Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég :: 1 Bot

nincsen

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Alarick & Crystal ~ Hello, Mr January!
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Szer. Dec. 30, 2015 3:42 pm Keletkezett az írás




Alarick & Crystal


Szabadnapos este. Eléggé vártam már ami azt illeti, bár azt hiszem a nyitányt nem úgy képzeltem el, hogy egy katolikus pap áll a vajszín kanapém előtt és éppen tőle kérdezem meg, hogy nem szaladt fel egy szem a harisnyámon? Mocskos módon rövid, vérvörös szoknyában illegettem magam a tükör előtt, próbálva kitalálni, hogy mennyire tűnök többnyire nőiesnek, és mennyire esetlen, éppen pasi nélkül flangáló szinglinek. Adam atya inkább helyet foglalt és kért egy pohár narancs levet. Nem hibáztatom érte, hogy nem mindjárt a konyakos készletemet akarta megdézsmálni. Misebor....misevodka kizárva.
- Igazán nem akarok beleszólni Crystal, de ez a szoknya egy kicsit, hogy is fogalmazzak. Az illendőségen túlmutat.- vigyorogva fordultam meg a tükörtől és megvontam a vállamat, égszín szemeimet egyenesen az atya bogárfekete íriszeibe fúrva. Fel voltam dobva, aminek köze lehetett ahhoz, hogy a fájdalom csillapító mellé lecsúszott egy ujjnyi brandy. Tényleg csak egy ujjnyi volt. Tudom, hogy nem szabadna, de január van, és még mindig itt téblábolok, és nem találom a helyemet.
- Oldozz fel atyám mert vétkeztem!
- Ez nem vicces, ugye tudod?
- Tudom, és ne haragudj, de ha Isten annyira nem akarta volna, hogy a testünkkel gyarló módon vétkezzünk akkor nem adta volna nekünk az élvezeteket. A berúgás mámorát, a drogokat, a szexet....ugyan atyám! Csak érezni akarom, hogy a testem az enyém, még ha ideiglenes befogadó állomás is. – valahogyan azt éreztem, hogy megért engem de mégsem. Tudom mit érez....tudom, hogy min megy keresztül és minden alkalommal amikor vele vagyok, tudom, hogy....na az már tényleg egy szemét dolog, amit csinálok, de nem tudok leállni róla. Megfordult a fejemben, hogy Adam atya lehetne Mr December? Hogy a francba ne fordult volna meg, de azt is tudtam, hogy ha ezt megtenném, soha többé nem tudnám nyugodtan álomra hajtani a fejem, mert kínozna a folyamatos lelkiismeretfurdalás. Hogy ő megtette volna velem? Nem tudom....igazából az a vicces, hogy sem igent sem nemet nem tudok határozottan mondani erre a dologra. Voltak pillanatok, amikor tudom, hogy kísértésbe tudtam volna vinni, és voltak olyanok, amikor éreztem, hogy a hite erősebb mint valaha. És az enyém is.
- Crystal....ne mondd ezt! Legyen erősebb az úrba vetett hited, ne hagyd, hogy a kísértés nagyobb legyen, ne engedj a gonosz csábításának!- a hangjának annyira kétségbeesett éle volt, hogy komolyan elgondolkodtam rajta egy egész másodpercig, hogy megfogadom a tanácsát. Félrebillenő fejjel néztem, ujjaim között ott hintázott a haloványvörös rúzs félig kitekerve. A hajam kiengedve omlott a vállamra. Olyan voltam mintha az ördög menyasszonya lennék, aki hitről és egyházi szabályokról akarna vitatkozi Isten földi helytertójának egyik követével.
- Adam....kérlek, ezt ugye te sem gondoltad komolyan? Mennyi időm lehet még hátra? Ha nem találnak nekem megfelelő donort, akkor jó ha van még egy évem. Rosszabb esetben annyi sem. Még nagyon sok dolgom van.
- Férfiakkal lefeküdni. A hatodik parancsolat elleni vétek!
- Férfiakat boldoggá tenni. A hatodik parancsolat pedig már megbocsáss atyám, de álszent és képmutató. Hogyan lehet az életet tovább adni paráznaság nélkül? Ha együtt lennék a hites  urammal, és ebből az együtt létből gyerek foganna, mondd miben különbözik attól ha élvezetből vagyok együtt valakivel, akit ez boldoggá tesz? Ó várj, hagy találjam ki, a gyerek a különbség! De akkor mondok valamit: nem minden dugásból lesz gyerek!
- Crystal, kérlek vigyázz a szádra!
- Mondd Adam, mi a rosszabb: ha az ember hallgat a nyilvánvalóról vagy kimondja azt?
- Ha kimondja az igazat, természetesen.
- Szóval ha kimondom amit gondolok a saját szavaimmal, ami esetlegesen nem tetsző az felháborodást vált ki belőled, de ha nem a saját szavaimmal mondanám ki akkor semmi gondot nem okozna, ugye?- visszafordultam a tükör felé, hogy kirúzsozzam az ajkaimat, kellően ügyelve, hogy ne menjek ki a kontúrokon túlra. Nem is tudom van ennek jelentősége vagy nagyjából annyit ér mint a primitívnek mondott törzsek esetében a vadászat előtti testfestés. Mutatós, de semmi kihatása nincs a továbbiakra.
- Ne forgasd ki a szavaimat kérlek! Csak annyit mondok, hogy nem biztos, hogy ez az egész vezet valahova, hogy van egyáltalán értelme. Elhiteted velük, hogy boldoggá teszed őket, elhiteted velük, hogy talán még folytatása is lehetne, majd az utolsó napok valamelyikén tovább állsz, mintha egy idegen lennél számukra. Mintha soha nem is ismerted volna őket. Belegondoltál már, hogy milyen nyomot hagysz bennünk, hogy mit éreznek, amikor egy nap felébrednek és nem vagy ott nekik, ahogyan előtte szinte mindig? Crystal, ők érző lények nem játszadozhatsz velük!- a rúzs finoman karistolta végig az ajkaimat, kesernyés ízt hagyott maga után a számban, ahogyan az atya szavai is a lelkemben. Tudtam, hogy igaza van, ahogyan azt is tudtam, hogy nem tehetek többet, hogy nem akarom, hogy sajnáljanak, hogy betegnek nézzenek, hogy azt gondolják rólam, csak egy haldokló vagyok, aki még kicsit élvezni akarja az életet. Azt akarom, hogy úgy kezeljenek, ahogyan egy futó kalandot kezelnének, ahogyan bántak volna velem akkor amikor még nem tudtam, hogy beteg vagyok. Mennyire kétségbeejtő a gondolat, hogy én tudom, ők meg soha nem is fogják megtudni miért történik ez így. Finom és lassú mozdulatokkal tekertem vissza a rúzst és pattintottam rá a kupakot, majd az asztalkára tettem a tükör előtt, pontosan a parfümös üveg mellé, végül megfordultam és Adam-re néztem.
- Tudod milyen érzés, amikor már nem nőként tartanak számon, hanem egy sorszámot kapott betegként? Amikor már nem az a lényeges, hogy milyen vagyok, hogy aznap milyen ruhát vettem fel, hanem az, hogy megfelelően szedem a gyógyszereimet vagy sem? Amikor a kezelőorvosom nem a halványkrémpúdert veszi észre az arcomon, hanem azt kérdezi, hogy melyiknek milyen melléhatása volt? Tudod milyen érzés amikor tisztában vagy vele, hogy bármelyik napod az utolsó lehet és te nem tehetsz ellene semmit? Szóval, nagyon kérlek Adam, ne mondd meg nekem, hogy mi az amit mások éreznek és mi az amit én érzek. Sosem ígérek semmit, soha  nem mondom azt, hogy ebből bármi lehet. Egy kellemes kapcsolat, semmi több. Ha akarja egyetlen éjszakára szól, ha akarja egy hétre, ha akarja egy hónapra....de attól nem tovább. A testem elárult...én viszont megadom a lelkemnek azt amire a testem által képes vagyok. Én csak....én csak egy kicsit élni akarok. Ha ez bűn, akkor minden alkalommal megbánom és minden alakalommal vezeklek érte, de nem fogom abbahagyni, mert ez az én drogom. Legális. Ahogyan a zene mondja: „Az élet a legjobb méreg”.- fejeztem be végül és csípőmmel ellöktem magam az asztaltól, hogy belebújjak a nem túl diszkréten magas sarokkal ellátott cipőmbe, majd a csinos kis fekete táskát az oldalamra akasztottam. Az atya feltolta magát a kanapéról és megköszörülte a hangját.
- Elviszlek ahova szeretnéd. Gyanítom visszafelé már nem lesz szükség a szolgálataimra.- annyira lemondóan számonkérő volt a hangja.
- Adam....kérlek. Ne csináld ezt!
- Nem csinálom, ez az igazság! És holnap várlak gyónásra Crystal. Feltéve ha lesz mit.
- Feltéve ha belebotlok Mr Januárba. Ha nem, akkor csak egy beszélgetésre ugrom át.- azt hiszem ezzel túl is tárgyaltuk a dolgot mert végül nagyjából öt percet követően hagytuk el a lakásomat. Még az autóban megpróbálkozott azzal, hogy megkérjen ne használjak ki senkit, hogy legyen szívem és ne  éljek vissza a külsőm adta lehetőségekkel.Végignézve magamon, azt hiszem ezzel egy kicsit elkésett, szóval a szórakozó helyig vezető úton igyekeztem magam visszafogni, és nem sűrűn oktatni ki az atyát az egyház sajnálatos tévedéseiről, vagy éppen az álszent szabályairól. Persze jöhetne itt a kérdés, hogy ha ennyire szembe megyek a tanításokkal hogyan is mondhatom magam vallásosnak? Hát először is apácák neveltek fel, tizenhat éves koromig közöttük éltem, mondatjuk azt, hogy már a tejjel magamba szívtam az áhitatot, és amit évekig magában hordoz az ember attól nehezen válik meg. Másodsorban mindig hinni akartam valami magasabb rendű hatalomban, aki figyel rám, aki vigyáz rám...a betegségem kiderülése óta úgy érzem ez a hatalom csak játszik velem, csak csúfot űz belőlem. Mindegy, nem is érdekes, a ma estére akarok koncentrálni meg arra, hogy a fenn maradó időre találjak valakit akire kellő figyelmet fordíthatok, és az nem a pultos. Ha minden kötél szakad vele is kikezdhetek, de nem ez volt a cél.Az igazság az, hogy nem is volt cél. Csak annyi, hogy ne egyedül hagyjam el a helyet. Adam egyetlen szó nélkül rakott ki, csak egy búcsú köszönést hagyott maga után.
- Isten áldjon, Crystal!
- Dícsértessék, Adam!
Szürrreális lenne egy latinos hangulatú szórakozó hely előtt, ahogyan egy alig ruhás nő kiszáll egy katolikus pap ezüst színű Volvojából? Hát nem sűrűn fordulhat elő abban biztos vagyok, de itt nem is ez a lényeg, hanem az idő. Tíz percen belül már  a kezemben van az első pohár koktélom. Nem tudom mi ez, a pultosra bíztam magam, aki valami remek kis vörös holmit dobott össze nekem, ami passzolt a ruhámhoz és a sminkemhez. Húsz perc múlva pedig már magával rántott egy igéző szemű fekete bongyor hajú, aki magával vonszolt a hömpölygő tömegbe. A testem megadta magát, és a poharam kiürülve koppant valahol a pultok valamelyikén nem is figyeltem. A zene egyszerűen a pórusaimig jutott, behálózott és többé nem érzékeltem semmi mást, csak magam körül a tömeget, és már az sem érdekelt, hogy eltűntek a göndör fekete tincsek és ahogyan megfordultam egy mézszőke hajzuhatagba túrtam bele. Kinyitottam a szemeimet és egy féloldalra futó mosollyal haraptam be az ajkaimat egy  hangatalan köszönést imitálva vele.
-Hello.- csak ennyit, kell ennél több? Nem tudom. Ha szerencsém van akkor nem sodródik tovább ha nincs szerencsém....akkor csak álmodtam az egészet és nem is volt itt soha. Tág pupillák. Picit szürkés színű bőr, mutatós, gúnyos arc....nem is tudom számít ez most valamit? Végülis mindannyian a külsőségek megszállottjai vagyunk, és talán most jobb is, hogy csak ennyi látszik...csak a külcsín. Az elfedi az összes lehetséges kérdés. Rámásztam volna? Hát ha annak számít, hogy a karomat a nyaka köré fontam akkor igen.




Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Dec. 31, 2015 5:50 pm Keletkezett az írás







Crystal and Alarick



"...Sose tudhatjuk, melyik a zsákutca, melyik az elágazás. Mint ahogy azt sem tudhatjuk, mikor változik meg az életünk. Csak akkor látjuk, amikor már megtörtént...."



- Nehogy azt mond, hogy ezt komolyan gondoltad - George olybá' tűnik, osztatlanul ugyan azon a véleményen van, mint Marc két nappal ez előtt, még az arca is megmásíthatatlanul ugyan azokat a grimaszokat produkálja csak sokkal bravúrosabb látványt nyújt a nyomokban redősödő fejével. Nincs mese, ez a középkorú, nyúzott képű hímegyed se lesz már fiatalabb és a gondjának milliói, otthoni vétkek és a munka velejárója, szadista felettes és a szerencsétlenül kretén beosztottak, rányomják a bélyegüket az életére. Kicsit olyan érzetét kelti szerencsétlen még így öltönyben is, mint az a nyomorult, elfuserált képű ork a Gyűrűk Ura harmadik részének vége felé. Még a vigyora is hasonlóan bájos főleg akkor mikor meglepetésében neveti el magát. Annyi a szerencséje, hogy barna lötty legalább nem folyik a szájából ami a fogorvosok rémeként számon tartott, elszíneződött förmedvényeket keretezi.
Azt viszont tudja, hogy mire a grimasz... még csak véletlenül se tetszik neki a gondolat, hogy a dózis csökkentése helyett inkább emelje azt, hisz még mindig bizonytalanok afelől, hogy mit fog csinálni Rick agyával a méregként számon tartott áttetsző, sárgás pirula. Nem hiszik el, hogy miért akarja megkísérelni minden áron kihozni az agykapacitásának maximumát és nem értik, hogy miért akar még ennél is eszesebb lenni?! Lassan úgy fog járni mint a "Virágot Algernonnak" című filmben Charlie. Átvariálják az agyát és bár nem műtenek ki belőle semmit, hisz nincs egy agysebész se a programban, aki ezt megtenné, mégis olyan, mintha feszegetni akarná a határait melynek az lesz az eredménye, hogy... na hát ez az amit még senki se tud és talán jobb is így.
Úgy akarja kihozni magából a maximumot, hogy senkinek fingja nincs arról, hogy mit fog ez eredményezni. Mekkora károsodás fogja érni az elméjét vagy a testét? Mi lesz vele, vagy épp belőle? Innentől lefelé vezet az út, vagy csak még tovább előre? Ettől függetlenül viszont tisztában kell lenni azzal, hogy amit az élet ad, abból idővel el fog venni... már csak az a kérdés, hogy mit?
Halvány mosollyal pillant fel a nagyító hatalmas lencséje mögül az előtte ácsorgó, kezeit a mellkasán karba tett férfivel aki megállás nélkül, hangos sóhajokkal és idegesítő, érces krákogással adja Rick tudtára, hogy nem tetszik neki az amit csinál vagy csinálni akar.
- Válaszolnál? - dobbant egyet bakancsba bújtatott lábával, mire Alarick szemébe játékos fény költözik és megáll a kezében a kis ecset, amivel egy régi ereklyét tisztogat.
- Pedig nagyon is komolyan gondoltam. Kíváncsi vagyok, hogy mit csinál ha nem csökkentem hanem növelem a dózist. George, én vagyok az első talán az egyetlen tesztalany, ha már elkezdtem akkor csináljam tisztességesen. És amúgy is mi bajom lehet belőle?... vállalok minden kockázatot és ki szeretném próbálni! - a hangja határozottságából sejthető, hogy tényleg komolyan gondolja és nem fog tágítani az elképzelése mellől akkor se, ha disznópörzsölővel fenyegetik, esetleg pöröllyel.
- Tudod jól, hogy komoly gondod lehet belőle és ezzel minket is veszélybe sodorsz!
- Én titeket? Nem is tudom kik tukmálták egyáltalán rám... talán a szomszéd cukros bácsi?
- Marc mit mondott?
- Ugyan azt, mint te, csak kicsit higgadtabban és sértetten, de basszus ne csináljátok már! Most gondolj bele, hogy mennyivel könnyebb lenne a tovább haladás. Itt papoltok nekem arról lassan egy hónapja, hogy halvány lila nadrágrecsegtető fingotok nincs arról, hogy mégis hogyan tovább, mert nem látjátok a fejlődést vagy a hátrányokat. Tessék, mikor meg bevállalom, hogy tovább tesztelek, már visítotok mint a disznók újévkor. Most már találjátok ki, hogy mi a francot akartok! - szemét forgatva, kelletlen fújtatással fejezi ki nemtetszését és azt, hogy lassan agylobot kap ettől a kettőtől, de többre nem is méltatja a másikat, inkább visszafordul a nagyítóhoz, hogy kiporoljon és kikapargasson néhány beragadt porszemet az egyik vésetből, amit az ereklye rejt.
- De ígérd meg, ha bármi gond van, rögtön szólsz és orvosoljuk a dolgot!
- Ígérem - vigyorodik el pimaszul ezzel kivillantva makulátlanul fehér fogsorát.
- Utálom mikor így nézel, ez a "aztmondommerteztakarjákhallani deamúgy kurváraleszaromőket fej".
- Pontosan.
- Fú... ne akarj megőszíteni már most, még örülök, hogy full fekete a séróm.
- Tévedsz, ránézésre is látni lehet, hogy őszülsz. Két év alatt négy árnyalatot szürkült a hajad és a szakállad is látványosan ősz. Gondolom ezért is szoktad leborotválni. Tudod, a nők többsége vonzónak tartja a szakállt főleg akkor, ha az kezd ezüstösbe hajlani. Bölcsességet, férfiasságot és erőt sugároz. Az ilyenekből válik az elsődleges, potenciális vezéregyén is.
- Már megint kezdi - fordul sarkon George, hogy a hűtőhöz lépjen amiből kikap egy üveg sört. Hozzákoccintva a konyhapult széléhez, lepattan róla a kupak amit a földön hagy ahelyett, hogy kidobná, az üveg csőrét pedig a szájához emeli, hogy kortyolhasson a keserédes nedűből. Már épp indulna vissza a nappaliba, mikor Rick ráparancsol.
- Á-á! Azt szedd fel onnan, nem hagyunk szét semmit mert Zoya kiherél ha hazaér. Nem mellesleg most vendégségben vagy, az a minimális, elvárható magatartás, hogy nem hagysz szemetet magad után - legyinti a kis durva sörtéjű ecsetét a földön bucskázó kupak felé mint egy jelzésértékként, hogy a másiknak fel kellene onnan szednie.
- Ha nem ismernélek azt hinném, hogy rossz hatással van rád ez a lány.. de mivel tudom, hogy alapjáraton is ilyen tip-top vagy, már meg se lepődök - hajol le a kupakért amit bezsákol a szemetes kosárba, majd elégedett pofával Rick felé fordul.
- Jól van, ügyes fiú. Remélem nem várod, hogy megpaskoljam a bucidat - a nagyító által hússzoros méretűre torzított szemek tulajdonosa meglehetősen gúnyos hangvétellel somolyog az orra alatt, le se lehet törölni azt a széles vigyort a képéről, ami az imént elterült rajta.
- Van valami ötleted?
- Mivel kapcsolatban? - tekintetét le se veszi az egyre inkább aranynak, mint sem bronznak ható, egész nagy méreteket képviselő egész melles nyakláncról. Nem elég, hogy az ékszer leköti a figyelmét, de még a férfi tekintetét is igyekszik kerülni. Ahogy ő, úgy senki más nem tud nézni... mint egy ideges de kíváncsi kisgyerek. Finoman szólva is szánni való.
- Hogy mi lehet ez?
- Van. Az elejétől fogva tudom, hogy medál. Ezeket a fáraók fiai, a hercegek viselték, Javarészt hónaljtól hónaljig tartott, szín aranyból kovácsolták. Egyéb írásokat rejtett, amolyan "szentségeket". Közepére pedig drágakövet tettek.
- Ami hiányzik...
- Ami hiányzik. Nyilván sírrablók szedték le róla.
- De miért nem vitték el az egészet? Ha már egyszer arany.
- Mert nem volt mivel lemaratniuk, fogalmuk se volt róla, hogy arany. Ebben a korban sok ékszert bepiszkítottak csak, hogy ne tűnjenek felettébb értékesnek. Ugye azért tették be ezeket az értékeket a piramisok, masztabák belsejébe, hogy a túlvilági élete is felemelő, királyi legyen az adott fáraónak, fáraónőnek. Ott is kell a jómód, így kamránként más-más dolgot halmoztak fel. Valahol ételek és italok voltak, van ahol kincsek, a másikban pedig az életében is használt ereklyéi. Na most volt egy kivált szokás, mikor roncsolták fémeket csak, hogy a sírrablók ne vigyenek el mindent. Ezért maradt fent a medál jelentős része és vitték el a drágaköveket.
- Drágaköve...ket?...
- Igen, több nyom van itt, nem csak egy nagy volt.
- De hát akkor miért nem vitték el az egészet? - háborodik fel értetlenül, mire Rick csak megvonja a vállát.
- Ne háborogj már! Honnan tudjam? Nem voltam ott!
- De te vagy a történész, tudhatnád.
- Nem, mi csak szokásokat, írásokat, nyelveket ismerünk a leírtakból következtetve. De nem látunk a múltba ezzel bele az emberek fejébe. Abból építkezünk, amink van.
- Jó-jó felfogtam. Mit csináljak?
- Hagyj békén végre, ezt be akarom fejezni, utána pedig...
-... elugrasz valahova? Nagyon helyes, rád fér végre egy kis kikapcsolódás anélkül, hogy a sok lomod között vernéd a farkad - a megvető pillantás láttán viszont rögtön elhallgat, barna szemei nagyra kerekednek, majd sarkon fordul háta mögött összefogott kezekkel - holnap benézek, de ne várj rám, nem tudom mikor jövök, majd csörgök.
- Ha egy mód van rá, akkor ne este nyolc és reggel nyolc között, akkor Zoya már pihenni szeretne.
- Óhátnézzenek oda milyen becsületes unokabáty lett belőled te haszontalan, te - ezzel már zárja is maga után a színes ajtót, amire még Rick vet egy pillantást, de innentől kezdve csak az amulettel foglalkozik és egy pimasz mosollyal veszi tudomásul, zárja le az elmúlt egy órát amit Geroge társaságában töltött.
A további húsz perce még abból áll, hogy a maradék még látható porszemeket eltávolítsa a kisebb-nagyobb mélyedésekből és rovátkákból, de tekintettel arra, hogy a részletes takarítást - amit már szabad szemmel nem lehet látni - különböző anyagokkal kell eltüntetnie, így az későbbre marad. A húsz perc letelte után viszont gyorsan lezuhanyzik, rendet rak maga után - nagyjából - majd talpig fekete "egyenben" ül be a fehér Camaroba, hogy azt később leparkolhassa egy szórakozóhely hátsó parkolójában.
Délelőtt még nem volt tervbe véve, hogy lepattan valahova inni és csörögni valamelyik hosszú combú macával, viszont azután, hogy George betolta a seggét hozzá, ellenállhatatlan vágyat érzett ahhoz, hogy változtasson a véleményén, így csak bent ücsörög már a nagy tömeg ember forgatagában akik közül egyetlen nő van, aki felkeltette az érdeklődését.
Acélos színben pompázó íriszeit végigfuttatja a hozzá meglehetősen közel kerülő lány arcvonásain, s bár elidőzik a pillantása egy kis időre a fényeknek hála karmazsin árnyalatot kapó ajkain, mégis a szemei azok, melyek a leginkább magával ragadják. Átható pillantása van, mintha egy élet bölcsességét rejtené magában. Sejti, hogy nem egy buta fruskáról van szó aki egy kelleténél is rövidebb szoknyát vett magára csak, hogy pasit tudjon fogni magának a segítségével.
- Hello - ismétli meg a hallottat sejtelmes mosollyal, majd félrebiccentett fejjel simítja tenyerét a nő hátára valahol a feneke felett kicsivel, hogy ezzel közelebb is tudja magához, még mielőtt a tömeg tova sodorná.
- Már azt hittem megőszülök, erre tessék - utal a hölgyemény egész lényére, hogy ő lesz ma az a személy, aki megmenti őt a korai öregedéstől.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Dec. 31, 2015 9:51 pm Keletkezett az írás




Alarick & Crystal


Jelmez. Ezt viseljük, minden nap, minden olyan napon, amikor mást mutatunk a külvilág felé mint akik valójában vagyunk. Amikor magamra öltöttem ezt a vérvörös ruhát, meg az üvegszálas harisnyát, lábaimra egyenesen és szépen simult az ütemesen koppanó fekete cipő, akkor én egyszerű „egy éjszaka és viszlát baby” jelmezbe bújtam. Mert nem akartam, hogy többet lássanak, többet gondoljanak. Percnyi örömökre vágytam, másra nem lehet. Vagyis lehet, csak nem akarok. Vagyis akarok, csak nem lehet. Francba! Minden nap fel kell kelni, bele kell nézni a tükörbe és a látvány, ami ott fogad nem éppen szívderítő. Kivált ha arra ébredem, hogy húzza a görcs a lábamat a ki tudja hanyadik gyógyszer és milyen melléhatásaként. Kifordul belőlem a reggelire készített pirítós, és még az üres tea sem éppen a kedvencem, mert azt sem veszi be a gyomrom. Ott talál a hajnal a kagyló felett mint egy drogost. Nem is vagyok más egyébként, amennyi orvosságot, pirulát és cseppet szedek, némelyik már nem is tudom mire van, vagy kell egyáltalán. Szedem mert azt mondták. Nem mindegy mibe döglöm bele? Ilyenkor még azt sem fogom fel, amit Adam atya mond nekem, mintha topán egy gödörben ücsörögnék, vacogva és félve. Félek kimenni időnként a világba, rámtör valami furcsa szorongás, és olyankor mindenkit elzavarnék a közelemből, bárkit aki a lakásomban megfordul. Nincsenek sokan egyébként. Nem vagyok büszke arra akivé válok, akivé ez a nyomorult betegség tett. Egyszerű maskarás lettem, ezzé váltam. Megérdemeltem vajon? Ki az aki miatt ezt szabták rám? Kinek a terhét vonszolom magam után életem legsúlyosabb palástjaként? Lehet az előző életemben valami hedonista dög voltam, és most vezeklem miatta? Nem is tudom. Csak ott állok időnként, markomban az a sok színes pirula, nézem őket. Ki kellene mindegyiket vágni a francba az ablakon és hagyni, hogy utolérjen a vég. Minek küzdöm egyáltalán? Még egy tetves macskám, aranyhalam, amőbám, egysejtűm sincs. Allergiás vagyok az állatszőrökre. Szívás. A lakásom ismer egyedül, csak az tudja min megyek keresztül és a kórház női mosdója, amely számos nyűgömnek volt már tanúja. Mások nem érthetnék ezt, mások nem tudják, ahogyan azt sem, hogy nem azért sminkelem magam erősebbre, mert annyira csúnya volnék, hanem mert enélkül vetekedhetnék egy múmiával, a sápadt bőrömmel, a fakó ajkaimmal. Érdekes, hogy az utóbbi időben kezdtem használni a vöröset, mintha az szimbolizálná számomra az életet, az életet amiben olyan mocsokmód görcsösen kapaszkodom. Még mindig megfejthetetlen, hogy miért. És akkor jönnek a hetek, a napok a hónapok, a férfiak és azok az idők amiket ellopok magamnak tőlük. Az élvezetük tolvaja vagyok, és csak magam miatt csinálom….ezt a részét mindenképpen. Adam atya a két lábon járó lélekdarabom, de az igazság az, hogy már nem érdekel időnként miről papol nekem, a hit sem olyan már mint régen.
Hiszekegy….hiszek egy Istenben…
hiszek, milyen kár, hogy ő nem hisz bennem és elhagy.

Azt mondja az atya, hogy sosem hagy el. Sosem? Akkor miért érzem minden alkalommal, amikor valakinek a karjába zuhanok, hogy vele együtt velem is zuhan az élet, megállíthatatlan folyóként, hordalékaként cipelve a lehetőségeimet, a reményeimet egy szebb jövőre. Kinyitott tenyeremben az aznapi életem lapul, amikor a szórakozó hely mosdóját veszem célba a belépésem után, hogy kicsit megalapozzam az estémet. Nem érdekel, hogy erre egy korty alkoholt sem lehetne inni. Ha nem iszom akkor már tényleg miapicsának élek? Kell valami ami kellően ellazít, különben nem tudom végigcsinálni. Nem tudok embereket gátlástalanul kihasználni….enélkül nem tudom viselni a jelmezem. Enélkül nem tudok rossz….nagyon rossz kislány lenni. Állok a maszatos tükör előtt és nézem a töréscsíkot ahogyan jobb oldalról bal oldalra, pókhálószerűen terjeszkedik, mint a fájdalom a szívben és megcéloz mindent amit ér, megsokszorozva a kínokat. Tompul a világ, a hangok egyetlen hullámként vibrálnak át a testemen, és megrázkódva kapaszkodom bele a csapba. Felemelem a fejem, megigazítom a hajam, és a táskámból az apró kis rúzs előkerül, hogy helyrehozzam ajkaimon is a rubint ragyogást. A mosdó piszkos fényében is vibrálni látszik, ahogyan elmosolyodom és megnyalom a szám szélét. Hát induljunk neki, aztán meglátjuk mi lesz. Jobb esetben egy hónap, közepes esetben pár kiadós dugás, legrosszabb esetben egyetlen éjszaka, de az elég hosszú, hogy sokáig kitartson. Az italommal egyensúlyozom, élvezem, hogy a massza része vagyok, hogy itt senki nem kérdezi meg tőlem hogy vagyok, csak rám néznek és egy átlagos nőt látnak, egy átlagos estén, aki lehetnék. Aki ma vagyok….de aki valójában nem is vagyok. Nem számít.
Mozdul a csípőm a zene felcsendülő ritmusával, magával ránt az a tűz ami süt a hangszerekből, és ha tovább fokozzák az iramot, idő előtt meg kell majd állnom. De most még nem. Most még egy kéz simul a derekamra, és az üres poharam helyébe egy kéz kerül ami megforgat a tengelyem körül és nevetek. Felszabadultan engedem hátrahanyatlani a fejem, és az illető….ki az? Nem érdekes, csak az, hogy magához húz. Olyan illata van mint a reggeli óceánpartnak. Hal és pézsma, meg egy kis sós víz. Hányingerem van így aztán tovább fordulok, bele egyenesen egy másik férfi karjaiba a pultnál. Neki olyan sima tapintása van, és az illata is kellemesebb…már nem émelygek.
– Hoppá! Sajnálom!- nevetek, miközben kezemmel átsimítom az ingét, és belenézek a szemeibe. Fakószürke, és jégcsapfehér….különös.
- Én nem. Chris vagyok.
– Én is. Majdnem.- elnevetjük magunkat és az újdonsült névrokon válla felett nézek el, bele a sötétségbe, valahova ahol mégis fények táncolva karistolják át a mennyezetet mint milliárdnyi idevarázsolt műégbolt, műcsillagai, egy műélet műkellékei. Én sem vagyok benne igazi. Aztán megakadok, és megdermedek egy másodpercre, ahogyan a tekintetem találkozik valakiével. De még túl távol van, talán eljutok hozzá még ma este….ki tudja? Chrisre mosolygom, aki csak ücsörög tovább a méregdrága ingében, és az egyébként rémesen gusztustalan mustársárga nyakkendőjében….nem ez sem lesz jó….megint hagyom, hogy valaki mellém kerüljön a bongyorhajú és egy tele pohár, mennyire jó érzés, amikor az emberrel ez történik. Mennyire akarom ezt mindig érezni, hát ezért járok ide, ezért lett ez számomra pezsdítő….itt egy vagyok közülük, még akkor is ha jelen pillanatban egy felszedhető buta és olcsó nőcskének gondolnak, a nevetésem is ezt sugallja, ahogyan a mozdulataim. Az arcom? Ugyan ki fordítana itt arra figyelmet, hogy mélyebben kutakodjon a másik után? Itt nem örök szerelmet keresnek, hanem jó esetben egy gyors numerát. Én sem lógok ki a sorból, mert egyetlen porcikám se sugall mást, a többit pedig a ruha mögé rejtem. Vajon az ember képes rá, hogy tökéletesen álcázni tudja magát mint egy kaméleon? Egy buta nő sosem fog okosnak kinézni, de egy okos nő minden esetben el tud bújni a butácska és felejthető maszk mögé, ahogy azt most én is akarom, ahogyan azt szeretném. A göndör hajú, hagyja, hogy kiigyam az italomat, ujjait az ujjamba fűzve pörget egyre jobban, olyan vagyok, mint a fákról leszálló kis ernyővirág, és nagyjából olyan szabadnak is érzem magam, és éppen olyan múlandónak is. Nap nap után zuhanok egyre közelebb a halál felé, mégis kapaszkodom minden mozdulatommal az életbe, az élőkbe. A testem még nagyon is él, hát annak adok meg mindent, a gyarló és örökké éhes testnek, ha már csak azt vagyok képes táplálni. Odasimulok a férfihoz, de megint kitol maga elől és pörget rajtam egyet, szédülök és nevetek, és ahogyan fordulok nekiütközöm valakinek, hogy aztán a mozdulat végén a levegőből a karjaimat előre húzva a haját simítsam át. Puha, kellemes, gyógyszer illatú, furcsa, különös…kinyitom a szemeim és a néma köszöntéssel adom a tudtára, hogy ne menjen még tovább. Nem is akar úgy érzem, ahogyan a derekamra simul a keze finom ívben hajlítom meg a hátam a csípőmmel közelebb húzódva, mint egy gyakorlott táncos, aki már ismeri ezt a figurát. A válasza az arcomra előbb költözött mosolyt még inkább kiszélesíti ezzel zár rövidre egy áramkört az agyamban amellyel rejteni akarom magam. Elbújok a karjában, elbújok a tömegben, elbújok még magam elől is. Újra az a hányaveti kis nő vagyok, aki semmi másra nem képes csak arra, hogy nevetgéljen, a ruhájára legyen gondja és a tökéletes sminkjére. Más nem is kellene több. Hogy én mit látok magam előtt? Különös kettősséget, amit hirtelen nem tudok hova tenni, majd ugyanúgy hallom, ahogyan az orrom előtt súlyos vasajtók csapódnak. Még egy rejtőzködő. Pompás, akkor nem szükséges több mint ami most van. Annyira közel vagyok, hogy a mellkasom csak annyira van távol tőle, amennyire a ruhába belegyömöszölt kebleim engedik.
– Ha idejekorán akarnál megőszülni, javaslom a Cordelia hajfesték 403-as árnyalatát, a mézszőkét. Bár azt hiszem a hely és az idő nem lenne alkalmas egy kis fodrászkodásra.- azt már csak magamban teszem hozzá, hogy nem is tűnik éppen olyannak, akinek ilyesmire szüksége lenne.
- Beszélgetni jöttél vagy valami másért?- teszem fel a jolly joker kérdést, amire többnyire súlyos és lehengerlően unalmas közhelyek szoktak lenni a válaszok, szóval kíváncsian várom mivel fog ő előrukkolni.
- Vagy esetleg tudsz nekem olyasmit mutatni a tánctéren amit nem ismerek? Vagy úgy….huss sodródjunk tovább, és esetleg máshol próbálkozol az őszülés elkerülésével?- csavarom még tovább a kérdést, aztán rájövök, hogy szakadozik a jelmez és ki fogok belőle potyogni, úgyhogy inkább csak felveszem vele  a szemkontaktust és megmozgatom a szemöldököm. A zenekar új ritmusra vált egy lassabb, és andalítóbb paso doble. Pompás. Játszanak csak az idegeimen.Lassulón tekergő, émelyítően izgalmas zene. Most vagy soha!



Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Jan. 01, 2016 3:00 am Keletkezett az írás







Crystal and Alarick



"...Sose tudhatjuk, melyik a zsákutca, melyik az elágazás. Mint ahogy azt sem tudhatjuk, mikor változik meg az életünk. Csak akkor látjuk, amikor már megtörtént...."



- És ne felejtsd el, hogy holnap be kell jönnöd! Nem kapsz mindig szabit, mikor épp nyűgös vagy, mert....
Az amúgy fél perccel ez előttig vidámnak ható, kék tekintete egyre bosszúsabbnak hat, ahogy az előtte lévő kocsi pirosan világító seggét figyeli és hallgatja a saját járgánya doromboló zaját lassan tizenhatodik perce. Igyekszik a tőle és a forgalomtól telhető leggyorsabban tempót diktálni, de az már más kérdés, hogy ötpercenként haladnak egy métert hisz szerencsétlensége épp bevitte a város legnagyobb dugójába, amiből ki tudja, hogy mikor fog kikecmeregni. Még az az őrült nagy mázlija, hogy nem siet sehova ahonnan elkéshetne így hát veszély nem fenyegeti, egyszerűen csak utál hosszú ideig egy helyben ücsörögni a nagy semmittevés közepette.
Nem elég, hogy a dugó a világ legunalmasabb dolga főleg akkor, ha nem szól a rádiód valami égből pottyant, senki által nem ismert zárlat miatt és ha nincs a közeledben legalább egy fél literes üveg, hogy bele brunyálj ha úgy tartja szükség. Igaz ez utóbbi esetében inkább izgalomról beszélhetünk, hisz próbára tesz a "könnyíts magadon helyben" harca a pofátlanul erős késztetéssel,miszerint dugd ki az ablakon a pömpölődet és szó szerint "hugyozz a világra de úgy... ablak magasból".
Ha megteszed, jobbára két dolog történhet... a szomszéd kocsiban ülők nagy valószínűséggel két kisgyerekkel kucorognak várva a csodát egy pici Fordban, ami maga után vonja következtetésképpen azt, hogy a szülők undorító perverz disznónak fognak titulálni, olyannak aki megrontja a gyerekek tiszta, harmatos lelkét és rád szabadítják a rendőröket akiktől egészen addig védve vagy, míg bent ülsz a kocsidban százezer másik járgánnyal védve. Mint valami elektronikai, fém, gumi és műanyag alkatrészekből kirakott, színes vázzal erősített erőd. De ez még a jobbik eset, talán még a rendőröket is értékelni fogod, mert van még egy olyan lehetőség, hogy a jó képességű, dugóban is könnyen haladó, kocsik között szlalomozó motoros lekapja a helyéről a szerszámodat ami ugye hát... elég csúnya balesetnek számít a tömegben amivel aztán meg kell küzdeni hisz mentő az ugyan nem fog ide bejutni.  
Ricknek a legnagyobb szerencséje most az, hogy jelen pillanatban csak a folyamatosan tülkölő, hisztis p*csák - tök mindegy, hogy férfi vagy nő, akkor is az! - játszadoznak az idegeivel amik egyre lassabban és lassabban működnek, pedig már huszonnyolcféle módon kiszámolta, hogy miként kellett annak a bizonyos kamionnak lerobbannia ahhoz, hogy egy egész főútnyi, négy sávos autó utat lezárjon mind a két irányból úgy, hogy kettőt-kettőt szalagkorlát választ el egymástól. Úgy néz ki, hogy így nap vége felé mikor kiürül belőle a pirula, és a hatása alábbhagy, akkor a számolgatással és az agyának tornáztatásával a folyamatos gondolkodással és mérlegeléssel se képes olyan mértékű nyugalmi helyzetet teremteni az elméje számára, ami ideális lenne. Mintha kis elektromos töltetek cikáznának és zizegnének a fejében, folyamatosan zúg és csöng a füle, némiképp homályosabban is lát a kelleténél és talán ez az ami a leginkább idegesíti.
Lassan huszadik perce folyamatos a dudaszó, mintha az bármire is vezetne vagy csak segítené a haladást. Mit gondolnak majd átdudálják magukat a kamionon vagy mit akarnak...? A gond csak az, hogy valahonnan érezte, hogy ha csak negyed órával később indul el a megszokottnál és kötelezőnél, - nyavalyás medál - akkor be fog ragadni és valószínűleg nem moccan el onnan túl könnyen. Érezte, hogy azt az utolsó kis simítást már hagynia kell későbbre, úgyis hosszú, álmatlan éjszakák állnak előtte az új helyen, különben egész éjjel szívhatja a fogát. És hát, nem csalódott mert tudta, hogy mi fog történni. Mindenki megy haza, jön dolgozni, nyaralni ami más kontinensen élők számára telelés, épp ezért fokozott lassúságra kellett számítania. Még a híradóban is bemondták, hogy az elkövetkezendő napokban, így az ünnepek elmúlásával semmi nem megy olyan egyszerűen mint kellene vagy ideális lenne. Útzárak mindenütt, balesetek és lerobbanások. Szar lehet így kezdeni az újévet.
Neki viszont jelenleg egyetlen egy dolgon jár az esze. Valamin, ami ködössé és euforikussá varázsolja a tudatát. Ez pedig nem más mint a gyógyszer, amit szed és amit csökkentenie kéne napi szinten, különben kikattan az agya... viszont be kell vallania magának, hogy a puszta gondolattól is agyhúgy követ kap. Nem akar szót fogadni se Marcnak se pedig Georgenak! Épp olyan ez, mintha egy két éves kisfiút próbálnának irányítani és ide-oda pakolgatni. Olyanok, mint az apja aki bár tudja jól, hogy milyen piszok eszes gyereke van, mégis úgy viselkedik vele mintha csak egy tizenéves kis suhanc pondró lenne akinek este tíz előtt haza kell mennie, különben térdepelni fog a sarokban... legókon!
Pedig ő csak a javukat akarja szolgálni a gyógyszer kísérletével, épp ezért se érti, hogy miért verik olyan nagy dobra a dolgot és miért nem bólintanak rá. Először megkérik őt arra, hogy próbálja ki, majd elkezdik lebeszélni mondván túlzásba viszi és még csak véletlenül se rendeltetésszerűen szedi. Hogy mi? Akkor hogy kéne egy gyógyszert szedni? Nem egy korty vízzel felgurítani, hogy aztán nyelv csattogtatva undorodj a hátramaradó kesernyés íztől? Valami különleges rituálés eljárás kell hozzá? Esetleg valami törzsi tánc tábortűznél, seggpelusban, azték királyi maszkkal? Ha ez kell akkor mondják és ő megcsinálja, csak ne azt mondogassák lassan második hete, hogy hülyeséget csinál és azt is látványosan... na de azért ha ilyen táncra kerül sor, nem kér látogatókat!
Megérti ő az aggodalmukat, és a folytonos veszekedések melyek lezajlanak hármójuk között noha komédiába illőek és kifejezetten élvezhetőek - főként Rick számára - mégis valamire utalni akarnak, csak még nem tudja, hogy mire. Persze sejtése az van, ráadásul három is! Többek között: A) tesztelik másokon is, náluk viszont folyamatosan romló tendenciát mutat a szer ami miatt féltik Ricket B) vannak kísérleti patkányok, akik folyamatosan elhullanak bármit is csináljanak, de titkolják, mégis bűntudatuk van emiatt C) rájöttek a zsaruk, hogy mi folyik abban a bizonyos gyárban és visszavontak minden jogot, minden lehetőséget ami a továbbiakban segíthetné őket a fejlődésben.
És akkor mi van az egészségüggyel? Lényegtelen, ezzel nem neki kell foglalkoznia, ő csak egy tesztalany aki élvezi a változást és a fejlődést, elvégre Marc valamint George az aki marketingért felelős. Ők a tervezők és a lebonyolítók míg a gyógyszerészek, kémikusok és vegyszerészek a gyógyszer alkalmasságáért felelnek. Neki csak szednie kell a holmit és élvezni az általa kapott plusz észt, amit nem osztanak minden utcasarkon... még.
Kék tekintetét átvezeti a kesztyűtartóra s lepattintva annak védő fedelét előrehajol, hogy kivehesse azt a maradék egy szemet amit betett magának. Egy nap alatt két bogyó? Mit számít, maximum jól fog aludni az éjjel, vagy éppen nem fog? Miután ajkai közé csípi, rögtön megérzi az ismerős kesernyés ízt, ami kísérteni szokta minden egyes adag után, mégis elhanyagolhatónak véli a hatás miatt...
... a kocsik vad, észveszejtő dudálása lassan alábbhagy, ő pedig teljesen ellazulva, lehunyt szemekkel ücsörög a folyamatosan dörmögő kocsi volánja mögött. A kormányról levette a kezét így az az ölében pihen s egyszeriben meghökkentő nyugalom veszi át az irányítást mindvégig görcsös teste felett. Már nem tikkel a szeme, nem rágcsálja a szája szélét de főként nem dobol a kormányon mint valami idegbajos nagyi, aki egy fakanál és egy fazék segítségével igyekszik elhessegetni a varjakat a kertjéből, mielőtt elcsipegetik a zöldséget. Nem érdekli őt az otthoni ereklye amit a Louvre küldött át neki még a reggeli órákban. Nem érdekli a tudat, hogy mekkora rendetlenséget hagyott otthon amivel Zoyának meg kell birkóznia mint ahogy az se, hogy fogalma sincs, bezárta-e a bejáratit. Talán emiatt tényleg félnie kellene, hisz nem akármilyen értékeket őriz odahaza, de ha most feltennék neki a kérdést, hogy érdekli-e, ő csak megvonná a vállát és rávágná, hogy "sorry de nem!"
Úgy érzi... mit érzi?! Tudja, hogy jelen pillanatban nincs az az LSD, Kokain vagy Speed, ami felérne ezzel a cuccal. Tömheti ő két pofára a füvet ha egyszerűen nem éri el azt amire szüksége van. Ez a bogyó viszont a többivel ellentétben felpörgeti. Nincs idegesítő, kómás bizsergés, nincs zsibbadás a nyelvében és a lábujjaiban, egyszerűen csak két, három perc alatt gyorsul 165ről 200ra, mint egy jól tuningolt sportautó. Épp olyan, mint amiben ül, csak szerencsétlent nem tudja kihasználni ezeken az utakon... az ő agya is épp ilyen. Túl jó, túl gyors és túl eszes de nem lehet eléggé kihasználni.
Színesebbnek, szebbnek látja a világot. Nem kívülállónak érzi magát a gyógyszernek köszönhetően az emberek végtelen kavalkádja között, nem hiszi azt, hogy ő a világ legokosabb harminc emberének az egyike aki csak vesztegeti az idejét és a tudását, pedig mennyi de mennyi megoldatlan rejtély áll előtte a kvantumfizikában vagy csak a csillagászatban. Míg mások azt se tudják, hogy mire képes - munkatársain kívül - hisz nem vág fel vele, nem hirdeti, addig ő csodákat vár magától. Túl magasra tette a lécet amit nem tud megugrani, pedig csak egyetlen egy jó fogásra lenne szüksége...
Szempillái meg-megremegnek ahogy a klíma fújja rá a hűs szellőt, majd a műszerfalra erősített és kihangosított telefonjának vad kiabálása téríti magához, azon túl is a főnöke mély baritonja.
-... mert a kérdéses esetek nem oldják meg magukat mint ahogy a papírmunka se. Rick, figyelsz te rám egyáltalán? Szerinted a falnak beszélek?
- Nem mert nincs körülöttem fal...
- Akkor a műszerfalnak! Le fogom vonni a fizetésedből a mai napot is hallod?! Holnap gyere be mindenképpen mert az asztalodon tornyosulnak a papírok és nem fogja senki megcsinálni őket helyetted. Ha ennyire nem szereted őket akkor ne oldd meg olyan gyorsan az eseteket.
- Akkor mostantól mindig megvárom, hogy heteket tököljetek vele jó? Majd meglátjuk, hogy fog állni a szátok utána - mosolyog a telefon kijelzője felé amin a főnöke egyre inkább vörösödik pulyka mérgében.
- Ne feszítsd túl a húrt, kölyök! Attól még, hogy ekkora elméd van még nem jogosít fel arra, hogy...
-... hogy visszaszóljak akinek csak akarok, tudom. De Főnök egyelőre még szabin vagyok.  Ha úgy látod jónak, vond le a mai napot, nyilván nem ettől fogok tönkre menni. Most viszont ha megbocsájtasz, felgyorsultak a dolgok és tudod, vezetés közben nincs telefonálás. Kijelentkezek! - teszi hozzá még utólag majd nemes egyszerűséggel bontja a vonalat amin tovább haladva kikapcsolja a készüléket. Az este, az éjszaka az övé és nincs szüksége arra, hogy két percenként rezegjen a hátsója miközben valamelyik hölggyel ropja a szenvedélyes, tüzes tangót.
Fogalma sincs, hogy miféle késztetést érez a latinos zenék és bárok látogatásához, mégis egyre többet és többet fordul meg ezen a helyen amit már a pultosok is megjegyeztek. Mit tud tenni, ha egyszer itt vannak a legdögösebb, hosszú combú és mindenre kész nők, akik ideig-óráig eltudják terelni a figyelmét minden rosszról a puszta tánctanaikkal? Jól érzi magát itt, a vérpezsdítő zene közepette, ahogy izzadt bőrfelületek találkoznak egymással, csípők simulnak egymáshoz. Igazán élvezheti az élet mámorító netovábbját amibe vasmarokkal próbál kapaszkodni. És ehhez még csak véletlenül se kell túl nagy ész! Hisz miért van itt? Azért, hogy kikapcsolódjon és szórakozzon vagy, hogy kiszámolja, hogy mennyi az egy négyzetméterre jutó vonagló emberek száma és, hogy egyenként majd összesítve hány liter vizet veszítenek izzadtság formájában? Még szép, hogy a kikapcsolódás a cél, de az, hogy bevette a dupla adag gyógyszert, most mégsem zavarja. Sőt, még csak elemezgetni se akar mint egy jó helyszínelő.
Mint ahogy az sincs ellenére, hogy a hozzá tévedő hölgyemény olyan közel simul a mellkasához és csípőjéhez, hogy tisztán érezheti ez által szívének vad, lüktető tempóját.
- Mivel világosabb lenne a hajamnál, olyan lennék mint egy tarka tehén. Itt-ott világos, másutt meg sötét - szélesedik vigyorrá az imént megjelenő mosolya. Tetszik neki a nő. A külső giccs amit magára vont a rúzs és miniszoknya álcájával mégis elfedi azt a valakit, aki valójában lehet. És, hogy ezt miből szűrte le? A szeméből. Hisz a szem a lélek tükre és nagyon erős kettősséget érez a külsejét és való énjét illetően. Talán most épp erre van szüksége neki is... arra, hogy ne önmagát adja egy olyan ember társaságában, aki szintén nem akar önmaga lenni.
Játszunk! Játszunk hát szerepet.
- Élni jöttem. Remélem a te értelmezésedben ez belefér a "valami más" kategóriába. Ha beszélgetni akarnék akkor nyilván nem olyan helyre száműzném magam ahol bőg a zene és izzadt mellek csapkodnak az arcomba miközben próbálom átverekedni magam a hatalmas tömegen, és még egy gyufaszálat se lehetne leejteni mert két csípő fenntartaná, míg azok egymáshoz dörzsölődnek. De abból a szempontból jó megközelítés, hogy beszélni nem csak hangkifejezés útján lehet - vonja fel a szemöldökét miközben félrebillentett fejjel tanulmányozza az érdekes körülmények között, hozzá pimaszul közel kerülő nőt, akinek még csak a nevét se tudja, de talán nem is szükségeltetik a ma estéhez.
Kékjei egy pillanatra a zenészek felé lesnek, ahogy egy ismerős, Paso Doble ritmust kezdenek el játszani. A szórakozóhelyen nincs megszabva, hogy mindenki tisztában legyen a táncok lépéseivel, egyszerűen csak azért vannak itt, hogy jól érezzék magukat ők viszont latinos létükre adják az alap hangulatot és az illő zenét.
Jelen pillanatban egy olyan tánc ritmusát, ami bikaviadalt testesít meg egy nő és egy férfi érzéki táncával. Míg a férfi a matador, addig a nő piros kendője, körülöttük pedig ott van a láthatatlan bika. Flamenco lépéseket egyesítenek olyan elemekkel, melyek leginkább egy arénabeli küzdelemre emlékeztetnek. Ritmikus haladó lépés ahol a sarok és a féltalp kap hangsúlyt. Hatvankét ütemet kell végiglépkedni egy perc alatt. Hogy honnan tudja mind ezt? Foglalkozott a spanyol szokásokkal, táncokkal és népi hagyományokkal, hisz megannyi fontos ereklye származik az ő országukból. Szüksége van az alapok lefektetésére nem? Viszont a legtöbbet mégis azon gyönyörű hölgyek taníttatása nyomja a latba, akik most is itt vannak a soraikban, mint tüzes latin táncosnők. A hely sajátossága, hogy minden éjjel két-három fiatal nő és férfi tanítja a vendégeket táncolni.
- Esetleg a pingvintotyogást ismered?... fokozottan élvezetes, ha a két lába között tojást cipel - teszi fel a kérdést pimasz mosollyal, majd a ritmust elkapva egyszerűen csak megforgatja a lányt s négy határozott fordulást követően már a körülöttük lévő táncosok útján járnak. Nem finomkodik, hisz pont ez a tánc nem engedi meg azt, hogy óvatosak legyenek egymással...

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Jan. 01, 2016 4:20 pm Keletkezett az írás




Alarick & Crystal


Ritmus, pezsgés majd csend. Ezt szorozd meg tizenkettővel és megkapod egy átlagos évemet. Feltéve persze ha van még számomra hátra annyi, feltéve, ha Isten nem rendelte másképp nekem. Adam atya szerint minden okkal történik, és semmit sem a véletlenek szülnek. Nagyszerű! Ezek szerint oka van annak, hogy ez történik velem, csak éppen engem elfelejtettek ebbe beavatni. Azért szerettem idejönni, mert egyedül legtöbbször nem távoztam. Az ital és a pezsdítő zene az esetek nagy hányadában megtette a hatását. Persze voltak félresiklott esték, amikor a gyógyszerek mellékhatásai hamarabb jelentkeztek semmint arra számítottam volna, és csessze meg az egész istenverte világ a kézremegést, a gyomor rándulást, vagy éppen azt, hogy a fények egyetlen ponttá szűkülnek a szemeim előtt, és csak annyira marad erőm, hogy a női mosdóig eljussak. Elterülve a hideg, piszkos és legtöbbször nedves lábnyomokkal tarkított kövön. Átlépnek rajtam, magam felett érzem elhúzódni a parfüm, a klór és a női testek szagát. A hányinger kerülget, érzékeny vagyok a szagokra egy ideje, csak még nem tudom melyik gyógyszerem okozza. Már mondtam Marvelnek, hogy nem akarom őket szedni, de azt mondta vagy ez vagy a kemó. Akkor inkább ezek. Azok az esték üresben peregnek tovább, az órák számolatlanul telnek a következő szabad napomig, amikor megint lejöhetek ide, vagy a parton található bárok bármelyikébe, a lényeg, hogy ne a gépből üvöltsön a semmire sem jó zene, mert arra legfeljebb csak rángatóznak még jobban az izmaim. Én szerettem az élő zenét, szerettem ha a hangszerek hangja közvetlenül hozzám jut el, megcsiklandozva a dobhártyámat. De nem kedveltem a klasszikusokat, azokra aludni lehet, meg legfeljebb szeretkezni. De mindkettőt nagyon és hosszan. Ma este eredetileg máshova készültem de tekintve az egész körtáncot, amit kijutva a mosdóból végigprodukálok a pulttól haladva, azt hiszem mégis jó döntés volt ezt a helyet választani. Jó a felhozatal és nem utolsó sorban a koktélom is kellően ütős a bennem kavargó temérdek medicinával karöltve. Marvel szerint nem vezet semmi jóra, ha minden ilyen alkalommal alkoholt küldök utánuk. Miért? Amúgy használnak bármit is? Meg fogok tőlük gyógyulni? Ha nem iszom utánuk piát, akkor találni fognak nekem egy alkalmas donort, aki majd kölcsön ad egy kicsit a benne kavargó egészséges csontvelőből, hogy legalább esélyem legyen egy kicsit élni? Vagy netán lesz egy olyan faszi az életembe, aki hajlandó lesz egy félig a sír szélén táncoló nőt maga mellett elviselni? Aki a reggeli mellé még egy tányérra elegendő vakcinát is bedob? Egy olyan nőt, akit lehet előző éjjel még forrón ölelt, de a következő reggelen már csak a kihűlt teste fekszik csupán mellette? Marvel és Adam is azt kérdezte tőlem, hogy mire jó ez az egész ámokfutás, hogy miért váltogatom a pasikat az életemben, mintha csak ruhákat próbálgatnék a boltban? Miért van az, hogy magam mögött hagytam egy öt éves kapcsolatot, hogy Jacksont egyszerűen és kérdések nélkül kidobtam, holott ő kitartott volna mellettem. Egy francokat! Ott hagyott volna abban a pillanatban amikor egy nyáladzó egy éves szintjére süllyedek az utolsó stádiumban. Mikor esetleg nagy nehezen ráveszem magam a kemóra, és kihullik  a hajam, amikor a szám cserepessé válik, és a nevemet sem tudom leírni….de még a kezeimet sem megmozdítani. Az ég áldja meg őket, még csak 28 éves, nem ítélhetem arra, hogy velem maradjon akkor is amikor tényleg rosszabb leszek mint a nagyanyja. Hát ezért….ezért, mert egy hónap túl kevés idő, hogy igazán megismerjük egymást….egy éjszaka még kevesebb, néhány együttlét pedig főleg. Úgy vallottam, hogy egy hónap után kezd el gondolkodni azon az ember, hogy vagy komolyabbá fűzi a dolgot, vagy kilép. Nos, én ezt könnyítem meg, mert én lépek ki. Néha hazugsággal, néha megmondom az igazat, néha meg egyszerűen szó nélkül teszem amit teszek. Soha egyetlen percre sincs semmi ami visszatarthatna, és ha fáj is valami ott legbelül akkor azt elintézem azzal, hogy visszavonulok a templom csendjébe, és az Úrnak mondom el mennyire egy mocsokláda vagyok, úgy alaphelyzetben. Szeretném azt gondolni, hogy nem vagyok, de ha jó mélyre ások magamban, akkor nem is látok mást csak azt, hogy elromlottam. A testem betegsége megfertőzte az agyamat és a lelkemet is. Pördülök, és lassan a világ is pördül velem, a szórakozóhely könnyed ritmusaiba ásom be magam, hogy néhány villanással az időben repüljek vissza. Azokhoz a napokhoz amikor az egész elkezdődött, amikor kiderült, amikor tudtam, hogy ezzel vagy együtt kell élnem, vagy keresek egy sziklás partot és a mélybe ugrom. Úgysem tudok úszni, még ha túl is élném, elnyelne a víz örökre. Nem vagyok szuicid alkat, úgyhogy ezt az ötletet elvetettem, maradt hát az az életvitel, amelyet jelenleg is folytatok, aki egyébként soha nem voltam korábban. Bassza meg, még a szüzességemet is steril körülmények között veszítettem el. Persze ha sterilnek nevezzük a kórház és a hullaház közötti balzsamozót, és az ottani orvos fertőtlenítő szagú kezét. Egyetemista voltam, tele tervekkel, aztán ezek mind félre lettek dobva abban a pillanatban, hogy beleszerettem a kellemes modorú, simulékonyan behízelgő modorú belgyógyászba. Mit is vártam én ostoba? Holtodiglant, pár könnyed menet után? Kidobott, és felhajtotta az újabb medikát. Ennyi, ennyiről szól semmi másról, és ezen még az sem változtat, hogy hetekig szarul voltam mint a lagzis kutya, mert szó szerint belebetegedtem. Azóta az orvosok tabunak számítottak….egészen tavaly áprilisig.
– Piszkosul rosszak az eredményeid, Crystal. Csinálnunk kellene még egy vérvételt. Lehet szennyezett volt a minta.- Marvel hangja kétségbeejtően csendült, mintha azt akarta volna nekem mondani, hogy éppen most szárad a tinta a halálos ítéletemen valahol Isten ujjai alatt. Én aki feltétel nélkül hittem, én aki a lelkemet is odaadtam volna neki, aki próbált jó lenni, csak nem mindig sikerül, én aki szerettem volna jó gyermeke lenni az Úrnak, én kapom ezt a kegyetlen büntetést. Halálra ítélt, úgy, hogy még lélegzem, és közben elvárta volna tőlem, hogy ugyanúgy éljek mint azelőtt.  Bárcsak szennyezett lett volna az a minta, de nem volt az, és két hét múlva a biopszia csak alátámasztotta az orvos diagnózisát: második stádiumos, és sajnos nem éppen a legjobb eredményekkel. Túl alacsony vörösvérsejt szám, a csontjaimban lassan belépő, eddig ismeretlen fájdalom pedig még inkább az újdonság erejével hatott. Ehhez kellett volna hozzászoknom, szedni a gyógyszereimet és élni úgy mintha mi sem történt volna, mintha minden rendben lenne, egy betegség, amiből majd fel fogok épülni. Vagy nem. Inkább ez utóbbi. Bassza meg az egész világ, nem fogok élve haldokolni úgy, hogy közben semmit nem csinálok, csak mosolygom mint  a jó kislányok. Nem akarok jó kislány lenni többé!
– Crystal, a gyógyszerek mellékhatásai igazán elhanyagolhatóak, szóval kérlek ne te döntsd el, hogy melyiket veszed be és melyiket nem!- Marvel nem tűrt ellentmondást, éreztem ezt a hangsúlyából, meg ahogyan összeráncolta a szemöldökét. Összefutottak, összeértek a ráncolt homloka tetején. Tudtam, hogy komolyan mondja, de kábé leszartam. Én akarom eldönteni mire van szükségem. Ha meg akarok halni akkor azt is én akarom eldönteni. De nem akartam….élni akartam, mert szerettem élni. Nem dönthettem róla, hogy megszülessek vagy sem, anyám kidobott egy zárda előtt, mint egy csomagot, amelyet rossz helyre kézbesítettek. Apácák neveltek fel, egyértelmű volt, hogy milyen nevelésben részesülök, és talán soha eszembe sem jutott volna lázadni az egész ellen, ha nem ér el a betegségem.
– Marvel, hagyj már békén ezzel!
- Ugyanezt mondod a betegeknek is akiknek vigyázod az álmát a műtétek alatt?
- Cseszd meg, ez övön aluli volt!
- Tudom, úgyhogy legyél jó kislány, és szedd be a gyógyszereket!- hát beszedtem, de jó kislány akkor sem leszek. Nem hagytam fel azzal az életvitellel, amit elkezdtem és nem is fogok. Mindenkinek jó ez így. Vannak férfiak akik kifejezetten szeretnek így élni, és én is csak ennyit tudok adni. Hol a hiba? Azt hiszem ott, hogy a mellékhatások egyre sűrűbben jönnek elő, és néha már az egy hónap is túl sok, hogy kiderüljön valami nem stimmel velem. Ennyi idő alatt gyorsan rájönnek, hogy nem drogos vagyok, hanem beteg….beteg, aki haldoklik. Ott ülök a fürdőben, hátam az ajtónak támasztva és Michael, az éppen aktuális valamelyik nyári hónapos, segíteni akar. Ellököm a kezét és közlöm vele, hogy takarodjon, most azonnal, hagyjon magamra, egyedül akarok lenni. Mi árulja el, hogy mégsem? A szemeim. Azokkal képtelen vagyok hazudni. Az olyasmire születni kell. Most vajon el fognak árulni ennek a pasinak, akinek a karjában kötöttem ki végül, és aki ha nem fog meg a derekamnál, akkor meglehet én kapaszkodom bele a nyakába még jobban hozzá simulva, és én nem engedném? A válasza meglep. Valami másra számítottam. Kényszeredett eléggé túlfűtött nevetésre, amely mögött ott rezonál, hogy fogjam be, és haladjunk….hova is?
– Ebben a sötétben talán az is olyan kurvamindegy!- ha visszavedlek szépen fogalmazóvá akkor tovább tépegetem magamról pikkelyenként az olcsó nő jelmezét és még azelőtt lebuktatom magam, hogy egyáltalán eljutottunk volna minimum egy csókig. A férfiak nem szeretik az okos nőket. A férfiak azt szeretik, ha a nő szája néhány arasszal lejjebb jár kitartóan mint ahol én példának okáért vagyok jelen pillanatban. A válasz hallatán elhúzom a vörösre rúzsozott ajkaimat és nagyon finoman végignyalom az alsót, ha ettől lassabban csinálnám, az már egészen mást jelentene. Jelenleg annyit, hogy megint valamelyik gyógyszertől kiszáradt. Persze….könnyebb arra fogni, semmint arra, hogy hatásvadász vagyok. Óvatosan billentem én is oldalra a fejemet, pontosan tükörképeként az övének.
– Hm…ahhoz képest, hogy nem beszélgetni jöttél, túl sokat jár a szád.- na igen. Túl sokat ahhoz, hogy kíváncsivá tegyen ő vajon miért tart még mindig a karjában. Vajon mit lát? Egy szépen felöltözött csajt, akit gyorsan lezavar ma este, és szerencsés esetben rúzzsal felvésve ott hagyom egy szalvétán a számomat az éjjeli szekrényen, aztán vagy felhív vagy nem? Vagy egy nőt, aki ugyanezt végigcsinálja, csak jó esetben a valódi számát hagyja meg, nem valami kamut. A paso doble hallatán elmosolyodom.  Mintha csak nekünk találták volna ezt most ki. A tangóval ellentétben ebben a táncban a legkevesebb az érintkezés. Sokkal inkább sugalmazás semmint valódi, összesimuló szenvedély. Azt kedveltem benne, hogy itt hangsúlyosabb volt amit megtehetnél a másikkal, semmint az amit valójában meg is teszel. És ez sokkal szenvedélyesebb tud lenni, még a rumbánál vagy éppen az argentin tangónál, ami köztudottan akkor a legjobb, ha a testek elnyelik a fényeket annyira eggyé válnak. Eltoltam magam tőle, remélhetőleg nem az erőszakos fajtából került ki, és mosolyogva perdültem egyet. Francba, tudtam, hogy nem ezt a szoknyát kellett volna választanom! De egy ideje már igencsak a rögtönzések híve vagyok, szóval lehajoltam, és apró kis miszlikbe felszaggattam a ruhámat, pontosan derék magasságig, olyan volt rajtam a korábbi szűk darab mintha vékony kis csíkocskákból szabták volna. Na mindjárt más! Felegyenesedtem, ahogyan két oldalt a csípőmön végigsimított a kezem és velem szemben ott állt egy másik fazon. Mi az istenharagja van ma este? Minden férfi egyszerre lett kanos? A zene egyre jobban beindult, én azonban nem követtem az előző metódust, és nem fordultam bele a következő alak karjába. Győzött a kíváncsiságom, és a lehetőség, hogy ez most talán nem egy éjszaka lesz….kellett már az a tetves egy hónap, ha már a december is hiányzott, őszintén….még akkor is ha a mellékhatások egyre elviselhetetlenebbek voltak. Majd megoldom, majd igyekszem megoldani. Visszafordultam és egy határozott mozdulattal egyenesedtem ki előtte, de nem simultam vissza a karjába. A kérdés hallatán azonban azt hiszem még inkább elképedtem. És mielőtt még határozottan megpörgetett volna az előbbi irányba, ahonnan visszafordultam hozzá nevetve.
– És ma éjjel mi szeretnél lenni: pingvin…palimadár, vagy azt akarod, hogy valami egészen más állatot szabadítsunk ki?- nem akarom, hogy finomkodjon, és én sem fogok. A csípőmre csaptam a kezem, lebbentek a ruhám szakadt csíkjai, és a fejem hátravetve a hajam átcsiklandozta a csupasz hátam. Aztán visszahúztam a fejem és ahogyan ránéztem a pillantásom beszédes volt:
„Támadj!”


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Jan. 02, 2016 2:51 am Keletkezett az írás







Crystal and Alarick



"...Sose tudhatjuk, melyik a zsákutca, melyik az elágazás. Mint ahogy azt sem tudhatjuk, mikor változik meg az életünk. Csak akkor látjuk, amikor már megtörtént...."



A dudaszó megfosztatott abban a pillanatban, hogy nagy nehézségek árán átevickélte magát az autótengeren amit egy oldalán fekvő kamion tartott fel kőkemény háromnegyed órán keresztül. Már csak az a kérdés, hogy mi a rosseb történt, hisz se fagy - mily meglepő - se pedig olajfolt nem volt az úton, amitől az a nagy, böhöm szörnyeteg csak úgy megcsúszhatott volna, hogy aztán oldalával, a rakterének legnagyobb részével az úton fekve kössön ki.
Biztos úgy gondolta a sofőr, hogy közelebbről megvizsgálja az aszfalt minőségét és hőmérsékletét, csak épp arra nem gondolt, hogy ha kiszáll a monstrumból, minden könnyebben történik és még őt se viszik be a kórházba ki tudja, hogy milyen végtagtörés miatt. Mákja van, hogy ennyivel megúszta, hisz történhetett volna ez másként is.
Viszont azzal, hogy nem játszanak különböző, összeegyeztethetetlen szólamot az autókürtök, új hangszerek léptek be az életébe ezzel is izgalmassá, tüzessé varázsolva az éjszakáját. Egy kis gitár pengetés izgatón és csábítón, kasztanyetta kattogás mint tangó és paso doble alap...tuba és harsona, csörgős hangszerek és dobok. Kell is ennél több?
... kell hát... díszes kiegészítők, az éjszaka gyémántjai szűzies de hazug fehérbe, tüzes bordóba vagy szenvedélyes feketébe öltözve. Kecses vonalak, elbűvölő idomok és fekete, izzadságtól átnevesedett csillogó hajkoronák.
Acélkék tekintetét le se veszi a bárban csörgő, formás idomaikat vad ritmussal rázó táncosokról, kik úgy pörögnek és forognak körülötte, mintha legalábbis forgószelet akarnának feltámasztani, ezzel némi levegőt préselve a fülledt melegbe, ami leült a bár közepére... pontosabban a tánctérre, ahol nem is érti, hogy miért toporog, hisz nincs az a felfújt mell vagy karmazsinra festett csókra hívogató száj, ami most letudná őt kötni.
Meglehet, hogy a barnítóval bekent vagy épp természetes színű hosszú, izmos combok felkeltik az érdeklődését és akaratlanul is végigvezeti a tekintetét egy-egy szőke esetleg éjfekete hajú teremtésen akik hívogatón, csalogatóan méregetik őt, de semmi késztetést nem érez afelől, hogy egy lépést is tegyen feléjük. Miért tenné? Nem holmi sületlen szövegelés miatt jött ide egy-két buta fruska társaságába akik csak arra jók, hogy nap végeztével illedelmesen közelebb vonja magához kecses csípőjénél fogva, hogy aztán a bár hátsó szobájában vagy épp a mosdójában hámozza ki díszes öltözetéből és hangos sóhajok, nyögések sorozatában élvezzék a latin táncok igazi tüzét.
Neki jelen pillanatban olyan nőre van szüksége - és általában ilyen kell neki mindig - akinek látja a szemében az értelmet, mégis kihívások elé állítja olyan módon, ahogy az élet soha nem szokta. Olyan titokzatos kis kapukat nyit ki előtte, amit még egy őskori szerszám vagy azték sír se, pedig ha valaminek a szerelmese, akkor az ereklyéknek és a régi, történelmi, művészettörténeti kincsek egyvelegének biztos. Valamint ha nagyobb titka van, mint amilyen titkot annak a nyavalyás órának a leállítása rejt, amit Zoya tett le neki az éjjeliszekrényre... ma reggel példának okáért, fogalma nem volt, hogy kell kikapcsolnia és csak csilingelt fél órán keresztül míg el nem jutott odáig, hogy határozottan a földhöz vágja. Ezzel a barbársággal megszűnt létezni a vad csörgés és még csak heringszagú száj se kellett hozzá vagy vörös arcszőrzet, mint régen a vikingeknek.
Na ha ezt a titokzatosságot valaki átlépi, megugorja, mint amit a csodálatos ezüst "ruhába" öltözött, de ma már romjaiban a kukában heverő óra rejtett, akkor nyert ügye van az adott hölgynek.
Ajkait a magával hozott pohár pereméhez érinti, hogy egy korty Brandy-t letudhasson ám ahogy egy hosszú, manikűrözött ujjakban végződő női kéz végigsimít a karján majd az oldalán, egészen le a nadrágja öléig, profilba fordítja a fejét a mögötte ácsorgó, melleit a hátához feszítő nőhöz, hogy az láthassa  reakcióit.
- Nem ellened irányul, de ez a nadrág ma a helyén marad, Rose.
- Nem kívánsz? Akkor legalább csörögjünk egy kicsit, vagy talán... túl sok volt ma már  a szórakozás?... Nyomozó? - ugráltatja meg szépen ívelt, egész vékonyra szedett szemöldökét mely az orra felé szélesedik. Műszempillái akár a bogár lábai merednek kifelé a szeméből az összeállt, nagy mennyiségű sminknek köszönhetően, sőt a piros táncos ruhája a fekete pöttyeivel együtt ténylegesen egy katicabogár érzetét kelti.
- Hol hagytad a csápjaidat, szivi? - újabb korty ital, kérdésre reakció gyakorlatilag semmi, még egy vállvonás sem. Nem kívánja? Nem hát! Bogarakkal nem szokott hálni, inkább galádul eltapossa őket, táncolni pedig főleg nem maximum eszeveszett csapkodásba kezd és körbefutja a házat, ha épp darázs kergeti. A fogócska pedig aligha nevezhető táncnak. Most pedig nem is kelti más érzetét a lány Rickben, mint, hogy ő egy darázsderekú katica.
- Nézd, ott jönnek! - mutat el az amazon füle mellett a feléjük közeledő nagyra nőtt táncos gyerekre, akinek igazi pödörnivaló latinos bajszai vannak. Csápoknak tökéletesen megfelelőek. És azzal, hogy Rose elfordul tőle egy másodperc röpke töredékére, ő már sarkon is fordul, hogy beolvadhasson a tömegbe. Szabad kezének ujjaival fürgén kiold még egy gombot az ingén miközben a pohár a pultra kerül, őt pedig magával ragadja a tömeg, hogy új ismertséget kössön egy még soha nem látott csinos arc tulajdonosával.
Már a pillantása is sokkal több izgalmat rejt, mint amivel a mai napon Rose, vagy bármelyik táncosnő szolgálni tudott volna. Kicsit olyan érzés van benne, mintha bordélyba jött volna. Ennyire rajonganak a nők az eszes pasikért, vagy mi a fene? Az utóbbi napokban a fekete dámát és a négy barátnőjét alig tudja levakarni magáról, ehhez pedig szimplán annyi kellett, hogy megtanítsák neki az alap tánclépéseket amit kíván a latin. Ha már gyorsan tanul, akkor biztos ő az Isten? Vagy mi a jó eget várnak? Nem meglepő hát, hogy már második alkalom, hogy megpróbálja őket lepattintani s míg tegnap ez kicsit sután, inkább kisfiús szégyenlősséggel volt csak kivitelezhető, ma már bevetette csalafintaságát, csak kicsit többet kellett innia, mint egy nappal ez előtt.
Utoljára két évvel ez előtt látott ilyen tekintetet, mikor még teljesen józan volt, nem állt semmilyen szer hatása alatt, de ennek ellenére akkor még nem tudta értékelni az ilyen idéző, sokat sejtető pillantásokat, mint ahogy a nőt sem, aki hónapokon át küzdött azért, hogy Rick végre észrevegye őt. Egy eltékozolt tehetség volt, egy művész, aki a festményeivel kereste a pénzét miközben jógát tanított az anyja tánctermében. Egy fiatal de gyönyörű lány, aki nem tudta teljesen kiélni a vágyait a szenvedélyében... eladta magát az életnek és hagyta, hogy a kegyetlen, piszkos lelkek magával ragadják őt s az a kedves, bájos teremtés akit Rick olyan jól ismert, - mint a szomszéd lányt - megszűnt létezni.
A férfi már nem látta többet a nyári lenge ruháiban, melyekben leginkább egy kis tündérnek hatott kint a kertváros rózsái között. Természetes aranyszőke haját tinta feketére festette és kleopátra frizurára vágatta, hogy aztán öltözetét is lecserélhesse necc és bőr holmikra. A titka és a kérdések miértje, melyek tömegestül merültek fel Alarickban, soha nem derültek ki és valószínűleg már nem is fognak, hisz a lány azóta Sydney temetőjében nyugszik mellette ugyan akkor elhunyt két éves kislányával, szerelmének gyümölcsével...
Csillogó szemek, igéző tekintet... kellemetlen mégis kérdéses modor. Furcsa nő, s még annak ellenére is, hogy jó emberismerő, lát benne valamit amit ő nem tud megfejteni. Amit még(!) nem tud megfejteni de próbálkozni fog, hisz a felcsendülő zene pont jó arra, hogy a kettejük között keletkezett, vagy még be nem töltött űrt valamilyen módon megtölthessék. Mind ezt anélkül, hogy olyan sokszor kellene érintkezniük... talán a mozdulatok mindent elárulnának?
Rick szeme sarka megrándul a csípős szó hallatán s halkan fel is szisszen, mintha legalábbis megégette volna őt a jelentésének súlya.
- Nem illik az arcodhoz a trágárság - kellemes, szép arca van, inkább becsületes és önérzetes vonásokkal, sem mint közömbösséggel és pofátlansággal. Furcsa ellentétek keverednek benne egymással, épp ezért is érdekli őt annyira a folytatás. A mai nap legnagyobb talánya talán ez a nő lesz... és, hogy hol fognak kikötni? Fene se tudja!
- De amíg nem úgy beszélek mint ahogy te, nem fogok elnézést kérni. Túl sokáig hallgattam ma, elzsibbadt a nyelvem, sajnálom - valójában nem mosolyog, de a szeme mégis. Sunyi! Ravasz tekintet ez, amit a jeges kékek még inkább kiemelnek és még akkor se segít elhitetni a másikkal azt, hogy nincsenek hátsószándékai, ha annyira próbálkozik, hisz ez az arc képtelen a hazugságra. Gyakorlatilag még a gyarló, embert próbáló gondolatok is kiülnek rá és csak erőnek erejével tudja elérni azt, hogy egy közömbös maszkot húzzon fel a saját, és mások érdekében.
A paso doble az ő zenéjük... valami, ami kíváncsian puhatolózik az oldalukat böködve, hogy mégis mit tennének egymással? Mit tehetnének, ha ez egy másik műfaj lenne, így csak egymás kisugárzására, lelki és mentális erejére és tanultságára támaszkodhatnak, hogy mennyire vannak otthon a műfajban. Kíváncsi arra, hogy a nő miként reagál a mozdulataira, hogy fognak megbirkózni a sokszori érintetlenséggel, hisz van ám, hogy csak úgy keringenek egymás körül, mintha egy láthatatlan anyaggal lennének bevonva, ami komoly fájdalmat szül, ha hozzáérnek a másikhoz.
Mind ezek ellenére épp olyan szenvedélyesnek kell lenniük, mint amikor ízületek találkoznak ízületekkel, combok fonódnak combok köré. Ha közel is kerülnek egymáshoz, olyan pontosnak és ügyesnek kell lenniük, könnyűnek de határozottnak, mintha egy vékony héjú fürjtojást rejtettek volna a csípőjük közé, aminek nem szabad leesnie, különben kiesnek a játékból.
Féloldalas mosollyal, halk szusszanással veszi tudomásul, hogy kénytelen hátrálni egy-két lépést a lendülettől, ahogy a nő taszít rajta egyet. Válla és a háta egy másik pároshoz ér, de nem tülekszik tovább és azok nem is reagálnak rá, csak folytatják elkezdett táncukat nem is törődve a külvilággal. Jelenleg Rick sem csinál mást, csak figyeli az előtte álló nőt, aki egy pördülést követően rögtön a ruhája megcsonkításába kezd. Erre nem is reagál, inkább csak félrebillenti a fejét, hogy úgy figyelhesse az érdekes műveletet.
Micsoda temperamentum!
Legközelebb ő maga csak akkor mozdul, mikor a névtelen hölgyemény elég közel kerül hozzá ahhoz, hogy hosszú ujjait a csuklójára fonja és annak tartásával olyan határozottan pörgesse meg egymás után többször is, mintha legalábbis gyakorlott táncos lenne akinek az a feladata lévén férfiből van, hogy vezesse a nőt aki most a vörös posztó. Ha pedig ezt veszi alapul, akkor nem szabad finomkodnia, nem óvatoskodhat még akkor se, ha megfogalmazódik benne a gondolat, hogy esetleg fájdalmat okoz.
Mindvégig egyenes háttal áll, nem pillant le idegesen, félve a gondolattól, hogy mikor tapossa meg partnernője vagy esetleg más párok lábát, elvégre igazán szűken mozognak a kemény, sötétvörös parkettával kirakott területen.
- Nézzük meg mire vagy képes - utal itt arra, hogy jelen pillanatban csak a hölgy személyén múlik az, hogy milyen állat lesz az, aki elősettenkedik Rick lénye mögül. Egy "násztáncot járó" páva? Esetleg egy megtermett, erőtől duzzadó tigris? Talán egy származását meghazudtoló latin csődör? Minden a nőn múlik és a közöttük lévő tűzön, harmónián, összhangon.
Beszédes pillantása láttán előrébb lép, hogy immáron együtt pörögjenek a táncoló párok között gyors léptekkel, szenvedélyesen tekeregve egymás körül. Egyetlen érintkezési pontjuk van. Ez pedig nem másik mint a kezük csak, hogy ne tudjanak elszakadni egymástól és, hogy közösen tudják tartani az iramot valamint a formációt. Fekete bőrcipőjének sarka dobban egyet mikor egyenes háttal megáll, s felhúzza a csípője magasságába a nő lábát így hátradöntve annyira, hogy a földet érintő lába az övé mentén egyenes maradjon, de az amelyik a levegőben van, Rick ösztönzésére a csípője köré fonódjon. Innen nézi végig vágyódó pillantásokkal, ahogy a kecses vállak és mellkas megfeszül, ahogy a mellei kissé hátra buknak a nyaka irányába... gyönyörű látvány!

Zene, mozdulatok



Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Jan. 02, 2016 4:04 pm Keletkezett az írás




Alarick & Crystal



1999. március…
A karmelita rendház főnővére öles és kimért léptekkel lódult meg a folyosón, arcáról semmi jót nem lehetett leolvasni. Már megint Crystal….érezte ő annak idején, hogy nem jó ötlet itt tartani, és szabadabb, világiasabb szellemben nevelni ezt a lányt, de az akkori rendfőnök asszony nem hallgatott rá. Most pedig már a főesperes is a pártfogásába vette így aztán csak belső szabályozásokkal és tiltásokkal képes hatni rá. Jobban mondva nem hatni, mert most sem találja sehol, holott a délutáni húsvét előtti lelkigyakorlaton kellene részt vennie a többiekkel a Szent Teréz kápolnában. Már az egész épületet felkutatta, de nem bukkant a nyomára, így aztán maradt az egyetlen ember, akiben a lányka megbízott, és aki tudhatja, hogy hol lehet: Margarite nővér. A kis barna hajú úgy követi a tanácsait, útmutatásait, mint valami készséges állatka, csak rá hallgat, és csak az ő döntéseit hajlandó elfogadni, mindenki másé pusztán iránymutatás a számára, de nem mérvadó. A nehéz tölgyfaajtó olyan lendülettel nyílik meg előtte, mintha valami könnyű pozdorja lap lenne, és úgy lép be a puritán berendezésű aprócska kis cellába. Margarite, ez a szelíd, gesztenye barna szemű, ötvenes éveiben járó, rejtett mosolyú nő a falon található kereszt előtt térdelve imádkozott, amikor is hirtelen pillantva hátra meglátta a főnővért. Gyors ütemben vetett keresztet, majd illendően megállt a nagy darab asszonyság előtt, és tisztelettudóan hajtott fővel üdvözölte.
– Az Úr legyen veled, Eliza nővér. Miben lehet a szolgálatodra?
– Merre van Crystal?- nem finomkodott, nem pazarolt szót semmi másra, csak azt akarta tudni, hogy az a lány, aki ellentmond mindenféle szabályozásoknak, pedig mindössze még csak 16 éves éppen merre jár?
- Tánc órán van a belvárosban. Egy igen jó nevű tánciskolában, ahogyan minden héten, három alkalommal, két órákat alkalmanként.- Eliza szemei óriási labda méretűvé kerekedtek, kinyitotta, majd becsukta a száját, egyszerűen nem akart hinni a fülének.
- És ezt mégis ki engedélyezte számára?
– Engedelmeddel, Richard főesperes, éppen egy hónapja. Én pedig felügyelem, hogy minden alkalommal megfelelő időben térjen haza. Kérlek nyugodj meg Eliza nővér!Vigyázunk Crystal-ra, elvégre ő csak egy kislány, nem a rend tagja. Nem várhatjuk el tőle, hogy úgy éljen ahogyan mi. Még nem döntött….és az előző rendházvezető rendelkezései szerint neki kell ezt megtennie, éppen két év múlva. Ha nem a rendet választja, akkor megfelelő módon kell útjára bocsátanunk.
- Isten meg fogja még büntetni ezt a lányt azért ahogyan él!- horkantott fel a rendház vezető asszony, majd egy szempillantás múlva óriási robajjal záródott be mögötte az apró cella ajtaja. Margarite megrázta a fejét, és csak remélni merte, hogy a nő előző mondata inkább csak a düh szülte kirohanás semmint átok.
***

Mindeközben a belváros egyik felkapottabb tánciskolájában Crystal éppen a mambo lépéseit sajátította el az egyik oktatótól. Az egyik….ha nem az egyetlen aki kizárólagos jogot formált az őzike szemű fiatal teremtés tanítására. Nem tudta volna megmondani mi zavarja benne jobban: hogy úgy bújik meg a karjában mint egy engedelmes kis baba, vagy az, hogy az egész közben tartózkodóan távolságtartó, és kimért. Bár talán nem ez a legjobb szó erre, hanem az, hogy fél élvezni az életet. Fél attól, hogy talán többet is kaphatna tőle. A főnökasszony figyelmeztette rá, hogy Crys még kiskorú, és különben sem szeretne összetűzésbe keveredni az egyházzal, lévén, hogy az egész családja mély áhítattal és alaposan megcsapolt pénztárcával áldozik nekik. Szóval igyekezzen ne végigtapogatni a fiatal kis teremtést még a tangó oktatása közben sem. Látja amit lát, és tudja, hogy amit Greg csinál, az hírből sem oktatás. Még egy ilyen és repül, ne éljen vissza a bizalmával. A férfi látszólag megértette és beleegyezett, de úgy tűnik ahányszor csak eljön a lány, a nagy ígéretekből tákolt fal úgy omlik le, ahogyan a gátak szakadnak át a nagy áradásokon tavasszal. Mint most is. Nem tud neki ellenállni, és ezen még az a tény sem változtat, hogy Crystal mindössze 16 éves, ő pedig két éve nős. Szereti a feleségét, mégis mi a francot akar ettől a lánytól? Talán le kellene adnia, és nem tanítania tovább, át kéne adni másnak az oktatást, de képtelen rá. Valahányszor veszi a fáradtságot, hogy megtegye, mindannyiszor vág bele ököllel a falba a főnöki iroda előtt, és fordul sarkon, hogy visszamenjen és folytassák ott ahol abbahagyták. Mindig pontosan érkezik és soha nem marad tovább két óránál. Két órák…lassan egy hónapja. Egy hónap.
– Egyre jobb a mozgásod, Crystal.
– Köszönöm Greg. Nagyon igyekszem, bár gondolom megérted, hogy otthon nem igazán van alkalmam gyakorolni. A zárda falai között igencsak furcsán hatnának Rosemary Clooney dalai. – mosolyodott el, és bár Greg sosem volt vallásos, mégis fohászkodni kezdett Istenhez, ahhoz az Istenhez, akiben a lányka is hitt, hogy csináljon valamit ezzel a pokoli érzéssel, neki ez nem fog menni. A pillantása végigsiklott az aprócska fakó barackra emlékeztető ajkakon, a tört pírral megfestett hófehér bőrön és érezte, hogy itt a vége a küzdelemnek nem fogja tudni magát megtartóztatni. Az akvamarin szemek sejtenként falták fel a lányt, akit a karjaiban tartott, és akinek a lélegzetét ott érezte lecsapódni a saját arcán, olyan közel volt. Annyira, hogy ha most egy mozdulatot tenne előre, csak egyetlen mozdulat…ennyi kell nem több, neki már ez is elég lenne.
–GREG!- az ajtó felől egy határozott, mély orgánum csattant, és ha nem lenne egy egészen pikírt csengése, akkor férfinak is gondolhatnák az illetőt. De csak a tulajdonos nő volt az, aki mellett ott ácsorgott az iskola másik oktatója, akiről mindenki tudta, hogy a saját térfelén játszik. Mintha csak tüzet szorongatna, olyan hirtelen tolta el magától a lányt, és hátrébb lépett egy lépést. Nem volt hülye, gyorsan megértette, hogy leváltották. Talán jobb is lesz így…túl nagy kísértés ez a lány.
Egy hónap….ennyi jutott vele. Csak remélni meri, hogy másnak egyszer majd több jut.

Vissza napjainkba…
Egyszerű lehetett volna az egész: csak fogom magam és annyi alkoholt iszom a gyógyszerekre amennyi csak belémfér, hogy elvegye a szemeim csillogását, hogy senki ne láthassa meg csak azt amit én akarok. Mintha egy könnyed kis tüllfüggöny ereszkedne az íriszeim elé, és a tompaságon túl semmi más nem lenne csak én magam, elbújva. Nem akarok semmi mást, csak jól érezni magam, bármennyi is jut ezen az éjjelen. Hogy bárki….azért ennyire nem szokásom leadni a dolgot. Nem kínálok ezüst tálcán szerelmet, nem kérek az égvilágon semmit. Az én kapcsolataim egyszer használatos, beváltható csekkek, az érvényességi idejük egy hónapra szól. Szét lehet tépni, darabjait az ég felé dobni és a szélre bízni, össze lehet hajtogatni és kidobni….bármit lehet vele csinálni, de ha letelik az idő menni kell, úgy, hogy hátra se nézzen az illető. Én nem kérek semmit, cserébe mindent odaadok. Hogy mi ebben az üzlet nekem? Hogy élek, hogy érzem, hogy még van bennem annyi amennyi egy nőben lehet, hogy van még aki ezt is észreveszi, hogy nem csupán a gyógyszerek tartanak egyben, nem csupán a remény, hogy egyszer majd találnak nekem megfelelő donort, nem csupán az az egész mögött meghúzódó ostoba és el nem tűnő remény, hogy mégsem kell idő előtt feladnom. Bármennyire is rossz helyenként, bármennyire is elviselhetetlen az egész az élethez szerettem ragaszkodni. Vajon mitől lenne más egy ilyen éjjel, ha egészséges lennék? Ha nem úgy jönnék le szórakozni, hogy csak futó és alkalmi ismeretségek után kutatok szüntelen? Minden másképp lenne, hát eljátszom azt a szerepet, hogy másképpen is van. És többnyire elhiszik. Elhiszik, hogy erre kellenek, és én még ha akarnám is nem erőltetem a dolgot. Nem vagyok kegyetlen, nem vagyok egy olcsó nő, akit egy könnyed kis itallal meg lehet venni….mégis ezt a benyomást keltem, mert ha az életedet egy rövid idő alatt kell leélned akkor nincs idő arra, hogy tovább gondolkodj mint pár óra, vagy pár hét. Ha az idő végtelenségéből csak egy szeletkét szántak neked, akkor nem marad más hátra, minthogy te is feledhetővé teszed magad. És hogy miért a férfiak? Mert sosem voltam ilyen….mert világ életemben stabil és nyugalmas életre vágytam. Apró ház a kertvárosban, andalító leander illat a kertben tisztán tartott medence hátul, fehér, alacsony fakerítés, kesernyés, hársfaillatú esték valakinek a karjában az elülső gangon, aki törődik velem, aki szeret. De mindez oly illékony akár egy gyermek ajkai közül kifújt szappanbuborék. Egyik pillanatban még a szemeid előtt táncol, a következőben már messze repül, fel a magas égbolt felé, maga után vonszolva gyarló és buta reményeidet is. De megváltozott minden, mert a betegségem meg kellett, hogy változtasson, mert én így döntöttem. Vajon tényleg az én döntésem volt? És vajon miért gondolkodom efféle ostobaságokon, amikor éppen most van itt a lehetőségem, hogy ne hagyjak tovafutni valakit akiben meglátom annak a lehetőségét, hogy kiderítsem vajon ő is ugyanúgy vágyik erre a hónapra mint én magam.  A külsejét tekintve, már amennyit a fények engednek látni belőle, erre mindenképpen nagy esély van….hogy milyen a lelke? Talán nem is olyan lényeges. Csak annyira legyen jó, hogy tudjon kellően szeretni, adott pillanatban elhitetni a testemmel, hogy minden tökéletes. Csak erre vágyom….jelen pillanatban tényleg csak erre. A kijózanító másnap pedig majd elgondolkodom…ahogyan bizonyosan ő is el fog. A megjegyzése hallatán csak finoman húzom el az ajkaimat ami fintornak hatna, pedig valójában egy mosoly.
– Lám lám…milyen figyelmes vagy. Vajon észreveszel mást is ami nem illik hozzám?- olyan ez mintha kiszórnál valaki elé egy kosárnyi üvegszilánkot és az a dolga, hogy megkeresse benne a drágaköveket. Avatatlan szemek odább söprik az egészet, a türelmesebbek válogatni kezdenek. Vajon ez a fiú melyik kategória?
– Túl sokáig hallgatni mihez képest túl sokáig?- teszem fel a kérdést, de már nem is várok választ, csak egy megjegyzést eresztek meg felé még mielőtt teljesen kipörgetne a parkett irányába. Hallom a kasztanyetta ütemes koppanását, a csípőmmel követem minden egyes mozdulattal.
– Soha ne kérj elnézést azért aki vagy. Ne degradáld le magad!- a ruhám darabjai a combomnak csapódnak, gyakorlatilag le is téphettem volna magamról túl sok mindent alig takarnak, de azért a derék rész még elég szépen megmaradt. Legközelebb latin bárba nem fogok szűk ruhában jönni, az is biztos. Nem is tudom hogyan jutott eszembe éppen ezt felvenni. Igaz Adam figyelmeztetett. Mondjuk neki inkább a  szoknya hosszával voltak problémái. Nekem nem. Túl sokáig rejtegettem magam, és mégis mire mentem vele? Halott vagyok így is úgyis. A zenétől azonban nagyon is élőnek érzem magam, úgyhogy azt hiszem ideje hagyni, hogy magával ragadjon a ritmus, meg ez a különös alak, akinek van valami megmagyarázhatatlan kettősség az arcán, akárha egy torzított tükörbe bámulnék bele….látom benne magamat. Rejtőzködő mivoltomban kuporogva, ahogyan őt is. Tévedünk? Meglehet, de ebben a pillanatban azt hiszem vajmi keveset foglalkozunk vele. Az elme elrejti legmélyre, és szabadon bocsátja az ösztönöket, amikben megmutatkozhatunk. Nem fordít a karjába, nem húz közelebb magához, pillanatnyi érintések ezek, amelyben a kezek és a lábak játsszák a legfontosabb szerepet, a határozott keménység, vagy éppen a vadító, lüktető ritmusokba rejtett vágyak. Megadnád? Megadnám. Vedd el! Ha adod….Koppan a cipő sarka nőiesen lágyan, hogy válaszul az ő cipőjének mélyről felszakadó dübbenése válaszoljon. Aztán megismerkedünk egymással, ahogyan a torreádor keze végigsiklik a kendőn amellyel a bikát fogja megszelidíteni, úgy futnak az ő ujjai is az én combomra, hogy megemelje a csípőjéhez. Akárha egy életrekelt selyem anyag lennék fonódom rá, és hagyom, hogy meghajlítson hátrazuhanva, fordul velem az egész helyiség, de nem törődöm vele, és egy egész szempillantásnyi ideig megtart így, hogy végül lassan húzzon vissza, határozottan tartva a csípőm felett legyezően kinyújtott ujjakkal. Erős a tartása, érzem, hogy bármilyen körülmények között képes lenne így fogni, hogy ne zuhanhassak el….az egész világ felfordulhatna, teljesen darabjaira szakadhatna, ő akkor is meg tudna így tartani. A csípője köré fonódom, csak egy anyag vagyok, egy lebbenő, könnyed kis anyag amely minden mozdulatára reagál. A táncnál ősibb és őszintébb beszélgetési forma nincs is azt hiszem. A nyakába kapaszkodva segít vissza, de mindezt annyira lassú és szenvedélyes mozdulattal, hogy még a levegő is vágyakozva hagyja el apró kis sóhaj formájában az ajkaimat, és miközben húzom vissza a fejemet a szemébe nézek. Sehova máshova, csak oda, egyenesen.
- Crystal- formálom ajkaimmal a betűket, egyenként ajándékozva oda neki a nevem. Nem kérdezte és nem is a teljes nevem mondtam. Ez valahogyan, úgy éreztem kell most….hogy most kell még mielőtt elengedne, és egy kétszeres forgással távolabb kerülnék tőle, kezem a csípőmre simulva a zene ritmusára mindkét irányba mozdítva el, mintha csak a szél játékára bízott holmi lennék, hogy aztán ugyanez a szél visszarántson, vissza egyenesen hozzá. Hajlik a testem mint az orkán utáni lágyan simogató szellőben a tépett lombok, és amikor végül megérkezem elé, apró kis piheként a lába előtt kuporodva össze, kezem magam előtt támasztékként, és onnan nézek vissza rá kipirult arccal, zihálva. A homlokom a térdéhez érintve támaszkodom meg, és elmosolyodom.
Szelidíts meg!


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Jan. 03, 2016 12:41 am Keletkezett az írás







Crystal and Alarick



"...Sose tudhatjuk, melyik a zsákutca, melyik az elágazás. Mint ahogy azt sem tudhatjuk, mikor változik meg az életünk. Csak akkor látjuk, amikor már megtörtént...."



Hogy mi számít igazi nehézségnek és hajtépésnek egy átlagos ember életében?... többek között az, hogy nem tudod kitörölni a seggedet mikor a budin ülsz, ugyanis a dolgod végeztével döbbensz rá arra, hogy elfogyott a wc papír, amiből emlékeid szerint még két gurigával lennie kellene, amennyiben nem a budiszörny zabálta meg aki történetesen a kutyád. Méghozzá abból a fajtából kell neked a papír, ami puha és kellemes illatú, nehogy véletlenül felsértse az érzékeny kis hátsódat a nagy hévnek köszönhetően... és nem utolsó sorban jó vastag is - ezúton ugyebár puha is az imént említettek miatt -, nem az a sötétszürke vacak, ami épp, hogy kicsit átnedvesedik de már azt sasolod, hogy a kezeden van a motyó, nem is a papíron.
Irritál, ha a fogkrémet a közepéről nyomják nem pedig a végéről ahogy az illendő lenne és hagyják odaszáradni a kis kupak alatti részhez aminek köszönhetően te a csipáid tengerében úgy nyomod be a szádba a fogkrémes fogkefét, hogy utána prüszkölő sárkányként okádod ki magadból a kis csomós, kemény darabok miatt amik elborzasztanak... mint ahogy az is, hogy ez a fogkrém és nyálegyveleg a frissen takarított tükrön köt ki.
Ugyan ilyen izzasztó a reggeli kelés, mikor nem bírod kidörzsölni a szemedből az álmot még akkor se, ha már huszonhatodik alkalommal ébreszt a telefonod - a kedvenc számoddal amit már nem is szeretsz annyira - mivel öt perces szundit állítottál be. És akkor még nem beszéltünk az üres kávéfőzőről, amit tegnap éjjel csak azért indítottál be ezzel is használva a drága áramot, hogy másnap reggel legyen kávéd és ne úgy kelljen a halálod előtti utolsó pillanatban kiimádkozni a fekete, életet jelentő nedűt a kis csőrből ami természetesen akkor dugul el, mikor a legjobban sietsz. Ennek ellenére mégis elitták előled nem is gondolva arra, hogy milyen kemény nap áll előtted a munkahelyeden, ahol leginkább a szemét főnököd az aki megkeseríti az életedet mert az se mindegy neki, hogy melyik tolltartóba teszed be a kedvenc gravírozott tollát. Az aranyba avagy az ezüstbe?
Bordádba könyökölnek a metrón, megmarkolja a hajadat egy rakoncátlan gyerek aki az anyja karjában ücsörög és nem engedik át neki a helyet a közlekedési eszközön, mégis valahogy egy magasságba kerültél vele így ez tökéletes út ahhoz, hogy egy adag hajcsomó a kicsi kezében maradjon mikor hirtelen fékez a metró vagy épp a busz, és a te tök fejedet találja a legalkalmasabbnak ahhoz, hogy kapaszkodjon. Mert ugyebár nem azért fogja az anyja.
De még ezeken is túltesz az a két dolog, aminél nincs idegesítőbb és amivel kivétel nélkül mindenki találkozik... sötétben belevered a kislábujjadat amit utána vissza is kell tenned miután meggyőződtél arról, hogy megmaradt, minden olyan élbe és bútorlábba, amiket az éjszaka folyamán forgatott oda valamelyik sötétben lapuló szörny, mert te holt biztos vagy abban, hogy az előtte X éven át nem volt ott. Ennél már csak az a jobb, mikor a pénzérme vagy a körömkefe, egyéb nem kívánatos dolog beleesik a wc kagylóba, neked pedig azzal a tudattal kell onnan kihalásznod puszta kézzel, feltűrt ingujjal, hogy nemrégiben még a kis és nagydolgodat végezted abba a vízbe.
No, hát ezzel kell egy átlagos embernek napi szinten farkasszemet néznie miközben felhúzza a bokszkesztyűt, de mi van azokkal akiknek jóval több IQ-t adott a nem létező jó isten?
Az ő legnagyobb ördögük tagadhatatlanul az elvesztegetett idő, amit nem tudnak semmire se fordítani. Se a tanulmányaikra se pedig a tanaikra, amitől jobb lenne a világ. Kis híján kiesnek az üregükből a lélektükreik, miközben kamillázva, már-már kínjukban fulladozva próbálják elnyomni legótvarabb káromkodásukat is ha valamelyik kretén hülyeséget pofáz a tömegközlekedési járműveken mind ezt olyan határozott és ellentmondást nem tűrő arckifejezéssel, mintha legalábbis téged, a nálánál 3x olyan értelmes ember gondolatait akarná meghazudtolni és kifigurázni.
Hülyének nézik őket az emberek ha valami logikus és magától értetődő dolgot mondanak vagy esetleg a legegyszerűbb módon akarják megoldani azt, amit más inkább körbejár és öt különböző módszerrel közelít meg, de eredménye még a hatodik után sincs...
Ricky viszont leginkább attól tud meghülyülni, mikor egy másik észbombával kell együtt dolgoznia, aki apró cseppenként és porszemenként igyekszik letakarítani az ereklyékről a koszt, esetleg hülye szokásai vannak amitől ő inkább fojtja magát bele a lekapirgált porkupacba és amőbába mint, hogy folytassa a vele való munkát. Hogy mit utál? A cüppögést, a csámcsogást és azt ha valaki rágja a száját, tépkedi róla a bőrt. És a szipogás! Atyaég! Igyekezz ne szipogni mellette, különben akkora jobbhorgot kapsz, hogy a tulajdon anyád se fog megismerni, akkorára fog dagadni a képed.
Ám ha ez utóbbiakba jobban belegondolunk, akkor csak arra tudunk következtetni, hogy bármilyen zseni és nagy agy legyen, ő is csak egy egyszerű ember, akit a hétköznapi dogok készítenek ki a leghamarabb, így az idegesítő emberi szokások. Nem véletlen, hogy nem tudott a volt társaival egy fedél alatt élni.
Az egyiknek olyan büdös volt a rossz fogai miatt a pofája, hogy komolyan megváltás lett volna mindenki számára, ha a nadrágja hátsófélteki recsegése lett volna csak fele olyan szorgalmas, mint amennyire ő a beszéd terén. Egy másik állandóan rágta a körmét így csak az örökös nyálcsattogást és körömpattogást hallgatta ahogy a kemény fogak áttépik a szintén kemény körmöt. És akkor még nem is beszélt a harmadikról aki még főzés közben is az orrjárataiban matatott nem foglalkozva azzal, hogy abból a moslékból más is enni óhajt. Ezek csak épp olyan undorító szokások, mint amikor a kutyád vagy a macskád a seggét nyalogatja, aztán meg a fagylaltodat vagy a szádat. Á lá guszta!
És ha már a primitív szokásokat hajszolja, akkor sajnos rá kell ébrednie arra is, hogy a nők értéke zuhanó tendenciát mutat, ami kimerül az olcsó fruskák életvitelben amit bárokban és egyéb szórakozóhelyen szoktak kamatoztatni nem kevés jattal. Ilyen helyeken lehet megtalálni a férfiak azon jelentős hányadát, akik alkalmi kapcsolatra vágynak... pusztán egy éjszakás kalandokra, melyekben kiélhetik a vágyaikat és egy-egy olyan csinos, szép arcú vagy épp csinos de kevésbé szép nőt tudhatnak a magukénak néhány óra fülledt erotika közben, aki egy éjszaka erejéig nekik adja az egész világot. Az a baj, hogy túl sok ilyen akad.
Mert erre a szenvedélyre, erre az unalom űzésre és a vágyaik hajkurászására van szükségük, nem másra... Miért is állapodnának meg valaki mellett, ha egyszerűen nem érzik magukat késznek rá, mégis szükségük van a nőkre, a szexre és a kalandra?! Valamint miért töltetnének el azzal rövidebb és hosszabb órákat esetleg napokat és heteket, hogy megtalálják a nekik valót? Mert ugyebár sokan nem kivárják, hogy a nagy Ő betoppanjon az életükbe, egy igazán elegáns, hajdobálós mutatvány közben, inkább kapuzárási pánikra hajazó légszomjjal keresik azt, aki majd a gyerekei anyja lesz. Pasik...
Na várjunk, hisz ő is pasi! És nem véletlen, hogy ő maga is noha hajkurássza az életet és élvezi, ha egy-egy dögös spiné betámadja őt hosszú dajdajozásátt követően, mikor már azt se tudja magáról, hogy fiú avagy lány, mégse sorolható azon hímek körébe, akik ennek szentelnék minden idejüket. Nem azért lóg a melóból, hogy egy újabb szőke bugyijában turkálhasson vagy, hogy valamelyik feketét csöcsöréssze... általában kikapcsolódásnak számít neki, hisz a felhevült agya ami a munkába fektetve megállás nélkül csak kattog, kalapál, csörög és csattog, ilyen alkalmakkal válik végre nyugodttá. Nem kell azon agyalnia, hogy milyen elmélettel fejtse meg a titkos írást amit egy ki tudja, hogy milyen módon nyíló ereklye rejt, mint ahogy azon se, hogy mit jelent egymás mellett huszonöt különböző féle madárból vésett írás, amit már látott annak idején valahol, csak halvány lilája sincs, hogy hol?
A napja fénypontja mégis egy nő..egy nő, aki se nem buta, se nem ugyan olyan mint a legtöbb... de persze részben ő is olyan, van neki szép hosszú lába, formás melle és keskeny csípője, hozzá pedig őszinte mosolya amit vöröses rúzzsal emelt ki. És lám, még a fogai se sárgák pedig köztudott, hogy a piros szín tompítja a fehéret, sárgássá vagy épp kicsit zöldessé. Nem olyan ékszer ez a szépészeti cikk, mint az arany és az ezüst együtt, melyek nemesítik egymást, hisz minél természetesebb egy nő, annál többet ér..külsőleg persze!
Be kell látnia, hogy ez a végzetasszonya  feeling amit éreztet vele a vörös ajkú, koránt se olyan visszataszító, mint amit Rose szokott felhozatalként kiteregetni elé. Ez az ismeretlen nő tudja használni a szépségét és az adottságait, nem tűnik mesterkéltnek és egy olyan próbababának amit nyolc árnyalattal sötétebb színnel festettek be, mert a nyolcast hármasnak olvasták. Olyan pedig főleg nem, akit úgy lehet "becézni", mint ahogy a táncos társai szokták Rosiet:  "Ha már szép nem vagy, legalább hülye ne legyél! " ... mert tényleg nem számít szépnek bármennyire is azt képzeli magáról, ám annál hülyébb főleg ha azt hiszi, hogy Rick a nap bármely percében vehető az ő kis "ajánlataira".
- A szomorkás mosolyod... valamiért nem hiszek a boldogságodnak, amit próbálsz eladni másoknak - szűkíti össze a szemét, hogy ezzel is jelezze, igyekszik megfejteni őt a legjobb tudása szerint, de jelen pillanatban csak arra jutott, hogy rejteget valamit amihez neki talán semmi köze. Ezért se kérdez rá, sokkal inkább átvándorol a tekintete egy pillanatra a mellettük illegő furcsa kinézetű párra. Jó ideje már ropják mellettük, csapkodnak a kezeikkel és úgy mozognak, mint egy-egy angolkóros darumadár, de legalább jól érzik magukat, míg sokaknak olyan savanyú az arckifejezésük, mintha most nyalattak volna velük egy jókora citromot.
- A normálishoz képest - vágja rá, könnyedén, de máris a kattogó kasztanyetta hangja az, ami elvonja a figyelmét a témáról. Minek olyat fenyegetni, amiből amúgy se kerekedik ki értelmes beszélgetés?! Nekik talán most nem is beszélgetniük kell, sokkal inkább felvenni a ritmust a zenével ami nagy csattogások és gitárpengetésekkel invitálja őket tüzes, parázsló vágyaihoz.
- Ha állandóan elnézést kérnék, akkor azzal a többi embert degradálnám le, nem magamat - ugyanis ha egy alapjáraton 165ös IQ-val rendelkező ember hülyének tartja magát, akkor mi van azokkal, akiknek még a 100at se haladja meg?
Ahogy a zene egyre tüzesebbre vált, úgy változik meg az ő arckifejezése is. A mindig hideg, kicsit álmatag, edzett acél színére emlékeztető szemei megtelnek élettel és ezzel együtt tűzzel is, mely akkor válik nyilvánvalóvá mikor nemes egyszerűséggel csak megszelídíti ellentmondást nem tűrő matador szerepében a vörös posztót ami úgy lebeg, ringatózik és táncol előtte, mint egy folyamatosan de lassan sodródó folyó felszínére fektetett selyem lepel. Makulátlan, hosszú fehér ujjai végigsiklanak a harisnya ellenére is sima lábon, mikor azt felhúzza a csípőjéhez, hogy utána hátrabillenthesse a nő egész alakját amit egy lassú álló pózba való visszaédesgetés követ.
Leheletnyit elnyílt ajkakkal nézi végig a drámai jelenetet ahogy a  kecses alak megemelkedik, majd leszegi a fejét és igéző pillantással, némán formálja nevét kéretlenül, mégis bizalmasan. Nem kért ő nevet, illetve.. még nem kért, hisz idővel biztos tudni akarta volna, de megelőzték. Okos!
Ujjai egészen addig vidám táncot lejtenek a csípőjén, noha ugyan akkor határozottan tartja, míg ismét szét nem rebbennek, hogy a gitár pergő szólója kifejezhesse a közöttük tátongó hatalmas űrt ami mégis halványodni látszik. Áttáncolják ők a közöttük lévő távolságot, nem is erről van szó, kérem!
Egy pillanatra noha meglepi a mozdulat ahogy a másik leguggol elé, ő mégis tovább él a zene vadító lüktetésével és Crystal pillantásának mondandójával, előrehajol, hogy ujjait a tarkójára simítsa kicsit belemarkolva a puha tincsekbe s ezzel ösztönözze őt arra, hogy nőiességének legnagyobb kecsességével ismét szemmagasságba kerüljenek.
Újabb pördülés, ám ez félben marad így az izmos, ugyan akkor vékony hát a mellkasának csapódik, miközben keze a köldöke környékére simul, onnan pedig a combja felé vándorol hogy aztán megtartva a súlyát átölelje és egy spárgára buzdítsa. Hajlékonynak véli, így a két lába között könnyedén hátra nyújthatja az egyik lábát, míg a másikat előre, persze nem kényszerítené olyanra, ami esetleg meghaladja a képességeit. Ekkor már csak azt veszi észre, hogy többen figyelik az ő párosukat, mely erőről, kitartásról, rejtett és kimondatlan érzésekről, fájdalmakról árulkodik. Amilyen szenvedélyesek, épp annyira rettegők is, ki-ki a maga problémája miatt, amit egy rövid időre talán a másik fog orvosolni.
Mikor visszahúzza magához, ajkait a füléhez érintve súgja a nevét félve attól, hogy bárki meghallhatja főleg olyan akinek semmi köze hozzá.
- Rick.



Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Jan. 03, 2016 1:21 pm Keletkezett az írás




Alarick & Crystal


Bolondos és bódító volt a nyár, és annak utolsó hónapja, amelyet nem itt töltöttem, hanem egy kis szigeten valahol délre, a kékbe hajló lagúnák ölelésében. Egy teljes hónap távol a világtól, a zajoktól a nagyváros rezgő, és néha idegesítően nyomasztó közegétől. Az egész talán különösnek hat annak tükrében, hogy mindezt búcsú ajándékul kaptam, mert a férfi akivel azt az időt töltöttem visszautazott Új Zélandra. Számomra kifejezetten megkönnyítette a helyzetet és az igazat megvallva nem is nagyon akadékoskodtam amikor bejelentette. Mit kellett volna tennem? Hisztériázni, vagy könyörögni, hogy ne menjen? Eszemben sem volt, mert a végkifejlet mindenféleképpen ugyanaz lett volna: különválnak az útjaink. Talán csak annyiból okozott ez számomra nehézséget, hogy egyre kevésbé voltam képes elengedni emberek kezét, mert úgy éreztem minden hónappal rövidül az életem. És a végén majd arra eszmélek, hogy a hálószobám gyógyszertől átitatott és orchidea illatú levegőjében egyedül zihálok, és keresem az utolsó kezet amelybe megkapaszkodhatnék. És amely nincs már. A hitem mint megmaradt utolsó menedékem, vissza-vissza tértem Isten karjába, aki nevetőn tündöklő arccal nézett rám a trónusáról, és én könyörögtem neki, hogy adja meg az életem teljességét, hogy ne kelljen idő előtt eltávoznom. Ennyi idősen még csak gondolnom se kellene a halálra, nemhogy érezni azt minden másodpercében az életemnek. De az Úr nem válaszolt, egyetlen fohászomra sem. Én hittem, egész életemben, gyermek fejjel, naívan és tiszta lélekkel, minden pillanatában az életemnek, és ezt kapom tőle? Hogy tudatára ébreszt saját múlandóságomnak, és aztán kegyetlen módon egyre csak húzza és meghagyja bennem a reményt? A könnyeim arcomon vékony vörös barázdákat szántanak, marnak és fájnak, de korántsem annyira mint ólomsúlyúvá vált lelkem a templomom csendjében….legbelül, hová csak az én fohászom ér el az Úrhoz. Rogyadozó romokká vált szépen az én belső templomom lassan, ahogyan én is azzá váltam, de még megmaradt bennem a büszkeség, megmaradt az, hogy valamit még kaphassak, valamit még megtarthassak az életből ami talán sosem volt igazán az enyém. Talán csak azért kaptam mert az Isten adott pillanatban nem figyelt, és egy lélek kiszökött a világba, hogy aztán testet öltsön bennem. Mintha nem lenne hozzá jogom, mintha nem most lenne még az én időm, és vissza kell térnem oda, honnan vétettem. Adam atya keze olyan puha és meleg, legszívesebben egész nap hagynám, hogy bölcsőként ringassa sápatag két kézfejemet és hallgatnám biztatón csendülő szavait. Honnan van benne több erő mint bennem, hogyan hiheti azt, hogy a dolgok még jobbra fordulnak? Miért erősebb az ő hite mint az enyém? Amikor már magadban sem hiszel, akkor halsz meg igazán. Nézem a szemeit, amelyek felett összeboruló két sziromként, aggodalmasan ereszkedik le a szemhéja, bágyatag tekintetet kölcsönözve ezáltal neki. De a ragyogása, a reményt keltő csillogás soha nem szűnik meg egyetlen pillanatra sem, és amikor a szikraszín szemeibe nézek valahogyan minden könnyebbnek tűnik, mit aztán a szavaival erősít meg bennem.
– Hinned kell gyermekem, mert az Úr sosem hagy el, mindig rajtad tartja figyelő szemeit, mindig átölel, még akkor is ha azt gondolod, magad maradtál. Az ő védelmező karjai átérnek, és ha elzuhannál ő lesz az aki megtart. Crystal, kérlek ne hagyd el magad, ne hagyd el az Urat! Ha már semmid nem maradt, amikor már oly szegény leszel mint az akinek a templom padja jut csak fekhelyül, akkor bánni fogod. Ne bánj meg semmit, soha! Ne rombold magad!- csak figyeltem őt kitartóan, a templom melletti aprócska kert rezgő lila virágai között, a fákon meredező és táncukban kicsit meghajló pálmák között és elmosolyodtam. Mindent tudóan és könnyedén.
– Nem rombolom magam, Adam. Most kezdek igazán csak építkezni. Hogy méltóképpen fogadhassam majd a múlandóságot. Ha nem akarta….ha Isten ezt nem akarta volna, hogy így éljem az utolsó hónapjaimat,akkor jelet kapok tőle, akkor valami módon üzent volna nekem, de nem tette.
– Nem elég neked az a jel, hogy nincs egyetlen férfi sem amely visszafordulna? Nincs egyetlen sem, amelyik ott akarna maradni akkor is veled, amikor már rosszabb, nincs senki más akire támaszkodhatnál, ha a gyógyszerek mellékhatásai erődösnek. Elküldöd őket és ők elmennek, egyetlen kérdés nélkül. Olyanok mint Lót családja, amely menekül a pusztulástól és nem néznek vissza mert akkor sóbálvánnyá válnak.
– De Lót felesége visszanézett.
– És te meglelted Lót feleségét?
- Még nem, de nem is kerestem.- ahogyan egymásra néztünk tudtuk: ő tudta, hogy hazudok, én tudtam, hogy tudja, mégsem kértem elnézést. Valóban nem kerestem, és minden alkalommal, amikor valaki mögött bezáródott a képzeletbeli ajtó, azt hiszem kicsit reménykedtem benne, hogy visszanéz, de nem tudom mi lett volna. Illetve tudom: valószínű elküldöm, ahogyan elküldtem korábban is. Ilyen áldozatot senkitől nem kívánhatok el, és ezt Adam-nek is meg kell értenie.
- Az emberek már a születésük pillanatában tisztában vannak a halállal. Sosem tudhatjuk mikor ér el bennünket, Crystal. Nincs előre meghatározva, hogy húsz, negyven vagy száz év áll rendelkezésünkre, és igazából még azt sem tudjuk mi célja velünk az Úrnak. Mi célja a létezésünkkel? De akkor sem dobhatjuk mindezt el a percnyi örömökért.
– Mások hiszik, hogy hosszú élet adatik meg számukra, én tudom, hogy nem. Óriási különbség ez. Nem tudom miért így alakult, igazából egy ideje már nem akarom kutatni, mégis örökkön előjön mint egy régi seb, amelynek nyomait egész életünkben a testünkön hordozzuk. Csak engedj élni Adam, és oldozz fel ha vétkezem! Hidd el, sokkal jobban bánok minden ilyen percet mint ahogyan csak sejteni véled. De egyszerűen szükségem van rá. Csak így vagyok képes tovább élni. Csak így vagyok képes elviselni mindent. Csak így vagyok képes végigmenni az úton, legyen bármilyen kínkeserves.
- Annyira megváltoztál Crystal!
- Nem, nem én változtam meg atyám, hanem a körülmények. Én csak alkalmazkodom.-
És alkalmazkodtam a nyár utolsó hónapjában is, azon a kis szigeten, a fehéren világító homokon, amely úgy tapadt vizes testünkre mintha egy tál cukorba hempergőztünk volna meg. Maradék erőm utolsó tartalékaival öleltem, hogy azokat az éjszakákat emlékként őrizzem. Maradandó emlékként bennem és talán múlandóként benne. Sosem kérdeztem egyetlen férfit sem, hogy vajon én megmaradok az emlékeiben? Vajon tud majd gondolni rám valamikor később? Pedig ez volt a célom….mert nem volt senkim aki emlékezhetne rám, csak Adam atya. Aki majd a lelki üdvösségemért elmond egy imát, talán rejteget rólam egy képet a zsolozsmás könyvében, talán az olvasójának egyik gyöngyét morzsolgatva, azt az imádságot nekem áldozza. Ilyen dolgokban tudok fennmaradni, ezek a tiszta dolgok. És fenn tudok maradni még abban ahogyan ujjaimmal a szenvedélytől fellobbanva az élő húsba vájok, de nem azért, hogy fájdalmat okozzak, hanem azért, hogy kapaszkodjak. Mintha egy láthatatlan szakadék felett lebegnék, és minden gyönyör csúcsa a kapaszkodó lenne, ezen vagyok képes visszarándulni ide, a valóságba. Még élek, még lüktetek, még levegő után kapkodom, még rám borul egy test, még hallom valakinek a hangját, ahogyan a fülemhez hajolva csak annyit súg:” Nem hagyjuk abba!” És tényleg nem hagyjuk. Ezredszer sem, és milliomodszor sem, és nem tudom, hogy hol van a határ….pontosabban tudom. Az időben van, csak abban van számomra az összes korlát. Néha szeretnék megállni, szeretném ha az a test mellettem ébredne másnap is és harmad nap is. Szeretném, ha a forró tenyér a homlokomhoz érne, és megnyugtatna, amikor nem vagyok képes talpra állni sem, amikor a saját fájdalmaim közt nyöszörögve vergődöm, amikor úgy fájnak a csontjaim mintha kínoznának. Zokogva ébredek többnyire egyedül….olyankor mindig egyedül. Kifehéredő ujjakkal nem a szenvedélytől nedvessé váló hajtincsek közé túrok, hanem a selyemhuzatba, magam mellett, az üresen ásító párnák közé…az ágyam kínzóan sötét magányába. A sziget apró ponttá vált a szemeim előtt, a nap még egy utolsó csókkal búcsúzva bukott le a látóhatár felett, ezüst árnyékával bújt a víz felszínére a telihold. Azt volt az a perc, amikor magunk mögött hagytunk valamit….és én akkor bántam először. Négy hónap óta először, hogy valamit hagyok véget érni, mégsem mondtam, hogy ne menjen.
– Köszönöm ezt a hónapot Crystal….és…mondanék még sok mindent, de azt hiszem felesleges. Tudod a számom.
- Igen tudom, Richard. Ahogyan te is tudod, hogy nem foglak keresni.
– A remény hal meg utoljára, Honey.
- Nem….én fogok előbb meghalni. A remény túl fog élni.- és valóban túl él akár a gyertya felett kavargó füst. Ujjaid között már elcsippentetted a kanócot, kihúnyt a láng, de az a füst, az még gomolyog, végül eggyé válik a sötétséggel, ahogyan meglehet én is eggyé fogok az emlékeimmel együtt. A tánc a testek játéka, az illúziók végtelen tárháza éppen úgy lehet, mint a valóság egy szelete, egy olyan pillanat amikor megmutatod magad, vagy éppen az utolsó, amikor még egyszer lebben a függöny és elfeded magad a világ elől. Bár én már ide érkeztemkor elrejtettem, ez a fiú mégis mögém lát, vajon miért? Azt hiszem a külsején kívül ez volt a legelső ami felkeltette az érdeklődésem. Hogy ő miért nem hiszi el amit más igen, miért nem tudom becsapni, ahogyan mást igen? Érdeklődő voltam, ugyanakkor bújtam vissza a jól megválasztott kis jelmezembe, az arcom elé illesztett régóta megtákolt, bár azt hiszem idejét múlt álarcom mögé. Át kell gondolnom a jövőben a stratégiámat….nevetséges gondolatok. Milyen jövő és milyen stratégia? Én csak azért járok ide, hogy valamit szerezhessek, hogy valamit egy ideig magaménak tudhassak, hogy aztán elengedjem. Hulló percek, az idő kihaló félben lévő beteg fájáról. Ez lennék én magam, ott gubbaszt alatta a múltam, mint egy megúnt, összekészített, útrakész csomag. Nem hiszi el a boldogságomat. Nem is boldognak akarok tűnni, sokkal inkább egy nőnek, aki jelenleg nagyon magányos. A legjobb hazugságok féligazságokon alapulnak, és így még rosszul sem kell magad érezni miatta. A latin zene az egyetlen olyan zene ami érzelmeket közvetít, ami megragadja azt a szenvedélyt, amire nekem jelen pillanatban szükségem van. A keringő hullámzó eleganciája, a jive dinamizmusa, militarista felhangja, a slowox cserkésző sikamlós lassúsága, egyik sem ér fel azzal amit az ilyen helyeken, a tangó, a rumba, vagy éppen a mostani paso doble képes az embernek nyújtani. Ebben a táncban a tangóval ellentétben nem a szenvedély van annyira jelen, sokkal inkább a vágyakozás…a kitartó gőgösség, amikor meg tudnám adni amit szeretnél, de nem teszem. És pontosan ez hatja át az egészet, ez van benne kettőnk mozdulatában is. Két idegen találkozása a fülledt spanyol éjszakában, egyetlen fényük csupán a szemeikben megcsillanó hold fénye, az vezeti végig az egyre kattogó, egyre feszültebb tempójú lépteiket. Nevekkel cimkézzük fel egymást, hogy a végén legyen kitől elköszönni, hogy ne üres szavak legyenek abban a pillanatban egy búcsúban amikor elhalkul, és zihálva hagyjuk kicsusszani a másik kezét….attól függ hogy ér véget a koreográfia. Hiszen a tánc maga az élet, soha nem lehet tudni miképpen érhetünk a végére, mi lesz az utolsó, befejező mozzanatunk. Nem vagyunk összeszokott páros, mégis úgy vezet, úgy irányít, mintha mindig is tudná mit akarok tenni. Talán a kezem lendülése, talán a lábaim billenése, talán a csípőm önkéntelen mozdulása árul el, végülis talán ez a része nem is lényeges. Végig tartja velem a szemkontaktust, nem enged el, megtart, és amikor félrepillantanék akkor simul arcomra a keze, hogy szelíd erőszakkal fordítson maga felé….nem ereszt, ahogyan a matador sem ereszti a kendőt. A tarkómra simuló kézbe belefektetem a fejem, és amikor megszorítja a hajam halkan szisszenek fel, inkább csak én hallom. Nem a fájdalom miatt, hanem éppen ellenkezőleg. Mert jól esik. Ezer hangya apró lábaival fut végig a gerincemen, és az életet érzem az ereimben pulzálni. Színtiszta, hamisítatlan vágyak ezek, amelyeket a mozdulataival vált ki. Újabb fordulat, amikor aztán a hátam a mellkasának nyomódik, és a keze a hasamra simul, hogy aztán a combjaimnál találjon vigasztalást. Én érzem mit szeretne, így aztán veszek egy lendületet, mert tudom, hogy meg fog tartani és csúsztatom a lábam hátrafelé, a cipőm sarka végigkaristolja a matt fényben pompázó felületet, hangtalanul siklok, a ruhám tépett fodrai mint megannyi leszakadt vörös virágszirom terül el az oldalamon. Óvatosan húz vissza és amikor már kellő magasságban vagyok akárha egy titok lenne, akárha egy imádság utolsó foszlánya, érnek ajkai a fülemhez. Megborzongok egyetlen másodpercre, és hagyom eláramlani magamban a szavakat. A nevét. Rick. Ismétlem meg magamban hangtalanul, de még ajkaim sem ejtik ki, van amit az ember önmagában akar elrejteni. Mélyet sóhajtok, a tüdőm kitágul, megtelik levegővel, mely most nehéz. A hely parfümöktől vegyes levegőjét, megannyi vágytól izzó kéjszagot, megannyi ital órák óta álló bűzét, megannyi ember páráját hordozza, mégsem érzem rossznak, mert ez mind élet….élet, amire nekem szükségem van. Hátam még mindig a mellkasának feszül, amikor bevégzem azt a fél fordulatot, ami az előbb abbamaradt, és szembe vagyok vele, pontosan, hogy a kezemmel a tarkójába kapaszkodom, majd az egyik lábam hátracsúsztatom, kezem a nyaka mellett oldalt, a vállainál csúszik előre a mellkasához, kinyitva, egyenesen nekisimítva az ingének. Újra felveszem vele a szemkontaktust, sötét íriszeim elhozzák az éjszakát az ónszín szemekbe, miközben lassan csúszok lefelé, tenyeremet végigvezetve a mellkasán, egészen a köldök aljáig. De pontosan megállva, nem tovább, nem mászva bele a személyes terébe, nem követelve többet, mint amit kaptam már eddig is. Megtámaszkodom a hasfalán a két tenyeremmel, a lábamat visszahúzom és úgy lököm el magam tőle, immáron felegyenesedve, kihúzva magam, a csípőm jobb oldalra kilökve, mindkét kezemmel a tarkómnál belefúrva gesztenyeszín hajzuhatagomba, hogy feltúrhassam azt. A zene üteme megvadul, egyre gyorsabb lesz. Felszegem a fejem, mintha most döbbennék rá, hogy önálló entitás vagyok, hogy nélkülem mit sem ér, hogy én kellek hozzá, hogy a bikát kordában tartsa, én kellek ahhoz, hogy értelme legyen annak amit csinál, ahogyan nélküle én sem vagyok több mint a földre leejtett vörös kendő.

Ritmus dobban
minden sorban,
összeolvadt
fénysorokban,

bennem vagy,
és benned én is,
mint ahogy a
remegés is,

összeolvadt
fényöröm,
és én ezt csak
köszönöm.

Ennyit tudok:
lenni, élni,
Veled - magam
összeérni,

egyre eggyé
vált ritmusban,
test és lélek
táncra lobban


Kell nekem…nem tudom még hogyan és miért de kell. Élet van benne és még valami, amit egyelőre nem tudok hova tenni. Egyetlen éjszaka….míg a hajnal el nem választ. A dob mellkasomig hatol és egy ritmust dobbant a szívemmel, én pedig felszegett fejjel lassú léptekkel mintha éppen egy könnyű kis búzaszál lennék a nyári édes szélben ringatózva indulok hozzá vissza.
„Tarts meg, ne eressz!”



Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Jan. 04, 2016 4:50 pm Keletkezett az írás







Crystal and Alarick



"...Sose tudhatjuk, melyik a zsákutca, melyik az elágazás. Mint ahogy azt sem tudhatjuk, mikor változik meg az életünk. Csak akkor látjuk, amikor már megtörtént...."



Az ember mint olyan, önző, makacs, arrogáns kivetülése és létformája az életnek akit nem hajt más, csak a saját önös érdekei és vágyai. Az már más kérdés, hogy miként jut hozzá az áhított, vágyakozott tárgyhoz vagy személyhez, jogosan vagy anélkül, tisztességgel vagy csalással?
Az emberek zöme végtelenül kiszámíthatatlan de ugyan akkor épp ennyire kiszámítható is, hangulata pedig mindenre rányomja a bélyegét, még mások kedvére is. Épp olyan ragályos a rosszkedv és a harag, mint amilyen a pestisjárvány volt évszázadokkal ez előtt, ezért is szokta Ricky azt mondani, hogy az emberiség a saját maga járványa, a pestise mely kipusztítja az idő végezetével az életet. És vallja ezt még úgyis, hogy tudja magáról, ő is beletartozik az önző és sűrűn rosszkedvű, már-már hanyatló emberek végtelenített körébe, egyszerűen csak jól leplezi és megtanulta, miként érje el a céljait egyedül, minden háttértámogatás nélkül... mind ezt úgy, hogy sokszor nagyon jól jönne neki egy kis segítség, egy aprócska kis jelzés, hogy tudja, állnak mögötte, hogy nincs egyedül.
Az emberiség sokszor nem ismer lehetetlent, főként akkor, ha épp meg kell szereznie azt amit ő akar magának, alantasan és kapzsi módon, viszont épp ilyen könnyedén legyint és mond le arról, amit mások kérnek tőle, neki viszont nem fűlik a foga ahhoz, hogy meg is valósítsa. Nem szeretnek kívánságokat teljesíteni mint ahogy nem szeretnek szívességet tenni úgy, hogy ez idő alatt a saját drága idejükből kell gazdálkodniuk, nem máséból. Arról már nem is beszélve, hogy ilyenkor él a szólás-mondás: Jó tett helyében jót várj!
Fenét!... Ha csak az emberiség egytizede képes lenne arra, hogy szívességet tegyen a másiknak önzetlenül és követelések nélkül, már megmenekültünk és méltók vagyunk arra, hogy éljünk! De míg sokak úgy tesznek szívességet, hogy jó pofizva és mosolyogva bólintanak rá a kérésekre, de ettől függetlenül látni lehet a szemükben a kelletlenséget és az unalmat, a maró gúnyt és pofátlanságot, addig veszendőnek tűnik minden.
Ezért se szeret Rick szívességet vagy segítséget kérni. Egy részről azért, mert tudja, hogy az esetek kilencven százalékában csak magára számíthat... másrészről azért, mert a saját gyengeségének tudja be azt, ha másnak kell megoldania az ő problémáit, amit akarva akaratlanul de kikényszerít. És ott van még a legnyilvánvalóbb is, miszerint noha az empátia mint olyan kezd kihalni belőle is, mégis ha meglátja a szemekben a kétkedést és eljut a tudatáig, hogy a kimondott szavak tökéletes ellentétei annak mint amit a szemekben lát akkor legszívesebben egy péklapáttal csapná nyakon az illetőt mondván: Ha nem akarod akkor nem kell, de ne jópofizz nekem az anyád úristenit már!
A kétszínűségnél nem is utál jobban semmit, és komolyan ki is kéri magának, ha őt is ekként állítják be. Igen, van egy nagyon furcsa stílusa, a szeme és a szavai ellenkezőn beszélnek az embereknek. Míg a hangja és a mondandója őszinte, addig sunyi ravaszság csillog a szemében ami bárkit, még a legjobb emberismerőket is megijeszti, visszakozásra készteti. De ettől függetlenül nincs benne rossz szándék, arról meg nem tehet, ha ilyen pofázmánnyal kell élnie. Viszont épp ezek a feltételezések juttatták el odáig az évek leforgása alatt, hogy sajnos nem tud úgy tekinteni az emberekre, mint egykoron... akkor, mikor még ő is hiszékeny, butuska gyerek volt akinek eleinte csak az volt a legfontosabb, hogy legyenek végre barátai. Idővel viszont megtanulta, hogy a magaféle csodabogarak javarészt csak ellenségekben bővelkedhetnek sem mint, barátokban, legyen bármilyen jó természete és nagy szíve.
Sóhajában ott rejlik minden mi kimondható s kimondhatatlan, csak jelenleg nincs az az erő mely szóra bírná őt... és amúgy is miért tenné, ha itt van egy tánc mely segít neki az önkifejezésben még akkor is, ha a Paso Doblet nem kifejezetten a saját műfajának vallotta... Egészen addig, míg meg nem jelent egy, belőle mérhetetlen mennyiségű kíváncsiságot kiváltó nőszemély, aki hozzásegítette őt ahhoz, hogy a véleménye megváltozzon. Lehet, hogy Rose tényleg nem volt neki elég ahhoz, hogy megszeresse ezt a fajta érinthetetlenségen és vágyakozáson alapuló táncot, de most Crystal ahogy betört a "köztudatba", úgy ő maga is élvezi a tiltott szenvedélyének erejét ami mindkettejük testéből sugárzik.
Ahogy ide-oda lépked s a nő kezét fogva többször is megpörgeti őt egymás után, rá kell ébrednie arra, hogy az egész élete olyan, mint egy tánc... csak forog körbe-körbe hol lassabb, hol pedig gyorsabb léptekkel melyek eljuttatják őt A-ból B-be épp úgy, mint itt e parketten, ahol a legfőbb cél minden egyes alkalommal a nő megszerzése és posztóként való szenvedélyes mozgatása. Viszont ahhoz hogy elérje, meg kell tenni azt a kis távolságot, ami normális élet esetén a nehézségeket és az áthidalhatóságot jelenti. Lassan de biztosan rá kell jönnie arra, hogy nem mindegy, hogy milyen "tánclépésekkel" kell kiviteleznie az életet hisz épp olyan ez, mint egy versenytánc döntője... ha a tangó helyett jive lépéseket csinálsz, pontlevonás jár, ő pedig ha kelleténél több kokaint juttat a szervezetébe így vagy úgy, nem pontlevonásban fog részesülni, sokkal inkább a kórházban fog magához térni, ahol épp hogy visszatudták hozni őt az életbe komolyabb károsodás nélkül.
Ennek tudatában kíváncsi arra, hogy milyen lépései vannak még az életben, milyen tánclépéseket kell megtanulnia vagy tökéletesítenie ahhoz, hogy könnyen és fájdalommentesen élhető jövőt tudhasson a magáénak? Esetleg egy keringőt ami körbe-körbe halad, megállás nélkül ugyan azzal a ritmussal?... nem is rossz ötlet hisz szokás mondani, két pont közötti legrövidebb út, nem mindig az egyenes. Így hát úgy juthat el valahova, hogy kihívásokkal és váratlan eseményekkel tarkítja az útját mert nem a kikövezettet, jól ismert egyenest jelenti hanem azt ahol újabb és újabb tapasztalatokat gyűjthet magának.
És ugyan csak egy nagy talányon alapul a kérdés, hogy vajon mekkora mókuskerék kell ahhoz, hogy ezt a körforgást fenn tudja tartani anélkül, hogy túl gyorsan tekerné a kereket amíg egyszerűen csak kicsúsznak a lehetőségek és a biztos pontok a lába alól, ő pedig a földbe döngöltetik, és elveszíti az uralmát az élete felett és csak halad, halad és halad kietlen utakon?
Rengeteg, több milliónyi kérdése van még, mint drogfüggőnek aki eközben bizonyítottan a világ egyik legokosabb embere... tudja, hogy mire képes, hogy mit kezdhetne az életével, a gond csak az, hogy kivitelezhetetlen minden terve, mert vagy nincs szükség a tudására lévén mi lenne abban az izgalmas, ha első ránézésre rájönne az ember arra, hogy mi a problémája annak az űrrakétának, ami nem tudott felszállni? Olyan ez mint a gyógyszeripar és az egészségügy. Ha feltalálnák a rák és az egyéb gyilkos kórok ellenszerét, akkor miből lenne pénz a kórházaknak? Miből fizetnék az ott dolgozókat?... ha megelőzhető lenne ez a burjánzó szörnyeteg, akkor mi lenne a gyógyszeriparokkal akik nem egy dolgot fejlesztenek ki, mint túlélés esszenciáját, sokkal inkább húsz másikkal tömik az embert csak, hogy talán meggyógyuljon? Egyiket felírják erre és arra, míg a többit azért, hogy az előzőek mellékhatását tompítsák... és akkor kellenek olyan gyógyszerek amit a mellékhatás mellékhatására írnak fel. Ha valami, akkor ez az igazi ördögkerék, nem is maga az élet, amit Rick annak lát.
Fél, hogy már nincs mit elérnie az életben, hogy nincs miért küzdenie... fáj neki a tudat, hogy azzal, hogy marékszámra kezdte el szedni a gyógyszereket és egyéb hallucinogén anyagokat, megfosztotta magát attól, amiért az emberek jelentős része áhítozik. A boldog, békés elmúlástól és az ahhoz vezető hosszú úttól ami a szeretetben, a családban és az valós életben nyilvánul meg. Tisztán emlékszik arra a mostani nyomozó zsenire, aki két, három éve még nem ért el annyit, mint most, de megállás nélkül próbálkozott.
Arra, aki vidám szemmel nézett az új napok elébe, aki imádta ha a napsugarak csiklandozzák az arcát, vagy ha valaki olyan ébred fel mellette, akit szeret... egy fiatal lány, egy nő, akinek a gyerekét a sajátjaként szerette és nevelte őt legjobb tudása szerint. Emlékszik a boldog pillanatokra, a mézédes csókokra és a vágyakozó tekintetre, mikor végre hazaért a munkából és a fiatal, törékeny kedvese a kanapén ücsörögve várta őt halkan suttogva mondván: végre elaludt a gyerek, miénk az éjszaka!. Ritka, de boldog pillanatok egyike volt mikor végre igazán együtt lehettek, mint ahogy az is, hogy olyan emberért élhetett, aki nem várt tőle többet annál mint mit nyújtani tudott.
Nem lehetett mindig mellette, nem vihette el minden héten egy menő, több michelin csillagos étterembe, de a lány nem is várta el. Nem költhetett milliókat ékszerekre, de még  kacsalábon forgó palotát se tudott neki biztosítani csak egy egyszerű kertvárosi házat három szobával, otthonos légkörrel. A lány pedig csak azt kérte tőle, hogy reggelente kedves szavakkal és csókkal becézze, hogy néha napján egy általuk főzött vacsorával kedveskedjenek a másiknak. Azt szerette volna, hogy legyenek olyan napjaik, mikor együtt vannak ketten, vagy épp a kislánnyal, hárman. Ő pedig nem volt rest eleget tenni a kéréseinek így a legváratlanabb alkalmakkor főzött neki éttermi színvonalú vacsorát, pezsgőt vett és illatos gyertyát - Saoirse kedvencét - és koccintottak az egészségükre és az együtt töltött időkre.
Ezek az idők viszont elmúltak és mindkettejük életét egy hatalmas változás alapozta meg.
Talán ez a harag, ez a szomorúság és az élet ezen szakaszának gyűlölete az, ami benne van a mozdulataiban s noha szenvedélynek hat, mégis inkább visszafojtott, sértő düh az, ami jellemzi. Ő rá emlékezteti ez a nő! Ugyan az a tekintet, ugyan azok a mozdulatok és csinos mosolyok, pimaszkodó hangnem, titkos, ki nem mondott mégis nyíltan érezhető szavak amiket egy-egy mozdulatába rejt. Ahogy pedig ez a felismerés eljut a tudatáig majd a csontvelejéig hatol mint szúró, bizsergető fájdalom, arcizmai megfeszülnek de nem löki el magától a nőt, ki megtanította már csak a puszta jelenlétével és arcjátékával emlékezni. Most már van egy sejtése arról, hogy mi lehet az a furcsa csillogás a szemében és az az álarc amit felvett csak, hogy más ne vegye észre amit ő tud, de amin talán már nem tud változtatni.
Mikor Crystal ismét visszaindul hozzá az előbbi szétrebbenésüket követően, egyszerűen csak megragadja a csuklóját, kicsit talán meg is szorítja nyomatékosítva benne a ragaszkodását és az érzéseit, majd a zene utolsó ütemeire olyan közel rántja magához, hogy ki híján az ajkuk is összeér. Már csak az számít igazi csodának, hogy a homlokuk nem koccant össze s most nem virít két jókora púp unikornis szarvként a közepén.
Egyszerűen nem tud elszabadulni tőle, vonzza a látványa, vonzza az érintése és az, ahogy a testük tökéletesen egymáshoz simul miközben világméretű titkokat rejtegetnek egymás elől. A tiltott gyümölcs, az élet esszenciája...
Mintha összekötötték volna őket, mintha tökéletes másai lennének egymásnak az érzelmek és a szenvedély szintjén... Elfehéredett de makulátlan, hosszú ujjai zongoráznak a fogvatartott csuklón, miközben kék tekintete pimaszul csillan a sárgás, derűs fényben ami a körülöttük lévő párt is egy pillanat erejéig megállásra késztet és kíváncsian nyújtogatják a nyakukat, hogy mi készülhet a színpad környékén.
Nem mondja ki amit érez, hogy legszívesebben már most leszaggatná róla a szoknya maradék kis rongydarabjait is, viszont ha Crystal elég szemfüles, akkor észreveheti nem csak a tekintetében, de a mozdulataiban is a vágyat, amit jelen pillanatban iránta táplál. Lehet, hogy imént felemlegette volt kedvesét, akinek a puszta gondolata is rabul ejtette az elméjét, de eltud vonatkoztatni... már régen történt, nem akar az agya és a szíve fogságában élni, tovább lépett. Azt viszont nem tudja, hogy képes lesz e valaha ugyan úgy szeretni. Ám neki most és kizárólag ez a nő kell és senki más!
- Nos?... palimadár? Pingvin? Mesélj, minek szentelsz fel? - billenti félre a fejét kérdőn miközben egy kósza hajtincset melynek vége a lány szájához tapad, a füle mögé igazítja, hogy még tökéletesebb legyen az összkép.
- Meghívhatlak egy italra?...kettőre? - nem tudja, hogy mennyire hallatszik ki a mögöttes szándék a hangjából, de ha Crys elég figyelmes akkor sejtheti, hogy jelen pillanatban Rick nem a szórakozóhely italáért áhítozik...



Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Jan. 05, 2016 11:07 am Keletkezett az írás




Alarick & Crystal


Alapvetően a betegségem a legutolsó amely az ilyen estéken eszembe szokott jutni. Pont azért iszom, pont azért öltözöm így és viselkedem tökéletes ellentéteként annak amilyen vagyok, hogy elfedjem magam. És a legkevésbé sem szeretem ha belém látnak, mert az túl veszélyes. Az érzéseket gerjeszt az emberekben, nem vágyakat. Gondoskodásra való hajlamot, és nem azt, hogy pusztán az ösztöneiből táplálkozó gerjedelemmel öleljen át és mutassa meg nekem milyen határai vannak az emberi testnek. Nálam egy napig tart a világ és nem tovább, mert még mindig nincs idő, még mindig ez az amiből kevés adatott meg számomra. Ha visszagondolok a tavaszra, ha visszagondolok arra, hogy mennyivel jobb volt tudatlanságban élni, és még ha porladó falakból is építettem fel a hitemet legalább volt, legalább a gondolat megvolt, hogy bármikor visszamenekülhetek mögé. Azon a keserű délutánon ért véget mindent amikor Jacksont elküldtem....elzavartam az életemből. Megpróbáltam a kettőt együtt. Amikor kiderült, hogy mi is a bajom én megpróbáltam ott folytatni, ahol addig. Nem akartam semmit másképp csinálni, hiszen ha majd eljön az ideje akkor egyszerűen csak félbemarad az életem. Így is tekintettem rá: mint egy félig megírt forgatókönyv, mint egy vágatlan film, mint egy történet, amelyet Isten lusta volt befejezni rendesen. Igazából, ha jobban megnézzük minden elmúlás ilyen. Soha nem tud kerek módon véget érni a történet, mert annak a gondolata, hogy mi jöhetett volna, még minden esetben ott van. Már az első alkalomtól fogva visszautasítottam a kemoterápiát, noha Marvel javaslata az volt, hogy kezdjünk bele, mert azzal kevesebb gyógyszert kellene majd szednem, én azonban valahogyan nem tudtam magam rávenni. Nem tudtam rávenni arra, hogy elkezdjem. Mert ha gyógyszereket szedek az kicsit olyan, mintha éppen csak valami betegségem lenne, amely ezáltal gyógyítható, amelyből idővel fel fogok épülni. De bemenni egy ilyen kezelésre, azzal elismertem volna ami már így is nyilvánvaló: ha nem találnak megfelelő donort a számomra, ha azon az átkozott listán továbbra is ott toporgom a harmincadik hely környékén, akkor meg fogok halni. Mennyire könnyű ezt leírni, mennyire könnyű kiejteni, és mennyire nehéz hosszú heteken keresztül magunkba hordani. Aztán ahogyan gyűltek a gyógyszerek egyre több lett a mellékhatás, és egyre kevésbé tudtuk, hogy melyiket pontosan mi okozza. A fürdőszobai kis polcom úgy nézett ki mint egy gyógyszertár kirakata, csak éppen ez rohadtul valóságos volt, ez nem egy reklám, nem vevőcsalogató, ez az életem....az életem amelyhez még így is, törötten és csorbán is ragaszkodom. Miért ér ez meg nekem ennyit, miért nem tudok lemondó és magába forduló lenni, mint a legtöbb rákos beteg? Miért nem tudok belebolondulni a tudatba, mint némelyikük, akik a kórház parkjában kóvályognak szűnös szüntelen egy szál hálóköntösben, a távolba kémlelve? Onnan várják tán  a megoldást? Miért azt a részét választottam amely leginkább egy fejezete is lehetne egy általam írt modern Dekameronnak? Jackson nem akart elmenni, és nem akart magamra hagyni, én azonban válogatott sértések közepette, magamból kifordulva, rám egyébként alapvetően nem jellemző módon zavartam őt el. És nem csak őt, később volt, akit szintén csak így lehetett távol tartani magamtól. Kegyetlenség lenne? Annak tükrében ami mellettem várt volna rájuk, inkább csak egy kíméletlenebb tényközlés, azt hiszem. Még nem jöttek elő a gyógyszerek mellékhatásai, még nem voltak olyan sűrűn jelentkezőek a fájások, még valahogyan könnyebben tudtam élni akkoriban, mégis a kezemben az eredménnyel nem sok jóval kecsegtetett. Aznap kerültem fel hivatalosan is a donor listára, akkor még az előkelő nyolcvanadik hely környékén. És nem azért kerültem feljebb mert esetleg lett volna esélyem. Legtöbbször a halál bevégezte a listán a szelektálást. Ha számokban mérik a nevedet, megtanulod értékelni a kevesebbet...mármint ha azok a bizonyos számok kisebbek. Kivéve ha a vörösvérsejtek számait nézzük, mert azok vészesen keveset mutattak. Hiába, hogy a legtöbb gyógyszeremet éppen erre szedtem, nem sok jóval kecsegtetett. Néha azt gondoltam, hogy egy kísérlet része vagyok, hogy próbálják a tűrőképességemet vizsgálni, vagy éppen azt miképpen reagálok bizonyos helyzetekre. A szobám ajtajában állt...árnyéka maszatként terült el a világos, lakkozott parkettán, a szőnyeg lomha bojtjain aztán megtört alakja. Onnan nézett engem, kezében egy bögre gőzölgő kávé, habosan, frissen gőzölt tejjel ahogyan szerettem. Széles, csupasz vállait nekitámasztotta az ajtókeretnek és mosolyogva engem figyelt, ahogyan lusta macska módjára terültem el az ágyon. Ma akarom neki megmondani, most....de nem tudom hogyan kezdjek hozzá. Miképpen szakít az ember olyan valakivel akit mindenkinél jobban szeret? Van e fájdalmasabb érzés annál, amikor pont azt küldöd el akire a legnagyobb szükséged lenne, ezáltal kényszerítve őt arra, hogy végignézze ahogyan leépülsz, majd magára hagyod őt? Van e jogom ezt tenni vele? Adam szerint ez nem ennek a kérdése, hanem annak a kérdése, hogy meghagyom neki a döntést. Hogy ő akarja, vagy sem, hogy részese legyen. Ha menni akar, akkor engedjem el, ha maradni, akkor öleljem át. Csakhogy az ölelésem gyenge lenne, és nem vagyok benne biztos, hogy kapaszkodni akarok, egy olyan álomképbe, amit inkább csak én gyártottam magamnak. Hiú remények lennének, nem valóságosak. Halkan koppant a bögre az aprócska éjjeli szekrényen, rezzentek a virágok a vázában, piciny ernyős, sárga virágok. Tegnap hozta, amikor megérkezett. Az ágy finoman süllyedt be amikor leült mellém és a kezébe vette a kezemet, a tekintetében nem csupán vágyat láttam hanem egy mondatot, amire azt hiszem nem voltam felkészülve, még öt év után sem.
- Gyere hozzám Crystal!- nekem csapódott szavak, fájdalmasan egyszerűen és kérlelően csendültek, ajkai forrósága mégis hűvösséget hozott, ahogyan a tenyerembe csókolt és engem figyelt kitartóan. Nem tudom, hogy miért akartam elő pillanatban igent mondani....talán mert szerettem....és aztán miért mondtam mást....mert még annál is jobban, hogy magam mellett tartsam. Ha  szeretsz tudnod kell, hogy mi az a pont amikor már nem elég, hogyan érzel, már nem elég, hogy mi az amit a legszívesebben tennél, hogy mi az amire a legjobban vágysz, egyszerűen tovább kell lépned, tovább kell gondolkodnod.
- Nem tehetem, Jack.- lustán kegyetlenül hatott a válaszom az ő kérdésére, és láttam a szemeiben megcsillanni a csalódottságot, amelyet azóta is látok mindenkiben akit egy éjszakára, egy hétre, egy hónapra magam mellett tudok. Látom, mert az ember már csak olyan, hogy mindig tovább gondolja a dolgokat, mindig abban reménykedik, hogy abban, adott pillanatban mégis megtalált valakit akivel a jövendő elképzelhető. És amikor nem kap visszajelzést, vagy amikor hamis illúziókba ringatja magát, kíméletlenül csapja arcul a valóság. Kicsúsztak a kezeim az övéi közül és egy óvatos puffanással hagytam visszaesni az ágyra. A csend soha nem jó, amikor nem mondd semmit, csak hallgat és az ajkai vékony vonallá rajzolódnak, hogy aztán egy hatalmas robajjal szakadjon ki belőle egy üvöltésre emlékeztető fojtott morgással fűszerezett mondat.
- A szentséges Úristenit, ne kezd már megint, Crys! Kezdem rohadtul unni, hogy minden alkalommal a betegséged mögé menekülsz! Szeretlek bazdmeg, mi nem világos ebben? Veled akarok lenni amíg....
- ...amíg a halál el nem választ?  Félek az túl hamar elérkezne. Menj el Jackson...én azt szeretném, hogy elmenj, és nem azt, hogy feleségül vegyél! Minden nappal egyre jobban ezt érzem.- felkelt az ágyról, úgy kezdte magára rángatni a ruháit, mintha félnünk kellene attól, hogy valaki ránk töri az ajtót. Az élet tette ezt, az volt a bűnös, és szövetkezett egy betegséggel, amiből egyszerűen nem látok kiutat, amibe nem akarom őt is magammal rántani, mert nem érdemli meg, mert nem ezt érdemli tőlem, nagyon nem.
- Vonulj kolostorba, Ophelia!- köpte a szavakat felém, és éreztem, hogy nem csupán a düh munkál benne, hanem a kétségbeesett tehetetlenség, mint aki tudja és érzi, hogy bármit is tenne, bármit is mondana, hasztalan. Az utolsó aduászt játszotta ki, és az sem használt, mert nem akarom, hogy elvegyen.....nem akarom? De, mindennél jobban akarom, csak vele és senki mással, mégis úgy dobok el öt rohadt évet, mintha soha nem is létezett volna, mintha egy idegen nézne most rám az átható szürke szemeivel. Annyira fájdalmas őt így látni, ennyire kiszolgáltatottnak, ennyire szenvedőnek, és érzem is, hogy ha nem a gyógyszerek fognak kicsinálni idő előtt, akkor ebbe az egészbe fogok beledögleni.
- Hamletet idézgetsz? Kicsit övön aluli, de legyen!- a Hamlet előadásán ismertem meg, nála jobb drámai színész szerintem nem is létezett jelenleg. Amikor felment a színpadra, az ember elhitte minden mozdulatát, és amikor lejött onnan ,még akkor is körül lengte az a sajátos aura, ami kizárólag a könnyedén rezgő művészekre jellemző.
- Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,az utolsó szentség után,csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,s kövér gyom burjánzik buján.- lassan halkulón mondtam a szavaimat jobban ülő helyzetbe tornázva magam, fél könyökre támaszkodva. Jackson megállt a mozdulattal, és miközben az ingének gallérja alatt igazgatta el sápadt krémszín nyakkendőjét suta mosoly rajzolódott ajkaira.
- Romlás virágai....na látod, ez volt az övön aluli. Ha azt várod, hogy könyörögjek, akkor nagyon nagy tévedésben vagy mert nem fogok. Ha most elküldesz, ha kimegyek azon az ajatón, akkor soha többé nem jövök vissza.- fél fordulatot követően mutatott valahova a háta mögé. Én azonban csak bólintottam. Pedig legszívesebben odavetem magam a lábaihoz, és átkulcsolom, hogy ne hagyjon magamra, hogy félek, mocskosul félek minden nap, hogy rá van szükségem, fontos nekem, fontos mint minden ami még életben tart. Hiszen éppen ő az egyik aki még életben tart.
- Éppen ezt akarom, hogy ne gyerek vissza!- szárazon lemondón feleltem, kicsit el is bicsaklott a hangom a végére
- Szeretsz még egyáltalán, Crystal?
- Nem Jackson, már nem szeretlek!- a hazugsággal az a baj, amikor túl őszintének hangzik és  a másik elhiszi. Én akkor haltam meg először, hogy pusztán árnyéka legyek önmagamnak, és azóta is csak az vagyok. Még egyszer nem akarom ezt átélni, még egyszer nem akarok hiú reményeket táplálni senkiben, hogy esetleg  az a remény, amiben én hiszek nála is működni fog. Egyszer láttam Jackson azóta, egy szórakozóhelyen, ahol összeakadt a tekintetünk. Az a szomorúság, amelyet akkor fedeztem fel benne amikor magamra hagyott, amikor engedtem kisétálni az életemből nem tűnt el belőle, noha szerettem volna csupán a megvilágításra fogni, nem csak az volt az oka. Még kétszer jött vissza hozzám, aztán már nem. Lemondott rólam, mert ezt akartam. Küzdőszellem nem volt benne több vagy belátta, hogy nem tudom megvalósítani a vágyait, nem tudom. Nem kutatom már az okát annak sem, hogy miért adják némelyek olyan könnyedén a távozást, és miért vannak akik még próbálnak ragaszkodni. Még ha nehéz is volt egyre nehezebb elfogadni a nyilvánvalót, akkor sem adhattam többet nekik. Ez lettem hát én a hónapok alatt, elfáradó, elfogyó gyertyaláng, amely dacol a viharos széllel, és  még ha csak pislákol is de fennmaradni próbál. Hajszolt és űzött vágyakat meglovagolva egyre jobban süllyedve az önpusztító élvezetekbe. Mi volt mégis ennek a fiúnak a tekintetében amely miatt olyan furcsa volt, olyan különös, ami miatt nem tudtam tőle szabadulni, ami miatt ebbe az önpusztítóan élvezetes táncba belementem? Nem tudom...az érintés hiánya, hogy annyira kellett már nekem....túl régóta nem volt része bennem, és úgy mozgott körülöttem, úgy rántott vissza magához, mintha én lettem volna az, akire neki van szüksége és nem fordítva. Akart engem, ehhez nem kell bölcsnek lenni, hogy érezzem, ahogyan bennem is adott pillanatban pusztán ez volt meg....akkor és ott egy éjszakára vágytam, hogy a régóta ki nem eresztett gátlástalanságom oltárán áldozzak vele náhány röpke, gyönyörtől buja órát. Aztán a hajnal másnaposan talál majd ránk, meglehet üresen simítok végig a ki tudja mely olcsó motel klórszagú ágyneműjén. De most a párnák helyett a haja puhaságában tűntek el az ujjaim ahogyan visszarántott magához, az előbb virtuózan játszadozó ujjai keményen feszítettek rá a kezemre. Mindenben benne volt az akarat, a düh, a szenvedély, a kegyetlen kínokkal átélt magány....magányos...mintha önnön képmásom nézne vissza rám a különös fénnyel vibráló ónixszínben tündöklő szemekben. Ajkain buja mosoly rándult, válaszul beharaptam a saját alsó ajkamat. Körülöttünk moraj támadt, akárha a nyílt vízen reklamálnának a hullámok a korhadón nyekergő csónaknak. Zihálásának ritmusa ütemes, tekintetében ott az üzenet, csak olvasnom kell belőle, és megadom a választ, egy finom és sokat sejtető bólintással. Ha némán tud kérdezni, érteni fogja a választ is: ugyanúgy mint te, ugyanazt mint te, ugyanakkor mint te, ugyanannyira mint te. Mozdulatlanságba száműztük az időt, ajkaim közé bekúszott egy libbenő hajtincsem, de nem foglalkoztam vele, mellkasom ütemesen süllyedt és emelkedett, úgy éreztem most azonnal ezerszeres erővel képes lennék úrrá lenni az elutasításon és nemes egyszerűséggel a színpad előtti emelvényig tolnám. És nem érdekelne ki van körülöttünk, nem érdekelne az sem, hogy egy másik ritmus kúszik bele a sötétségbe, a távolból száraz jég édeskés illata száll fel, nem sokkal később pedig némi füst is gomolyog körénk. Még várunk....mire? Mire várunk? Nem tudom, de én sem teszek mást. Hagyom, hogy a hajamat a fülem mögé simítsa, talán csak egy finom mozdulattal egy félrebillenő fejjel jelzem, hogy jól esik. Ugyanakkor meg is ijeszt. A mozdulat túlságosan törődő, azt pedig nem akarom....remegő kezekkel és lemondó lélekkel igazgatom vissza a maszkomat. Mögé látott, de tovább nem engedem, hogy feszegesse a határaimat. Nem akarok neki kihívás lenni, legalábbis abban az értelemben nem, hogy hol is legyünk ma este.
- Tövismadár- felelem végül egyszerűen, remélve, hogy ismeri a történetet. A regényt, a madarat, amely csak egyszer énekel, miközben felnyársalja magát a leghegyesebb tövisre, és a halál dala azt hiszem a világon mindennél gyönyörűbben szól. A világon akkor a csend mögött csak ez a dal hallatszik. Ez a fiú ilyen nekem. Valaki, aki egy táncba mindent beleadott, mindent odaadott, mintha az lenne az utolsó. Neki és nekem is.
-....vagy esetleg többre? Gondolom egyet értesz velem abban, hogy nem az a lényeges, hogy mennyit iszol, hanem, hogy mennyire gyorsan vagy éppen lassan....vagy éppen hol fogyasztod el azt a bizonyos italt.- felelem neki, mintha ugyan a beszélgetés az italról szólna....nem nem arról szól, azt hiszem nem is szólt arról az elejétől fogva. A fejemben élesen csendülnek egymásnak a hangok, mintha ezer fémet ütöttek volna össze....óóóó istenem ne most ne most. Egy másodpercre eltorzulnak a vonásaim, hogy aztán mímelt mosolyom kapjon újra helyet, és a kelleténél talán kicsit erősebben kapaszkodom belé, még mindig elég közel. Ha elengedem azt hiszem elzuhanok. Túl....túl hirtelen volt a tánc, nem voltam még rá felkészülve, vagy a gyógyszerek hatottak túl gyorsan. Végül rendezem a vonásaimat és felpillantok rá.
- Gondolom az is közönségesen hatna tőlem számodra, hogy: Hová?- pedig jelen pillanatban tényleg ez érdekel...nem érdekel több...nem érdekelhet több.




Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Jan. 05, 2016 6:11 pm Keletkezett az írás







Crystal and Alarick



"...Sose tudhatjuk, melyik a zsákutca, melyik az elágazás. Mint ahogy azt sem tudhatjuk, mikor változik meg az életünk. Csak akkor látjuk, amikor már megtörtént...."



Alarick sokáig nem tartozott azon személyek közé, akik bárkihez, vagy bármihez is ragaszkodni tudtak volna, hisz nem volt olyan tárgy vagy személy az életében, aki ezt az érzést és sarkalatnyi kis ismeretet kiváltotta volna belőle... nem volt kedvenc játéka, hisz nem igényelte a plüssöket és a kisautókat amikkel a sok, vele egykorú de teljesen hétköznapi gyerek szeretett játszani. Nem volt saját kiskutyája, vagy kismacskája akit nevelhetett és szerethetett volna, aki aztán később mellette múlt volna ki végelgyengülésben, de még csak egy aranyhalat se nevezhetett társának vagy hörcsögöt, hisz unalmasnak tartotta őket. Amúgy is, mit neki egy vízben lubickoló narancssárga jószág, aminek még a neve is hazugság, mert nem arany színe van!?
Nem volt ideje megtanulni azt, hogy milyen érzés olyan emberektől függeni és ragaszkodni hozzájuk, akik nem a családjában kaptak szerepet az élettől, hanem eleinte idegennek és ijesztőnek tűnnek mind egy szálig, hisz nem tud róluk semmit. Nem tudta, hogy miként szerezzen barátokat és életre szóló kapcsolatokat, mert ügyetlen volt ezen a téren és sete-suta, azt hitte, hogy ha tíz éves fejjel matek egyenleteket és biológiai alapismereteket mesél másoknak, majd a szívükbe fogadják. Ebből adódóan nem érette, hogy miért néznek rá ferde szemmel, miért jelennek meg láthatatlan kérdőjelek a fejük felett és állnak fel mellőle mikor ő vidám, de csibészes mosollyal ücsörög mellettük mint kíváncsi szemű szőke kisfiú. Elutasították... mindig elutasították őt és csak odáig jutott minden egyes alkalommal a barátkozásra való kényszere, hogy aztán összetörve, orrát lógatva ácsorgott az osztályterem egyik sarkában újságokat és könyveket olvasgatva, miközben körülötte minden más gyerek az épp aktuális legmenőbb játékról csevegett a másikkal és felhőtlenül kacarásztak a másik szavain.
Mindig kimaradt a jóból, vele soha nem osztottak meg semmit és kívülállónak tekintették aki csodabogárnak számított közöttük. Titkolóztak előtte és hiába kérdezett, nem kapott válaszokat, egymaga volt az elejétől kezdve, míg a szülei ki nem vették az iskolából, hogy aztán minden pénzüket a fiúk további iskoláztatására fordítsák. Tudták, hogy azt az észt ami a fiúknak adatott, nem lehet egy egyszerű iskolában kamatoztatni, ahol az ötödikes kisiskolások azon az agyi szinten állnak, ahol Rick három, négy évesen állt. Még a tanárok is kirekesztették, soha nem engedték érvényesülni, hisz tisztában voltak azzal, hogy tudja a választ a feltett kérdésekre, így nem vettek tudomást arról, hogy majd kiesik a székből a jelentkezésének köszönhetően.
Egy valamit viszont mindig nagyon tudott...
... azt, hogy miként hitesse el az emberekkel, hogy mellette rettenetesen hülyének számítanak még akkor is, ha több évnyi tapasztalat van már a hátuk mögött mint ahogy azt is, hogy ha azon szerencsés emberek közé tartozott akikre a próbálkozásainak hiányában is rátaláltak az emberek mint barátra, akkor soha többet ne akarja őket elengedni. Mert belőlük lesz az igaz barát. Mindig is kevés barátja volt, de őket mindenek felett értékelte és ragaszkodott is hozzájuk.
Ilyen ember volt az akkor még csak húsz éves Saoirse is, ide s tova négy évvel ez előtt. A lány akkor lépett be az életébe mikor nem számított rá, és úgy, ahogy álmaiban se gondolta volna. Elköltözött otthonról, hogy végre a maga útját járhassa, volt munkája mellette pedig egyetemre járt, tehát azt is lehet mondani, hogy megvolt mindene amire csak egy fiatal férfi vágyhat kiindulási alapcsomagként. Pénz, kaja, ágy és iskola ahol kamatoztatni tudta a tudását.
Már csak egy olyan személy hiányzott az életéből, akinek képes lett volna lehozni az izzó Napot is az égboltról csak, hogy szebben "világítson" és csak neki. Valaki, akinek a bőre ezüstösebben csillogott mint a Hold a téli éjszakában és akinek olyan kékek voltak szemei, mint az akvamarin. Mindig vidám fény ragyogott bennük és csak akkor tűnt fel Ricknek, hogy bizony az egyik lélektükör árnyalata sötétebb a másiknál, mikor pár másodpercnél tovább tartotta az arcán a pillantását.
Egyszerűen imádta, mikor zavarában elkapja róla a tekintetét és mikor az orcája halványpiros árnyalatot öltött egy-két bók hallatán ezzel kiemelve világos szeplőit melyek bájos jegyként pecsételték meg amúgy is kislányos arcát, amit arany hajzuhataga loknis keretbe foglalt. Fél évnyi kerülgetést követően jutottak el odáig, hogy szorosabbra fonják a kapcsolatukat, hisz ha valakivel akkor Saoirsevel eltudta képzelni az életét. A lány nem nézte őt csodabogárnak, nem azt a srácot látta benne akit a legtöbben annak idején elutasítottak... nem akarta éreztetni vele, hogy felnéz arra a valakire aki lett belőle miközben azt reméli, hogy még nagyobb ember lesz és Einsteini magaslatokra tör. Tisztában volt azzal, hogy Alarick nem utált jobban semmit annál mint, hogy a körülötte lévőket lenézzék a tudatlanságuk miatt és őt kiemeljék azért, mert hatalmas elmével áldotta meg a sors. Ő már tapasztalta gyerekkorában a kirekesztettséget, nem akarta, hogy másnak is része legyen benne.
Ez a lány egyszerűen csak kimondatlanul de nyilvánvalóan hitt benne és remélte, hogy  az ő kedvese lesz az aki majd egyszer feltalálja a rák ellenszerét. Egyszerűen csak a barátnője akart lenni ennek a mosolygós, de rafinált tekintetű srácnak, aki jobban tudott szeretni, mint azt ő maga valaha gondolta volna... még az se zavarta, hogy egy teljesen idegen férfitől szült gyereket kell a sajátjaként szeretnie annak ellenére is, hogy már a kapcsolatuk elején kijelentette, nem biztos, hogy azonosulni tud majd a gondolattal, hogy van egy gyereke aki gyakorlatilag nem is az övé, de mégis úgy kell felfognia. És, hogy ennek mi volt a pontos oka? A kislány apa nélkül élt két évig, kellett valaki aki igazgatja az életét, aki férfiként is kiáll mellette és szereti, hisz néha szükség van arra, hogy igazi hercegnőnek, apa kicsi kincsének érezze magát egy apró kis tündérke is.
Megtette hát a nő kedvéért. Azért mert szerette őt és fontos volt számára a boldogsága. Saoirse az otthont jelentette neki... azt a helyet, amiből igazán soha nem tudott építkezni, mert bár szerette a családját, mégis elhúzódott tőlük. Ez a lány egy helyet megtestesítő személyt jelentett számára, akihez hazajárt meló és iskola után. Aki vacsorával várta, akivel együtt fürödhetett mikor már kimerültnek és életképtelennek érezte magát nap végeztével. Akihez úgy bújt oda minden egyes sötét éjszakán, mint egy kirakott kiskutya, akit végre befogadtak és akivel nem félnek tudatni, hogy attól a perctől kezdve, hogy az életük részese lett, nem engedik el, mert mellettük fog élni. Már ő is egy közülük. Ő jelentette számára a reggeli ébredést, a csókokat, és az éjszakai elmúlást amit újabb reggel követ... a szerelmet és a ragaszkodást, amit annak előtte nem tudott kifejezni bárhogy is próbálkozott.
Saoirse volt számára a tudás, hisz sokszor nagyobb tudomány a szeretet és boldogság hiányában önzetlenül, halálosan megszeretni valakit mint, hogy alig huszonnégy évesen már atomfizikusnak számítasz a legnagyobbak között. Ez utóbbi csak egy adottság, egy születéskori "rendellenesség", amivel együtt kell élned így vagy úgy, viszont a szeretetet a szívnek és az észnek kell megtanulnia. Te pedig testileg közvetíted azt. Úgy tartják, hogy ahol a szív, ott van az otthonod. Rick számára Saoirse jelentette a szívét és ezzel egyidejűleg az otthont is...
... melyet lerombolt egy tornádó, egy féktelen haragú szörnyeteg, ami egy halálos betegségben és még halálosabb kimenetelű balesetben nyilvánult meg.
Elvette tőle az élet azt akit szeretett, azt a nőt és embert akihez mindenek felett ragaszkodott. Azt a valakit, akit még a saját szüleinél és családjánál is többre értékelt, azt, akiért élt és aki érte élt minden egyes átkozott napon. Elátkozták hazugsággal, fájdalommal és rettegéssel hisz ez a fiatal lány nem mert színt vallani. Félt, hogy azzal ha tudatja Rickkel a betegségét, elfogja hagyni és nem lesz biztos pont a kislány életében aki majd tovább neveli és aki vigyáz rá. Mert bár önzőségnek hat, mégis hitt abban, hogy Alarick felnevelné az ő életének gyümölcsét még akkor is, ha vér nem köti össze őket, hisz mást mond az elme ha arról van szó akit szeretünk.
Agydaganat...egy gyilkos kór, mely mindent elpusztít, leépít és megbénít...
... talán az egyik legharagosabb szörnyeteg, amit ember végzeteként tarthat számon. Hogy mit ártott az életnek? Fogalma se volt róla csak abban volt biztos, hogy ki kell használnia azt a kis időt ami még adatott neki ahhoz, hogy valaki éreztesse vele, nincs is nála szebb, kedvesebb és tökéletesebb nő a világon.
Ettől a fiatal Einsteintől mindent megkapott, hisz képes volt a háttérbe szorítani mindenét ami volt csak, hogy vele lehessen, ő pedig nem volt rest megadni neki mindent, amire ez a kirekesztett, kicsit elhanyagolt és a világ szemével nem épp átlagos srác vágyott. Egyek voltak, szükségük volt egymásra, amit sajnos nem tudtak túl sokáig élvezni.
.....
Ezt a fájdalmat látja Crystal arcán és érzi a mozdulatain is, hisz ha egy olyan ember mellett élsz majd' két éven át aki haldoklik, megfogod tanulni, hogy mik azok a mozdulatok és reakciók, néma tagadások melyek kesernyéssé és kokszossá, baromira elsózottá teszik a napját. Mikor egyik reggel úgy ébredsz fel, hogy már biztosra tudod, hogy halál vár rád mert nincs donor, túl sok az áttét vagy késő lenne elkezdeni a megfelelő kezeléseket, akkor már minden mindegy. Kifordulsz önmagadból, megváltozol és próbálsz olyan lenni, amilyen nem vagy. Csak arra nem gondolsz, hogy pont ezzel okozod a legnagyobb fájdalmat, még magadnak is, hisz egy teljesen más képet fognak kapni a szeretteid arról, mint aki voltál. Fájdalmat okozol csak, hogy neked könnyebb legyen. Nem ragaszkodsz már senkihez, mert félsz, hogy fájdalmasabb lesz az elmúlás neked és nekik is. Elvégre, miért ne így lenne?... ahelyett, hogy felkészítenéd őket és együtt élnétek meg az életed hátralévő részeit. Boldogan és beletörődőn.
Minél több kérdés elé állítod őket, annál jobban aggódnak és rettegnek, félnek. Féltenek mert nem értik, hogy mi történik vagy épp mi nem történik veled, csak figyelik a reszketeg testedet és furcsán csillogó vagy épp tompán tükröződő szemedet... mintha idegen lennél, ők pedig szintén.
Halványan és életlenül ugyan de látja az álarc mögött rejtőző nőt, aki normális esetben nem itt táncolna vele egy ilyen tartalommal és erővel bíró latin táncot miközben azon jár az esze, hogy mi lesz ezután? Látja a tisztességes nőt a vörös rúzs és feltépett, rojtos szoknya fedésében csak épp arra nem akar kitérni, hogy megjegyezze, nem helyénvaló amit csinál. Pedig olyan szívesen megtenné, hisz Saoirsevel is közölte mikor arany tincseit levágatta és feketére festette, ruhatárát pedig kicserélte, hogy az a kellemes illat és szín kavalkád amit ő ismert, eltűnjön és soha ne is legyen többet.
Nincs joga számon kérni a nőt... nincs joga ahhoz, hogy ítélkezzen és nem is akar, ez az ő döntése, ő pedig részese lesz ennek. Minden sajnálat és szomorúság nélkül tenni akar azért, hogy jól érezze magát, hisz még így se biztos abban amit érez felőle. Lehet, hogy a jelek nyilvánvalók, de talán túldramatizálja a dolgot és a gyógyszer ami bő fél órával ez előtt felpörgette agyának motorját, most továbbgondolja a látottakat és az érzelmeit.
- "....csak egyetlenegyszer énekel életében, de akkor szebben, mint a föld bármilyen más teremtménye..." Az élete árán miközben őt hallgatja minden és mindenki? Az ember nem olyan, mint egy ilyen madár... nem a szépet látja az utolsó pillanatokban - suttogja mosolyogva, idézve ezen madarakról szóló mendemondából. Tetszik neki a hasonlat és titkon él is vele, hisz úgy érzi, életében csak egyszer énekelte bús ódáját az életnek. Akkor, mikor a párja meghalt. Azóta fél, hogy soha nem lesz még egy olyan szerelem, ami felültudna kerekedni azon, amit a nő iránt érzett egykoron, noha tudja, hogy nem szabad a kapcsolatokat az elmúltakéhoz hasonlítani.
- Egyet értek. Hosszan elnyúló lágy, torkot tüzesen mardosó kortyok amit átjár a mámor és az erő - reagál a hallottakra miközben féloldalas, ravasz mosollyal, de az imént említett tüzes tekintettel figyeli a gyönyörű arcot. Valami azt súgja neki, hogy tökéletesen egy húron pendülnek és ha lesz is italozás az éjszaka folyamán, akkor is már rég nem erről van szó.
Mikor megérzi, hogy határozottabban fogják őt a vékony de erős karok, közelebb húzza magában, hogy biztos legyen a tartása, ezután pedig hátat fordít még mindig a nő ölelésében, hogy aztán előre engedje az előttük szétnyíló emberi ösvényen. A pulthoz vezetnek mint egy csalogatón, hogy kifizethesse mindkettejük italán, de utána csak közelebb hajol a nőhöz, hogy a fülére súghasson.
- Bízd rám. Ismerek egy nagyon jó helyet, nincs messze innen - egy hotel. Egy egyszerű hotel ami nem elég, hogy megfizethető, de még szemrevaló is. Elsötétített ablakok, mámorító illatok és szaténból, selyemből készült ágynemű ami a hatalmas franciaágy díszítőelemeként - is - szolgál. Kell most nekik ennél több? Kell! Méghozzá Crystal teste ami már most is ruhán keresztül vágyakozásra késztetni. Ölelni akarja és csókolni, úgy mint senkit az elmúlt években...
... mert az az érzés amit kivált belőle, az nem hétköznapi.



Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Jan. 06, 2016 10:19 am Keletkezett az írás




Alarick & Crystal


A házat néztem, egyelőre még csak a kovácsoltvas kapu résein keresztül. A kapuba dobott újság tanulsága szerint 2003. májusát írtuk, és ez semmiben nem különbözött a korábbiaktól,  akkor még azt hittem nem fog különbözni az elkövetkező májusoktól sem. Fiatal voltam, éppen csak elkezdtem az életet, éppen csak túl voltam egy döntésen, mely szerint a saját életemet szeretném élni, éppen csak egyetemre jártam, éppen csak....éppen csak a legerősebb késztetést éreztem akkoriban, hogy olyanokon segítsek akiknek a legnagyobb szüksége volt erre. A bántalmazott nők számára létrehozott intézmény falait megrágta az idő vasfoga, kissé talán a szokottnál is jobban málladoztak a mustárszín falak, az ajtók méregzöldjén is alaposan pattogzott a festék. Csak a kert volt kifogástalan, mert a bent lakók tartották rendben a legjobb tudásuk szerint. Egy nőhöz igyekeztem, akkor már harmadik hónapja, egy olyan nőhöz akiben volt elég bátorság és kitartás, hogy elhagyja a férjét. Több évtizeden keresztül bántalmazta, több évtizeden keresztül kellett a megaláztatásokat elviselnie, a végére pedig egy HIV fertőzéssel „ajándékozta” meg őt, majd kidobta az utcára. Közel fél éve lakott ebben az otthonban, és csendesen, a világtól elzártan haldoklott, gyűjtögetve az elmúlt évek keserveit, próbálva bennük megtalálni a jót. Adam atya szerint amit Isten egybe kötött azt ember szét nem választhatja, és egy asszonynak minden esetben a férje mellett a helye. De mi van ha Isten tévedett, mi van az olyan asszonyokkal, mint amilyen Karola, akitől jobb és tisztább teremtést nem is hordott hátán a föld? Neki mi volt a bűne, hogy az Úr így büntetni? És ha segítek neki én is éppen olyan bűnös vagyok? Mi van a felebaráti szeretettel, azt hol hagyta a Teremtő? Eliza főnővér szerint nem az én dolgom megmenteni minden eltévelyedett lelket. De ha nem az enyém akkor kié? Ki fog neki segíteni abban, hogy ne térjen le a helyes útról, hogy ne veszítse el a hitét? Nem törődtem az intésekkel, nem törődtem azzal, hogy szerintük mi a helyes, azzal törődtem ami szerintem a helyes, és nem voltam hajlandó lemondani róla. Hiába mondták, hogy hiú reményeket táplálok benne, hogy azt fogja gondolni valaki törődik vele, segíthet neki, pedig én nem tudok, nincs semmim amivel tudnék. Lehet, hogy nincs vagyonom, nincs az égvilágon semmim, amit kézzel meg lehet fogni, nincs hely ahová vihetném őt, semmi olyasmit nem tudok adni, ami által a világban újra megtalálhatná a helyét. Csak a lelkem van, a lelkem amibe úgy éreztem akkoriban akár száz Karola is elférne. Mert az az igazán gazdag aki a lelkét feldarabolja és a rászorulók elé teszi kéretlenül is. Aki nem sajnál egy biztató szót, egy kedves érintést.
- Mondd Crystal, miért törődsz velem, miért érdekel, hogy hogy érzem magam, hogy mennyire használnak a gyógyszerek? Hogy mik a terveim, hogy mit szeretnék az életemmel kezdeni? Hiszen tudod, hogy már nem tudok években gondolkodni, csak napokban. Vagy órákban. Mondd mi tartson életben, mi az ami miatt nem érzem csupán tehernek magam még az olyanok számára is mint te. Mi az ami ide hoz hozzám minden harmadik napon? Miért áldozol rám az életedből értékes órákat, amit esetleg azzal is tölthetnél, hogy éled az életed?- a kérdése nem ért váratlanul, a vékony, viasz szerű bőr, ahogyan szinte rásült az egykorvolt bájos arcra, a mélyen ülő fekete szemek alatti sápadt árnyékok jóval idősebbnek mutatták az alig harminckét éves asszonyt. Kint ültünk a kertben, egy földet csókoló lila virágjaival mosolygó fa alatt és a tavat néztük. A néha feltámadó szél játékosan futott át a felszínén láthatatlan lábnyomokat hagyva ott vékony csipkés fodrok formájában. Oldalra fordultam és a kezemet rátettem a két kezére. Hűvös volt és verejtékes, szemben az én forró, száraz érintésemmel. Összerezzent, mint a sérült őzsuta az erőben, amikor segíteni próbálsz rajta. Óriási szemeit rám emelte, homlokán  a ráncok kétségbeesetten kapaszkodtak össze és mélyültek el.
- Azért Karola, mert így érzem helyesnek. Azért mert nem akarom, hogy szenvedned kelljen. Azért mert tudom milyen érzés amikor feleslegesnek véled magad, amikor azt sem érted egyáltalán miért születtél meg. Azért mert te is az Úr gyermeke vagy, mert talán nem volt véletlen, hogy mi találkoztunk. Egyetlen találkozás sem véletlen, és én hiszek benne, hogy a mi Urunknak célja volt ezzel. Nem tudom mi lehetett az, de a legjobb tudásom szerint igyekszem követni a lelkem parancsait. Mert nem akarom, hogy egyedül maradj a végén....a végén senkinek nem szabad egyedül lennie, mert az elmúlás....az tudod olyan mint egy bevégeztetett szép dallam, egy zenemű, egy mestermunka, amelyet te játszol el. És mit sem ér az egész ha az utolsó akkordokat senki nem hallja, ha nem marad krónikás aki lejegyezze a hangjegyeket, hogy megmaradjon, hogy emlékezzenek rád. Egyetlen ember sem megismételhető, mindannyian különlegesek vagyunk, és amikor itt hagyjuk a világot legyenek akik emlékeznek majd ránk. Mindannyiunknak ez a célja kimondva vagy kimondatlanul.
-De nem akarom, hogy emlékezzenek rám! Nem akarok semmi mást már csak azt, hogy így legyek minden nap. Ebben a nyugalmas közegben, így, mint most veled.
- És neked annyira rossz ezt megosztani velem, mondd?
- Nem. Egyáltalán nem. Sőt.
- Látod, máris ellentmondtál annak, hogy arra vágysz, hogy egyedül légy. Ha jobban esik, hogy itt vagyok melletted, akkor csupán az elméd próbál dacolni a szíveddel. Mindannyian ilyenek vagyunk. Valahogyan azt gondoljuk, hogy majd egyedül megoldunk mindent, hogy az a helyes amit az ész diktál, mert a szív csak becsap bennünket. Pedig ez nem igaz, ettől vagyunk emberek. Ha szeretsz akkor nem az elméd szeret, ha törődsz akkor nem az elméd törődik....a gondolkodással képes vagy életben maradni....de embernek lenni csak a lelkeddel együtt vagy képes.
- Honnan ekkora életbölcsesség benned alig húsz évesen?
- Csak az életkorom ennyi. Ez egy szám, amin nem tudok változtatni. Mondhatjuk úgy, hogy az élet túl hamar arra kötelezett, hogy idő előtt tanuljak meg mindent. Mindent gyorsan csináljak. Ki tudja számomra mennyi idő adatott meg, nem igaz?- mosolyodtam el, mintha ott és akkor már éreztem volna mindazt ami a későbbiekben várt még rám. Karola varrni kezdett tanulni, két héttel a látogatásomat követően, egy hónap alatt gyönyörű munkák kerültek ki a kezei közül, és egyre többször láttam én is mosolyogni, amíg aztán nem sokkal karácsony előtt, a kovácsoltvas kapuban várt rám az intézményt vezető karmelita nővér. Arcáról nem olvastam le túl jó híreket. Kezemben ott volt a kedvenc újságjának karácsonyi száma, tele gyönyörű szabásmintákkal, karomra felakasztva egy táskába tojáslikőrrel töltött bonbon, és egy cserépben egy piciny fenyőfa, vékony, ezüst szín angyalhajakkal. Már nem volt kinek odaadni, a sírjára helyeztem el újabb egy héttel később.
- Látod Crystal, én megmondtam, hogy ez fájdalmas lesz, hogy magadban is hiú reményeket tápláltál az irányába, s benne is valami reményt ébresztettél, amikor varrni kezdett és egyre jobban elhitte, hogy van célja az életének. Túlságosan beleélte magát.- Adam atya hangja nem volt szemrehányó, mégis, ahogyan a sírnál álltunk a temetés után még fél órával, és az eső szakadatlan kopogott a keményített fekete ernyőn, amit a fejem fölé tartott, másik karjával biztatóan ölelte át a vállamat. Felpillantottam rá, a keserűségtől csalódott voltam, ajkaim remegve görbültek le, hogy csak arra az időre tartsam vissza a sírást, amíg beszélek.
- A fájdalmas is lehet gyönyörű, Adam. Isten nem véletlenül keresztezte az utunkat vele. Nekem célt adott azzal, hogy látogathattam, neki pedig reményt. Azt mondtam neki, hogy mindannyiunknak az a vágya, hogy ha elmúlik az életünk emlékezzenek ránk. És neki ezt meg tudom most adni. Semmim sem volt amit adhattam, csak ez. Még mindig úgy véled nem volt értelme? Ha igen, sajnálom, hogy így látod, mert minden közül ennek volt a legtöbb értelme. Még ha fáj is.- elmosta az eső múltat, elmosta és magával vitte a forró évszakokat, és az évek lomha egymásutánban követték egymást....és én most mit csinálok éppen? Tökéletesen ellentmondok akkori önmagamnak azzal, hogy mindenkit eltolok a közelemből, mert azt hazudom magamnak nem akarom, hogy emlékezzenek rám, pedig ez nem igaz. Ezt akarom a legjobban, és talán azért futok, rohanok, hogy minél több emberben hagyjak nyomot. Egy dolgot azonban figyelmen kívül hagyok: az érzéseiket amiket ébresztek bennük egy-egy alkalom után egy-egy időszak után, amikor aztán kilépek az életükből.
Belegondolok, talán túlságosan is, hogy mit váltok ki belőlük, ugyanakkor nem foglalkozom vele érdemben, nem teszek azért, hogy más legyen. A könnyebb utat választom, és ebből a szempontból nem vagyok jobb mint az aki pusztán az eszére hallgat. Félek, ahogyan telik az idő elveszítem az emberségemet, azt amitől én voltam önmagam. Most is lehetnék máshol, lehetnék egy csendesebb közegben, valahol ahol senki nem láthat, saját magamba fordulva és várva, hogy rám találjon a vég. Helyette egy zajos és testek forróságától párás szórakozóhelyen talál az este, magamba pumpálva temérdek gyógyszert és jó pár adag fájdalomcsillapítót, hogy tompítsam a szüntelen rám törő, hasogató kínokat. Más lettem, alkalmazkodtam a közeghez, és ezt hivatott tökéletesen elősegíteni az öltözékem, a viselkedésem és persze ahogyan próbálok néha a máz mögé visszabújni közönségesen viselkedve, vagy éppen úgy téve, mintha nekem ez az egész a világ legtermészetesebb dolga lenne. Nem tudom mi az ami elárulhatna neki, hogy miből jöhetne rá, hogy ez az egész pusztán egy illúzió, amit én teremtettem közénk, én, hogy csak annyira kelljek neki, amennyire engedem. Hogy ne akarjon mást tőlem csak egy táncot egy italt és egy éjszakát....a folytatás pedig attól függ mennyire akar megismerni, mennyire akar többet megtudni rólam. Csak reménykedem benne, hogy nem többet mint amit én meg tudok adni, amennyit megadhatok. Az ilyen szórakozó helyeken úgy burjánzanak az egy éjszakás kalandok ahogyan a testemben a rákos sejtek: kíméletlenül és mindent felemésztve. Van a mozdulataiban valami ami miatt elbizonytalanodom, ami miatt olyan érzésem van, hogy addig kellene visszalépni amíg még lehet. Mintha bizonytalan lennék magamban, mintha igazzá látnám válni azt a mondatomat, amit Karolának mondtam egykor, hogy minden találkozásnak célja van, hogy ha két út keresztezi egymást, akkor az minden bizonnyal okkal történik. Én csak hinni akarom, hogy a latin bárban egy paso doble nem fog megváltoztatni semmit, még akkor sem, ha azok a mozdulatok amelyeket tőle kapok, azok a fajta magához rántások arról mesélnének nekem, hogy nem akar elereszteni. Pedig el kell. Abban a pillanatban, hogy felkel a nap el kell. Mindegy, hogy hol talál ránk, magamra öltöm újfent annak a nőnek az álcáját, aki lettem és távozom, csak pár szám marad egy papírra írva és valahol elhagyva búcsúajándékul. Neki. Régen voltak olyan mozdulataim amelyek során biztatást adtam még akkor is ha mindketten tudtuk ez csupán a testünk hirtelen felfokozódó vágyairól szól, arról az érzésről, amely akkor ébred fel ahogyan a másikhoz érünk és akkor szakad meg amikor elengedjük. Ebből a szempontból ez a tánc volt a legbeszédesebb, ahogyan belém mart a tekintetével, igérte, hogy újra a karjába zár, hogy aztán megint eltaszítson, eldobjon. Én pedig szüntelen visszafutottam, mintha az egyetlen menedékem lenne a földön, mintha nem találnám nélküle, hová is tartozom. Ez a pár keményebb lépés, a hangok, az ahogyan végül mégis ott vagyunk egymásnak, és szinte lángolva felel neki a bőröm, a nyelvem mozdulatlan, ajkaim olyan közel, hogy ha suttogni kezdenék finoman súrolnám végig az ő ajkait. Vajon milyen lehet az amikor finoman csak éppen rezdül a szélén a sajátom? A hús puhasága megbabonáz, mégis elhúzódom, ő pedig nem tart vissza. Isten gyarlónak teremtette a testet, hogy legyen minek ellenállni. De én többé nem akarok...ha bűnbe taszíttatom általa, ha a pokol tüze ér is el, nem érdekel. Többé már nem! Dacolok az Úrral, dacolok mindennel amit eddig tanultam, mert csalódott vagyok. Csalódtam abban a Teremtőben, akiben hittem, akinek a gyermekkoromat áldoztam, akinek  a tanításait vakon követtem. Hát most nem azt követem, hanem a testem akaratát. Nem kell semmit mondanom, nem kell megjátszanom sem, hogy akarom őt, talán még jobban is látható ez rajtam semmint az szeretném, ahogyan minden bizonnyal a kétkedés is, hogy ez valóban én vagyok? Igen, ez is....ez is én vagyok. Bűntől nehéz terhem, az életem, az elmúlásom, a titkaim, a megannyi elkövetett vétkem.
Mea culpa....mea maxima culpa.
Ahogyan beszélni kezd az ajkait nézem , lassan mozdul, formálja a szavakat egyenként, kitartóan, miközben engem néz, és egy ravasz mosoly bújkál benne, amelyre én is felelek. A testem már régen nincs az irányításom alatt, azt engedtem el leghamarabb, az elmémet nem tudom, mert akkor elárulom magam, akkor lehull a lepel és én ott leszek mögötte vacogva a kínjaim között vergődve. Most csak az élvezeteket akarom, azt akarom, hogy elfelejtsem, hogy van szívem, hogy az elmém legyen amely irányít karöltve a testemmel. Visszavezetem rá a pillantásom, égő és kérlelő vágy vibrál benne, és ha nem is mondom ki éreznie kell, hogy pontosan ugyanazt a ritmust rezgem mint ő, mint azok a szeretők akik olyan régen látták egymást, hogy a húst is képesek lennének puszta kézzel lemarni a másikról ha azzal nagyobb gyönyört okoznak. Sosem volt még ennyire fájdalmas a vágy, soha nem gyűrte még le ennyire az időt....az időt amelyből még mindig nincs több. Az idézetre bólintok...ismeri a történetet.
- Vannak emberek akik számára a gyönyör az egyetlen kapaszkodó. És van aki az utolsó pillanatokban csak arra vágyik, hogy legyen mellette valaki aki megtartja. Akinek odaajándékozza az utolsó, legszebb hangos dalát. Az ember egy olyan tövismadár amelynek nem csak a saját dala számít, hanem az, hogy ki hallja azt. Még ha tagadja is.- mi ez az őrület, hogy elhalkulok, és legszívesebben újra érinteném, de mintha a fejemben zúgó ezer penge mást mondana, csörrenése megálljt parancsol, és nem tudok ellene tenni. A zuhanástól megtart, én pedig a kezemmel kapaszkodom a karjába. Menjünk, bárhova....akárhova, csak olyan hely legyen ahol megad nekem mindent amelyet már közel egy hónapja nem éreztem. Drogommá vált a gyönyör, hiszen ha egyszer belekóstolsz, akkor egyre többször kell, egyre inkább érzed, hogy a szíved minden dobbanása azt fogja követelni, az elmédben zakatol és képtelen vagy kiverni a fejedből, mert nem tudod megmondani mennyi ilyen alkalom áll még a rendelkezésedre, mennyiszer van még lehetőséged szállni...az élvezetek között, minden porcikád kíméletlen üvöltése közepette. És én most tőle akarom. Elbizonytalanít, a szavai pedig még inkább hajtanak, kegyetlenül mélyesztve bele láthatatlan kortyait az elképzelt csókjának.
- Az ember mohó, és nem csupán egyszer akarja, hanem sokkal de sokkal többször, mert ha valami igazán különlegesre bukkan, akkor abból nem elég egy cseppnyi ízelítő, kell az egész.- a pultnál állunk már és várunk még. Megemelem a kezem, és a mutatóujjamal finoman simítom végig a felső ajkának szabályos vonalát, hogy aztán a mozdulat folytatódjon vele egyszerre nyílnak el a saját ajkaim, nyelvemet megtámasztom a felső fogsoromon, és úgy fejezem be furcsa kis játékom utolsó momentumaként az alsó ajkainak finom simítását. Puha az érintése akárha egy lágy zselét tapintanék....vagy valami hívogató húst...belemarnék. A fájdalom egy időre csillapodik bennem, a helyt átveszi valamiféle kellemes lebegés. Azt hiszem a tánc és az ital megtette a hatását, ahogyan meg fogja tenni a hatását ennek a fiúnak az ölelése. A suttogására beleborzongok, majd amikor visszahúzódik, én is közelebb hajolok, hogy a saját válaszomat megadjam neki.
- Mihez képest nincs messze? Amennyire szomjasak vagyunk, vagy amennyire mohók?- a kérdésemet követően visszahúzom a fejem, és lepillantok, hogy az ujjaim az ujjai közé fűzzem, jelezve ezzel is, hogy vezessen. És nem utolsó sorban kapaszkodó is lesz számomra, amíg odaérünk. Csak remélni merem, hogy a testem nem ma este hagy cserben...nem hagyhat, ez az este kell nekem, mert a vágyakon túl valami más is ott ébredt benne. Egy remény. Vele. Egy hónapra. A többi majd elválik.



Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Jan. 06, 2016 7:46 pm Keletkezett az írás







Crystal and Alarick



"...Sose tudhatjuk, melyik a zsákutca, melyik az elágazás. Mint ahogy azt sem tudhatjuk, mikor változik meg az életünk. Csak akkor látjuk, amikor már megtörtént...."



2013. Február 10
Hosszú orrú cipőjének makulátlan, sötétbarna bőr bevonatán szó szerint seggre ül a horizont által félbe metszett lemenő Nap narancssárgás, mindent aranyszínbe öltöztető fénye, ahogy a családias de nem túl nagy ház kapujának mélyen ülő zárjába igyekszik némileg kómás tekintettel benyomni a kulcsát. Innen már nincs messze a bejárati ajtó, pusztán néhány lépés a lépcsőig, onnan még három fok és máris megérkezik a mahagóni színben pompázó, matt üveggel bélelt ajtóhoz, ami előtt egy "üdvözlünk kedves idegen" billoggal ékesített lábtörlő hever, rajta Kapitánnyal a tündér természetű vizslával, akit még ő vett egy évvel ez előtt.
A kutya vad farok csóválással billenti oldalra magát, hogy felkenődve az ajtóra lábait az égbe meresztve mutassa meg kedvenc gazdijának és ezzel együtt legjobb barátjának rózsaszínben pompázó, gyorsan emelkedő és süllyedő pocakját. Játékra invitálja Ricket, aki jelen pillanatban új szinteket öltő fáradtságának köszönhetően aligha tudja teljesen odaígérni magát az állatnak, de még így is leguggol hozzá miközben megtámasztja magát az ajtón és többször is megvakargatja az állat hasát és állát is. Imádja a "gyerkőcöt", hisz ő az első olyan állata akit teljesen a magáénak tudhat és aki neki köszönheti tanultságát és szófogadását, míg ő odaadó hűséggel és szeretettel biztosítja. Olyan mintha a gyereke lenne, épp ezért se érti, hogy miért ücsörög kint a teraszon, mikor ebben az időszakban már rég a neki fenntartott kanapéján szokott fetrengeni a létező legátéltebb tekintetével szélesen vigyorogva, nem törődve azzal, hogy rendellenesen tekeredik a kis teste minden irányba.  
Kapitány különlegessége amúgy a nevében rejlik. Ez a vöröses árnyalatú, kíváncsi tekintetű éber jószág egy nőstény kutya, csak amikor Rick vette őt, hiba csúszott a műveletbe. A tenyésztő összekevert két nyakörvet, mivel a kicsik a nagy játék hevében lerángatták egymásról, ő pedig mivel idő előtt érkezett - soha nem késik sehonnan -  a kedves hölgyemény nagy sietségében nem ellenőrizte a kölyköket csak fogta és odaadta neki. Így a halványzöld nyakörv a már Kapitány nevet viselő kutyára került, míg a testvére Riley a rózsaszínt kapta. Persze mikor hazavitte már tudta, hogy ki lett cserélve a két állat, de lévén az első pillanatban beleszeretett a kis rafinált, boci szemekkel bambuló kutyába, nem volt szíve visszavinni, tehát a kölyök nála maradt és a tervezett Kapitány névvel illette.
- Na, gyerünk befelé - paskolja meg a kutya bendőjét miközben ő felegyenesedik s lenyomja a lakás kilincsét ezzel szabad utat engedve az állat előtt aki még mielőtt bemerészkedne, végtelen kíváncsiságtól csillogó szemekkel mered fel a nálánál jóval magasabb férfira mint egy "biztosan mehetek?" kérdéssel a szemeiben. A néma kérdésre biccentéssel reagál ami egy amolyan "mehetsz"-et jelent a kutyának, ő pedig megértve a néma intést, máris bedugja az orrát a lakásba és meg se áll a kanapéig amin a kedvenc kockás lepedője várja őt, hogy újabb altatót meséljen neki.
Rick az ajtóban már tudja, hogy innen egyenes út vezet a nappaliig ezzel együtt kedvesének öleléséhez, aki a bőrfotelban szokott ücsörögni miközben valamelyik aktuális kedvenc regényét olvasgatja a narancssárga - fehér színű fonallal kötött takarója védelmében, mellette egy nagy bögre teával, ami az egész helyiséget illatossá, édeskés aromájúvá varázsolja.  Soha nem értette, hogy mit iszogat és, hogy őt miért nem kínálja soha, bár a szagából ítélve nem csoda hisz fogalma sincs arról, hogy mit rejthet a zöldes trutyi.
Most viszont nincs itt... nem ül a fotelban senki, főleg nem a ritka élénk, akvamarin színben pompázó, mindig vidám tekintetű lány, helyette egy olyan valaki flangál a konyhában, akit még soha nem látott. Fekete Kleopátra fazonra vágott hajának bohókásan kunkorodik előre a vége, frufruja a szemöldökét takarja ezzel apró keretbe foglalva a szép arcot, viszont elrejtve a nőies vonásokat. Ruhája szintén sötét árnyalatú, farmerja szaggatott és szűk, mély bordó topja fűző szerű de leginkább azokra a kánkán táncosnőkre emlékezteti akik mindenüket kidobták a pasik kegyeiért.
Először kis híján el is vágtázik mellette miközben kibújik a sötétszürke zakójából, de aztán még visszaszól a fogas mellől ahogy a nyakkendőjét kezdi bontogatni és a zakóra helyezi azt.
- Saoirse hol van? Ameliara vigyázol? - intézi a szavait a nőhöz inkább fáradtan, mint őszinte kíváncsisággal, az viszont meglepi, hogy kérdésére hangos csörgés-zörgés a válasz, mint sem értelmes emberi reakció. Egy porcelántányér landolt a mosogatóban néhány evőeszköz és pohár társaságában, így mikor az ingét kezdi kioldani, közelebb sétál és a nyaka nyújtogatásával veszi alaposan szemügyre a nő "termését". Két törött tányér, egy törött pohár és az a néhány evőeszköz, ami "megölte" őket a lány közvetítésével.
- Mi lenne ha kinyitnád a szemed, Rick?! - érkezik a támadó kérdés Saoirse hangján, ő pedig kis híján vág egy hátast mikor az ismerős tekintet az arcát kezdi el fixírozni. Egyszerűen nem tudja mire vélni ezt a változást, nem meglepő, hogy csak mered maga elé kerek szemekkel és még ahhoz is túlságosan döbbent, hogy reagálni tudjon.
- Mi az? Így már nem is tetszek? Csak úgy mint az a szőke kis luvnya aki voltam?
- Öhm... mi lenne ha ezt később beszélnénk meg? ... - a saját és a lány védelme érdekében kezd a nappali felé hátrálni, ahol a kutya mintha venné az adást, hogy olyan dolog történik ami nincs ínyére a gazdájának, máris odasiet mellé persze lapítva... talán bántotta őt a nő?! Mi a fene folyik itt?
Visszautasítás...
Hosszú ujjaival legyintett a kutyának, hogy menjen arrébb, mielőtt agyontapossa, ám az nem teszi meg csak ücsörög mellette kerek szemekkel, le se véve tekintetét a konyhában ácsorgó nőről.
- Hol voltál már megint ennyi ideig? Azt mondtad öt órával ez előtt, hogy még van két órád! Ezzel szemben? Ezzel szemben megint hol voltál?
- Dolgoztam, Saoirse - szinte alig mer ennél hangosabban beszélni, bár ha jobban belegondol, nagy valószínűséggel nem is jönne ki erősebb hang a torkán. Nem érti, hogy mi folyik itt! Mintha legalábbis a kandikamerára utaló embereket és kis kamerákat keresné, ami veszi a jelentet, de csak azt éri el vele, hogy alaposan megtapossa Kapitány lábát, mire az hangos szűköléssel rántja vissza a kis lábát és vonul a kanapéja védelmébe.
- Ne basztasd a kutyát! - csattan az éles hang és faltól falig verődik már- már fülsértően, kétségbeejtően visszhangozva. Rick acélszínű szemei rosszallón szűkülnek vékony réssé, miközben csak és kizárólag egyetlen kérdés több formája ismétlődik a fejében: Mi folyik itt? Mi történik?!
Rossz álom? Igen, talán... akár még az is lehetett volna amennyiben nem érzi a tarkójában és a háta közepében az éles szúrást amit a falra szerelt ruhafogasok eredményeznek. Nem képes tovább hátrálni, úgy érzi mintha két tűz között lenne. Egy kínzó fal fogassal felszerelve mely egyre csak fúródik a bőrébe míg előtte egy tajtékzó nő, aki koránt se úgy viselkedik, mint kellene, vagy ahogy azt ő megszokta.
Nem ezt a nőt ismeri, ő... ki ez egyáltalán? Hova tűntette azt a gyönyörű, szőke és mindig megértő, boci tekintetű lánykát akit ismert és mindenek felett szeretett?... hova lett az, aki mindig megértette, hogy miért kell tovább bent maradnia a melóhelyén és aki szeretettel és óvó pillantással várta őt haza érkezzen hatkor vagy épp éjjel tízkor? Mitől változott meg minden ennyire? Mit tart az éjjeliszekrényébe amitől óva intette, hogy belenézzen?!
- Mi van veled, Saoirse? - enged meg magának egy egyszerű kérdés miközben tenyerét a falhoz simítja, hogy ellökje magát tőle így közelebb kerülve a nő sötétbe vetkezett, akaratos és gyilkos tekintetű sziluettjéhez mely leginkább a végzetasszonyára emlékezteti. Jól láthatóan kezdi felfújni magát az előbbi kérdésen, amit az előzött meg, hogy Rick nem ismerte fel.
- Velem mi van? Hogy velem mi van?! Szállj már magadba, Eric! Egész nap nem vagy itthon! Ameliat nem hozta haza senki a nővéremtől, úgy csörgött ide idegesen, hogy hol vagyunk már? A kutyád bent döglött a kanapén egész álló nap, már majd megfulladtam a szőre bűzétől, nekem pedig nem volt mit ennem! És látom most se hoztál semmit, pedig még sms-t is dobtam! És még te kérdezed, hogy velem mi van? ... veled mi van te szerencsétlen?
... ő pedig csak áll a nő vallatása előtt kétségbeesetten, mintha legalábbis pisztolyt fogna a fejéhez mely kibiztosítva ketyegi rémesen vigyorogva, hogy bármelyik pillanatban elsülhet.
- Nekem nem jött semmi sms - nyújtja át a telefont neki amit menet közben előhúzott a vasalt nadrágjának zsebéből.
- A hűtő tele van kicsim... és amúgy Alarcik... nem Eric - rázza meg a fejét felvont szemöldökkel, majd elkezd kicsúszni a fal takarásából, hogy a lépcsők felé vegye az irányt.
- Most meg hová mész?
- Átöltözni, te... te addig próbálj meg lehiggadni, öt perc - vadul kalapáló szívvel rohan fel az emeletre kicsit botladozva a siettségtől a néhol megnyekkenő, laminált parkettával burkolt lépcsősoron mely rögtön az ő szobájukhoz vezeti. Amint átlépi a küszöböt és az ismerős illatú hálószoba teljes nagyságában kitárulkozik előtte, gyorsan becsukja az ajtót és ráfordítja a kulcsot csak, hogy ne tűnjön fel a nőnek a hangzavar, miközben kupászkodik.
Mindig tiszteletben tartotta a kérését és soha nem kezdett el kutakodni utána, most viszont betelt a pohár. Nem elég, hogy teljesen megváltozott külsőleg, de a személyisége is mintha ellentétese lenne annak amit ő megismert. És akkor már nem is kell beszélni a név tévesztésről, a számonkérésről és mi az, hogy nincs itthon kaja, mikor előző nap voltak a nagyiéknál ahonnan egy egész hadseregre elegendő kaját hoztak haza? Ilyen hús meg olyan hús, zöldségek és köretek, sütemények garmadája!
Vadul rángatózik a szeme alatt egy ideg, miközben az apró, ezüsttel díszített míves virágban végződő kulcsot kihalássza az ágy alatt lévő cipős dobozból, amit aztán a barna kisszekrénybe dug, hogy kattanhasson a zár. Először nem meri kihúzni a mély fiókot, hisz fél attól amit láthat benne... más pasira utaló bizonyítékok? Ugyan már!... így hát amint lerázza a gondolatot, határozottan kirántja és egy gyógyszertárra való jelzett dobozzal, fiolával és zacskóval, papírokkal találja szembe magát. Van ami régebbi és van olyan ami fiatalabb, attól függ, hogy a bontottat vagy a még bontatlanokat nézegeti?
- Mi a .... picsa - húzza ki az egyik vaskosabb fiolát, amiben a rátett címkéből ítélve orvosi marihuána lehet. Nagyot rándul a gyomra, kis híján belefullad a hirtelen érkező légszomjba ahogy a következő gyógyszeres dobozokat is előkapkodja, hogy szemrevételezhesse őket. Mind olyan szer, amit rákra szoktak felírni...
Kezelhetetlen...
Orvosi receptek, diagnózist és megannyi vizsgálatot, orvosok által is elutasított beteget illető eredmények. Szinte felfordul a gyomra, ahogy reszketeg kezekkel tartja az összecsatolt, aláírt és bélyegzett lapokat.

2012. December 2.
Kórisme: első vizsgálatok, 2012. November 25.
Szövettan eredménye: Glioblastoma multiforme.
Onkológiai kezelési módok kombinált alkalmazásával se gyógyítható.
Várható élettartam megfelelő gyógyszeres kezeléssel 4 hónap.


Mély sóhaj, visszatartott lélegzet, szinte fájdalmas levegőt vennie. Mintha tűz karistolná a tüdejét. Szeme könnyezni kezd ám nem hagyja lecsordulni az arcán, inkább gyorsan letörli őket mielőtt végérvényesen is elveszítené a büszkeségét. Helyette lapoz és tovább olvas.

Erős, migrénes fejfájás. Gyógyszerek szedésével agresszió, elidegenedés és név, szó, szám tévesztés. Idegrángások, görcsök. Fokozódó hányinger, állandó rosszullét, szédülés
2013. Január 12. Erősödő migrénes fejgörcsök, szemre átterjedt időszakos rángatózás, görcsök. Megváltozó menzesz, hányinger és ideggyengeség.
Új észrevétel: hallucináció, lebénuló arcizmok, nehézkes mozgás a nap első szakaszában.
2013. Február 9. Hátralévő idő kevesebb, mint egy hónap. Zuhanó tendenciát mutató egészség.


Ezen sorokat olvasva a jól ismert, leginkább a nyomdagépekére hasonlító betűtípus teljesen felfordítja a gyomrát s ha lenne benne valami, nagy valószínűséggel maga mellé hányna a vastag perzsaszőnyegre, melyet a lány évek óta szemefényeként őriz. Olyan mértéktelen fájdalom hasít az agyába, mintha a saját kórismeretét olvasná. Egyszerűen nem tudja felfogni, hogy nem vette észre?! Hogy lehetett ennyire vak és miért gondolta úgy, hogy jobb nem eleget tenni a kíváncsiságának? Benézhetett volna a fiókba, rájöhetett volna már korábban is. De egyszerűen nem volt képes rá, mert ígéretet tett... mint ahogy ígéretet tett a lánynak akkor is, mikor hűséget fogadtak egymásnak. Együtt, egészségben és betegségben. De akkor miért nem mondta el neki?

***

Napjainkban
Úgy érzi, mintha az egész teste lángolna, hisz áhítozva vágyakozik azért, hogy végre ott is érinthesse a nőt, ahol eddig nem volt rá alkalmuk hisz bármennyire szenvedélyes és vad volt a paso doble, mégis tilt olyan elemeket mint ami egy tangónak a léte... nem beszélve a nem épp táncparkettára szánt érzelmes koreográfiáról amit normális esetben két ember csinál egy ágyban lepedők és párnák között. Mert az az ő parkettjük...
Érezni akarja testének melegét, bőrének bársonyosságát és illatát, ahogy végighúzza az orrát az arcélén és a nyakán. Azt, hogy a szenvedélytől átizzadt haja az arcába lógjon és odatapadjon, majd egymás ölében ringatózva tudassák a másikkal egy mélyen összefonódó pillantás útján, és forró, tüzes csókok egyvelegében, hogy az amit csinálnak tökéletes. Mert mind a két félt boldoggá teszi és erején túl, feltüzeli.  
Magáénak akarja ezt a nőt, ha nem is örökre, hát egy kis ideig. Addig, míg boldoggá tudja tenni őt, aztán csak hagyni elhalni azt ami kialakult közöttük ezen a forró, fülledt éjszakán. Talán nem egy közös sors íródott meg nekik, viszont egy kis időt boldogan élhetnek egymás társaságában, csak hagyniuk kell esélyt adni ennek a kibontakozásnak.
Nem vágyik ő sokra és inkább adni szeretne mint kapni... Adni, hisz éreztetni akarja a nővel, hogy számít, hogy van akinek fontos... mint ahogy azt is, hogy ha tényleg csak olyan kevés ideje van hátra mint amilyen Saoirse esetében volt, akkor az a kevés idő ne jelentéktelen és gyászos legyen hanem vidám, boldog és felhőtlen. Sajnos élete szerelmének nem tudta megadni ezt, hisz a nő teljesen kifordult magából, megváltozott és elfelejtett szeretni és azt, hogy milyen szeretve lenni. Ezúton is reméli hát, hogy Crystal nem egy emberbőrbe bújtatott gépezet aki képtelen az érzelmeinek kifejezésére.
- Vagy épp arra, hogy az aki szereti a lehető legkevesebbet tapasztaljon meg abból, ami valójában történik körülöttük. Mert fél a ragaszkodástól, attól, hogy fokozott fájdalmat okoz. Ezen felül önző és tisztességtelen, hisz nem engedi, hogy mások is osztozzanak a fájdalmában vagy épp együtt érezzenek vele... mert ő maga is fél. Attól, hogy nehezebb lesz elmennie. Ezúton is nem tövismadár lesz belőle hanem egy mártír aki noha elsírja utolsó énekét, az mégis rapszodikussá és lemondóvá, siralmassá válik. Nem gyönyörűvé - tapasztalatból beszél, hisz emlékszik, hogy milyen volt Saoirse életének utolsó néhány napja és elmúlása. Hogy a fenébe ne emlékezne a nagy csattanóra, melytől megmentené az összes haldoklót széles e világon.
Az érintésre furcsán megvonaglik az arca, de sokkal inkább érzi most kíváncsinak magát mint értetlennek. Mert ugyebár a kettő teljesen más. Szemeit le se veszi Crys arcáról, olyan, mintha legalábbis egy hatalmas, általa még nem ismert nyelvvel íródott ódon könyv volna, aminek sorait csak úgy tudja megfejteni, ha még mélyebbre ás. Elég mélyre ahhoz, hogy minden kis titok, minden kis érzelem és félelemmel átitatott melódia előkerüljön és végre megértésre találjon. Már pedig ha valaki, akkor ő megfogja fejteni ezt a titkos könyvet. Meg akarja érteni a nőt és a fájdalmát, változásainak okát.
- Amennyire ragaszkodunk a közös estéhez. A mohósághoz azért messze van, de ha esetleg nem bírnád, tágas a kocsim utastere is - pimaszkodik miközben ujjaikat összefonják és azután, hogy kifizeti az italaikat már indulnak is a parkoló felé ahol megérkeznek a fehér Camaro ördögi sziluettjéhez mely igazi monstrumként villogtatja láthatatlan izmait a többi kis olcsó tragacs vagy egyszerű külsővel megáldott BMW között. Igazi amerikai izomautó.
Halk pityegés jelzi, hogy a zár feloldódik benne mikor Rick lenyomja a kocsi kulcs egyik gombját és már nyitja is az anyós felöli ajtót, hogy Crys beszállhasson. Az előbbi ingadozásaiból ítélve végig ott áll mellette viszont nem segíti be és nem is igazgatja, hisz nem akar messzire menni az óvatosság és az érzelgősség terén. Ez a nő nem azt akarja érezni, hogy sajnálják és gondoskodni akarnak róla. Szórakozni akar és egy felejthetetlen estét amihez szükségeltetik az erő és a vágy is... az akarat!
Ezen gondolat tudatában ül be mellé és indítja be a kocsit, hogy az szelíd kismacska módjára doromboljon alattuk, ám ahogy kiérnek a főútra egy vadul dübörgő szörnyeteggé változzon.


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Jan. 07, 2016 10:26 am Keletkezett az írás




Alarick & Crystal


Hetekig készültem arra, hogy Margharite nővért meglepjem a közelgő hetvenedik születésnapján egy színházi előadással. Hetekig készültem, hogy azon az estén minden tökéletes legyen, és hetekig készültem, hogy új ruhát készíttessek a számára, amely azért sem volt könnyű, mert ehhez egyházi elöljáró engedélyére volt szükségem, lévén világi emberként nincs jogom a rend varrodájához kéréssel fordulni. Mindent igyekeztem a legjobban elrendezni, és úgy, hogy aznap tökéletesen szabad legyen, semmi olyan lelkigyakorlat vagy éppen rá kirótt szentencia ne zavarjon bennünket, ami esetleg számára fontos lehet. Egy teljes napot akartam neki áldozni, neki aki gyakorlatilag az elmúlt húsz évét rám áldozta, az egyéb teendői mellett. A Szent Teréz Rendház korábbi vezetőjének halálát követően ő volt az aki a nevelésemet átvette, és neki köszönhetem, hogy olyan emberré váltam aki képes megtalálni a hit és a világ közötti tökéletes egyensúlyt. Hálás voltam neki a törődésért, hálás voltam minden olyan napért amelyet megosztott velem, a bölcs gondolataiért és....nem is tudom, mindenért amim akkor csak volt, Isten után neki köszönhettem. Tudtam róla, hogy őriz néhány könyvet a cellája apró kis tölgyfa komódjában. Vöröslő szélű, háború utáni kiadású könyvek voltak ezek, amelyek valamiért fontosak voltak a számára, bár ritkán beszélt róluk. Shakespeare szonettek, és színdarabok, néhány angol romantikus költő versei és pár olyan regény, amelynek írója számomra ismeretlen volt, de volt egy olyan sejtésem, hogy nővér számára nem. Nagyon nem. A Hamlet volt éppen színen egy fiatal, feltörekvő tehetséges drámai színésszel a címszerepben, aki nemrégiben tért vissza, miután évekig Európában lépett fel. Úgy tartották, hogy a mostani idők egyik legjobb drámai színésze, akinek éppen olyan jól áll Puck szerepe, mint ahogyan neki írták a Hamletet is. Shakespeare valójában egy időutazó, aki eljött megnézni őt, majd visszatért a saját idejébe, és megírta a drámáját...tartotta róla egy színikritikusa. Megmosolyogtató a hasonlat, de úgy vélem talán van némi igazságtartalma. A nővér izgatottan készülődött az esti előadásra, én pedig két órával korábban érkeztem meg hozzá, hogy elvigyem. Ott ültem az egyszerű, díszmentes hófehér széken, és mosolyogva néztem őt, amint elrendezi a dolgait, miközben a falon függő feszület előtt fejet hajt, keresztet vet, majd egy negyed órát, az apró zsámolyra hajtva térdét még elrebeg egy imádságot. Értem is imádkozott, minden alkalommal, hogy a mi Istenünk óvó kezei között tartsa ártatlan lelkemet, és vigyázza lépteim a gonosszal szemben. Mennyire más voltam akkoriban, mennyire reménykedő, mennyire, naív és a világ dolgai iránt tökéletes optimizmussal viseltető, hogy aztán az élet kezei közül kizuhanva, mint egy porcelán törjek darabjaira. Nem tudom magam összeszedni, és mások lábai a szilánkjaimra taposnak, roppanva okozok nekik fájdalmat, pedig nem akarok.
A színház épülete a késő reneszánszt idézte, bár számomra mindig valamiféle luxus bordély kinézetét keltette, amely a test templomának áldoz, az élvezeteknek és mindennek amely kellően képes kielégíteni a hús és a vér odaadó könyörgését egy pár falat után. Az ember már csak ilyen: bármennyire is igyekszik a lelkét tisztán tartani, ha közben a bűn csábítása olyan erős, hogy egy idő után nem tud neki ellenállni. Ezt a csábítást ismertem én meg azon az estén, hogy aztán öt évig az életemben maradjon, és talán maradt volna még tovább is, ha nem vetek neki véget. Pedig már akkor látszott, hogy ez nem lesz hétköznapi kapcsolat. Az első felvonásunk a színház büféjében kezdődött, az előadás előtt fél órával.
- Mondd Crystal, hogy hívják ezt a fiatalembert, aki a címszerepet játssza?
- Jackson Wayne. Huszony nyolc éves, itt született Ausztráliában és a színiakadémia elvégzése után nem sokkal Európába utazott, hogy a kultúra bölcsőjében tanulhasson a legjobb színpadi színészektől.
- Jackson Wayne? Úgy hangzik mint egy westernhős és nem úgy mint egy Hamlet- elnevettem magam és elvettem a két citromos frissítőt a kiszolgáló hölgytől, az egyiket a nővér felé nyújtva a másikba pedig belekortyolva.
- Pedig állítólag az egyik legjobb Hamlet akit valaha ausztrál színpadon láthattak, úgy az elmúlt száz évben. És őszintén megvallom neked, nagyon kíváncsi leszek rá.
- Ezt a kritikusom vagy az ügynököm mondta?- mögöttem egy halk és nevető bariton csendült, én pedig kis híjján félrenyeltem az italomat, miközben rettentően zavarban érezve magamat féloldalasan megfordultam. Életem leggyönyörűbb sötét szempárjával nézve farkasszemet, és a leghatározottabb mégis vidám arccal, alkarjára támaszkodva a büfé pultjánál. Megrázta a fejét és bocsánatkérően billent oldalra akár egy délutáni sétára csábító kölyök kutya.
- Bocsássanak meg a hölgyek, igazán nem szerettem volna alkalmatlankodni, vagy éppen olyan beszélgetésbe belehallgatni, amihez semmi közöm, de a hölgy hangja eléggé vonzotta a fülemet. És az ilyesmiben jó vagyok, mármint, hogy megismerem valakinek a hangját. Miss Brennan ugye?- azt hiszem a meglepettség még ilyen nyilvánvalóan sosem ült ki az arcomra, amikor kimondta a nevemet, csak egy tétova bólintásra futotta. Szóval tudja, hogy ki vagyok, de honnan? A tekintetem beszélt helyettem, mert hang nem sok jött ki a torkomon, és a szemem sarkából is láttam, hogy Margharite remekül szórakozik. Érzi a zavaromat, érzi amikor megváltozik a lélegzetem, amikor valaki felkelti az érdeklődésem, amikor kíváncsi leszek, amikor meglepett....és ez most mind ott volt bennem, csak éppen hangot nem voltam képes adni neki, megnémultam pusztán a látványától. Nem tudom, azt hiszem valamiféle sajátos aura lengte körül, mint a színészeket általában, akinek elég csupán belépnie valahova, egy sötét színházterembe, a sarki boltba, vagy éppen csak ott lenni a közelünkben, hogy tudjuk, érezzük a jelenlétének egyre súlyosabb hullámzását. Vannak emberek, akiknek különösen erős atmoszférája van, akikről képtelenek vagyunk levenni a tekintetünket, képtelenek vagyunk nem foglalkozni azzal, hogy éppen hogyan mozdul a keze, hogyan jelennek meg a szeme sarkában a vékony ráncocskák, amikor mosolyog. Az ajkuk íve, az orruk határozott, görögös vonala...csak néztem elbambulva, és megint a nevetése rázott fel egy kicsit, ekkor már azt hiszem sikerült legalább egy helyeslő bólintást magamból előcsalogatni.
- Négy hónapja....az édesanyám egy műtéten esett át. Vastagbél elzáródás és maga volt az altató orvosa a St Vincent-ben. Valószínű nem emlékszik rám...- erre az arcra biztosan emlékeznék, de minden bizonnyal olyan fáradt lehettem a műtét után, hogy valóban teljesen figyelmetlenül és félálomba kóvályoghattam haza.
- Ne haragudjon....én biztosan....- nem tudom mit akartam mondani, mert még a gondolataimat is összezavarta, úgyhogy inkább csak mosolyogtam s megvontam a vállamat.
- De az előadásra biztosan emlékezni fogok.
- Gondoskodom róla, hogy emlékezetes legyen.- a mondat kétértelmű voltát nem volt nehéz kihallani, és amikor visszafordultam a nővér felé, láttam rajta azt a bölcs derültséget, azt a jóváhagyó, még ki nem mondott szavakat, hogy aztán hangot is adjon neki.
- Megérdemled a boldogságot, Crystal gyermekem. Ne hagyd, hogy elsétáljon melletted amikor kihúnynak a fények.
- Miről beszélsz nővér?
- Túl sokat éltem már ahhoz, hogy ne lássam azt ami csak rezeg a levegőben, és mások talán oda sem figyelnek rá. Talán még ti magatok sem.- a távozó férfi felé nézett, majd vissza rám.
- Amikor valami különleges történik, akkor az nem látszik másnak mint egy szimpla beszélgetésnek, egy korty frissítőnek a színház büféjében, egy előadásnak, amelyet sok előzött meg és sok fog még követni. Ismerős, ezerszer hallott mondatoknak, amely minden színész szájából ugyanazokat a szavakat hozza elő, pusztán az érzés lesz más, amit ezek kiváltanak belőled. Minden előadás olyan mint az életben a találkozások: ami igazán fontos az megérint, és te onnantól csak azt az egyet fogod keresni mindegyikben.- hogy pontosan miről is beszélt azt később értettem meg. A sokadik felvonásra. A második az előadás utáni kötetlen beszélgetés volt a színészekkel, melynek végén nem cseréltünk telefonszámot, ő mégis egy csokor margarétával állított be másnap a St Vincent-be a műszakom végeztével. Hogy honnan tudta meddig dolgozom és azt, hogy a margaréta a kedvencem, volt egy sejtésem, de inkább csak egy szelíd és rettentően zavarodott mosollyal köszöntem meg. A harmadik felvonás egy igen volt részemről egy vacsorára, a negyedik egy tánc estre, az ötödik pedig egy hajókirándulás utáni fülledt éjszaka az egyik apró szigeten valahol az óceán és a lagúnák ölelésében, ahol még a nap is csak félve bukik le a horizonton. Mindent megkaptam tőle amire vágytam, és mindent megadtam amire csak képes voltam.
Két év múlva az ő karjai nyújtottak menedéket azon a szemtelenül ragyogó péntek délutánon, amikor Margharite nővért temettük, ő volt az aki mellettem volt amikor a betegségem kiderült, és közölte már az első pillanatoktól, hogy kitart mellettem, nem fog elhagyni, és én se kérjek tőle ilyet. A fürdőszobában ő készítette el azt a falig futó polcot amelyre kis dobozokat pakoltam, ellentéteként a bennem kavargó szürke és egyhangú érzéseknek, mindegyik más színű volt. Az orvosi papírjaim, a gyógyszereim, az injekciók, a fiolák, a rengeteg orvosság, amely a hetek múlásával egyre csak gyűlt, és a végén már nem engedtem neki, hogy a színes esernyőkkel pettyezett krémszínű függönyt elhúzza. Nem akartam, hogy azt lássa mivé lettem, azt akartam, hogy arra emlékezzen aki voltam. A múló idő, a testem fogyó kitartása nem volt képes annyi erőt termelni számomra, hogy magam mellett tudjam tartani. Először szépen kértem, hogy menjen el, hazudva a szemébe, hogy nem szeretem. Beledöglöttem az egészbe, azt kértem könyörögve Istentől, hogy ne akarja ezt, hogy nem akarom, hogy még jobban fájjon, hogy a testem gyötrelmei mellett úgy érzem tűkkel böködöm a lelkemet is, és minden ilyen alkalommal a sebek kifakadnak, és nem vagyok képes semmivel begyógyítani. De Isten nem hallgatott meg és még kétszer vezette vissza hozzám őt, hogy próbáljon nekem segíteni, okozva ezzel mindkettőnknek kegyetlen fájdalmat. Isten néha kegyetlenebb mint gondoltam, vagy pusztán nem szeret már....nem akarja, hogy az ő gyermeke legyek...hiszen én soha nem voltam senki gyermeke, csak az övé. Mert másnak nem kellettem. Én mindkétszer visszafogadtam, mert szerettem, mert úgy éreztem ha nincs mellettem valaki, aki ismer, aki szeret, akkor idő előtt feladom. És nem az a szeretet kellett amit Adam atya adott, nem az....azt akartam, hogy az egyre sápadt arcom ellenére, az egyre fogyó testem ellenére még valaki nőként szeressen, valaki úgy nézzen rám, mintha én lennék számára a világon a legtökéletesebb. Kellett az illúzió, valamiféle álomkép, amibe kapaszkodtam, és ő megadta nekem. Gyönyörűnek látott, annak a lánynak akit öt éve megismert és akit nem akart elhagyni, akármit is kér tőle.....de végül megtette. Szeretném azt gondolni, talán valamiféle botor reményként, hogy még szeretett, hogy csak feladta a folytonos küzdelmet a dacos ellenállásommal.Akkor haltam meg először, amikor üvöltve a fürdőből elküldtem őt, immáron véglegesen. A kád szélébe kapaszkodtam, mert megbillentem, és ő segíteni próbált nekem, de ezzel csak haragot váltott ki belőlem. Ellöktem a kezét és magamat átölelve rogytam le süppedős bordó kilépőre, kezembe temetve az arcom, majd megmasszírozva a halántékom.
- Mi a francért nem mész már el, Jack? Mi tart még itt? Azt hiszed nem látom a szemedben a szánakozást? Azt hiszed nem veszem észre, hogy egy megmentésre szoruló beteget látsz bennem és nem azt a nőt akit szerettél?
- De én még mindig szeretlek, Crystal! Mi történt veled?
- Bazd már meg, komolyan! Mit gondolsz meddig fogom még elhinni neked ezt a szar hazugságot? Lehet, hogy remek színész vagy a színpadon, de az én életem nem egy rohadt színdarab amelyben a legtökéletesebb alakítást kell nyújtanod! Ez az életem....életem?!- az utolsó szó félig felháborodás, félig kérdés volt. Előre nyújtottam az egyik kezem és távozásra késztető mozdulatot tettem felé, fejemet előre hajtva a vállaim közé ejtve, nem akarok ránézni. Leguggolt elém, és két kezébe vette az arcomat, ezzel kényszerítve, hogy ránézzek, de nem akartam. Tudom hogyan nézek ki, és azt is, hogy mostanság több smink kell, hogy elviseljem a saját tükörképemet. Szelíd erőszakkal emelte szemmagasságba az arcomat és tudom, hogy minden rám volt írva: hogy nem akarom, hogy elmenjen, ahogyan azt, hogy mégis, hogy hagyjon már végre békén, nem akarom, hogy a teljes leépülésemet végignézze, ahogyan azt sem akarom, hogy ő temessen el. Nem akarok semmit, csak úgy meghalni, ahogyan érkeztem a világba: egyedül.
- *Légy hát óvatos, Édes, amilyen-Én vagyok, nem magamért, de teérted-Úgy hordva szíved, ahogy dajka sem-Félti kicsinyét, kit annyi baj érhet.-S ha majd enyém meghalt, ne várd szíved:-Nem úgy adtad, hogy egykor visszavedd.- úgy mondta, ahogyan azelőtt még soha annyi keserű lemondással, annyi fájdalommal átitatva minden betűjét, hogy egy kicsit akkor és ott én meghaltam, és tudtam, hogy nincs tovább, hogy ez volt az utolsó momentum, ez volt a mi csokornyi margarétánk utolsó szirma, amely kíméletlen aláhull most. Megint Shakespeare-t idéz. Tudja, hogy szeretem, tudja, hogy Margharite kedvenc könyvét, a vörös szegélyűt, a szonetteket, ezerszer elolvastam és lassan kívülről tudtam az egészet. Tudta, hogy mivel képes hatni rám, és ezt gyűlöltem ott, abban a pillanatban. Nem akarom, hogy hatással legyen rám....Felnéztem és odább sodortam a kezét.
- Takarodj az életemből, és ha még egyszer  megpróbálsz a közelembe jönni, feljelentelek zaklatásért, felfogtad?- tudom, hogy mit mondtam, csak azt nem tudom, hogy miért hangzott mégis ez tőlem úgy mintha kétségbeesetten marasztalni akartam volna. Öt perc múlva az előszobám komódján csörrent a neki adott lakás kulcsom, a piciny kis pingvin figurás kulcstartóval, és az ajtó megadó nyekkenéssel zárult utána. Elment, és soha többé nem jött vissza. Én pedig minden elkövetkezendő hónapban, minden kapcsolatomban őt kerestem. Azt amit mellette éltem át....amit nem akartam csak egy időre birtokolni. De már az ősz beköszönte óta ezt sem teszem, most már csak egyszerűen csak arra vágyom, hogy egy időre már az érzést is elfelejtsem, milyen amikor szeret az ember. Nem ragaszkodom többé senkihez...” ne várd szíved:-Nem úgy adtad, hogy egykor visszavedd.”...már nem adom senkinek és nem is veszem vissza. Egy ideje olcsó nővé avanzsáltam magam, egy olyan nővé akinek a gyönyörök számítanak, aki belebódul a gyógyszer és az alkohol okozta ködös kábulatba, akinek már mindegy, hogy ez fogja elpusztítani vagy a testében egyre éhesebben és egyre kegyetlenebbül terjedő sejtek burjánzó sokasága. Már olyan mindegy....
- Szerintem a bölcselkedést itt és most abba kellene hagynunk. Nem áll jól ez nekünk, és veszélyes is. Úgy érzem olyan vizekre evezel ahol nem lennél jó hajós. Vagy túl jó lennél. Szóval inkább ne tedd!- intem őt óvva attól, hogy bármi többet akarjon rólam megtudni, mint amit most mutatok neki. Nem vagyok könnyű vérű, és mégis. Nem vagyok egy olcsó, bárkinek magát odavető, futó kalandokat hajszoló ledér nőszemély, és mégis. Megérezte ezt és azt hiszem pont ettől tartok kicsit tőle. Még mindig bizonytalan vagyok, és csak abban reménykedem, hogy ezt az éjszakát akarja semmi többet. De akkor miért mozdulnak az ujjaim úgy az ajkain, mint aki csókra vágyna de még nem akarja elsietni? Miért várok, hiszen az idő az amelyből nem adatott számomra elég. Vagy nem ő reménykedik többen hanem én? Félresöpörtem ezt a gondolatot, helyette rá bízom magam. Lehet, hogy pocsék hajós, de ettől függetlenül jelenleg az egyetlen....az egyetlen akire rábízom a saját hajóm kormányzását. Az ujjaim kérlelőn simulnak végig az ajkain, és legszívesebben végigvezetném az arcának élén, végig a nyak vonalán, a mellkasához, apró kis köröket rajzolva a szíve környékére. Védelmet, ellenállást, határozott tagadást minden ellen ami érzelmet generálna. De nem vagyok naív, egy ideje már nem....ez most semmi másról nem szól, csak arról, hogy megadjuk a testnek amit kér, hogy aztán elbúcsúzzunk egymástól, mint a pillanat szeretői, mint olyan árnyékok szüntelen vándorai, akiket a napfelkelte tesz semmissé, láthatatlanná egymás számára. Elnyel majd a kavargó tömeg, és többé nem láthatom.
- ....utastere IS? Miért, mi tágas még?- kérdezek vissza az egyik, szépen ívelt szemöldökömet hagyva a magasba futni, majd megnyalom a a számat. Nem...ez most nem olyan mozdulat, noha annak hat, és az ujjaim összefűzve az övével egy időre biztonságban tudom magam. Átkozott gyógyszerek és persze a nem kevés brandy amit elfogyasztottam, de a kellemes, kocsonyás lebegés némiképp kárpótol. Azt hiszem kellően könnyed leszek ahhoz, hogy ne legyen bennem semmiféle gátlás azt illetően amit kér, és még kevesebb gátlás azt illetően, amit én szeretnék megadni neki. Tökéletesen induló, kissé különös éjszaka ez, és azt hiszem abban a pillanatban, hogy kinyitotta nekem az ajtót és hagyta, hogy magam rendezzem el a dolgaimat megértettem: nőként kezel, egy könnyen megkapható, és mindenre elszánt nőként, akiben a szenvedély jelenleg sokkal erősebb mint bármiféle fájdalom, és jelen pillanatban ez nekem mindennél többet jelentett. Ezért jöttem,  ezért próbáltam azokat a rohadt mellékhatásokat legyűrni, ezért....ezért bújok még mindig az álcám mögé. Nem tudom hova tartunk, de jelen pillanatban nem is érdekel, csak jólesően csúszom le az autója ülésén, belesüppedve, hallgatva a kezdeti dorombolás miképpen csap át agresszív és egyre erőteljesebb berregésbe. Mintha az érzelmek hangját hallanám, ahogyan majd egymásnak feszülünk, és nem akarnám őt elengedni....mi a fenét gondolok? El KELL engedni! Legyen már bennem egy cseppnyi józanság, hiszen mindent azért áldoztam fel, hogy soha többé senkinek ne okozzak fájdalmat....nem vele fogom kezdeni. Megőrültem a gondolattól, és a testemen eluralokodó vágyak hatására a kezemet átcsúsztattam a vezető ülésen a combjára, hogy csak ráhelyezzem....érezte ő vajon a bennem pulzáló lüktetést? Nem gondolkodom, csak kinyitom a szemeim, amelyek eddig lehunyva voltak, fejem megtámasztva, és oldalra fordulok.
- Csak semmi finomkodás, rendben? Ez egy különleges paso doble lesz, tangó elemekkel.- és még lejjebb csúsztattam a kezem, lehunyva a szemem élveztem az érintést, mélyről fakadó morajló sóhaj kíséretében. Világ életemben a kellemes, mindent felemésztő, nyugalmas élvezetek rabja voltam....és most? Szót sem érdemel mivé lettem. De ez sem számít már...legalább megismerem a bűnt, amelyet sosem ismertem....legalább tudom milyen.
„Amikor valami különleges történik, akkor az nem látszik másnak mint egy szimpla beszélgetésnek, egy korty frissítőnek a színház büféjében, egy előadásnak, amelyet sok előzött meg és sok fog még követni.”
Vajon ez különleges vagy szimpla szex? Vagy mindkettő? Meglódult az autó és vitt magával, hogy elnyeljen minket a vágytól füstös éjszaka.

*Shakespeare 22. szonett, részlet



Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 3:24 am Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Alarick & Crystal ~ Hello, Mr January!
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: