Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 16 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 14 vendég :: 1 Bot

Cloe Ackermann, Dimitri Grigorenko

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

▪▪ Hozzászólások száma :
54
▪▪ Hírnév :
18
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
29
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szer. Dec. 30, 2015 1:21 pm Keletkezett az írás



Ártatlan iszogatásnak indult az egész. Pár barátnő egy bárban, néhány finom koktél… említettem már, hogy szeretem a koktélokat? Nos, ezek a mesés italok egy alapvető szabályt nem tartanak és tartatnak be az emberrel: soha de soha ne keverd a tömény italokat egymással. Elég is volt belőlük úgy öt-hat, meg persze pár feles amire a bárban lézengő pasik hívtak meg, és már kész is volt a baj. Ahogy az egyik kedves barátom is említette már: a buli végén egy martini néhány kocka csokival, és a nőknél beüt a „szezám tárulj” élmény.
Éjjel kettő vagy három óra lehetett, amikorra a „barátaim” teljesen egyedül hagytak, azt mondták nagylány vagyok és tudok magamra vigyázni. Ha ők tudnák, hogy ez mennyire nem igaz?! Két fickó is táncolt velem, az egyik a hátam mögé kerülve csípőm karolta át, míg a másik karjaim a vállára téve érte el, hogy közelébe kerüljek. Mondanom sem kell, azt sem tudtam melyik bolygón vagyok. Amint a velem szemközt álló hapsi szemébe néztem, nem láttam benne semmit. Egy cafat hús vagyok, amit éhes oroszlánok elé vetettek. Semmi több, nem egy nő, nem egy csinos rezidens, nem egy csaj, akivel szívesen járnának. Egyszerűen csak egy préda, ami egy éjszakára pont megteszi. Hányinger fogott el, magamtól és tőlük, az egész helytől.
Szabadulni, menekülni akartam. Egy srác csapódott mellém, amikor kifelé igyekeztem; miközben a táskámban matattam. Telefonálnom kell! Nem, nem a mentoromnak. Ő egy seggfej, ide jönne és kiabálna velem amiért már megint leittam magam és kevésen múlt, hogy valakinek az ágyában kötöttem ki. Amint megszabadultam a dübörgő zenétől, és a friss levegőre értem, határozottan józanodtam néhány árnyalatnyit. A pszichológusomat hívtam fel, az egyetlen személyt akiben azt hiszem ilyen szituációban bízhatok. A testvérem meg is ölne, ha most ide hívnám, hogy vigyen haza. Egyedül pedig… nos, ha egyedül indulok is el haza, biztos, hogy nem úgy érkezek meg a lakásomra. Soha nem egyedül végződnek az ilyen esték; reggel aztán egy vadidegen pasas terpeszkedik az ágyamban, én pedig olcsó nőnek érzem magam. Koszosnak és romlottnak, aki arra sem érdemes, hogy egyáltalán éljen. Fogalmam sincs, hogy Derek értette-e, hogy hol vagyok, vagy mire kértem. Reszkető ujjakkal csúsztattam a telefont a zsebembe, és próbáltam mélyeket lélegezni, miközben tarkóm az épület tégla falának támasztottam.
Minden rendben lesz. Haza fogok jutni, olyan nincs, hogy nem!
A srác, aki kijött velem, megállt mellettem. Eddig úgy tűnt mintha vigyázna rám, közben pedig kiderült, hogy mégsem. Beszédbe elegyedtünk, és én észre sem vettem, hogy szemei már pontosan ugyanolyan éhesen csillognak, mint a bent lévőké. Nevettünk is, vicces fazonnak tűnt. Kiszűrődött a lüktető zene, szeretem ezt a számot, önkéntelenül is billegni kezdtem a ritmusra, nagyon szeretek táncolni. Nagyon-nagyon! A srác még mindig beszélt hozzám, de én már messze jártam. Jason Derulo Talk Dirty-je kitöltötte az agyam, és elég volt kettőt pislognom hozzá, hogy a fiú bele markoljon a hajamba bal kezével, míg a jobbal a fenekem szorította meg. Tetszett is az érzés, szemeim éhesen csillantak, amikor pedig megcsókolt, már tudtam, hogy nem fogok tudni itt megállni. Megint meg fog történni, és én holnap szörnyen fogom érezni magam. Eltoltam magamtól, utolsó morzsáival józan eszemnek azt mondtam: elég!
Különös, hogy amikor az ember nemet mond, mintha az ellenkezőjét tette volna. Onnantól kezdve a „hódítás” presztízs kérdéssé válik a pasiknál, és mennek, mennek míg meg nem kapják amit akarnak. Bosszantó egy tulajdonság. Mégis erős maradtam. Szemem sarkából láttam egy alakot közelíteni, de nem fogok segítséget kérni. Nem vigyázhat rám valaki örökké. Hátráltam amíg csak tudtam, hogy a srác ne érinthessen, meg tudjak állni és ne vigyem haza, vagy ne menjek vele.
- Elég! Haza akarok menni! – a hangom talán hisztérikus lehetett, de elengedett. Félre biccentett fejjel biztosított róla, hogy sok jó dolgot tudnánk csinálni egymással ma éjjel. Könnyeimmel küszködve próbáltam ellenállni a késztetésnek. Én is tudom. Tudom, hogy mennyi mindent kezdhetnék vele, ha akarnék. Olyan élményben lenne része, amilyenben ritkaság, hiszen tapasztalt vagyok, tudom mit kell tennem ahhoz, hogy feléljem utolsó tartalékait is, és fergetegeset szexeljen velem. Ajkamba harapva hezitáltam. Megtegyem? Megtehetem? Miért ne, hisz nincs senkim, ez nem bűn. Aztán megráztam a fejem. De igen, bűn. Az amit én teszek, az már nem helyes.
- Nem. Nekem ennyi elég. – azt hiszem, valami „ribanc” félét mormogott az orra alatt, de visszament a bárba. Reszkető tagokkal nyúltam újra a telefonomért, hogy hívjak egy taxit. Haza akarok menni, egyedül. Úgy tűnik, Derek mégsem értette, hogy hol vagyok. Pocsék egy éjszaka lett ez is…
Vissza az elejére Go down


Egyéb egészségügyis
▪▪ Hozzászólások száma :
79
▪▪ Hírnév :
6
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szer. Dec. 30, 2015 11:02 pm Keletkezett az írás



A telefon csörgése tolakodott bele legmélyebb álmaimba. Félálomban húztam a fejemre a párnát, de csak nem akart elhallgatni. Vakon tapogatóztam utána a sötétben az éjjeli szekrényen, és mikor megtaláltam egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy a falhoz vágom, de aztán győzött a kötelességtudat. Ilyen idióta órában legtöbb esetben a húgom volt a hunyó – ugyanis még ahhoz is lusta voltam, hogy megnézzem a kijelzőt. Kábultan vettem fel és morogtam bele. A hang ismerős volt, csakhogy nem Sandra, hanem Mandy hadart kétségbeesetten a telefonba. Fojtottan felnyögtem, felkapcsoltam a lámpát, és próbáltam megkeresni az ébrenlét tudatmorzsáit a fejemben, miközben olykor belehümmögtem a telefonba. Menjek érte, mert ivott, és tart tőle, hogy nem egyedül fog ébredni. Remek. Már milliószor megbántam, hogy megadtam neki a telefonszámom, ugyanis nem ez volt az első eset, hogy az éjszaka közepén ugyanezen okból kifolyólag felhívott, és sejtésem szerint nem is az utolsó. Ásítva kászálódtam fel, majd egy gyors mosdás után felkaptam egy melegítőalsót, egy pulcsit, és már a konyha felé trappoltam a lépcsőn. A tegnapról maradt kávét egyetlen korttyal tüntettem el, hogy valamennyire ébrenlétbe rántson, majd a slusszkulcsot, az irataimat, a lakáskulcsot és a telefont az egyik kezemben egyensúlyozva kaptam magamra a sportcipőmet, és már rohantam is a kocsimhoz.
Nem tudom mennyi idő telhetett el a „beszélgetésünk” és az érkezésem között, de a látvány, ami fogadott elég egyértelműnek tűnt. Mandy egy srác karjaiban olvadozott, aki épp mértéket vett róla. A karjaimat a kormányra támasztottam, és onnan figyeltem mi lesz az egész végkimenetele. Ha már eddig eljöttem úgysem hagytam volna, hogy elmenjen vele, de kíváncsi voltam képes lesz-e megállni a dolgot. Mikor kibontakozott az ölelésből és hátrálni kezdett, felvontam a szemöldököm. Azt nem hallottam ugyan, hogy miről beszélgettek, de a vége az lett, hogy a srác bement, kis betegem meg a telefonjába kapaszkodott görcsösen. Sóhajtva indítottam a motort, gurultam mellé, és löktem ki az anyósülés felől az ajtót.
-Szállj be.
Egyszerű, közérthető, és parancsoló volt a stílusom, de nagyon reméltem nem várta el tőlem, hogy még kedves is legyek. Végül is kirángatott az ágyamból. Megint.
-Kapcsold be az övet. – mordultam rá, mikor végre betette a csinos kis fenekét a kocsiba, és becsukta az ajtót. Mikor végzett, akkor átnyúltam előtte, kotorásztam egy sort a kesztyűtartóban és egy zacskót nyomtam a kezébe – tanulva a múltkori esetből, mikor a kocsimba rókázott.
-Ha összerondítod a kocsimat, mindenre esküszök ami szent, TE fogod kitakarítani, és addig fogom suvickoltatni veled, amíg egy életre elfelejted az ivást, de még engem is. Miért nem a mentorodat hívtad?
Szúrós, és dühös pillantásokkal bombáztam. Eszem ágában sem volt megdicsérni, hogy ellenállt a csábításnak. Most nem az irodában ültünk, és igen, néha még én is képes voltam megtörni a saját merevségem, és megélni az érzelmeim. Ahhoz túl morcos, fáradt és ideges voltam, hogy önuralmat erőszakoljak magamra. Napközben az voltam én, de nekem is kellett lazítanom néha. Az a pár óra nyugalom, ami részemül jutott nagyon kevés volt ahhoz, hogy feltöltődjek. A visszapillantó tükörben ellenőriztem a csekély forgalmat, majd elindultunk. Néha vetettem rá egy oldalpillantást, és felmértem a mai „kínálatot”. Tudtam hol lakik, így irányítania sem kellett, csak üldögélni mellettem. Egyenesen oda tartottunk. Vihettem volna magamhoz is, hiszen volt vendégszobám, de egyáltalán nem vágytam arra, hogy reggel egy hisztis és legfőképpen másnapos hölggyel találkozzak össze a konyhában.
-Ha egy hasadig kivágott pólóban flangálsz, olyan sminkkel, amit az utcasarkon álló kurvák kennek magukra, és még vedelsz is mellé, holott tudod mi lesz a végeredmény, akkor miért is kellek én mentőangyalnak? Mi lenne, ha egyszer végre használnád az eszed? Igazán nem kérek sokat, csak hogy próbálj meg alkohol nélkül, vagy MINIMÁLIS alkohollal bulizni. Amúgy meg én a PSZICHOLÓGUSOD vagyok az istenért, nem a bátyád, vagy a pasid! Ha bármelyik is lennék, már bezártalak volna a pincébe…
Az utolsó mondatot már leginkább csak magam elé morogtam, miközben indexeltem és lekanyarodtam az egyik utcába.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
54
▪▪ Hírnév :
18
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
29
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Csüt. Dec. 31, 2015 12:08 am Keletkezett az írás



Különös, hogy amint az ember minél kevésbé akar valamit megtenni, annál jobban sodródik a nem kívánt dolog felé. Nem szoktam azt tenni, amit most. Nem szoktam ellenállni a kísértésnek. Általában egy ilyen buli után úgy megyek be a pszichológusomhoz, hogy tudom: hibáztam. Gyenge voltam. Ma mégis valahogy sikerült eljutnom odáig, hogy még a hiba előtt telefonáljak Dereknek. Általában csak az után szoktam felhívni, hogy a bár mosdójában, vagy másutt összeszedtem valakit, akivel lefeküdtem. Ha történt ma valami jó dolog is, hát legalább annyi, hogy sikerült még a baj előtt telefonálnom. Ez is valami, nem?
Amikor a srác bement a bárba, tudtam, hogy csatát nyertem. Nem valami nagyot, a neheze még hátra van, de ez pillanatnyi megnyugvással töltött el. Meglepődtem, amikor lelassított majd megállt az autó mellettem, de úrrá lettem a meglepettségemen, és a nyitott ajtóhoz sétáltam. Hallottam már máskor is ezt a hangot tőle, nem újdonság; általában amikor az éjszaka közepén rángattam el valahonnan, hogy segítsen, olyankor nem volt benne túl sok köszönet. De még mindig jobb, mint az a seggfej mentorom.
Megköszöntem volna, hogy eljött értem, de nem most jött el az ideje. Valószínűleg csak egy horkantást kaptam volna válaszul, szóval ezt hanyagoltam. A biztonsági övért nyúltam, de nem találtam el. Csak nagyjából negyedszerre, de akkor megragadtam, és nyelvem számból egy kicsit kidugva koncentráltam, hogy beletaláljak a csattal a lyukba. Na még egyszer! Még jobban kidugtam a nyelvem, mintha ez segítene rajtam, és tényleg! Becsatoltam az övet, ahogy Derek rám parancsolt, majd továbbra is egy szó nélkül ücsörögtem tovább ebben a hodály nagy autóban.
- Mert Nigel egy idióta, azért nem őt hívtam. Te is tudod. – mormolom magam elé, és bámulok kifelé az ablakon. A város fényeit, elsuhanó kivilágított kirakatokat. Szeretem éjjel ezt a helyet, szeretem, hogy nem alszik még; hogy valahol ebben a percben is egy óriási buli kezdődik. Kicsit mégis mintha kezdenék kiöregedni ebből a dologból. Szemem sarkából látom, ahogy Derek végigmér, és bevallom őszintén kissé zavarba is jövök tőle. Most meg mi van? Bulizni indultam, nem a zárdába…
Szemeim forgatom, és válaszra nyitnám a szám, de inkább még egyszer megrágom amit mondani akartam. Valahol igaza van, valahol meg nincs. Próbálom összeszedni a gondolataimat, Jeremiás negyvenkettedik sirámára válaszul, de az a baj, hogy tudom: normális érveim nincsenek. De mégse ülhetek itt kukán a végtelenségig.
- Jó, akkor többet nem hívlak. Ha úgyis tudom mi az eredmény, fölöslegesen hívlak fel. – egy piros lámpánál felé fordulok, és igyekszem állni egyáltalán nem kedves pillantását. Értem én, hogy valószínűleg aludt, de azért ez a morcosság túlzás. – Még jó, hogy nem jár a lakásomhoz pince, és nem vagy a bátyám. Vagy a pasim. Nem mintha ez utóbbira szükségem lenne, de erről már beszéltünk. – ahogy a zacskót gyűrögetem, megüti a fülem a csörömpölése. Ezt végig csináltam vagy csak most?! A francba is, mennyit ihattam? Egyáltalán, azt sikerült mondani amit akartam? Buzgón remélem, hogy igen. Nagyot sóhajtok.
- Sajnálom, hogy iderángattalak. Azt mondtad barátkozzak, és az egyik lánynak szülinapja volt… én nem tudtam, hogy egyedül hagynak majd. Az igazi barátok nem csinálnak ilyet! Látod, nekem lett igazam, és nem éri meg bízni senkiben sem. – megint az ablak felé fordulok, és kifelé bámulok. Nem igazán vágyok másra ebben a percben, csak hogy hazaérjek végre, lezuhanyozzak, lemossam a sminket és bedőljek az ágyamba a macskáimmal. Szerencse, hogy nem nekem kell mondani az utat, mert jelenleg fogalmam sincs róla, hogy merre vagyunk.
Vissza az elejére Go down


Egyéb egészségügyis
▪▪ Hozzászólások száma :
79
▪▪ Hírnév :
6
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Csüt. Dec. 31, 2015 1:55 am Keletkezett az írás



Felvont szemöldökkel néztem a „mutatványt”. A kinyújtott nyelvét, a koncentrációt az arcán, és közben türelmetlenül doboltam a kormányon, de eszem ágában sem volt segíteni. Úgy voltam vele, egye csak meg, amit főzött magának. Nigelt méltató szavaira csak horkantam egyet, és a fejemet ráztam. Nagyon elgondolkodtam rajta, hogy elmenjek az önsegítő csoportba és beszéljek vele, vagy Amandával – amire a jelen helyzetben túl sok esélyt nem láttam. Ahhoz túl sokat ivott. Pedig csak kérnie kellett volna egy másik mentort összeférhetetlenségre, vagy egyszerű utálatra hivatkozva. Bármire. De nem. Ő inkább szenvedett, és engem ugráltatott.
A szájalása csak olaj volt a tűzre. Dühös pillantást vetettem rá a piros lámpánál. A zacskó csörgése újra és újra crescendókat szaggatott a csöndbe, és az idegeimet tépte. Legszívesebben kivágtam volna az ablakon, csakhogy nem tudhattam nem lesz-e szükség rá, így hát fogcsikorgatva, de visszafogtam magam.
-Igen, tudom. –indítottam el ismét a kocsit. – Neked nem kell pasi, mert… és jön a kifogások széles tárháza. Holott csak a megfelelő embert kellene megtalálnod, és megismerned, MIELŐTT az ágyában kötnél ki. De az az önjelölt hercegnők számára ugye túl strapás.
Maró gúnytól csöpögött a hangom, és egyáltalán nem érdekelt, hogy jelenleg ez hogy hat rá. Egy éve kezeltem, és a makacssága miatt szinte sehova sem jutottunk. Szinte. A mai este azért kivételnek számított, mert az ELŐTT hívott fel, hogy megtörtént volna a baj, nem pedig UTÁNA kellett őt összevakarnom, teszem azt a parkból. A bocsánatkérésére csöppet ellazultam, és figyelmesen hallgattam, de az utolsó mondata kicsapta nálam a biztosítékot. Összepréseltem az ajkam, a szemeimben veszélyes tűz lobbant, miközben ismét indexeltem és másfelé vettem az irányt.
-Neked kellett volna figyelned arra, hogy mikor mennek el, de lemerem fogadni, hogy „olyan jól” érezted magad, hogy nem akartak megzavarni, és inkább ott hagytak.
Egy olcsóbb szálloda előtt parkoltam le, amiről tudtam, hogy pár órára is adnak ki szobákat. Kiismerhetetlen pillantást vetettem Amandára, ahogy kicsatoltam előbb a saját biztonsági övemet, aztán az övét, majd kiszálltam a kocsiból, és belöktem az ajtót. Átsétáltam a másik oldalra, és a felkarját megragadva rángattam ki, cseppet sem kedvesen, erősen fogva, nehogy elessen a tűsarkú topánjában, de akkor sem eresztettem el, mikor már a saját lábán állt. Bezártam a kocsit, bekapcsoltam a riasztót, majd befelé indultam, magam után vonszolva őt, nem foglalkozva sem ellenkezéssel, sem kiabálással. A portásnak csak biccentettem. Jól ismert már. Az utóbbi hetekben elég sokszor megfordultam errefelé, köszönhetően egyik páciensemnek, aki mást sem tett, csak felforgatta a lelkivilágomat, és folyamatosan vadállati ösztöneimet ingerelte. Ha csak eszembe jutott már forrt a vérem, de még az elfogadhatón belül. És most erre volt szükségem. Látta, hogy „tele van a kezem”, így csak vigyorogva lökött elém egy szobakulcsot, rajta a 103-as szobaszámmal. Remek. Legalább nem kellett messzire caplatni, csak az elsőre. Kikezdhetetlen és megtörhetetlen céltudatossággal mentem fel a lépcsőn, tovább vontatva magam után Mandyt, és mikor végre a szobába értünk, nemes egyszerűséggel az ágyra löktem, a párnák és a paplan puhaságába.
Lázas pillantással mértem végig, mint valami kívánatos kis gazellát. Egy elém vágott húscafatot, ami pont megfelelt arra, hogy kielégítse a szükségleteimet. Megnyaltam az ajkam, ahogy tekintetem végigfutott karcsú, hófehér nyakán, a mélyen vágott dekoltázson, a darázsderékon, és állapodott meg a nadrágba bújtatott lábak menedékébe zárt ölén. Az arcom merev volt a feszültségtől, ami bennem tombolt. Az ösztönöm hajtott volna, hogy egyszerűen csak elvegyem, amit a helyzet felkínált, hogy enyhítsem ismét azt a kiölhetetlen lángot, ami engem emésztett, mióta csak Robin betoppant az életembe. A testtartásom, a lényem, egész kisugárzásom megváltozott. Vad lett, szexuális, dominánsan uralkodó és elnyomó. A szenvedély parazsa izzott a tekintetemben és perzselte szinte le a lányról a ruhát. Bele akartam temetkezni, elmerülni a puhaságában, és elfelejteni azt a délutánt, mikor a fiú az ölemben landolt, és feldúlta önuralomból épített világomat. Lerombolta a falakat, szétmarta a láncokat, és megpecsételte az éjszakáimat, az álmaimat. Azért jártam kurvákhoz, hogy felejtsek, de az agyam minden alkalommal megcsalt, és őt láttam saját magam alatt vergődni a vágy fogságában.
Megráztam a fejem, hogy kitöröljem a hergelő képeket, és ha Mandy menekülni akart esetleg, akkor a derekánál fogva kaptam el és dobtam vissza az ágyra. Egyetlen pillanat alatt húztam le a pulóverem, ami alatt semmit nem viseltem, és telepedtem a csípőjére, fogságba ejtve őt. Az ágyékom keményen feszült a melegítőnadrág puha anyagának és rajzolódott ki alatta. Az érintésem forró volt, ahogy mindkét kezét megragadtam, és a feje fölé kényszerítettem. Mozdulatlanságra kárhoztattam az erőmmel, a testsúlyommal, és közvetlen közelről néztem a szemébe.
-Szóval senkiben nem éri meg megbízni. Akkor én miért is akarnám megcáfolni a kijelentésed, igaz? Hiszen nem vagyok sem a bátyád, sem a pasid. Egy éve próbálok értelmet verni a fejedbe, megnyitni téged mások felé, de egyáltalán nem figyelsz rám.
Bal kezemmel fogtam össze vékony csuklóit, míg a jobb finoman futott végig a nyakán, hagyott apró lenyomatokat, ahogy utat rajzolt a felső alatt kirajzolódó puha halmok felé. Lustán rajzoltam körbe, cirógattam, végül kapaszkodtam belé finoman, és kezdtem lágyan masszírozni.
-Akkor miért kellene visszafognom magam? Miért kellene csak néznem a kirakatban az ínycsiklandó falatokat, ha mindenki más már beleharapott? Hiszen nekem is ugyanúgy jár, nem igaz? Én is csak egy megbízhatatlan férfi vagyok, egy farok, amit magadban akarsz érezni, hogy sikoltani tudj a kéjtől, és a kielégültség remegtesse meg minden apró kis porcikádat.
Aprót csíptem a mellbimbóján, miközben ajkára hajoltam, és hideg, égető csókot nyomtam rá – ami sokkal inkább puszi volt, hiszen arra ment ki az egész, hogy szétkenjem az égővörös rúzst a száján. Igen, megaláztam. Úgy bántam vele, mint azok, akikkel minden éjjel elment, és ezzel kockáztattam a bizalmat, amit kiépítettem vele, de elegem volt abból, hogy sosem azt csinálja, amit mondtam neki, csak ment a saját buta kis feje után.
Felvillant a szemem előtt Robin arca, mikor megcsókoltam. Rémülten húzódtam vissza, zihálva, és próbáltam visszanyerni az uralmat önmagam felett, több-kevesebb sikerrel, bár az arcomon semmi nem látszott, s a kérdés is korbácsütésként vágott végig a lányon.
-Ezt akarod? Élvezed? Gondolod, hogy az életed valóban csak ennyit ér? Egyéjszakás kalandok tömkelegéből, arctalan emberekből, akikről azt sem tudod kicsodák? Nem lenne jobb egyetlen valaki, aki viszont úgy bánna veled, ahogy megérdemli az, akit szeretünk?
Az érintésem gyöngédebb, érzőbb lett, ahogy ismét a nyakára kúszott a szabad kezem, majd simítottam végig finoman az arcán, és töröltem le a könnyeit törődőn, ha kellett, hogy végül elengedjem a karját, és magamhoz vonjam egy mély sóhaj kíséretében, lassan ringatva őt.
-Tényleg nem érzékeled a különbséget?
És közben remegtem, mint a nyárfalevél. A fiú illata kúszott elő az elmémből, az érintése, a pillantása, a sóhaja, ahogy végigsimítottam az ajkán, és úgy éreztem szétszakadok. Vágytam rá, mint a levegőre, és nem tudtam ellene mit tenni, csak ellenállni a csábításának, a vonzásának, a delejének, ami minden alkalommal a levegőben keringett, és a legváratlanabb pillanatokban csapott le rám, még akkor is, mikor kilométerek választottak el tőle. Pedig most TÉNYLEG nem volt szükségem arra, hogy magával ragadjon az ösztönöm, és az önkontrollom darabjaira hulljon, mint egy apró széllökéstől megbillent kártyavár. Csak fájdalmas leckét akartam adni.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
54
▪▪ Hírnév :
18
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
29
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Csüt. Dec. 31, 2015 3:22 am Keletkezett az írás



- Nem szoktam kifogásokat gyártani, és… - lemondó sóhaj szakad fel belőlem. Túl sokszor mondtam már amit most is akarok, és túl sokszor kaptam már meg azt válaszul, hogy nincs igazam. Pedig úgy érzem most az egyszer igazat adhatna nekem, teszek hát egy próbát. Csak most másképp vezetem fel a dolgot. – Van az a hercegnő, amelyik elhagyta a cipőjét, és a herceg utána vitte. Engem nem hívott fel még soha egy pasi sem másnap. – bánt, hogy ilyen gúnyosan beszél velem. Már rég megbántam, hogy felhívtam, inkább mentem volna el valakivel ma este, és csak a rendelőjében beszéltünk volna… akkor nem lenne ilyen kegyetlen a hangja, nem osztana ki úgy mint egy buta libát. Akarnék én pasit, tudja, hogy csak dühös voltam és azért mondtam, hogy nem. Sokszor beszéltem már róla, hogy szeretnék én is valakit akihez éjjel hozzá lehet bújni. Persze ezek mind a gyenge pillanataimban történtek, amikor elfogott egy érzés. Az az utálatos érzés, hogy szükségem van valakire, amikor néha eljátszottam a gondolattal, hogy talán, de csak TALÁN érdemes lenne valakiben megbízni.
Próbálok a magam módján bocsánatot kérni, de kevés sikerrel járok. Konkrétan semennyivel. Mi a fene baja van már velem?! Inkább álljunk meg és majd hazajutok valahogyan, de ezekre a lelki fröccsökre most nincs kapacitásom. Túl sokat ittam én ehhez…
- Miért nem hiszed el, hogy megpróbáltam, tényleg megpróbáltam normálisan viselkedni? – legszívesebben megütném vagy kiabálnék vele. Ehelyett inkább csak az ajkamba harapok, és tovább bámulok kifelé, de egyre ismeretlenebbek a fények. Nem erre kell menni a lakásomhoz, de nem esek pánikba a dologtól… biztos, hogy nem tévedtünk el, lehet, hogy valami út le van zárva csőtörés miatt vagy ilyesmi és azt kerüljük el.
Ismét meglepődök, amikor megállunk. Fogalmam sincs, hogy mire készül.
- Miért…? – kezdeném a kérdést, de már a csukott ajtóhoz beszélek. Mi a fene ütött belé? Imbolygok a magas sarkakon, és egyáltalán nem kellemes, ahogy kirángat az autóból. – Mi bajod van már?! Nem tudok rohanni, állj már meg! – szinte folyamatosan beszélek hozzá, de ennyi erővel egy szobornak is méltatlankodhatnék, azzal is körülbelül ennyit érnék el. Még nem láttam ilyennek, ennyire dühösnek. A recepción már ismerik, ez nyilvánvaló, és ez egy kicsit sem biztató. Ismerem az ilyen helyeket, és a testem automatikusan kezdi el termelni az adrenalint. Nehéz lenne megnevezni ezt az érzést, hisz sokszor éltem már át, mégis mindig megbénulok tőle. Félig félelem, félig valami… más, amitől mégis tovább sétál az ember.
A szoba kicsit sem tetszik, ahogy az sem, hogy ide jöttünk. Átfut az agyamon egy léptelen gondolat, és remélem, hogy mégis az lesz az igazság: rögtönzött, SOS terápiás beszélgetés. Persze részeg is vagyok, és Derek is túl dühös, erre semmi esélyem. Amint nagyot huppanok az ágyon, már tudom is, hogy ha ez terápia is, akkor sem az a beszélgetős fajta. Vérem csak úgy száguldozik, szívem is vadul kalapál, eszeveszett ritmusban. Még sosem féltem tőle, most mégis megrémít. A tekintete, és a mozdulatai is. Megpróbáltam ugyan feltápászkodni az ágyról, de vissza nyomott, aztán teljesen lehetetlenné tette a menekülést. Ahogy az előbb végigmért, úgy futtatom rajta végig én is szemeimet. Amikor megismertem, gyakran képzeltem el őt az ingei nélkül, de más elképzelni és más látni. Orromba kúszik az illata, ismerős aroma járja át, de most nem indítja be bennem a válasz reakciót. Ennél több kell hozzá, amikor ilyen sokat ittam.
Megtalálta a gyenge pontom, bár nem tudom, hogy ez volt-e a célja. Mindig is szerettem, ha uralkodnak fölöttem, élvezem, hogy apró vagyok, elég picik a tagjaim ahhoz, hogy egy kezében elférjen mindkét csuklóm. Benne megbízok, fura, de eddig erre nem is gondoltam csak most, hogy a bizalomról beszél. Fogalmam sincs azonban, hogy ez meddig marad még így; meddig leszek képes legalább benne bízni. Türelmetlen sóhajtás szakad fel belőlem, mocorgok is alatta. Amikor mellemet érinti, megemelem a mellkasom, szinte tenyeréhez préselem magam. Mégis elindulnak szemeim sarkából a kövér könnycseppek. Hallom amit mond, fel is fogom, mégse érdekel. Nem érdekel, csak meg akarom kapni amivel kecsegtet, pedig tudom, hogy ez lenne életem legnagyobb hülyesége. Tehetetlen vagyok, nem csak fizikálisan, de saját vágyaimmal szemben is. Igen, sikoltani akarok alatta, érezni akarom ahogy kitölt és mélyen bennem megcirógat egy pontot újra meg újra, amitől a világom apró szilánkokra pattan. Ezt akarom, és mégsem. Többet akarok, azt, hogy csókoljon meg, miközben tudom, hogy a legkevésbé sem tart nőnek ebben a pillanatban. Ahogyan nekem sem több egy faroknál, én sem vagyok több egy lyuknál. Ismerem ezt a megalázó érzést, és elegem van belőle, azért is kezdtem el járni hozzá terápiára, hogy a hátam mögött hagyhassam.
Amikor elhúzódik kissé, utat engedek a záporozó könnyeknek, testem már nem a vágytól reszket, hanem a hüppögés rázza. Egyfelől dühös lennék rá, és gyűlölném, ha tovább menne, ha megadná amire vágyok. Másfelől megtagadta tőlem azt, amire úgy érzem szükségem van, és ezért szintén haragszom rá. Végre megtalálom a hangom is, nem is halkan, de egészen idegen ahogy cseng, magam is alig ismerek rá. Tele van elfojtott érzésekkel, amikről még soha nem beszéltem senkinek sem, még neki sem.
- Igen, ezt akarom! Ezt akarom és te is akarod! – ficánkolok alatta tovább, csípőm megemelve dörzsölöm hozzá. Szavaim és a testem ugyanazt mondják, a szemeim azonban nem. Náluk van az igazság, a tehetetlenség, hogy saját vágyaim börtönében élek és nincs felettük kontrollom. – Ezt akarom, most jobb, hogy kimondtam?! – értelmetlen zokogásba fullad minden amit még mondani próbálok. Hogy engedjen el. Hogy érintsen meg. Hogy ne engedjen el. Ne érintsen meg. Fogalmam sincs mit akarok, nem értem se magamat se őt, csak azt tudom, hogy valami elszakadt bennem.
Kétségbeesetten kapaszkodok belé, amint elengedett. Képtelen vagyok abbahagyni a sírást, akárhogy is igyekszem, nem megy. Talán az alkohol miatt is tört fel belőlem a spiccesek sírógörcse.
- Érezném a különbséget. De senkinek nem kellek. Nem vagyok jó senkinek. – megpróbálok elhúzódni tőle, távolságot nyerni, hogy abbahagyjam a sírást. Úgy érzem az egyik legnagyobb félelmemmel szembesített. Mindig is úgy éreztem, hogy azért mennek el tőlem a pasik, azért vagyok egymagam, mert nem érdemlem meg a szerelmet. Megmutatta, hogy mindenki, még ő is képes rám így nézni, ezzel az állatias és sóvár tekintettel. Ezt már láttam sokszor, de még soha nem láttam azt, amit az utcán sétálva párok arcán, amikor egymást nézték. Azt, hogy szeretik egymást, és tényleg csak az az egy valaki kell nekik.
Vissza az elejére Go down


Egyéb egészségügyis
▪▪ Hozzászólások száma :
79
▪▪ Hírnév :
6
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Pént. Jan. 01, 2016 1:57 am Keletkezett az írás



Mocorgott, a kezemhez préselte magát, és közben sírt. Megfeszültek önuralomból sodort láncaim, és összeszorítottam a fogam, de nem hagytam abba. Azt akartam, hogy végre tudomásul vegye, és valóban szembenézzen a problémáival. Egy év beszélgetéssel sehova nem jutottunk, és rájöttem: egyszerűen túl kesztyűs kézzel bántam vele, mert olyan kis törékenynek tűnt. De ennek itt és most véget akartam vetni, és ha ehhez az kellett, hogy úgy bánjak vele mint egy útszéli ronggyal, valakivel, akinek csak a teste számít, akkor minden szívfájdalom nélkül megtettem. Az utóbbi hetekben ebben már bőven szereztem gyakorlatot. Semmi problémát nem okozott. Csakhogy – azoktól az esetektől eltérően – itt nem kaphattam enyhet a végén. Egyszerűen nem engedhettem meg magamnak. Megaláztam, keresztültiportam rajta, a földbe és még annál is mélyebbre döngöltem, és ha valóban őszinte lettem volna magammal, akkor igen, a bennem tomboló vadállat, aki szabadulni akart, és tépni, marni, falni őt, élvezte is ennek a szadista kis játéknak minden gyötrő pillanatát.
A csókom rövid lett, és bár nem teljesen úgy alakult, ahogy elgondoltam, de arra pont elég volt, hogy Mandy végre megtörjön alattam. Szinte már sikoltva olvasta az arcomba fullasztó vágyát, mely fojtogatta, mint valami kígyó, és erőszakot akart venni a testén, magával rántva az esztelen párosodás rögeszmés kényszerébe. A ficánkolása már az őrületbe kergetett. Zihálva kapkodtam a levegőt, a mellkasom gyors ütemben emelkedett és süllyedt. Mikor hozzám dörzsölte magát, felszisszentem. Elködösült a tekintetem. Térdemmel a combjai közé nyomulva toltam szét a lábát, és fészkeltem be magam a márványoszlopok szorításába, miközben a kezem erősebben markolt mellének puha húsába. Akartam. Hogy a francba ne akartam volna, mikor itt vergődött alattam, és üvöltött róla a szenvedély. Hozzádörzsöltem magam, érezhette bejáratának feszülő vágyamat a nadrág mögött, miközben a józan eszem egyre csak távolodott tőlem. El akartam veszni benne, hogy együtt másszuk meg a kéj lépcsőfokait, hogy a végén a semmibe ugorva oldódjunk fel a sötétség és elégedettség karjában. A kérdése és a zokogása volt az, ami észhez térített. Fogcsikorgatva húzódtam el tőle. Ő Mandy volt. A páciensem. Nem egy vadidegen és nem egy éjszakai pillangó, akin kedvem szerint élhettem ki szűnni nem akaró vágyaimat.~Csak büntetés. Csak büntetés. Semmi más. Nem lehet.~
Nem engedtem elhúzódni, inkább legördültem róla az oldalamra, és magamhoz húztam, finoman, óvón, pedig rettentő sok energiámat emésztette fel, hogy visszaváltsak a megbízható pszichológusba, aki nem bolondul bele a saját szenvedélyébe. Reszkettem. A testem lángolt, és követelte a jussát, a csípőm ösztönösen mozdult újra és újra, az ölem fájdalmasan feszült, és én mégis csitítón simogattam a haját, a hátát, és nem engedtem el.
-Semmi baj nincs veled azon kívül, hogy egyszerűen félsz nyitni mások felé. Rettegsz a csalódástól, az elutasítástól és a fájdalomtól. De ha nem mászol ki a csigaházadból, akkor eredményeket is hiába vársz. Ha a tested csak úgy odadobod valakinek, akit nem is ismersz, és csak egy élő vibrátorként hasznosítod, akkor hogy várhatod el, hogy másnap majd felhívjon? Miért tenné? Megkapta tőled amit akart, és te is tőle. Kielégítettétek egymás fellobbanó vágyait. Ezekben az együttlétekben nincs érzés. Ez csak szex. Vagy még annyi sem. Csak üzekedés. Érzelmek nélküli üres, csak a hormonok által irányított testi kontaktus. Mint az állatoknál. Ha tüzel a szuka, a hím nem fordít neki hátat, hanem a feromonoktól megvadulva veti rá magát a nőstényre, és egyszerűen elveszi, amit akar, még ha ehhez meg is kell harcolnia vele, és le kell győznie.
Továbbra is a karomban tartottam, de a jobb kezemmel az álla alá nyúltam, és megemeltem az állát, hogy párás szemébe tudjak nézni. Hüvelykujjammal töröltem le a könnyeit, és cirógattam közben az arcát. A tekintetem törődő volt, bár a szenvedély is ott parázslott még benne, de az, hogy használtam az agyam, segített visszanyernem az irányítást a testem felett.
-Értékes ember vagy Mandy. Egy apró kis gyémánt. Biztos vagyok benne, hogy létezik a világban olyan ember, akinek pont rád van szüksége, akinek pont TE kellesz. Nem más, hanem TE. Neked is jár a szerelem, ahogy mindenkinek. Egyszerűen csak esélyt kellene adnod rá, hogy meg is találjon. De amíg a tested kényszeres szükségleteivel vagy elfoglalva, addig képtelen leszel meglátni azt, ami talán az orrod előtt van. És nem magamra gondoltam ezzel.
Keserű mosoly ébredt a szám sarkában. Valóban nem magamra gondoltam. Én is csak a testét akartam volna, de nem tehettem meg, mert ha engedtem volna a csábításnak, - ahogy az majdnem meg is történt – akkor nem lettem volna más, mint a többiek, ráadásul a kezelését is abba kellett volna hagynom. Még annyit tehettem volna, hogy őt kielégítem, ha képtelen megnyugodni, de nem voltam biztos benne, hogy meg tudnék állni.
-És kérlek, hagyd abba az önostorozást, és azt, hogy lenézed magad. Ennél te sokkal több vagy, sokkal jobb. Az önbizalomhiányodnak semmi alapja nincs. Rengeteg érzés van benned elfojtva, amik csak arra várnak, hogy végre szabadon megéld őket. Ne alacsonyodj le az állatok szintjére… és ha már egy ágyban heverészünk, erősen intim helyzetben, azt hiszem elmondhatom: nekem fontos vagy, ezért is akarok neked segíteni.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
54
▪▪ Hírnév :
18
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
29
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Pént. Jan. 01, 2016 3:31 pm Keletkezett az írás



Gyakran fantáziáltam erről, hogy így feküdjön egyszer velem egy ágyban Derek. Mármint, még akkoriban amikor elkezdtem hozzá járni terápiára. Folyton flörtölni akartam vele, el akartam érni, hogy szemei sötét fénnyel teljenek meg, bevallom irtó kényelmes kanapéja van, és számtalanszor képzeltem már el, hogy mennyi mindenre lehetne használni, hogyan és mint élhetném ki rajta a vágyaimat – vagy fordítva. Mégsem érzek most elégtételt. Bár a testem reagál, követeli azt, ami nekem jár, az agyam tudja, hogy ez nem jó. Egyáltalán nem jó. Eddig bíztam benne, azt hittem tőle nem kell félnem. Néhány hónapnyi eredménytelen és egyoldalú flört után végre elkezdhettem beszélni vele őszintén, megnyíltam és mellébeszélés helyett végre a problémámra koncentráltunk. Azért, mert nem éreztem fenyegetve magam tőle, megingathatatlannak tűnt. Most mégis mintha minden elromlott volna; fogalmam sincs, mi lenne a dolog vége, ha folytatnánk, ha megkapnám amit akarok.
Kétségbeesetten ordítom arcába, hogy mit akarok. Követelőzve szorítom hozzá csípőm, majd amikor lábaim közé furakodik, combjaimmal erősen átkulcsolom derekát. Nem engedem el, arról ne is álmodjon. Ahogy nekem feszül, nadrágján át is érzem, hogy a testünk ugyanazt akarja, és ezzel csak még jobban feltüzeli a véremet. Magamban akarom most rögtön! Kétségbeesetten kapkodom a levegőt, olyan, mintha az egész várost futottam volna körül. Torkomból hangosan szakad fel egy nyögés, egyszerre a vágyamé és a csalódottságomé. Megadhatná nekem az enyhülést, száguldhatnánk együtt a gyönyör felé, mégsem akarom teljes szívemből a dolgot.
A könnyek úgy törnek rám, hogy képtelen vagyok tenni ellenük bármit is. Végre felfogom, hogy mit művelek. Derek a pszichológusom, az egyetlen ember az egész világon, akivel tényleg őszinte voltam, és aki előtt nincsenek titkaim. Kockáztatok mindent, mindent amit eddig elértünk. És bár nem valami sok, nem túl nagy lépéseket tettem eddig, azért abban biztos vagyok, hogy ha most megfordulnék a kijelölt úton, akkor többé már nem tudnék újra elindulni rajta. Próbálok elhúzódni, de nem enged, légzése épp olyan szaggatott mint az enyém. Lábaim és a hasam, meg belül minden izmom önkéntelenül is összerándul időről időre. Kezdeti tiltakozásom ellenére mégis karjai közé temetkezek, hagyom, hogy a pánik és az önutálat átcsapjon a fejem felett. Illata kitölti az orrom, de most nem érzem úgy, hogy rá akarok mászni, most egyszerűen csak biztonságot jelent.
- Nem akarok így élni. – suttogok erőtlenül és rekedten. – De nem tudok másképp sem. Egyszer… szerettem valakit. – vallom be reszketeg hangon. Még soha senkinek nem mondtam ezt el, nem vallottam be, hogy engem is elért ez a keserédes érzés még régen. Több mint tíz éve élek így, mégis az az egyetlen alkalom kísért. Képtelen vagyok elengedni, elfeledni a csalódást amit nekem okozott az a férfi. Ez a legsötétebb titkom; és az egyetlen, amit eddig elrejtettem Derek elől. Mármint, egy részét tudja, azt, hogy többször is végeztem már a nőgyógyászomnál, esemény utáni tablettát kellett kérnem, és már kétszer volt abortuszom is. Hiszen hogyan vállalhatnék gyereket, ha azt sem tudom ki az apja?! Az első alkalomra azonban mindig emlékszünk, mindig az marad a legrosszabb élmény. – Már… már hasonlóan éltem mint most, amikor találkoztam vele. Kedves volt, és olyan fergeteges volt vele a szex is. Teljesen a rabja lettem, nem jártunk, csak gyakran voltunk együtt, mégis azt hiszem majdnem boldog voltam. Aztán minden megváltozott, nem foglalkozott velem, magamra hagyott. Többé nem vigyázott rám, majd amikor kiderült, hogy terhes vagyok, ő csak nevetett rajtam. Kinevetett és hozzám vágott kétszáz dollárt, hogy intézzem el, az én problémám nem az övé. Egyedül maradtam, nem tudtam kihez fordulni, alig múltam húsz éves. Félek, hogy az egész majd újra megtörténik. – fojtogatnak a könnyek, szorosan húzom magamhoz, fejem a mellkasán pihentetem. Tudom, hogy ez sem helyes, nem akaszkodhatok így rá, ez nem hagyományos terápia. Mégis, ha most el kellene engednem, azt hiszem teljesen összeomlanék. Rég nem éreztem ilyen magányosnak magamat, és az sem segít, hogy Derek velem van. A lelkemben van űr; a testem rég nem volt már üres vagy magányos.
Keserű mosolya ragadós, hasonlóan gördül az én szám is felfelé. Nem tudom, és soha nem is fogom megtudni, hogy komolyan gondolta-e amit most mondott. Nem hiszek benne, én képtelen vagyok hinni abban, hogy mindenkinek van egy párja, vagy jár neki a boldogság. Azt hiszem, a remény luxusát és a romantikus ábrándokat már évekkel ezelőtt elhagytam.
- Tudom. Mármint, hogy nem magadra gondoltál. Hiszen jól ismersz, neked lenne a legkevesebb okod arra, hogy bármit is akarj tőlem. – kesernyésen sóhajtok fel, miközben a mosolyom szélesedik kissé. Faramuci egy helyzet, annyi biztos. – Azon kevesek egyike vagy, akiket még nem kaptam meg, és talán jobb is lenne, ha ez így maradna. Te is fontos vagy nekem. De nem hiszem, hogy igazad lenne. Túl sok ocsmány dolgot csináltam már ahhoz, hogy azt képzeljem valaha is, hogy jó ember vagyok.
Kicsit mocorgok, kézfejemmel elmaszatolom az utolsó könnycseppeket is. Gondolom, a sminkemnek lőttek, olyan lehetek, mint egy pandamaci. A plafont bámulom, és morfondírozok. Hallgatom, ahogy a légzésem lassan teljesen egyenletessé válik, vérem már nem dübörög a fülemben, nem lüktet a belsőm, megkapja végre a kielégülést. Sosem volt még ilyen, hogy valaki csak feküdt volna mellettem. Felé fordulok, tenyerem minden különösebb hátsó szándék nélkül simítom arcára.
- Köszönöm. Mármint nem azt, hogy eljöttél értem, hanem ezt. De azért… máskor ne hozd rám a frászt, oké? – mosolyodok el, majd visszahajtom fejem a vállára, hogy megint a plafont bámuljam. Nem mintha olyan érdekes lenne, de amilyen üres, épp az segít gondolkodni.
Vissza az elejére Go down


Egyéb egészségügyis
▪▪ Hozzászólások száma :
79
▪▪ Hírnév :
6
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Pént. Jan. 01, 2016 11:31 pm Keletkezett az írás



Bár hozzám gömbölyödött és reszketett a karjaimban, mégis képes voltam szép lassan, az intellektusom hullámain visszaérkezni a józan ész partjára, és visszavenni az irányítást a testem felett. Persze, a vadállati részem még mindig ordítva dühöngött, de már a számára kijelölt cellába zárva, az önuralom láncaival kordában tartva. Irónikus volt, hogy bár Robin miatt az utóbbi időkben többször is összeomlott körülöttem saját világom, mégis emiatt lettek egyre erősebbek a tudati kontrollom védvonalai. Ha nem kellett volna találkoznom vele hetente kétszer, és nem rombolta volna le – ha nem is direkt, hanem teljesen ártatlan módon – minden egyes alkalommal a bástyáimat, akkor elmondhattam volna magamról, hogy valóban SENKI nem lett volna képes többet a közelembe jutni. Csakhogy ezt a luxust a sors megtagadta tőlem. Folyamatosan szembe kellett néznem vele, és türtőztetni magamat, beszélgetni vele, miközben már pánikkal határosan kapaszkodtam az elmém szilánkjaiba, hogy ne vessem rá magam.
Elhessegettem delejező alakját, mogyoróbarna, lelkivilágomat darabjaira törő pillantását a képzeletbeli filmvászonról, és minden figyelmemmel Mandy felé fordultam. Csak hallgattam a csöndes vallomást, amely kiszakadt belőle, és közben vigyázón öleltem. Én voltam a támasza a viharban, a mentőöv a hánykolódó tengeren. A szemem összeszűkült, ahogy végre feltárult előttem minden probléma gyökere, valahol a régmúltban. Tudtam a terhesség megszakításokról, a rengeteg egyéjszakás kalandról, de a szerelem kérdése eddig, ha szóba is került, mindig mellékvágányon végezte, én meg nem akartam erőltetni. Alig láthatóan rándult meg egy izom az arcomon. Legalább akkora csalódást élt meg, mint én. Megfeszültek körülötte a karjaim, bár nem rá voltam dühös, még ha butaságot is csinált. Legszívesebben kivertem volna az összes fogát annak a baromnak, aki így képes volt széttörni egy húsz éves, alig felnőtt nő lelkivilágát. Hagytam, hogy magához húzzon, miközben a karjaimat még szorosabban fontam köré, és úgy duruzsoltam puha tincseibe.
-Nem mondom, hogy nem a te hibád volt, mert akkor hazudnék. De NEM CSAK a te hibád volt. Tudod, elég régen feltalálták már az óvszert, meg a fogamzásgátlót is. Nem kellett volna így történnie, de megtörtént. Akkor. Ez viszont nem vonja maga után kötelező jelleggel, hogy most is így kell történnie. Főleg, ha végre hajlandó leszel védekezni. Hány gyereknek akarsz még sírhantot emelni a szívedben? Hányat akarsz még jelképesen eltemetni és meggyászolni? Ezek az érzések legalább akkora sebek benned, mint a csalódás, ami miatt képtelen vagy megbízni a férfiakban, és hinni abban, hogy neked is jár a boldogság. Nem minden férfi olyan disznó, mint ő volt. Jó, sokan azok, de mégsem az összes.
Gyöngéd erőszakkal kényszerítettem, hogy rám nézzem, és próbáltam lelket önteni belé, ami elég furcsára sikeredett, hiszen alapvetően én sem hittem ebben az egyetlen és igaz szerelem blablában, de valamit mondanom kellett. A válasza viszont egy erős sóhajt váltott ki belőlem. Ahogy hanyatt feküdt, rágördültem, de most minden hátsó szándék nélkül, és komoran pillantottam le rá, miközben félresimítottam arcából pár hajtincset. Az, hogy a sminkje szétkenődött egyáltalán nem érdekelt, csak az, amit a szeme mélyén láttam. Magány és elkeseredés.
-Mandy. Nem azért nem akarok tőled semmit, mert kevesebbet érsz mint bárki más, vagy azért, mert a szememben rossz lennél. Sosem gondoltam rólad semmi hasonlót, szóval ezt verd ki a buksidból. Egy kedves, szeretetre méltó, és szeretetre éhes nő vagy, aki bármit megtenne azért, aki az élete részévé válik. Hidd el nekem, főnyeremény vagy. Csak nem nekem. Egyszerűen semmit nem mozgatsz meg bennem itt – mutattam a fejemre – és itt. – vándorolt át a kezem a szívemre. – De ez nem a te hibád. Senki nem képes megmozgatni. És evidensen nem a fizikai kontaktusra gondolok, hiszen azt hiszem a jó előbb bizonyítottam, hogy nagyon is működőképes vagyok. Hidd el nekem, nagyon sok férfi kezét-lábát törné, ha valóban hagynád, hogy megismerjenek. És azt hiszem javítanom kell az előző kijelentésemen, mert több emberben is megvan a lehetőség arra, hogy a nagy Ő lehessen számodra, és te is neki, de mindehhez türelem kell, a másik elfogadása, megértés, és sok szeretet, vagy inkább szerelem jelen esetben, hiszen párkapcsolatról beszélünk. Ezek nélküli mindenki csak VALAKI lesz, de a lehetőségük nem fog szárba szökni.
Mikor a tenyerét az arcomra simította, egy pillanatra lehunytam a szemem, és halványan elmosolyodtam a szavaira.
-Nem ígérhetek semmit, pláne, ha azt veszem, hogy ezzel többet értem el, mint az utóbbi fél év összes terápiás beszélgetésével együtt.
Lazán gurultam ismét mellé, és húztam magamhoz, hagyva, hogy a fejét a vállamra hajtsa. Finoman pihentettem a kezem a derekán és rajzoltam rá apró, megnyugtatónak szánt köröket. Nem terveztem, hogy itt fogunk aludni, de igazság szerint semmi kedvem nem volt megmozdulni.
-Próbálj meg aludni. Vigyázok rád. De azért ne szokj hozzá. Ez most csak egy különleges alkalom. Azt hiszem mindkettőnkre ráfér egy kis pihenés. De ha szeretnél még beszélgetni, nekem az is megfelel.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
54
▪▪ Hírnév :
18
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
29
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Vas. Jan. 03, 2016 1:05 am Keletkezett az írás



Érzem, ahogy megfeszülnek karjai körülöttem, de nem értem miért. A történet megbotránkoztató része nem volt titok előtte. Vagy ennyire kiakasztottam volna? Eh, a fenébe is, talán mégse kellett volna beszélgetni. Ha szexeltünk volna, most nem lenne ilyen feszült egyikünk sem. Utálok önmegtartóztató lenni, és végre azt is tudom, hogy miért. Mert csak ideges leszek tőle, csomó hülyeséget beszélek, az meg senkinek nem jó. Nagyot sóhajtva vackolom vissza magam Derek vállához, és hallgatom racionális dörgedelmeit. Igaza van, mint szinte mindig, így néhány másodpercig csak hallgatok, ajkam rágcsálom és próbálom összeszedni a gondolataim.
- Hát… akkor eddig én csak a pasik seggfej felével találkoztam. És nem vagyok teljesen hibbant, szedek tablettát és mikor elég józan vagyok még gumit is használunk, de… de néha amikor eldurvul a buli, akkor… tudod hogy van ez. Mármint, gondolom nem tudod, de el tudod képzelni. – sóhajtok, és próbálok elfordulni. Már megint terelem a témát, épp csak megnyíltam egy kicsit, és máris visszamásztam a csigaházamba.
Ő nem a bátyám és nem is a barátom, de még a haverom sem. Nem is értem miért bízok benne ennyire. Oké, ő a dilidokim, de ezen kívül semmi okom rá. Elvégre épp az előbb mászott rám! Mégis kénytelen vagyok ránézni, pedig most a szokottnál is kényelmetlenebbül érint komoly tekintete. Amikor fölém gördül, akaratlanul is reszketeg mély lélegzetet veszek. Nem jó ötlet, hogy ilyen közel van hozzám, még éppen csak lecsillapodtam. Ahogy érzem, Derek állapota sem éppen jobb mint az enyém, nála se múltak még el nyomtalanul az elmúlt percek.
- De ahogy benned nem mozgatok meg semmit, úgy valószínűleg mást sem. Hogy lehetsz ennyire biztos abban, hogy valakinek, bárkinek is elért volna a személyiségem a szívéig; csak én nem vettem észre meg nem engedtem magamhoz közel? Azt hiszem az ilyesmit észrevenném, ha másból nem is, akkor abból, hogy felhívott vagy valahogy megkeresett. Rendes vagy, hogy biztatni akarsz, de épp elég idős vagyok ahhoz, hogy már elengedjem a tündérmeséket. Vannak, akiknek egyszerűen nincs párjuk ezen a világon.
Amikor mellém gördül, oldalamra fordulok, bevackolom magam szorosan mellé, karját megragadva húztam, hogy kanalakként simuljunk össze. Szeretek így aludni, csak kicsit másképp, ruhák nélkül, aktus után, úgy, hogy a testünk még egybeforr… de most ez is megteszi. Lerúgom a cipőm, túl fáradt vagyok ahhoz, hogy most hazamenjek. Ujjaival játszom, próbálom elterelni a gondolataim.
- Talán hatásosabb volt… de azt hiszem, most elvesztetted a „megingathatatlan” státuszt a szememben. – mosolyodom el, majd addig fészkelődök, míg meg nem találom a kényelmes pózt, térdeim enyhén behajlítva követem teste vonalát. – Nem vagyok álmos. – mormolom, de azonnal saját magamra cáfolok egy nagy és kicsit sem nőies ásítással. Ennyit a határozottságomról, azt hiszem. – Jobb lenne, ha mindig így tudnánk beszélni. Szeretem, amikor nem olyan szigorúan nézel rám, és nem jegyzetelsz. – lassan csukódnak le szemhéjaim, pedig nagyon küzdök az álom ellen.
- Kedden, háromkor? – motyogok félálomban, majd hagyom, hogy elragadjon a kimerültség. Karját szorosabban húzom magamhoz, átölelem mint egy játékmackót, aztán szuszogásom egyenletessé válik, a világom elsötétedik, végül elalszom.
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 11:32 am Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Mandy & Derek
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: