Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 5 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég

Cloe Ackermann, Dimitri Grigorenko

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Leonard & Zoya - Szülészet
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Csüt. Dec. 31, 2015 12:01 am Keletkezett az írás




Leonard & Zoya




Megérkezett a vihar, ami már napok óta itt tombolt a küszöbön, s érezni lehetett a levegőben a közeledtét. De nem csak kint az utcán, vagy éppen az apró erkélyen állva a távolban az óceánt kémlelve lehetett ezt már érezni, hanem a kórházban is. Nem titok, hogy már az ünnepek előtt nagyon sok időt töltöttem a szülészeten. Ennek pedig először egyetlen oka a főorvos személye volt, aztán már azon kaptam magam, hogy olyankor is ott téblábolok, amikor Dr Hawkins bent sincs. Egyszerűen vonzott az osztály, és a nővérekkel is egyre jobb kapcsolatot sikerült kialakítanom Kivált a nagydarab, tenyeres talpas Miss Rose-al, akiről mindenki azt gondolta, hogy a kebleinek méretével csak a hangja egyenesen arányos. Mármint nagy. De a szíve és a lelke is az volt, igaz nem könnyű közel kerülni hozzá. Mert nála bizonyítani kell valakinek a rátermettségét. És hiába száradt meg már a tinta jó ideje az orvosi diplomámon, én ezen a helyen olyan voltam mintha újra visszatömködtek volna az egyetemi padsorok közé. Bessy legtöbbször velem volt, mert hála Hayden közbenjárásának, meg Leah aranyszívének….szóval Leah gyakornoka lett nem sokkal az elutazásunk előtt. Hálás voltam a kedvesemnek amit érte tett, hiszen gyaníthatóan nem volt könnyű elintézni, mégis megtette nekem. Valahogyan a lelki manókáim ott kopogtak volna bennem, hogy ha elutazunk és Bessy egyedül marad. Még mindig olyan volt mint korábban….mármint ott voltunk ahol a part szakadt. Azzal a fura fiúval nem jöttek össze a dolgai, és nem sokkal karácsony előtt tette ki a barátnőm szűrét, amit elég nehezen viselt. Hála Heathernek, sikeresen elrángatta valami buliba az ünnepek alatt, ahol aztán összeismerkedett valami focicsapatnál dolgozó gyúróval. Állítólag Bessynek világbajnok hurkácskái vannak, amit élmény masszírozni. Ha ő mondja! Ahogyan azonban Hayden esetében úgy Bessynél is elég sokszor keveredtünk külön műszakba, tekintettel arra, hogy Leah meg éppen váltotta az én rezidensemet legtöbbször, és ritkán voltak azonos időpontban a kórházban. Kivéve ha túlóráztak és ráhúztak egy műszakot az előzőre, mint most én is. A vihar nem csupán egy kis frissítő esőt hozott magával, hanem nagyon sok beindult szülést is.  A lépcsőn loholtam fölfelé, méghozzá az alagsorból, mikor majdnem fellöktem két gyakornokot, meg egy rezidens, és sikeresen telibefejeltem a lengőajtót is, egy kisebb hupli keletkezett a homlokomon. Miss Rose a nővérpulttól lépett ki és arról érdeklődött, hogy minden rendben van? Fogtam  a fejem, de közben hevesen bólogattam, ő meg valami olyasmit magyarázott nekem, hogy ideje lenne hazamenni és aludni, ahelyett, hogy most kezdem meg nagyjából a tizenötödik órámat, ezúttal ismét a szülészeten. A gyakornokok összesúgtak a hátam mögött, hogy én vagyok az a lány, aki nagy mázlista, hogy a „pasija” a rezidense, mégsem vele nyúzza a melót, hanem valahol egészen máshol téblábol. Hiába is magyaráznék nekik hivatástudatról, vagy éppen arról, hogy mit jelent kiállni az embernek a céljaiért, milyen érzés az amikor sikerül amit eltervezett, hogy milyen érzés ezt később megosztani azzal akit mindennél jobban szeret, úgysem értenék meg. Tudom, mert már próbáltam, még a személyzeti zuhanyzóban megtenni, de úgy néztek rám ahogyan álltam ott körbetekerve a mályvaszín kis fürdőlepedőmben, mintha azt próbálnám nekik elmagyarázni, hogy az ég narancs színű. Alapvetően szerettem az embereknek elmagyarázni a meglátásaimat, vagy éppen azt, hogy én hogy látom a világot, és azt vettem észre, hogy erre nem sokan vevők. Kevesen értékelik a kedvességem, az őszinte mosolyom, vagy éppen azt, hogy próbálom magamból kihozni a maximumot, mégsem elég. Igazából, hogy jobban megnézem, az egész kórházban olyan kevesen voltak, akik számára jelentett valamit az amit mondtam, és nem csupán üres fecsegésnek vélték azt. Nem törte le a kedvem, mert ahogyan Krane nagyi tanította nekem mindig: „Ha nem találod a kis zugokban, keresd tovább a lépcsők alatt, a fák odvában, a szél hangjában, a nap simogató sugaraiban, keresd a mezőn összeboruló fűszálakban, keresd a bogár rebbenő szárnyában, keresd a kedvesed sóhajában, keresd egy barát szempilláinak ütemes rezzenésében, egy elnyíló, csodálkozó gyermeki ajakon, egy kinyújtott, feléd nyújtott tenyérben. A megértés, a bizalom, a szeretet ott van ahonnan a legkevésbé várod. S hogy mennyire őszinte, azt a pici szíved úgyis meg fogja súgni. Ha pedig csalódni kell – márpedig mindenkinek kell – akkor se add fel, hanem keresd tovább! Az élet ebből áll, folytonos kutatásból.” Én pedig azt hiszem egy ideje már megtaláltam valamit amit úgy őrizgetek, mint egy ritka és még egyszer meg nem kapható kincset. A szerelem az emberek életébe bizonyosan többször kopogtat be, de mind csupán illúzió, hogy felkészítsen bennünket arra az egyetlen igazira. Martin szerint oka van annak, hogy a szülészet az amely felé mégis húz a szívem, hogy van valami bennem mélyen legbelül, talán az élet olyan mértékű tisztelete és szeretete, hogy ott akarok lenni abban a pillanatban amikor egy picike élet útnak indul. Nem tudom mennyire lehet igaz, csak azt tudom, hogy nincs olyan nap, hogy ne töltenék el itt néhány órát, még ha azt plusszban is kell megtennem, vagy a szabadidőmből kell elvennem. Varázslatos, egyszerűen energiával tölt fel, még akkor is ha hulla fáradt vagyok. Jöttem már fel ide hajnalban Haydennel is. Megfogtam a kezét és mondtam neki ne kérdezzen semmit meg se szólaljon, csak álljon mellettem az üvegablaknál és figyelje azokat az apró kis izgő-mozgó csomagocskákat az üvegen túl. Mindegyik, pusztán a létezésével apró kis energia kapszula a léleknek. Aki még nem fogott a kezében apró pinduri kezecskét, nem látta, hogy az élet kezdete szinte ugyanolyan mint  vége, ahogyan az apró ráncos kéz leáldozón az időben éppen olyan lesz mint az elején….csak éppen sok évet, sok emléket őriz magában, akár a fán az évgyűrűk. Aki még nem érintette meg egy apróság rózsaszín kalimpáló talpacskáit, nem hallotta a nyekergő kis szuszogását….aki még nem élte át még akár anyaként sem, hogy milyen az a pár tized másodperc, mikor várjuk, hogy a pici felsírjon….mintha megállna az idő, lelassul minden és a várakozással telik meg a levegő. Aki mindezt még nem élte át, talán nem is érti, hogy egy idő után én a főorvos iránti apadatlan rajongásomon is túlmenően miért a szülészetet választottam mint egy olyan célirányt, ahova tartok. Valamikor régen a plasztikai sebészet érdekelt, később a traumatológia, megint később az általános sebészet…és mostanra, nagyjából öt hónapja a szülészet a fő irány. Megint nem Haydennel vagyok, megint nem ott vagyok ahol ő is, pedig a reggeli beosztásunk szerint mindketten a traumán teljesítettünk volna szolgálatot, és egy ideig ott is voltunk, csakhogy a műszakunk elcsúszott. Ő azért maradt benn, hogy még velem legyen egy kicsit, én meg azért jöttem előbb, hogy én is vele legyek. Ha itt végzek, akkor egy közös szabadnap jön majd, amikor is….hát nem tudom, mindig vannak tervei. Most példának okáért az, hogy elmegyünk a hegyekbe, csak mert én azt mondtam a minap, hogy onnan fentről akarom látni a világot, mint abban a buta hajós filmben. Vigyáznom kell mit mondok, mert van egy igazi, nagyranőtt, mindenálmom-valóraváltó-manóm. Miss Rose mögött elpillantottam és mosolyogva állapítottam meg, hogy az ünnepek előtt kipakolt fényeim, és boáim, meg a gömböcskék még ott virítanak egy héttel később is, és ez jó érzés volt. Svájcot juttatta eszembe…..igaz nekem mostanában minden Elderberget juttatta eszembe, és az ott eltöltött napokat. Nincs időm merengeni, mert már rángatják is a köpenyemet, hogy az ötösben van egy harántfekvéses és Dr Witt a kiskezű gyakornoklányt keresi, az óriási gombszemeivel…khm…ez lennék én….szóval már adják is rám a zörgő, rémes, zöld kényszerzubbonyt. Miss Rose elővigyázatosan betolja előttem a szülőszoba lengő ajtaját, nehogy a hupli párját begyűjtsem a kobakomra. Két órát vajúdunk együtt a fiatalasszonnyal, aki alig idősebb nálam, és a picikéje úgy döntött, hogy először a hátsófelét szeretné megmutatni a világnak. Sajnos nem elég a tágulás, a beadott oxytocin sem segít a helyzeten, úgyhogy egy kisebb kezű orvosnak kell megfordítani a babát. Általában ha bent voltam akkor engem szemeltek ki erre a feladatra mert kellően figyelmes, óvatos voltam, és a kezeim aprók, puhák, finomak egy ilyen művelethez. De csak abban az esetben lehetett ezt meglépni, ha az anyuka kiváló egészségnek örvend, és a baba életjelei is kiválóak hozzá, különben a kockázat elég magas lenne, akkor császárra írnánk ki az anyukát. De itt egyszerűen arról van szó, hogy meg tudom csinálni. Két óra….két óra után születik meg a kis jövevény, irgalmatlanul ráncosan, kicsit lilászöldes árnyalatú, viaszmintázatú bőrrel, és az Amaryl nevet kapja. Érzem, hogy lüktet a halántékom, de boldogan megyek vissza a mosakodó helységbe, hogy Dr Witt-el megvitassam az esetet, és elmondja nekem a tapasztalatait, miközben a kézfertőtlenítőnél mindketten túlesünk a szokásos procedúrán, én még köpenyt is cserélek, mert ma már nem akarok visszamenni, ma már csak meglátogatom búcsúzóul az apróságokat, a kis édes csomagocskákat, különös tekintettel Amaryl-ra. Tiszta, ropogós kék köpeny van rajta, a jobb oldalamon ezüstösen csillan a névtáblám, de a sztetoszkóp nincs most a nyakamban. A hajam is kiengedve és kifésülve, hiszen nem sokáig tervezek már itt időzni, indulok végre haza, hogy kialudjam magam, feltéve, ha Ricky hagyja, és nem megint arra kell felébrednem, hogy a fürdőkádba szórja a kavicsait, és azzal zörög. Rémes néha! Zsebre dugom a két kezemet és amikor az üvegfalak felé veszem a lépteim megtorpanok egy pillanatra, mert különös látvány tárul a szemeim elé. Egy férfit pillantok meg, akit ha első nekifutásra végigmér az ember semmi különöset nem venne észre rajta. Rendezett külső….már amennyire az arcát borító kesze-kusza szőrzet annak mondható. Kék kapucnis pulcsi és szürke tréning ruha. Az egész látvány azért lesz mégis nyugtalanító és különös, mert ezen a férfin nincs se cipő, se papucs, de semmi lábbeli. Ennyire nem siethetett az apuka, hogy ne vett volna cipőt, mert egyébként teljesen olyan benyomást kelt bennem, mint egy olyan férfi, aki éppen apává vált. Ahogyan áll ott az üveg előtt, fejét odanyomva, elkerekedő és csillogó szemekkel nézi a piciket. A pillanat tört része alatt döntök és indulok el felé, majd megállok mellette és kihúzom a zsebemből a kezeimet oldalra sandítok rá. Idősebb….akkor csak apuka lehet…de arra, hogy miért van mezítláb még mindig nem találok magyarázatot. Kíváncsivá tesz, és ha Zoyácska kíváncsi, addig nem megy egy tapodtat sem amíg ki nem deríti ezt a különös és szokatlan dolgot.
– Melyik a magáé?- teszek fel egy egyszerű kérdést, jól hallhatóan, és érthetően. lehet külföldi, vagy filippínó….nem az nem lehet, nem olyan az arcberendezése….basszus de akkor is miért van mezítláb?
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Jan. 01, 2016 12:59 am Keletkezett az írás



Zoya & Leon

Minden újabb szívdobbanás és lélegzet, és új nap lehetőséget ad az új dolgok felfedezésére


Sok idő eltel azóta,hogy ide kerültem, kicsinek éreztem ezt a helyet már , a szobámat mindenképp, és sosem engedtek ki az ablakon kívülre, hiába kérleltem Gust, vagy próbáltam annak a sima arcú hímnek magyarázni, hogy szeretnék kimenni, nem mondott semmit erre, láttam a szemeiben valamit, de megint egy olyan arckifejezés amelyet nem tudtam hova tenni, ráadásul hiányoztak a vörös szőrű barátaim. Megtudtam, hogy őket: oráng-utánoknak hívják, akkor én is az voltam? Nem, mert én, nem az vagyok, hanem em-ber ez… furcsa számomra, azt hiszem gondba kerültem saját magammal, ha nem olyan vagyok mint ők, akkor nem szabadna úgy viselkednem mint a társaimnak? Hanem úgy ahogyan azt Gus, vagy a fehér szőrű orvosok teszik? Rossz volt a kedvem, mert Ő nem jött el ma, pedig vártam, nagyon vártam, rengeteg rajzzal készültem, és rengeteg mesélni valóm volt tanultam pár szót is, pédául a sajátomat is ki tudom már ejteni, de csak egy részét. Leo-nard vagy Leon ez volt a legegyszerűbb. A ház tetején ültem, és figyeltem a távolból közeledő esőt, éreztem a szagát a levegőben reggel óta, izgultam eszembe jutottak az otthoniak, hogy vajon találnak-e megfelelő magas helyet, mert vannak helyek amelyeket hamar elönt a víz, és nem egyszer volt olyan hogy belefulladtak a vízbe emiatt álmukban, mert túl alacsonyan voltak, vagy, találnak-e elég zárt helyet ahol legalább rájuk nem esik az eső, felülről. Nekem volt egy odúm, egy szikla tetején, oda vissza vonultam, pár kölyköt magammal vihettem, a sziklákat valamiért nem igen tudták megmászni a társaim, viszont nekem nem jelentett különösebb problémát. Maradt ott pár dolgom, falevelek, olyasmi takarózásra alkalmas tárgyak mint amit Ő-től kaptam. Az ölemben egy nagyobb zacskóval ültem az ajtó feletti  akármin, amin a sok lépcső vezetett fel, és figyeltem, egymás után ettem a gyümölcseimet, zöld sok kis maggal a belsejében kiwi, na-rancs, alma és egy szendvics, nem mindig ettem meg a Gus által csomagolt ételeket, de egyre többször tűnt el, mint eddig bármikor.
Azért jöttem fel ide, hogy hátha látatom Ő autóját, de nem jött, még mindig valami baja lehet? Megtámadta volna valami? Miután jól laktam, letekertem a vizemről a kupakot hát ez a pa-lack is nagy találmány, hordozható víz! Megtanultam, hogy nem szabad ám úgy eldobni a gyümölcsök héját a palackot, mert árthatok az állatoknak és a növényeknek a szemetelésemmel, de mi mit csináltunk az erdőben korábban? Szemeteltünk, az nem ugyan az? Ekkor azt a választ kaptam, hogy az nem, mert mi olyan dolgokat dobáltunk el amelyet feldolgoz a természet, itt, ezt a palackot viszont nem. Ezért nagyon odafigyeltem arra, hogy mit hova dobálok. Sok volt a szabály, nagyon sok és sokszor ütköztem ellentmondásos dolgokba, és olykor le kellett ülnöm mindezt feldolgozni, megérteni, ilyenkor nem kerestek, igazából még tudtam, hogy jó ideig nem fognak keresni. Talán hozzászoktak ahhoz is, hogy el-el tünedezek időnként. Jóllaktam, így szabadjára eresztettem egy hatalmas böfögést, és hátra dőltem ültömben, a lábaim lelógtak a lapos domb tetejéről ( narrátor: A lépcső és a lift akna feletti megmagasított rész a házak tetején.). Megérkezett az első mennydörgés ekkor láttam jobbnak betérni ebbe a nagy házba, mert ez legalább védett, biztonságosnak tűnt minden oldalról, egy kuka mellett letettem a szemetemet, ez még nem volt teljesen kristálytiszta, de haladás volt, kiértem arról a folyosóról amelyik az enyém volt, eldugott távoli szeglet volta többitől, én magam innen szoktam mindig kiosonni, most kisebb volt a felfordulás a mai napon, mint máskor és újabb szagok, illatok csapták meg az orromat. Felcsillantak a szemeim és sietve indultam meg a kis rajzfelszerelésemmel együtt abba az irányba a zsebes pulóveremben amit Ő-től kaptam! Tőle ám! A nadrágot is, de azóta újabbakat is kaptam, szürkében, azok voltak a kedvenceim, mert ilyen színben kaptam először Ő-től nadrágot. Mezítlábasan végigcsattogtam a folyosón, átlöktem azt a lengedező ajtót és meg se álltam addig a sarokig ahonnét az illat jött, és akkor megláttam azt a sok picikét! Sok pici… kölyköt ez az! Sok pici kölyök! De, hol van az anyjuk? Meglepődtem, eltátottam a szájamat, és döbbent hangot hallattam, a levegőben szaglásztam, erősebb volt az illatuk, az egyik bekakilt, és nincs itt az anyukája, hogy rendbe tegye! A másik bepisilt! Hol van az anyukájuk?! Színes szőrökben voltak, és mind pufók kis kölyök, így nem tudnak kapaszkodni ebben a szőrben! Ez… így rendben van?! Leguggoltam, döbbenten csaptam a földre, majd felálltam és nekitapasztottam az orromat az üvegnek, majd a tenyereimet is, nem láttam innen azt az… aj-tót ahol be tudtam volna menni hozzájuk, be akartam! Segítenem kellett nekik, mindnek az anyukája mellett a helye! Beszéltem nekik az ablakon keresztül, halkan de nem csapkodtam azt, tudtam, hogy ők érzékenyek , legalább olyan érzékenyek mint a pótmamám kölykei voltak. Lábujjhegyre álltam és úgy pillantottam végig, mintha… nem kellenének senkinek sem! Miért vannak egyedül?
Döbbenten pillantottam az engemet megszólító alakra, az ajkam ó betűt formált, neki is beszéltem, persze nem az ő nyelvükön. Hanem a csapatomén, aztán az ablakra pillantottam és tenyérrel felfelé megböktem az ablakot a kézfejemmel.
Nem értettem, hogy mit mond.
- Sssziii-aaa- böktem ki és köszöntem illedelmesen, bár kicsit gondban voltam, szörnyen zavarban, beleszimatoltam a levegőbe, sima arcú illatát éreztem róla, közelebb mentem megszaglásztam a közelében a levegőt, tehát ő, sima arcú nősténye! Akkor könnyű dolgom lesz, végre!
°Egyedül vannak! Hol van, az anyjuk aki eteti őket? Miért nincsenek velük? Így megfáznak, és védtelenek, megeheti őket valaki!° hevesen gesztikuláltam a jelnyelven és néha halkan felnyögtem, néhány hanglejtés a szőrös barátaimtól kibukott belőlem.
- Ők…a-nya, ke….ll, leeehhni!- pillantottam morcosan a lányra. - - pfű! - mutogattam a gyerekek irányába és legyezgettem az orromat, majd a hátsómra mutattam.
°Ők, finom baba illat, de büdösek! Anyjuk és a csapat nélkül meghalnak, ők enni mindig sokat, hogy nőjenek hamar!°
A homlokomra csaptam és aggodalmasan pillantottam erre a nőre, tényleg ez lenne a helyes itt? Ez lenne az elfogadott? Ha lenne nekem és Ő-nek is kölyke, akkor ilyen messze lenne tőlünk? Én nem hagynám, az biztos! Nem tesz jót, míg alszik Ő addig én vigyáznék rá! Éreznie kell a családot, ez a pár nap nagyon fontos a számukra, nekik az anyjuk mellén a helyük!
- Éé-n… be…oda!-fogtam meg sima arcú nőstényének a csuklóját és elindultam abba az irányba amerről még intenzívebben éreztem a kölykök szagát. Ezt le kell rajzolnom majd, Ő-nek, ez! Hihetetlen, hogy így tárolják őket mintha mi tennénk ezt, a kis élelmünkkel amit rejtegetni akarunk mások elől! Rengeteg kérdés volt bennem, de előbb segíteni akartam azokon a kicsiken, akiknek nem volt rendben a szőre, vagy azokon amelyek épp az iménti villámlástól és dörgéstől kezdtek sírni, muszáj volt! Ők nem tudnak gondoskodni magukról, szükségük van az anyukájukra! Zaklatott voltam, de nem annyira,hogy ezt erővel mutassam ki, hanem csak azon voltam, hogy mihamarabb segítsek, mennyi mindent kell majd lerajzolnom! De szerencsére megvolt mindenem, sosem felejtem eltenni a zsírkréta készletemet, állítólag olyat kaptam amit nem baj ha megeszek, volt már rá példa hogy megkóstoltam... Az összeset, furcsa is volt a gyomrom egy kicsit de más furcsaságot is láttam utána másnap reggel... Viszont amióta megvan a szte-szeretó kó-pom azóta hiányzik, sajnos. Viszont, most már meg tudom hallgatni a szív do-bo-gá-sátŐ-nek is, de ennek a nősténynek is, sőt a kölyköknek is, itt van az is a zsebemben! Eszembe sem jutott, hogy nem jöhetnék be ide, ahol a gyerekeket tárolják. Még nem voltam erőszakos sem, sőt nem szorítottam a nőstény kezét csak fogtam, de egyértelműen próbáltam húzni az ajtó irányába. 

 

Zene: Sing For The Moment

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Jan. 01, 2016 11:30 pm Keletkezett az írás




Leonard & Zoya




Amikor idekerültem első éves gyakornokként, azt mondták nekem, hogy nincs kivételezés, nincs olyan, hogy itt vagy ott nem akarok lenni. Gyakorlatilag úgy kell működnöm mint egy tudásporszívó, és magamba kell szívnom az ismereteket amiket kapok. Egy darabig nem is volt ezzel igazán semmi gondom. Mármint alapvetően szívesen mentem oda ahova hívtak és tudták rólam, hogy még ha néha csinálok is bődületes nagy butaságokat, akkor is kitartó vagyok, és a hibáimat ezerszeresen akarom helyrehozni. Szóval rám sok dolgot lehet mondani, de hogy ne próbálnám magamból kihozni a maximumot azt igazán nem. És ez még akkor is így van ha éppen összecserélem az ágytálakat, rosszul igazítom el az infúziós állványt, és a betegre majdnem ráborul mert nem biztosítottam ki a kereket, vagy éppen nem vagyok olyan bivalyerős, hogy többed magammal képes legyek egy sokkos állapotban vergődő pácienst lefogni. Vagy ott volt az az eset, amikor az alkoholmérgezés után felébredő kamasz lányka akkora maflást kevert le nekem ijedtében, mikor megpróbáltam másnap felébreszteni, hogy estig ott volt a tenyérlenyomata a képemen. Nem vicces, bár Bessy iszonyatosan jól szórakozott. Vannak rettentően felemelő pillanatok és vannak roppantul megalázóak is. Mindig attól függ az ember lánya éppen milyen szituba keveredik bele.  És itt kell kitérni arra, hogy miképpen is keveredtem én erre a pályára, hogyan jutottam el odáig, hogy orvos legyek. Az apukám, mármint az igazi, egy texasi farmer család negyedik fiúgyermeke volt, a mami pedig a szüleinek egyetlen életben maradt lány gyermeke, miután egy őrült felgyújtotta az összes házat a gyársoron ahol laktak. Mamit a nagyszülők nevelték fel, a huga és a szülei meghaltak a tűzben. Talán ezért lehet az, hogy amikor fest a képei aljára a vízjeleként, egy apró kis angyalkát helyez el, mindig azt mondja, hogy ilyenkor az öt éves húgára gondol….ő volt Megan. És azt hiszem innen már érthető is, hogy honnan a második keresztnevem, amit a hivatalos iratokon kívül nem is nagyon szoktam használni. Nem azért mert szégyellem, hanem maga a történet nem túl szívderítő…keveseknek meséltem róla, csak Heather és Hayden tudja a teljes igazságot arról az éjszakáról. Nehéz nekem erről beszélni, még akkor is ha nem voltam ott, mert amikor anyu egyszer elővette az egyetlen megmaradt családi fotóalbumot és megmutatta nekem Megan fényképét, az ereimben megfagyott a vér. Mintha csak magamat látnám éppen annyi idősen. Bárcsak tudnék valamit kezdeni magammal, hogy ne hasonlítsak rá, de a mami mindig azt mondta, hogy nem számít, én akkor is az ő gyönyörűsége vagyok, és amúgy is a mosolyom éppen olyan mint a papáé. Ő nevetett úgy, hogy a szemei csíkokká keskenyedtek, és képes volt percekig csak nevetgélni, ha igazán jókedve volt. Én is ilyen vagyok, ezért is szeretem magam körül a vidám embereket.  Az apukám katona volt….de nem az a fajta katona akit a harctéren a frontvonalba rendelnek, hanem aki a tábori kórházban teljesít szolgálatot. Mégis mennyire kegyetlen a sorstól, hogy  úgy halt meg, hogy gyógyszer szállítás közben aknára fut a kocsijuk. Még egy órát élt miután visszaszállították a szomszéd városba, de nem tudtak rajta segíteni. Martin, a nevelőapukám egyszerű mezőgazdász és állattenyésztő család legidősebb gyermeke, az öccse Jack mindössze két évvel fiatalabb nála. Ha azt nézzük a mi családunkban nem is nagyon voltak diplomás emberek, mindenki kétkezi munkával kereste meg a kenyerét, hiszen Martin is asztalos a szakmáját tekintve. Éppen ezért nem értette soha, hogy mi a csudának kell még várnom még egyszer ugyanannyit, amennyit az egyetemen töltöttem, hogy valódi szakorvos legyek. Ő húsz esztendősen letette a szakvizsgát, huszonhárom esztendősen a mesterit és még nem volt huszonöt amikor már híres volt a környéken a Krane által faragott bútor. Na mármost én elmagyaráztam neki, hogy fogja fel úgy az én képzésemet, hogy megszereztem a diplomámat, mint ő a szakvizsgáját, majd 29 körül szakosodom, és utána én is híres szülész orvos leszek, ott fog virítani a nevem a nagy táblán az előtérben, hogy Dr Krane. Persze Martin ilyenkor mindig nevetve azt mondta, hogy persze, mire odáig eljutok, akkor már férjnél leszek, és nem is fogom használni a Krane nevet. Ó dehogynem, én mindig büszke leszek arra, hogy ő az én apukám, a legédesebb és legszeretnivalóbb ember a földön akihez hasonlatosat csak egyetlen egyet ismerek jelen pillanatban. Neki nem földbarna szemei vannak mint Martinnak, hanem zöld…zöld mint amilyen zöld a harsanó fű otthon Chero Town-ban a narancsfák alatt, zöld mint amilyen zöld anya fűszereskertjében az a csomó illatos növényke, zöld mint a legtisztább lagúnák az óceán parton….zöld, mint a lakásom harmadik ablakának spalettája, zöld mint a friss húsú borsó…zöld…a legszebb szín a világon. A haja sem hajlik még őszbe, bár abban hasonlítanak Martinnal, hogy ébredés után hasonlóan csálén áll és nevetésre ingerli az embert leginkább. Ez a sokszorosan is ékszerzöld színként emlegetett szemű ember pedig nem más mint Hayden, akit én mindig úgy fogalmazok, hogy ajándékul kaptam, hogy végre felnőhessek: az élethez, a feladataimhoz, a munkához, a szerelemhez. A munkához lassan tényleg felnövök, mert nagyon kevés hely van a St Claire-en belül ahol még nem jártam. Egy hely volt ahova nem szívesen mentem soha és az a pszichiátria. Mindig megijesztettek az ottani betegek és hiába magyarázta el Leah és Hayden is többször, hogy nem kell félnem tőlük, nem baltás gyilkosok, hanem egyszerűen valami baj történt velük, és most nem találják a helyüket. Végül rászántam magam és az egyik alkalommal kifejezetten én kértem magam oda. Aztán azt vettem észre, hogy nem csupán az első, hanem már a harmadik műszakomat húzom ott le zsinórban. Egyszerűen szíven ütött maga a hely, és egyáltalán az ott lévő emberek. A második emeleten egy apró kis világ, amely az övék volt, amelyet talán már majdnem meg is szokhattak, és abban biztos voltam, hogy ha némelyikük kikerülne a való világba, ott sokkal nagyobb gond lenne velük. Segítettem amiben tudtam és kivettem a részemet az osztály életéből, noha azt hiszem jó pár évet öregedtem azok alatt az órák alatt és nem is értettem, hogy akik ott dolgoznak, azok hogyan bírják….hogyan képesek lelkileg megbirkózni ezzel. Végül a választ egy fiatal szakorvos kolléga adta meg számomra akivel egy automatából szermányolt kakaó és kávé mellett beszéltük meg ezt a dolgot hajnalban az egyik erkélyen. Azt mondta nekem….:
„Tudod Zoya, ezt ugyanúgy meg kell szoknod mint a nyílt seb látványát, mint a spriccel vért egy rosszul megszúrt artériában, mint a laborba szégyenlősen vizelet vagy sperma mintát leadó férfi ábrázatát. Ezt inkább a kicsi szívedben kell jobban feldolgozni, mert amíg az előbbi a szemednek vagy éppen az érzékszerveidnek nehezebben feldolgozandó, addig ami itt van az osztályon az sokkal inkább lelkileg terhel meg. És őket nem tudod néhány vizsgálattal, műtéttel vagy esetleg gyógyszerekkel helyrehozni. Némelyiküknek nem is tudjuk pontosan mi a baja. Az agy még mindig egy olyan érzékeny motorikus szerkezet, amelynek működésével nem vagyunk tökéletesen tisztában. Szóval ha azt mondod holnap, hogy nem akarsz itt lenni, megértem, és el is engednének szerintem mivel önként vagy itt….bár a segítséged nem tagadom jól jön, ritkán jönnek ide gyakornokok pusztán segítő szándékkal. A legtöbbjük érdekes esetek után kutat. Mintha azzal akarnák megváltani a világot. Na gyere, menjünk vissza!” Mennyivel lehetett ez a bogárfekete hajú orvos idősebb nálam? Talán öt évvel? Mégis sütött belőle az önzetlenség, és ez jó érzéssel töltött el, hogy nem csupán olyanokkal kell találkozzak akik a legutolsó kis molylepkével különb hangot ütnek meg mint velem. A tiszteletet nem lehet kikövetelni, azt kiérdemelni kell. És ez a fiatal orvos pár nap alatt kiérdemelte. Dr Franklin volt a neve, és tudom, hogy ha a lélekről akarok a jövőben tanulni, akkor nála kell jelentkeznem. Na de már jó ideje annak, hogy a pszichiátrián jártam,és az még jóval az ünnepek előtt, jóval az elutazásunk előtt volt, tíz napot húztam le ott zsinórban és azért jöttem végül vissza mert már annyira elcsúszott a beosztásunk Haydennel, hogy gyakorlatilag sms-ben küldtünk csókot a másiknak. És ez mostanában megint kezd így lenni, éppen ezért van az, hogy a szabadnapunkon legtöbbször elmenekülünk a városból és én ezt piszkosul szeretem benne. Spontán…nagyon az. Most, hogy a vihar itt van azt hiszem nem lesz semmi a kirándulásból, talán majd a következő alkalommal…most majd én leszek spontán. Feltéve ha Alarick lesz kedves és nem hoz haza megint valami emberméretű bazalttömböt, mondván mekkora kincs. Mindegy, legalább azzal is lefoglalja magát. Próbálok rá is figyelni, de nem mindig megy és még el is kellene mondanom Haydennek, hogy ki is költözött Heather helyére, mert csak annyit tud, hogy van egy új lakótársam, de azt nem, hogy az illető férfi, és az unokabátyám, akit gyakorlatilag évek óta nem láttam…aki nagyon okos….és aki hát fogalmazzunk szépen és kulturáltan: drogfüggő. Ezt nem lehet egyszerre a nyakába zúdítani egy epekő, egy törött borda, egy lépszakadás, és egy nyelőcső elzáródás között.  Mélyet sóhajtottam, hogy messze űzzem a gondolataimat, és megrázva a fejem még mindig a mezítlábas pasast néztem kitartóan, láthatóan nagyon nem értette miért vannak bent a gyerekek….jesszus…nem egy apukával van dolgom,hanem minden bizonnyal a másodikról elkóborolt beteggel. De hogy került egyáltalán ide, és miért van rajta utcai ruha, de lábbeli nem? A köszönése is furcsa….azoknak volt ilyen, akik nagyon nehezen tudtak beszélni,  mert megsérült az agyukban a beszédközpont. Lehet, hogy vele is ez történt. Szóval azt hiszem a szimpla kérdésekkel, meg beszélgetésekkel nem nagyon fogok vele semmire menni, le kell egy kicsit mennem hozzá, hogy megértessem magam vele. Felemeltem óvatosan a kezem és integetni próbáltam
– Sziiiaaaaa- artikuláltam, hogy le tudja a számról olvasni. Tud vajon szájról olvasni? Nem tudom, úgyhogy maradjunk az integetésnél. Csodálkozva futott a lehető legmagasabbra a szemöldököm mikor mutogatott befelé, az orrát legyezgette.
- Hogy mi?! Büdösek a gyerekek? Mi az, hogy büdösek? Honnan veszed, hogy….anya? Persze, mindegyiknek van- bólogattam úgy, hogy majd leesett a fejem. Hogy függ össze a kettő? Mármint, hogy az édesanyák, meg, hogy a gyerekek….jajj nagy nehezen leesett. És már magyaráztam volna neki, hogy nyugi semmi gond, nemsokára jönnek a nővérek, és majd ők tisztába teszi a piciket, ez a dolguk, de a férfi csak nem tágított, folyamatosan az üvegnél téblábolt, és artikulátlan hangok is hagyták el a száját. Izgatottság, valami szokatlan miatt. Okés, első körben meg kell nyugtatnom, és valahogyan elvinni az üvegablak közeléből. Mi van akkor ha valami trauma érte….mondjuk meghalt a gyereke vagy ilyesmi…nem tudom, próbálom kigondolni, hogy mit csináljak, közben az már meg sem lep, hogy engem is megszaglászik.
– Mia…mi…én is büdös vagyok? Nem lepne meg, tizenöt órája nem fürödtem….Für-dés!- artikuláltam az utolsó szót érthetőbben.- furcsa ez az alak, nem akar a jóégnek nem akar megnyugodni, folyamatosan mutogat a gyerekekre, meg az orra előtt legyezget. Okés, hogy nincs minden rendben az összes pelenkában, de azért nincs itt penetrás bűz. Vagy ennyire érzékeny lenne a szaglása? Amikor aztán elkapja a csuklómat, majdnem felsikkantottam, végül aztán megértettem mit akar. Be akar oda menni, és talán tudja, hogy én bevihetem. A sarkammal próbálom megfékezni, hogy álljon már le végre egy kicsit, mert a frászt hozza rám.
- Hééééé engedd el a kezem fáj! FÁJ…érted ez mit jelent?- lövésem sincs mit ért meg belőlem és mit nem.
- Nem mehetünk be oda!- ha végre rám figyel egy kicsit akkor először rá mutatok, majd magamra és megcsóválom a fejem ,végül az üveg túloldalára mutogatok ahol a gyerekek vannak. A mozdulatokat szavakkal támasztom alá.
- Te….és én…mi …nem mehetünk be….oda. Nézd…nééééézed! Jönnek anyukák helyett…nézd!- mutogatok a belépő három nőre, akik most jönnek vissza, hogy ellássák a piciket. Végül marad egy ötlet a fejemben, és mutatom, hogy jöjjön velem közelebb az ablakhoz. Egy apró kis fekete hajú bogárkára mutogatok éppen előttünk, aki egy elefántos rózsaszín plédbe van csomagolva.
– Ő Amaryl….őt én segítettem a világra!- mutatok vissza magamra mosolyogva és bólogatok és mellé. Na most vagy megértette vagy éppen most vezettem félre és lehet azt mutogatom, hogy az a kislány az enyém. Mindegy…egy próbát megért.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Jan. 05, 2016 9:12 pm Keletkezett az írás



Zoya & Leon

Minden újabb szívdobbanás és lélegzet, és új nap lehetőséget ad az új dolgok felfedezésére


Furcsán nézett rám ez a nőstény,  ami érdekes volt a számomra, mert eddig csak olyan merev vizslatós tekinteteket kaptam, meg olyanokat amikkel általában a naagyon büdös dolgokat kerülgettük az erdőben, amihez még bottal se igen piszkáltunk volna. De ez a tekintet más volt, félt tőlem, éreztem. Tartott tőlem, de akkor is gond van! A gyerekeknek nem ott a helye, abban a kis valamiben, hanem ott az anyjuk mellett! Felfújtam az arcomat, mint egy gyerek, nem érti meg a sima arcú nősténye, hogy ez nem helyes? Ráadásul… nem , nem beszél úgy mint én? De, ha a sima arcúnak megy, akkor neki miért nem? Az arcomat vakargattam, az ujjaim eltűntek a szakállamban és tanácstalanul topogtam. Amikor pedig rám szólt a nőstény, összerezzentem és úgy ejtettem el a kezét mintha égetne! Pedig csak fogtam és húztam. Azt hiszem Gus mondott valamit az erőmmel kapcsolatban, hogy olykor még nem tudom… fel…fel..felérni? nem, fel..mérni igen! Az, tehát nem mértem fel, és baj van!
Mit tettem?! Bántottam sima arcú nőstényét, így óvatosan pillantottam rá, a csuklójára, majd megint rá, nem sírt, nem fájlalta a kezét, ki fogja tekerni a nyakam Sima Arcú, ha megtudja ,hogy bántottam őt, és használtam az erőmet ellene. Ráadásul verekedni sem akartam vele, hogy bebizonyítsam az erőmet, mert nekem nem kellett a nősténye, az az övé, nekem más kellett, érte bárkivel megverekedtem volna. Maradjon csak Sima Arcú nősténye ez az apróság. Biztos, hogy elfogja mondani neki, hogy megszorongattam a kezét, aztán… volt nincs fenék kifullánkozás, szerintem visszatenné oda… csak mert fájdalmat okoztam az apróságának… Homlokon csapom magam és megforgatom a szemeimet, bajban vagyok! Úgy érzem bajban vagyok, majd… hozok… nem majd rajzolok neki, vagy… nem, mit szoktak csinálni az emberek ha bántottak valakit? Ajándékot venni? Nekem nincs olyan… pénz nevű dolgom, amivel tudnék ilyet csinálni. Elgondolkodva pillantottam ismét a csuklójára. Ha biztos nincs baja akkor rendben van, ráadásul elkezdett nekem magyarázni, így hát figyelek. A három nővérre mutat, ezek akkor sem az anyukájuk, erősen ráncolom a homlokomat és neki is nyomom a fejemet az ablaknak, halkan morgok az orrom alatt. Ha bántani merik a piciket! Akkor nagyon mérges leszek! Figyeltem és doboltam egy kicsit az ablakon az ujjaimmal, miközben kihúztam magamat. Oldalra pillantottam, és követtem az ujja irányát ahova mutatott. Rózsaszín e-le-fán-tos szőrrel volt bebugyolálva a kölyök, azt, mondta hogy Amaryl itt valami tévedés van, Sima Arcún nem éreztem, hogy kölyköt várna a családja, sőt, még csak ezen a nősténykén sem, így homlok ráncolva néztem az apróságra. Másképp beszélt hozzám, türelemmel és kedvességgel a hangjában, ellenben akkor amikor be akartam húzni őt az ablakos szobába, rendben, már tudom ,hogy nem mehetünk be oda, de nagyon szerettem volna bemenni, mert szeretem az illatukat, és hiányoznak a csapatom kölykei, ahogy kapaszkodnak rám, ahogy játsszunk egymással. Itt sok mindent nem szabadott, nem szabadott levizelni a nekem nem tetsző orvosokat, pedig néhányan megérdemelték. Sima Arcú nem, ő nagyon rendes volt velem, türelmes és Ó! Mennyit lehetett vele beszélgetni! Meg kellene szaglásznom Amarylt, hogy megtudjam, hogy az övék-e a gyerek? Ezt sem szabadna? Hogy itt miért kell mindenkit elzárni a csapatától?! Attól csak romlik a kedvük, és nem érzik magukat jól, egy pár napos kölyök pedig? Hogy fogja megtanulni, hogy milyen az anyja illata és a hangja ha nincs ott mellette az anyja?  Megvakartam a fejemet és tanácstalanul pillantottam ismét az apróságra.
- Te…kölyök? - igen… mégis feltettem ezt a kérdést, majd a babára pillantottam, végül felmértem Sima Arcú nőstényét ismét. Ugyan olyan ruha van rajta mint amilyet én is loptam magamnak, sőt, olyan mint azon az orvosén aki belém fullánkozott, vagy… azokén akik időnként jöttek megvizsgálni engem és nekik szabad volt.
Megint odahajolok hozzá és megszaglászom, ezúttal a hasa környékét is, már ha nem löknek el hamarabb.
- Nem, és nem… Sima Arcúé sem. - gondolatban gratulálok magamnak, amiért sikerült úgy kimondani azt amit akartam, úgy ahogyan elképzeltem. Nem volt ez olyan rossz.
Figyeltem ahogy kiveszik a kicsiket és egy másik asztalra téve leveszik róluk a szőrt, majd teljesen lecsupaszítják, kezdtem észre venni, hogy a színek azt is jelentik, hogy nőstény-e a kicsi vagy hím… Hát, a kékeknél mindig himbálózót láttam, a nőstényeknél pedig nem.
- Te, or-vos, mint Kóla! - csaptam össze a tenyerem diadalittasan és az új információnak hála mosolyogva pillantottam le az apróságra. Most már csak azt kéne tudni, hogy milyen, ha kölyök osztályon van, biztos hogy a kölykökkel foglalkozik, az viszont szép dolog, így legalább megvédik őket a betegségektől, de azt tudnia kellene, hogy nem tesz jót a kölyköknek, hogy túl távol vannak a szüleiktől. - Te asszony, Kóla! - mértem végig újra az apróságot. - Te, ki…or-vo-sol-tad… kölyök… az… anyjából! - elégedetten mosolyogtam le rá, és megkönnyebbülten húztam fel a pulóverem ujjait a könyökömig.
Itt látszott a nevem a csuklómon pihenő karszalagon. Leonard Oliver Lawrence, 1985.március 15, St. Claire; Borneoi Beteg.
Felvontam a szemöldökömet,  és összefontam a kezeimet a mellkasom előtt, és elgondolkodva figyeltem tovább a kölyköket. Az embereknek segítség kell a szüléshez? Pedig a pótanyám megoldotta mindig magától… Most akkor hogy van ez? Nem egy fészekben levelek közt jönnek világra a kölykök, hanem… hanem olyan ágyakon mint amiken én fekszem! Oldalra billentettem a fejemet, majd az Apróságra pillantottam.
- Te, mutat Apróság… nekem hogy orvosolsz ki… kölyök? - hm, most Ő büszke lenne rám, hogy kérdésnek hangzott a mondatom, nem pedig kijelentésnek vagy mi, mert emiatt is szoktam fejmosást kapni. Hogy hogyan kell kiejteni helyesen a mondatokat. Persze mindeközben olykor azért még a kezeim jártak a jelbeszéd megszokott módján, folyamatosan jeleltem Sima Arcú Apróságának. A beszédbe még olykor belegabalyodott a nyelvem, de meglep, hogy nem ért jelekből ez a nőstényke, jó, persze észre vettem, hogy nem mindenki érti, de mégis csak Kóla nősténye! Aki pedig az ő nősténye, arra vigyázni kell.



Zene: Sing For The Moment

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Jan. 07, 2016 9:24 pm Keletkezett az írás




Leonard & Zoya




Na mármost gyorsan az elején tisztázzuk, hogy sosem voltam jó activity-ben. Én az a fajta vagyok, akit ha nem értenek meg akkor egyre intenzívebben, egyre jobban mutogatva, egyre lelkesebben próbál kézzel-lábbal kalimpálni, hogy kifejezze magát...és a másik a telefonálási szokásom...vagy amikor külföldiekkel beszélek. Az megvan amikor annyira meg akarod magad értetni egy angolul egy mukkot nem beszélő emberrel, hogy egyre artikuláltabban, egyre jobban és hangosabban magyarázol neki? Továbbra is angolul. Ő meg nem beszél angolul. Továbbra sem. De nem adod fel, és szótagonként mutogatod el neki mit akarsz...és amikor ezt sem érti akkor jön a rögtönzött activity. Egy dologra nagyon jó ez a játék, hogy megtanuld szavak nélkül is kifejezni magad, mert nem tudhatod, hogy mikor jön el az a pillanat, hogy szükséged lesz rá. Persze megvolt a lehetőségem az egyetem alatt, hogy jelelni tanuljak, de végül kimaradt az életemből, mert annyira idő előtt akartam befejezni az egyik vizsgámat, hogy folyamatosan arra tanultam, még egy plussz tárgyra már nem maradt időm. Főleg, hogy nem volt kötelező. Azt persze tudtam, hogy a későbbiekben még bánni fogom ezt a hiányosságomat, és, hogy ez mennyire hamar érkezik majd el...na ez volt az igazán kulcskérdés. Úgy voltam vele, hogy ha meg akarom értetni magam úgyis menni fog, legfeljebb majd lerajzolom, vagy tudom is én. Otthon, ez a játék, mint minden más legtöbbször karácsony táján jött elő, amikor is összeültünk a nagy nappaliba és órákon belül már a hasunkat fogtuk a nevetéstől, többnyire rajtam. Mert ugye a szótagokat nem szabad elmutogatni, azért pontlevonás jár, és nem ritkán úgy fejeztem be, hogy az egyetlen voltam akinek a pontjai előtt negatív előjel virított. Szóval ha jobban belegondolok nem ez volt a kedvenc játékom, ahogyan később inkább a kártyajátékokat preferáltam, mert a cuki kis arcommal relatíve könnyen tudtam blöffölni. Ó te jó ég, hányszor adtam az ártatlan kislányt, amikor Martin azzal gyanusított meg, hogy biztosan full house-t tartogatok a kezemben, miközben csak diszkréten emelgetem a tétet. Ők meg inkább bedobták a lapokat, mondván, ha már nincs semmi a kezükben csak egy sima pár, akkor ne bukjanak nagyot. Így aztán vittem mindent az értéktelen, semmire nem jó lapjaimmal. Zoyácska és a póker mindig jó barátok voltak, és ez mostanság sincs másképpen ha hazamegyek. De sosem pénzben játszunk, hanem előkerül anya varrós doboza és benne a temérdek színes gombocska, amelyben mindegyik zsetonként működik. És színenként változó az értékük. Persze az orvoslás még véletlenül sem lehet olyan mint egy pókerjátszma, itt nincs idő blöffölni, vagy éppen olyasmit csinálni, amely vagy bejön vagy nem, egyszerűen csak igyekezni kell  a leghelyesebben dönteni. Hogy bármi is történik a végén azt tudd mondani, hogy megpróbáltad és igazán nem rajtad múlt a dolog. Mindenek közül legjobban itt szerettem lenni, a szülészeten, és noha többször megfordultam más osztályokon, valahogyan mindig visszahúzott ide a szívem. Itt már lassan minden és mindenki ismerős volt, amikor beléptem a lengőajtón, miután a kobakom koppant az üvegen – istenkém, sosem fogom megszokni, hogy ez olyan tolós fajta- onnantól már úgy éreztem itt szívesen látnak, itt nem kötnek belém, vagy csak nagyon ritkán, itt hullámzóan rohanó volt az élet, de valahogyan mindenért kárpótolt az érzés, amikor ott lehettem az élet kezdeténél. Azt hiszem mindig is nekem volt ez a szakirány kitalálva csak még magam sem tudtam róla. Mi kellett hozzá? Az, hogy egy áramszünetet követően, valaki a köpenyemnél fogva felrángasson ide és közölje, hogy három szülés mellett kell segítenem. Olyan volt az egész mint amikor az ember leül sakkozni három különböző táblához és mindegyikre figyelnie kellene. Szóval azt hiszem ha egyszer odakerülök legalább a mechanikájával tisztában leszek a dolognak, és abban is biztos voltam, hogy mellettem ugyan nem lesz ott senki…mármint azokon kívül akiknek ott kell lenniük. Azon a napon az anyukák közül az egyik valahogyan furcsa agressziót mutatott, amit én a túladagolt méhösszehúzódást elősegítő újabb szernek tudtam be, ráadásul kiderült, hogy terhességi cukorbetegsége van, csak ezt mindenki elfelejtette ellenőrizni a kartonján. De könyörgöm mi a csudának van az a fém bigyó, ha senki nem néz rá? Na mármost a kismama mellett ott toporgott kispapa, aki minden igyekezetével azon volt, hogy megkönnyítse számára az egész szülési folyamatot, ami még inkább felingerelte az anyukát.
„Csak lélegezz szívem ügyesen….csak lélegezz! Beszív és kifúj….beszív és kifúj!” az anyuka meg akkorát üvöltött, hogy azt hittem hangrobbanást fog okozni, a sikoltása elhalt, majd valamiféle hörgő, síron túli hangon megszólalt, hogyaztmondja.
„Chaaaaaarleeesss huszonöt éve nélküled lélegzem, szerinted nem tudom hogyan kell?” Szegény fickót megsemmisülten vezettem ki a szobából, miután a szülést vezető orvos megkért rá, meg arra, hogy öntsek belé lelket, nehogy úgy kelljen a kórház folyosójáról fellocsolni. Szóval zajlik az élet a szülészeten is, nem kell feltétlenül belekben turkálni, vagy éppen vér és vizeletmintákat átvenni a laborban. Hogy az mennyire megalázó, és legtöbbször büntetésként osztogatják, amiből amúgy nekem ki szokott jutni, lévén elég kétbalkezes vagyok még mindig. Ezt már le sem fogom mosni magamról, ahogyan azt is elég nehéz volt elfogadni, hogy bizonyos emberek úgy tekintettek rám mint egy olyan lányra, akinek kikövezett út vezet majd a szakvizsgáig. Ez azonban nem így van. Én igenis mindenért amit elérek megdolgozom, és igenis odateszem magam minden helyzetben, nem számít, hogy esetleg a végén majd úgy fogok távozni a műtőből, hogy azt sem tudom milyen évszak van és legalább egy fél éjszakát átbogarászom majd a netet hasonló videók után kutatva. Vannak esetek amik érdekelnek, amik felkeltik a kíváncsiságom, és ha ez így van, akkor nekiállok kutakodni, és addig nem is hagyom abba amíg a nyomára nem bukkanok annak amit meg akarok tudni. Kitartó vagyok, és kedves. Azt hiszem sokak szemében ez roppantul irritáló kombináció, de nem fogok megváltozni. Bessy….ez a lány az egyetlen aki megért, akivel az első napoktól kedve együtt koptatjuk a kórház időnként csendes, időnként meg elég zajos folyosóit. Az utóbbi időben ezt sem, és mire az első évem végére érek, és számot kell majd adnom a fejlődésemről, nem csak arról fogok beszélni a vizsgabizottságnak, hogy mennyire sok szakmai dolgot tanultam, hogy most már bármelyik osztályra is rángatnak nem fog el a gyomorgörcs – kivéve a radiológia, oda még mindig olyan félve megyek mint Frodó Mordorba….Cody miatt- hanem emberileg is sokat kaptam a helytől. Igen….pozitív és negatív értelemben is. De a legtöbbet mindenképpen a szülészeten, és ha lehet ilyet mondani, elhivatott és kitartó palántája lettem az itteni orvosoknak, és ha nem untak még meg, a fecsegésemmel együtt, akkor az elkövetkezendőkben továbbra is szeretnék ennek a területnek szentelni minél több figyelmet. Ahogyan most is figyelmet szentelek a kis tökmagoknak az üveg mögött, és megvallom őszintén, hogy ha nem lennék ilyen nagyon fáradt, akkor még azt is megcsinálnám amit máskor szoktam, hogy egy bögre kakaó, meg a nővér pult mögül kihurcolt széken ülve figyelném őket innen, fújogatva a kis bögre itókámat. De nemcsak, hogy fáradt vagyok most és félő ülve elaludnék, de nem vagyok egyedül sem. Az igazat megvallva a szakállas mukihoz hasonló emberrel még a pszichiátrián sem volt alkalmam összefutni. Egyrészt olyan hangok hagyják el a torkát, mintha egy csomó üveggolyót gurgulázna benne, másodsorban meg össze-vissza kalimpál és ütögeti az üveget. Én meg csak kapkodom a fejem, hogy mit is akar pontosan. Szagolgat… anyám borogass, ugye nem akar tőlem semmit? Bár nem hiszem, mert láthatóan valamiért nagyon örül nekem. Pompás én is nagyon örülök neki, de ugorjunk is egyet, amikor nagy nehezen tudatosul bennem, hogy nem csupán engem ért meg nehezen hanem magát is nehezen fejezi ki. Amaryl láttán elgondolkodni látszik és megint szimatolgat. Az ég áldja már meg, hát ennyire nem vagyok borzasztó. Őt figyelve fogom meg a köpenyem gallérját és kicsit alászimatolok.
– Hééééé te te viccelődsz velem, nem vagyok büdös!- fenyegetem meg a mutatóujjammal játékosan, de közben nevetnek a szemeim, meg a hangomból is talán érezheti, hogy nem akarok én neki rosszat, haverkodhatunk felőlem, de ha mégegyszer megszagolgat nem leszünk cimbik.
- Siiii….sima arcú? Mi ez valami indián név? Mint a Rézbőrű, meg a Magasanszálló Sas, meg a Toporgó Róka? Neeeheeemm….ő nem az enyém és nem is sima arcúé…mármint lehet, hogy az övé, de nem az enyém…meg nem az övé, mármint együtt nem a miénk….mindegy hagyjuk!- kezemmel össze vissza kalimpálok, amikor próbálom elmagyarázni neki, hogy Amaryl nem az én kislányom, de szerintem egy picit az ő felfogásához, ezt túlkombináltam, úgyhogy az utolsó mondatnál lemondóan legyintek.
- Kóla? Jesszusom, honnan szedel te ilyen neveket? Én Kóla asszonya? Honnan veszed, hogy én….és ki az a Kóla?- kezdem ráncolni a homlokom, és nagyon erősen kezdek koncentrálni, közben bólogatok, amikor megállapítja, hogy én kiorvosoltam a kisbabát….a karszalagra fut a tekintetem, amin meglátom a nevét, de aztán még jobban meglepődöm, amikor meglátom, hogy honnan is jött. Borneo? Ez valami vicc? Nem úgy néz ki mint egy bantu….mire idáig jutok a gondolataimmal, mert meg kell hagyni alapos fejtörést okoz nekem, nyílik az üveg ajtó, és a mindig mosolygós Mimi lépked ki rajta. Testesebb harmincas éveinek elején járó szőke ápolónővér, aki szerintem csodaszép arcú, de a járásával akadnak problémák, mert mindig úgy vonul mint aki most készül a kezeivel lekaszálni a fél lucernást.
– Hello Zoya! – integet vidáman, én meg visszaintegetek neki, mire Mimi megpördül
– Hát  a kis banántolvajunk, hogy került ide?
– Banántolvaj?
- Ahha…a másodikról a bent lakó Leon…Hello Leon….múltkor elcsórta a nővérpult tetejéről a banánt, az egyik orvos vitte vissza onnan, persze csak a banánnal együtt volt hajlandó mozdulni bárhova…. állandóan elmászkál. Ártalmatlan….bár baromi erős…de a helyedben nem erőlködnék vele, nem sok mindent ért, kézjelekkel kommunikálnak vele. Állítólag hosszú évekig az esőerdőben élt, állatok nevelték. Szóval nagyjából olyan szinten van mint egy alig totyogós csecsemő. Sok sikert hozzá! Bár te az újszülöttekkel is remekül kijössz. – azzal a fenti információkkal gazdagabban hagyott magamra a furcsa férfival, aki úgy tűnt nagy felfedezései közepette éppen a szülészetet szúrta ki magának. Mimi még visszaszólt mielőtt elfordult volna a folyosó végén
– Jah, és Haydennek add át az üdvözletemet szép volt a tegnapi törött bordás eset, mindenki arról beszél a traumán.- de jó lenne tudni miről beszél, és egy kicsit elkeseredetten sóhajtottam…aztán a fejemben mintha villanyok gyúltak volna, sok egymás utánba…és vigyorogva fordultam vissza a még mindig kíváncsian méregető Leon felé.
– Kóla….héééé azt mondtad Kóla ugye? Hayden Cole…így hívják…ő a Kóla?- és hát mit tudtam mit tenni valahogyan meg kellett fejtenem, hogy ismeri az én kedvesem vagy sem. Szóval végigmutogattam magamon, a kezemmel a fejem fölé bökve, belőve a párom magasságát, a hajának kontúrját is átmutogatva, és aztán megmutattam a furcsa, a balesete és a protézis miatt jellegzetes járását.
- Ő az, ugye? Így megy?- fordultam Leon felé még mindig mosolyogva. Fúúúú bárcsak tudnék jelelni, de ez tényleg kimaradt az életemből, most aztán bánhatom.
- Kóla és én ….így együtt….- amikor azt mondtam, hogy „én” magamra mutattam, amikor meg azt, hogy „így együtt” magam előtt összeraktam a csöpp kezeimet és  egymásba fűztem a két mutató ujjamat. Aztán megráztam a fejem
– Nem lehet, nem tudom megmutatni…figyelj Leon….énnnnn…éééééén…Zoya vagyok…Teeee Leon….ééééén Zoya….- a vezeték névvel ne is bajlódjunk, azt majd később. Gyorsan körbesandítottam, mert eszembe jutott valami….ha már itt van el kell vinnem a csöppségek elől mielőtt tovább dörömböl az üvegen és megrémiszti őket.
- Kóstoltál már igazi, habos kakaót? Kakaóóóóóó- artikuláltam szépen a szót, és úgy tettem mintha a kezemben egy láthatatlan bögre lenne, amelynek gőze fölé hajolva elégedetten hümmögtem, hogy húúúú mennyire finom. Tudom, hogy az automatából nem a legjobbat lehet szerezni, de istenuccse ha ízleni fog neki szermányolok Jimmytől igazi pöttyös bögréset a kedvenc színével. Vajon mi lehet  a kedvenc színe? Nabasszus ezt hogy fogom megkérdezni? A kezem nyújtottam felé a bizalom jeleként, és ha elfogadta a két folyosóval odább található pihenő felé vittem, ahol automata is volt. Ha meg kérdezi bárki, hát velem van. Különben is….ha állatok nevelték, akkor ösztönlény…ha ösztönlény és érzi, hogy nem akarok rosszat neki, nem fog bántani….szóval Leon csak kissé tudatlan és nem őrült. Ilyen egyszerű ez kérem.
-Gyere!
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Jan. 19, 2016 3:28 pm Keletkezett az írás



Zoya & Leon

Minden újabb szívdobbanás és lélegzet, és új nap lehetőséget ad az új dolgok felfedezésére



Hogy…viccelődök?a szagával? Az.. Komoly volt amikor már itt voltam egy ideje ,de még nem volt mellettem senki,azt sem tudtam, hogy hogyan működnek abban a fehér kis barlangban azok a mütyürök! Sikerült egy hétig nem a közelébe mennem a für-dő-nek,és ez… komolyan kerestem a szag forrását, mire rájöttem hogy én vagyok. Sosem gondoltam volna, hogy a saját szagomtól fogok rosszul lenni! Aztán jött Gus, és volt benne valami ami miatt hagytam magam megfürdetni, közben beszélt hozzám, nem mindent értettem, amikor rájött ,hogy a jelekkel hamarabb megértem, mintha csak ömlene belőle a szó. Ültem a kádban, teljesen habos volt a fejem és néztem fel rá, néztem ezt a különös alakot, aki szinte mindig fekete szőrben járt és még kígyó is volt a nyakában. Elkaptam és meghúzgáltam, de hamar rájöttem, hogy ettől csak rosszabb lesz neki, ezután folyton leakartam venni a nyakából a nyakkígyóját. Én mondom, hogy nincs jó helyen! Egyetlen köpenyes alaknak sem kellene hordania, persze voltak akik nem hordtak, aminek nagyon örültem ,mert így kevesebb volt az esélye, hogy nem kapnak levegőt. De ott és akkor majdnem sikerült Gust megfullasztanom. Nem csak a szagommal, hanem a nyakkígyójával is!
Soha nem akarok felvenni olyat, nem tetszik és értelmét sem látom, ahogy az összes többi szőrömnek sem, amit magamra kell aggatnom, hogy takarjam a testemet.
Tetszett Apróság egyre vidámabb hangja, esküszöm figyeltem amikor azokat a fura neveket mondta! De, hogy Magasan Szálló Sas, és Toporgó Róka? ezek állatok! Tudtam ám! De… valami nem stimmelt. Tudtam, hogy a sas repül, mert az egy madár, már tanultam róluk, olyan mint a kis zajos csiripelős színes barátaim! Ők papagájok. Így mivel nagyon elmerültem a saját kis elemezgetésemben, nem nagyon értettem, hogy utána mit magyarázott az Apróság.
Ám annál lelkesebben bólogattam, amikor elismételte Kóla nevét, többször! Tudtam ám ,hogy ismeri! Hogy is kellett kimondani Kóla igazi nevét? Héjden? De az nem értelmes! Különben is mi az a Héjden? Esetleg Jéé Kóla, na az már igen! Megvakartam a tarkómat, majd a szakállamba túrtam és az arcomat vakarásztam, ráncoltam a homlokomat.
Vigyorogva integetek én is a megjelenő nővérnek őt ismerem! Már láttam párszor, főleg akkor amikor banánt lopni jöttem ide! A mosolyom nem hervad le egyáltalán, sőt megállok Apróság mellett, és leutánozom az ő mozdulatait, így úgy ácsorgok mint ő,látom, hogy a Miminek nevezett nőstény ezt látva még szélesebben mosolyog. Én is, mert én meg szeretem ha mosolyognak körülöttem, az jó, jó érzés van olyankor a mellkasomban, és a gyomromban. Nem akkor amikor jönnek sima arccal, semmi érzelem és akkor… jönnek szurkálni.
Hallottam ám, hogy ő is megemlíti Kólát, így vigyorogva integettem neki újra, amikor visszafordult, aztán büszkén álltam meg Apróság előtt, mosolyogva, amolyan: Na, én megmondtam, hogy tudom ki vagy, kinek a nősténye - pillantással, miközben karba fontam a kezeimet a mellkasomon.
- Jéé Kóla! - bólintottam büszkén. - Banán séta Leon sok felééé! - mutattam körbe körülöttünk.
Elkezdtem én is utánozni Kóla járását, sőt! Előhúztam egy zseb-kendőt is a kengurumból, és amikor visszafordultam, bevágtam azt az arcot amit ő akkor, és szipogtam is, majd a fehér papírba fújtam az orromat és vigyorogva álltam meg Apróság előtt.
- Ő szipogott, büdös és sok…sok takony! Takony! - tetszett ez a szó, fura volt de tudtam, hogy az a cucc ami kijön az orromból, hát most semmit nem fújtam a zsepibe, csak megmutattam, hogy Kóla hogy fújdogálta az orrát amikor velem találkozott.
- Baja neki… lábfájás. - csettintettem a nyelvemmel, most már túltárgyaltuk, és már tudom, hogy végre tudja, hogy kiről beszéltem. - Meg… nátha, de te nősténye vagy! Te, Kóla… együtt, dobozos kölyök! - érintettem a tenyeremet az ablaknak, amely túloldalán a kölykök feküdtek.
Pislogtam amikor a nevéről beszélt. Miért adnak ilyen fura neveket egymásnak az…emberek?!
-Te…. Zzzz! - mutattam Apróságra. - Zzzz Apróság! Én - mutattam magamra .- Leon. Ez könnyű, te nehéz.
- Kakaóóóóó? - ismételtem utána meglepetten, és nem is gondolkodtam, belehelyeztem a kezemet az övébe, mi az a kakaóóóó? Hooo?! Nem, hát én nem! Én, biztos nem fogok olyat … nem is tudom mit csinálni, mert… ááá, én megtanultam, hogy az rossz dolog, ha azzal dobálózóm. A vizelés után ez a legnagyobb tiszteletlenség bárkivel szemben. Meg csúnya is és büdös is, és ááá! Elkerekedett szemekkel pillantottam az előttem haladó apró alakra, hát közösen fogjuk dobálni, de kikre? Talán őt is a csapatom nevelte? Talán ő is mármint hasonló csapatból jött mint én? De ha olyan helyről jött mint én, milyen okos ha kölykök kiorvoslásában segít! Akkor én is lehetek ilyen kiorvosló? Mosolyogtam még mindig ahogy vitt maga után, de megint kaptam egy kis gondolkodni valót. Tényleg dobálózni fogunk?! Hihetetlen!
- Megyeeeek, kakaóóóó! - az biztos, hogy megvárom hogy ő kezdje, mert nem akarok kikapni Gustól, sőt már elintéztem ezt, a megfelelő helyen. Miért akarna akkor rosszra tanítani Kóla nősténye?
Amikor beértünk arra a helyre ahová vinni akart, elengedtem a kezét és óvatosan pillantottam rá, kellemes volt mellette, nem éreztem ,hogy bántani akart volna, de miért akarja ,hogy rosszat csináljunk? Így kicsit tanácstalanul pillantottam rá. Kiszúrtam azt a zajos gépet is ami nálunk is volt, de sosem érdekelt, csak láttam hogy a nővérek időnként bedobnak bele valamit, ami nekem persze nem volt, próbáltam használni én is, de végül elrontottam, teletömködtem mindenféle aprósággal, ami után folyton csak a káromkodást hallottam, ha a nővérek akarták használni, állítólag elrontottam. Nem is működött mert nem kaptam semmit belőle!
Elgondolkodva vakartam bele a szakállamba, ha ilyen dobálózós csapatból jött Apróság, és ismeri ezt a szokást, és most, ide jutott, hogy… kiorvosolgat, akkor én is lehetek akár kiorvosló? De mit csinálnék én? Ó igen! Biztos hogy a kölykökkel foglalkoznék, mert értek hozzájuk, és tudom, hogy mindnek az anyja mellett a helye. Na, ezt bevezetném azonnal, hogy minden kölyköt az anyukája mellé pakolásszanak le, nekik ott kell csüngeni az anyukájukon! Sőt, teljesen biztos, hogy nem ilyen ágyakon feküdnének, hanem fészkekben, a földön! Az sokkal kényelmesebb, mert mire én is megszoktam hogy ilyen matra… matra akármin fekszem, fájt mindenem. Egészen biztos, hogy a fészekben sokkal kényelmesebb lenne kiorvosolni belőlük a kölyköket.
Körbe sétáltam a helyiségben, ugyanolyan volt mint az én emeletemen levő hely, csak a szagok voltak másak, szimatolgattam is a levegőben, majd megálltam az ablak előtt, és kipillantottam. Sötét volt, ráadásul innen mást láttam mint az enyémből. Itt is van zöld! Itt nincsenek guruló fémdobozok. Meglepett hangot hallattam, ahogy rásimultam az ablakra és próbáltam kipillantani a sötétségbe. Le kell mennem oda. Vannak kicsi ösvények, és zöld! Tanultam számolni is, elővettem az ujjaimat, és megpróbáltam kiszámolni, hogy mennyi ideje lehetek itt. De hát, olyan öt-tizenhuszon napnál eltévedtem. Azóta nem voltam kint, igazából. A háztető nem számít kintnek, ott is be vagyok határolva. Magasan vagyok, és nincsen semmi kapaszkodó a ház oldalán amibe kapaszkodni lehetne, hogy lejussak. Nem volt kedvem dobálózni, lopva pillantottam vissza Zzz-re, hogy mit csinál, letolta-e a gatyáját, hogy valamelyik sarokba oda kakaóóóózott-e, de nem láttam, meg a szagát is érezném. Minden mókában benne vagyok, sőt a magam szórakoztatására is szoktam kitalálni mókákat, de most…? Nem volt hozzá kedvem,és tudtam, hogy itt sem kell mindenre igent mondanom, akár csak a csapatomban. Így kíváncsian figyeltem Zzz-t.



Zene: Shake It Off

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Jan. 22, 2016 9:08 am Keletkezett az írás




Leonard & Zoya




Mennyi az esélye annak, hogy olyan emberrel találkozol aki vevő a hülyeségeidre, de nemcsak, hogy vevő, hanem még túl is szárnyalja azokat, hogy a végén már te vagy az aki nagyokat kamillázik és nem tudja, hogy nevessen vagy a fejét csóválja. Én inkább az előbbi kategóriát preferáltam, már csak annak okán is, hogy alapvetően vidám ember voltam. Elég nehéz volt kihozni a béketűrésemből, többnyire igyekeztem mindenkivel szemben megértő lenni. A felpaprikázódós hangulat az már egészen más kategóriába tartozik. Az azért még velem is előfordul, kivált mióta ezt a pályát választottam. Amivel leginkább ki lehet nálam verni a biztosítékot, az az értetlenség, vagy éppen ha megkérdőjelezik a szakmaiságomat. Nem azzal van a gondom, hogy orvosként még nem bíznak meg bennem, hiszen lássuk be friss diploma van a zsebemben, még csupán a második évemet kezdtem meg gyakornokként, ha elég kitartó, elhivatott és megfelelő tudással rendelkező leszek, jövőre már én is rezidensként szaladgálhatok a kórház folyosóin. Addig azonban még sok munka vár rám. Szóval nem azzal van gondom, hogy nem tudnak úgy tekinteni rám, mint azokra akik már évek, vagy évtizedek óta a pályán vannak, hanem azzal, hogy azt sem hiszik el, hogy én egyáltalán orvos vagyok. Pedig én megküzdöttem a diplomámért, igenis küzdelem volt és rengeteg lemondás. Amíg mások már a gimnáziumi évek alatt is azzal voltak elfoglalva, hogy belevessék magukat az életbe, és minél több dolgot kipróbáljanak, ez nekem valahogyan kimaradt.Sosem éreztem késztetést rá, és valahogyan most sem érzem a hiányát. Anyáék egy ideig aggódtak miattam, aztán belátták, hogy teljesen felesleges mert én más dolgokban találom meg azt amit a korosztályom bizonyos tagjai a hétvégi bulik alkalmával. Imádtam a vidámparkokat és az élményparkokat. Na ha valami, akkor az erőteljesen adrenalinnövelő, és olyan energialöketet ad az embernek, amivel elüzemel akár hetekig is. Volt úgy, hogy egy-egy ilyen kalandom után még napokig remegett a lábam. Hát azért több órán keresztül vizicsúszdázni, meg úgy visítozni, és ujjongani ahogyan csak a torkomon kifér a végére már a hangomat is elveszítettem. Na mutasson nekem valaki ettől sokkal jobb feszültséglevezetést....nana, amire sokan gondolnának, az nem az. Hihi. Tehát én azért, hogy most itt vagyok ebben az óriási városban egy apró kis vidéki lányként sok dologról lemondtam és sok olyan dologról is ami egyébként érdekelt volna. Példának okáért a huszas éveim elejére nagyon kevés időt töltöttem a Krane farmon, pedig csupán negyed órára volt tőlünk a város szélén elterülő kis birtok. Clay papa csak zsebkendő  farmnak hívta, mert úgy vélte, hogy ahhoz túl nagy, hogy csak egy picike telek legyen, de ahhoz túl kicsi, hogy valódi farmként üzemeljen. Ettől függetlenül számomra ez volt a második otthon, ahova jó volt elmennem, és akár napokat eltöltenem, járva a vidéket, gyalogosan. Soha nem lóháton. Én és a pacik tök jól megvoltunk egymással tisztes távolságból. Viszont kikapcsolt, és megnyugtatott az a meghittség, ami ezt a tájat jellemezte, Csak a pusztaság hevert előttem és a mögöttem is, és a fülemben semmi mást nem hallottam csak a duruzsoló szelet ami átszaladt a ingemen is és megcsiklandozta a bőrömet. Egyszerűen felszabadító érzés volt, és mai napig szívesen gondolok vissza azokra az időkre, amikor órákat töltöttem odakint a telek határában. Amikor jó érzés pusztán csak az a tudat, hogy létezel, nem tudom ezt....ezt soha nem tudom elmagyarázni, ezt egyszerűen érezni kell.Talán azért is voltam feszültebb az utóbbi időkben mert nem nagyon volt lehetőségem otthon járni, vagy éppen a nagyiéknál. Én már azzal is beértem volna, ha fáradtan oda esek, és csak nézem ahogyan elkészíti a hétvégi menüt miközben megbombáz a maga életbölcseleteivel. Terry mama egy két lábon járó...hát hogy is jellemezzem mi is volt ő? Mintha ötvöznél egy verseskötetet, egy évszázados filozófiai gyüjteményt és a Káma Szutrát. Ez volt Teresa Krane amikor éppen próbált valami újat tanítani nekem vagy próbálta elmagyarázni, hogy mit is jelentenek a kis érzelmek amelyek bennem felébredtek.És ez egy ideje elmaradt. Utoljára karácsony előtt jártam náluk, de megígértem, hogy ha visszatértünk mindenképpen el fogok menni, méghozzá Hayden társaságában. Nos, ha ő tartott Martintól, akkor azt hiszem Clay papától még inkább tartania kellene, ugyanis, az öreg olyan mint az öreg Jock Ewing reinkarnációja, ugyanazokkal a szúrós pillantásokkal, amelyekkel azt is meg akarja vizsgálni, hogy hetedik generációig visszamenőleg mennyi tesztoszteron termelődött úgy sacc összesen a teljes Cole családban. Ilyen szempontból sajnáltam Haydent, hogy ezen át kellett esnie, de hát, lássuk be egyedüli lánygyerekként, egyedüli lány unokaként kicsit más volt a helyzetem egy ízig-vérig vidéki kisemberek családjában mintha egy városi lányt választott volna. Nálunk még a konzervatív nézetek élték fénykorukat és ebből a szempontból valahogyan én se lógtam ki a sorból. Az ember elköltözhet egy nagyvárosba, a részévé válhat meg is szokhatja, de soha nem felejtheti el honnan is érkezett. És én sem felejtettem el, soha egyetlen pillanatra sem, és talán ezért alakítottam ki viszonylag könnyen kapcsolatokat, mert ahonnan én érkeztem ez így volt természetes, így volt mindennapos. Talán ezért lehetett, hogy még olyannal is viszonylag könnyedén megtaláltam a közös hangot akivel gyakorlatilag lehetetlenség lett volna. Leon, ahogyan itt felbukkant mellettem a szülészeten a hirtelen és széles gesztikuláló mozdulataival inkább tűnt ijesztőnek mint barátságosnak. De az embernek elég volt ránézni a szakállal borított arcra, a szemei mindennél beszédesebbek voltak Valami ősi ártatlanság volt benne...nem is tudom megfogalmazni... mintha egy lenne azok közül akik az üvegablakon túl vannak, mintha Leon is egy nagy baba lenne. Ezt láttam meg a tekintetében, és noha először valami elmeosztályról megszökött betegnek véltem, hamar magyarázatot kaptam a tévedésemre. Persze amikor beszédbe elegyedem a nővérrel bolondot csinál belőlem és utánozni kezd, én meg megfordulok és őt nézem aztán persze elnevetem magam.Ráncolom ugyan a szemöldököm de egy pillanatra sem tudom leplezni a derültségem amit ő vált ki belőlem. És persze Mimi is jót nevet rajta mert egyébként rémesen mókás látvány lehetünk ahogyan ott állunk én a szokásos beállásban és mögöttem Leon engem utánozva. Tudom, hogy le kellene szidnom, hogy bolondot csinál belőlem, de valahogyan nem visz rá a lélek. Mikor érzi az ember a másikon, hogy nem rosszindulat vezérli, sokkal inkább valami más, valami olyan, amit egyébként normálisan nem lehetne megmagyarázni. Mimiék távozása után indul meg közöttünk valamiféle sajátos diskurzus, amit kívülállóként nem tudom miképpen lehetne jellemezni. Nem egy nyelvet beszélünk, mégis valahogyan megértetjük a másikkal magunkat. Bár rémesen mókás, ahogyan előadja mit fogott fel abból amit neki mondtam.
- Banán séta sokfelé? Ááááhááá szóval járkálsz mindenfelé és banánt lopkodsz. Ez nem szép. – csóváltam meg a fejem rosszallóan, de nem akartam ám, hogy azt gondolja haragszom, pusztán azt akartam, hogy értse nem lehet csak úgy elvenni ami a másé.
- Figyelj! A banán nem nem a tiéd- mutattam rá és közben megcsóváltam a fejem, meg nagyon komoly arcot vágtam hozzá.
- A banán nem Leoné. Másik emberé. Nem veheted el csak úgy, oké?- fújtam egy nagyot mert valahogyan el kellene neki magyaráznom, hogy ha kell valami akkor kérje el. Lehet, ezt a mélyebb filozófiát nem most kellene megejtenünk. Közben a szemeim felragyognak, amikor Haydent említi, bár a magyarázat és a névadás, meg persze amit közben leművel elég vegyes érzéseket váltanak ki belőlem. Ahogyan előveszi a zsebkendőt akkorára kerekednek a szemeim mint azoknak a vicces rajzfilm figuráknak, és közben prüszkölve röhögöm el magam.
- Takony? Ótejóég, ez egy picit sok infó így hirtelen. Leon ne gusztustalankodj!- óvatosan nyúltam a zsebkendős keze felé, majd jeleztem a kézfejem mozgatásával, hogy azt el kellene rakni. De persze nem jutottam a végére, mert megint olyat mondott, hogy annyira elkezdtem rajta nevetni, hogy a folyosón a falak verték vissza a kacajom visszhangját, szóval gyorsan a szám elé kellett kapnom a kezem.
- Muris figura vagy te hallod! Hát mondjuk úgy, hogy a nősténye! Jézusegek, el sem hiszem, hogy ezt mondom!- forgattam meg a szemeimet az ég felé pillantva vidáman, aztán picit ellágyultak a vonásaim. A gyerekek említése miatt. Az igazat megvallva annyit fordult velem a világ az utóbbi két évben, hogy szerintem az első húszban nem volt ilyenben még csak megközelítőleg sem részem. És az a sajátos és egyszerű nyelvezet, ahogyan ezt Leon előadja nem csupán megnevettet hanem meg is hat. Számára olyan természetes, hogy ha két ember szereti egymást és együtt vannak, akkor gyermekük születik...ilyen kis izgő-mozgó apró kis lény, az életük folytatása, valami amitől a másik még inkább hozzánk tartozik, amitől család lehetünk. Leon számára minden bizonnyal ismeretlen fogalom az a fajta betegség amely a civilizáltabb embereket sújtja, amelyet az unalom, vagy a megszokás, vagy éppen a mindennapok taposómalma okoz. Ő még egyszerűen szemléli a világot, egyszerűen látja, akár egy ártatlan lélek. Mennyire jó lenne, ha meg lehetne őrizni benne ezt a fajta tisztaságot. Mellé lépek az üveg ablakhoz, és én is ráteszem a kezem, végül oldalról pislogok fel rá.
- Nem Leon, nekünk nincs ilyen dobozos kölykünk....mi még nem...- ajjha megint egy nehéz kérdés, hogyan magyarázzam ezt el neki, hogy nálunk nem úgy megy, hogy a hóna alá csapja a férfi a nőstényt a párzási időszakban. Ez itt kicsit másképpen működik. Sóhajtottam egy nagyot és a jobb kezem gyűrűs ujjára mutattam. Próbáljuk meg egyszerűen megközelíteni, nem kell túlkombinálni. Persze azért nekem nem olyan egyszerű nem túlkombinálni a dolgokat.
- Gyűrű...érted? Ha majd lesz itt ilyen csillogós izé, akkor majd lesz nekünk is olyan...baba...nem dobozos kölyök, azt úgy hívják, hogy baba.- mondjuk sarkallatos magyarázat, kicsit elnagyolt is talán, de a lényeg benne van, azt hiszem. Már csak nevetek arra, ahogyan elnevez, főleg mert Hayden is gyakorta hívott apróságnak. Nem meglepő, elvégre egy alig 160 centis magassághoz nem nagyon illene az óriás elnevezés. Szóval vittem magammal mindezek után Leont, hogy beavassam a kakaóivás rejtelmeibe. Ahogyan a szeme csillant, azt hiszem még életében nem ivott, vagy lehet, hogy nem is tudja mi az? Itt volt benn a kórházban és senki nem csinált neki olyan igazi finom kakaót? Mondjuk az automatából nem az igazi, de nem hiszem, hogy Jimmy-hez büntetlenül átcibálhatnám őt magammal. De ha ízleni fog, akkor legközelebb már célirányosan hozok másfélét is Leonnak. Hagytam, hogy körbesétálja a pihenőt, miközben én az automata választékát bűvöltem. Kétféle. Az is választék. Szóval volt ilyen vaníliás, meg volt natúr, sima kakaó, amiben a tejet a gép előtte szépen felgőzöli. Ilyet már kóstoltam és egész tűrhető volt. A nadrágom zsebéből elővettem a kártyámat, és lehúztam rajta. Lehetett apróval használni, de volt hozzá kártya is, amire ha pénzt töltött fel az ember elég volt csak lehúzni, a gép levonta az összeget és már adta is amit kértem. Mivel már többször megjártam az apróval ezért pár hete beruháztam ebbe a helyes kis kártyába. Miközben vártam, hogy a gép kiadja az italomat oldalra pillantottam, hogy mit csinál éppen Leon. Az ablakpárkányon hasalt és kifelé nézett. Innen is jól láttam, hogy pontosan olyan volt mint egy gyerek, akit szobafogságra ítéltek. Hirtelen nem is tudom mit éreztem. Sajnáltam...vagy nem is sajnálat volt ez sokkal inkább megértés, tudom milyen érzés olyan helyen lenni, ami nem az otthonunk, ami lényegében idegen a számunkra. És bár az én szemszögemből nézve Leon roppant mókásnak hatott, tudom, hogy mindez azért van mert a mi világunk nagyon is ismeretlen neki. A gép sípolására összerezzentem, amikor elkészült a kért ital, amelyet óvatosan emeltem ki. A krémszínű műanyag pohárból a gőz felfelé szállt és nagyon jó illata volt. Talán én is iszom egyet, ezt azonban neki vettem, úgyhogy egy szelíd mosollyal indultam meg felé az ablakhoz, majd megálltam és kifelé böktem a fejemmel.
- Nem jó itt neked igaz? Hiányzik az otthonod?- nem tudtam mennyit fog fel a csendes kérdésemből, és próbáltam egy finom, megértő pillantással megtoldani a mondatomat. Soha nem találkoztam még csak hasonlóval sem mint amilyen ő volt, és nem csupán az újdonság erejével hatott, hanem emberileg is megérintett. Nem az orvos bújt elő belőlem a közelében, aki mindenáron meg akarná fejteni, mint egy beteget, mint egy különlegességet. Sokkal inkább az ember, aki megérteni akarja. Két pici kezem közé fogtam a kakaós poharat és felé nyújtottam. De nem adtam a kezébe, legalábbis úgy nem, hogy én ne fogtam volna.
- Óvatosan....forró. Megégeti a nyelved ha mohó vagy.- fintorogtam és még szisszentem is, hogy valahogyan érzékeltessem vele, hogy nehogy beledugja hirtelen a nyelvét mert megsütheti.
- Kakaó. Zé Apróság szereti. Remélem Leon is szeretni fogja.- kuncogva szimatoltam meg a levegőt a pohár felett. Az ital édes, kellemes aromája csiklandozta az orromat.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Feb. 02, 2016 6:45 pm Keletkezett az írás



Zoya & Leon

Minden újabb szívdobbanás és lélegzet, és új nap lehetőséget ad az új dolgok felfedezésére



Figyeltem ezt az Apróságot ahogy előttem magyaráz. lo-pás ezt a szót már sokszor hallottam Gus szájából is. Ez most elgondolkodtatott. De én nem lopok! Csak éhes vagyok, ha pedig éhes vagyok, akkor ennem kell, az ételt pedig meg kell szereznem. Régen fára kellett másznom érte, vagy a fűben a földön kerestem meg, de most? Én… ezt igazán nem értem. Nem keresgélhetek többé ételt? Felvontam a szemöldökömet és morcosan vágtam csípőre a kezeimet. Szóval, itt nem így működnek a dolgok, nem szabad ételt keresni, de akkor honnan tudják, hogy éhes vagyok. Majd mindenkihez odamegyek és felhúzom a kengurumat és jól megmutatom a korgó gyomromat? Hát ez nagyon bonyolult! Megvakartam a fejemet és tovább figyeltem, Apróság, mert nekem az lesz, mert ezt a fura  Zola akármit én nem tudom úgy kimondani ahogyan ő. Kóla, Zola ez az! Majd így könnyen fog menni, majd meglátják! Szóval figyeltem, nem szabad…lopkodni a lopkodás az a keresés amit eddig csináltam ha éhes voltam. Megvan, mert sikerült összeraknom, mert okos vagyok, ahogy Ő és Gus is szokta mondani, sokan hülyének néznek, mint azt a ótómatát amibe dobálják a matatást, és kapnak olyan löttyöt, ha kapnak akkor nem hülye, ha nem kapnak akkor hülye és még bele is rúgnak, hát én nekem mindig hülye volt az az óltómata, mert sosem adott semmit, épp ezért én jól rácsaptam és fel is borítottam az egészet, akkor ám folyt belőle minden, mindenfelé! Fúúj, ragadt minden! Még a jövő hét is! bizony ezt mondta Gus, de tudnám hogy miért ragad a jövő hét? Mert jön a lábaival, azt beleragad a tapadós folyosóba? Ez is egy olyan dolog amit meg kell kérdeznem valakitől majd. Vagy… majd rájövök, mint most arra, hogy mit jelent a lopás
-Csi-llogós iiizéé! - ismételtem a szót Apróság után és érdeklődve figyeltem hogy mit mutogat és hol. - Gyűűűrűűű? Gyűűűrűűűsúúújj! - mert azt már tudtam hogy mi az, az egy, kettő, három negyedik ujjam az az üvegujjam oldaláról nézve. De a kettődik ha a kisujjamtól nézzük.  Tehát, a babák akkor jöhetnek ha a gyűrűsujjamon van egy csillogós izé! Te jó ég! Honnan szerzek én magamra olyat? De különben is előbb fognom kéne egy nőstényt magamnak, de különben is ,  mi ez az egész gyű-rű-s akármicsodaság? Hü-lye-ség! Miért kell gyűrű a kölykökhöz? Hát tudtam hogy annak semmi köze csak együtt kell lennem vele , mármint a nőstényemmel és hangoskodni kell és akkor majd lesz kölyök, de gyűrű is kell?! Te jóóó ég! Tetszett ez a mondat is, az egyik nővér mondta ezt aki vigyázott rám olykor és valami furát műveltem, mondjuk letakartam a csipogó gépeket a függönnyel, mert zavart a fénye éjszaka, meg az hogy csipognak. Persze a gilisztákat nem szedtem ki magamból, hát közelebb toltam az ágyamat az ablakhoz ezekkel a gépekkel együtt és úgy leszedtem a függönyt, majd letakartam, pedig mást tettem volna vele, de azt nem szabadott mert büdös…
Viszont, láttam hogy nincs Gyűrűje Zolénak se kólának senem, így nem leszne kölykeik! Hogy vannak így együtt?! De hát én érzem a szagát rajta! Homlokon csaptam magamat és fejrázva néztem magam elé, ez már komplikált egy kicsit nekem. Együtt lenni minden akármicsodákolás nélkül és kész!
Kiültem az ablakba itt jó széles volt a fal, és tudtam hogy nem fogok leesni, magabiztosan mozogtam mint mindig, tudtam ha leesnék az fájna, de nem akartam leesni, így leültem, az egyik lábamat felhúztam a testemhez, a másikat behajlítottam magam alatt.
Sípolt az a gép amit már tönkre tettem odaát nálunk, és odakaptam a pillantásomat, abba fog belekakaóóózni?! Hát… na neee! Mi az ételbe nem csináltunk ilyen csúnya dolgokat.
- Leonard, otthona..soksoksok zöld és csapat. - csendült a hangomban a magány, olyasfajta mint az a kis fa a szikla rejtekhelyem közelében a párkányon, egyedül volt, távol a többiektől, én locsolgattam, rakosgattam neki oda a földet, és növögetett, de hiába nőtt, tudtam hogy sosem fogja elérni a többieket, ott van, a közelben de mégis távol. Mert sosem lesz olyan egészséges mint a többi és sosem fog olyan szép lenni. De az én rejtekhelyemet vigyázta az a fa. Így éreztem magamat én is, voltak akik néha jöttek és gondos-kodtak rólam, meglátogattak, ennivalót hoztak, de sosenem leszek olyan mint ők, mert nem beszélek úgy mint ők, nem viselkedem úgy mint ők, nem értem meg azokat amiket ők mondanak. Ki fogok tűnni közülük mindig is, nézzek ki bárhogy, még akkor is ha ruhába öltöztetnek.
- Hiányzik, itt… rossz. - a kezem a könyökhajlatomra siklott, ahol a sok fullánkozást kaptam, meg a kézfejemet is megvakarásztam, és szomorúan pislogtam magam elé. A pohárra pillantottam.
- Nem kakáztál bele? - ráncoltam a homlokomat és gyanakodva pillantottam a pohárra, majd Kóla nőstényére. Bár az illat ami felszállt a pohárról mást mondott. Finom volt, olyan furcsa, édes, kellemesnek tűnt. Így vacilláltam, fura dolog ez a kakaóóózás. Ha megisszák én dobok egy hátast, komolyan!
Ő szereti? Közelebb hajoltam és megtámaszkodtam közben a tenyereimen miközben közelebb hajolva megszaglásztam ezt a valamit ,ez egészen biztos más! De magyarázza el már valaki hogy miben különbözik egymástól a két szó!
- Szó, két különböző? - ültem fel és pillantottam zavarodottan és kíváncsian egyszerre Zére. - Óóó finom, nélkül fúúj…. - biccentettem oldalra a fejem kíváncsian és vártam a választ. Tudtam ha kérdezek az sosem baj, inkább kérdezzek, minthogy ilyen hibába essek mint most.
Hajrá Leon! Azt tudtam hogy a gépből kivett dolgokat megszokták inni az emberek, így a kezemet nyújtottam a po-hár felé. De apróság, jaj neked ha csúnya dolgokat kóstoltatol velem, mert akkor nem foglak kedvelni!
-For-ró? - láttam, hogy azokat a valamiket fújkálni szokták így Zé kezében fogva kezdtem el fújni, ha fújom biztos jó lehet. Nem tudtam, hogy mi az a for-forrró de elvettem a poharat, most már biztos jó lesz így belekortyoltam és meglepetten lábadt könnybe a szemem a fájdalomtól. Leon soha nem ivott még ilyen forr-rót! Az ablakon köptem ki prüszkölve a kakaót és dobtam el ilyedtemben a poharat szintén ki az ablakon. Fájt a nyelvem, bemenekültem a sarokba és a fejemre húztam a kapucnimat, fájt a nyelvem, és lüktetett. Ez nem finom.
-Fáj, nem finom! - morogtam az orrom alatt, és összefűztem a karomat a mellkasom előtt, az egyik sarokban voltam a szekrénynek támaszkodtam. Tudtam hogy ott az a hely, minden helyen kiszúrom a legkisebb legbiztonságosabbnak tűnő helyeket.





Zene: Shake It Off

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Feb. 11, 2016 9:14 pm Keletkezett az írás




Leonard & Zoya




Na szóval, akkor összefoglalva a mai napomat, aminek nemes egyszerűséggel adhatnánk az esős jelzőt, mert végsősoron mégis az volt, ami errefelé ebben az időszakban nem ment ritkaság számba, igaz ilyen monszun szerintem már nagyon régen nem volt. Legalábbis amire én vissza tudok emlékezni. A szülészeten óriási volt a forgalom, és ez jó pár óráig így is ment, mindenki rohangált a dolga után, mint egy megkergült kis hangyaboly millió lakója. Közöttük én is. Elhivatott vagyok eziránt a szakág iránt, és azt hiszem ha már végre én is rezidens leszek, akkor még több időt fogok errefelé tölteni. Ha jobban belegondolok az már nincs is olyan sokára, hiszen hamarosan megkezdem a második gyakornoki évemet, aminek a végén ha szerencsém van, akkor már én is figyelhetem más, friss diplomás kis medikák első lépéseit. Ami azért vicces mert nemrégiben még én magam is az voltam. Egy apró kis lányka, felköltözve vidékről és tökéletesen elveszve a nagyváros forgatagában. Ha jobban belegondolok mennyi minden változott velem ez alatt az egy év alatt, és mégis mennyi mindenben megmaradtam annak aki mindig is voltam. Még akkor sem hagytam magam, hogy beszippantson a nagyváros, amikor pedig a baráti társaságom éppen ilyen emberkékből állt, én inkább mindig is megmaradtam a háttérben. Én voltam kicsit mindig mindenki őrangyala, aki figyel rájuk, aki összeszedi őket ha kell, és cserébe semmi mást nem vár el, csakhogy épségben és egyben érjenek haza. Mert én ezt hoztam otthonról útravalónak: figyelni a másikra, igyekezni segíteni, és amiben csak lehet ott lenni mellette. Talán ezért is akartam egy olyan orvoslási ágat választani mint a szülészet, mert itt sokkal jobban és sokkal többet kellett figyelni mint bárhol máshol. Itt néha nem egy, hanem több ember élete is múlott azon, hogy mennyire vagyunk pontosak, mennyire vagyunk képesek tökéletesen ellátni a feladatunkat. Ráadásul ebből az egyik még csak egy éppen kezdődő élet, amely ott piheg és ott szuszog az ember kezében. Gyakorta kaptam magam azon, hogy elérzékenyülten bámészkodom a nővérke válla felett ahogyan az apróságokat ellátja, és szakértő mozdulatokkal végzi el a szükséges vizsgálatokat, az első oltásokat, vagy éppen még szakszerűbben csomagolja be a piciket, hogy aztán visszaadhassa őket az édesanyjuknak. Mennyi ilyennél voltam jelen, és közben többször is megfordult a fejemben, hogy miért kell őket az elkülönítőbe vinni, miért nem maradhatnak az édesanyjukkal? Nem ott lenne nekik a legjobb? De a világunk sajnos nem olyan már mint ahogyan azt Krane nagyi a régi időkről leírta. Amikor még tisztább volt a levegő, amikor ha az ember felnézett a nyári égboltra akkor nem koszos felhőket látott, hanem szikrázó arany és kék színeket. Egykor Martin és az öccse Jake is a farmon születtek mindenféle orvosi beavatkozás nélkül, csak Krane mama anyósa volt jelen, aki a környék bábaasszonyaként már rengeteg születésénél ott volt. Mégis életben maradtak és felnőttek, noha minden bizonnyal ez sok esetben nem csupán a jó géneken, hanem a szerencsén is múlott. Ma már a kórházak hivatottak ellátni azt a szerepet, amit egykor régen ezek az asszonyok. Hogy ez mennyire jó vagy nem mindaddig talán meg sem fordul a fejemben, amíg össze nem futok itt a folyosón a kórház talán általam valaha látott legkülönösebb alakjával, akit egyszerűen nem tudok hova tenni. Először külföldinek vélem, azt gondolom, hogy talán csak nem érti a nyelvünket, vagy esetleg nem tud beszélni….ez a lehetőség és teória azonban csakhamar megdőlni látszik, amikor megkapom a felvilágosítást Leonard személyét illetően, és itt kezdődik az én igazi nagy problémám, és canossa járásom, hogy megértessük magunkat egymással. Olyan szinten különböző módon kommunikálunk, hogy ha valaki jelen pillanatban látna bennünket, szerintem nem igazán tudná eldönteni, hogy melyikünk milyen fajba is tartozik pontosan. Én idiótán magyarázok neki, ő meg úgy néz rám, mint aki éppen arról készül felvilágosítani őt, hogy a föld nem gömb alakú, és tulajdonképpen a nap az egy naaaaaaagy felrobbant záptojás. Az igazat megvallva nagyon nagy problémába ütközöm, mert én eddig mindenkivel a beszédemmel értettem meg magam és azt nagyon tudok….mármint beszélni. Leon pedig láthatóan nem mindig érti, hogy miről is magyarázok neki. Példának okáért azt gondolja, hogy ott bent a sok doboz gyerek közül az egyik az enyém….nos az igazat megvallva ez a különleges férfi gondolkodtat el hosszú idő óta először az anyaság kérdéséről, noha mindenképpen fiatalnak gondolom még magam hozzá. Pedig a mami huszonhárom éves volt amikor én születtem, szóval még akár aktuális is lehetne a téma, csakhogy nem az. Előttem még itt vannak a vizsgák, a szakosodásom, és még sok-sok év amit mindenképpen hasznosan kellene töltenem, és nem hiszem, hogy egy állandóan gőgicsélő és sok figyelmet és törődést igénylő baba mellett erre képes lennék. Még ha van is olyan ember akinek szívesen hordanám a szívem alatt a gyermekét, még akkor sem. Túl fiatalnak és időnként túlságosan gyerekesnek érzem magam ehhez. Viszont az ahogyan Leon a gyerekeket nézi az üveg túloldalán, és próbálja megérteni a kapcsolatot a mi világunk szokásaival meg azzal amit ő ismerhet….nekem pedig fogalmam sincs, hogy mégis miképpen magyarázzam neki ezt másképp. Láthatóan nem érti a gyűrű, a gyerek valamint azt a kapcsolatot ami engem Haydenhez köt. Ezt pedig képtelen vagyok szavak nélkül rendesen elmagyarázni neki, ettől függetlenül kísérletet teszek rá. Bár a szóval úgy tűnik tisztában van, amitől felragyognak a szemeim.
Igeeeeeeen! Gyűrrűűűű… Nekem- mutogattam magamra
- Lesz gyűrűm az ujjamon…meg Hayden…izé Kólának is lesz gyűrű az ujján…akkor mi sokkal de sokkal jobban fogjuk egymást szeretni….mert az embereknek…Leon…figyi….az embereknek ez fontos! Fon-tos a gyűrű. Ha van gyűrűd akkor megmutatod egy nőnek, hogy szereted. Mert ez különleges…mert ezt te adod neki.- ráncoltam a homlokom mert baromi sokat beszéltem, némelyik szót ki is hangsúlyoztam, de szerintem a felét nem fogta annak amit mondtam, úgyhogy próbáltam kicsit összefoglalni a dolgot és szavakkal még inkább kifejezni. Mégiscsak emberből van és bárhonnan is jött, fontos, hogy halljon beszédet is, ne csak kalimpáljunk neki.
- Gyűrű. Fontos. Te megmutatod a nőnek, hogy szereted és akarsz vele babát. Érted? Mert a mi világunkban így van. Ez a mi szabályunk, az embereké.- atyaisten, hát ilyet sem csináltam még de mindent el kell kezdeni valahol! A következő nagy lépés a kakaó. Látom ám azért rajta, hogy elbizonytalanodik, amikor magammal rángatom a pihenő felé, és picit talán bizalmatlanul is méreget. Okés, valószínű szoknia kell még, hogy én ilyen kis összevissza ugrálós kiorvosló vagyok….jesszus…megtanulom tőle a szavait. Amíg a kakaóra várok az automatából, karomat összefonva a mellkasom előtt őt nézem, és valahogyan furcsán szorul össze a szívem, mikor látom őt az ablaknál támaszkodni. Honvágy. Ez jut eszembe, meg az első napok egyike, nem sokkal ideköltözésem után, amikor nem sokkal naplemente után egy bögre langyos, mogyorós kakaóval én is ott álltam a színes kis lakásom ablakában, és a távolt néztem. Azon gondolkodva, hogy anya már biztosan elkészítette Martinnak a tükörtojást, kettőt, és egy kevés parmezánnal, mert úgy szereti….és már biztosan kitöltötte neki a jeges teát, amit mindig szokott inni, egy fél literes korsóval, három citromkarikával, és az általam belecsepegtetett lilaakác mézzel. És biztosan kinn ülnek az almazöld hintában, hallgatják Johnny Cash hangját a nappaliból kiszűrődve, a lejátszó ezredszer forgatja át a lemezt. Ez a honvágy. Amikor eszedben jut minden egyes pillanat amit az otthon jelent, és szinte lelki szemeid előtt látod. Állok ott a bögrével a kezemben, és a tisztán kiejtett szavait hallgatom. Ez az egyszerű, gyermeki lelkületű ember képes megnevettetni és kis híjján elérni, hogy itt menten pottyintsam a könnyeimet a pohár kakaóba, ami nem lenne jó, tekintve, hogy attól elég sós is lenne.
– Tudom, hogy nem jó itt. Hogy honvágyad van….amikor hiányoznak a társak meg a zöld, az a honvágy….-többször ismételtem el a szót, hogy megértse, mert úgy éreztem ez számára egy nagyon is fontos szó lesz a jövőben.
- De majd ha sok időt töltesz itt, akkor nem lesz olyan nagyon rossz….mert…- nyeltem egy nagyot és belém fagyott a szó, amikor megláttam a karján a rengeteg tűnyomot. Te jó ég, mit csinálhattak vele? Mégsem akarom, hogy továbbra is szomorú legyen, úgyhogy valamit gyorsan ki kell találnom, de amikor a poharat felé nyújtom, mégis ő az aki megelőz. Felszaladnak a szemöldökeim, és kis híjján kiköpöm a nyelvemet is a számon, ahogy felhorkanva nevetek fel.
– Hogy…mi…mit csináltam? Jééézusooooom dehogy kakáztam bele. Őőőő….az egy másik szó, csak nagyon hasonlít. Ez kakaÓ….érted? Ez finom, csak forró. Óvatosan….tényleg….fújd egy kicsit- mutogattam neki, én magam is, mintha még a kezemben lenne a bögre és a semmit fújkáltam.
- Forró nem jó….fújd Leon….neeeee ne íííííííí- már késő volt, mert abban a pillanatban, hogy a kezemmel abba az irányba kaptam volna, hogy a mozdulatát visszafogjam, már repült a pohár, és ahogyan meglendítette az ablak felé, egy nagyobb pacát én is kaptam a köpenyemre belőle. Pompás. Otthon a fregolin lógnak a tiszták…szép leszek ebben a pacás köpenyben….de nem is ez foglalkoztat a továbbiakban, hanem az, hogy olyan riadtan iszkol be a sarokba az egész incidens után, mint a kisegér, amelynek a csapda majdnem odacsippentette a bajuszkáját. Még a kapucnit is a fejére húzta, és úgy viselkedett mint Eric az unokaöcsém, ha nem kapott desszertet a vasárnapi ebéd után. Diós desszertet, amit ő imádott, és amire allergiás volt. Riadtan bújt meg a sarokban, én meg egy nagy sóhajt követően léptem utána….volt egy dolog amivel ilyenkor Ericet is mindig meg lehetett vigasztalni, ami tulajdonképpen minden embernek a sajátja, amivel ki lehet őket csalogatni a csigaházukból. Ez pedig nem más mint az ének. Zenei konzervatóriumba készültem az orvosi előtt, tehetséges is voltam….csak aztán másképpen döntöttem. De az ének iránti alázat és szeretet megmaradt bennem. Szóval lehet, hogy hülyén néz ki, lehet, hogy gyerekes, de elővettem Eric egyik kedvenc dalát, és azzal kezdtem közelebb sétálni Leonhoz.

A dalom Neked Leon szeri

A hangom furcsa csengést kapott ezen a helyen, piciny visszhangok formájában verődött vissza a pihenő faláról. Nem voltam hangos, viszont ahogyan közeledtem hozzá, mosolyogtam. Aztán ott álltam már előtte és csak énekeltem tovább, észrevétlenül mozdult a kezem a dal közben, hogy a fejére húzott kapucnit lehajtsam és kibújtassam alóla. Nem énekeltem sokat, az első refrénig jutottam, amikor próbáltam vele felvenni a szemkontaktust
- Naaaaa ne durcázz Leon, mondtam neked, hogy forró nem figyeltél rám! Finom az, csak te voltál mohó és megszúrta a nyelved. Most már megismerkedtél ezzel is, legközelebb óvatos leszel. Ének….felismerted az előbb? Énekeltek már neked valaha?- kérdeztem még mindig mosolyogva, próbálva valamiképpen megnyugtatni, és elterelni a figyelmét a kakaóról…majd később visszatérünk rá….igen figyelem elterelés. Ezt alkalmaztam most nála.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Feb. 18, 2016 4:14 pm Keletkezett az írás



Zoya & Leon


Csak a nézését!



Sok dolog van amit nem értek, és ez zavar, nagyon zavar, egészen biztos, hogy ha végeztem a felfedezéssel, akkor Gusnak sok mesélni valóm lesz. Nagyon sokat segít nekem, és türelmes, látom rajta ,hogy sokszor már fáradt, de biztat, hogy annak ellenére is kérdezzek bátran, és olyankor mindig ott csillog a szemeiben valami, amit még nem tudok megfejteni. Sok érzés van itt is, amik miatt még én is összezavarodom. Például ez a gyűrrrűűű dolog. Komolyan, miért nem elég az ha felkapom a nyakamba és elmegyünk hangoskodni? Senkivel sem akarok hangoskodni egyébként, de ez a gyűűűrűűű téma nagyon izgat, miért szeretik jobban egymást attól az emberek? Egyáltalán… most kezdtem nemrég megtanulni ezt a szót, én szeretem Gust , mert sokat segít nekem, Ms. Lawrencet nem, mert ő nem törődik velem érzem, annak ellenére, hogy próbálkozik, olyan mintha csak úgy kötelezőségesen meglátogatna olyankor, aztán ha látott megnyugszik. Hát én nem! Mi ez, ez nem jó egyáltalán. Aztán ott van Ő, fura amit iránta érzek, de végül is, őt is szeretem, nagyon bonyolult ez a számomra mert szeretem a nővérkét is, de ha az ő közelébe kerül hím, vagyis… férfi azt nem akarom bántani. Ő közelébe még nem került, így senkit nem akartam bántani, de tényleg elüldöznék a közeléből bárkit.
emberek szabályai…:? Mi világunk?
Sok gondolkodni valót kaptam, megint csak, mert… én nem éreztem magamat idevalónak, ezt hamar megtanultam, itt minden tele van szabályokkal. A ruhás volt az elsők között, meg az, ha dolgom van, akkor azt hova végezzem, ez volt a legfontosabb. Meg a fürdés, nem engedtem levágni a bundát az arcomról, még jobban. Kiakadtam volna azt hiszem. Így is bőven elég volt az, hogy mindent megakartak változtatni az életemben, nem akartam, hogy még a szakállamat is elvegyék tőlem! Szakáll! ez volt a legjobb szó amit megtanultam, bár nem értettem hogy hogyan akar leszakadni az állam, de… ott van a helyén és nem is mozdul sehova, maximum ha valamire nagyon rápocskálkodozom (narráror megjegyzése: rádocsálkozom) Ez hosszú szó és szerintem nem is így kell kimondani, de a mágnes táblán a szobámban már ez is fel van téve papíron, nekem csak ki kell tennem a betűkből. Ezt is megszoktam mutatni Gusnak, meg Őnek is ,hogy mennyit fejlődtem van hogy én rakok ki nekik új szavakat mint ez a rápocskálkozás, aztmondják hogy több szóból raktam össze. Tudom is mikből! rá-cso-dál-ko-zom és a pró-bál-ko-zom. Húú, ha ezt most hallaná valaki! Szerintem Gusék nagyon büszkék lennének rám! Talán Zé is? Nem tudom, őt még nem ismerkedem annyira mint a többieket, de határozottan tetszik ,ahogy bizonyos szavakat megismétel nekem, mert így tudom megtanulni jobban.  Mint például ezt a kongvágyat. Kicsit ráncolom is a homlokomat, de csak megértem, hiányzik a csapatom akkor konvágyam van Nekem az van! Bizony! Láttam, hogy mennyire meglepett arcot vágott a karom láttán, szerintem sosem fog begyógyulni, úgy mint a fullánkozásom helye, talán meg kéne ezeket is mutatnom Kólának, hátha tud rá valamit, mondjuk azt a csípős fújós izét? De azzal sosem lett jobb, mert az ilyen fullánkozásokkor mindig lefújták a kezemet, és megtudtam azt is, hogy az csak hangyázik rajtam, meg hideg és büdös a szaga, de ez nem engedi hogy megbetegedjen a vérem.
Megvakartam a tarkómat és szomorúan pillantottam ki a parkba, majd jött a tényleges meglepetés a kakaóval, már ezt is tudom, hogy két különböző szó! De mennyire hasonlítanak egymásra! De ugyan olyan rossz ez is mint az! Ez fájdalmat is tud okozni, a kakaó.
Először nem tudtam, hogy mi történik, fájt a nyelvem és megvoltam rémülve, épp ezért nem értettem, hogy miféle hangokat ad ki magából Zé, sokat beszélt, de a hangja volt ami igazán fura volt nekem. Kellemes volt, nagyon jó érzés kezdett táncolni a mellkasomban, mi ez a hang mi ilyen… olyan… olyan mint a színes madár csicsergők  trillázása, de nem mert ez… sokkal kellemesebb. Elkerekedett szemekkel pillantottam fel Zére, a fejemet kezdtem ingatni a hangjára, és próbáltam utánozni azokat a hangokat amiket ő is kiadott, kicsit pislogva, de hagytam, hogy lehúzza rólam a kapucnimat. De kíváncsian pillantottam rá, amikor abbahagyta az éneklést én a kézfejemmel megböktem a lábát, és ismét elkezdtem utánozni a hangját. Persze nem szavakat mondtam, hanem hümmögtem, viszont nagyon jól utánoztam az általa kiadott hangokat. Akarok még ilyen hangot hallani! Nagy elkerekedett szemekkel fordultam vele szembe, és kérlelve pillantottam fel rá.
- Hmm…hmm! - dünnyögtem dallamosan, és a kezeimet is mozgattam, miközben a fejemet billegettem. Az arcomról közben folyt valami, észre sem vettem, hogy mi, csak újra hallani akartam ezt a hangot.  Valamikor régen… valamikor… valaki nekem is énekelt így!
- Te, é-nek nekem! - dünnyögtem rekedt hangon. Az a valaki nőstény volt, és a hangja! Mindig megnyugtatott ha hallottam, főleg ha féltem. - Te, éééé-nek! Leon! Hmm-hmm! - utánoztam dallamosan Zé hangját ismét. - Kééérlek! Kérlellekszépeeen! - ez is olyan dallamos volt mint az Apróság hangja. Egyre bátrabb voltam, mosolyogtam, de valamiért nedves is volt az arcom, megkönnyebbült voltam, amiért nem haragszik rám, hiszen aki ilyen szép hangokat ad ki magából, nekem , az miért haragudna rám? Mert lekakaóztam a köpenyét? Vagy mert kiköptem a forrrróóóót. De mindenekelőtt az volt furcsa, hogy valamit éreztem, valami furcsát.
Elkezdtem valamit én is hümmögni….
Ezt hümmögi Leon
S miközben ezt hümmögtem egyre csak potyogtak a szememből a sós vizek, mintha vízesés jönne belőlük! Miért érzem ilyen furcsán magam?!
- Leon… nem érti! - töröltem az arcomat a karomba. - Leon, nem érti! -dörzsöltem meg a mellkasomat és szaggatottan vettem a levegőt. De le is hunytam a szememet, ahogy próbáltam elképzelni valami olyasmit ami megfoghatatlan volt, de éreztem, hogy van és hogy... vagyis... volt. Szép volt, puha és kellemes. Az illata, megéreztem az illatot, amit nagyon rég nem éreztem már és elkezdtem hangosan zokogni.



• • Music:See You Again• • Ruha: • • Megjegyzés:    


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Feb. 19, 2016 1:08 pm Keletkezett az írás




Leonard & Zoya




Minden ember a lelke mélyén egy nagy gyerek. Ártatlanul születünk, hogy az évek hosszú során magunkra szedjünk megannyi hibát, és olyan dolgokat, amelyek megmérgezik a mindennapjainkat. Gyakorta megkérdezem magamtól, hogy az ember miért nem maradhat örökké olyan amilyennek született? Olyan tiszta és hibátlan és olyan akár egy üres lap, amelyre barbár kezek még nem firkáltak semmit. Egy tökéletes és törékeny kis hófehér porcelán. Persze a válaszokat soha nem kaphatjuk meg, sem most, sem később, egyszerűen el kell fogadnunk, hogy az élet velejárója, a tapasztalatszerzés egyfajta mentális mellékhatása az, hogy bemocskoljuk a lelkünket is. Mert ilyen a világunk, és ilyenné válunk benne mi magunk is. Még akkor is, ha példának okáért itt vagyok én, aki próbál a felszínen maradni, aki igyekszik mindenben meglátni a jót, aki a legkevésbé sem akar ártani senkinek, és akiben nincs egy szemernyi rosszindulat sem senki iránt. Még nekem is vannak olyan dolgaim, vagy éppen olyan tulajdonságaim, amik gyermekként nem voltak rám jellemzőek, egyszerűen az élet hozta magával. Senki sem marad bűntelen vagy éppen hibátlan egész életére. Kivéve azok, akiket az élet vagy éppen a civilizált világ megannyi hozadéka nem fertőz meg, akik a maguk egyszerűségében és letisztultságában tudják szemlélni az életet. És akkor mindjárt el is jutottunk az én újdonsült és minden szempontból különleges új ismerősömhöz Leonardhoz, aki egy felnőtt férfi testébe zárt újszülött. Lélekben pontosan olyan mint azok a kis gőgicsélő csomagocskák az üvegablakon túl, akik számára a világ még egy felfedezni vágyott hely, ahova megérkeztek, de még nem tudják pontosan mi a dolguk benne. Testben pedig egy magas, egyébként abszolút jóképű férfi, akire minden bizonnyal normál esetben bármelyik nő felfigyelne, és szegény nem is nagyon tudná, hogy mihez kezdjen velük. Az eddig elmondottak alapján valószínű a vállára csapná őket mint egy lisztes zsákot, ha éppen megtetszik neki valamelyik és már vinné is magával. De esetünkben nem beszélhetnénk semmi olyanról amely negatívum, amely egy szemernyi rossz szándékot feltételezne, a világunk mégis így tekintene rá. Jobban belegondolva az élet és az általunk hozott törvények nagyon nincsenek összhangban és ezt most látom a legjobban amikor megpróbálom neki elmagyarázni a gyűrű, a házasság és a szerelem összefüggését. És ahogyan ő rácsodálkozik a dologra és látom rajta, hogy értetlenül meresztgeti a szemeit, próbálva talán valamiféle számára elfogadható, sajátos logikát találni benne, én magam is rájövök, hogy tulajdonképpen azért nem tudom neki jobban megmagyarázni, mert ez még számomra is érthetetlen dolog. Hiszen ha van gyűrű az ujjamon ha nincs én akkor is ugyanúgy szeretem Haydent, ha hozzámennék ha nem ezen nem változtatna. Noha azt hiszem egy gyermekkori álommal lennék akkor kevesebb. Hiszen melyik kislány nem esett át azon az időszakon amikor úgy gondolja, hogy ő egy mesebeli királykisasszony, aki majd egyszer világvégéig érő uszállyal, gyönyörű habfehér ruhával és óriási csokorral a kezében fog férjhez menni, igazi, szívből jövő szerelemmel. Én is átestem ezen, és ez az álomkép mit sem kopott az idő előrehaladtával, hiszen gyakorta kaptam korábban is azon magam, hogy könyökölve az étkezőasztalon meredten bámulok előre, államat a tenyeremen támasztva meg és valószínű irgalmatlan bambán vigyorgok. Szóval bennem is megvolt ez....de példának okáért egy olyan tiszta léleknek amilyen Leon, ezt mégis hogyan magyaráznám meg? Még csak addig jutottunk, hogy gyűrű,  még bele sem kevertem a gyönyörű ruhákat, és a szertartást. Abból amit megtudtam valószínű a hétköznapi ruhák is az újdonság erejével hatottak a számára, most zavarjam őt össze az ünnepi öltözékkel? Na nem is rossz elképzelés, de azt hiszem ezt nem most fogjuk megvitatni. Meg kell vele kóstoltatnom a kakaót. Ez egy olyan dolog, hogy eddigi élet ide vagy oda ismernie kell. Olyan nincs, hogy valaki ne ismerje ennek a fenséges italnak az illatát, az aromáját, azt a kellemes édes ízt ami szétolvad a szánkban amikor az első kortyokat ízleljük. Ugyanakkor nem nagyon jutunk el még addig, hogy ezt meg is tegyük, mert történik valami ami szíven üt. Egy látvány, egy benyomás, ahogyan kifelé néz az ablakon, úgy vágyódva el, ahogyan csak az képes, aki rosszul érzi magát adott helyen. Az agyamig és a lelkemig hatol a felismerés, hogy amíg én csupán egyik városból a másikba költöztem át, ugyanakkor bármikor láthatom a szeretteimet, pusztán buszra kell hozzá ülnöm, addig Leon számára ez sokkal nagyobb volumenű. Valami olyan dolog, amelyet mi, akik ebben a közegben nőttünk fel, soha nem fogunk tudni megérteni. Neki nem csupán az otthona veszett el, nem csupán a szeretteit, vagy azokat kellett hátrahagynia akikkel eddigi életét leélte, hanem egy világot, egy életszemléletet, valamit, amit megszokott, hogy egy számára tökéletesen érthetetlen és tökéletesen idegen környezetben folytassa az életét. Miközben állok ott az automatánál és őt nézem próbálom ezek a dolgokat összerakni a fejemben, de meghaladja a képességeimet. Ő mégis, olyan gyermekien egyszerűen fejezi ki magát, az arcjátékával, vagy éppen a félreértett szavakkal, hogy nem tudom eldönteni: mosolyogjak rajta ahogyan egy gyermeken szokás, vagy hagyjam végre kibuggyanni a könnyemet amit az okoz amilyen látvány a kezén fogad. Nem tudom mit csinálhattak vele, ahogyan azt sem értem mi szükség van rá? Nem beteg ő....egyszerűen csak más dolgok voltak eddig a fontosak számára. Nem lett ettől másabb, ő ugyanaz maradt, egy tüneményes kisgyerek, akinek a testével csöppet előre szaladt az idő és még nem érte utol egymást a kettő. Persze az emberi agy egy csodálatos szerkezet, és ahogyan időnként utánam ismételgeti a szavakat, vagy éppen látom a szája mozgásából, hogy igyekszik megtanulni, hozzá éppen olyan rémesen aranyos homlokráncolgatásokat produkál amilyeneket én szoktam helyenként, tudom, hogy előbb vagy utóbb bizony majd már beszélgetni is tudok majd vele. De most még addig sem jutunk el, mert konkrétan nem sikerül az sem, hogy megtanítsam neki a forró italok hűtési technikáját. Az újdonság legyőzi a figyelmét, és hiába is magyarázok neki, hogy óvatosabban, mégis sikerül megégetnie a nyelvét. Én meg gyakorlatilag tökéletesen beterítve ácsorgom egy fél pohár forró kakaóval. Utána pillantok, és minden haragom, ami esetleg pillanatok alatt lerohant elmúlik, ahogyan meglátom. Tökéletesen elzárkózva, a kapucnival a fején, sértődötten, haragosan és csalódottan gubbaszt. Teljesen úgy viselkedik mint egy gyerek, éppen ezért próbálom én is úgy közelíteni meg, ahogyan egy kisgyermekkel tenném. Nem tudom, ez olyan ösztönös dolog nálam, valamiféle védelmező dolog lehet, amely minden bizonnyal a legtöbb nőbe bele van kódolva, csak kevesen merik szabadon engedni. Bár én világ életemben ilyen voltam. Ha keserű, szomorú vagy éppen csalódott embert láttam a környezetemben, esetleg a kórház folyosóján, vagy a kórtermek valamelyikében, ha bepillantottam az aprócska kémlelő ablakon, mindig összefacsarodott a szívem és segíteni akartam neki. Azonnal kellett valami amivel messze űzhettem a rossz kedvét vagy a keserűségét, a sértettségét, vagy éppen a magányát....Leon nem csupán azért olyan érzékeny mert megsütötte a nyelvét, mert egy ismeretlen dologgal találkozott, hanem mert a hely, maga a környezet is idegen neki, éppen ezért sokkal élénkebben, sokkal elevenebben él meg dolgokat. Legyen az akár egy szimpla fájdalomérzet. Most értem meg, hogy neki még az is hirtelen és ismeretlen érzés lenne, ha beütné a lábát egy ágysarkába. Nem a fájdalom miatt, hanem az ismeretlenség miatt. Az ének az egyetlen olyan dolog amivel leggyorsabban el lehet jutni egy emberhez, talán azért mert amikor énekelünk, akkor valahogyan a lelkünket nyitjuk meg a másik felé, és kizárólag a jó érzések jutnak el olyankor. Még akkor is, ha az adott dal szomorú, vagy éppen keserédes. Így közelítem meg én is Leont mert az egyetlen módja úgy érzem, hogy eljussak hozzá, hogy megértessem vele, hogy nem akartam bántani én sme és a kakaó sem és senki nem akarja őt most bántani...na jó volt egy kis önzőség bennem, hogy én nem akarom bántani, a legkevésbé sem. Én segíteni akarok rajta. Amikor aztán hirtelen egy mélyebb tónus keveredik az énekem közé egy pillanatra megakadok, finom mosoly táncol a szám sarkában, és kicsit halkabbra veszem a hangomat, hogy hallhassam az övét, hogy pontosan mit is dudorászik nekem. Közben lehajtom a fejéről a kapucnit, és szívfacsaró ahogyan rámnéz. Mióta csak találkoztunk olyan helyekre jut el a kicsi lelkemben amit eddig szinte csak a barátaimnak tartogattam, az olyan barátoknak akiket évek óta ismertem, vagy valamiért közel kerültek hozzám. Leonard viszont ösztönösen olyan dolgokat tesz vagy éppen úgy néz az emberre, hogy ezeket a pontokat éri el a szívemben. Furcsa dolgok ezek, korábban még csak tapasztalni sem tapasztaltam hasonlót sem. Valószínű köze van ehhez annak is, hogy életemben ilyen meglett férfiembert nem láttam még sírni...na jó párszor talán Martint, de annak egészen más okai voltak, vagy legalábbis nem ennyire direkt módon váltottam én ezt ki belőle. Ahogyan kérlelni kezd, hogy énekeljek még csak bólintok, de végül megakadok, mert ő kezd valamit énekelgetni. Furcsa, kicsit mélyen csendülő mégis valamiféle angyalian egyszerű módon, hogy csak állok ott mint akit leforráztak. Valami lassú, kellemes altatódal....az ajkaim, hol mosolyra futnak, hol lefelé görbülnek, nem tudom eldönteni, vagy legalábbis a lelkem hirtelen nem tudja eldönteni mit is érez. Ha valaki most bejönne ide, azt hiszem az egész helyzetet nem értené, valamiféle szürreális festményként elevenedne meg a szemei előtt. Pedig csak az történik, hogy az énekem minden bizonnyal valami régi altatódalt csalogatott a felszínre benne....de ha ez így van akkor azt embertől kellett hallania....és ha valakiből könnyeket vált az ilyesmi ki, akkor csak egy valakinek a hangjára gondol egy valakinek a képe jelenik meg előtte....csak az képes ilyen mély érzéseket generálni. Az édesanyja. Belenyúlok a köpenyem zsebébe és sikerül előhalásznom olyan zsebkendőt ami nem lett kakaós, azzal segítek neki megtörölgetni a szemét. Nem érti valószínű a könnyeket, ahogyan azt sem érti minden bizonnyal, hogy mi váltotta ezeket ki belőle.
- Semmi baj Leon...ezek ezek könnyek....könnyek...könnyek...sírás....ha sírsz akkor könnyeid lesznek.- mutogatom neki a zsebkendőt amivel felitattam a nedvességet az arcáról, aztán lágyan mosolyodom el. Másik kezemmel, megérintem a homlokát.
- Itt vannak emlékeid, amik...amikor lejöttek ide – vezetem le a kezem a szíve tájékára, anélkül, hogy hozzáérnék a mellkasához, majd visszavezetem a kezem a szeme alá, hogy egy könnycseppet felfogjak a mutatóujjammal.
- És aztán az érzések miatt lett ilyen könny...emiatt sírsz. Az emlékek miatt, Leon. Tudod mi az, hogy anyuka? Azoknak a piciknek van anyukájuk, aki szereti őket. A nőstények szeretik a pici babáikat. Hiszen azt akartad, hogy vigyük őket az anyjukhoz, emlékszel, Leon?-nézek rá alulról pislogva miközben nem hagyom abba a maradék sírásnyomok eltüntetését.
- A babák is szeretik az anyjukat akkor is amikor már nem babák, amikor olyan nagyok mint te. Leon nagy, de még szereti az anyukáját. Édesanya....édesanya. Neked is van anyukád, és eszedbe jutott. Az emlékek néha ilyet csinálnak. De ez jó....még ha fáj is.- furcsa dolgokat magyarázok neki, talán a felét sem érti, de nem ez számít, hanem az érzés, ami feltört belőle, amikor eszébe jutott a dalról a saját édesanyja, ezáltal az enyém is. Úgy éreztem egy különleges kapcsolat kezdett kialakulni közöttünk itt a társalgóban....talán a barátságok kezdődnek így, talán az olyna barátságok amelyekben nekem még nem volt soha részem....valószínű neki sem. És ebből a szempontból teljesen mindegy milyen közegből érkeztünk. Az erdpk mélyéről vagy egy kisvárosból, mindketten arra vágyunk, hogy legyen valaki aki meghallgat, aki megért, akit barátnak nevezhetünk.
- Legyél a barátom, Leon!- mondtam ki nagy hirtelen majd el is nevettem magam és megcsóváltam a fejem. Hát komolyan nem vagyok komplett. Szegénykém még csak alig tud különbséget tenni a kakaó és a kaka között én meg holmi barátságokról magyarázok neki.
- Barát....aki meghallgat, aki énekel, akit leönthetsz kakaóval és nem haragszik rád....barát...biztosan ott is volt barátod ahonnan jöttél. Milyen volt...a tieid milyen barátok voltak?- mutogattam az ablak irányába, ahol az előbb a távolt kémlelte ezzel próbáltam utalni arra, hogy azok érdekelnek, akik fontosak a számára, akik után az előbb annyira vágyakozott.
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 7:33 pm Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Leonard & Zoya - Szülészet
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Zoya and Hayden (SMS)

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: