Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 6 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég

Cloe Ackermann, Dimitri Grigorenko

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Pént. Jan. 01, 2016 5:26 pm Keletkezett az írás



Hayden & Leon

Néha meg kell állni pihenni is és gondolkodni is


Sötét volt a szobámban és hozzászoktam, hogy akkor kelünk amikor a sárga korong első sugarai elérik a szemünket, és már nem tudjuk csukva tartani, akkor kezdődött a nap, de mostanában sokat piszkáltak, Gus elsötétítette a szobámat, hogy tudjak aludni. Állítása szerint karikásak voltak a szemeim nagyon. Be kell, hogy valljam, hiányzik a hely ahol eddig éltem, itt a levegő is másabb, és soha nem tehettem ki a lábamat a folyosókról. Ő takaróját öleltem magamhoz, miközben egy másikkal a fejem búbjáig betakaróztam, alvás közben lehettem meztelen, nem zavart senkit, már jó ideje nincsenek rajtam ilyen giliszták, amikben víz jön belém, vagy valami más, azokat nem szabadott kitépnem magamból , mert azt mondta Ő, hogy azzal kárt tehetek magamban, kifolyik a vérem és akkor volt nincs Leon és én még lenni akartam jó sokáig. Ezért nem húzgáltam senkiből semmit, tudtam, hogy ezek a giliszták életben tartják őket a szúrós szájukkal, és a nagy folyadékos palackjaikkal. Furcsa dolgokat láttam azóta, és mind megrémisztett,éjjelente még mindig az ablakos szobáról álmodom, amelyikbe jó pár napig bezártak, nem volt ott semmi, egyedül csak az a pokróc amit Ő-től kaptam, azt azóta hurcolászom magammal, de félek mert az illata kezd eltűnni, nagy hisztit csaptam akkor is amikor a nadrágomat kimosta Gus, már nem éreztem rajta azután Ő illatát, de a pulóveren amit tőle kaptam azon még igen. Ha ettem mindig levettem magamról ezt a plusz szőrt, hogy ne maszatoljam össze, nagyon vigyáztam rá. Ma is fogom látni! Délután eljön hozzám! Már nagyon vártam, mert elakartam felejteni azokat az álmokat amik zaklattak, az üveges szoba óta. Azt sem értettem még sokszor,hogy hogyan kerültem az erdőből ide, hogy mit keresek itt, és nem lehet, hogy most is inkább álmodom, és valójában a csapatommal vagyok, de nem. Gyakran könnyeztem, folyt a szememből a sós víz, éreztem már ezt az érzést, tapasztaltam is, ha valaki eltávozott közülünk hirtelen. Akkor a pótanyám szemeiből is ez folyt. Megdörgöltem a szemeimet és fordultam egyet, nem Gus lépteit hallottam, közeledtek felém az orvosok, Gus megszokott védeni tőlük, és megpróbálja elmagyarázni, hogy mit akarnak tőlem az orvosok, olykor sikerül megértenem, és kicsit nyugodtabb vagyok a közelében, de, most nincs itt, azt mondta, hogy ma nem tud a másik szobában aludni, mert dolga van. Féltem, egyedül voltam, azt már megtanultam, ha felkelek, menjek a fürdőbe és ott intézzem el a dolgaimat, meg fürödjek is meg, így amikor meghallottam a közeledőket, eliszkoltam gyorsan oda, tudtam már,hogy hogyan kell bezárni az ajtót, így azt is megtettem, ó! Addig nem fogok innen kijönni, míg Gus ide nem jön, vagy Ő. Fürödtem, hajat mostam mindenhol megmostam magamat, fogat mostam, majd az ide készített ruháimat vettem magamra, a nagy doboz tetején ücsörögtem, és a könyökhajlatomat dörzsölgettem, nem akartam, hogy újra megszurkáljanak, minden ébredésem ebből állt minden nap amióta itt vagyok. Nem szeretem. Ha már itt tartunk, nem szerettem itt lenni sem, de ez senkit sem érdekelt.
- Gyere ki! Csak egy kis fizikai felmérés, gépeken futsz, mászol, kapsz banánt minden feladat után!- egy hím beszélt hozzám, nem hittem neki, hallottam a hangjából,hogy nem szeret, de kíváncsi rám, és nem is értettem,hogy miért van itt,ha nem szeret. Gus, Ms Lawrence és Ő miatt eltűrtem hogy piszkáljanak. Kiléptem a rejtekhelyemről,  de abban a pillanatban a fenekembe szúrtak és felüvöltöttem, az orvos felé csaptam, akit felkentem a falra, a nővérre haragosan pillantottam és felé is oda csaptam, de éreztem,hogy a mozgásom lassul, beteg vagyok? Ideges voltam, felbosszantottak, a falra felkenődött orvos felé kaptam a pillantásomat, ott feküdt az ajtóban, ahonnan kijöttem, több sem kellett, lehúztam a gatyámat, és azonnal elkezdtem levizelni, nincs nálunk nagyobb megaláztatás, mint az, ha lepisiljük azt aki nem tetszik nekünk, ezzel fejezzük ki, hogy ő alacsonyabb rendű nálunk, ziháltam, és nehezen kapkodtam a levegőt is, de ha már elkezdtem be is fejezem! Az orvos köpködve és undorodva kelt fel a földről. Utána dobtam egy széket, majd kikergettem a folyosóról. A nővérkék nevetve figyelték a jelenetet, én pedig mint aki jól végezte a dolgát, visszamentem a szobámba és kezet mostam, majd leültem az ágyam tetejére. Ismertek már a nővérkék, tudták, hogy őket nem bántom, csak figyelem kíváncsian, hogy mit takarítgatnak, de egy ujjal sem értem hozzájuk.
Elüldöztem az orvost. Ez volt a lényeg.
- Szegény fiú, nincs itt Gus és nem érti, hogy mit szeretnének tőle, de nem volt szép ez Dr. Everettől, hogy ha fél tőle, és fogászatilag akarta megnézni,miért kábította el? Utána használhatatlan lett volna a fizikai felmérésre.- megint beszéltek körülöttem, de nem értettem, hogy mit mondanak, magamra húztam a takarómat, mint egy sátrat, így nem láttam őket, ők sem láttak engemet, a színes köny-ve-met nézegettem, ami tele volt ké-pek-kel és betűkkel, nem értettem, hogy egy alakhoz, hogy köthető egy betű amit később ki kell mondanom, egybe hogy csináljam? Kellett nekem is egy olyan tef-lon fekete, akármi, kicsi és ha megnyomkodom a fülemhez rakva hallom Ő hangját, őt akartam, senki mást, ki akartam innen szabadulni, zavart a csuklómon is az a valami amit nem tudtam leszedni, állítólag a nevem volt rajta, Leonard Oliver Lawrence; 1986. márc. 15. St. Claire. Ez is zavart a csuklómon, azelőtt semmit sem viseltem magamon. Levettem a pulóveremet és a kedvenc fotelembe hajítottam, odamentem a takaróval a fejemen az ablakhoz, és beleálltam a fotelbe, kinéztem az ablakon, ott, a sok fém dobozon túl, volt egy nagy erdő! Vajon vannak ott is állatok? Szeretnék kimenni oda, vajon, Ő-vel elmehetek oda? Vagy miért ne mehetnék ki oda magamtól? Kicsit zsibbadtnak éreztem magamat, és megvakartam a fenekemet, ott ahol megakartak szúrni, illetve meg is tették, talán bele is tört a fullánkjuk! Lehúztam a gatyámat a fotelben állva, és a hátsómat szemrevételeztem, a takaróm már rég lehullott rólam, a fura fémes fullánk  ott virított a fenekemben, ezt hogy fogom kiszedni? Még az előbb rajta is ültem! Miért nem éreztem, hogy ott van? Halkan mérgesen magyaráztam, magamban, amiért így jártam. Megpróbáltam odanyúlni, hogy kiszedjem azt a valamit a hátsómból, de nem ment, éreztem hogy ott van, szúr és vér jön ki belőlem, ki fog folyni az összes vérem! Mi lesz velem akkor!? Kezdtem pánikba esni. Ez pedig nem volt jó, nagyon nem volt jó.   




Zene: Circle of Life

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Jan. 02, 2016 10:18 pm Keletkezett az írás



Leonard and Hayden
 





Orrnyergét nyomkodva sóhajt egy nagyot ahogy a feje mellett megszólal telefonjának ébresztője. Lassan második órája fekszik a paplanok tetején kiterülve, alkarjával takarva zöld szemeit, nehogy abba a kelleténél is több fény szűrődjön be, mely az elhúzott sötétítő és az ablak falának rése között szűrődik be és támad rá ormótlanul.
Nincs hozzászokva ahhoz a zakatoló, idegölő fejfájáshoz, ami az utóbbi egy napban megállás nélkül kínozza... Pontosabban fogalmazhatunk úgy is, hogy soha nem volt fejfájós, egy kezén megtudná számolni, hogy az utóbbi huszonnyolc éve alatt hányszor fájt a feje úgy, hogy azt tényleg észrevette volna. Épp ezért is érzi most kínszenvedésnek az utóbbi jó néhány órát amit át kellett vészelnie, ráadásul menet közben még az is kiderült, hogy be kell mennie dolgozni, mert helyettesíti az egyik rezidenstársát akit valami nyavalya ledöntött a lábáról. Az már nem is számít, hogy jelenleg ő sincs a helyzet magaslatán, és bármennyire is próbálkozik azzal, hogy egy csepp kis életet leheljen magába, gyakorlatilag kivitelezhetetlen próbálkozásnak számít.
Nem meglepő hát, hogy először kicsit vonakodott attól, hogy elvállalja így az utolsó pihenéssel töltött napjainak egyikén, de jobbnak látta, hogy nem ellenkezik inkább megy tenni a dolgát, mielőtt még számon kérnék rajta a passzivitását. Az már más kérdés, hogy milyen hatással lesz rá a fejének zsongása, de ez majd akkor fog kiderülni, ha már a St. Claire folyosóin fogja róni a köröket mint valami felhúzható játék vagy kilométer hiányos kisegér.
Annak viszont fokozottan is örül, hogy Leah az idő alatt míg ő itthon szenvedett, mellette volt és van is még mindig, hisz hallja ám, hogy kint motoszkál a konyhában és épp... kotyvaszt valamit. Legalábbis a szagokból ítélve. Őmarconasága gyakorlatilag megtiltotta neki azt, hogy kikeljen az ágyból, amennyiben nem az alapvető szükségleteit kell elvégeznie, vagy nincs valami sürgős dolga, de addig is ő az aki ágyba hordja neki a reggelit, ebédet és vacsorát, már amennyiben ő igényli azt, hogy bármelyikből is többet egyen. Eleve nem számít túl nagy étkűnek, viszont azt a mennyiséget amennyit a lány szokott neki szállítani, még egy farkas falka is meghökkenő szemekkel figyelne és azt se tudnák szegények, hol kezdjék. Reggel példának okáért akkora adag kajával állított be, aminek az egytizenötödét is alig tudta magába erőszakolni, pedig Istenére, hogy megpróbált még néhány falatot leküzdeni, de olyan volt, mintha kifordították volna... talán még Zoyácska reggeli adagjánál is nagyobb volt, amit Svájcban is együtt pusztítottak el, noha akkor is jobbára úgy nézett ki a reggeli, hogy míg a lány bohóckodott és vidáman falatozott, addig ő mosolyogva figyelte és beszélgetett vele mindenről, ami csak az eszükbe jutott.
- Hayden? - fonódik egybe Leah hangja a telefon zakatoló csörgésével és gyakorlatilag arra is képtelen, hogy a kettőt elkülönítse egymástól. Zajnak hallja a lány amúgy kellemesen lágy, barátságosan csiripelő és óvatos hangját ami csak felerősíti a telefon csörgését. Fogalma sincs, hogy milyen ördögi találmány vagy szörnyelem ez a fájdalom, de épp olyan fárasztó mint amikor a lába miatt kell itthon maradnia. Persze jelen pillanatban nem verejtékezve forgolódik jobbra-balra kis híján a zokogás szélén, csak most abban is elfárad, ha picit is megerőlteti az agytekervényeit és ráveszi magát arra, hogy gondolkozzon. Így viszont teljesen üres aggyal nem is tud másra koncentrálni csak a zakatolásra.
Akkor se mozdul vagy szólal meg, mikor az ágy matraca besüpped mellette a súly alatt ezzel is jelezve, hogy Leah leült, így reakcióként Hayden csak halkan felnyög és megnyomkodja az orrnyergét ami egy halk sóhajban végződik.
- Még mindig nem múlik? - érkezik a kíváncsi kérdés, bár tudja, hogy felesleges feltenni hisz látja amit látnia kell. Ez nem múlt el, elég ránéznie a sápadt, beesett arcra és a könnyes szemekre amit nem lát túl sűrűn.
- Ó, nem olyan ez, hogy csak úgy elmúlik... de rajta vagyok ám.
- Nem kellene lemondanod? Vagy hívjam fel én őket, hogy keressenek mást? Bemegyek én is helyetted, ha megígéred, hogy vigyázni fogsz és nem hajszolod túl magad! Valamint nem csalogatod fel Zoyát, hogy kettesben legyetek néhány óra erejéig, élvezve a nyugis perceket nélkülem - pimaszkodik mosolyogva, de ezen kívül kifejezetten komoly a hangszíne amivel folytatja - pihenned kell! Biztos összeszedtél te is valami hülyeséget és ha már egyszer a másik emiatt mondja le, te miért ne tehetnéd meg?
- Mert számítanak rám...
- Biztos nem haragudna meg senki, ha lemondanád. A saját érdekedben jó? - először fel se tűnik neki, hogy Leah kinyomta a telefont és annak szüntelen csipogását, vagy csörömpölését, meg nem tudná mondani, hogy mire emlékeztető zaját megszüntette.
- Majd elmúlik. Lehet jót is fog tenni egy kis munka, legalább nem ezzel a gyöktörzzsel foglalkozok amit ma agynak nevezek. De aranyos vagy, köszönöm - mosolyodik el, de elég erőtlenre sikeredik pedig mindenki megszokta már, hogy ha valakinek, akkor Haydennek igazán lelkes mosolya szokott lenni amit nem fél megmutatni se. Jelen pillanatban viszont ez a mosoly borongós és a szeme alatt húzódó karikák láttán Leah ráncolni kezdi a homlokát, kezét pedig Hayden arcára simítja nem érdekelve, hogy az először ellenkezik és igyekszik mihamarabb kiiszkolni az ágyból csak, hogy a lány ne láthassa a gyengeségét.
- Szerintem lázas vagy. Ez meg is magyarázná a fejfájást. Figyelj, tényleg mondd le inkább, majd elmegy helyetted más, pihenj! Kapsz teát, gyógyszert... amennyiben nem olyan magas a lázad, hogy hideg fürdő legyen belőle...
- Ó, hagyd már, nincs semmi baj, amit megígérek azt be is tartom, de ezt te tudhatnád a legjobban - löki fel magát az ágyról noha szüksége van a fal segítségére ahhoz, hogy megtudjon állni két lábbal a földön és, hogy ne vigye tovább a lendülete amiből tuti, hogy nagy esés kerekedne.
- Épp emiatt mondom, hogy ne menj, mert tudom, hogy hülyeséget fogsz csinálni. Akkor legalább vedd be ezeket - nyújtja oda neki a nagy pohár vizet és a fájdalomcsillapítót -  nem fognak megártani, csak segíthetnek. És legyen nálad telefon, hogy hívni tudjalak!
- Nem mész vele semmire, nem igazán veszem fel a telefont ezt te is tudod - ennek ellenére nem ellenkezik hanem kiveszi a kezéből a poharat és a pirulákat is, amit gyorsan lenyel, hogy még csak véletlenül se kelljen azon rágódnia, hogy mi mindent kapott valamint ne kelljen hallgatnia Leah kétségbeesett morgását.
- Akkor most fel fogod! Csak most az egyszer kérlek!...
Mire viszont feleszmél, az apró törékeny lánynak nyoma sincs, csak hűlt helyét látja a szobában. Egyedül csak az emlékezteti arra, hogy itt járt, hogy az ágyon meglátszik a nyoma annak, hogy nemrégiben ott ült. Kezében a pohárral elindul a nappali felé, hogy megkeresse őt, bár első körben csak Tommy alakjával találja szembe magát ahogy az a kanapén hosszan elnyúlva fekszik... alszik.
- Nem azt mondtad, hogy ma is bent leszel? - morogja az orra alatt sokkal inkább magának a kérdést, mint a másiknak és épp, hogy megfordul, máris egy hőmérő landol a szájában amire kis híján rá is harap...
- Ne harapj rá! Szétharapod és fájni fog a fogad. Arról nem beszélve, hogy szedegethetjük ki az üvegszilánkokat a szádból.
- Az kéne még - motyogja az orra alatt, de nem ellenkezik, tudja, hogy felesleges. Ha csak arra gondol, hogy ez a csepp kis lány milyen akaratos és makacs tud lenni, jobb ha befogja a száját és csendben tűri, hogy tegye amit jónak lát, mielőtt hozza a piszkavasat és addig veri a fejét míg eszméletlen nem lesz, ezzel is végre szót fogadva.
A konyhapultnak támaszkodva figyeli fáradt, beteg tekintettel ahogy Leah ide-oda rohangál körülötte és tesz-vesz, gyógyszerekkel pakolja teli Hayden táskáját amibe vizet és teát is pakol, legyen miből válogatnia.
- Mutasd - kapja ki a szájából a kis szerkezetet mikor elsuhan előtte, ezzel kis híján még a fehér kis fogakat is kikapva a helyéről, majd alaposan szemügyre is veszi a higanyszál melletti értéket a fény segítségével.
- 38,6. Hayden, inkább feküdj vissza jó? Ez már felnőtt embernél baromi magas!
- Majd hívlak, délután találkozunk - veszi el tőle a táskát és már lép is ki az ajtón, hogy ne tudja Leah a továbbiakban is lefoglalni. Nincs szüksége arra, hogy anyai jó tanácsokkal lássa el, nagyfiú már, tud magára vigyázni. És ha annyira nyomorultul érezné magát akkor szinte biztos, hogy nem menne sehova csak döglene az ágyában. Úgy van vele, hogy ha nap, nap után túléli azt a fájdalmat amit a lába okoz neki, amire nem mellesleg protézis csere vár, akkor ez nem okozhat komolyabb gondot.
Tisztán emlékszik arra, mikor megkapta a fém térdét. Reszketett, zokogott a fájdalomtól és húsz éves létére, olyan volt mint egy hisztis gyerek noha rettentő nagy kínokat kellett átélnie így érthető volt a kétségbeesése. Nem tudta megszokni, nagyon nehezen tudta csak kordában tartani az érzelmeit is amelyek rendszerint előtörtek belőle. Mikor megtudta szokni, mikor már biztos volt benne, hogy ez kontrollálható és a sok terapeutával eltöltött óra segített neki, akkor a frontokat kellett megszoknia és azt, hogy ez a láb márpedig fáradékonyabb és erőtlenebb, mint amilyen előtte volt, vagy amilyen a másik. És nem elég, hogy fáradékonyabb, de időközönként olyan komoly módon szenved vele, hogy számtalanszor fontolgatja azt, hogy egyszerűen levágja térdestül mindenestül.
Tehát ezek tudatában parkolja le az indigókék BMW-t a kórház parkolójába majd több percnyi tékozlás után a nyakába tesz aranyozott sztetoszkópját, magára veszi a jól ismert névjegytáblával ékesített fehér köpenyét és már ki is lép a folyosóra, hogy a másodikra vezessen az útja. Hívták valami, vagy épp valaki miatt, már csak az a kérdés, hogy ki az és mit akar.
- Ó Hayden hát végre itt vagy, na húzd be a segged és segíts! - rántja be fáradt testét az egyik nővér az ajtón, mikor is egy furcsa szerzettel találja szembe magát.
- Ő az aki...
- Igen, aki Borneóról jött. Nem érti még teljesen az emberek nyelvét. Leonardnak hívják.
- Hogy kommunikál? - veszi alaposabban szemügyre a  férfit, aki a hátsója környékén matat a kiserkenő vére körül.
- Jelbeszéddel. Úgy tudom te érted... - erre csak bólint, ám nem akarja megközelíteni a férfit, hisz nem áll szándékában megijeszteni. Így egyszerűen csak kimondja a nevét, erre hátha felkapja a fejét.
- Leonard?! - ha pedig ez tényleg eredménynek számít és rá terelődik a figyelme, rögtön elmutogatja neki a "Segíteni szeretnék neked" kijelentést azon a nyelven, ahogy ő is megérti az embereket.




Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Jan. 18, 2016 4:38 pm Keletkezett az írás



Hayden & Leon

Néha meg kell állni pihenni is és gondolkodni is


Valami kezdte feszíteni a mellkasomat, igazából a gyomromból indult, és éreztem ahogy kúszik egyre felfelé. Olyan érzés volt, mintha éreztem volna már ezt a fajta érzést, de össze volt keveredve egy olyan fajtával amit még nem tapasztaltam eddig. Furcsán kapkodtam a levegőt, és ha a tekintetem az ablak képemre tévedt,  láttam, hogy… ott is furcsán nézek szembe magammal. Ráncoltam a homlokomat, a számon vettem a levegőt, a mozdulataim majdnem olyanok voltak mintha az erőmet fitogtatnám, de mégsem, mert nem stimmelt valami, fojtogatta a torkomat is ez a bujkálós kúszós érzés, rossz volt, és éreztem, hogy csíp a szemem is. Próbáltam kiszedni a fenekemből ezt a fullánkot, de nem sikerült, nem is értem ,hogy hogyan tudtam rá ülni, biztos akkor ment beljebb amikor az ágyamon ücsörögtem. Máskor is történt már ilyen, megsebesültem, de most…rossz volt minden. Még csak a barlangomba sem tudtam visszabújni, ez nem az én… barlangom, minden…minden olyan túl nagy, zajos, folyton csak bántanak. Szaggatottan fújtam ki a levegőt, de ezzel sem lett jobb.
A kezem tiszta vé-res, összekentem vele magamat is, az ablakot is aminek neki támaszkodtam. A pótanyámat akartam, hozzá akartam bújni. Megnyugtatott a közelsége és a szaga, emlékszem, arra, hogy amikor még kisebb voltam, nem ekkora hanem csak egy fejjel voltam nála nagyobb, alig engedett el a közeléből, ott kellett lennem mellette, szinte karnyújtásnyira, hamar rájöttem, hogy mellette biztonságban vagyok, még a kölyköktől is megvédett eleinte, aztán már magam is rájöttem, hogy hogyan kell viselkedni. Befogadtak, végül is, nekem is olyan a szőröm színe mint az övéké. Megköszörültem a torkomat, feszült, szerintem ordítanom kellene akkor jobb lesz, talán… nem fog ennyire fájni…? A hasamra, majd a mellkasomra simítottam, vérfoltos ujjlenyomatokat hagytam magamon.  Itt minden olyan más, rosszabb. Azt sem tudom, hogy mit akarnak tőlem! Semmi zöld sincs itt, csak odaát… az ablakon túl. Halk, vékonyka hang jött ki a torkomon, és éreztem ahogy az a sós akármi megered a szemeimből. Nincs itt Gus, dolga van, itt mindenkinek dolga van!!!. Azt se tudom ,hogy mi az a dolog. Nekünk sosem volt ilyenünk, sosem hagytuk ott a másikat, csak ha egy nőstény kölykezni ment,  elment az egyik nap, és másnap egy kölyökkel tért vissza, csak ekkor hagytak minket magunkra, de volt velünk valaki mindig. Most… akkor mindenki kölykezni megy? Ő… nőstény, ha magamra hagy, akkor kölykezni megy? De miért nem hozza be ide ha van neki? Ennél a résznél megint fura érzések kezdtek bennem gyűlni, észre vettem ,hogy amióta igyekeztem megfeledkezni a fenekemben levő fullánkról, azóta a levegőt is jól veszem. De, mi ez? Azt tudom, hogy kölyök akkor  lesz, ha hímmel volt együtt egy nőstény, utána… kerekedik a hasa és aztán kipukkad. Majd  a karjaiban jönnek vissza a kölyökkel. De, Őnek nem volt ilyen fajta szaga, akkor… mégis mi folyik itt és mi az a dolog, dolgom van Leon. ez mi? Nem szerettem ezt az új szót.
Sok volt az új szabály, és bár gyorsan tanultam, úgy éreztem még többet akarnak tőlem.   Leszálltam a fotelből és odamentem a szek-ré-nyemhez itt sok dolgot rejtegettem, illetve… próbáltam. De Gus mindig átnézte és igazából itt voltak a szőrök is amiket magamra kellett vennem. Végigpillantottam magamon. mez-te-len voltam. Ezért  biztos csúnyán fog rám nézni Gus ha meglát így, szóval ha visszajött, fel kellene vennem új szőröket magamra, de fáj a fenekem. Egyébként sem szőrt akartam magamra venni, kellett valami amibe belefújhatom az orromat és itt volt az a fehér pa-pír zseb-ken-dő mint megtudtam, azért nincs zseb formája, mert oda való, ott szokták tárolni, ezért lett ez a neve. Ez kellett most nekem. Ki kellett fújnom az orromat, mire ezt is megtanultam, hogy nem csak fogom a tenyerembe tolom és rákenem épp oda ahova puffan… borzalom… Szóval, így kell he-lye-sen viselkedni, és ezt igyekszem is jól csinálni, mert ha elmesélem utána a napomat Gusnak, vagy Őnek, mindig látom rajtuk, hogy mennyire büszkék rám, ha jól csináltam valamit. A zsebkendő kipottyant a kezemből, aztán megtöröltem egy újabbal az arcomat is. Rá jöttem, hogy ez még a vért is beszívja, magába szívja, és színes lesz! Ilyen találmányt már! Meglepett kis hangot hallattam, és odanyomtam egyet a fenekemre, egy zsebkendőt és elkezdtem tovább nyomkodni ebbe a fenekemet, mármint… azt a részt, ahol a fullánk volt.  Abba kéne hagynom, mert fáj! Már nagyon fáj. De mikor jön ide, vissza Gus , hogy szóljak neki, hogy baj van a fenekemmel?
Miközben ezen gondolkodtam, a nevem hallatán megpördültem, így ahogy voltam, meztelenül, hiszen ru-há-kat még nem vettem magamra, és kíváncsian pillantottam a hangot adó irányába, pár alakkal állt ott, néhányukat ismertem, néhány nővért ők, kedvesek velem. Nem szólnak hozzám, én sem szólok hozzájuk, és ez jó így. Pislogtam párat, kicsit felvontam a szemöldökömet, ki ez a fazon? Ráadásul, tud úgy beszélni ahogy én! Azonnal elvigyorodtam és felcsillantak a szemeim, de mindezen jelenlegi vidámságomon kívül, látszott ,hogy átéltem az iménti percekben a poklok poklát, nehezen tűnnek el rólam az érzelmek azonnal, az előzőnek mindig ott marad egy kicsit a jelenléte az arcomon.
- Volt majdnem egy kisebb pánik rohama, legalábbis úgy tűnt a viselkedéséből, és a hangjából, ahogy vette a levegőt, de túljutott rajta. Nem mentünk közelebb, csak figyeltük, Dr. Everett ráhozta a frászt,  ilyenkor jobb nem közelebb menni hozzá. Ha előtte úgy érzi hogy meg kellett védenie magát. - kíváncsian pillantottam a megszólaló nővérre, nem mindent értettem amit mondott, mert gyorsan beszélt, és hadart. Aztán visszapillantottam a sápadt arcúra, akinek be voltak esve a szemei, és furcsán csillogtak. A szaga is beteg volt ahogy beleszimatoltam a levegőbe, sosem fogok ehhez hozzászokni, ez a beteg szag ezt én találtam ki!
°Belenyomtak a fenekembe egy fullánkot, és fáj! Gus nem tudom mikor jön vissza, de… ültem már rajta, és beljebb ment!°
-Fáj! - mutattam a fenekemre, de nem mertem hátat fordítani az új idegennek. Nálunk a hát megmutatása az azt jelentette, hogy megbízom a másikba, ha nem mutattam neki a hátam, akkor nem bíztam benne. A hangom karcos volt, mert nem voltam hozzászokva, hogy így fejezzem ki magamat, de már egyre többször ment, ha nem is tudtam úgy mon-da-tok-ban beszélni, de néha ezt-azt sikerült kiböknöm, csak olyankor nagyon kellett erőlködnöm, hogy helyesen mondjam azt amit akarok.
° Te is fullánkozni akarsz?°- fontam össze a mellkasom előtt a kezeimet és mogorván pillantottam az új alakra, sosem láttam még, voltak szokványos arcok, mint az idegen mellett álló nővér. Ő kedves volt mindig hozzám. Engem nem érdekelt, hogy csupa maszat vagyok, az sem érdekelt, hogy pucccér, de azt hiszem sosem tudtam megállni ,hogy ne mutassam magamat erősebbnek, vagy ne mutassam ki azt, hogy erősebb lehetek az illetőnél ,főleg ha idegenekről volt szó, márpedig számomra ez az alak idegen volt, nem ismertem és a betegségtől is bűzlött. De tud beszélni velem! Viszont nem akartam úgy járni mint az előbb, tudom ám ,hogy nem minden fehér szőrös szeretoszkópos kedves!



Zene: On ira

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Jan. 24, 2016 12:48 pm Keletkezett az írás



Leonard and Hayden
 





A mai napjának eddigi eredményét elnézve csak ennyire volt szüksége ahhoz, hogy a csodálatos Svájc hófödte lankás tájai között megbújó Engelbergből visszatérve szembesüljön a földi pokollal. A pokollal, mikor a fájdalom nyilvánvaló, mikor a bizonytalanság életszerű és minden, de minden fehér - még hó híján is -, s parázslóan forró a maga harminc fokos hőmérsékletével. Arról már nem is beszélve, hogy kegyetlen, szürreális akkor is, mikor az álmai között jár melyek esetében megszokta, hogy mindig vidámak és színnel, érzelmekkel túlfűtöttek.
Lehet, hogy alapjáraton imádja ezt az életet, imád orvos lenni és az a legfőbb elve, hogy segítsen az embereken, megmentse őket és új esélyt tálaljon fel nekik ezüst vesetálon, sztetoszkóppal a nyakában de... azok után, hogy két kerek hetet töltött el Zoyával kint Svájcban az ő kis mesevilágukban, most mintha egy színtelen, még kiegészítetlen kifestőbe került volna, ezzel azt a hatalmas feladatot kapva az élettől, hogy fogja meg a kis ecsetét és fesse ki azt a hatalmas mozaikra emlékeztető cifra, darabos képet de úgy, hogy harmonikus színeket használjon és azok egy jól kivehető képet adjanak ki, ha már az utolsó darabokat színezi.
Leginkább ez jut eszébe a mostani helyzetről, mintha egy olyan élet lenne az övé amit neki kell felépítenie, aminek kialakulása és értelme csak attól függ, hogy épp melyik színbe mártja a nullás Munkácsy ecsetét és kezd el vele pacsmagolni épp úgy - csak sokkal amatőrebb módon - mint Zoya anyja. Meg kell teremtenie egy világot, egy életet ami ezek után csak őt fogja jelképezni és azt, aki helyt kap benne, többek között Zoyát, hisz ő lett az első. Tele van tervekkel, vágyakkal és reményekkel melyek apró kis csomagokban hevernek mellette és melyek közül a Zoyához kötött érzelmei a legfontosabbak... már csak az a kérdés, hogy miként fogja mozaikképpé alakítani ezt az egyveleget. Ötletei már vannak, a gond csak az, hogy nem úgy működik, hogy "na majd ideteszem az orvoslást, ide a családot ide pedig a szerelmet".
...viszont jelen pillanatban még ezzel a témával se tud eleget foglalkozni, hisz úgy érzi, mintha az orrán keresztül feldugtak volna egy kis pálcát, amire elkezdték feltekerni az agyát, hogy aztán eltávolítsák. Rettenetesen sajog a feje s fogalma sincs, hogy mikor fog elmúlni, de a jelenlegi intenzitásából ítélve, nem a közeljövőben és csak még inkább próbára teszi Leah állhatatossága ami bizonyítja, hogy ha egy jókora lapáttal csapnák fejbe se higgadna le.
Karikás zöld szemei láztól csillogva, fáradtan és bágyadtan merednek a körülötte legyeskedő lányra aki úgy rója a köröket a nappali és a konyha rövid távján, mintha legalábbis az imént mondták volna be a hírekben, hogy mindenki szedje a cókmókját és húzzon délre, mert "X erősségű hurrikán közeledik és ha túlakarják élni akkor mennek, nem ellenkeznek!..."
Na igen, ez esetben még meg is értené a kapkodás okát és mértékét, hisz ő maga nem is olyan régen találkozott azzal a hatalmas viharral aminek idején a tartalékgenerátorok maradék kis energiájából tartották életben a kórházat és a lakóit. Ám csupán amiatt, mert nem érzi jól magát, munkára alkalmasnak pedig főleg nem, felesleges kilométereket rohanni egy négyszer négy méteres távon. Mind ezt azért, hogy összeszedjen ötven különböző szert és egyéb olyan eszközt, amivel ő szokta gyógyítani, kúrálni magát.
Leah azóta, hogy beteg volt és kis híján eldobta az életét a saját ostobasága miatt, megtanulta, hogy nem vehet be akármit a nyavalyáira, így ahelyett, hogy gyógyszerek garmadájával tömné magát egy-egy torokgyulladás vagy épp fülgyulladás alkalmával, természetes szereket használ amiket az édesanyja készít lassan tizennegyedik éve. Nem érdekli őt, hogy milyen büdös, keserű vagy épp rossz ízű, neki az a szent és sérthetetlen, így egy aprócska kis dobozba bekerül a "mami mentolos zöld csodája" krémjéből egy kevés amit becsúsztat egy  kis szütyőbe a többi másik mellé.
-... ezzel legalább kétszer kend be a halántékodat és a tarkódat négy óra elteltével. Hűsít! Hidd el nagyon jót tesz a fejfájásnak bár lehet, hogy nagymama szagod lesz tőle, tudod olyan áporodott dohos, de...
- Jót tesz... neki? Akkor még erősebben fog fájni? És nem, nem akarok vénasszony szagú lenni, hogy közlekedek úgy fel és alá a kórházban? Még az after shavemet is elnyomja az a cucc. Elhiszem én, hogy ügyes a mamád és jók ezek a holmik, de majd négy fal között jó? Mikor nem kell megjelennem egy óra alatt ezer ember előtt...
- Ezer szerencséd, hogy a humorodat mindig értékeltem - de ő már kevésbé értékeli azt a pimaszul szúrós tekintetet, amivel Leah néz rá meredten. Szinte szikrákat szórnak a szemei ahogy egy pillanatra megveti a lábát az étkezőasztalnál, hogy bepakolja a szütyőt a táskába, de ezután már rongyol ki a fürdőszobába.
- Van nekem egy olyanomamisegítenifoghogy.... - aha, nagyjából ennyit hall belőle, a többit aligha tudja felfogni bárhogy is próbálkozik,  helyette megdörzsöli a tarkóját.
- El fogsz szédülni ha ennyit pörögsz - jegyzi meg kelletlenül hangjában némi rekedtséggel, miközben vállával nekitámaszkodik az ajtófélfának, s pillantása egyre csak a bejárati ajtó és a lány futkorászó apró kis alakja között cikázik. Olyan szívesen kirohanna... csak el kellene löknie magát a faltól és rohannia, de az a gond, hogy kételkedik a lábának erejében és abban, hogy az megtartaná. Meglehet, hogy nem nyom túl sokat kilóban, s még ez a nyomorult fém szerkezetű térd is megtartja rohanás közben is, mikor egyik műtőből kell a másikba vágtáznia, de az erőtlen tagoknak talán épp ez a kis súly és löket lesz az, ami azt mondja, "elég".
Azzal viszont tisztában van, hogy mihamarabb meg kell lépnie, különben ki tudja, hogy hány percen keresztül kell majd azt hallgatnia, hogy "elkéstél, és különben is ez nem így működik, hisz életek múlnak rajtad! Igen, te rajtad! Tudtam én, hogy nem bízhatunk meg benned és csak otthon fogod lógatni a segged mikor csak lehetőséged lesz rá... nem is értem, hogy juthattál el idáig..."
Mert igen, vagy egy hiperaktív és idegbajos főnővér a traumán akit a mai napig a háta közepére se kíván és aki mindig hülyét csinál belőle, akármit is csináljon. Ha jó döntést hoz akkor az a baja, ha épp rosszat akkor meg az. Olyan mint egy állandóan menstruáló hisztérika akinek nem lehet semmivel se eleget tenni az elvárásainak.  Aztán rájött, hogy ennek a hárpiának soha nem fog megfelelni, úgyhogy mára az ezzel járó sértettséget lenyelte.
Azzal, hogy annak idején Faith kisétált a St. Claire ajtaján, ő is megszűnt az a kétségbeesett rezidens lenni, akit Colette ismert. Határozott lett és bár nem szokott csak úgy visszaszólni akárkinek, ettől függetlenül ennek a nőnek képes megmondani  a magáét csak, hogy végre magához térjen és leszálljon a magas lóról. Irónia.
De míg jelenleg Leah a legnagyobb ellensége és feltartója, csak ő rá tud koncentrálni, nem is számít számára az, hogy rohannia kellene. Az elmúlt több, mint kilenc év alatt volt ideje megszoknia azt, hogy bizonyos alkalmakkor ez a lány úgy viselkedik vele, mintha legalábbis az anyja lenne aki... nem mellesleg mindentől, még a Nap sugaraitól is oltalmazza egy szem kisfiát. Viszont mind ahányszor az aggodalom legkisebb szikráját produkálja, gyorsan felemlegeti magának azt az időszakot, mikor ő maga is ezt csinálta. Ott kotlott a lány mellett, ha kellett ha nem, képes volt még a műszakjait is lerövidíteni csak, hogy átmehessen hozzá az onkológiára, hogy láthassa, rendben van és jól van. A gond csak az, hogy van ám különbség aközött, hogy az ember egyik legjobb barátja rákkal küzd, vagy épp állandóan a térdével, esetleg - mint most - a kőkemény fejfájástól kell tántorognia. Biztos összeszedett valami nyavalyát, hisz csak akkor szokott nála a hasogató és lüktető fájdalom jelentkezni fej tájékon, ha valamilyen gyulladás van a szervezetében.
Épp ezért is kényszerül rá arra, hogy Leah örökös jót akarásának eleget téve bevegye azokat a nyomorult gyógyszereket majd egyszerűen csak fogja a holmiját és elinduljon. Neki most dolgoznia kell hisz ígéretet tett, és ha ő egyszer valamit megígér akkor azt sosem feledi és mindent megtesz azért, hogy még ha a sírból is kell kimásznia akkor is menjen és teljesítsen. És épp ezért is indul a kért helyszín felé ahol az egyik nővér vékony ujjai máris megragadják a karját és olyan határozottsággal rántja be a szobába, mintha pille súlya lenne amit egy nála két fejjel alacsonyabb nő is egyszerűen, játszi könnyedséggel mozgathat.
Kíváncsian méri végig az ismeretlen, de sokak által kifejezetten sűrűn emlegetett férfin, aki... aki már most első ránézésre is egy jelenségnek számít. Fogalma sincs, hogy miként fognak tökéletesen szót érteni egymással főleg úgy, hogy jelenleg még semmit nem tudnak a másikról - igaz neki előnye van, hisz egyet s mást már tud. De ami késik nem múlik, első szavait rögtön a nővérek felé intézik akik máris reagálnak.
- Dr. Everett? Egyszerűen nem értem... miért kell állandóan, fú!... mindegy - legyint. Volt már szerencséje olyan emberhez itt a kórházban, aki kétségbeesetten próbálta keresni önmagát miközben fogalma se volt arról, hogy mégis mi a fene teendője van és, hogy miért bökdösik és lökdösik ide-oda. Az ilyen emberekhez türelem és óvatosság kell, de koránt sem olyan barbár mozdulatok és természet, mint amit ez a jómadár tudhat a magáénak. Lehet, hogy alapjáraton nincs semmi közbe Leonard esetéhez már csak azért se, mert az ő helye a traumatológián van de azzal, hogy most behívták őt ide, akaratlanul is a nyakába zúdították az esetet, amivel foglalkoznia kell ha tetszik, ha nem.
- Ha nem biztos magában és a biztonságában, Dr. Cole akkor nem kell itt lennie, kereshetünk mást! - szólal meg a másik nővér, mire ő csak megrázza a fejét.
- Nem lesz baj. Leonard? - ismétli megint a nevét hangosan, de aztán ismét a jelnyelv felé fordul biztos ami biztos alapon, hisz tudja, hogy ennek segítségével könnyebben meg fogják érteni egymást. Hayden pedig hálát adhat a tények és egy volt egyetemi társának, aki süket-néma létének köszönhetően bevezette őt a világába és segített neki megtanulni a jelnyelv alapjait aminek megtanulására ő további időt fektetett. Hayden mindig egyike volt azon embereknek, aki szerette számára ismeretlen dolgokkal bővíteni a tudását, hisz ki tudja, hogy mit hoz az élet, ki tudja, hogy kikkel kell majd szót értenie. És lám, most pont kapóra jön az, hogy ért a némák és süketek nyelvén.
- Nem bántani akarlak téged, azért hívtak be engem a nővérek, őket ismered már gondolom, hogy segítsek neked és nekik is. Tudom, hogy fáj, azért is vagyok itt, hogy segítsek kiszedni, mielőtt nagyobb baj lesz - mutogatja de közben beszél is hozzá, hogy a nővérek is tudják, mik a tervei. Nincs semmi hátsószándéka, nem akarja őket kiküldeni vagy épp Leonard elől titkolni bizonyos lépéseket, és amúgy is jobbnak látja, ha olyanok vannak Leonard körül, akik ismerik és akiket ő maga is ismer. Talán ha most egyedül maradna vele, akkor negyed annyira se bízna meg Haydenben hisz nem ismeri csak azt tudja róla, hogy ért a nyelvén és, hogy fehér köpenye van, tehát orvos.
- Nem, nem fogok fullánkozni - jelenik meg egy szelíd mosoly a szája szegletében - Azt fogom kiszedni belőled, amit beléd szúrtak és ami fájdalmat okoz. Már nem fogsz vérezni és ígérem, hogy amint kiszedem, fájni se! Megengeded nekem, hogy megnézzem? Segíteni szeretnék - ezt most már csak jelekkel mondja immáron kizárólag neki, ugyanis van ami most még neki se megy egyszerre és különben is! Nem a nővérekhez intézi most a szavait, hanem a férfihoz akinek el kell nyernie a bizalmát.
Próbál nem kisgyerekként nézni rá, vagy legalábbis igyekszik elkülöníteni egymástól az emberi és az állati szokásokat amiket produkál. Kint a farmon megtanulta azt, hogy a határozott testtartás amit például egy még betöretlen mén szokott tanúsítani, egyet jelent a dominanciája kimutatásával nem beszélve arról, hogy egy pillanatra se téveszti szem elől mert bizalmatlan vele szemben. Ez a férfi állatok között élt és nőtt fel, ami épp olyan nyilvánvaló mint az, hogy jelenleg neki is ágyban lenne a helye.
- Hoznátok nekem egy fertőtlenítő és érzéstelenítő spayt? Néhány csipeszt és rongyot? - les át a válla felett a nővérekre akiknek egyike biccent és már el is tűnik a fehér ajtó mögött, hogy beszerezze a Hayden által kért dolgokat.





Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Feb. 08, 2016 8:29 pm Keletkezett az írás



Hayden & Leon

Néha meg kell állni pihenni is és gondolkodni is


Jól megfigyeltem ezt az alakot, mert miért ne? Megtehetem és különben is sokat bántottak már ezek a fehér köpenyesek, ő is egy közülük, ráadásul valami furcsa betegséget is hordoz magában. Figyelem ahogy a nővérekkel társalog, az ő tartásuk is nyugodt, nem izgatottak, nem idegeskednek, ezért apránként érzem, hogy megnyugszom. De akkor is ő egy fehér köpenyes! Dr. Kóla, ez  érdekes név, kóstoltam már de nem ízlett. Kiköptem, csípte a buborék a torkomat. Nem is értem, hogy miért adnak ilyet mindenkinek, én utálom. Ráadásul, barna! Vagy fekete! Semmiféle barna vagy fekete folyékony ihatónak tűnő valami nem lehet finom! Egyszerűen nem és kész. Szóval, összezavart a neve, hogy járhat két lábon, és miért Kóla a neve? Megvakartam a fejemet és tanácstalanul pillantottam rá.
- Baj? - ráztam meg a fejemet kíváncsian. Sokszor hallom ezt a szót, és mindig akkor ha rólam van szó, vagy velem kapcsolatos dologról. - Leon nem baj, Leon… ügyes, csak… bánt…ják, nem szeret. - böktem ki nehezen forgó nyelvvel. Fájt a fenekem és ösztönösen nyúltam megvakarni, hogy hátha úgy kiszedhetem. Tettem egy lépést oldalra és a mágneses falamhoz léptem, tele volt betűkkel, szerettem mert amellett hogy színesek voltak a betűim szavakat rakhattam ki, volt hogy magamtól találtam ki néhányat, de azok többnyire értelmetlenek voltak ezért Gus szokott segíteni ebben. Halottam hogy egyszer azt mondják, hogy egy bölcsödés szintjén van az értelmi szintem azóta egyfolytában erről kérdezgettem Gust, hogy mit jelent ez, de azt hiszem hogy vannak dolgok amikre ő sem tudja a választ. Vagy… lehet, hogy csak nem akarja elmondani? Kezdtem megtanulni, hogy ha van amire nem akarok válaszol akkor azt nem kell elmondanom. Nálunk nem volt ilyen, igazából nem is beszéltünk ilyen sokat mint ezen az új helyen. Minden egyértelmű volt ott, itt semmi sem az. Épp csak megnéztem a táblámat, de aztán azonnal visszapillantottam a köpenyesre.
- Kóla, segít… kifullánkozni? - tudok én úgy is beszélni ahogy ő, meg akarom mutatni, hogy én is vagyok olyan jó mint ők, sőt! Én tudom hogy hogyan kell túlélni az esőerdőben, ők nem! De itt? Ha nem lenne mellettem Ő, és Gus azt hiszem csúnyán elhasalnék, ezt hallottam valakitől, de én nem akartam elhasalni, mert az fáj, beverném sok mindenemet, noha tudom jól, hogy jól viselném hiszen erős vagyok. De itt utálom ha fullánkoznak és próbálnak rángatni ide-oda. Ms Lawrence? Ő… tényleg, de tényleg hiába mondanám neki ,hogy nem szeretek itt lenni, hogy akkor ha legalább ő is olyan csapat tag, mint az esőerdei társaim, akkor vigyen magához haza, de az nem jó, mert nekem fe-lü-gye-let kell. Be akarom bizonyítani, hogy ügyes vagyok, hogy okos, és megy nekem fekvőügyelet nélkül is de valahogy nem akarja elhinni. Pedig igyekszem. Sokszor gondolkodom el azon, hogy mivel érdemeltem ki azt, hogy ezt, ezeket a dolgokat csinálják velem. De sosem tudok rájönni.
Figyeltem ahogy a nővérek eltűntek és azt is,hogy velem maradt Kóla.
- Te, Kóla én Leon. - álltam meg tőle nem messze.Lássuk, tanultam illedelmes leckét, és ha két férfi találkozik akkor kezet kell fogniuk egymással. Nem értettem,hogy miért próbálgatjuk ezt Gussal, de most talán jól jött ez a tudásom. Ráadásul így megtapinthatom, megérinthetem és megnézhetem magamnak, hogy milyen a keze, hideg, vagy vizes, vagy mindkettő, vagy meleg, vagy erős, vagy gyenge? Mindezekre rá lehetett jönni ebből az érintésből, és előszeretettel alkalmaztam ezt a hímeknél, valamiért nem szabadott a nőstényeknek előbb nyújtani a kezemet, mint azt ők tennék. Na ezt még nem értem, legalábbis megpróbálta elmagyarázni Gus, de nem láttam az összefüggést. Eleinte mindenkivel kezet akartam fogni amikor ezt tanultuk, de utána már a magyarázat után csak a férfiakkal, a nőkkel nem. De miért baj ez? Ha valaki érdekel ahhoz odamegyek, megérintem, és leülök mellé és kész. Ennyi.
Nem kell túlkomplikálni.
Eközben a nővérek betolták a kis fém asztalon a fertőtlenítőt, és a kötszereket, valamint a varró tűt ha az is kellene, Leon ágya mellé tolták a kellékeket.
- Itt van minden, amit kért Dr. Cole. -  a nővér nem ment messzire, hátha segítség kell, hiszen ismerte Leont, tudta hogy mennyire izgő-mozgó.
- Tudja doktor úr, olyan mint egy gyerek, nehezen lehet egy helyben látni. Csak menne és menne, már majdnem minden helyet bejárt. Nagyon kíváncsi. Bár a múltkor elrontotta a kávégépünket… Viszont a nővére fedezte a károkat. - lendült bele a mesélésbe az egyik nővér, én pedig csak figyeltem.  Engem nem zavart, hogy bármelyikük is így lát, tudták hogy eleinte alig akartam ruhát viselni. Közelebb sétáltam az ágyhoz és megnéztem hogy mik hevernek a fém asztalkán. Az ágyamon támaszkodtam és néhány pillanatnyi gondolkodás után elővettem a szeretoszkópomat és a nyakamba akasztottam. Én is orvos vagyok! Nem kell nekem segítség! Papírokat is tudok írni!
Nézzük! Úgy szokták csinálni, hogy fülbe rakják, majd oda teszik hallgatni ahol baj van. Na már most, nekem a fenekemnél van a bajom, ezért megfordultam, meglepően könnyen, amin mindig csodálkoznak egyesek, és elkezdtem hallgatni, hogy hallok e valamit a fullánk felől. Hát semmit nem hallottam! Nem zizegett és nem is motoszkált, csak szúrt! Tovább rakosgattam magamon a tappancsot hehe, tetszik ám ez a szó, mert olyan… jópofa. Nekem lábam van, és az állatoknak van tappancsa, de nem ám mindegyiknek. Például a sziiii-szááának vagy a kuttyááának ezeket az állatokat láttam már a könyveimben, jópofák. De nem akarok sziszát, mert azok veszélyesek, voltak az erdőben, és laktak is nálunk és hatalmas karmaik vannak, és fáj a karmolásuk.
Ezután a tappancsomat végig vezettem a csípőmre, egyre jobb! Kezdtem ám a hangokat hallani! Bhu! Ezt nem hiszem el! Értetlenkedve pillantottam Kólára, majd a tappancsra és a lábam közti szőrös rész fölé, a ha-sam-ra húztam a hallgatózót. Békák vannak a hasamba!!! Tovább húztam keresztbe a hasam felett a szeretoszkópomat és elgondolkodva hallgatóztam.
°Békák vannak a hasamba! Azt… ki kell szedni őket gyorsan!°- mutogattam kétségbeesetten. Mi lesz velük odabent?!
°De, előbb fullánkozz ki! El fogok vérezni, és akkor… többet nem ébredek fel!°
Megvannak nálam is az elsőbbségi szempontok, ha folyik a vérem akkor tudom hogy nem ébredek fel ha elfolyik, és nem akartam így járni. Nagyon reméltem, hogy ez a Kóla nevű orvos tényleg segíteni fog.
°Van fényes botom azzal csinálok neked napot, hogy jobban láss?°-még szép, nekem is az az érdekem, hogy segítsek neki ha már tényleg segíteni fog.Ha eddig a fenekemnél matattam, akkor ha ő is ott fog, szerintem fájni fog, ugyan úgy, de ez nem zavart, annál jobban féltem attól, hogy elfolyik a vérem.




Zene: So Wath

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Feb. 15, 2016 3:26 pm Keletkezett az írás



Leonard and Hayden
 





Soha nem szerette, vagy csak igyekezett elkerülni azokat a munkatársait, kik a nevük és a kórház társadalmi ranglétráján előkelő helyet elfoglaló személyük miatt, fokozottan nagy embernek hiszik és gondolják magukat miközben nem is foglalkoznak valójában a betegeikkel és munkatársaikkal. Se a testi se a lelki se pedig a mentális jóllétükről nem gondoskodnak, egyszerűen csak döngetik a mellüket miközben élvezik a kitüntetett figyelmet amit nekik szentelnek.
Márpedig napjainak talán egyik legnagyobb problémája az, hogy túl sok ilyet ismer és nem csak a szakorvosok, főorvosok körében de így a rezidenseknél is, akik csak azzal, hogy végre évet léptek vagy elnyerték egy-egy szakorvos elismerését s bizalmát, máris az Atya Úristennek képzelik magukat, pedig szó se róla, ott van még a tojáshéj a seggükön amit csak hosszú-hosszú tanulással és kemény, megfeszített munkatempóval fognak tudni onnan levakarni.
Hayden joggal lehet az ilyenekre, hát... ha nem is mérges de a megszokottnál fújósabb, hisz míg ők egymás farvizén evezgetnek és vidám vigyorral veregetik meg a saját vállukat a kitüntetett figyelemért, addig ő kemény munka árán van ott, ahol mind ezt úgy, hogy nyugodtan mondhatja, soha nem volt a szakorvosok és rezidensek kedvence, hisz mindig is jó érzéke volt az emberekhez és az orvosláshoz, így minden beteg akivel találkozott őt akarta a kezelőorvosának, vele akart beszélni amit mindenki szúrós szemmel nézett. Mindig tudta a megoldásokat s ha véletlenül tanácstalan volt mert épp ilyen beteggel még nem volt dolga, akkor is utána nézett és elővette a jókora orvosi szakkönyveket, lexikonokat, hogy tanulhasson belőle épp így  hibáiból is. Nem kérdőjelezte meg a felettesei véleményét, egyszerűen csak kifejtette a sajátját aztán vagy bevált vagy nem. A lényeg a sorok között rejtőzik tehát, minden orvos ellenszenve ellenére - amiért farmer gyerekként ilyen messzire jutott anélkül, hogy akár csak egyszer is megfingatták volna - megtette a magáét, megküzdött a démonaival és az őt hátráltatókkal, s most elsők között állhat egyenes háttal, akik nagy eséllyel léphetnek át a jól kikövezett és kitaposott ösvényükre amit biztos áhítattal vihetnek végig és szakorvosként fogadhatják a betegeiket még hosszú-hosszú éveken át.
Halkan, ércesen köszörüli meg a torkát, majd egyszerűen csak megrázza a fejét a következő kérdésre, miszerint hívjanak-e másik vagy még egy orvost a nővérek, mert talán nincs Hayden túl jó bőrben ahhoz, hogy egyedül kezelni tudja ezt a nehezen kiismerhető és kezelhető teremtést. Nem elég szerencsétlen nővéreknek a tény, hogy nem jó Hayden lába, ezért is a sántítás, de még a szeme alatti karikák is olyanok, mint a távolban gyülekező fekete felhők melyek baljóslatú időt sejtetnek.
- Most senki nem fog bántani téged, Leon. Ígérem, hogy nem bántanak - biztatja a férfit miközben int a nővéreknek, hogy ha gondolják, elhagyhatják a helyiséget. Lehet, hogy eddig úgy érezte, hogy jó ha itt vannak, viszont most már késznek érzi magát ahhoz, hogy egyedül is megbirkózzon a férfi hirtelen természetével és a nehezen érthető kommunikációs módjával. Nem megy még neki teljesen a beszéd és nagy valószínűséggel jó ideig komoly fejfájást fog okozni mindenkinek ezen a téren, viszont próbálkozik és ez jó!
Mikor a nővérek szétszaladnak, Leon máris a kezét nyújtja felé, ő pedig halvány mosollyal lép közelebb a maga ismerős, nem túl erős de nyilvánvalóan látható bicegésével, majd megragadja a kezét, hogy mint férfi a férfival kezet rázhassanak. Lehet, hogy épp nincs elemében, ettől függetlenül a kézfogása még mindig épp oly' határozott mint lenni szokott. Annak ellenére határozottak és dolgosak a kezei, hogy leginkább egy örökösen ecsetet szorongató festő vagy egy zongorista kezei lehetnének ezek már csak az ápoltságát és az ujjainak hosszúságát illetően is. A fene se gondolná, hogy ezek a mancsok annak idején napi több mint órában lovakat csutakoltak, ganéjoztak vagy épp szénabálákat dobáltak a teherautókra, most pedig fertőtlenítőben, emberekben és sebekben turkálnak mikor csak szükségeltetik.
Ahogy meghallja újonnan kapott nevét, szórakozottan felnevet s egy pillanatra minden fájdalma és gondja megszűnik létezni.
- Kóla? Na nem bánom, akkor legyek mától Kóla. Örvendek, Leon - biccent mellé, ám ahogy megjelenik a nővér egy asztalnyi csörgő, zizgő "szerszámmal", hátrébb lép, hogy vehessen rájuk egy pillantást s mintha egy szép csendélet lenne előtte csak elmosolyodik.
- Köszönöm - mikor pedig ismét szóba kerül Leon, kíváncsi tekintettel pillant a mellette álló, nálánál sokkal alacsonyabb nőre - nem baj. Menjen amíg kedve van hozzá. Majd ha elfárad, leül. A húgom négy éves koráig egy lépést se tett meg. Erre csak azt mondták, hogy nem megy mert nincs hova mennie. Szóval had menjen, majd megunja. Amúgy megértem szegényt. Én is belebolondulnék, ha behoznak az esőerdőből ahol nagy valószínűséggel egész nap csak mentem és mentem volna, mászkáltam volna fel alá, most pedig egy háromszor három méteres szobában kell ücsörögnöm. Javaslom ezt ne tagadják meg tőle a későbbiekben se. Túlmozgásos? Az a jó... gondoljon csak azokra a felfekvésesekre akiket fürdetni kell - igen, előtte is megjelennek a fekélyek, hólyagok és felszakadt bőr, nem véletlenül vág egy kelletlen, fájdalmas grimaszt, de inkább tereli is a témát csak, hogy szegény nővérke se érezze magát rosszul.
- Egy szóval ha menne hát menjen, ha elég jól szót értünk valószínűleg még az udvarra is kiviszem, amennyiben nem fog megutálni a tű eltávolítása miatt. Úgyhogy köszönöm, de most már elleszünk ketten is - biccent a nő felé aki hasonlóképpen tesz majd elindul az ajtó felé, hogy magára hagyhassa őket.
Épp csak két pillanat telik el a nővér távozása között, míg ő maga is a háta mögé pillant a záródó ajtóra, majd ismét a férfi felé fordul, de az már sztetoszkóppal a fülében a saját hasát hallgatja, meglehetősen vicces arckifejezéssel, mely Haydenből is előrángat egy szórakozott grimaszt. Szemöldökei a homlokába költöznek, szeme sarkában megjelenik az aprócska, de alig észrevehető ránc mely a sűrű mosolygására utal. És ezzel együtt görbül már a szája is ami egészen egy visszafogott vigyorig szélesedik.
- Azok nem békák, Leon. A gyomrod és a beleid dolgoznak. Vagy szimplán éhes vagy, de ezt könnyen orvosolhatjuk és el fog múlni - mutogatja ugyan azzal a lelkesedéssel, mint eleinte, majd megközelíti a férfit - de ezt előbb tegyük le jó? Le kell feküdnöd ahhoz, hogy jobban megnézhessem - biccent az ágya felé, ám még mielőtt eleget tenne a kérésének, elővesz a fém asztalka aljából egy halványzöld nejlonos lepedőt, hogy ha esetleg vérezni kezdene, akkor ne az ágyneműje legyen koszos és maszatos, hanem az.
- Köszönöm de nézd, van itt Nap. Ez majd segít, hogy láthassak, neked csak el kell lazulnod. Na de szedjük ki azt a fullánkot - a jelnyelvet követően int egyet az ágy felé - lefekszel az oldaladra? Erre az oldaladra - mutat végig a sajátján is, hogy ezzel jelezze, mit kell csinálnia.
Ha eleget tesz a kérésének és lefekszik, ő máris felhúzza mindkét kezére a két zöld kesztyűt, hogy megelőzze a fertőzés lehetőségét és különben is... szabály kesztyűt húzni, s mivel annak idején sűrűn történt olyan eset, hogy az orvosok megszúrták a kezüket a nagy igyekezet közben, ezek valami meglehetősen spéci kesztyűnek számítanak, melyeken nem hatol át olyan egyszerűen a tű.
- Nézd csak! - guggol le mellé, hogy megmutathassa neki a kis fújós dezodorra emlékeztető tartályt - ez érzéstelenítő. Ráfogom fújni a fenekedre, pont a sebre. Hideg lesz és először picit csípni is fog, de aztán elzsibbaszt. Olyan lesz, mintha... hangyák mászkálnának rajtad. És ha hat, nem fogod érezni, mikor a fullánkot piszkálom. Megbízol bennem? - minden egyes elmutogatott szó mellé kimondja a szavakat is, hátha ez is hozzásegíti ahhoz, hogy memorizálni tudja a képet és a jelentést. Azt, hogy miként kell mondani azt, hogy seb vagy épp mit jelent a mutogatott "hideg" szóval is kimondva.
- Óvatos leszek, de nem lesz teljesen fájdalommentes, ugye megérted? - nem fél attól, hogy esetleg kap egy maflást ha megérzi, hogy tényleg csíp, mikor kihúzza a tűt a húsából, de mindennek megvan az esélye. Abban pedig szinte teljesen biztos, hogy felfogja mit fog csinálni és mi a menete, ráadásul úgy véli, hogy kint a vadonban ennél veszélyesebb sérüléseket is túlélt már. Egy kis tűt kihúzni belőle még nem a világ vége, ráadásul a hideg, zsibbasztó spray is segíteni fog abban, hogy minél gyorsabban eltudja távolítani azt, amit a kedves doki beledöfött ennek a szerencsétlen férfinek a hátsójába.
Mint elején is említett volt, nem szeret belekontárkodni mások munkájába és betegeinek ellátásába, viszont most lesz egy-két keresetlen szava a dokihoz, ha itt végez.
- Szóval? Kezdhetem?... - néz bele a férfi szemeibe kérdőn, de bizalmat sugárzón. Azt szeretné, ha megbízna benne és őszintén reméli, hogy ebből a szempontból eredményes is lesz.





Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 7:40 pm Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Hayden & Leon
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Miss you so much! - karakter, aki még hiányzik
» Részegen, ki visz majd haza?! - Hayden&Tom
» Zoya and Hayden (SMS)

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: