Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 20 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 20 vendég :: 1 Bot

Nincs

A legtöbb felhasználó (67 fő) Csüt. Júl. 20, 2017 3:37 am-kor volt itt.

Hónap nyertesei
Hat nyertesünk..


Megosztás
 
Tűzliliom(Latin negyed) Elisabeth&Jonathan
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

Tűzliliom(Latin negyed)  Elisabeth&Jonathan Empty
»Szer. Dec. 30, 2015 10:52 am Keletkezett az írás




Elisabeth & Jonathan




Nagyfiú, ugye? Tudja, hogy mit akar és nincs szüksége arra, hogy én legyek a nagyobb, hogy ezt valahogy az orra alá dörgöljem - ahogy ő érezte. Ezzel jár, ráhagyom akkor. Nem kell elfogadnia, lenyelnie, elnéznie, nem kell attól tartania, hogy nem kap tőlem elég mozgásteret. Megígértem neki, hogy ebben az ügyben a szövetségese leszek, rühellnék segget csinálni a számból. Épp eleget tipródtam és rágódtam a múlton, mi végre? Ezért? Nagy lófaszt! Nincs vissza, csak előre, ha pedig ehhez az kell, hogy minden régmúltba nyúló hidat felégessek, lehet legközelebb az is meg fog történni - akár tervezem, akár nem. Nálam az olaj, nála a gyújtó, köztünk a híd - egyikünk sem moccan a maga oldaláról… szükségünk van egymásra, mint régen…testvérek vagyunk az istenért!
Az öcsém szavai halántékon lőttek, meddő gondolataim a falra fröccsentek, nyomtalan eltűntek. Nem igazán tudok egyébként sem rendesen koncentrálni, ha beszélek is valakivel, a gondolataim szétszaladnak, hogy aztán egyetlen téma körül kezdjenek idegőrlő táncot lejteni. Csendes szemlélő voltam, ami azért olyan nagyon nem egyszerű, de boldogultam. Csak hallgattam.
Jó ember. Igazság szerint látni akarom, hogy milyen apává válik belőle idővel, hogy miképp fog ezzel megbirkózni úgy, hogy amnéziás és nem emlékszik a kislánya nevére, arcára és nevetésére. A legfontosabb dolog volt az életében!
Kívánom, mert így önző módon talán az én vétkem is csökkenhet - legalább ez az egy, legalább az ő esetében.
Tudod, nem csak azt létfontosságú megtanulnod, hogy hogyan legyél erős, hanem azt is, hogy kik előtt lehetsz gyenge.
Mert lehetsz.
Senki sem képes folyamatosan erős maradni.  Utáltuk ezt bevallani, nem is szoktuk, pláne nem kimondani, az nagyjából egy halálos ítélettel egyenlő. Eszemben sincs zokogásra vagy összeomlásra biztatni, ugyanakkor a saját kismillió káromból megtanultam, hogy az elfojtások, bármilyen természetűek is legyenek, később vissza tudnak ütni, és az nem kicsit szól. Sokkolt, megbénított, undort szült bennem és dacos haragot.
Zsémbes voltam, szóval nem sok minden változott, az egyetlen viszont, akit okoltam mindezért, az én magam voltam. És ez még csak az eleje, a kezdete egy sor nagyobb kihívásnak, mert ők még kedvesek és bájosak, de már most ingert érzek arra, hogy kitépjek egy gazt a virágágyásból, odabasszam földestől az asztalra és elvonuljak, nem kell meghallani címszó alatt.
Ehelyett viszont csak veszek egy nagy levegőt, amit szépen kifújok. Béke, nyugalom és csöndesség.
Megérdemlem.
Kijár bőven.
Ettől független az ösztönös fortyogást nem olyan könnyű lenyelni, főleg úgy, hogy még sose voltam ennyire mélyen. Mert én se vagyok egy türelmes, birkalelkű fajta, és valahogy muszáj lesz ebből valahogy kikecmeregnem, méghozzá minél előbb…
Akárhogy is, szükségem volt egy kis fejszellőztetésre, így a kocsimba pattanva húztam el a csíkot.
A motor kellemes dorombolása és a 70 fölötti kényelmes suhanás kellemesé teszi az utamat. A zene dübörög, az agyam folyton megoldást keres az öcsém jelenlegi helyzetére. De ez már felemészt és kínoz. Tennem kell ellene valamit. Sőt teszek is, hiszen le is fékezem a kicsikét a kínai negyedben, egy puccos szórakozóhelynél. Leparkolok, becsipogom a járgányt és megyek. Az ajtó nyílik, majd a pulthoz lépve helyet is foglalok és egy csini nő néz velem farkasszemet. – Helló. Egy Whiskyt. – adom le a rendelést, majd körbe nézek a helyen, meg az ittenieken. Visszafordultam. - Duplán. - egészítettem ki az előző rendelést.





Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Tűzliliom(Latin negyed)  Elisabeth&Jonathan Empty
»Szer. Dec. 30, 2015 4:13 pm Keletkezett az írás




Rettenetesen zaklatott voltam. A rendőrségen tett látogatás egyáltalán nem segített, ahogy az sem, hogy a bárban legalább két civil ruhás rendőr üldögélt az egyik asztalnál „őrizet” címszó alatt. Pedig világosan a szájukba rágtam, - illetve ordítottam, ha pontos akartam lenni – hogy nem kell bébiszitter. De mintha a falnak beszéltem volna. Gabriel csak ment a saját feje és elképzelései után, és én esélytelen voltam vele szemben, mint oly sok esetben. Ha egyszer eldöntött valamit, arról maximum csak David volt képes lebeszélni. Senki másra nem hallgatott. És még én voltam makacs…
Idegesen túrtam a hajamba, amit most kivételesen leengedtem. Sötét, szinte már barnába hajló szőkésbarna tincseim kuszán keretezték az arcomat, mintha csak most keltem volna ki az ágyból, de nem érdekelt. Mikor sminkelni akartam elindulás előtt, vagy egyáltalán értelmes és elfogadható külsőt varázsolni magamra, annyira remegett a kezem, hogy képtelen voltam egyenes vonalat húzni, vagy akár művészi konttyá alakítani a hajzuhatagomat. Így maradt a közel sem decens, sokkal inkább csábító hajviselet – mintha csak direkt akartam volna így, pedig eszem ágában sem volt – és az ártatlan és tiszta, smink nélküli arc. Mivel a ruhatáramat feltöltöttük – ha már egyszer azért mentünk elsősorban a belvárosba – így volt miből válogatnom. Dacosan bújtam egy passzos, sötétkék, a fenekemet és a hosszú combjaimat kiemelő szűk farmerbe, és egy vörös, fekete csipkével díszített fűzős felsőbe. Eszem ágában sem volt tovább rettegni a sarokban. Felvettem a kesztyűt és a zaklatóm arcába vágtam.
-Akkor sem fogom feladni az életemet egy tetü miatt… - suttogtam a tükör előtt állva, még otthon, és pillantottam végig magamon. Végül belebújtam kényelmes, alig pár centi magas cipőmbe – a tűsarkakért nem voltam oda, ez viszont direkt latin táncokhoz kitalált cipellő volt, megpördültem a tükör előtt, és bejöttem dolgozni, ami persze nem jelentette azt, hogy a gyomrom nem volt görcsben, hogy képes lettem volna bármit is enni, és ha nem is feltűnően, de remegett a kezem.
-Édesem… nem kellett volna bejönnöd dolgozni.
Gabriel aggódóan pislogott rám a pult másik oldaláról, miközben a martinijét kevergette egy fogpiszkálóra szúrt citromnegyeddel.
-És mégis mit kellett volna csinálnom? Továbbra is ültem volna otthon, a négy fal között, és vártam volna, vajon mikor töri rám az ajtót az az állat? – vontam fel kérdőn a szemöldököm, miközben idegesen törölgettem a pultot. A hangszóróból áradt a zene, most éppen a salsa, és finoman cirógatott végig fáradt, zilált idegrendszeremen. Halványan elmosolyodtam, miközben a csípőm lassan ringatni kezdtem. Az ösztöneim, a vérem, túllépve a PROBLÉMÁN – így nagy betűvel – hajtott arra, hogy kitáncoljam magamból a stresszt.
Gabriel összeszűkült szemekkel figyelte, ahogy a pult mögött, egyedül álltam neki salsázni. Apró, gyors lépésekkel roptam a pult mögött, lehunyt szemmel. Előre-hátra, jobbra-balra, keresztbe. A csípőm igézőn ringott minden egyes hullámzó mozdulatra, a hajam finoman hullott vissza a hátamra, vállamra, ahogy előbb beletúrtam és felemeltem, majd leengedtem. Mivel partnerem jelen esetben nem volt, így csak a levegőben húztam végig a kezem, mintha azt csábítanám minden egyes mozdulatommal. Az arcomról sütött a szenvedély, ahogy átengedtem magam a vérperzselő ritmusnak. A pultnál ülők tapsoltak nekem, de valójában nem lógtam ki a sorból, hiszen a tánctéren is jó páran áldoztak a tánc oltárán. Mikor a számnak vége lett, sokkal felszabadultabban mosolyogtam Gabrielre egy kacsintás kíséretében.
-Látod? Tudom, én hogy mire van szükségem.
A pultnál üldögélő férfihoz fordultam egy kedves, kacér mosoly kíséretében. Nem érdekelt kicsoda, honnan jött, egyszerűen csak el akartam felejteni, hacsak egy estére is az egész rémálmot, amibe belecsöppentem.
-Helló. Máris adom.
Gyakorlottan kaptam elő egy poharat, töltöttem meg finom skót whiskeyvel, és raktam le elé.
-Szépfiú, ez a hely nem alkalmas arra, hogy búslakodj. Engedd ki a gőzt, táncolj, és felejtsd el a problémáid. Itt minden ezt szolgálja. – kacsintottam rá is, és már röppentem is tovább tüzes léptekkel, hogy az egyre csak érkező vendégeket kiszolgáljam. Pezsgett a vérem, dübörögve másolta a zene ritmusát minden szívverésem, és egy hónapja először éreztem azt ismét, hogy ÉLEK!
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Tűzliliom(Latin negyed)  Elisabeth&Jonathan Empty
»Pént. Jan. 01, 2016 2:17 pm Keletkezett az írás




Elisabeth & Jonathan




Nagy buli, pörög az élet...nem? Az kell, kitisztítani egy kis piával az elmét, elrendezni a dolgokat és újra beszélni azzal a marhával. De taccsra kell tennem magam, hogy igenis gondolkodni tudjak a miérteken, hogyanokon.  
A szórakozóhely elég kellemesnek bizonyult, bár elég ritka jelenség vagyok egy ilyen helyen, azt ezt követő időszakban is hasonló lesz. Ennyi és ne tovább, mert egyszeri alkalom. A következő ilyen időszak remélem nem jön el és nagyon merem remélni. Nem kívánnám a hátam közepére sem.
A kis hölgyre visszatérve...tekintetem végig siklik testén, a mozgása és a mosolya egyszerűen elragadó.
Szó nélkül hagyom, épp elég a vigyorom, amit megeresztek utána.
- Jah, van rá esély.
Bólintottam végül, nem fogom itt verni a mellem... ismét körbe nézek, vannak már részegek, aztán aligha ittak valamit. Egy kezemen meg tudnám számolni, hány olyan szerencsétlen van ezen a földön, akit talán hagynék nyugiban szenvedni. Így jobban belegondolva, őket sem hagynám, inkább kiverném belőlük a szart is, hogy térjenek már észre. Legalább az agysejtjeit rombolná…Fantasztikus, igazán örvendek a dolognak. Erre innom kell még egyet.
A pult felé fordulok újra, felmutatok egy ujjamat, rendelek még egyet, ha jön a csaj akkor. - Igyál te is valamit, állom a cekket! - mosolyodom el, bele lesve a bogaraiba, amelybe majdnem el is veszek.




Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Tűzliliom(Latin negyed)  Elisabeth&Jonathan Empty
»Szomb. Jan. 02, 2016 12:34 pm Keletkezett az írás



Nem mondtam volna, hogy én vagyok az ártatlanság angyala, és földi helytartója. Nagyon nem. Imádtam flörtölni, beszélgetni, ismerkedni, és bár vágytam volna egy melengető párkapcsolatra, viszonzott érzésekre, és igaz szerelemre, a vége sosem az lett, amit szerettem volna, csak a keserű epe íze a számban, a csalódás érzése a szívemben, és az értetlenséggel határos kérdés, amire sosem találtam a választ: miért? Miért így történt már megint? Aztán meguntam. Mi a fenének törtem volna magamat valamiért, ami olyan elérhetetlennek tűnt, mint az égbolt? Voltak a szerencsés kevesek, akik már a középiskola alatt megtalálták életük párját – még ha az később verte is őket, vagy megalázta, vagy inni kezdett, vagy optimális esetben kis, fehér kerítéses házat vett a külvárosban, és igyekezett megfelelni asszonykája minden elvárásának – és voltak a többségi szerencsétlenek, akikre csak ideig-óráig talált rá a boldogság, aztán meg várt minket a százas zsebkendő, az elkenődött smink, és a depresszió. Hát kellett ez nekem? Nagyon nem. Pár éve döntöttem úgy, hogy egyszerűen magas ívben teszek arra mit várna el a társadalom, és abbahagyom a szerelem hajkurászását. Úgy voltam vele, ha akar, majd rám talál, én viszont addig élvezni fogom az életet. Mint Lorenzo. Az állásom tökéletes volt arra, hogy mikor épp kedvem szottyant hozzá, összeszedjek egy éjszakára valakit, akivel jól érezzük egymást, kötöttségektől mentesen. És most KIVÉTELESEN jól akartam érezni magam, hogy elfelejtsek mindent valakinek a karjában.
Sokszor elkalandozott a pillantásom az előbbi jóképű idegen irányába. Tetszett. Megmozgatott bennem valamit. Izgatott voltam, mint egy elsőbálos kislány, és ahogy felemelte az ujját már előtte is termettem szolgálatra készen, kedves mosollyal az arcomon. Kitöltöttem a kért italt, a kijelentésére viszont elgondolkodón biccentettem félre a fejem, úgy mértem végig. Elviekben dolgozni jöttem, de a vérem pezsgett, a szívem olyan hangosan dörömbölt, hogy azt hittem meghallja, ráadásul ő is elég egyértelmű jeleit mutatta annak, hogy tetszem neki.
-Rendben, csak egy pillanat. – határoztam el magam, és léptem Gabriel elé, aki két székkel arrébb támasztotta a pultot, és összeszűkült szemekkel, gyanakodón vizslatta a férfit.
-Azt hiszem mégis élek a lehetőséggel, és mára hanyagolnám a munkát. – villantottam rá egy bájos mosolyt, és vetettem be a könyörgő kiskutya nézést, ami tudtam, hogy a gyengéje.
-Miatta? – biccentett a fejével az iszogató úriember felé.
Elkomorult a pillantásom, az arcomra borús felhők gyűltek.
-Igen, miatta. És ha keresztbe teszel nekem, vagy csak egyetlen rossz szót szólsz is hozzá, SOHA nem fogok neked megbocsátani! – Ellágyult a pillantásom. – Kérlek... tudom, hogy féltesz, de MUSZÁJ kikapcsolódnom, mert különben megőrülök.
-És ha ő az? – szorult meg a keze idegesen a martinis poháron.
-Akkor végre kiderül és túl leszünk ezen az egész idegőrlő helyzeten. –vontam meg hanyagul a vállam, majd makacsul felvetettem a fejem. – Megmondtam. Nem fogok bujkálni, és nem hagyom, hogy tönkretegye az életem. Elegem van abból, hogy egy hónapja másról sem szól minden egyes ébren töltött percem, mint a rettegésről. Szóval: segítesz vagy sem?
Némán bólintott, felhajtotta az italát, és belépett mellém a pult mögé. Ahogy elhaladt mögöttem finoman simította meg a hátamat.
-Azért csak óvatosan. Ígérd meg, ha baj van, rámcsörögsz.
Úgy bólogattam, mintha az életem múlt volna rajta. Igazság szerint még a csillagokat is leígértem volna az égboltról, ha végre elenged ebből a fullasztó felvigyázásból, amit rámkényszerített. Hozzászoktam már ahhoz elég régen, hogy magam döntsek az életemről, és nagyon nem tetszett, hogy most más cselekedetei akarták meghatározni azt.
Felszabadultan léptem vissza a férfi elé és mosolyogtam rá csillogó szemekkel. Töltöttem magamnak egy pohár martinit, és felé emeltem köszöntés gyanánt.
-Egészségedre szépfiú. Libby vagyok, szolgálatodra. – pukedliztem egyet, és belekortyoltam az italba. – Nyertél ma estére egy személyi pincért. Szóval… bármilyen óhaj-sóhajod van, csak szólnod kell.
A pultra könyököltem vele szemben, és figyelmesen szemléltem az arcát, a vonásait, a szemeit, az orrát, a száját. Elég feszültnek tűnt, még ha leplezni is próbálta, de a több éves gyakorlat a pult mögött már kifejlesztette bennem azt a bizonyos hatodik érzéket, na meg az emberismeretem sem a nulla felé tendált – bár ezt a történtek kissé megkérdőjelezték. Vettem egy mélyebb levegőt. A mellkasom megemelkedett a fűző takarásában, amely ingerlőn feszült kebleimre.
-Mi szél hozott ide? Még sosem jártál errefelé. Szeretnél mesélni? Történetesen remek hallgatóság is vagyok, nem csak az italfelszolgálásban ékeskedem.
Sosem voltam a lényeget kerülgető ember. Bele a közepébe, ami a szívemen, az a számon. Valóban kíváncsi voltam rá mi történhetett vele, hiszen eléggé kirítt a tömegből, és a hozzá hasonló emberek, akik betévedtek ide, általában nehéz terhet cipeltek. Én meg tudtam, hogy már az is könnyebbség tud lenni, ha meghallgatják őket. Bár ha nem akarták elmondani, sosem erőszakoskodtam.
Ismét belekortyoltam a martinimbe, majd szépen lassan végigfuttattam a nyelvem a felső ajkamon, hogy lenyaljam róla a cukrot, ami rá ragadt a pohár széléről. Incselkedő mosoly ült az arcomon, bár a tekintetem egy pillanatra elkalandozott Gabriel felé, hogy megbizonyosodjak arról, állni tudja a sarat.
Vissza az elejére Go down

Ajánlott tartalom


Tűzliliom(Latin negyed)  Elisabeth&Jonathan Empty
» Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Tűzliliom(Latin negyed) Elisabeth&Jonathan
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Tűzliliom - latin negyed Libby & Lorenzo
» Shit.. nem emlékszem a nevedre.. Elisabeth?
» Hayden + Jonathan
» Jonathan ____ Cole // ortopéd sebész - főorvos a St. Vincente kórházban //

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: