You’re cold and hot, devil

Like a midsummer rain shower

A sebész nem válogatott. A sebész azért szerezte meg a hosszú évek alatt tudását, hogy aztán kivétel nélkül megcselekedje, amit megkövetelt tőle a diagnózis. Mindegy volt, hogy undort szült-e a pillanat, vagy elutasította a módszert, nem kedvelte az eljárást személyes indíttatásból, vagy kevésbé preferált gyógyszert íratott fel a páciens. Mert a sebész nem érzett.  
A sebész nem emocionális lény. Csak egy jól működő szerkezet, amibe megfelelő információhányadot tápláltak, s két tökéletesen működő kezet kötöttek oldalára, hogy a szike úgy simuljon bele, mint lágyfolyású víz medrébe.
A sebész nem állt úgy egy tíz éves teste felett, mintha nem látta volna súlyos helyzetének előzményét. Nem látott volna még testet senyvedni hasonló kín terhe alatt, nem tudta volna kezeléstől megfosztott kimenetelét egy vese kilökődésének.
A sebész nem lehetett önző.

– Tizenhármas, referáljon.
Színtelen hangon utasítottam a rezidenst, miközben tenyeremet beleáztattam a fiatal gyermek homlokán gyöngyöző verítékbe.
– Erica Rochester. Tíz éves. Nyolc hete kapott új vesét. A vesék ritka örökletes betegsége miatt, a polycisztás vesebetegség miatt volt szüksége a transzplantációra. Specifikus kezelést nem kapott. Az orvos neve ismeretlen, az átültetést nem kórházban végezték el.  A kilökődési reakcióra tegnap este figyelt fel az édesanyja. A láza tartósan magas. Ma délután hozták be.
– Mit vétettek a műtét során?
Mélységes csend. A helyiségben egyedül a gyermek reszketését lehetett hallani, ahogy zihál még álmában is. Homlokába hullott nedves tincsét a hátrafogott hajzuhatag közé fésültem érintésemmel.
– Kivették a beteg vesét.
Nem, még véletlenül sem a félkörben állók szájából érkezett a válasz. Együtt izzadtak a kis beteggel.
– Ez a szervezetre még nagyobb megerőltetést gyakorolt. Már több mint harminc éve nincs szükség rá, az új beavatkozási módszerek miatt, hogy eltávolítsák a működésképtelen szervet, mert az betokosodik. Ez alól csak a gennyes, daganatos szerv képezhet kivételt. Megértették? Adjanak neki szteroid tartalmú készítményt, kezdjék el a nyolchete esedékes kilökődés gátlók adagolását. És tartsák életben, amíg idehívják dr. Woodwardot. Maga, négyes, megszerzi a transzplantációkor kitöltött papírok. A föld alól is előkeríti, hogy kitől kapta a vesét!
Nem rájuk haragudtam. Kivételesen teljesen hidegen hagyott a nyomomban járó, oktalan hadsereg. Hanem az az érzés, ami átmosta az agyamat, ahogy meghallottam Erica Rochester vércsoportjának enyémmel való egyezését, az időpontot és a tizenkét órán belül elérhető pozíciót, ahová Rhys Higgs átszállíthatta baloldali vesémet, hogy egy tízéves gyermeknek adományozza. Ahogy a gyengébbik nem tagjai képesek voltak megérezni ismeretlen gyermekük jelenlétét a helyiségben, az anyai ösztönökből merítve képességüket, úgy én is felismertem az oldalamat átjáró hasogatást, mely ragaszkodott az idegen testben agonizáló szövethez.
A papírok nélkül is tudtam, hogy az elveszített szervem ott feküdt előttem, az idegen testbe ékelve.
– Az eset dr. Woodwardé. Adja ide azt a szart. Adja már ide, vagy kitekerem a semmirekellő kézfejét a helyéről – erőszakosan téptem ki rezidensem markából a kartotékot, s a felvett beteg neve mellé beírt kezelőorvost, vagyis magamat, türelmetlenül satíroztam át többször, keményen a golyóstoll végével. Tettem én rá, hogy átszakadtak a lapok, vagy kifogyott a toll, mire belekarcoltam a formanyomtatványba dr. James Woodward nevét.
Egy perccel sem bírtam tovább a kínt.
A morfium fájdalomcsillapító hatásán túl, ott volt az elmúlt néhány hét, melyben élénk fantáziám szüleményei hazavágták józan és reális eszemet.
Ahogy menekültem a folyosón, még mindig hallani véltem, hogyan sír görcsösen vesém, csontos börtönéből.

A helyzet otthonom mélyén sem változott. Egy újabb adag morfiumot követően, két pohár vodkával öblítettem le porladozó torkomat. Testem égett. Ráadásul annyit piszkáltam a nyolc hete gyógyuló varratokat az oldalamon, hogy sikerült felsértenem a bőrt és vért serkenteni.
A hányinger üldözött a fürdőszobáig.
Kizártam a külvilágot. A telefonomat szándékomban állt lehúzni a wc-ben, a redőnyöket megbontani, s azzal teljes sötétségbe vonni otthonomat, majd bezárni a bejárati ajtót és ne keress táblát akasztani a csengőre.
Egyelőre azonban sikerült annyira megsemmisíteni érzékelő receptoraimat, hogy az sem zavart, hogy arcomat a wc-ülőke peremén pihentettem. Tökéletesen ráláttam a szemközti tükörben senyvedő önmagamra. Bassza meg, még bedrogozva is jól néztem ki! Kócosan, elmaszatolt rúzzsal, megbontott ruházatban, meztelen combokkal, egy vesével.
Érzékeim a bolondjárt járatták velem. Érzéketlenné zsibbadó ujjaim balomon, hasfalamon pihentek. A falitükörből látni véltem, ahogy elmerítettem a húsban ujjamat. Gonosz tréfát űző agyam beteges ideája volt, hogy belülről csiklandozom bőrömet. Nevetni kezdtem. Mit sem fogtam fel a külvilágból, míg ott feküdtem a földön, élvezve, hogy a hideg csempe lehűti dühtől tobzódó izmaimat, az erekben a vérrel együtt száguldó, tapintható őrületet.
Törölközőbe csavarva, immár másfél óra elteltével, fájdalmasan lüktető fejjel, de legalább tusfürdő illatúan képes voltam leereszteni a lakás minden egyes redőnyét, hogy utána a sötétben tapogatózzak. Bántotta a szememet a fény. És inkább szenvedtem volna combnyaktörést, minthogy figyeltem volna, hogyan ülnek meg a galambok a nappali széles ablaka előtt.
Magatehetetlenségembe süllyedve sem bírtam felfogni, hogy a vesém ott hevert tőlem egy karnyújtásnyira, s én nem téptem ki azt helyéről, hogy aztán önnön magamnak visszavarrjam a helyére.
Egy másik mocskos vére járt már a szervben. Hozzátartozott a szövet. Az övé volt. S én mit sem tehettem.
A mulya gondolatok percről percre mélyebbre hatoltak türelmem testében. Képes lettem volna megölni a gyereket, hogy visszaszerezzem a vesémet? Hogy én egész legyek?
Vagy minden félelemmel vegyül gyűlölet Rhys Higgsnek szólt?

Nem volt nehéz állást szerezni egy olyan kórházban, ahol mindennapos szükség van sebészekre, pláne nem Ausztrália egyik legnépesebb városában. Még csak könyörögni sem kellett, kapcsolat is volt az igazgatósággal, hamis papírokra pedig nem kellett fecsérelnem az időt.
Ez nem Rockhampton volt, ahol az a kis r*banc végig kürtölte az orvosi negyedet, hogy akarata ellenére meg**tam a sürgősségi osztály egyik félreeső kezelőjében. Itt nem kellett attól tartanom, hogy valaki majd felismer és a rossz hírekre apellálva majd elbocsájt új munkakörömből, amit egyelőre a friss, ropogós papírok jelentettek ujjaim között.
A St. Clairebe könnyű szerrel épültem be, és elhagyva a főorvos irodáját, még mindig volt időm arra, hogy bevárjam a parkolónál Dr. Cairnst, legutóbbi alanyomat, akiből egészséges vesét sikerült eltávolítanom. A nőt, aki még a lehetetlent is túlélte, és akinek már rég a föld alatt kellett volna aszalódnia. Felfoghatatlan volt, hogyan fért ennyi spiritusz, erő és tartás ebbe a nőbe.
Egyszerre tiszteltem és utáltam, mert a nőstények azon ritka darabját képviselte, akire még én is azt mondhattam, hogy hm, ez azért már megér egy éjszakát. És ha még a küllemét is belevesszük, akkor kettőt.
Miközben a volán mögött kicsit lejjebb húzódva, ám kényelmes tartásban figyeltem az autója körül motoszkáló nőt, azon töprengtem, hogy vajon hogy a f*sba élte túl a sivagati körülményeket, a rovarok támadását, az éhes keselyűk és vérszomjas krokodilok hadát. Nem szabadott volna életben maradnia, ott kellett volna megrohadnia, ahol hagytam. Erre még most is itt szambázott, alig nyolc héttel a történtek után úgy, mintha mi sem történt volna. A kis r*banc, csak nehezítette a dolgomat.
Még szerencse, hogy élvezettel követtem nyomon mindennapjait.
Amikor meghallottam felbúgni járművének motorját, megropogtatva nyakamat, kicsit megtekergettem a fejem, majd magam is adtam a gyújtásnak, és tisztes távolból követni kezdtem járművét. Hagytam, hogy bevágjanak elénk, nem számított, hogy egy vagy két autó is elválaszt Tőle, hisz tudtam, hová tart. Néhány nappal korábban már volt szerencsém lenyomozni a címét, csak véletlen, hogy az első találkozást erre az estére tartogattam.
A szomszéd utcasarok környékén parkoltam le, szemben az emeletes luxusépülettel, melyben mindennapjait tengethette Maya. Megtehette, elismert volt a szakmájában, degeszre kereshette magát szakorvosként és talán több lóvét látott egyszerre, mint én.
A p*csába is, kellett nekem egy ilyen kurva kéró!
Ezért persze meg kellett dolgoznom és továbbra sem hagyhattam figyelmen kívül azt, hogy végeznem kell a nővel, aki túl sokat tudott. Nem kockáztathattunk, a fejét követelték vagy a szívét, bármelyiket is, mellékelt fotóval, hogy lássák, valóban a csajhoz tartozik.
A munkát nem datáltam többre fél óránál, készültem is, hisz a hátsó ülésen már ott hevert az a kis hátizsák, amelyben előkészítettem a vékony kötelet, a szikét és egy fűrészt. Oldalamra egy vadászkést is felerősítettem, anélkül már sehová nem mentem, hisz nekem is akadtak hódolóim, akik készséggel belecsókoltak volna a s*ggembe.
Lassú mozdulatokkal bújtattam a sötét kesztyűt ujjaimra, majd alaposan szemügyre vettem a terepet, hogy van-e mozgás a környéken, járják-e fánkzabáló zsernyákok a terepet, szív-e hörgőrpit valami smasszer a túloldalon.
Miután úgy véltem , tökéletes az időzítés és valószínűleg már Maya is a pirítósán nyammogott, kiszálltam az autóból, vállamra kaptam a hátizsákot és komótos léptekkel – mintha csak a környéken laknék-  célba vettem a házat.
A főbejárat helyett a szeméttárolót vettem célba, mert ott többnyire a legtöbb épületnél mindig nyitva felejtették az ajtókat. Próba szerencse alapon ezért először itt próbálkoztam, és így legyen ötösöm a lottón, hisz a zár kinyílt, én pedig oldalról ügyesen be tudtam surranni az épületbe.
Felfelé gyalog tettem meg az utat, minden lépcsőfokot érintett talpam, mire felértem a hatodikra, Maya Cairns lábtörlőjéhez.
Ha tudta volna, hogy én jövök, talán nem Welcome feliratú szőnyeget dob ki, hanem egy Itt a rendőrség vagy Takarodj, te állat szöveget. Mivel azonban ezek közül egyik sem szerepelt, és amúgy sem voltam egy elijeszthető figura, némi fülelést követően, a jól begyakorolt zárfeltörési trükköket bevetve, óvatosan nyomtam le a kilincset.
Odabent egy kellemes félhomályban úszó, hangulatos nappali fogadott üresen, tisztán. A falakon fotók lógtak, a polcokon csecsebecsék és kismillió könyv sorakozott élére állítva. A konyhapultra nézve nem fogadott se meleg tej, se vacsora, csak a fürdőből hallatszódott a víz csobogása.
Fekete sporttáskámat nyugodtan ejtettem le a konyhakőre, ezt biztosan nem hallhatta meg a víz csobogásától.
Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy rányitok és pucérságában lepem meg, de még Maya is érdemelt annyit, hogy viseljen valami szövetet, mielőtt túlvilágra küldöm.
Egy ideig még ténferegtem a lakásában, hogy meglássam, kinek az életét lopom el örökre.
Benyitottam a helyiségekbe, – kivétel ez alól a fürdőszoba – lecsekkoltam két hálóhelyiséget, egy gardróbfélét , majd újra a nappaliban kötöttem ki, ami kényelmével csalogatott.
Basszus, már hetek óta nem volt alkalmam felbontani egy sört és megnézni valami szart a tévében, csak úgy. A hely aktuális lett volna, és talán morbid, de megfordult a fejemben, hogy mielőtt végzek Cairnsel, egy kicsit még eldiskurálgatunk a közös múltunkról.
Lekapcsoltam a nappali fényeit, kényelembe helyeztem magam az egyik fotelben és így vártam a nőt.
Néhány perccel később hallottam, hogy már nem csobog a víz, és láttam, hogy a távolabbi fények is elhalnak. Füleltem, hogy merre járhat, és amikor úgy éreztem, hogy már egész közel jár, a mellettem ácsorgó lámpa kapcsolójáért nyúltam.
- Szép estét, Maya! – Rideg mosoly villant ajkamon, miközben felgyújtottam a villanyt és megláthatta valómat nappalijának közepén.
- Rég láttalak, már azt hittem, hogy a kukacok zabáltak fel. De ami azt illeti, egész jó formában vagy. – És igen, pillantásommal végig faltam egész testét – már ami látszott a törölköző alól – és rettentően meg voltam elégedve a nővel.
Ez a szuka még most is kurva jól nézett ki, sokkal jobban, mint ahogy legutóbb láttam.
- Már nem is üdvözölsz? – Még szélesebb mosollyal tártam szét karjaimat, de pillantásommal minden mozdulatát nyomon követtem, és egy percre sem tévesztettem Őt szem elől.

You’re cold and hot, devil

Like a midsummer rain shower

A konyhapultot kerestem. A szürke füstös mintázatú fehér márványt, amelyen ott hagytam a tömény alkoholt és a poharamat. Már percek óta csettintgettem elégedetlenül nyelvemmel, amiért lépten-nyomon belebotlottam valamibe, itt volt az ideje végre leöblíteni a türelmetlenséget.
Ahelyett azonban, hogy frottírral takart felsőtestem a pulton hasalt volna végig, az egymás mellett, katonásan felsorakoztatott, három rusztikus bárszékre nehezedtem rá, s csak a levegőt markolásztam a vízpárától gyöngyöző kecses üvegnyak helyett. Reménytelenül emelkedtem volna fel, de belezuhantam a végső stádiumú letargiába.
Már inni sem volt kedvem, s ahogy elhagyott súlyom alatt megingott a szék, elkapott a pillanatnyi félelem, dühödt könnyek férkőztek át szemhéjaim közén. Ha láttam volna a berendezési tárgyakat, nem küzdöm le a rombolás iránt éledt vágyat, engedek az agresszív klisének.
Percekig csak álltam a konyha közepén, emésztve a kórház történéseit. Míg talpam komfortérzete a helyén volt a rideg csempe padló tetejében toporogva, csak erőt gyűjtöttem. A mély légvételeken át érkező sötétből, a magányból, a gondolatok szétcincált mivoltából, a lakásom alaprajzából és a benne szétszórt bútorok mentén vezető ösvény ismeretéből, mely a testes kanapéhoz vezetett a nappali origójában.
Egyre többször jutottam vissza a józanon is élhetőnek titulált feltételezéshez, miszerint könnyű szerrel vettem volna semmibe a fiatal gyermek életét, csak, hogy sajátomat ismét élhetővé tegyem. Nem számított volna a fejletlen arckezdemény, a szemekben ülő könnyesre rimánkodott tudatlanság, a görcsösen szorító kezekből áradó félelem vagy a testet eláztató fájdalmas lázverejték, mert minden perccel jobban éreztem, hogy a téboly kerülgetett az el nem követett tulajdon-visszavételtől.
Ő tehetett róla, hogy ormótlan vágás húzódik az oldalamon, ő tehetett róla, hogy nekem hetekig tartó tortúrát kellett átélnem, ő tehetett róla, hogy rettegtem az utcán átsuhanó árnyakat, a vállamnak ütköző idegen testeket, az ismeretlen hangon elsuttogott megszólításokat, a kósza érintéseket, a meggondolatlan szórakozottságot, a kifejezéstelen és céltalan beszédet, a féloldalra borult, hamiskás mimikát, a riasztóan fölém magasodó gesztuscsaládot, a csomagolt meglepetéseket, az eltunyult bolyongást, vagy csak önmagamat léha könnyűvérem miatt.
Ő tehetett róla.
Mert könnyebb volt a beteg testet hibáztatni, ami felett fogott szakmai tudásom és fizikai erőm fölénye, mint egy érett testű, éretlen érzelmi központtal rendelkező bestiát, akinek már a gondolata is iszonytató bélyegként lebegett felettem.
Elvett tőlem mindent, amivel a csendben önmagam nyugalma voltam. Amitől a pihenés pihentető lett volna. Könnyebb volt gyarlón, gyengeségemből fakadón egy gyermeket hibáztatni, mint elérni a valódi gyötrelmet okozót, aki ellen gyáva gyűlöletem is kevés lett volna.
Az álmokat ő szülte, a félelmet ő ébresztette, a nyugtalanságot egyre csiholta öntudatlanul fel-felbukkanó valója. Már nem voltak szabadok gondolataim. Kelepcéjébe estem az átokfajzatnak.
Bárhogy hitegettem magam, hogy az ajtó nem mozdult ki keretéből, a redőnyök biztosította sötét révületben nem gyúlt fény, s nem hallottam egy másik ember ziháló légvételét a célként kitűzött ülőgarnitúra tetejéből, még az alkohol és fájdalomcsillapítón át is ott ült a fantomfájdalom vesém tájékán a felismerésből fakadón.
Rhys Higgs a lakásomban ült.
A hirtelen jövő zavar, mi meztelenségemből fakadt, meg a hiányosan takaró törölköző anyagából, nem múlt, míg nem rögzítettem magamban, hogy kevésbé kiszolgáltatottan sem lennék mellette nagyobb biztonságban.
Az ásító félhomályban hátraléptem. Már jól láttam a pult kontúrját, s én nem voltam rest félelmemben beesni a magasított gólyalábakon álló székek és a pultlapja közé, csak, hogy csalóka érzékeimen erőt véve eltüntessem a szemétláda vadállatot a látóteremből.
Méterek választottak el tőle. Még méterek. Mégis úgy éreztem, mintha már most csapdájában lennék két karjának. Túl sokszor éreztem magam körül azt a két izomköteget, mely nem kímélte sem csontjaimat, sem izmaimat.
Meg fog ölni – tudatosítottam magamban a rettegést. Esedékes lett volna, hogy megöljön. Meg kellett volna döglenem abban a kurva sivatagban, hogy berekeszthessem ezt a bordákat szétfeszítő reszketést. Bassza meg, hogy újra itt volt és kísértett. Ez az ő játéka volt, s én voltam az elszenvedője minden feltevésének. Ha tévedett, csak nekem fájt. Ha sikeres volt, akkor sem meríthettem belőle megbocsájtást.
Kiutat kutató hektikus tekintetem fegyvert ért. Gyenge próbálkozás volt. De minden félelmem és akaratom benne rejlett a zöld almákban, melyek egy lakberendező precizitásával és szépérzékével lettek az üvegtálba sorjázva. A markomba illő almatesteket egyesével kapdostam fel.
– Nem tudom, hogyan kerültél ide. De mindegy is. Mert ha mire kettőt számolok és te még ott ülsz a kanapémon, fogdosva a lámpámat, akkor felhívom a rendőrséget és felnyomlak, Higgs. Bevitetlek. Téged és az egész bűnbandát. Elmondom, hogy mit tettél velem két hónapja. Elmondom, hogy a szervkereskedelmeteknek hány ember látta kárát. Hányukkal végeztél barbár módon, mint egy hentes. Te szemétláda. Azonnal tűnj el a lakásomból!
A magamra erőltetett magabízás elszállt, amint ráébredtem, hogy már az alatt kitöri helyéről karomat, hogy csak felveszi a rendőrség központi irodájában ülő koordinátor. És akkor még a bejelentést sem tettem meg. Csak ostobán hagytam, hogy kiszolgáltatott legyek a telefonnal kezemben, s ő közelebb férkőzve hozzám tönkre tegyen.
– Nem akarlak látni!
Az almák közül túl sok csúszott ki kezemből a padlóra, s míg a megmaradtak fele nem találta el, addig a felé repülők lába előtt hullottak le.
Nem tagadhattam meg az érzéseimet. Hogy már az öngyilkosság gondolata kerülgetett, csakhogy ne jussak kezére a véres kezű fenevadnak.
Az almák kifogytak, a lehetőségem, hogy harcoljak ellene, szertefoszlott. Egyetlen mentsváramnak a pultot tartottam, melynek háta mögé húzódtam. Akár órákig is kerülgethetjük majd egymást körülötte, s mielőtt rájönne, hogy a tetején is átvetődhet, hogy bezárja a kettőnk között tátongó méteres távolságot, hazaér a húgom és így már valamelyikünknek lesz ideje a rendőrséget riasztani.
– Pénzt akarsz? Vagy a hallgatásomat? Megkapod mind a kettőt… de menj el. Menj el az otthonomból, menj el a városból, az országból, a kontinensről. Ne kísérts felettem állandóan, mert nem bírok miattad élni, Higgs! Láttalak… már a múlt héten is láttalak, hogy itt keringtél. Engem kerestél? Megtaláltál. Élek. És van pénzem… nagyon sok pénzem, Higgs. Bármennyit kaphatsz, ha eltakarodsz végre innen. Csak menj el!
Hisztérikusan távolodtam a konyha mögötti folyosó irányába. Ha lekapcsolja a villanyt, tudtam, hogy mindennek vége lesz. Így nem maradhattam vele egy helyiségben. Nem várhattam ölbe tett kézzel, hogy kárt tegyen bennem.
Neki iramodtam a folyosónak. Futva szedtem lépteimet a sötétben, hogy eltűnjek szeme elől, s megbújva a gardróbban a ruhák között, elveszítse nyomomat.

Az ismét gyenge fénybe boruló szobában nem csak Ő láthatott meg engem, amint kényelmesen terültem el talán egyik legkedvesebb fotelében, bitorolva mindennapi helyét, a biztonságot nyújtó otthon közepét.
A félhomály láthatóvá tette előttem csokoládészín tekintetét, ami ezúttal eléggé párásodott, mintha csak monszun után lépett volna elő egy sűrű dzsungelből. A friss tusfürdő illata körbelengte a helyiséget, izgatóan hatott az édesen gyümölcsös illat, de a félelem, ami ott ült azokban a szemekben, és minden egyes mozdulatában, az leírhatatlan bizsergéssel szántott végig gerincem mentén.
A tudat, hogy tőlem fél és retteg, hogy már a jelenlétem is hátrálásra készteti, rideg mosolyt képzett vékony ajkaimon. Maya Cairns volt addigi áldozataim legékesebb példánya, s ezt mi sem bizonyította jobban, mint bombasztikus formája, amit az a frottír anyag választott el tőlem.
- Hiányoztál, meg sem ölelsz? – Még jobban szélesedett arcomon a vigyor, ahogy felemelkedtem az ülőalkalmatosságról és széttártam feketébe bújtatott karjaimat. A csaj ijedtében máris beesett a konyhapult mögé, pedig egyetlen lépést se tettem még felé.
- Maya, Maya..- Csettintettem a nyelvemmel, miközben rosszallóan ráztam meg a fejemet és lassú léptekkel megkerültem az előttem elterülő dohányzóasztalt, így megközelítve a védekezésként funkcionáló konyhabútort.
Újból feltűnő alakja és a műanyag gyümölcsök után kapkodó kezei nevetésre ingereltek, jóízűen röhögtem fel, mikor Cairns nevetségesen almákkal próbálkozott. Némelyik még érte is a lábam szárát, bakancsom orrát, ám egyik sem okozott kínzó fájdalmat, vagy sarkallt arra, hogy elhagyjam otthonát. Mi több, izgatott a frottír alól elő-előbukkanó comb, kerekded formáinak felvillanó félkör alakja.
- Hűha, most barnafoltos lett a gatyám , ahogy a zsarukat említetted. – Imitálva a félelmet, ujjaimat néhány pillanatra a szám elé kaptam, mintha csak félelemmel teli körömrágásos folyamatot mutatnék be. Nevetséges, és lassan már szánalmas volt az ordas k*rva próbálkozása, aki ennél sokkal erősebben viselkedett ott, abban a büdös pöcegödörben, teljes testi erejét felhasználva ellenem.
- Elmondod nekik, mikor? Mielőtt kivágom a májukat, vagy miközben dolgozom a beleik közt? Netán utána? – Nem hatott meg a fenyegetése, beteges mosoly szökött arcomra, amihez párosultak alapvetően hozzám tartozó, dühös vonásaim. Pedig abszolút nem voltam mérges, még csak meg sem fordult a fejemben, hogy őrjöngésben törjön elő a vadállat belőlem.
A távolságot lépésről lépésre csökkentettem kettőnk között és beérve a fal és konyhapult közé már fölöslegessé vált az addig oly tökéletesen praktizáló, méregdrága konyhapult.
- Azzal ott nem fogsz felhívni senkit. – Kissé megemelve szemöldökeimet, pillantásommal a kezében nyugvó, hófehér telefonkészülékre pillantottam, majd annak tartozékát egy hirtelen mozdulattal téptem ki a falból és hajítottam távolabb. Ha belehallgatott a készülékbe, csak a folyamatosan búgó, hibajelző csengetést hallhatta.
- De kereshetünk egy másik telefont is, adjam oda az enyémet? Keressük meg a húgodét? – Pofátlan vigyorral fúrtam tekintetem a csokoládébarna szemekbe, hogy érezze, mindent tudok róla már, és bármit is akar, én minden egyes lépéssel előtte leszek. Nem tagadom, jól esett egy kicsit túráztatni a ketyegőjét, hogy már ne csak az elfogyasztott piamennyiségtől legyen hányingere, hanem azért is, mert nem tudhatja, mit műveltem a másik kis k*rvával. Nyilván semmit, de akár felkoncolva is lehetne valamelyik helyiségben, fennakadt szemekkel.
- Sz*r ügy, de ez nem a kívánságműsor, hogy eldöntöd, mit akarsz és mit nem. Én sem akarok itt lenni, lenne jobb dolgom is, tudod? Már hetek óta kinéztem egy színes tévét, tudod azt a szélesvásznút, ami neked is van. Jó lenne már megnézni egy meccset, néhány hideg sör társaságában. De nekem itt kell most lennem, mert neked volt pofád túlélni a sivatagot. Ne érts félre, nem haragszom, tulajdonképp élvezem veled az együttlétet, csak érted. Kinek van kedve kétszer felvágni ugyanazt a testet? - Érdeklődve vontam fel szemöldökeimet, és tártam szét karjaimat, mintha a munkaügyi hivatalban állnék és panaszolnám, hogy nem fizetnek meg rendesen. Maya persze csak nem így élhette meg közeledő alakomat, hisz még mindig éreztem félelmét, mely kirajzolódott vonásain, és szinte vibrált a tekintetében.
- Na, van még alma vagy most jön valami más is? – Vigyorogva hergeltem, szinte bújtogattam a p*csát, hogy kapjon fel egy konyhakést és azzal rontson nekem, mert akkor legalább lett volna néhány izzasztó pillanatom. Így azonban az egész bébiszitterkedésnek tűnt.
- Pénzt? Nem, kapok én eleget érted, ne aggódj. Most nagyjából annyit érsz, mint legutóbb az a mexikói drogdíler, de nem ez számít. Én nem hagyok magam után életet, fizethetnél bármennyit, sz*arom le a pénzed. – Nem tudom, mit gondolt, hogy majd meg tud vásárolni? Nem azért jártam a nyomában már hetek óta, hogy aprópénzre cseréljem. Kizárt. Ezt a vadat nem ereszthettem.
Még egy lépéssel közelebb értem. Pillantásom a törölközőre futott, ami alól egyenletes gyorsasággal fel-le emelkedett mellkasa. Tekintetem újra végig gusztálta a frottírba csavart női testet, ami ezúttal nem taszított el, sokkal inkább vonzott. A p*csába is, túl jól nézett ki ahhoz, hogy csak úgy a fejébe vágjam azt a pult sarkában kiszemelt konyhabárdot.
- Hízelgőek a szavaid, komolyan, annyira szívbemarkoló, hogy Te napok óta miattam nem alszol…de lesz*rom. - Kesztyűbe bújtatott ujjaimat látványosan csúsztattam övcsatomra és szemtelen vigyorral fúrtam tekintetem a nő tekintetébe, miközben elkezdtem kicsatolni bújtatójából a bőrszíjat.
Maya hirtelen startolt el addigi pihenőjéről, meglepően gyorsan kezdett futni, ám tudtam, hogy a bejárati ajtó zárva és hacsak nem akar a hatodik emeleti párkányon egyensúlyozni, akkor ma estére teljes egészében a foglyom marad.
Éppen ezért, nem sürgetett semmi, hogy magam is részt vegyek a fogócskában és meggondolatlanul utána rohanjak, hogy netán kigáncsoljon és hátulról, vadmacska módjára vesse rám magát. Nem, én ki akartam élvezni ezt az estét, ha már lőttek a meccsnek.
- Mayácska, merre vagy? – Behízelgőnek tűnő hangon becézgetve indultam a keresésére, de ezzel inkább csak az volt a célom, hogy még jobban ráhozzam a frászt és még inkább miattam kalapáljon bordái között a szív.
Övcsatomat kihúzva nadrágomból, fémes fejét lassan húztam végig a folyosóra felszerelt radiátoron, hogy hallja közeledésemet.
- Merre vagy? Előlem nem bújhatsz el. – Irányát követve nem lehetett túl sok választása, a fürdőszoba, és hálószobája lehetett csak mentsvára.
Először a fürdőszobába nyitottam be, odabent azonban nem véltem felfedezni alakját, így tovább álltam és a következő radiátorhoz érve, ismét végig kocogtattam a vasfogakat, csak hogy érezze szeretetem és törődésemet.
A hálószobába érve, felkapcsoltam a villanyt és látva, hogy minden redőny tökéletes takarást biztosít, már nem is állt szándékomban lekapcsolni azt.
- Hol lehetsz? Hm? – Elsőként az ajtó mögé pillantottam be, azután az ágy alá lestem, de kiszúrva a szoba hatalmas gardróbszekrényét, már sejtettem, hol lapulhat.
- Hát-hát, hol is lehetsz…- Elsétálva a szekrény előtt, megálltam egy pillanatra és csak vártam. Füleltem a csöndben, hogy vajon hallom-e félelemmel teli légvételeit, reszketését a szekrény mélyéről.
Kiélveztem minden pillanatot, majd hirtelen rántottam szét a gardróbszekrény ajtaját és két kézzel kaptam az ott lapuló nő után.
- Eleget szórakoztunk már, térjünk a lényegre. – Ujjaim köré csavarva a haját, erőteljesen vonszolni kezdtem, kifelé a szekrényből, és ha kell, még testi erőmet is bevetettem azért, hogy kiráncigáljam a szekrényből azt a kis k*rvát.
Ha sikerült kirángatnom, felé másztam, térdeimmel satuba fogtam ficánkoló combjait, kezeimmel erőteljesen szorítottam csuklóit a földre és az övemmel próbáltam körbeszorítani a csuklóit, hogy utána már egy kézzel is könnyedén leszoríthassam végtagjait.
- Hadd lássam a művemet. – Ha sikerült a korábbi művelet, egyik felszabadult kezemmel leráncigáltam róla a frottírt és szemügyre vettem előttem heverő, meztelen testét.
- Ki végzett ilyen trehány munkát. – Simítottam végig ujjaimmal a sebet, majd pillantásom az előttem heverő halmokra fókuszált. Ágyékom lüktetett, hogy érezhessem testét, amit eddig mindig oly mohón védett előlem. Ajkaimmal neki estem halmainak, miközben szabad kezemmel szétfeszíteni próbáltam combjait, hogy ágyékom az öléhez döngölhessem.
- Az enyém leszel, Maya. – Nyakára áttérve fülébe lihegtem a szavakat, miközben próbáltam legyűrni védekező próbálkozásait.

You’re cold and hot, devil

Like a midsummer rain shower

Gyér légvételek zabálták tüdőmet. Égett a rekeszizom, s mélyén ott szúrt a kínkeserves fájdalom. Ordított a rettegés, kapaszkodott a bordák létrafokán a remény, s fülembe lihegett a múlt. Nyála fröcsögött, s én reszketve undorodtam tőle. Szavakat susmogott, s nekem tűrnöm kellett. Oly sokszor tette meg, hogy forró nyelvének tollhegyes végét ott éreztem kontúrt varrni futtában fülcimpán kecsesen ívelt vonalán. Lehelete száraz volt. Forró és szárad. Belőlem akart felfrissülést előcitálni az átdolgozott éjszakák közepén, mélyen eltemetkezni, majd eltaszítani.
S ahogy idegeim kíméletlenül dolgoztak, hogy miként lettem volna képes ezt feledni vele kapcsolatban, a szikár meztelenségét, melynek gondolata is cafatokra szaggatta erőtlen valómat, tudtam, hogy azaz öv a derekára rögzített farmeréből nem játszi szórakozottságból kígyózott elő.
Talán az életemért menekültem abban a pillanatban. A szerveimre éhező bestia vágyát nem csillapította pénzem fejét felvető híre. S ha még nem is érintett, már érezni véltem, ahogy a csontok megroppantak, a nyáltermelés redukálódott, s mellkasom nehezéke is több mázsasúlyúra hízott.
Futottam, amennyire illuminálttá ivott lábaim vittek a rövidbe szabott folyosó parkettájára lefektetett csíkszőnyegen. Már éreztem a célt. A tizennegyedik lépés után valami roppant. Hogy az adrenalintól érzéketlen bokám volt-e az ajtó előtt elbicsaklott rossz mozdulattól, amit lábujjhegyen kívántam megtenni előzetesen elejtett társaihoz hasonlóan, vagy csak a parketta, aminek összecsókolózó szélei engedtek a szorításból, hosszú percekig közönnyel konstatáltam, mint az elmúlt néhány percet, melyben még magányom társaságát élveztem.
Nem érzékeim játszották csúfos szerepüket az élveteg színdarabban. Rhys ott volt a konyhában, vagy talán már közelebb. Hallottam, ahogy a nadrág övé fémcsatja végigszalad a radiátor foghíjas hátán. Sértette fülemet a zaj. Mintha csontot fűrészeltek volna karomban, villával rajzoltak volna az üres tányér aljába, hungarocell nyöszörgő testét sértették volna pengével, úgy iszonyodtam a törékeny csendet ezer szilánkra hasító durva zajforrástól.
Egyre közelebb ért, s én még mindig a vaksötét gardrób közepén álltam, várva, hogy elmúljon a gyomromat veszett kutya habitusával szaggató iszonyat.
Léptem egyet. Fülemben őrülten pulzáló szívem rettegésében is felfigyeltem rá, meztelen talpam, milyen hangosan borzolta fel a padlószőnyeg szálait. Megfagytam. Rhys már a második radiátornál tartott. Méterek választották őt el kiszolgáltatottságomtól. Én voltam a férfi számára a svédasztal, mitől még a fogadást megelőzően elvették az éles késeket, melyekkel a zsúfolt teremben véletlen sérülés okozója lehetett volna az étkező.
Egyre lüktetett bennem fenyegetése.
A tény, hogy innen már nem volt menekvés, még zaklatottabbá tett. Emlékezetből pozícionáltam magam. Elvétve a szekrényajtót, könyököm neki verődött.
Még egy kanyar és már itt is lesz.
Kárt fog tenni bennem. S én üvölteni fogok, ahogy majd a torkomon kifér. Akkor nyelvemet vágja, torkomra szorul belező kése és én belefulladok saját könnyeimbe.
Nem fog aggódni értem, vagy a hófehér berendezési tárgyakért. Végezni fog velem.
Esetlenül kapkodva vetettem be magam a két oldalról megközelíthető ruhasor közé, remélve, hogy a hosszú télikabátok eltakarják vékony lábaimat, s elnyomják zaklatott légvételeim nyomát. Futnom kellett volna tovább, nem hagyni, hogy rám találjon. A remény és a hit sem mentett meg tőle. Naiv voltam, hogy azt hittem, Rhys Higgs soha nem játszott bújócskát gyermekként.
Egy ilyen állat is volt gyerek. Velejéig romlott gyerek.
Egyre kisebbre húztam össze magam. Bakancsának orra egészen közel ért hozzám. Elhúzta a gardrób ajtaját, s ahogy elemelte lábát a földtől, testemnek ütközött. Combomba vájt a lekerekített bőrorr.
Nem sikíthattam fel. Időt akartam nyerni magamnak, hogy tovább gusztáljam a gondolatot, hogy perceken belül rám talál és végez velem.
Visszanyeltem az életemért küzdő félelem mímelte sikoltást.
Visszanyeltem az elmúló életemért kibuggyanó, sirató, sós cseppeket.
Míg én mozgásának neszét szomjaztam, ő már döntött. Hirtelen rántással ragadott ki a gyermetegen biztonságosnak hitt helyemről. Engedékenyen bukott át ajkamon az eddig konokul elharapott üvöltés. Megráztam a háztömböt. S talán elégedetlenkedést keltettem a szomszédokban, panasz siettetett köszönéseket várhattam volna, ha még valaha kijutok ebből a helyiségből, megvetést és csendháborításért járó feljelentés előzetes feljelentését. De a ház lakói nem a cselekedeteikről voltak híresek. Vénségükre naphosszat morogtak, pletykáltak, de elviselték volna, ha a fülük hallatára végez velem Higgs.
Fogságba esett testem minden porcikája fegyverért epekedett. Bármit használtam volna, s nem kis erőbedobással, ha bármi esetleg még érte volna markomat.
Nem volt időm gondolkodni. Csak a fájdalmat éreztem, mely a hajhagymákból szivárgott ki, s a tarkómtól lefelé csordogálva a gerincembe hasított.
– Vedd le rólam az undorító, gyilkos kezedet! Engedj el Higgs! Engedd el a hajam! Áááááá – hosszúnak tűnt az út, míg kizuhantam karjai közül, s elértem a padlót. A lapockám lüktetőn bénította meg légzésemet. Az ágylábának zuhanva, nem ficánkoltam. Csak reménykedtem, hogy a férfi kegyetlen utóélete csak a morfiumnak.
Akkor azonban újra éreztem.
A törölközőért nyúlt. S már mit sem tehettem, hogy teljes egészében lássa testemet, a rettegett bőröv fogta össze karjaimat fejem fölött. Hiába szöktem volna tőle a világ másik végébe, ha megbélyegezte sietségemet a közelsége.
A hétköznapi reflexeim közé égett a félelem, míg mellette senyvedtem. Neveltetés kérdése volt. S ez a szörnyeteg emberi roncsot faragott belőlem.
– Ne nyúlj hozzám!
Testem elégedetlenül vonaglott. Érintése csípett, égetett, szúrt. De nem tudtam harcolni ellene. Görcsösen lekötötte figyelmemet, ahogy megérintette a heget, ami még mindig vöröslött. Nem lett testem ékessége, s ha még egyszer fürdőruhát akarnék magamra venni, akkor előtte meglátogatnám a plasztikai sebészetet. De mit sem számítottak a gyarló külsőségek, mikor a fölöttem térdeplő férfi szándékai nem nyújtóztak tovább a jelennél.
Bármikor véget érthetett.
– Mit művelsz? – elgyengülése villámcsapásként érintett. Minden figyelmeztető jel nélkül vette birtokba a feszülő, pőre bőrt melleimen. A hideg rázott tőle, ahogy sercegő borostája megkarcolta meztelenségemet. Ágyékának dúvada combomhoz ért.
Sikítottam.
Minden erő felhalmozódott végtagjaimban, hogy egy utolsó próbát tegyek. Mikor ajkait elemelte mellkasomtól, s már csak oldalamat szorították ujjai, megkötözött kezeimet megfeszítve, súlyos fegyverként sújtottam le velük.
Állának ütköző végtagjaim zsibbadva hullottak hasfalamra. Már nem használtam őket. Jeges félelem tépett, amiért még nem szédült le rólam. Felhúzott lábammal térdeltem ágyékon, ha értem. Minden tettem a menekülést szolgálta.
Annyira ingatagon jártam, hogy már a harmadik lépés után egyensúlyt vesztetten zuhantam térdre a padlóm. Egymáshoz kötözött karjaim visszafogtak. Nem bírtam már felállni. Véresre kaparta a durva padlószőnyeg a térdemet. De ez sem érdekelt. Nem akartam hátra nézni.
Nem mertem hátra nézni, mert tudtam, hogy ott lesz. Hogy kezet emel rám, gerincen rúg, megkínoz és én üvölteni fogok.
– Ezt az örömet nem adom meg neked. Soha… soha… soha…
Kántáltam őrült módon, s egyre hajszoltam magam térden csoszogva az ajtó felé. Maszatosra sírt arcomra ragadtak tincseim. Alig láttam valamit a külvilágból. A lendület túl nagy volt a küszöbön. Óvatlan voltam, s elbuktam. A földön feküdve, már nem volt, aki megmentsen, aki felemeljen.
Kétségbeesett sikoltásom és őrülten kapálózó lábaim voltak az egyetlenek, melyek valamelyest védtek tőle. De egyébként? Még a tévéállványon álló lámpákat sem értem el, hogy azzal rohanjak neki.
Elvesztem. S ez a tény visszavonhatatlanul torkát vágta a jövőbe vetett bizalmamnak.
– Bármelyik férfinek előbb adnám oda magam, mint neked. Egy hadsereg is végigmehet rajtam, egyszerre. De amíg én élek, te, nem nyúlsz hozzám. Te rohadt szemétláda vadállat!
Ha csak egy kicsit is közelebb ért, próbálkozott, s arca közelebb került hozzám a kelleténél, minden nőiességemet háttérbe szorítva arcon köptem.

Élveztem minden egyes pillanatát félelmének, kellemes borzongással töltött el az általam okozott zaj, s annak a tudata, hogy ezzel valószínűleg piszkosul ráhoztam a frászt és valószínűleg ott rezel a nő, reszkető térdei összeütköznek, miközben igyekszik elfojtani sikolyát.
Pedig micsoda nő, micsoda test! Kívánatos, döfködni való, olyan igazi forma, ami arra lett kitalálva, hogy alaposan megdolgozzam. Már azóta vágytam, mióta összetalálkoztam Vele abban a bárban. Annyira kihívó volt és érzéki, könnyedén játszott a szavakkal, pillantása, mosolya és mozdulatai is csak arról árulkodtak, hogy kíván és azt akarja, felpróbáljam Őt azon az éjszakán. Akkor persze nem ez volt a cél, sokkal fontosabb dolgoknak kellett eleget tennem, de azóta is dühített, hogy akárhányszor próbálkoztam, Ő minden egyes alkalommal visszautasított. Tiltakozott, hadakozott ellenem, amíg még volt erő a szukában. Aztán, több hét fogvatartott idő után már nem kívántam összeaszalódott testét. De most…ez az illat, a feszes bőr, mintha mi sem történt volna Vele, úgy sugárzott. Leszámítva kisírt szemeit.
Kívántam, és kedvem támadt elszórakozni Vele, ha már volt olyan pofátlan dög, hogy túlélte azt a lepra helyet, ahol hagytam. Ha ilyen erő volt benne, ekkora túlélési vágy és ilyen ösztönök, egész biztos, hogy tüzes lehetett az ágyban. Az a falatnyi frottír pedig nem sokat takart belőle, én pedig mindent látni akartam.
- Sikíts csak te kis k****a, majd mindjárt megkapod, aztán sikoltozhatsz. – Ajkaimra vigyor ékelődött, ahogy erővel ráncigáltam ki a hajánál fogva, és letepertem magam előtt a földre. A ri***c kiabálhatott, vergődhetett, az se akadályozott meg abban, hogy végre megkapjam a testét.
Olyan erővel szorítottam csuklóit és vágtam azokat a padlóhoz, hogy talán újabb sikoly tört fel ajkain, de nem érdekelt. A fölöslegessé vált törölköző anyagát hirtelen rántottam le testéről, s élvezettel estem neki bronzbarna bőrének.
- Fogd be a pofád , hiába sikítozol, senki nem fog megmenteni. – Köptem arcába a szavakat, majd ajkaimmal újra lecsaptam meztelen testére.
Ágyékom már lüktetett, keményen feszült combjának. Ujjaim alatt akartam érezni bársonyos bőrét, és nem voltam rest végig simítani fedetlen combjain, miközben ajkaimmal halmait faltam. Élvezettel és mohón estem neki testének, így nem számítottam ütésre sem, ami miatt egy pillanatra meg is tántorodtam.
- Ne ellenkezz! – El akartam kapni karjait, akkor ért a térde, amivel sikerült némiképp érintenie tomboló ágyékomat.
- A k***a életbe, te r**dt k**va. – Nyögtem fel a fájdalomtól és térdre rogyva hajoltam előre, majd öklömet a földhöz csapkodva próbáltam levezetni a fájdalmat. Mindez egy-két percig tarthatott, mire újra felegyenesedtem, s dúvad tekintetem a nőre emeltem.
Tetszett. Mindennek ellenére tetszett és izgatott, és még mindig tombolt bennem a vágy, hogy az enyém legyen.
- Nem menekülhetsz előlem Maya, és most az enyém leszel! – Látva, hogy lassan elérné az ajtó küszöbét, nem tétlenkedtem tovább. Sietve kaptam utána, ujjaimmal rámarkoltam kecses bokáira és erővel rántottam vissza a szobába.
Nem érdekelt, ha fáj neki, ha a rövid szőnyeg agyon dörzsöli a testét, ez mind nem számított. Két kézzel kaptam utána, lábait összeszorítva mellkasomhoz fogtam, karommal testét megemeltem egy pillanatra és a hátára fektettem.
- De meg adod, meg fogod adni! – Őrülten vágyakozó pillantásom a tekintetébe fúrtam, további ficánkolása és rugdosása azonban még nagyobb erőt vett igénybe részemről. Nem volt könnyű dolgom vele, hisz mindezek után még mindig szabadulni próbált. Küzdött, harcolt és sikoltozott.
- Kussolj már – Bal kezemmel előre nyúlva erősen szorítottam meg állát, miközben jobbommal egy földön heverő ruhadarab után nyúltam. Ekkor ért arcomon a köpése, ami csak még jobban felhergelt.
- Azt hiszed, ettől majd meghátrálok? – Továbbra is állát szorítottam, miközben jobbommal letöröltem arcomról nyálát, majd két kézzel megragadva az ágyékomhoz próbáltam rántani fejét.
- Áuhh, küzdesz te szajha! – Újabb rúgása talált be gyomrom környékén, ezért erővel ütöttem fejét a padlóhoz.
- Kussolsz. – Fölötte elnyúlva egy ruhadarabért nyúltam, majd az anyagot a szájába próbáltam tömni , és ha kellett, akkor erőszakkal nyitottam szét azokat a dús ajkakat.
- Még mindig ficánkolsz? – Ha újra hátrálni próbált, lábai után kapva ismét magam elé rántottam testét, ezúttal azonban már nem adtam meg neki az esélyt, hogy újra menekülni próbáljon.
- Legyen durván, ha ezt akarod. – Azzal egy birkózó mozdulattal fordítottam testén, karjait teste alá rántottam és a hátára erőszakolva súlyomat, arcát és testét a földhöz szorítottam.
Még mindig kapálózott, de már az sem érdekelt, ha combon talált a rúgásával. Felülkerekedve a fájdalmon, elmémre teljes ború telepedett, előtört belőlem az ösztönlény, meg akartam kapni a nőt.
Combom segítségével szétfeszítettem lábait, karommal alányúlva felfelé rántottam csípőjét, majd mögé mászva testem szinte ráesett, ahogy újra próbáltam visszaszorítani felsőtestét a padlóhoz.
- Ajánlom, hogy ne ficánkolj, mert neked fog fájni. – Suttogtam a fülébe, ahogy egyik karommal a hátára nehezedtem. Szabad kezemmel gyorsan oldottam ki farmeromat, s újra szétfeszítve combjait, erőteljes mozdulattal vettem birtokba a testét.
Már nem érdekelt, hogy ficánkol-e alattam, újabb és újabb lökéssel adtam tudtára, hogy Ő már az én szajhám és azt fogja tenni, amit én akarok. Ráerőszakoltam magamat, s átadtam magam az élvezetnek, nem törődve azzal, hogy mindezt a nő élvezte-e vagy sem.
Fülébe nyögtem minden egyes mozzanatnál, s addig préseltem testét ilyen mohón a talajhoz, míg saját vágyaimat ki nem elégítettem.
- Ne mond, hogy nem élvezed. – Lihegtem az utolsó lökéseknél, nyelvem a nyakán lévő illatos bőrt kényeztette, miközben tenyeremmel végig simítottam a hátán. Végül mélyről tört fel belőlem az állatias vágy beteljesedte, s elfúlt nyögéssel robbantam ölébe.
- Élsz még? – Lefordulva testéről hátrébb húzódtam , és bakancsommal billentettem fenekéről a hátára.
- Hol van a cigid? – Túrtam ujjaimmal izzadságtól nedves tincseimbe, majd gatyám után, hogy azt visszaigazítsam a helyére.

You’re cold and hot, devil

Like a midsummer rain shower

Az életem abba a hitbe rángatott, hogy a társadalom a huszonegyedik század pirkadatán, már megtűri az emancipációra ébredt öntudatú nőket soraiban, hogy a szavazati jog nem csupán a látszat volt a tömeghisztéria leküzdésére, hogy a vélemény elfért az éterben, hogy a nő a férfihez meghasonulva egyenrangú élőlényként hasznosabbnak bizonyult az emberiség számára, hogy a nemi erőszakot a megfelelő eszközökkel üldözték.
De akkor Rhys Higgs átlépte a magam köré épített élet-ház magasított küszöbét, felbontotta a zárak örökkévalóságot ígérő egységét, textilt szaggatott, üveget tört és fát tett esztétikailag csorbává. S én úgy éreztem, hogy hiába fogadtam be a kor eszméjét, ha tíz milliárd emberrel egy is szembe ment, aki képes volt erőt venni felettem, mintha nem lennék több, mint használati tárgy, mely véres rongy küllemét és morálját felöltve, előrángatva a durva anyagú farmer farzsebből, a verejtéket leitatni volt hivatott.  
Ő elég volt hozzá, hogy elhintse bennem a félelem gyúlékony porát. Hogy tönkre tegyen éjszakát és nappalt, társaságot és magányt, munkát és pihenést, nevetést és sírást. Tudtam, hogy többé nem menekülhetek tőle. Hogy többé nem lesz pillanat, melybe kártevő teste bele nem mártotta volna magát.
Lesz még pillanat? Lesz ezen az estűn kívül életem?
Elgyengült bennem a hit, hogy a fölöttem uralkodásra vágyó vadállat másodszorra is elhibázza akaratát.

Légvételem elfúlt. Körmeim pereme felszakadt, ahogy ragaszkodón martam a padlószőnyegbe. Bokámnál fogva kényszerített testem a padlóra zuhanva vált élettelenné. Állam csontos élét összenyalta a térdemből serkent vér, hogy újra be kellett járnom az útvonalat, hol szökni próbáltam.
A dac legyőzhetetlen hitt konoksága megtörni látszott bennem.
Az ellenkezésbe vetett erő legyűrte fizikai létemet. Itt húzták meg a határt izmaim és szerveim. Mintha ezer apró tűvel szúrták volna át mellkasomban, a bordák alatt húzódó rekeszizmot, úgy kaptam szívemhez. Fájt. Fuldokolva pulzált tovább. Ő is érezte, hogyan száguldottunk együtt vesztünkbe.
Fogva tartásom alatt, míg a semmi közepén felhúzott mészár-bölcsőben rothadtam, s néha már a receptorok és érzékelő idegek pusztulásával nem tudtam eldönteni, hogy a legyek eszik-e testemet, vagy önkéntelenül zavarom a nem létező átokfajzatokat elfonnyadt testemről, ilyenkor még rúgtam egyet. Ha Rhyst elkapta a fickós virtus, hogy fitogtassa karjainak félelmetes erejét, még volt bennem annyi, hogy megemeljem magam. A hónapok alatt fáradtam bele? Vagy a jelenléte gyakorolt rám bénító hatást?
Csak egy megfáradt, végkimerült test voltam.

– Azt hiszed, megadom magam? – köptem arcába a szavakat mély megvetéssel, miközben kezeim híján lábaim őrült tempóját kellett bevetnem, hogy némileg eltántorítsam tervétől. Egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy fordított pszichológiát alkalmazva, engedjek követelésének. Talán már régen elveszítette volna irányomba érdeklődését, ha az első alkalommal átengedem az uralmat törékeny porcikáim felett. Ennél azonban büszkébb voltam. S ha meg is lett volna a lehetőség a menekülésre egy erőszakos aktust követően, talán akkor sem nyugodtam volna bele, hogy egy másik ember szándékának eleget tegyek.
A nem szó nyelvemre égett. S gyakorta megesett, hogy akkor is az rohant ki számon, mikor meggondolatlanul válaszoltam, pedig nem is tartottam hamvában halt ideának a felvetést.
De Higgs mit várt tőlem? Hogy azt sikoltsam, hogy nem, ó, nem. Óóóó, hát nem!
Baszódj meg Higgs.
A szúrás engedett mellkasom környékén. Ismét rúgtam. S ezúttal látványos fájdalommal küszködött fölöttem. Valószínűleg a gyomorszájra sújtottam le. Elégedett voltam magammal, míg meg nem ragadott, hogy feldühödve ágyékának szorítsa arcomat.
– Bazd meg! Bazd meg! Bazd már meg magad Higgs!
Hevesen járó nyelvem elbicsaklott. A vékony anyagú sáltól nem tudtam szabadulni. Izomlázban égő nyelvem tehetetlenül vergődött börtönéből maradt néhány milliméterén.
A némaság sem akadályozott meg, hogy tovább üvöltsek. Nem voltam túl hangos, de a tetterőmről festett képet, így is zajosan reprezentáltam. A két szemgödörben felgyülemlett könnyben elmondhatatlan gyűlölet égett. De ő ezt nem látta. Mint egy próbababát a kirakatból elragadva, úgy kényszerített a hasamra. Éreztem, ahogy fölöttem térdepel. Gerincem vonalán tartotta durva tenyerét, s úgy préselt, mintha tudná, hogy még így is veszélyt jelentek rá. S milyen jól hitte. Az ereimben száguldó méregtől majd felrobbantam. Ki akartam tölteni rajta dühömet. Felszabadulásra váró kezeim, életre szóló sérüléseket hagytak volna testének felületén.
Volna.
Csak egy álom volt.
S mikor fenyegetőző szavain felülkerekedett a tettlegesség, s két combja közé került lábaimat és csípőmet már mozdítani sem bírtam, csak ujjaim maradtak, melyekkel belemarhattam derekamra nehezedő kézfejébe. Nem okoztam neki elegendő fájdalmat, hogy ne tegye meg. Hogy ne érezzem az elfúló lélegzet közben, ahogy kíméletlenül, egy vadállat ösztönéből cselekedve belém hatol.
A felszíni sérülések, az égető kín ölemben, a követelőző tempót diktáló idegen test bennem, eltörpült a megalázottság mellett.
Testem ellazult. Ahogy a szűzlányra parancsol rá az első szerető, úgy hagytam izmaimat lanyhán, félelem nélkül lihegni. Nem számított, hogy milyen erővel tett magáévá, hogy mekkora fájdalom járt át perceket követően is. Arcomat a padlóra fektettem. A ritmikusság, mellyel bőröm a durva anyagot dörzsölte, visszakézből osztotta a pofont. Könnyeim alatt a sérült bőr fájdalmasan égett.
Vége lesz? S ha vége lesz, majd szembe tudok nézni a tükörképemmel? Szükséges lesz-e még egyáltalán?
Tincseim, melyeket nem tépett markába, csatakosan arcomra ragadtak. Nem láttam a külvilágot. Nem is akartam. Az évhosszúságúnak tűnő aktus kivette belőlem az erőt a dachoz. Már nem is nyöszörögtem. A sírást igyekeztem csupán visszafogni, hogy ne fulladjak bele könnyeimbe. De nem mozdultam. Kedvére törhette testemet.
Fülembe ziháló légvételei rántottak csak minduntalan a valóságba. Csupán ebből tudtam, hogy ébren vagyok, s ez nem volt álom.
A lökések mérséklődtek. Azt mertem gondolni, pedig még közel sem volt vége. Durván sújtott le újra és újra, míg végül ki nem elégült. Felemésztett az idő, míg ő bennem kereste a boldogságát. Nehéz teste alatt, összekötözött kézfejeimet képtelen voltam mozdítani. Az izmok görcsös merevsége akkor sem engedett fel, mikor felemelkedett rólam, mert végzett.
Szavaira, ha tudtam volna, akkor sem adok választ. Gyűlöltem, hogy élt és létezett. S hogy mindezt velem egy légtérben tette. Az egyetlen reményfoltot a szédülés okozta éjszakai borúban, csak a lehetőség adta, hogy elenged.
Engedékenyen emeltem el magamtól karjaimat, hogy a túl erősen rászorított bőrtől megfoszthasson. A vérkeringés felserkent ujjaimban. Már nem fázott két kellemetlen helyzetbe hozott, fájó végtagom. A zsibbadás lassan ment ki vállaimból, s nyakam is engedett a beállt reakcióból. Biccentettem. Mert éltem. Sajnos, éltem.
Számból kihúztam a kendőt. Lassan, s mindeközben figyelve Rhys reakcióit. Nem értem magamhoz. Undorodtam attól a nőtől, akit használt ez a patkány farkának ürítéséhez. Csak azt a kést gusztáltam. Azt, amelyik olyan közel volt, s még akkor esett ki zsebéből, mikor az övvel küszködött csuklóim körül.
Szemem sarkából követtem Rhyst, ahogy visszaöltözik.
Magamat már ennyire sem tartottam. Ruhában sem lettem volna túlöltözve. Egyszer látott. Érintett és miközben elélvezett, minden pontom retinájába égett. Az ő szemében már csak meztelenül élek majd.
Ameddig élek.
– Mindjárt idehozom…
Mármint a cigarettát. Nem a belező kést. De ezt neki nem kellett tudnia. Lassan nyújtottam el kezemet, hogy ráfogjak a markolatra. Ujjaimmal tenyerembe igazítottam a vérrel itatott penge nyelét. S mintha valóban a nappaliba indulnék, úgy közelítettem meg Rhyst. Az utolsó pillanatban azonban elbotlottam. Kibicsaklott bokám nem tartotta testemet, s ahelyett, hogy a szívébe állítottam volna a pengét, csak combját találtam el. Mélyre hatolóan, hosszan szaggattam a húst, az inakat és az izmost lábában.
Ha belém rúgott, üvöltött, s most ő ellenkezett sértetten, hát hagytam magam.
Mindegy volt. Nekem már mindegy volt.
Az sem érdekelt, hogy az ujjaim közé szorult kés az én bőrömbe is belenyalt. Inkább magamba állítottam volna a kést, csakhogy ne ő fojthasson meg.

Élvezet szőtte mosoly húzódott meg ajkaimon, redőzte arcom halvány ráncait katonás sorrendbe, miközben kicsúsztam belőle, s mint egy végszóként, elengedve csípőjét, még rácsaptam egyet a fenekére.
- Ezért aztán fölösleges volt ellenkezned, de bevallom, így sokkal jobban élveztem. – Füléhez hajolva még belesúgtam az élvezettel teli szavakat, majd leoldottam karjairól a bőrszíjat, s csak ezután kezdtem visszarendezni ruházatomat.
A bokszer puha anyagát követte a farmer, minek gombjait egyenként pattintottam vissza helyükre, s közben hátamat az ágy szélének döntve, lábaimat magam elé nyújtva, még adtam néhány percet magamnak. Maya közben nem mozdult. Felbaszott, hogy még csak nem is nyög és életnek jelét sem látom rajta. Akkor billentettem meg bakancsom orrával, mire kegyeskedett bólintani szavaimra.
- Még élsz, látod, ezen van a hangsúly, még…- Rideg mosoly szökött ajkaimra, előttem összekuporodott testét figyeltem, pillantásom arcára kúszott, amit csapzott hajszálak takartak és nedves, sós cseppek itattak. Sírt, pedig még csak nem is voltam igazán durva, hisz ennyi erővel még akár ujjaim szoros bilincsét is élvezhette volna a torkán.
- Legutóbb jobban tiltakoztál. – Jegyeztem meg a nőnek, hisz eszembe jutottak próbálkozásaim, melyekkel minduntalan kudarcba fulladtam.
- Nem kell megjátszanod magad előttem, az első pillanattól kezdve rá akartál bukni a f****ra, fölösleges most ez a színjáték. -
Nikotinra szomjaztam, el akartam szívni egy cigit, kifújni a füstöt és élvezni az orgazmus utáni pillanatokat, megpihenni néhány percig, mielőtt hozzálátnék a feladatnak, amiért jöttem. Hogy eltegyem láb alól ezt a cafkát. De a fenébe is, sokkal jobban izgatott ez a kis játék, mint hogy azonnal megszabaduljak tőle.
Az utolsó gomb bepattintása után ujjaim a mellettem heverő bőrövre kúsztak, amit komótos, lassú mozdulatokkal bujtattam vissza a helyére, miután már nem volt szükségem efféle fenyítő eszközre. Megkaptam, amit akartam, talán még többet is annál, hisz Maya végül is, az enyém lett, az én játékszerem.
- Ezt már szeretem - Elmosolyodva figyeltem, hogyan engedelmeskedik a szajha egyetlen kérésemre, majd visszavezettem pillantásom az övemre, hogy a bőrszíj megfelelő lyukán szúrjam át a fémet, és pontosan a helyére igazítsam az ezüstös csatrészt.
- Ha ott is ennyire engedelmes lettél volna, akár még jóban is lehetnénk, besegíthetnél a műtéteknél és aztán ingyen kiélvezhetnéd a f***at. – Negédes mosollyal ecseteltem gondolataimat, azonban elkövettem egy ordas nagy hibát. Figyelmen kívül hagytam a nő mozdulatait, és megfeledkeztem arról, hogy mire lehet képes egy megalázott nő.
- Ááááh, hogy a ro***dt életbe, hogy b***nál meg. – Felordítva megrándultam, ahogy éreztem lábamba állni a vadászkést, szinte csontig hatolt a fájdalom, s pillanatok alatt vér itatta tócsa terült el a penge mentén.
Hirtelen kaptam oda mindkét kezemmel, hogy így fogjam le fájdalomtól rángatódzó végtagomat, majd újabb ökölcsapásokat mérve a szőnyegre, így próbáltam enyhíteni fájdalmamat.
- Te r***dt szuka, ki foglak nyírni. – Vicsorogtam arcába fájdalommal vegyült dühömmel, miközben elkapva hajszálait, erővel rántottam hátra a fejét, s szabad kezemmel kirántottam a combomba ékelődött, éles fegyvert.
- Szemet szemért, mi? Azt hiszed, hogy így működik? K***ra nem, itt csak én nyerhetek. – Szótagoltam arcába köpve a szavakat, majd vállába döftem a pengét, hogy érezze annak éles simogatását.
- Velem jössz. – Nem engedve a haját, felkászálódva a földről, magam után ráncigáltam a nőt, aki hacsak nem akarta végig nyalni a padlószőnyeget, akkor összeszedve minden erejét talpra állt, és úgy követett.
- Hol a táskám? – Bicegve meneteltem előrébb, még mindig vonszolva a nőt, amikor megláttam a konyhapult tövében ácsorgó, fekete hátizsákot.
- Vedd fel b**meg. – A kést kirántva vállából, torkához igazítottam, és addig mélyesztettem bőrébe, míg nem kapott a táska után.
- Hozod. – Tovább ráncigálva a nőt, erővel löktem rá az ebédlőasztalnál ácsorgó székre, s míg egyik karommal hátulról a torkánál fogva szorítottam, addig másik kezemmel előrángattam egy kötelet a táskából. Ha Maya menekülni próbált, tarkón vágtam a vadászkés nyelével, addig is nyerve néhány másodpercet magamnak, míg megkötözöm.
- Ébresztő. – Miután leellenőriztem a kötést, hogy kellően hátraszorítottam a karjait a szék támlájához, egy pofonnal sújtottam arcára, de csak amolyan ébresztő simítással, mert nem akartam tönkre vágni azt a gyönyörű pofiját, ami annyira tetszett.
A lábamból persze ömlött a vér, egyre nehezebben tudtam ráállni balomra, nem beszélve a piszkos fájdalomról, mi gyöngyöző kínokat szült homlokomra. Hazudnék, ha azt mondanám, nem voltam rosszul a vérveszteségtől, egy ilyen szúrás minden egészséges embert megviselt volna.
- P***ba, hogy ilyen mélyre vágtad. – Bosszúsan dobtam le magam egy pillanatra a vele szemközti fotelbe, hogy kinyújtott lábamra vethessek egy pillantást.
- Tudod, egész vicces az, hogy mikor már azt hinném, megtörtelek, akkor belém vágod a pengét. – Pillantásom a tekintetébe fúrtam, kíváncsian figyeltem íriszeit. Hihetetlen, micsoda erő lakozott ebben a nőben, aki még mindezek után képes volt bennem kárt tenni. Fájdalmat okozott bennem, ezzel pedig érzéseket váltott ki belőlem. Fájdalmat, amit már rég nem éreztem.
- Gondolom, most arra számítasz, hogy hamarosan végzek veled. Le merném fogadni, hogy azt várod, mikor adom meg a kegyelemdöfést. – Elvigyorodtam. Ebben a vigyorban persze volt épp elég fájdalom, ami szűnni nem akart. Ehhez képest a vállsebe semmiség lehetett, hisz direkt nem vájtam mélyre azt a pengét.
- Hol vannak a kötszereid? Hallod? Össze kell varrnom..- Felállva elkezdtem körbebicegni lakását, és ide-oda pillantottam, hogy felleljem orvosi eszközeit. Aközben bukkantam rá néhány fotóra a kandalló tetején, melyek előtt megállva, alaposan szemügyre vettem a képeket.
- Ki ez a két f*sz? Csak nem a barátaid? – Vigyorogva emeltem ujjaim közé a hármukról készült fotót és Maya előtt is meglobogtattam.
- Kollégák? Melyikükkel k**sz, hm? Ezzel? Netán a rőtszakállúval? – Késem hegyével egyik arcról a másikra köröztem, miközben egész közel emeltem a nő arca elé a fotót.
- Holnap akár be is mutathatsz nekik, mert hát…elfelejtettem mondani, hogy holnaptól már én is a kórházban dolgozom. Meglepetés kollegina, remélem örülsz. – Vigyorogva hajoltam egészen közel az arcához, hogy kiélvezzem dühös pillantását.
- Na halljam, hol az a k**va kötszer? – Ismét hajába kapva, erősen rántottam meg a fejét, ha nem akart volna készséggel a szolgálatomra lenni.

You’re cold and hot, devil

Like a midsummer rain shower

Átlagos péntek estének indult.
Eltompult érzékekkel, megfáradva magam mögött hagytam a kórházat, hogy magassarkú szandálba bújtatott lábfejeimen átszambázzak az úttest másik oldalára, törzshelyemet elfoglaljam a bárpultnál, s addig itassam hiúság mérges szépségétől és tehetségétől duzzadó májamat, míg kedvemre valóvá nem válik az egyetemista kisfiú is, akiről le kell húzni a vastagkeretes szemüveget, össze kell borzolni rőt tincseit, s meg kell nyitni az ereket ágyékának bolhacsípése felé.
Minden este azért ittam, hogy engedjek elvárásaimból. Hogy lejjebb adjak a férfimércéből, s változatos palettáról válasszak arra az éjszakára partnert. Hiszen a belépőknek már az első összeránduló arcizomjátéknál, a nevetésüknél, a pultosnál kikért italnál megvolt a helyük a mocskos gondolatú szeszélyeim által felállított tornasorban. Az átlag három pontot kapott. S lassan annyian kerültek a szűkös keretek közé szorított tartományba, hogy átcsúsztak a megfelelő, a jó, a kiváló és a szexisten kategóriákba. Pedig még mindig csak a középosztálybeli, elhízott férjek töltötték meg a gondolatban összegyűrt ágyneműs franciaágyamat.
Mint mondtam, az itallal elmaszatolódtak a kritériumok. Homályos látásom a mellkas duzzanatokra koncentrálódott. A kerekded adottságok híján fölém magasodó hímneműek kollektivista gyűjteménye mind megfelelőnek és kielégítőnek bizonyult arra az éjszakára.
Akkor azonban megnyílt az ég csatornája, a cirmos bárányfelhőn vakítón felvillanó felsőbb erő diadalittas vigyorának erejével terelte felém a FÉRFIT. A nagybetűs férfit. Megcsorbított önérzetemet, a később bemutatkozott Rhys Higgs tette ismét egészséges egésszé.
Tiszteletet parancsoló kiállásától az egész kocsma behúzta fülét-farkát. A rideg arckifejezést csak a nekem címzett, sármos és fehérnemű-olvasztó vigyor váltotta fel. Hangja, mint a puha bársony, tekintete akaratos vággyal telt. S ahogy az első tisztán kért whisky után egymásnak préselte ajkait, tudtam, hogy akarom. A szegényes szempontrendszerek dominóként dőltek meg a közelében.
Azonnal meztelenül akartam látni. Érinteni, csókolni, s egy éjszakán át a szajhájának szerepét magamra szabni. Nem voltak gátlásaim, s ezért a férfiét bármit megtettem volna, bárhol, bármikor és bármennyiszer. Kérnie sem kellett volna.
Erre ő mégis fogva tartott pillantásával, s én örömmel vetettem alá magamat annak az erőszakos szenvedélynek, melyet ő nap, mint nap passzióként élt meg az örömrúdját élvező nőkön. Hogy mennyire akartam! – el nem mondható volt, hogyan lüktetett érte ölem, mire végre éreztem, hogy áthajol a szomszédos székről, megtámaszkodik combom tövén tenyerével, s úgy csókol, hogy teljes odaadással adom meg magam előtte.
S én valóban azon az első éjszakán, csak érte, csak ott és csak akkor, szolgalelkemet mellkasom szurtos gyehennájának legmélyebb, bűzös bugyrából is előcibáltam volna, hogy az övé lehessek. Mert akartam. Úgy akartam ezt a szemétláda mocskot, aki ezt követően fájdalmon és megaláztatáson kívül más érzelmet nem tudott ébreszteni lelkemben, mint még soha senkit.
Akartam. Ott. Akkor.

A bestiális kitörés, amivel megerőszakolt a mai estén nem volt semmihez fogható. Meggyűlöltem magam érte. S őt, hogy tönkre tett.
Blazírt arccal faltam vérének minden egyes cseppjét, mely olyan falánk mód elenyészett el a durva farmer anyag szövetében. Élénk elégedettség töltött el, hogy hallottam ordítani, láttam kínját, égető dühét sötétszín szivárványhártyáiról visszaverődni. Naiv lettem volna, ha azt gondolom, ezzel véget vetek az életének, s feltételezem, hogy kislányos kétségbeeséssel az egészségügyi állapotát illetően sikoltva maga mögött hagyja a süllyedő hajó metaforájának helyszínét, az otthonomat.
Hogy vártam-e a támadást? Az elégedetlen felháborodás következményét? Szinte megfeszítettem izmaimat, s kihúztam magam, hogy arcom büszke két tekéje szikár dölyfösséggel állhassa a bevitt ütéseket.
Kapni fogok. Tudtam jól, már előre. S minden rettegés nélkül éltem meg az eső előtti csend nehéz páráját.
Nem váratott magára gyűlölete, azonnal szabadon lógó hajszálaim után kapott. A megviselt tincsek jóságosan itták fel ujjainak hurok szorításából vérét. Nyákosan tapadtak egymáshoz a barna fürtök ujjai között. Ez lett volna a legnagyobb problémám? Vagy csak ezzel akartam elterelni figyelmemet az arcomba fröcsögő nyáláról és a gyűlölködő szavakról?
A meglepetés erejével ért, ahogy belém állította az éles kést. Vállamat forrongó fájdalom öntötte el, ahogy az izomhúrok közé ékelődött a véres penge recés vége. Mozdulatlanná erőszakolt karomat jobbommal húztam közelebb testem melegéhez. Miközben a férfi egyre maga után vonszolt, menekülési lehetőségre szomjaztam.
Erőszakosan zihált légvételeim közé sírás és köhögés rekedtese veszett. Esélyem sem volt. Kiabáltam volna tovább? Hogy magamat gyengítsem? Nem tehettem. Ez a féreg nem értett a szavakból.
Képtelenség volt állni a fájdalmat, amit az eltávolított hideg penge okozott. Saját vérem festett mocskot nyakamra, míg erőszakosan felvetette velem hátizsákját a földről. Felvettem. Nem miatta. Csupán vártam a pillanatot, hogy újra lazuljon körülöttem fogása és ismét kárt tehessek benne.
A lehetőség hirtelen villant fel bennem, ahogy az étkező székek egyikére taszított. Éppen, hogy sikerült megtámasztanom testemet a szomszédos karfán, hogy ne zuhanjak be az asztal alá, máris az asztal közepén álló tömör üvegvázáért kaptam.
A hadakozástól egyre fogyó erővel sújtottam le vele a férfi vállára, hiszen hirtelen csak azt értem el arca híján. Ahogy azonban a fegyverem markának ütközött kézfeje helyett, megfosztott tőle.
– Rohadt szemétláda. Te vadállat! Takarodj el innen, takarodj már!
Hangom azonban elhalt, s a világ percekig elsötétedett körülöttem. Magamhoz térve a kába öntudatlanságból, csak a tarkóm környékén lüktető fájdalmat éreztem, melybe segítségkérőn kapaszkodott bele egy légvétellel később a vállamból kisugárzó, elviselhetetlen gyötrelem, s ebbe rázkódott bele az egész testemet érintő rémisztő kínja a magatehetetlenségnek.
Csak mikor a kötelek rögzítették testemet a szék háttámlájánál jöttem rá, hogy jobban jártam volna, ha az asztal alá kuporodva nyerek magamnak néhány másodpercet a szabadlétben. Felőrölt a közelsége. Őrült hisztéria uralkodott el felettem. A kíméletlen kálvária végzett idegeim nyugalmával.
Ez már a vég volt?
Sikoltva, vergődve a székkel, próbáltam menekülni. Ismét csak magamnak ártottam. De már ez sem számított. Kisírt szemeimet ráemeltem a mellettem álló Rhysra. Meg akartam ölni. Képtelen voltam belenyugodni tettébe. Még mindig nem ért el a depresszív letargia, melyben ellenkezés nélkül tűrtem volna minden rándulását szilárd brutalitásának.
Tekintetem előtt összefolyt a külvilág néhány pontja. Rhysnak csak sziluettjét láttam a homályos, estét idéző fényben.
– Nem várom, hogy végezz velem. Sőt… azt várom, hogy eltűnj a lakásomból, felvegyem a telefont és miután pontos leírást adtam nekik a külsődről, minden mocskos tettedről részletesen beszámoljak nekik. Nem várom, hogy meghalljak. Életben fogok maradni Higgs, és ha akarod, ha nem, de börtönbe juttatlak. Esküszöm neked, hogy minden aljas tettedért meg fogsz fizetni. Esküszöm, hogy könyörögni fogsz, üvölteni, amikor seggbe basznak minden órában kétszer a sitten. Addig engem nem teszel el láb alól, míg te nem tapasztaltad meg, hogy milyen senkinek lenni, elesettnek, gyengének és kiszolgáltatottnak. Megértetted, te rohadt köcsög? Megértetted? – az ambivalencia erőt vett rajtam, s miután a nyálammal elegyedő, fémes vért meztelen combjaimra köptem, már magamból kikelve üvöltöttem rá, hogy nyomatékosítását adja.
Bosszúvágy égett bennem. Reszkettem a tenni akarástól, s az ingertől, mely beleszaggatott izmaimba.
Folytonos kísérleteim szűnni nem akartak. Nem nyugodtam bele fogságomba. Megsebzett kezeim állandó mozgásával kívántam lazítani a durva anyagú kötélen, hogy végre megszabaduljak a béklyóba fogó láncoktól.
– Szerinted, ha lenne itthon bármi, amivel elláthatnád magad, azt megmondanám? Ennyire ostobának nézel? Te azt hiszed, az életedet akarom? Te ennyire ostoba vagy Higgs? Nem érdekem, hogy ne rohadjon le a lábad vagy, hogy ne vérezz el. Tudod mit akarok? Hogy miután a végtagod elgennyesedett és már kukacok rakják bele a petéiket, te üvöltve a fájdalomtól, saját magadnak fűrészeld le. Addig pedig nyugodtan dögölj bele a félelembe, hogy vérmérgezéstől már holnap reggelre megpusztulsz.
Én lettem volna az egyetlen a temetésén. Mert én temettem volna el, valahol a külvárosban. Nem ástam volna, megalázva feldarabolom, majd végtagonként és aprítva bedobálom a folyóba, a belsőségeit felzabáltatva a menhely elhagyott korcsaival.
Míg Rhys azzal volt elfoglalva, hogy egyre mélyebbre ártsa magát az életemben, s már a kandalló szélére helyezett fotókkal ismerkedett, sikeresen felborultam a székkel. Gratulálok, Cairns! Most előrébb vagy, bassza meg!
Hevesen rángattam magam tovább. A kötél azonban egyre szorosabb volt csuklómon, s csak a vért szorította ki belőle.
– Tedd le azt a képet és takarodj el az otthonomból. Ők azt sem tudják, hogy létezel. Fogalmuk sincs rólad. Senkinek. Mert én megadtam neked azt a lehetőséget, hogy kimaradj az életemből, eltűnj. Megvolt rá a lehetőséged… nagylelkű voltam és felnőtt. Te viszont… egy gerinctelen féreg vagy, ami még a száraz kutyaszarba is belenyal. Már ma este a sitten leszel, ha nem végzel velem, Higgs. Remélem értetted. Sitten, börtönben, rácsok mögött… jó sokat fogsz kapni. Ezt pedig úgysem hiszem el. Mészárosokat nem alkalmaznak… a doktoráláshoz egyetem kell. De neked valószínűleg az sincs.
Ahogy egyre jobban sarokba szorított, s már újra fizikai fájdalmat okozva követelte a kötszert, éreztem, hogy testem némán üvöltve, képes lett volna darabjaira szaggatni a férfit. Apró cafatokra. Megvesztem a gyámolatlan érzéstől.
– Dögölj meg. És nyugodtan üss meg még párszor, mert akkor sem mondom meg, hol találsz kötszert. Autózz el szépen a kis bunkeredbe. Keress magadnak egy transzplantációs személyt, aki neked adja a lábát, aztán varrd a tiéd helyére… mert ezt elveszíted. És miattam veszíted el. Mert ha nem ölsz meg, akkor a távozásod után azonnal felhívom a hatóságokat. Ha maradsz, hogy kiverd belőlem a szuszt is egy tetanuszoltásért, akkor késő lesz, mire orvosok kezére jutsz…. Mert én három napig bírni fogom. Állok elébe minden kínzásnak, Rhys… gyerünk, dönts. Nem tudsz megfélemlíteni – taglaltam fájdalomtól elködösült hangon a szavakat, miközben vártam a következő csapást. Még csak a hajamat húzta. Lassan kezdtem hozzászokni az érzéshez, ahogy tépte a hajhagymákat.
Lehunyt szemeimet csak az ajtó irányából érkező zörgés zavarta meg. A büdös picsába, Lilianne, hogy neked is most kellett hazajönnöd. Tűnj el. Könyörgöm Lilianne, menj el… menj el.
Pillantásom összevillant fogvatartóméval.
– Nem teheted.

A nőt nem lehetett megtörni, bármit is tettem ellene, még mindig kapart a mocskos élete után. Bordái közt ott verdesett a szíve, túlélte azt a pöcegödröt, ahová kidobtam, életben maradt azok után, hogy kivágtam a veséjét és most még az erőszak után, még mindig volt benne annyi erő, hogy elfojtva félelmét, fenyegetőzve köpje arcomba dühös szavait. Elképesztő.
Egyszerre irritált és izgatott.
Monológja nem hatott meg, legfeljebb mosolyba rántotta arcizmaimat, de mégis, kurvára érdekelt, hogy miből nyeri ezt a sok erőt, és hogy lehet az, hogy még mindig nem könyörög térden állva, agyon csókolva a talpaimat. Hihetetlen volt látni a küzdelmét, azt az akaratot, azt a tüzet, ami még mindig ott égett a könnyektől fátyolos tekintetében.
Létezik ilyen ember a sok korcs között? Létezik még valaki, akiben annyi erő lakozhat, hogy még az én érdeklődésemet is felkelti? A fenébe is, ki kellett volna csinálnom, nem megadni az újabb esélyt arra, hogy tovább szítsa érdeklődésem tüzét és élvezettel figyeljem utolsó perceinek kálváriáját. Arra a következtetésre kellett jutnom, hogy irritál a h***e k***va.
- Hát persze. – Felhorkantam gúnyosan és vigyorogva fúrtam pillantásom csokoládészín íriszeibe. Amit mondott, szimplán üres fenyegetőzésnek tűnt, meg egyébként sem tudta rám hozni a frászt, hisz nem sok mindentől féltem, és talán meg se tudtam volna fogalmazni azt az érzést, ami a félelemmel jár. Számomra az nem létezett.
- Itt csak egy valakit fognak se**be b***ni, és az te leszel kisanyám, ha nem fogod be a pofádat. És ne aggódj, nem leszek kíméletes. – Gúnyos vigyorra húzva ajkaimat az arcába hajoltam és egész közelről kémleltem dühvel vegyült félelmét.
- Nem vagy túl nyugodt, a vergődésedből, az indulatodból érzem, hogy ki****ottul félsz tőlem és tudod, mi a legszebb az egészben? Megtehetek Veled bármit, amit csak szeretnék. Ha akarom, lassú kínok közt, élve feldarabollak. Ha kedvem lenne még hozzá, a szádba tolnám a f***at, aztán újra meggyaláználak. Kell ez neked? Ezt akarod? Hm? – Kiélveztem a helyzetet, és kib***tul jó érzéssel töltött el az, hogy én ítélkezhettem a nő felett. A sorsa a kezemben volt, s ott abban a pillanatban bármit megtehettem vele. Mi ez, ha nem hatalom?
Csak ne fájt volna annyira a lábam, amibe ez a kis r**anc belevágta a pengét. Akkor jobban tudtam volna örülni a helyzetnek, így azonban eléggé megnehezítette a dolgom, hisz a vérem még mindig fojt, a seb piszkosul hasogatott, és éreztem, hogy kezdek k**vára sz**ul lenni.
A már több ízben is használt övemet újra lecsatoltam, ezúttal azonban nem arra használtam fel, hogy a nő kezeit kössem össze a bőrszíjjal. A derékövvel a lábamat szorítottam el, hogy ne a vérveszteség legyen oka elmúlásomnak. Ha már halnom kéne, győzzön le egy erősebb, egy tökös fazon, mondjuk egy zsernyák, akiben van annyi kurázsi, hogy miután kiirtottam az egész családját, a bosszútól fűtve darabjaimra szaggatna. De ne egy nő nyiffantson ki a saját vadászkésemmel, mert az tré, és így még a híres bűnözök listáján se emlékeznének meg rólam.
A fájdalmam meg csak erősödött, pulzált a seb, arcomról veríték pergett és éreztem, hogy egyre inkább átveszi felettem uralmát az a k*rva fájdalom. Így azonban elég nehéz volt koncentrálnom, nem beszélve arról, hogy Cairns tovább vergődött.
- Félelembe? Úgy nézek ki, mint aki fél, Cairns? – Ültemből újra elé másztam, és belehajoltam az arcába, hogy nyugodt szívvel olvashassa le arcomról a sivárságot. Mert hogy ott azon kívül mást nem láthatott, az is biztos.
- Ha kellene, levágnám a saját karomat. Túlélő vagyok Cairns, akár csak Te. Csak kettőnk közt annyi a különbség, hogy míg Téged korlátoznak a kibaszott törvények és igyekszel megfelelni anyucinak, meg apucinak, vagy a bárgyú tekintetű cimboráidnak, addig én sz*rok a szabályokra. Nekem nem létezik más, kizárólag én. Felfogtad? – Ott hagyva tovább bicegtem, kirángattam minden létező fiókot a helyéről, hogy rátaláljak az orvosi szerekre, s mellette volt időm alaposan tanulmányozni az életét.
Jó érzés volt játszani az idegeivel, látni, hogy milyen érzelmeket szül tekintetébe annak a gondolata, hogy felkoncolhatnám a barátait, a szeretteit, ám a régi emlékek megtekintésében a hirtelen feltörő robaj szakított félbe.
- B**d meg Cairns, mit vergődsz úgy, mint egy partra vetett hal? Nem gondolod azt, hogy nincs semmi esélyed? Feladhatnád már, tényleg. – Nevetve ráztam meg a fejem, már a földön hevert, de még mindig azzal fenyegetett, hogy mi lesz velem, ha ő majd elszabadul. Nevetséges volt már maga a szituáció is.
- Ha van is, nincs szükségem rá. Nem azért fizetnek, hogy életeket mentsek. Nekem ezek csak szervek, hús és vér, belsőség. A Te vesédet például egy tizenéves lány kapta, és tudod, az apja k**vára örül annak, hogy megmentettem a sz*ros lánya életét, aki majd pár év múlva, ha felnő, agyon fogja drogozni az agyát és szét***atja magát, mert megteheti. Mert apuci mindent fizet. És majd egy napon belőle vágom ki, és adom tovább egy másik f**nak. Nekem ez üzlet, nem mellesleg, még életet is adományozok vele. Én adok, és elveszek. Dönthetek életekről, és sorsokról. De neked mi van? Hm? Van egy ilyen luxuskecód, két töketlen haverod, meg egy r**anc húgod? Ő van a képeken, igaz? – Pillantásom megállapodott a családi fotókon, s ajkaim vigyorban teljesedtek ki, miközben a már földön fekvő nő elé guggoltam.
- Úgy őszintén, mikor cuccolt meg valaki utoljára úgy igazán? Várj, kitalálom. Én. – Röhögve toltam képébe a véleményem, de a fájdalom szülte vonások megvonaglottak arcomon, így még szorosabban fogva hajszálait ujjaim köré, erőset rántottam a fején.
- Elegem volt a dumából b**dmeg, hol van a k**ott orvosi cuccod, hol van morfium, válaszolj! – Hangulatom ingadozott, a fogva tartásból adódó élvezet nem tudta elnyomni a testemből fakadó fájdalmat. Hiába szorítottam el lábamat a bőrövvel, össze kellett varrnom a sérülést, így nem maradhattam már tovább.
- Nem mondod meg? Szóval meg akarsz dögleni? – Tovább markolva a haját, elveszett türelemmel kaptam elő a vadászkésem és a torkához szorítottam, hogy elmetszem a kecses nyakát. Megtettem volna, mert a k**aszott fájdalom is csak azt pulzálta, hogy aprítsam miszlikbe azt, aki belém döfte a kést.
Hirtelen azonban, a bejárati ajtó felől neszezésre kaptam fel a fejem. Valószínűleg kulccsal próbált valaki bejönni, hisz a csöndben jól kivehető volt a fém küzdelme a másikkal szemben. Pillantásom az ajtóról Mayára emeltem, mélyen fúrtam tekintetébe, és valamiért olyan érzésem volt, hogy megérkezett az én aranyat tojó galambom.
- Ó de, de igen. Megtehetem. Sokkal jobb lesz ez, mint hogy a Te torkodat metszeném el. – Negédes mosollyal emeltem el a pengét nyakától és újra az ajtó felé tekintettem.
- Maya, ez nem vicces, hogy kizártál. Nagyon rossz napom volt, el is áztam, éhes is vagyok és a testvéred vagyok. Engedj be, itthon vagy? – Apró öklök dörömbölése hallatszott és az újrapróbálkozás neszei. Tetszett, ajkaimra újból vigyor ült ki.
- Hmm, le merném fogadni, hogy ez a kis r**nc húgod lesz. Talán be kellene Őt engednünk, nem? – Elengedve Maya haját, felegyenesedtem, és egy lépéssel hátrébb araszoltam.
- Már el is képzeltem a kis hármasunkat. Őt most beengedem, hisz hallod, mennyire szeretne bejönni. – Vadászkésemmel mindeközben a hátam mögé mutogattam.
- Aztán elkapom a hajánál fogva, iderángatom, letépem róla a ruhát és keményen neki esek, jobban, mint neked. Fel fogom nyársalni és te végig fogod nézni. Majd előkapom a szikém és kivágom a veséjét. Na? Hogy tetszik? Beinvitáljuk a húgodat? – Negédes mosollyal egyre jobban hátráltam az ajtó felé, ahonnét még mindig lehetett hallani a dörömbölés és hiszti egyvelegét.
- Maya ne csináld már, most miért zártál ki? Ezt nem teheted most velem, most hogy tudod, hogy nincs hová mennem. – A távolból pityergés hallatszott, merő egy szánalom. Még a hideg is kirázott ilyen gyenge tyúk hallatán.
- Nos? Elárulod végre, hol van az a ki***ott kötszer, vagy bevonszoljam a húgodat és halálra kínozzam előtted? Ki fogom belezni, érted? – Fenyegetően emeltem meg a kést, miközben ujjaim már az ajtó kilincsére szöktek és csak egyetlen kattanás kellett volna ahhoz, hogy berángassam a pokolba azt a szerencsétlenséget.

You’re cold and hot, devil

Like a midsummer rain shower

Gyermeteg próbálkozásokat tettem. S a jelző akkor nyert igazán értelmet magának, miután az egyensúlyi állapodtam, négy lábon nyugvó széket sikerült feldöntenem. Persze magammal együtt. Sérült vállam és a hozzátartozó felkar fogta fel egészében a becsapódást. Egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy a kulcscsont irányából áradó zsibbadás csupán átmeneti az idegek becsípődése miatt.
Szédülésemet leküzdve, lábaimmal próbálkoztam kényelmesebb testhelyzetbe vergődni magam. Nem, már nem ment.
Azt hiszem, ha jelenlétébe nem is tudtam belenyugodni, s a gyűlöletemmel képtelen voltam megküzdeni, azt már felfogtam, hogy ez a magatehetetlenség végeláthatatlanul elhúzódó, s egészen a kegyelem szó szótárába való rögzítéséig fennálló állapottá állandósul.
Csupán fejemmel tudtam követni mozgásának vonalát. Nem voltam rest magamba inni ennek a szemétládának minden mozdulatát, pont úgy, ahogy a kitaszított puszta közepén tettem, hol istenként néztem rá, mert az egyetlen élőlény volt a környezetemben, akivel kontaktot létesíthettem, akitől emberi szót hallhattam, s nem csak sikoltást. A milyenség nem firtatandó.
Mikor már azt hittem, hogy túl vagyok rajta, a félelem megszűnni látszó ködpára volt a hideg reggelen, akkor zúdult nyakamba a férfi bestiális ellenállhatatlansága, akár a sűrűn szakadó nyári zápor. Belém vájta karmait, tönkre tett, kínzott, játszott velem, ahogy csak a ragadozó teszi áldozatával a vacsora feltálalása előtt.
Bárhogy néztem őt, s konstatáltam magamban méteres távolságát, ott éreztem magamban, ahogy szétveti erőszakos ereje testemet. Egymásnak dörgölt combjaim meztelensége közé ő férkőzött, érintéstől iszonyodó karjaimat ő csókolta, dacosan felszegett államat az ő ujjpercei szorították, kihűlt testemhez az övé simult. S ahogy lökött, szívem dobbanásával szinkronban, görcsöm is hozzárándult a kálváriához. Valaha elmúlik majd? Fogok máshogy érezni? Tudok majd elvonatkoztatni tettétől?
Vagy életem végéig, az utolsó pulzálásig ő fogja bitorolni a verőerek falát? A mindenségről alkotott képnek képes lesz más főszereplője lenni? Ha kéz érint, feltételezésem társítja-e majd máshoz? Ha súgnak, a lehelet lesz-e olyan kegyes, hogy ne a gyilkos csókot lehelő, borostás szájból áradjon? Vagy belém égett? S rabja vagyok ezer év elégtelenségében az átokfajzatnak?
Hiába lép, hiába érint rideg ingóságot, minduntalan csak azt érzem, ahogy csupaszságomat felkoncolva megszégyentelenít.
Már nem is akarom látni. A heves szópárbajban sem tudtam fölé kerekedni. Elfedve szemhéjaimmal a látóteret, ki akartam őt szorítani gondolataim fergetegéből, kitaszítni az óriáskerék kosarából, látni elporladni. De a sötét is csak rá emlékeztet. Rá, és a szilárd erőre, mellyel a magáévá tett.
Akaratlanul nyögtem a kínzó múlttól.
De ez volt az egyetlen jele, hogy a férfi már túl közel volt a pillanathoz, amikor hitelt adok szavainak, s a kést őszintének látom kezében, nem csupán a fenyegetés hegyes kivetülésének. Mert kezdtem elhinni, hogy meg fog ölni.
– Egy tizenéves lány? – összeszűkült szemmel néztem fel a férfire. Legalábbis néztem volna, ha konok hajzuhatagom nem csúszik arcomba. Mondtam volna el neki, hogy még a nevét is tudom az átültetést kapott transzplantációs személynek? Hogy amint egyezést találtam, orvosi szemmel képviselve a köpeny alatt megbúvó magánszemélyt, még a hányinger is elkapott, s újra sajgott fantomszervem? Elmondtam volna neki, hogy bennem is felébredt a vágy, hogy embert öljek? Hogy mennyire meghatott, mikor a vese kilökődni készült, jelezve, hogy visszavágyik tulajdon gazdájának oldalába?
Nem volt bennem elég elegancia és higgadtság, hogy kontrolláljam a szavakat.
– Erica Rochester. Tíz éves. A beültetés nem megfelelő keretek között történt, a szerv megkezdte a kilökődést, hozzá nem értő orvosok barbár munkája miatt dialízisre kell majd járnia, míg nem kap új vesét. Remélem, dr. Üzletember, az elégedetlen vevőkör visszajár reklamálni. S az ilyen hátulütéseknél a fejedet veszi a kibaszott gazdag, apuci – erős indulattal nyomtam meg a szavakat, éreztetve vele megvetésem.
– Tudod, miért állok feletted? Mert vannak értékeim és életmorálom. Tudod, miért vannak értékeim és morálom? Mert a kandallóm szélén emberek vannak, akik között szocializálódtam. Nem egy három hetes, rothadó tetemnek hajtom a mellkasára a fejem, nem az elviselhetetlen dögszag járja át ünnepekkor a lelkemet, hanem az az emberi érzés, a szeretet, ami benned nem lesz meg soha. Te maga vagy az ördög, Rhys Higgs. Talán túl jó vagy abban, amit csinálsz… mert általában az az ember, aki a legjobb, csak ellenszenvet szív, s egyedül van. Ez vagy te… tájékoztatlak, hogy nem vagy szabad ember, azért, mert szembe mész az emberiség létének fennmaradását biztosító alaptörvényekkel. Gyűlöllek és megvetlek, úgy, mint még senkit soha… takarodj a közelemből.
Ujjai ismét utat találtak maguknak tincseim közé. Már üvölteni tudtam volna a leheletnyi fájdalomtól is, helyette azonban összeszorított fogaimon át szűrtem a levegőt.
Nem fogom hagyni, hogy erőt vegyen rajtam. Azt kívülről soha nem engedem látszani.

Abban a momentumban, ahogy parányi ökölcsapások sújtották kapkodó egymásutániságukban az ajtólapot, megfordult a fejemben, hogy segítségért könyörögjek, hogy figyelmeztetve Lilianne-t, segítségért küldjem, s újabb gyötrelmes szexuális aktus erejéig bocsássam testemet az ördög kezére? Vagy inkább ágyékára?
Sok minden lezajlódott előttem, kifogásképpen, hogy elvonatkoztassak a naiv, egyszerű úttól, az orvosi felszereléshez vezető, gazos és lápos ösvénytől. De hirtelen minden túl gyenge volt a kivitelezéshez. S a félelem túlnőtt rajtam. A tény, hogy a húgomnak baja eshet, ha meggondolatlanul cselekszek, lelkiismeretem nyakát szorongatta.
Míg Rhys arcán láttam átsuhanni a megvetést a hangos könnyek hallatán, engem ez meg sem hökkentett. A húgom megszakadó szíve nem az én hibám volt, így nem is vettem magamra. Nem szakadt tovább féltő szívem.
– Kussolj el, Higgs. Kurvára hallgass el…
Fekve is az enyémnek kellett lennie az utolsó szónak. Nem tudtam nem hinni neki. Ha a húgomat megöli a szemeim előtt… nem, azt nem viseltem volna el.
Nem hezitáltam.
Legalábbis onnantól kezdve nem, hogy megéreztem a csuklómról kígyózva leomló kötéltől kapott szabadságot. Átmozgatva az elgémberedett izmokat, nehézkesen, de talpra parancsoltam magam. Ingatagon jutottam el a kanapéig, térdeim meg-megrogytak. Azt hittem, hogy nem fogom elérni a háttámlára terített köntöst, de szerencsére sikerült.
Sérült vállaimra húztam a plüsst, s derekam köré kulcsoltam a lanyhán lógó övet. Még egy cseppel több nyálát csorgatja rám, s sírógörcsben török ki.
Ölem újra rákezdett a sajgásra, ahogy mellé értem az ajtóhoz. A jelenléte felkavarta az állóvíz emlékeket.
– Elküldöm. De hozzá nem érhetsz, soha. Egyetlen ujjal sem. Mert ő nem érdemli meg. Megértetted? – kétszer is visszafordultam Rhys irányába, hogy tudatosítsam benne elvárásaimat. Arcán nyomát kerestem a halvány megértésnek, de még ezután sem tettem volna guillotine bárdja alá nyakam érte és a szavahihetőségéért.
Lassan nyitottam ki az ajtót. Vártam. Szívem hevesebben dobogott a félelemtől, s a felcsillanó, reményteljes lehetőségtől, a szabadság gondolatától. Először a folyosó tárult elém, s a lefelé ívelő lépcsősor végeláthatatlan hadserege, a mentsvárként nyújtózkodó kovácsoltvas korlát pereme. Le tudtam volna futni. Talán, ha Lilianne nem lett volna ott, megmenekülök. Egy szál köntösben, de ha elég gyorsan futok, kijutok marcangoló karmai közül.
Ahogy megláttam a kisírt szemeket, már tudtam, hogy maradnom kell, s eleget tenni a parancsnak. A tűz lelohadt, s lábaim a földbe gyökereztek a kiszolgáltatott állapottól.
– Lilianne, nem vagyok egyedül – s ez még igazis volt. Tárgyilagosnak kellett maradnom, távolságtartónak és hedonizmusból fakadón kegyetlennek. – Pasival vagyok, most nem tudsz bejönni. Épp a nappaliban fekszik tök pucéran, álló farokkal. Lilianne, légy jó testvér és foglald le magad még néhány órára, amíg lerendezem. Tudod mit? – az üveges szekrény polcáról felmarkoltam pénztárcámat és a rajta nyugvó slusszkulcsot is, s a vékony résen, amit hagytam az ajtó lapja és tokja között, kinyújtottam a maréknyi tárgyat.
– Menj el anyáékhoz, vagy ülj be egy étterembe. De most, nem tudsz bejönni. Bocs, Lily.
Nem húzhattam tovább az időt, s a szavakat sem. Mielőtt kezemet visszavontam volna sérült testem mellé, alig érezhetően simítottam végig megesett húgom karján, s gyengéd biztatásképpen rászorítottam kézfejére.
Az ajtó azonban csukódott. S míg odakint a friss levegő várt, itt ismét Rhys közelsége fojtogatott.
– Egy rohadt szót se szólj. Szóval kötszert akarsz és ellátást? Tetanuszt a rothadó lábadra? – köptem undorral felé a szavakat. Lilianne-ből merítettem a továbbiakhoz erőt. Még nem fogyott ki belőlem a folytatásba vetett hit. Még volt erőm, s ha nem takarodott volna el hamarosan a lakásomból, hanem a továbbiakban is szándékában állt cincálni testemet és idegeimet, volt még mihez nyúlnom.
Hogy ő ne nyúlhasson hozzám, s okozzon bennem még nagyobb fájdalmat, szorosan a fal mentén haladtam a fürdőszobáig, s ha feltűnt volna kapkodó stílusa közeledés közben, futásra szaporáztam lépteimet. Nem érhetett hozzám.
A mosdón támaszkodtam meg, hogy kifújjam a levegőt, amit izgalmamban, még az ajtónál állva tüdőmbe szorítottam.
Nem fűlött hozzá a fogam, hogy akárcsak fájdalomcsillapítóval kiszolgáljam Rhys Higgst, aki tönkretette a csendet bennem. Így a szekrény felső polcáról felmarkolt morfiummal, fájdalomcsillapítóval és felbontatlan injekciós tűvel a wc szája mellé szegődtem. Centik választották el a szereket, hogy eltűnjenek a lefolyóban.
Legalábbis ezt láttattam, míg fel nem ötlött bennem a menekülés lehetősége. Háta mögött ott pislákolt a fürdőszoba ajtajában a kulcs, amivel bezárhattam ide. Bezárhattam, szabad lehettem. Azonnal adrenalin szabadult fel véremben.
Mielőtt megütött volna a látszatért, lecsaptam a wc fedelét.
– Ülj ide, beadom a tetanuszt. Izomba kell. Nem hiszem, hogy magadnak menne.
Észérvekkel próbálkoztam. S ha a férfi eléggé féltette egészségét, akkor engedelmesen, de legalábbis magához mérten, helyet foglalt mellettem. Hogy közelebb kerüljek közben az ajtóhoz, átsomfordáltam a másik oldalára, s a maréknyi orvosi segédanyagot, a márványozott, széles pultra tettem.
– Le kellene húznod a nadrágod, vagy a pólódat, hogy beadjam. Eldöntheted, hová akarod.
Valójában nem volt meg a lehetősége, hogy döntést hozzon. Amint elgondolkozott, vagy vetkőzni kezdett, a kipróbált injekciós tűt nyakának izmai közé döftem.
Tudtam, hogyha nem sikerül, végem van.
Így amint megéreztem a csontok ellenállását, elengedtem a tubust, s löktem egyet testén, hogy bezuhanjon a berendezési tárgyak közé, a hideg csempe felületére.
Nem voltam benne biztos, hogy fizikai erőmmel erre képes leszek, így a próbálkozás után, kiiszkoltam a helyiségből, s úgy csaptam be az ajtót, mintha pofonnal sújtottam volna arcát. A zárban kattant a kulcs.
Hát itt volt a vége.
– Te rohadt szemétláda. A sitten fogsz megrohadni, teszek róla!
Vajon lesz erőm és merszem beváltani szavaimat?

- Milyen jól informált vagy, ez igen. – Vigyorom nem tűnt le arcomról, ennek ellenére kissé bosszantott az, hogy talán hibáztam. Nálam soha nem fordult elő , egyetlen alkalommal se, hogy kockáztattam volna ezt a jól fizető melót és felháborodást keltsek a vevőim körében. Még ha nem is a legtisztességesebb módon kerestem a kenyerem, csak elvégeztem azt a kibaszott orvosit, ezért sem értettem, hogy Cairns egyáltalán kitől szedte az infót, és hogy történhetett mindez. Biztosan az a seggdugasz Collier baszta el már megint.
Nem fintorodhattam el, hogy lássa, megfogott a szavaival, így inkább csak mosolyogva fúrtam pillantásom csokoládészín íriszeibe.
- Én nem vagyok barbár, csak teszem, amiért fizetnek, és egyébként az efféle melókat nem lepukkant lebujokban végezzük, csak az a marha apja volt olyan fasz, hogy nem fizette a további költségeket. Pedig , ha letesz még fél millát az asztalra, akkor a lánya egy magánklinikán, fertőtlenített helyiségben kaphatta volna meg a veséd. De nem, neki jó volt azon a mocsok helyen, hát hogy a fenébe vállaljunk erre bármiféle garanciát? Egy rohadás helytől nem lehet várni csodákat…- Ennyivel le is tudtam véleményét a barbár orvoslásról. Az hogy a Rochester gyerek holmi lyukban kapott új vesét, a fasz apjának volt a hibája, aki mellesleg, ha reklamálni próbálni, a szemgolyóit feltűzném a fogasra.
- Nem, de nem is érdekel Maya- Negédes mosollyal adtam tudtára, hogy teljesen hidegen hagy a véleménye, bármit is készül az arcomba vágni. A nyakamat ropogtatva, ide-oda mozgatva a fejemet, kezdtem kibaszottul unni a szituációt, hisz még mindig vérzett a lábam, és rettentően lüktetett bennem a fájdalom. Újabb pillantást vetettem sérülésemre, közben persze nem hagytam figyelmen kívül monológját arról, hogy miért is jobb nálam.
A mosoly egy pillanatra eltűnt vonásaimról, ahogy hallottam, mivel próbálja megtörni elmémet. Mélyen fúrtam tekintetem övéibe, homlokomon apró ráncok úszkáltak, s egy pillanatra talán, elgondolkodtatott.
Szeretet, mégis mi a szar az?
Az lenne, amit anyámék produkálnak ünnepekkor, mikor próbálják belém tömni a frissen sült újburgonyát és a nyálasan édes süteményeket? Hogy pátyolgatnak, elnéznek nekem mindent, de egyetlen egyszer sem kérdezik meg, hogy én mit akarok? Ha ez volna az a bizonyos szeretet, amiről Cairns próbált zagyválni, hát abból nem kértem. Nem voltam rászorulva mások nyájasságára, igazi véleményt akartam, dühöt, fájdalmat, hogy meglássam mások valódi arcát.
- Csodálatos előadás volt…- Vadászkést tartó kezemet másik tenyeremhez csapkodtam, tapsot imitálva és még egy gúnyos vigyor is megült ajkaimon.
- A kandalló szélén két vadbarom vigyorog, akik a bugyidba akartak jutni, talán sikerült is nekik, bár szerintem a kemény ***at preferálod, és nem ezeket…A húgod meg, kis cafka lehet, aki a nyomodba lépne, ha tehetné. És az az idilli családi kép, na ne már. Ne akard nekem beadni, hogy Te arra vágysz,hogy Karácsonykor csokiszarokkal ajándékozzanak meg és mesterkélten egymásra kelljen vigyorognotok a fenyő alatt. Nekem erre nincs szükségem. Csak magamra számíthatok, érted? – Egyik szemöldököm kicsit feljebb vontam, de nyilván nem akartam az élet mélységeit firtatni, vagy szóba hozni, hogy akadnak dolgok, amik nekem is hiányoznak. A hírnév, a sztársebészet, egy gigafasza kéró és valaki, aki nap mint nap felbosszant, és ráébreszt, hogy nem én szartam a spanyol viaszt. Pech, de ilyen nem létezett, ráadásul én szartam, szóval ezen fölösleges lett volna vitázni. Mondjuk, Mayából rendeltem volna egy szettet, hisz a faszom tudja hogyan, de sikerült szóval tartania, és már azon kaptam magam, hogy én magyarázok neki. Ennek már a gondolata is felcseszett, ami vegyült folyton erősödő fájdalmammal, így ezt követően már nem adtam a bájcsevejre, némi erőszakkal léptem fel ismét.
- Pedig nagyon be akar jönni, felpróbálhatnám Őt is. – Vigyorogva imitáltam a mozdulatot az ajtóból, s tényleg alig néhány centi választott el a kilincstől, hogy kitárjam, és berángassam rajta azt a sírós cafkát.
- Te meg mi a faszt csinálsz? – Dühösen ráncoltam homlokom, amint megláttam, hogy nem figyelek fél pillanatig, s ő máris kiszabadult a kötelek fogságából és egy köntösbe bugyolálva testét, közelít felém.
Pillantásom végig futott a selyembe bújtatott testén, végül íriszeibe fúrtam mélyen pillantásom,s nem feledkeztem meg markolni a vadászkést, hogy bármikor használhassam a szúróeszközt.
- Milyen harcias kis nővérke vagy. – Vigyorra húztam ajkaim, ahogy mellém ért, végül bólintottam, de nem álltam félre. Egész közel húzódtam Mayához, s a vadászkés helyét oldalába mélyesztettem, hogy érezze, egyetlen rossz szó, és végzek vele.
- Oké, küld el. – Bólintottam, majd jó vendéghez illően elkussolva hallgattam a párbeszédüket. Még a szemeim is önálló életre kelve forogtak, mikor meghallottam a csaj rinyálását a túloldalon. Hihetetlen, hogy némelyik nő mennyi hisztire volt képes. Mayának lett volna miért sírnia, de még ő is tartotta magát, mindazok után, amit műveltem vele. S ha nem is vágtam az arcába, valamiért ez tetszett benne.
- Hehh, álló farokkal? Te aztán tudsz bánni a húgoddal. – Nevetnem kellett, hisz Maya tökéletesen megoldotta a feladatot, és a rinyálós kis rokonát pillanatok alatt elterelte melegebb éghajlatra.
- Gyakran csinálod ezt? Hm? Ide hozod fel a pasikat? – Érdeklődésem újra felcsillant vele kapcsolatban, de a fájdalom megint csak közbeszólt, s éreztem, hogy egyre pocsékabb lesz a helyzet, ha nem teszek valamit a sérülésem ellen.
- Ja, kötszert és fájdalomcsillapítót, meg azt is. – Bólogattam, bár nem túl kedvesen, de Maya csak kitalálta, hogy mire vágyom.
Követni kezdtem őt pillantásommal, majd lépteimmel is , s vigyorogva élveztem, hogy mennyire fél tőlem. Kedvem lett volna újra magam alá gyűrni a testét, mert az a köntös a testén…megint felcsigázott.
- Mi van, szarul vagy? – Mosolyogva álltam meg a fürdőszoba ajtajában, s egyik vállammal az ajtókeretnek dőlve, figyeltem, hogyan hajol előre a mosdónál támaszkodva.
- Hé, mi a tökömet csinálsz azokkal?- Látva, hogy mire készül, azonnal beljebb léptem, és megragadva karját, arrébb rántottam a wc csésze szélétől.
- Kurvára elegem van már a szarakodásodból. Megkíméltem a ribanc húgod életét, de most már kurva gyorsan add ide azokat a szarokat, mert nagyon meg fogod bánni. – Ismét hátra rántottam hajánál fogva a fejét, s a kést megint torkához szorítottam. Kezdett idegesíteni, hogy húzza az időt.
- Üljek le? – Értetlenül néztem rá, ahogy lecsapta az ülőke fedelét, mert nem nagyon értettem, hogy mégis mit akar. Persze, benyögte, de gyanakodva kémleltem azokat a csokoládébarna íriszeket.
- Szóval, te beadod nekem? Heh, ilyenkor is él benned az orvos? Hihetetlen…- Tényleg nem értettem a nőt, de betudtam annak, hogy doktorált, és esküjéhez híven nem hagyna egyetlen lelket sem elveszni. Nevetséges. Mindenesetre, nem sokat árthatott nekem, hisz a vadászkést még mindig én birtokoltam.
- Jó, de ha átbaszol, akkor kifilézem a húgodat, meg azt a nyálbandát is. – Köptem arcába a szavakat, végül nehézkesen odabicegtem, és kinyújtott lábbal, másikat berogyasztva huppantam rá az ülőkére.
Eközben minden egyes mozdulatát figyeltem, azt is, hogyan pakoltam a segédeszközöket a közelben álló pult tetejére.
- Még vetkőztetni is akarsz? Ha most egy klubban lennénk, azt hinném, hogy akarsz tőlem valamit. – Vigyorogva fürkésztem pillantását, majd úgy döntöttem, hogy egyszerűbb, ha a pólómat húzom le. Már éppen nyúltam az anyag széléért, hogy lerántom magamról , amikor hirtelen éles fájdalmat éreztem a nyakamban.
- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ – Ordítva hirtelen kaptam a nyakamhoz, mert egyáltalán nem volt kellemes érzés, ráadásul veszélyes helyre döfött a ribanc. Azonban a fájdalom nem volt elég ahhoz, hogy ne legyen úrrá rajtam az állat, s az adrenalintól megspékelve, hirtelen ugrottam fel ültemből, hogy utána ugorjak, de az ajtó becsapódott az arcom előtt, s vállammal már csak a deszkáknak ronthattam.
- Kinyírlak Maya, kijutok és meg fogsz dögleni. – Vicsorogva köptem a szavakat, miközben az ajtónak dőltem, s összeszorítva fogaimat, próbáltam egy gyors mozdulattal kirántani a tűt a nyakamból. A vérem folyt, de szerencsére, nem ütőeret talált el, így volt még némi esélyem az életben maradásra. Arra azonban nem, hogy mindezt abban az ótvar fürdőszobában vészeljem át.
- Nyisd ki a kurva ajtót – Némi mély lélegzet után, újra erőt véve magamon, ismét vállazni kezdtem az ajtót, sikertelenül. Végül, körbenéztem, s a sarokban tanyázó vasaló állványt kaptam fel, majd azzal rontottam neki a rám zárt ajtónak újra és újra.
Harmadik nekifutásra, kirobbant tokjából az ajtó, s kitörhettem a rövid ideig tartó börtönből.
- Hol vagy? Megöllek, esküszöm kicsinállak, cafatokra szedlek. – Ez már közel sem az én játékom volt, dühített, hogy túl járt az eszemen, és képes volt így csőbe húzni. Nehézkesen léptem rá sérült lábamra, de még így is, mint egy veszett vad, gyors mozgással próbáltam bejárni a ház minden zegét- zugát. Maya azonban eltűnt.
A lábam vérzett, már a bőrszíj sem használt, a nyakamból is fojt a vér és piszkosul szédültem. Elsápadtam, verejték borította arcomat, mely végig fojt tarkómra, nyakamra, s már pislognom kellett ahhoz,hogy kivegyem a szoba körvonalait.
- Rohadt kurva..- Dörmögtem az orrom alá, de nem maradhattam, hisz ki tudja, nem-e kért már segítséget. Felkapva táskámat, nagyon gyorsan elhagytam a házat, valahogy belökdöstem magam az autómba, majd egy biztonságos helyre hajtottam…

You’re cold and hot, devil

Like a midsummer rain shower

Abszurd volt a feltételezés a zárba ékelődő kallantyú éles kattanását követően, hogy biztonságban vagyok. Vagy, hogy ez az állapot örökérvényű, de legalábbis hosszas időintervallumot ölel fel.
Egy pillanat erejéig sem dőltem neki az ajtó lapjának.
Hiába zártam el magamtól, szűnni nem akart érintéseinek egykori helye, vagy lemeztelenítő tekintetének nyerse. Libabőrtől borzos pihéit karomnak durva simításommal nyugtattam, miközben tébolyultan róttam az akaratlan és megtervezetlen köröket a nappaliban. A megbomlott selyem köntös védtelenné tett. Ez a lakás, s a légtérben munkálkodó erőszak, melybe beleette magát Rhys Higgs, elűzött magától. Gondolataim azonban nem találták helyüket. A félelem ostorként csapkodott a riadt csorda között.
Menekültek. Én is menekülni akartam.
Az első csapás felhangzott a fürdőszoba felöl. Mintha a szétszéledt katonákat parancsolta volna egybe a felettes tiszt szájából felhangzó parancsszó, úgy rohantam céltudatosan a hálószobába, ahonnan csak a legfontosabb ruhadarabokat nyaláboltam fel. A farmer sort parancsszóra felsiklott combjaimon. Csak a gombbal volt problémám. Időt veszítettem.
Másodszorra is lecsapott, s addigra már a világos színű pamut ujjatlant rángattam magamra. Ennyire volt időm. Mikor nem hangzott fel újabb ökölcsapása, riadtan gondoltam rá, hogy ötlete támadt, amivel másodpercek alatt kint lesz onnan. Nem vártam meg őt, nem tehettem. Nem adhattam fel magam, még akkor sem, ha ez lett volna megnyugvásomnak legjobb eszköze.
De a feltételezés, hogy így a legkíméletesebb büntetésben lett volna részem, soha nem valósult meg. Kezembe fogva edzőcipőmet, mezítláb rohantam lefelé a lépcsősoron.
Ennek még koránt sem volt vége, s ezt nálam csak Rhys Higgs érezte jobban.
Minden emeleten felzokogtam a megkönnyebbüléstől, hogy nem nyílt a liftajtó, hogy harmóniát mímelő ajtaja mögül kilépjen a rettegett férfi. Most gyorsabbnak kellett lennem nála, hirtelenebbnek és kitartóbbnak. Nem rogyhattam össze, nem adhattam fel, ha eddig bírtam, nem most fogom magam a lába elé vetni, hogy könyörüljön meg rajtam.
A mai naptól örökké társaságomba szegődik a kétely, a fájdalmas tudat, hogy halálra ítélt vagyok. Járkálj csak, halálra ítélt.

Nem tarthatja majd vissza rács, vagy emberi túlerő. Nem akadályozhatja fájdalom, sérülés, pénztelenség vagy információhiány. Rhys Higgs a mai naptól a nyomomban lesz, ott fog lihegni mögöttem, s én nem szabadulhatok majd zihálásától, s a diadalittas nyögéstől, mellyel belém élvezett.
A rohadt kurva életbe, hogy megtette!
Már csak két emelet volt hátra. Lábaim fáradhatatlanul szedték a fokokat lefelé. Minden ablak kitárt szárnya csábítóan vonzott. Lehettem volna öngyilkos. S pszichológusok azzal nyugtatták volna a körülöttem lévőket, hogy ez teljesen normális egy nemi erőszak bekövetkezte után.
De nem tettem meg.
Talán Rhysnak és magamnak is könnyebbséget okoztam volna. De még talpon voltam, s tudtam, hogy az itt elkövetett tetteinek csúcspontja még magasan ível felfelé.
Mi még találkozni fogunk.
Mert nekünk találkoznunk kell.
Megesetten túrtam bele kócos hajamba, ahogy leértem az utcára. Vérző vállam átáztatta a kapucnis pulóvert, amit rohanás közben, egyensúlyommal és hányingerem közben húztam magamra. A sportcipőt csak a betonon éreztem szükségesnek. Hiszen nem álltam meg a ház előtt, hogy ott várjak taxit. Három utcával lejjebb torpantam csak meg egy park szélén, s az ott felsorakozott taxik közül a legelsőbe szálltam be. Pénz nélkül, célok nélkül… nem tudtam, hogy hová mehetnék.
Mind amellett azonban, hogy magamat biztonságban akartam tudni, ott volt a húgom, aki talán szófogadatlanul ült a legközelebbi étteremben, s várta, hogy befejezzem a fantom szeretővel és a valós vadállattal a szexuális aktust. Talán túl hamar megy majd vissza és Rhys megbosszulja tettemet. És Shane és Jamie? Már ők sincsenek biztonságban.
Mindenki miattam fog fizetni.
A taxisofőr kifordult a parkolóból, s felvette a forgalom tempóját. Többszöri szólongatásra sem tértem magamhoz.
Nőgyógyászhoz kellett volna mennem, megelőzni a lehetetlent, a húgomnak nyomába kellett volna erednem, a rendőrségen vallomást tennem, s hazamenni a szüleim házába, hogy kettőjük között aludjak, így óvva magam Rhys Higgstől, és a délután emlékeitől.
Mert megtette.
A magáévá tett. S ha azt hittem, hogy én leszek az a nő, akit ezen a világon sem az élet sem egy férfi nem tud majd akaratán kívül, meztelenre szeretni, akkor tévedtem.
Én voltam az a nő, akit a legjobban összetört. Én voltam az a nő, aki úgy omlott össze, mint egy kártyavár a feltámadó szélben.