-t, mert ha vette is a fáradtságot, hogy eljöjjön nagy ritkán tiszteletét téve a nagyszüleinél, akkor többnyire a fenti kis szobát boldogította kissé kótyagosra sikeredett az anyagok által bódultig csordult kis világának foglyaként. Nem szerettem amikor ilyen és minden alkalommal feltettem a kérdést, hogy vajon mi vezette rá, hogy miért teszi amit tesz, hogy miért hagyja, hogy az élete romokban heverjen, mikor annyi lehetőség van előtte? Huszonegy éves voltam, gyakorlatilag még annyira naív bizonyos szempontból, de nem annyira, hogy feltegyem a kérdés, a színes kis kék virágokkal pettyezett porcelán tányér törölgetése közben: miért csinálja ezt az unokabátyám? És akkor a nagyi elmondta, hogy a pontos oka előtte sem ismert de Alarick jó sok időre eltűnt, akkor még teljesen rendben volt nála minden, majd évekkel később visszatért és akkor már ilyen volt. De mondott még egy érdekes dolgot nekem a nagymami, amikor a csuklómra fonva ráncos, mégis finoman meleg ujjait a konyha asztalhoz húzott, hogy üljek le:
„Tudod Kincsem, nyolc évvel ezelőtt az öcsém elutazott két várossal odább Lugens-be, hogy megnézzen egy kiváló tenyészbikát. Csak jókat hallott róla, és nagyon kellett volna, hogy fellendítse vele az állományt. Otthon hagyta a feleségét és hat hónapos kislányát, nem akarva kitenni őket a hosszú útnak. Néha azt gondoljuk a szeretteinket azzal védjük meg, ha nem visszük magunkkal, miközben éppen azzal írjuk alá a halálos ítéletüket. Aznap éjjel, mint olyan sok éjjel már korábban hatalmas szárazság volt a környéken, akkor már második hónapja tartott, a vízkészletek kimerülőben voltak, a földek könyörögtek az esőért, az ember talpa alatt csikorgott a homok. Tűzvész volt amely négy farmot is magával rántott, közöttük az öcsémét is, és a felesége meg a kislánya nem jutottak ki. Ott vesztek. Darren teljesen belebetegedett a gyászba, és onnantól az alkohol, a szerencsejáték lett az egyetlen menedéke. Ellökte a segítő kezeket nem akart a saját közelében látni senkit. Kivált nem a családját, mert mindig arra emlékeztettük, hogy neki már nem lehet....neki már nem lehet családja, így nem kér a régiből sem. Senkit nem akart, csak a megmaradt foszladozó emlékeit. Nos....Zoyácskám...meg kell vallanom Alarick unokám és Darren öcsém tekintete ugyanaz. És hidd csak el nekem....elég öreg vagyok már ahhoz, hogy a lélek tükreiben többet lássak mint bárki más. De ahogyan Darren esetében, úgy Ricky esetében sem fogok kérdezősködni, mert vannak dolgok amelyeket temetetlenül kell hagyni.”
És mégis, hogyan jöttem én ahhoz, hogy egy idős, sokat tapasztalt idős asszony gondolataival szembe szálljak? Hogy fiatalságom pimasz mivolta miatt azt gondoljam ez ostobaság, hogy semmit nem szabad temetetlenül hagyni, hogy a hallgatás nem megoldás, az pusztán a dolgok elfojtása és jóra semmiképpen nem vezethet? Hogy jöttem én ehhez? Úgy, hogy még mindig, születésemtől kezdve és soha el nem múlóan optimista vagyok. Ha kell veszekedjenek velem, ha kell üvöltsenek, gyűlöljenek, hogy aztán magukhoz öleljenek...bármit el tudtam viselni, csak a közömbös elutasítást nem. Az olyan volt mintha arcul ütöttek volna egy vas kesztyűvel. Terry mama szavai el nem halkuló visszhangként voltak itt a fejemben, és szeretném azt gondolni, hogy az akkor felébredt kíváncsiságom Alarick elveszett idejét illetően, azt ami a változást okozta nála, nem kis mértékben befolyásolták a döntésemet. Még akkor is ha tudom, hogy ezzel most egy több frontos harcot fogok elindítani: anyáékkal, hogy talán nem kellene olyasmibe beleavatkoznom, amihez semmi közöm, a barátaim: Bessy és Heather elsősorban akik valószínű azt fogják mondani, hogy már megint a jó szívem fogja a vesztemet okozni, és igazából nem az én dolgom az unokabátyám megmentése, és ott van még a legfontosabb ember az életemben, Hayden, aki nem is tud az egészről, akitől mégis fontos tanácsot várok, akinek a véleményére leginkább hallgatni fogok. Hogy miért? Mert Svájc óta tudom, hogy nem is vihetett volna máshova az utam, csak hozzá. Az én világom ragyogó, az én világomban temérdek csoda lapul, az én világom színes, miért ne engedhetném Alarick-et ide, miért ne tehetnék meg érte mindent amit tudok? Persze még mindig ott van a kérdés, hogy ő ebből mennyit akar? Mi az amit érzékel belőle, mi az amit szeretne, mi az amit elvisel? Valamiért mégis itt kötött ki, ebben a kaotikusan tarka kis lakásban, ebben a közegben amelyen majd osztozni fogunk. És ha jobban belegondolok kezdetnek ez is megteszi. Ahogyan ezt így végiggondolom talán nem is tűnik olyan lehetetlen küldetésnek ez úgy összességében. Megérteni akarom az egészet, mert hiszek abban talán ostobán, talán még mindig  a naívságom által vezérelten, hogy ez lesz a kulcs a kapcsolatunkhoz, hogy ez lesz az egésznek a megoldása: hinni kell valakinek benne, és megmutatni, hogy másképpen is lehet. Nem erőszakkal, hanem azzal, hogy megmutatom neki saját magamat, azt, hogy van családja. Példának okáért itt vagyok mindjárt én elsőnek. Igaz egy kicsit lejjebb kell néznie, mert még mindig tökmag vagyok, sajna nem sikerült a küldetésem, hogy nagyobbra nőjjek. De amilyen aprócska vagyok olyan nagy szívem van és sokkal többet tudok belőle adni mint azt esetlegesen elsőre gondolná. És bár a vér nem köt össze bennünket, de néha ez a része nem is fontos, én akkor is az élete része lettem egykor, és ezt nem tudja kitörölni, ahogyan azt sem tudja elfeledtetni velem, amiket mondott az apjának. Ricky a maga talán botor, és barbarisztikusnak tűnő módszereivel segíteni akart rajtam...úgy segíteni ahogyan más előtte nem. A nagyi azt mondta, hogy vannak dolgok, amiket jobb temetetlenül hagyni. De ahogyan Alarick nem fogadta el, hogy a félelmeim szinte maguk alá gyűrnek és mindenki sajnál miatta engem de nem tesz értem, én sem hagyhatom, hogy pusztán azért mert nem értik meg a cselekedeteinek okát hagyják őt elveszni. Jack azt mondta ne akarjam kirángatni az unokabátyámat a világából, csak próbáljam életben tartani, próbáljak rá figyelni. De mi van akkor ha nem életben akarom tartani, hanem vissza akarom adni az életét? Tudom, hogy most az ígéreteimnek mondanék vele ellent, hogy nem faggatózom, nem keresek számára erőszakkal megoldásokat, nem akarom megváltoztatni, egyszerűen csak ott leszek neki, mint egy utolsó szalmaszál, mint egy kapaszkodó.De nekem ez nem megy, most, hogy itt van teljes valójában, egyszerűen nem megy. Tettem egy ígéretet, amit kénytelen leszek átértékelni. Istenkém, bárcsak felhívhatnám....bárcsak felhívhatnám Haydent...kell valami aki megmondja mit csináljak. De ő még csak Ricky létezéséről sem tud, nemhogy arról éppen min megyek keresztül miatta.Szóval még ez a része is rám vár...egy vallomás amiben mindent elmondok neki az egész helyzetről. Ótejóég, azt hiszem nem gondoltam át rendesen az egészet, amikor belevágtam, de már nincs visszaút. Elkerekednek azonban a szemeim, amikor a furcsa mondat elhagyja a száját, és mint aki saját magától vár megerősítést vissza is ismétlem.
- Tudod, hogy milyen volt nekem? És melyik részéről tudsz és mennyit pontosan? Arról amikor megpróbáltad nekem elmagyarázni, a saját és különös módszereidet követve, hogy miért nem jó félelmek között élni, majd egyszerűen magamra hagytál a tudattal, hogy másképp is lehetne? Én pedig képtelen voltam belőle kilábalni? Vagy arra az időszakra gondolsz amikor elhitettem magammal, hogy nem....én egyáltalán nem félek, és közben fogvacogva ültem bezárva valami apró kis helyiségbe? Vaaaaaagy esetleg arra, hogy kerestelek téged számtalan alkalommal a családi ebédeken és te sehol nem voltál? Tudod....tudod Ricky te arról magyaráztál, hogy nem szabad a félelmeinknek hátat fordítani, mert akkor tényleg elbukunk...én megtanultam a leckét, de mondd te is?- csak felhorkantva nevetek amikor elveszi a narancsleves üveget tőlem egy saját, kissé talán önironikusnak ható kijelentést követően. A sörös üveg a hűtőbe kerül vissza, hogy kivegyek egy doboz hideg kakaót. Felpattintom a zárat és egy nagyot húzok belőle a szokásos cicabajuszt megalkotva az ajkaim felett. De most még arra sem veszem a fáradtságot, hogy letöröljem vagy lenyaljam onnan. Leraktam a pultra a kakaós dobozkámat, és mellette nyitott tenyeremet támaszkodtam meg.
- Csakhogy gyorsan tisztázzuk. A lakótársam barátja, meg annak a barátja pakoltak el innen pár napja, a sört nekik hoztam. Mivel én nem élek ilyesmivel, ők meg már nem kértek többet megmaradt. De ettől még nem fogom kidobni, és ha jól esik senki nem fog visszatartani tőle.Mi casa es su casa.... Igen Rick, drogfüggő vagy, és ha hiszed ha nem ez engem egy cseppet sem érdekel. Mármint olyan értelemben nem, hogy nem fogok ítélkezni feletted. Miért? Azon egyszerű indoknál fogva, hogy a családom tagjának tekintelek, és mint ilyen, nem az én tisztem ezt megtenni. Nekem az a dolgom, hogy elfogadjalak a hibáiddal együtt, neked pedig az, hogy a hibáidat kiküszöböld. Miért? Mert rá fogsz döbbenni arra, hogy vannak dolgok amik sokkal többet számítanak, mint az, hogy mennyire baromi okos vagy, vagy éppen az, hogy mivel bódítod magad. De ez nem most lesz. Most és itt- emeltem meg a hangom és összecsaptam csöppnyi két kis tenyerem., végül elmosolyodtam
-...az a legfontosabb, hogy otthon érezd magad, hogy egy kicsit biztonságban tudd magad, és az, hogy elhidd a szomszéd szobában én mindig ott leszek. Nem....nem foglak elemezgetni Rick, nem fogok kérdéseket feltenni, nem is szükséges. Lehet, hogy fiatal vagyok, de nem vagyok hülye.- kiléptem a pult mögül és a mellkasom előtt összefontam a két kezemet majd a csípőmet nekitámasztottam a konyhaszekrénynek.
- Szóval, a helyedben a vizet a csapból hanyagolnám. A  konyha melletti kis kamrában tároljuk öt literes kiszerelésben az ásványvizet. Meg tudom oldani a bevásárlást, maximum megkérem Haydent, tekintettel, hogy nincs autóm, és több gallon vizet kézben hazahozni problémás. De ha kéthavonta leveszed a vállamról ezt a terhet, akkor az tökéletes lesz. Másodszor a rend...arra allergiás vagyok, és ha jól tudom Jack-től a hobbid miatt te is így vagy vele. Szóval erre ügyeljünk! Harmadszor a vendégek fogadása. Nem...nem érdekel milyen ügyeidet és hogyan rendezed. Felőlem azt hozol ide akit csak akarsz, mindaddig amíg tiszteletben tartjuk egymás személyes területét és a közöseket is. Ahogyan remélem az ellen sincs kifogásod, hogy a barátom időnként nálam legyen. Sajnos jobb módon ezt nem tudjuk megoldani. Cserébe hetente jó pár alkalommal a tiéd a lakás. Harmadszor és ez a legfontosabb...- elhallgattam mert tudtam, hogy ingoványos területre tévedek, tehát vagy jó érvekkel kell alátámasztanom a mondandómat, vagy amilyen hirtelen besétált az ajtómon olyan hirtelen ki is tud rajta menni...szóval amikor azt mondják rám, hogy Zoyácska komolytalan, azt hiszem fogalmuk sincs róla, milyen határozott is tudok lenni, ha olyan valakit akarok megmenteni, aki fontos a számomra.
-...szóval harmadszor: senki nem kényszerített, hogy ide gyere. Ha nem akarsz itt lenni, találunk megoldást, és én még azt is vállalom, hogy elmagyarázom a családnak és Jack-nek a helyzetet, és tartom a hátam miattad. De ha ez számít valamit neked, én szeretném, hogy itt legyél, hogy együtt itt legyünk.- szóval vettem egy bazi nagy levegőt mint egy kis hörcsög, hogy aztán jó nagy lendülettel ki is fújjam. Jó pókerjátékos vagyok, de most nem blöfföltem, most nagyon nem. Alarick-nak jelenleg egy hátországra van szüksége, és nem állítom, hogy én erre olyan nagyon felkészültem, de az élet néha próbatételek elé állít, és elvárja tőlünk, hogy megugorjuk. És én soha nem arról voltam híres, hogy bármit feladtam volna, szóval nem most fogom elkezdeni.
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 3:24 am Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Alarick & Zoya
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Zoya and Hayden (SMS)

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: