Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 2 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég :: 1 Bot

nincsen

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Csüt. Aug. 06, 2015 12:08 pm Keletkezett az írás





Emma &JD
Got your attention, now I'm gonna keep it, better listen up!
This one's for the people who've been told they're never good enough.

A reggeli vizit kellős közepén, két beteg között állok, és ha a tekintetemmel gyilkolni lehetne, mindenki holtan rogyna össze harminc méteres körzetben. A vérnyomásom az egekben, a szívem olyan erővel pumpálja az éltető vörös cseppeket az ereimben, hogy attól tartok, a fejem búbján lassacskán úgy fog kitörni, mint ahogy a sós ízű tengervíz szabadul ki egy hatalmas bálna légzőnyílásán át gejzírként a nyílt óceánon.  A halántékomon lüktetni kezd egy ér, ezzel is a tudtára adva a világnak, hogy ha még valaki egyetlen rossz szót mer szólni, vagy csak gondolni mer valami olyanra, ami nekem nem tetszik, a fejem fel fog robbanni, és csak egy tíz mérföld széles krátert fogok hagyni magam mögött. Kezem a csípőmre teszem, megfeszülve állok, és minden erőmre szükségem van ahhoz, hogy ne kezdjem a rohamosan növekedő fejfájás következtében a csempézett falba verdesni ütemesen a fejem.
Épp abbahagytam egy parázs vitát Dr. Montgomeryvel, alig pár lépésnyire egy csoportnyi gyakornok előtt a gyermek intenzíven. Mert mikor jön oda okvetetlenkedni meg vitatkozni? Na, mikor? Mikor? Hát persze, hogy akkor, mikor épp el vagyok úszva, és pont őt akarom oktatni, amit persze úgy állítok be, mintha direkt szemétkednék vele, és az életét akarnám nehezíteni. Ami részben igaz is. Végtére is az a jutalom azért, amiért nem nyírom ki egyesével a gyakornokait. Alaposan leteremtettem, mert többet, sokkal-sokkal többet várok el tőle, mint amit a többiektől. Ez az én módszerem. A Woodward-módszer. A JD-Style. Mélyet lélegzek, tüdőmet megtölti az éltető, friss oxigén, orrcimpáim remegnek, s miközben lassan, mint egy fújtató bika, orromon át kifújom a levegőt, hosszan utána nézek a távolodó nőnek. Komolyan mondom, egyszer még agyvérzést kapok ettől a némbertől, az agyamra megy. Egyik pillanatban úgy mosolyog, mint egy angyal, aztán meg egy perccel később levedli az angyalkosztümöt, és belebújik a szőrös-patás démoncuccába, én meg egyszerre döbbenek le az épp csak egy hajszálnyit nem határt lépő arcátlanságától, és attól a szenvedélyességtől, amit a gyerekosztály iránt tanusít, ami kiemeli a szürke tömegből őt annyira, hogy hajlandó legyek rá időt áldozni.
Megrázom a fejem, és haragosan fordulok a gyakornok csoport elé, és egy pillanat alatt növesztek szarvakat, és veszek a kezembe képzeletbeli vasvillát. Felemelem a jobb kezem, és az órámra nézek, majd mindkét kezemet megemelve megmasszírozom a halántékom, mielőtt jeges, gyilkos pillantással sújtanék le rájuk.
- Oké, akkor most mondja el valaki, mit jelent, ha egy betegnél Uraemia-t állapítunk meg? Mik a betegség tünetei, és a kezelési módja? - kérdezem, majd mikor az egyik buzgó, szemüveges mitugrász jelentkezik, bólintok.
- Rendben, Pikachu, téged választalak. - mutatok rá, és kíváncsian várom a választ.
- Az Uraemia egy vesebetegség, a tünetei pedig....ööö...rendszerint heves, olykor kólikaszerű, görcsös fájdalom, a kezelése pedig sok folyadék, fájdalomcsillapítás...- gondolkozik, mire az a gát, ami eddig visszatartotta a bennem tomboló idegbajt, átszakad. Tekintetemmel úgy nézek rá, mintha ebben a pillanatban mérgezett volna meg egy óvodát.
- EEEEEE!!!!! - adok ki egy olyan hangot, mint mikor egy tévéadásban a helytelen választ adja meg, majd megrázom a fejem. - Gratulálok, Dumbó, most kezelt egy Uraemiás beteget vesekővel, és megölte. Tapsoljuk meg, emberek, gyerünk! - nézek görbe, biztatom hangosan a többieket, és hangosan ujjongva tapsolni kezdek, hogy csak úgy zeng belé a folyosó. Látom rajta, hogy meg van ütközve, szégyen pírja ül ki a képére, lehajtja a fejét. - Most azonnal tűnjön az osztályomról, és amíg betéve nem tudja az összes létező vesebetegség minden egyes fajtáját, tünetét, okozóját, felfedezőjét, gyógymódját az összes kudarcba fulladt kutatással együtt ne kerüljön a szemem elé. - dörrenek rá, mire az döbbenten mered rám, szinte reszket. Én meg nem bírom nézni az idiótaságát, a felkészületlenségét, így gyors mozdulattal mutatok el magam mellé. - MOST!!!! - kiáltok rá haragosan, mire észbe kap, és úgy spurizik el, mintha soha ott se lett volna. Vészjósló pillantással mérem végig a többit.
- Valaki? - kérdezem türelmetlenül, és kezdem azt érezni, hogy a migrén, amit Montgomery indított el, és ez a szakbarbár teljesített ki, lassan maga alá gyűr. Zöld íriszeimben fenyegetés villan, és nem érdekel, hogy a folyosón úgy menekülnek el a dolgozók, nővérek, ápolók, rezidensek, mintha bármelyik pillanatban valaki torkának ugorhatnék. Lassan végighordozom a tekintetem a társaságon, majd hirtelen megakad a szemem egy gyakornokon a hátsó sorban. Némi értelmet látok csillanni a szemében, hát adok neki egy esélyt.
- Maga. Ott. Nos? Tud válaszolni? Felkészült a mai napra a feladott házi feladatból? Mi az Uraemia, mik a tünetei és a kezelési módja? - pillantok rá, és nem veszem le róla átható tekintetem. Várok. De nem vagyok benne biztos, hogy érdemes...




Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Aug. 06, 2015 9:44 pm Keletkezett az írás




Emma and JD


Olyan szépen elképzeltem, hogy miképpen fog indulni az első hetem Sydney-ben, és a kórházban is. Azóta viszont minden a feje tetejére állt. Megviseltek a reggeli négy órás kelések, mert a reggeli viziteken kötelezőérvényűen meg kellett jelenünk, és ha valaki eltévesztette, vagy akár öt percet is késett, annak sajnos aznapra már be is írták a fekete pontot, és az alja munkát kellett megcsinálnia. A rektális vizsgálatok egyelőre még elkerültek, de nem mondanám, hogy nem volt szerencsém már mondjuk hányást takarítani, vagy a laborba rohangálni, mert éppen az egyik szakorvosnak szüksége volt sürgősen egy laboreredményre, vagy egy rezidensnek a saját alkoholtesztjének végkimenetelére. Sok mindenhez volt szerencsém az első öt napban, de azt hiszem a hatodik nap reggele felülmúlta az összes elképzelésemet.
Az öltözőben a többi gyakornok már csicseregve köszönti az új nap hajnalát, de nekem még fogalmam sincs, hogy mit akarok csinálni. A szekrényem előtt állok, és lustán figyelem a szomszédom ajtaján szereplő plakátot. ’Áruld a tested, és megkaphatsz mindent, amire csak vágysz.” Most momentán egy nagy adag koffeinre lenne szükségem, hogy felébredjek, és ne egy szál bugyiban, és melltartóban álljak a helyiség közepén.
- Em, várnak már a gyerekosztályon minket, sietned kellene. – szól oda nekem Scott a szemben lévő szekrény elől. A nagy bambulásnak az lett az eredménye, hogy utolsóként eszmélek fel, és kapkodom le a szekrényem fogasáról a kék nadrágomat, és a felsőmet. A fonendoszkópom valahol a táskám mélyén hever, és a felíró táblám se tudom, merre kallódik. Ilyen az én szerencsém, ha már öt nap alatt egyszer sem késtem el, akkor most fogok. Kutyafuttában passzírozom bele magam a nadrágba, és kötöm fel a hajamat lófarokba, hogy ne zavarjon majd napközben. Erre azért még jut időm, és minden hiányzó elemet is összeszedek, majd rohanok is, amerre mennem kell. Pontosan hova is? Igen, a gyerekosztályon vár ránk a rezidensünk. Útközben eltévesztem az utat, és olyan eseményre leszek figyelmes, ami nem rám tartozna. Dr. Celeb egy másik férfival diskurál, és igen közel állnak egymáshoz. Fél szavakat hallok meg a beszélgetésfoszlányból, de ez is éppen elegendő, hogy felkeltse az érdeklődésemet.
- Shane, húszast arra, hogy most a héten nem te leszel a nyerő. – furán tekintek rájuk, mert az onkológusról már hallottam jó pár szaftos pletykát, de arról, aki vele van, azt se tudom, hogy kicsoda. Nem véleményezem a dolgot, csak szépen elhaladok mellettük, mintha ebből a kis párbeszédből nem hallottam volna semmit. Mi történik a kórház falain belül? Szexüzletek köttetnek, és az orvosok is már nyíltan áruba bocsájtják magukat? Egyszerűen nem bírom kiverni a fejemből a gyakornoktársam szekrényén szereplő plakát szövegét, és ezzel kapcsolom össze az előbbi beszélgetést is. Megrázva a fejemet farolok be a megfelelő folyosószakaszra, és még időben érem el a többieket, amikor a Kivégző, és a rezidensünk hangos felszólalására figyel az egész folyosó már.
- Itt meg mi történt? – suttogva kérdem meg a mellettem álló csajt, aki előbb körülnéz, és csak utána válaszol, nehogy véletlenül valaki meghalljon minket.
- Nem értettem én se pontosan miről folyik a szó, de mire ideértünk már ez fogadott bennünket. – még jobban lehalkítja a hangját, és úgy döntök, hogy jobban járok, ha a háttérben húzódok meg. A vita hamarosan abbamarad, és egy emberként fordul felénk a Kivégző az összes haragjával együtt. Nem volt hozzá még szerencsém, de a hangjából, és a stílusából ítélve, ha valakit elküld a bús picsába, akkor jobban is jár az illető, ha onnan vissza sem jön. Sorba rendeződünk, mint a kiscsibék, és nem merünk megszólalni se, de amint elnézem, a haragja az egész részlegre kiterjed, mert még a nővérek is behúzva a nyakukat távoznak sietősen. Kipécézi az egyikünket, pontosabban Marcot. A srác még nekem is sok, mert a kis buzgómócsing azt hajtogatja állandóan, hogy mennyire okos, és hogy évfolyamelső volt egy számomra nem túl neves egyetemen. Na, és? Én meg a Harvardon végeztem évfolyamelsőként, mégse kürtölöm világgá, hogy a legjobb lennék a gyakornokok között, de azért ennél a jómadárnál még talán én is többet tudok. Hamarosan be is ég, és olyan hang hagyja el a szakorvosunk száját, amit nem tudok beazonosítani, de talán a legjobban egy vérengző gyilkos rideg röhögése, és egy visító bárány közé tenném.  Az első számú alany kiesett, így maradunk összesen négyen. Felhangzik a kérdése megint, és rám bök, mint egy lottónyertesre. Ez az Em, ma te vagy a kiválasztott, hogy önként hajtsd a fejedet a Hóhér guillotine-ja alá! Mélyet sóhajtok, és lepillantok a felíró táblámra, de onnan nem fognak előjönni a válaszok, így egy kicsit megerőltetem magam, és végül csak elmondom neki az általam helyesnek vélt választ.
- Az Uraemia a veseműködés zavara miatt kialakuló, a vérben a fehérje-anyagcsere bomlástermékek felhalmozódásával járó tünetegyüttes. A kezdeti stádiumban fáradékonyság, kimerültség a jellemző, de ahogyan egyre súlyosabbá válik a betegség, idegrendszeri bajok is felléphetnek, mint az izomrángás, végtagzsibbadás, esetleg mozgásképtelenség. Előrehaladott állapotban a betegeknél bélvérzés fordulhat elő, és a bőr színe sárgásra változhat el. –egy kis szünetet tartok, mert már most érzem, hogy túl sokat beszéltem. Nem merek másfele nézni, nehogy azért is én legyek a hibás, mert nem bírok kinyögni egy értelmes szót.
- Én dialízist alkalmaznék. – harapok bele az alsó ajkamba, aztán a szemébe nézve némi bátorságot erőltetve magamra mondom végig, amit akarok.
–  A legrosszabb esetben pedig nem marad más, mint egy új vese beültetése, ha találnak hozzá megfelelő donort. – hallgatok el, és még mindig a Kivégző zöld íriszeibe mélyedek. Vajon én is úgy járok, ahogyan az előttem szóló?


MADE BY TORIE ♥


A hozzászólást Emma Harrington összesen 3 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Okt. 01, 2015 10:13 pm-kor.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Aug. 09, 2015 1:37 am Keletkezett az írás





Emma &JD
Got your attention, now I'm gonna keep it, better listen up!
This one's for the people who've been told they're never good enough.


Semmi nem tud annyira feldühíteni, mint mikor valaki arra büszke, amire nincs oka. Én? Büszke vagyok. Igen. Miért? Mert a legjobb vagyok. A hozzám került betegek pedig mind a legjobbat kapják, amit csak kaphatnak. Én már meghoztam az orvoslás oltárán a magam áldozatát. A tudásomhoz, a pozíciómhoz vezető út mentén már ott hever a csontomról lehántott húsom, patakokban folyik végig rajta a vérem, izzadtságom. Ha visszanézek, látom, hány éjszakát tanultam át, mikor mások valahol buliztak vagy az igazak álmát aludták. Sokszor megkaptam, hogy azért ismerik el a tudásom, a képességeim, mert rettegik az anyámat. Mert féltik a munkájukat, a hírnevüket, hisz anyámnak egyetlen szavára törhetnének ketté karrierek. Ha nekik küzdeni kellett? Akiknek nem volt ilyen hátszele? Akkor nekem bele kellett döglenem a bizonyításba, nekem kétszer annyira hajtanom kellett, hogy sose hibázzak. Anyám világhírű ortopéd sebész, bizottsági tag, nagy befolyással és vagyonnal rendelkező asszony, s apám halála után én is örököltem ezekből a...hmm...fogalmazzunk úgy, lehetőségekből. Ha kérném, egy kényelmes karosszék várna egy kórházban, Amerikában, és ellustulva az ölembe hullhatna minden, amire csak vágyhatnék. De nekem nem kell. Sosem kellett. Persze, nem mondom, hogy nem örültem, hogy nincs visszafizetendő hitelem, vagy, hogy majdhogynem bármit megvehetek, amit akarok, hisz anyám sosem szabott gátat a vagyonom kezelésének, legfeljebb tanácsokkal látott el, méghozzá igen jövedelmező tanácsokkal. Nekem mégis az lebegett a szemem előtt, hogy nem akarom, hogy úgy higgyék, csak miatta lehetek az, aki ma vagyok. Victoria halála után pedig nem is bírtam ott maradni. Szétestem, és hosszú időbe telt, mire újra össze tudtam tenni a részeimet. Már sosem lehettem olyan, aki valaha voltam, és nekem épp jó volt így. Érzések nélkül, ridegen jobbá váltam, mint valaha lehettem volna. Sydneyben teljesedtem ki igazán, és őszintén megmondom, hogy mióta csak a munkámnak élek, azóta érzem csak igazán, mi mindenre vagyok képes. Egy szuperhős vagyok. Szikével. Olyan dolgokat teszek meg, amikre senki más nem képes, vagy csak nagyon kevesek. S éppen ezért, az elvárásaim, amit felállítok, már-már teljesíthetetlenek. Persze tudom, hisz engem is megtanítottak, hogyan oktassam a jövő nemzedékét, és sok-sok beszélgetésem volt már arról, hogy túl keményen bánok a rezidensekkel, elüldözöm őket, összeroppannak a súly alatt. Hogy lehetetlen megfelelni, és ha jól is csinálnak valamit, sosem, vagy nagyon ritkán adok pozitív visszajelzést. De épp emiatt van, a kemény bánásmód miatt, hogy egy, a kezem alatt tanult rezidens, aki már azóta szakorvos lett, szakmai kitüntetésben részesült. Emiatt lett egy másik kiváló génkutató. Mert én, az első pillanattól kezdve tudatosan irányítottam arra, amerre mennie kellett. Nem mindenki való orvosnak. De ez nem derül ki az iskolapadban. Ez itt derül ki, a kórházi folyosón. A kórteremben. A laborban. A műtőben. Van, aki erre született, és van, akinek jobb, ha sosem adunk a kezébe önálló döntéshozatali lehetőséget. Mert hiába ő az orvos...az én felelősségem, hogy valóban orvossá válhatott-e.
Pontosan ezen okok miatt dühít fel a vita, majd pedig a feltett kérdésemre adott teljes mértékben elfogadhatatlan válasz. Pedig Dr. Montgomery tegnap figyelmeztette őket, hogy ma a kiválasztó szervrendszerrel is foglalkozni fogunk. De láthatóan a drága rezidensem túlságosan lazán fogja azt a gyeplőt. Nincs más választásom, mint büntetni. Nem, igazából megmentem az életét ezzel, mert, ha még egyet szólna, biztos, hogy puszta kézzel fojtanám meg. Elküldöm. Elküldöm? Inkább megsemmisítem. Nem érdekel, hogy a folyosó tőlem zeng, nem érdekel, ha mindenki menekülni kezd a közelemből. A hangom úgy robban ki ajkaim börtönéből, mint ahogy egy tengeralattjáró hadihajó lövi ki a torpedót az ellenségére, leigázva, megsemmisítve a túlságosan magabiztos, túlságosan bátor tanoncot, hogy aztán az előttem álló másik négy gyakornok felé irányítsam a bennem tomboló feszült haragot. Újra felteszem a kérdést, és ridegen nézek végig rajtuk. Látom a szemükben a rettegést, s ez némi elégedettséggel tölt el, Igen, ezt szeretem. A kora reggeli álmos tekintetek végre éledezni látszanak. De egyik sem mer jelentkezni. Tőlem félnek ennyire, vagy csak felkészületlenek, nem tudom, de úgyis ki fogom deríteni. Kiválasztok egy egyedet, akinek némi értelmet látok a szemében, és rámutatok. Elismétlem a kérdést, és türelmetlenül, hitetlenkedve várok, hátha legalább megközelítőleg tud adni valami olyan választ, amit elfogadhatok. Pedig legszívesebben karóba húznám egyesével őket, és az orvosi egyetemig rugdalnám a feneküket, hogy végigjárassam velük újra és újra, de tudom, hogy sajnos a kórházi protokoll szerint nem tehetem. A karóba húzást pedig sajnos a törvény bünteti.
A fiatal gyakornok a felírótáblájára mered, én pedig magamra erőltetek némi türelmet. Oké, legalább három másodpercet adok, mielőtt a mellette álló szőkeséget ne szólítsam. De a válasz csak nem érkezik. Így elfordulok, s látom hogy a szöszi szemei akkorára tágulnak, mint egy tányér, a félelemtől. Ajkaim elnyílnak, hogy szólíthassam, de ekkor halk, de tiszta hang üti meg a fülem. Azonnal visszanézek a felszólított gyakornokra, és zöld tekintetemmel nem eresztem a szemeit. Arcom épp oly kifejezéstelen, mint előtte volt, de a harag most, mintha kicsit csökkent volna bennem. Nocsak? Van valaki, aki nem véletlenül esett át az orvosi egyetemi képzésen? Mikor megakadva az ajkába harap, kíváncsian vonom fel a szemöldököm. Na, mi lesz? Ő is befürdik? Pedig egész jól indított. Nem tökéletes, de legalább hasonlít már egy normális válaszra. Aztán összeszedi magát, és befejezi.
Pillanatnyi, néma csönd telepszik ránk. A folyosó távolabbi sarkaiból feszült figyelemmel néznek ránk. A kollégák, akik régóta ismernek, várakoznak. Tudják, most mi jön. Attól függően, hogy a választ elfogadom-e vagy sem, a következő következményekkel lehet számolni: ha nem, akkor ezt a gyakornokot is kihajítom magam mellől, és a patológiáig meg sem állítom, garantálva magamnak, hogy többé az életben ne kerüljön a betegeim közelébe, vagy, ha igen, akkor pedig végül lehiggadva haladhat tovább a nap, és újra élet költözhet a folyosókra. Egészen a következő rossz válaszig.
Mereven nézek a szemébe, mélyen beszívom a levegőt, mellkasom felduzzad, és kórházi ruha rám feszül. Bent tartom a levegőt és agyam máris láthatatlan, piros tintával javítja ki az apróbb hibákat, illetve ezernyi más információval egészíti ki. De, és itt jön a dolgok nehéz része, legalábbis nekem. Az, hogy magamban felismerjem, hogy ők még nem szakorvosok, de nem is rezidensek. A tudásukat még mélyíteni kell, segíteni a fejlődését, formálni a lelküket is. Persze, ezeket majd csak akkor fogják megtudni, ha már ők is végigjárták azt az utat, amit nekem is végig kellett. Velem sem voltak kíméletesebbek annak idején, sőt...a szakorvosaim épp ugyanúgy ordítoztak velem, vagy épp úgy szivattak, mint ahogy én gonoszkodok velük. Mert ez sok mindenre megtanítja őket. És mert baromira élvezem.
A némaságot, a feszült, riadt, vihar előtti csendet megtörve szólalok meg.
- Nocsak...- mondom, és kissé felvonva a szemöldököm mérem végig a gyakornokot tetőtől talpig, majd vissza, hogy aztán ismét a szeménél állapodjak meg. - Oké, Hermione Granger. Maga jön mellettem. - mondom, és ez, hogy nem kezdek el tovább üvölteni, meghozza a várt eredményt, a folyosóról mintha hirtelen felszállt volna a köd, a nehéz légnyomás. A zajongás újra indul, mint ahogy a megállított film teszi, én pedig elindulok tovább, és intek a bandának, hogy kövessenek.
- Nos, mint tudják, az apparatus urogenitalis rendszernek számos egyéb betegsége mellett az Uraemia az egyik ádáz ellensége. Granger jól mondta, hogy az egyik lehetőség a dialízis, szóval ma egy kicsit ezzel fogunk foglalkozni. - mondom, majd ha követnek, hirtelen megtorpanok, és megfordulok. Ha Emma jön mellettem, akkor lenézek rá, majd magam mellé mutatok, hogy álljon oda, és utána a szőke lányra nézek.
- Lady Gaga, először is...- mondom, de aztán nem bírom tovább, kikívánkozik, mert a lány egyszerűen tényleg borzalmas, ahogy kinéz. A haja, a sminkje, az egész megjelenése... egyszerűen nekem taszító. Hát erősen grimaszolva fintorgok rá. -Kösse össze a haját, úgy néz ki, mint egy másnapos, betépett birka, akit elvittek egy vak, süket és néma fodrászhoz. Másodszor, hívtak az egyik transzvesztita bárból, hogy az egyik fellépőjük kéri vissza az arcát. Jesszusom, annyi smink van magán, hogy megzavarta a NASA felvételeit Sydneyről, és nemrég twitterezett az igazi Lady Gaga, hogy megtalálta végre a dublőrét, aki egyben az elveszett ikertestvére is. Szerezzen egy spaklit, és vakarja le magáról azt a vakolatot, mielőtt felvitetem a plasztikára. - osztom ki az igencsak túlsminkelt, döbbent arcú lányt. - Nézzen csak Grangerre, így néz ki egy orvos. Összekötött haj, minimális smink, persze a nőknél, és sosem civil ruha. Motoros szerkóban egyes-egyedül én flangálhatok itt, senki más. Na, menjen, és hozzon nekem a nővérpulttól gyorsan egy kávét, de előtte sorolja fel nekem, milyen típusait ismerhetjük a dialízisnek. - kérdezem, és megállva keresztbe fonom magam előtt a karjaim. A mellette álló egyik srác lelkesen nyitja a száját, de vészjóslón megingatom a fejem.
- Maga nem szimpi. Már eleve utálom a fejét, szóval, amíg nem kérdezem, addig nem szólalhat meg a jelenlétemben. Vette, Pumba? - kérdezem, majd visszanézek a szőkeségre. Az remegő hangon kezd bele.
- Hemofiltráció...ööö...hemodialízis...éééés....éés...öö...-  mondja, én csak mélyről jövő morgást hallatok. -Peritoneális dialízis.- mondom türelmetlenül, és legszívesebben lelőném. Nem lehet igaz, hogy ezek között ennyi hülye legyen, de komolyan. Épp szóra nyitnám a számat, mikor hirtelen a nevemet hallom.
- Doktor Woodward, várják a sürgősségin, mentő érkezik. - kiált felém egy nővér, mire mélyet sóhajtok, és a csapatra nézek.
- Pumba, magáé a post-op részleg, maga ott...Csingiling, magáé a pre-op részleg, Gaga...ha rendbe szedte magát, hagyja a kávét, maga megy a kartonozóba, és addig kéri Roset, hogy adjon magának valami munkát, amíg kötélnek nem áll. És nem, ismétlem, nem nyúlnak egyetlen beteghez sem, nem adnak gyógyszert, nem állítanak be vagy át semmit, nem beszélnek senkivel, csak olvasnak, figyelnek. Ha bármi van, Montgomeryhez rohannak, és őt kérdezik, amíg vissza nem érek, világos? - adom ki az utasításokat, majd elindulok sebes léptekkel a sürgősségi felé. - Granger, maga meg jön végre, vagy adjam át az akciót valaki másnak, és megy kartonokat írogatni? - vetem a hátam mögé, és anélkül, hogy bármit is tennék, vagy figyelném, mit csinál, átvágok a folyosón, hogy a mentőbejáróhoz menjek. Kiérdemelte, hogy itt legyen, legalábbis eddig. Meglátjuk, hasznát tudom-e venni. Nagy a tét, számukra mindenképp. Hamarosan választunk a gyakornokok közül, akik jelen lehetnek egy műtétnél. Ha így folytatja, még esélye is lehet.




Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Aug. 13, 2015 7:06 pm Keletkezett az írás




Emma and JD



Még mindig rettegek attól, hogy most engem fog melegebb éghajlatra elküldeni. Automatikusan húzom össze magam, de sajnos itt a folyosón nem fog csak úgy alattam megnyílni a föld, pedig szimpatizálok a helyzettel. Egyetlen szót szól hozzám, és úgy mustrál, mintha lámpafény alá akarna állítani, és a bőröm, de még a csontomat is az utolsó összetevőjéig meg akarná vizsgálni, de aztán elmondja, hogy mit gondol, és szerencsére nem jutok Marc sorsára. Ezután eszmélek csak rá, hogy tényleg én lettem Hermione Granger? Igazából nem tudom, hogy örüljek-e neki, vagy sem, hogy éppen a Harry Potter nagyokos sztárja lettem, de talán jobb nem fitogtatni, hogy ki lettem, mert a többiek se kaptak eddig tőle jó neveket, és maximum a rezidenseket szólítja a vezetéknevükön. Őket is szigorúan csak úgy, mert nem hajlandó egyetlen alkalmazottja, vagy tanítványa nevét sem megjegyezni. Nem hibáztatom, amiért távolságtartó, csak fura, hogy így áll hozzánk. Mi vagyunk a kis porszemek a kórház nagy gépezetében, és ők állnak a legtetején, a csúcsragadozók…a szakorvosok.
Sok időm nincs gondolkodni, mert rám szól, hogy álljak mellé. Azonnal ugrok, és ott termek mellette, miközben elindulunk a folyosón, és azt ecseteli, hogy mit kellene még tudnunk. Figyelmesen hallgatom, és okosan jegyzetelek, de aztán megtorpanunk, mert ő is megáll, csak éppen előtte nem szólt semmit. Majdnem nekimegyek, de még időben állok félre, és nem kerülhetem el a tényt, hogy megint én álljak mellette. Szerintem ezt inkább megtiszteltetésnek veszem, és kussolok, nehogy én legyek a következő, aki felbosszantsa. Mellettünk Amelia áll, aki ma a szokottnál is több sminket vitt fel magára, de még egyetlen szakorvos, vagy rezidens se tette neki szóvá, hogy ez egy kórház, és nem az éjszakai játszótér egyik színtere. Lehajtom a fejem, és azt hallgatom, hogy Dr. Woodward mit is mond neki. Nem bírom ki, hogy ne prüszköljek, ezért a szám elé teszem a kezemet, és visszatartom a kitörni készülő nevetést. Lady Gaga? Hát nem ő jutott volna eszembe róla, de nagyon is jó a hasonlat. A NASA említésénél már az ajkamat harapdálom, és próbálok komoly maradni. Nem éghetek be a rezidensem főnöke előtt. Valahogyan a szó megint rám terelődik, és én leszek a minta egy jól kinéző orvosra. A hajamhoz nyúlok, amikor a copfot említi meg a kevés sminkkel egyetemben. Nem sminkeltem ki magam, de a maga módján adott bók is jól esik, még ha nem is éppen annak szánta.
Nem kellene ennyire rosszmájúnak lennem, mert a sorstársaim állnak mellettem, de nem bírom ki. Nem érthetek vele egyet, ha egyszer ez az igazság? Talán bunkó lennék? Nem sokat töprengek, mert visszatérünk a dialízishez, de a feltett kérdés most nem nekem szól, hanem Ameliának, aki csak hebeg és habog, de semmi értelmes nem jön ki a száján. Végül ő adja meg nekünk a választ, és az egyik srácba belé is fojtja a szót. Ránézés alapján ítél? Akkor ma nagy szerencsém volt. Szerintem még le is oltana minket, mert nem vagyunk elég felkészültek, de a hangosbemondó szakítja félbe a mondókáját. Felemelem a fejemet, és körülnézek. Most már senki nem áll a folyosón, csak mi, de ez a vészhívás elszólítja tőlünk a nagyágyút. Ezután felpörögnek az események. Csak a fejemet ingatom, és azt hallgatom, hogy ki milyen feladatot kap. Nem akarok papírmunkát, ma sokkal többre vagyok hivatott. Igazi eseteket akarok látni, vagy tanulni valamit, de aztán mire a sor végére ér, csak azt látom, hogy rajtam kívül mindenki kapott valamit. Nekem tartogatja a legrosszabbat? Nem számított a jó válaszom? Félek, hogy semmi érdekeset nem tehetek, de akkor olyasmivel áll elő, amire még álmaimban se számítottam volna.
Meg se várja, hogy felfogjam, ma engem választott ki, hanem rohan előre, de ez a dolga, és én még időben kapcsolok, hogy követnem kellene.
- Megyek, már megyek. – rohanok utána, és meg se állunk a mentőbejáróig. Türelmetlenül és izgatottan szemlélődök, de megpróbálok csendben maradni. Ez lesz az első esetem, és nem akarom elszúrni. A szirénázó autó perceken belül fel is tűnik, és kicsapódnak az ajtók. Két mentős tolja a hordágyat, de amint meglátom a beteget, még én is ledermedek.
- Brian Smith, tizenkét éves, a gördeszka pályán játszott a barátaival, de az egyik trükk után rosszul érkezett le, és a bicikli kormánya átfúródott a hasán. – meséli el gyorsan a történteket a mentős, és most átadja a terepet Dr. Woodwardnak.
- A vérnyomása 90/50, Orthopnoe alakult ki. Nem mertük kihúzni a kormányt, mert nem tudjuk melyik belső szerv sérülhetett. – hadarja el Joyce, én pedig a kisfiút nézem, amint a hasán egy kisebb lyuk tátong, és ott áll ki belőle a kormány. A bicikli többi részét valahogyan eltávolították, de ehhez már nem mertek hozzányúlni. Csoda egyáltalán, hogy még él, nemhogy lélegzik, vagy egyebek. A mellettem álló orvosra nézek, aki határozottan méri fel a helyzetet, aztán elindul az őrült hajsza.


MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Aug. 18, 2015 12:51 am Keletkezett az írás





Emma &JD
Got your attention, now I'm gonna keep it, better listen up!
This one's for the people who've been told they're never good enough.


Magam mögött hagyva a gyerekosztályt, a jelenleg egyetlen használható gyakornokot veszem magam mellé. Fejből tudom, ki merre jár jelenleg a rezidensek közül. Evans megint a szívsebészeten van, Montgomery egy műtétre mosakodott be, Howard és Collins most mentek haza, őket az éjszaka folyamán gyilkolásztam le, a kis Cairns meg most az ortopédián van. Így nincs mese, be kell érnem egy gyakornokkal. Ha túl nagy lesz a gáz, úgyis lesznek ott más orvosok, nem fogunk kétségbe esni, de minden kéz jól jöhet.
A traumabejárathoz érve felveszem a szokásos védőruházatot, steril kesztyűt húzok, maszkot teszek fel. Megszokás, a maszkot itt nem mindenki használja, én szeretek elővigyázatos lenni. Néhány percnyi feszült várakozás után szirénázva érkezik meg a mentő, s amint megáll, úgy pattannak fel az ajtók, akár a kagylóhéj. Kiugrik az első mentős, és már ugrok is oda, magam mellé intve a gyakornokot. Amikor kihúzzák a kocsit, kicsit meghökkenek, de ez nem tart tovább egy ezredmásodpercnél, agyam azonnal a lehetséges sérüléseket lapozza végig, a feltételezhető legrosszabb lehetőségeket. Hallgatom a mentőst, és máris a gyerek mellett rohanok. Nyakán merevítő, és a vérzés nem nagy, de azért elég ijesztő, ahogy kiáll a hasfalából egy bicaj kormánya.
- Helyesen tették, hogy nem szedték ki. Már nem kellett volna behozniuk, feltételezhetően ott elvérzett volna a helyszínen. - bólintok a fiatal mentősre, akit láthatóan a rosszullét kerülget, szabályosan veri a víz. Pillanatra ránézek.
- Első nap? - kérdezem, és a maszkom mögött elmosolyodok.
- A második. - mondja a srác, miközben betoljuk a kis beteget egy helyiségbe, a traumán.
- Szép kezdés. Nyugi, nem lesz baj. Jól csinálta, ügyes volt. Most sorolja el kérem, milyen eljárásokat követtek, mit kapott, volt-e eszméletvesztés, mikre panaszkodott a beteg, ha tudott. Vegyen egy mély levegőt, és rajta. - mondom, s miközben meghallgatom a mellkasát, a hasát, és mindent, amit kell, figyelek arra, mit mond. Hallom, hogy odabent nem egészen jó minden, tompán hallom a bélmozgást, a tűdők sem tiszták, ami sok mindenre utalhat, és ami nem kis aggodalommal tölt el. Megnyomkodom a fiú hasfalát a kormány körül. A mentős elmondja, hogy nem volt sem szívmegállása, sem eszméletvesztése, sem pedig légzésösszeomlása, csak Orthopnoes légzés alakult ki. Fájdalomcsillapítót kapott, és nyugtatót, egy egységnyi infúziót, és a légzésjavítás érdekében Ventolint maszkon keresztül, egyelőre nem látták szükségesnek más adagolását. A vérnyomása alacsony, a pulzusa szapora, 130as.
- Oké, rendben, innen átveszem. Szép munka. Köszönöm. - mondom, és gyorsan aláírom a papírt, majd intek a nővérnek, aki a kezükbe nyom egy bontatlan csomagolású nyakmerevítőt. Én a beteg fölé hajolok, és lehúzva a maszkom rámosolygok, annyira kedvesen, ahogy csak tőlem telik, mélyen a szemébe nézek.
- Szia Brian. Én Dr. James D. Woodward vagyok. Tudom, hogy most meg vagy rémülve, de nyugodj meg, nem lesz semmi baj, mindent megteszünk, hogy rendbe gyere, oké? - mondom, és megsimogatom a fejét. Látom, hogy a nyugtatótól már kissé kába, de ez nekem nem elég, hisz látom, hogy fájdalmai vannak, szenved, és még tompaságában is fél. Felegyenesedek, és máris sebesen nekikezdek annak, amit meg kell tennünk.
- Háromra emeljük át. - utasítom a csapatot, aki körülöttünk ugrál, és megfogva a kissrác alatt a mentősök által használt merev deszkát, átemelem a fiút a mi hordágyunkra, majd engedem, hogy a mentősök kivigyék az övéket, és magunkra hagyjanak minket. Emmára nézek.
- Granger, tegye fel a szívmonitor tappancsait, és adjon be neki két egység Dormicumot, és hozzanak azonnal két egység nulla negatív vért. - utasítom, anélkül, hogy egyetlen percig is engedném lankadni a figyelmét, ahogy a többi bent lévőt is, miközben én elkapom a hordozható uh-t, és máris a felvételeket kezdem elemezni. A team egy emberként mozog, a gyakorlott traumás ápolók és nővérek tudják már a dolgukat, kérnem sem kell, adják a kezem alá az eszközöket.
- Látja ezt, Granger? - mutatok a monitoron a felvételre, ahol jól kivehető a biciklikormány, és az a terület, amit ért. A máj felső részénél lyukadt ki, érintve a májvénát. - A kormány épp a Vena Hepaticánál van. Jelenleg némi vérzés látható körülötte, itt - mutatok a monitor egy sötétebb foltjára -, és itt. Ki kell vennünk a kormányt, hogy megnézzük, nem sérült-e a Hepar, és csak remélni merem, hogy nem sérült a véna. - sóhajtok, és ránézek. Akkor, óriási hajsza kezdődik az idővel. De közben nem felejtem, hogy tanítanom is kell, így, amíg a kisfiú állapota stabilnak mondható, magyarázok. - A gyerekek teste más, mint a felnőtteké. A bordák ruganyosabbak, nem törnek olyan könnyen, de nem is védik úgy a felhasi szerveket, mint a májat vagy a lépet. A hasfaluk vékonyabb, könnyebben átszakad, a vesék kevésbé rögzítettek, egy nagyobb decelerációs trauma esetén könnyebben sérülnek. - magyarázom, ha rám figyel. - Meg kell tudnunk, hogy a szíve milyen állapotban van, van-e esetleg valahol nagyobb belső vérzés, ami az Orthopnoe-t okozhatja, vagy valami más állhat a háttérben. Például tüdőoedéma, asztma, esetleges öröklött szívbetegség, úgyhogy hívunk segítséget majd ha szükséges a kardiológiáról és a pulmonológiáról, ha kell. Reméljük leszünk olyan okosak, hogy ne kelljen. Rendben?  
A vér közben megérkezik, be is kötik, a kisfiú mély delíriumban alszik, szerencsére nem érez belőle semmit, amikor lassan, óvatosan, el elkezdem kimozdítani a kormányt. A szívmonitor csipogása alacsony, de egyenletes vérnyomást mutat, a pulzusa is lassult, hála az altatónak és a nyugtatónak, ami most létfontosságú.
- Oké. Most akkor lassan, kihúzom a kormányt. Granger, figyelje a szaturációt, a légzést, és bármi történjék is...- mondom, és a tekintetét keresem. - Ne essen pánikba, csak tegye azt, és pontosan azt, amit mondok, világos? Nem utasítgat, nem vitázik, nekem, és csakis hozzám beszél! - mondom keményen, majd végighordozom a tekintetem a csapaton. - Akkor, vessük magunkat a közepébe. Mentsünk életet. - mondom, és lassan elkezdem kihúzni a kormányt a gyerekből. Tudom, hogy ezt a műtőben kéne megtennem, de nem várhatok, lehet, hogy addig már nem jutnánk el. Ha stabilizáltuk és pontosan meghatároztuk az állapotát, könnyebben fogjuk kezelni is. Persze, hogy a vér azonnal ömleni kezd, amint eltávolítottam, de nem ugrok neki teljes erőbedobással. Tamponálni kezdem, és ultrahangon figyelem, mi történik odabent. Várom, hogy Emma mit csinál, mit reagál, és hogyan. Vajon észreveszi, hogy a valahonnan túl sok vér jön, vagy nekem kell közbelépni? Én már látom, hogy hol van a sérülés, de az ő gyakorlatlan szeme még nem fogja felfedezni a pontos helyét. De ha ügyes, ma nagyon fontos leckét kaphat. A lehetőséget megadom neki. A gyerek légzése még egyelőre rendben, intubálni sem kellett, de ha nem veszi észre, hogy sérült a véna, akkor perceken belül elvérezhet. Amit persze nem fogok hagyni. De látnom kell, hogy reagál stresszhelyzetben.






A hozzászólást James D. Woodward összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Aug. 28, 2015 12:41 pm-kor.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Aug. 27, 2015 5:38 pm Keletkezett az írás




Emma and JD




Mások nem lepődnének meg, mert gyakorlottak a traumatológián, de én nem, és nem kis sokkot okoz eleinte a kisrác hasából kiálló kormány. A mentős nagyon fiatal, de attól függetlenül igen pörgős. Én még lemaradva szemlélőként figyelem a történteket, mert nem vettem fel az ilyenkor előírásos felszerelést, és a köpenyért, meg a maszkért nyúlok. Az egyik ápoló segít eligazgatni a hátamon, miközben én már kötöm is fel a számra a maszkot, és figyelemmel követem az eseményeket, de nem szólok bele a beszélgetésbe. Beszámolnak nekünk, pontosabban Dr. Woodward-nak a történtekről, és már rohanok is utánuk, hogy ne maradjak le, és a szárnysegédje lehessek. Megtisztelve érzem magam, hogy nem zavart el, és megengedte, hogy mellette maradjak.
Sokan lenéznek minket gyakornokokat, mert a tojáshéj még a fenekünkön van, és nem rendelkezünk azzal a tapasztalattal, mellyel egy rezidens, vagy egy szakorvos. Ilyenkor tenném fel nekik a kérdést, hogy akkor mégis, ők hogyan kezdték? Őket is valaki a szárnyuk alá vette, és megtanította a szakma alapjaira. Ez is egy hivatás, amit meg kell tanulni, és az elméleti oktatást átfektetni a gyakorlatba.
Lassan be is érünk az egyik helyiségbe, és kezdetét veszi a kemény munka. A mentős elmondja, hogy miket tettek eddig, és én is szótlanul hallgatom, hogy tisztában legyek a helyzettel. Dr. Woodward megnyugtatja a beteget, és olyan kedvesen beszél vele, mint eddig még soha senkivel, mármint én még nem láttam ilyennek. Szimpatizálok a gyerekek iránt tanúsított viselkedésével, mert nagyszerűen csinálja, és most már megértem azt is, hogy miért mondják az egyik legjobb gyereksebésznek Ausztráliában. Brian a nyugtató és a fájdalomcsillapító hatásának ellenére még mindig szenved, és minél előbb cselekednünk kell, ha nem akarjuk, hogy elvérezzen. A velem szemben álló férfi utasítására háromra megemeljük a kisfiút, és áthelyezzük a saját hordágyunkra. A mentősök kimennek, és tényleg kezdetét veszi a hajsza. Az adrenalin megugrik a szervezetemben, és sokkal éberebbnek is érzem magam, mint percekkel ezelőtt a folyosón. Feléled bennem az életmentés vágya.
- Csinálom. – bólintok, és a tappancsokat helyezem rá először Brian mellkasára, aztán elfordulok, és a Dormicumot keresem, de az egyik nővér odaadja a fecskendőt a kezembe, és már adom is be a kisfiúnak, hogy előidézzük a delírium állapotát. A körülöttem állók is mind egy emberként mozdulnak már, és most csak arra figyelek, amit Dr. Woodward mond nekem. A monitorra meredek, és közelebb is hajolok. A kormány a májnál fúródott bele, és igen közel van a májvénához is. A fejemet félrebiccentem, és jobban szemügyre veszem a felvételeket. Így látni egy ilyen fiatal gyermeket még bennem is rossz érzéseket ébreszt, de most nem lehetek érzelgős, mert az életmentésre kell koncentrálnom.
- Az a Vena Hepatica. – hümmögve mélyülök el a zöld íriszekben, és hallgatom végig azt is, hogy mi a különbség egy gyermek és egy felnőtt teste között. A hasfal vékonyabb, és minden szerve könnyebben megsérül, mert még fejlődésben van. Bólogatok, és meg is jegyzem, amit mond. Bele se merek gondolni abba, hogy mi van akkor, ha mondjuk tüdőödémát kapott, vagy esetleg más betegsége is van, amiről még nem szereztünk tudomást.
- A szülei úton vannak Dr. Woodward. – nyit be a terembe Mary nővér, aztán már magunkra is hagy.
- Rendben. – mélyen beszívok két kisebb adagnyi levegőt, és csakis a mentoromra figyelek. Brian állapota jelen pillanatban stabil, így megkezdhetjük…micsoda? Nagy boci szemekkel bámulok fel Dr. Woodward-ra, amikor közli velem, hogy elkezdi kihúzni belőle a kormányt. Nem ellenkezek vele, és a szemébe mélyedve bólintok, hogy megértettem, amit mondott nekem, és nem fogok meggondolatlanul cselekedni, csak mégis váratlanul ért.
Nagyon lassan húzza kifelé, és hol a sérülés helyét nézem, vagy éppen a monitorra téved a tekintetem, mert csak onnan fogom tudni, hogy éppen mi zajlik odabent. A kormány már kint is van, de a vérzés nagyobb, mint amire számítottunk, vagyis pontosabban számítottam. A tamponálás megkezdődik, miközben a légzési adatokat is figyelem, de nem tudom, mit kellene tennem. Először lefagyok, és az agyam is egy üresjárat lesz. Nem történhet ez meg velem, így megrázom a fejem, és most elgondolkodom. A máj nyolc szegmensre osztható. A hepa és portae…ez a véna lesz. Sérült a májkapuvéna, és mindenképpen csinálni kell valamit, mert el fog vérezni a kisfiú.
- Sérült a májkapuvéna. A vérvesztés minimalizálásának érdekében Báron/Pringle manővert kellene csinálni. – tekintek a férfi szemébe határozottan.
- A ligamentum hepatoduodenale-t kellene leszorítani, de mivel csak az egyik oldalon sérült a véna, ezért jobb lenne a selektiv vascularis eclusiorára. Atraumatikus érfogót kérek. – sürgetem a mellettem állókat.
- A véna lefogását csak maximum tizenöt percig lehet így tartani, mert… - kezdek bele, és most elakadok én is. Remélem tényleg jól cselekszem, és nem ölöm meg ezzel a kisfiút.
- …mert visszamarandó sérülést okozhatunk a májban. Reperfusiot kell biztosítani a szünetekben. – hadarom el, és már izzadságcseppek gyöngyöznek a homlokomon. Én ezt tenném, és most biztos is vagyok a dolgomban, de sajnos bennem munkál a bizonytalanság magja is. Nem akarom senkinek sem a halálát okozni, főleg nem egy védtelen kisfiúnak, akinek az élete tőlünk függ.


MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Szept. 26, 2015 3:49 pm Keletkezett az írás





Emma &JD
Got your attention, now I'm gonna keep it, better listen up!
This one's for the people who've been told they're never good enough.


A sürgősségi betegellátás a kórházi élet Vietnámja. Háborús övezet, mégis, a csodák birodalma, az elvarázsolt kastély. Itt találkozhatunk minden őrültséggel, lehetetlenséggel, lenyűgöző és csodálatra méltó dologgal, amivel csak orvos találkozhat. Sosincs nyugalom, ez az osztály az, amelyik sosem alszik. Nehéz helyt állni, ezt elismerem. Sokszor másodpercek alatt kell döntést hoznunk, tennünk valamit vagy abbahagyni, az emberek élete, ha ide kerülnek, sokszor egy hajszálon múlik. Épp ezért, emiatt van az a semmihez nem hasonlítható hangulata, az, ami függőséget okoz, amiért az orvosok a hajukat tépik, de úgy kell nekik, mint a drog. Itt annyit lehet egy eset alatt megtanulni, mint amennyit napok alatt sem, a könyvek fölé görnyedve.Ezért vagyunk most is itt, a gyakornokkal, akire eddig szemernyit sem figyeltem, ma azonban kivételt teszek vele, és olyan lehetőséget adok a kezébe, amit nem sokaknak szoktam, bár beismerem van ebben némi önzés is, előrelátás. A mentős átadja a beteget, és megkezdődhet a hajsza. Drasztikus lépésre készülök. Tehetném másként, felvitethetném a műtőbe a gyereket, és millió és egy dologgal felvértezve, rezidenseket, szakorvosokat rendelve magam mellé, lassú, hosszadalmas módon menthetném meg az életét. Miért kockáztatok mégis? Miért hagyom, hogy egy gyakornok legyen mellettem,  és miért nem állítom félre, vagy küldöm fel az osztályra? Nos, mert én megtehetem, és mert tudom, hogy nincs erre időnk, hisz a gyerek vérzik, elég egy rossz mozdulat, és a kormány átszakíthatja a májvénát, és egy percen belül elvérzik a gyerek. Mert tudom, mire vagyok képes, és tudom, mire képes a csapat, aki körülöttem mozog. És mert nem felejthetem el, hogy az orvoslás mellett nekem tanítanom kell. Hiszek a szaktudásomban annyira, hogy a kockázatosabb úton is magabiztos győzelmet fogunk aratni. Hiszem, hogy itt és most jött el az a perc, amikor ez a gyakornok első kézből láthatja, mi múlik a gyors döntéseken. Bedobom a mélyvízbe. Ha elvérzik, ha leblokkol, akkor mehet. Nincs helye köztünk, és ezt be is fogom neki bizonyítani. Érezni, tudni fogja, mert itt nincs helye kifogásoknak, nyafogásnak. Itt a huszadik órában is neki kell tudni állni életet menteni, akkor is, ha leszakad a lábad, és már alig látsz. Ehhez nem elég a tudás. Ehhez kőkemény akarat és eltökéltség kell. Hogy ha veszítünk is, bárki elé odaállhassunk, és őszinte tiszta szívvel mondhassuk: mi megtettünk minden tőlünk telhetőt. Legfőképp a saját tükörképünk elé.
Az események gyors egymásutánban követik egymást. Granger, ahogy én hívom, az első akadályt jól veszi, és a tappancsokat pontosan helyezi fel. Brian pedig nem sokkal később a Dormicum hatására mély, álomtalan álomba merülhet, hogy a fájdalom már ne érje el, a félelem ne szorítsa magához. Így már egy fokkal könnyebben nyugszom le én is. Sok mindent el tudok viselni, de azt, ha fáj valami egy gyereknek, azt nem. Gyűlölöm a felesleges fájdalom okozását. Hallom, hogy a nővér beszól, hogy a szülők úton vannak, de jelenleg nem foglalkozok velük. Nincs időm ezzel foglalkozni.
Miközben a team dolgozik, én a gyakornoknak magyarázok. Orromat betölti a megszokott fertőtlenítő, a vér és a félelem szaga. Agyam maximumon pörög, de teljesen más szemszögekből közelítem meg a helyzetet, mintha csak én dolgoznék itt, épp a tanítási fázisok miatt. Mert Grangernek segítenem kell, hogy maga jöjjön rá arra, amire rá kell jönnie. Tudom, hogy még nem tart itt, ahogy azt is, hogy ez az eset már rezidensi szintű szaktudást igényelne, hiszen ők ezeket a dolgokat még csak elméletben tanulták, nem látták így, ilyen körülmények között. Hiszen eddig gyakoroltak hullákon, és jó esetben a galériáról nézhettek műtéteket, jegyzetelhettek, megfigyelhettek. Szúrhattak vénát, jó esetben megtanulták, mi az a centrális véna szúrás, és kisebb beavatkozások során tehettek ezt-azt, de legtöbbször csak alapvető dolgokat csinálhattak. De nem érdekel. Meg kell tanulnia hasznosnak lenni. Ha nem tud valamit, az nem szégyen, ha segítségre van szüksége, nem szégyen. Most még nem az. Ha okoskodik, és elcsesz valamit? Na, az már viszont az. Mert az azt jelenti, hogy túlságosan sokra képzeli magát, túl sokat gondol magáról, és akkor nagy eséllyel hibázni fog, ami perbe, az engedélyébe, vagy egy beteg életébe kerülhet. Az ultrahangon jól látható, hogyan hatolt be a szerencsétlen gyermekbe az idegen test, amely fájdalommal és kínnal töltötte meg a boldog napot, a miénket pedig aggodalommal és adrenalinnal fűszerezte. Magyarázatom egyszerű és világos, közben pillanatra sem veszem el a figyelmem sem a betegről, sem pedig a gyakornokról. Nem látom rajta az értetlenséget, így bátran megyek tovább. Amikor közlöm, hogy ki fogom húzni a kormányt, persze az jön, amire számítok. Magamban szinte felröhögök a megrökönyödött arcokon, a bennrekedt lélegzeteken, bár talán csak tekintetem tükrén csillan meg némi derű az aggodalom felett, ahogy végigtekintek rajtuk. A gyakornok szemei akkorák lesznek, mint egy tányér, látom rajta, hogy megilletődik. Rendhagyó amit csinálok? Nem erre számítottak? Tudom. Hisz most stabilizálnom kellene a tárgyat, amíg felvisszük a műtőbe a beteget, hogy ott állhassunk neki kiszedni. Csakhogy én vagyok a főorvos, és én úgy ítélem meg, hogy ezzel itt és most fogunk megküzdeni, mert nagy valószínűséggel már nem jutnánk el a műtőig vele, még a liftben elvérezne. A kormányt lassan, egyenletes mozdulatokkal húzom tehát ki a srácból, centiről centire haladva szabadítva meg az élő húst a vérrel színezett fém váztól, majd hajítom bele egy nagy ezüst színű tálcába. Már nem foglalkozom vele tovább, a nővér is csak félre teszi és letakarja, és már lép is oda, hogy a segítségemre legyen. A szívem a torkomban dobog, de bízom a csapatomban, magamban, és abban, hogy így vagy úgy, de megoldjuk a helyzetet.
Amikor a gyakornok beszélni kezd, rá figyelek. Amikor azonban túlszalad vele a ló, és utasításokat osztogat a csapatnak, és döntést hoz, kicsit mérgesen pillantok rá, szemöldököm rosszallóan szalad össze a szemöldököm. Épp az imént mondtam neki, hogy nem utasítgat, nem beszél máshoz, csakis hozzám. Akkor hogy meri mégis a teamet ugráltatni, főleg egy ilyen manőverhez, anélkül, hogy engem megkérdezne? De nem torkollom le, bár nem is szerez ezzel jó pontot. A nővérek és ápolók is meglepetten pislognak rám, nem tudják, mit tegyenek. Végtére is, én vagyok a felelős orvos, de a gyakornok még így is rangban felettük áll. Megértem a zavarodottságukat. Elgondolkozok egy pillanatig. Most zavarjam ki? Olvassam a fejére, miért nem figyelt arra, amit mondtam? Vagy adjam meg neki az esélyt? Mutassak neki olyat, ami meghatározhatja egész pályafutását, adjam-e meg neki azt az élményt, amit egy műtét adhat, amitől igazán, igazából orvosként gondolhat magára? Ami majd megadja neki azt a löketet, ami segít neki túllendülni a holtpontokon? Ha erre a napra gondol, az jusson eszébe, hogy akadályozták, vagy azt, hogy elvégzett egy műtétet? Már persze, ha képes rá? Adjak-e neki esélyv, vagy sem?
Az ápolók egy pillanatig megmerevedve állnak, én pedig egy pillanatnyi hezitálás után, csak aprót biccentek feléjük, jelzem, csinálhatják, amit mond. Az ítélet megszületett, a gyakornoknak megadom a lehetőséget. Nem volt hülyeség amit mondott, de azért persze majd lesz ebből tanulság is, ebben biztos lehet. Mikor kicsit elakad abban, amit mondd, nyugtatóan bólintok.
- Oké, folytassa. Menni fog. - nyugtatom, és érdeklődve pillantok a tekintetébe, miután kimerítő magyarázatot adott az általa helyesnek vélt diagnózis alapján. Kiváncsi vagyok, eszébe jut-e, mit tanult erről, ha már egyszer ezt a módszert ítélte a megfelelőnek. Aztán megkapom a választ is, és elégedetten bólintok. Izzadság gyöngyözik a homlokán, látom, hogy szinte reszket. Én nyugodtan emelem rá zöld íriszeimet, tekintetem olyan tiszta, és nyugodt, akár egy tó víztükre a zöldellő fenyvesben a hegyen.
- Rendben, Granger. - mondom, és miután látom, hogy az atraumatikus fogót felé nyújtja egy nővér, a nyílt seb fölé hajolok.
- Kérek egy tízes szikét, aztán egy terpeszt, és szívást. - adom ki az utasítást, majd amint megkapom, sebesen tágítom a szike segítségével a telejódozott sebet, majd helyezem a nyílásba a terpeszt, és tágítom ki annyira, hogy jól láthatóvá váljon az a terület, ahol dolgoznunk kell. Amint a túl sok vér a szívó segítségével eltávozik, én már jól látom, mit és hogyan kellene csinálni, de most nem rajtam a sor. A gyakornokra nézek, biztatóan bólintok. - Hé, Granger, menni fog! Csak nyugodtan, és pontosan dolgozzon. Bízzon bennem, itt vagyok magával. Nem lesz semmi baj, ha nem bírja, szóljon, és átveszem. De, csak ha muszáj. Minden egyes lépéséről tájékoztasson, még mielőtt meglépné, világos? Na, ne kéresse magát, gyerünk! - mondom, majd nem várva választ, vagy adván hezitálásra időt neki, határozottan adom a tudtára, mit kell tennie. - Akkor most, szorítsa el a ligamentum hepatoduodenale-t, keresse meg hol végződik a szakadás az érfalon, és az alatt is szorítsa el egy másik fogóval, körülbelül egy centiméternyivel a nyílás alatt, hogy legyen hely az érvarratnak. Nagyon óvatosan dolgozzon, mert tovább növekedhet a szakadás, és ha túl közel megy, elfogyhat a javításra szánható területe, és akkor már menthetetlenné válhat, a beteg belehal. - mondom, majd újra az ápolónak adok utasítást. - Még szívást kérek, óvatosan, nehogy elkapja a szívó a sérült eret, mert szétszaggatja, és akkor én magát fogom ízekre cincálni. Senkitől nem tűrök el hibát, remélem értették amit mondtam. - mondom, mire mindenki bólint, és a nővér is feszülten, és tényleg nagyon óvatosan helyezi a szívót a sebbe. Minden figyelmem ide összpontosul és szívből remélem, hogy nem feleslegesen adtam meg a lehetőséget a lánynak.
Ha Granger dolgozni kezd, csendesen figyelek rá, közben utasításokat osztok az ápolóknak, és ha esetleg beszél, ahogy kértem, hallgatom amit mond.
- Adjanak be még két egységnyi nulla negatív vért, egy egységnyi plazmát és még egy egységnyi dormicumot. Valaki szóljon egy aneszteziológusnak, hogy azonnal jöjjön ide, és kérek valakit az érsebészetről is. Granger, miért is kérek ide most egy aneszteziológust és egy érsebészt? - szólok, miközben kéz kezemmel igyekszek a gyakornok segítségére lenni. Tudom, hogy koncentrálnia kéne. De tudnia kell egyszerre több felé is figyelni, és nagyon kíváncsi vagyok, sejti-e, miért kértem a kollégáim segítségét. A kisfiú állapota eddig stabil, és nagyon jó irányba haladunk. A hangulat ijesztő és félelmetes, de épp annyira csodálatos és izgalmas is. Ezekért a pillanatokért érdemes orvosnak lenni. Nincs ehhez fogható semmi az ég világon. Nem adja ezt vissza sem a sziklamászás, sem a motorozás, de még az ejtőernyős ugrás sem. A műtét, akár a drog! Csak egyvalami izgalmasabb ennél. Ha közben taníthatok is. Én pedig függő vagyok, és nem bánom. Ha meghalok, egy műtőasztal mellől fogják elvinni a hullámat, ez már biztos.



Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Okt. 01, 2015 10:36 pm Keletkezett az írás




Emma and JD




Döntések. Ezek határozzák meg a sebészek mindennapjait. Jön egy választás, és neked kell a helyes útra lépned, mert ha rosszul választasz, akkor a beteged belehal, és a te lelkeden fog száradni az élete. Milyen mázsás súly nehezedik most a vállamra? El se bírom. Az in medias res soha nem volt az erősségem még az egyetemen se, holott nagyon is jól tudom, mi a jelentése. A dolgok közepébe vágni, és most aztán lehet nevetni, vagy aki, amit szeretne, mert jelen pillanatban egy sebész helyébe lépek, és vágnom kell. Itt most a kifejezések és szófordulatok is komoly utalásokkal, akár pontosan ugyanazzal a jelentésekkel bírnak. Egy kisfiú élete függ tőlem, aki még órákkal ezelőtt vidáman játszott a barátaival a játszótéren, és most itt fekszik előttem, védtelenül, és esetlenül. Mi lennék én? Isten? Soha nem éreztem, hogy ilyesmi kötelezettségeknek kellene megfelelnem, de sajnos talán én gondoltam rosszul. Egy átlagember pontosan ezt várja az orvostól el. Csodát kell tennünk a mindennapokban, mert ha valaki nem gyógyul fel, vagy belehal az operációba, akkor mi is esendőnek látszunk, és ezt nem szeretik. Más a sztereotípia. Velünk nem történhet meg, az emberek hisznek abban, hogy velük a rossz nem történhet meg, mert ők mások. Ez bizony mind hazugság, mert egyszer mindenkit utolér a végzete.
Elhadarok egy általam jónak vélt feltevést, és annak megfelelően cselekszem. A fogót kérem a kezembe, de egy pillanatra megáll a levegő is a teremben. Olyasmit követtem el, amit egy gyakornoknak szigorúan tilos lenne. A Kivégző most fog páros lábbal kirúgni, és teljesen igaza lesz, mert nekem még nincs meg a szakorvosi vizsgám. Nem hozhatok horderejű döntéseket, mégis megtettem. A helyzet magával sodort, és az adrenalin miatt úgy intézkedtem, hogy figyelembe se vettem, hogy itt nem nálam van az utolsó szó. A légzésem szapora lesz, a szívem a szívmonitor hangjánál kétszeresebb sebességgel ver a mellkasomban. Felpillantok a zöld íriszekbe, és végre megértem, hogy miért ő irányít, és miért nem én. Remeg a kezem, a bugyimból is vizet lehetne csavarni, de ő egyáltalán nem ideges. Számtalan ilyen helyzeten van már túl, és tudja, hogy mit kell tennie. Dr. Woodward a legjobbak egyike a gyereksebészet területén, és most engem figyel. A borostyán és a fenyő színére emlékeztet a szivárványhártyája. Aprókat lélegzek, és megpróbálok megnyugodni. Meglep, mert nem teremt le, hanem megadja az engedélyt. Segít, és biztat. Kíváncsian szemlélem, hogy mi lesz a következő lépése. A nővér a kezembe adja az atraumatikus fogót, de még nem teszek semmit. Megvárom, hogy szabaddá tegye nekem a seb helyét. A szikét úgy tartja a kezében, mintha azzal született volna, és csodás szemtanúja vagyok annak, amit máskor csak a galériáról nézhetek végig, vagy még messzebbről. Most nem kell versengenem, egyedül csak ő és én vagyunk. Mámorító érzés. A vért elszívják az útból, és ismét találkozik a tekintetünk. Biztató szavak hagyják el ajkait, de rám szól, hogy minden lépésem előtt tájékoztassam. Eddig se tettem volna másképpen, de talán az előbbi kis magánakciómat csak azért engedte meg, mert még nem baltáztam el semmit. Egyik gyakornok se volt még ilyen helyzetben, különben már tudnék róla, sőt az egész kórház arról beszélne, hogy melyik szerencsés juthatott el idáig a Kivégzővel úgy, hogy nem ő volt az áldozat, és asszisztált a saját műtétjéhez.
Erősen szorítom a fogót, és az első utasításra várok. A tekintetem már látja, hogy mi is lenne a teendő, de merek tenni semmit addig, amíg el nem mondta a helyes eljárást. Koncentrálok, és bólintok is mellé. A sebből szivárog a vér, és nincsen időnk a várakozásra. A seb megtisztítása után tisztán látom a helyet, és odateszem a fogót, de ügyelek arra is, hogy ne tegyek még nagyobb kárt a sérült területen.
- Most szorítom el a ligamentum hepatoduodenale-t, a vérzés csillapodik. Másik fogót kérek. – kérem a másik eszközt a mellettem álló nővértől, aki azonnal a kezembe is adja.
- Most elszorítom a véna alatt egy centiméterrel a másik oldalt is. – odanyúlok, és a legkisebb remegés nélkül hajtom végre a műveletet. Az agyam üresjárat, és csak az előttem álló feladatra összpontosítok. Nem merek örülni a vakszerencsémnek, mert bármikor fordulhat még a kocka. Hirtelen megrezzenek a hangjára, amikor felém intézi a kérdését, és még látom a távozó nővért is, ahogy itt hagy minket.
- Azért…azért. – aztán világosság gyullad a kis agyamban. Most érkezik egy érsebész, és egy aneszteziológus.
- Mert műtünk. –a maszk mögött széles vigyor terül el az arcomon, de nem sokáig. Még magam se tudom felfogni, hogy tényleg olyasmit teszek, amit egy rezidens tehetne meg. A drognál is nagyobb löketet ad. Egyszerűen nem tudom semmihez sem hasonlítani az érzést, mert leírhatatlan. Még pár órával ezelőtt csak jegyzeteltem, és loholtam a folyosón, de most, tényleg egy vészhelyzet közepén vagyok, és olyasmit bíztak rám, ami nem kis dolog. Ma igazán fontos voltam, és úgy érzem, hogy tettem valamit. Van értelme a gyakornoki éveimnek, és orvos leszek. Igazi sebész. A mámorító érzés csak pár röpke szekundumig tart, de kiélvezem, és türelmesen várakozok a többiekkel együtt, hogy megérkezzen az altatóorvos, és az érsebész.
- dr. Wright és dr. Hastings már itt is vannak. – tárja ki előttük az ajtót a nővér, és beengedi előre a két férfit. Mindketten meglepetten néznek a kettősünkre.
- Woodward mi a fenét csináltok?! – csattan fel az aneszteziológus, és meglepődve méri fel a helyzetet, miközben az érsebész már hívja is az egyik ápolót, hogy segítsen neki előkészíteni a megfelelő eszközöket.
- Helyzetjelentést kérek. – tekint a munkatársára dr. Hastings, és a kezeit feltartva húzzák éppen a kezére a gumikesztyűt. Kishalnak érzem magam a végtelen óceánban, ahogyan három profi ölel körbe, de én csak egy valakire figyelek, aki nem más, mint a Kivégző. Még most is ő uralja a teret, és kíváncsian várom, hogy rám bízza el a helyzet felvázolását, vagy ő fogja elmondani helyettem.
- Egy gyakornokkal műtesz?! – hökken meg az aneszteziológus, aki lenézően figyel engem. Kezdek ideges lenni, pedig nem szabadna, mert éppen én vagyok az, akitől a gyermek élete függ. A fogó az én kezemben van, mégis én érzem rosszul magam.


MADE BY TORIE ♥


A hozzászólást Emma Harrington összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Nov. 07, 2015 6:43 pm-kor.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Okt. 25, 2015 9:35 pm Keletkezett az írás





Emma &JD
Got your attention, now I'm gonna keep it, better listen up!
This one's for the people who've been told they're never good enough.


Hazudnék, ha azt mondanám, én sosem hibáztam. Mert igenis, sok hibát vétettem, sok helytelen döntést hoztam, sokszor hatalmas baklövést követtem el. Elismerem. Nincs ebben szégyellnivaló, hisz még Isten sem alkotott tökéletest, én miért lennék az? De tanultam a hibámból, felismertem az épülés lehetőségét, és ez itt a lényeg. Egy ilyen helyzetben ez a legtöbb, amit tehetünk. Hogy nem követük el ugyanazt a hibát még egyszer. Remélem, hogy ebből Granger is tanul. Az iménti hibája ugyanis, miszerint átlépte azt a bizonyos határt, ami elválasztja gyakornoktól a rezindenst, és rezidenst a szakorvostól nem véletlen, nem is a sors kegyetlensége, sőt, nem is csak az emberi hatalmaskodásra való hajlam bizonyítéka. Nem azért van, hogy megnehezítsük azok életét, akik még nem tették le a szakorvosi vizsgát. Éppen értük van. Hogy tanulhassanak. Hogy legyen mögöttük egy védőháló, hogy legyen idejük lélekben, tudásban felkészültnek lenni a rájuk váró feladatokra. Hisz lesz olyan, amikor már nem lesz mögöttük senki, amikor már nem áll felettük egy ember, aki segít, ha baj van, ha elakadnak. Mert már ők lesznek ezek az emberek. Nekik kell meghozni végzetes, örökre szóló döntéseket, s vállalniuk tetteik következményeit. Granger sincs még erre felkészülve. Nincs felkészülve még egy önálló műtétre, nincs felkészülve sem tudásban, lélekben, de főleg nem tapasztalatban arra, hogy önállóan meghozzon ilyen horderejű döntéseket. Hogy mégis, miért az ő kezében van a fogó, és nem az enyémben? Ez nagyon jó kérdés. A válasz pedig egyszerű. Mert az, ami a gyengesége ma, holnap az erőssége lehet. Grangernek van esze. És bátor. De forrófejű, és elragadja a hév. Ez pedig hibákhoz vezethet. Nem teheti meg, most még nem. Lesz idő, mikor ez előnye lehet, a gyors döntéshozatali képesség, de még nem ma. Talán azt hiszi, mindent tud, de nem így van. Megtehetném, hogy kihúzom a lába alól a talajt. Hogy egyszerűen kizavarom a helyiségből, örök bizonytalanságba taszítva, és ezzel garantálva, hogy soha ne válhasson orvossá. Ha ezt tenném, akkor biztosan megkérdőjelezné önmagát minden hasonló alkalommal. De nem teszem. A team egy biccentésemre nyugtázza, hogy csinálhatják, amit mondott. Árgus szemekkel figyelem minden mozdulatát, és szavakkal is segítek neki. A sebben közben gyorsan gyűlik a vér, utasításaimnak megfelelően azonban ez sem akadályozza a gyakornokot abban, hogy az általam adott lépéseknek megfelelően azt tegye, amit ebben az esetben tenni kell. Figyelem, ahogy elszorítja az eret, azon a tájékon, ahol mondtam neki, és szavaival is megerősíti minden lépését. Helyes, díjazom, hogy csak időszakosan volt süket.
Ahogy haladunk, azért szólok egy nővérnek, hogy hívjon érsebészt és aneszteziológust, és megkérdezem a gyakornokot, miért is teszem ezt. A válaszára várok, miközben a nővér kisurran az ajtón, és elrohan. Azonban a gyakornokom, amilyen jól indított, most alaposan mellészúrt a válaszával. Csalódottan sütöm le a szemeimet. Túl sokat vártam tőle, azt hittem, hogy lesz annyira talpraesett, mint eddig, de a jelek szerint ez már kicsit túl sok volt neki. Azért érzékelem, hogy némiképp feszültséglevezetésnek szánta ezt, de tudom, hogy tényleg nem tudja, miért is hívattam őket. Persze, nem hibáztatom, ezt talán tényleg nem kéne még tudnia, hiszen eddig csak hullákon gyakoroltak, vagy a galériáról nézhette a műtéteket, vannak dolgok, amiket egyszerűen elfelejt az ember, ha nem gyakorolja, nem ismétli nap mint nap.
-Igen, ez evidens, de én nem erre gondoltam.- csóválom meg a fejem, majd a seb fölé hajolok, és ujjammal kicsit megmozdítom a két ezüst fogó közt a sérült véna vastag, meleg és csúszós falát, hogy picit más szögből is megmutathassam Grangernek. - Ott, - mutatok az érfal egy jelentősebben sérült részére. - látja, ott azt a roncsolódott részt? - kérdezem, majd rá nézek. - Azért hívtam az érsebészt, mert bár én is képes vagyok pótolni ezt a részt egy szintetikus cső segítségével, jobb, ha egy szakorvos is megnézi, mit lehetne tenni. Sosem szégyen egy kollégától, más területen dolgozó szakorvostól segítséget kérni. Meg kell tanulnia segítséget kérni, túllépni a büszkeségén. Mindenek elé kell helyeznie a beteg érdekeit. Lesz mikor olyan embertől kell segítséget kérnie, akit gyűlöl, akit megvet, vagy aki épp magával kapcsolatban érzi ugyanezt. De ezen túl kell tudnia lépni, és nem hagyni magát. Menni, ha kell, áttaposni bárkin. Mert a beteg élete, mindenek felett áll, érti? - kérdezem, majd folytatom. - Az aneszteziológus kollégát pedig azért hívtam, mert épp egy vizsgálóban műtünk egy gyereket, altatóorvos nélkül. Jobb, ha ezekre a dolgokra nem magának kell majd figyelnie, ha ilyen esettel találkozik, mikor már egyedül fog dolgozni. Súlyos következményei lehetnek egy rosszul véghezvitt sürgősségi altatásnak, érzéstelenítésnek, jobb, ha ezt olyan szakember kezeli, aki ezekre az esetekre is ki van képezve. - mondom nyugodt hangon, épp akkor befejezve, mikor a két kollégát beengedi a nővér. Amikor az aneszteziológus felcsattanva számon kér, zöld szemeim nagyra tágulnak, lassan fordítom felé a fejem.
Dr.  Hastings és Dr. Wright. Az érsebésszel nincs bajom, tudja a helyét, de Wright folyamatosan elfelejti, hogy hol a helye. Szemeim szikrákat szórnak, mikor rápillantok.
- Hogy mondja, Dr. Wright? - kérdezem vészjóslóan, s eddig nagyon jól kezelt indulatom, túltúráztatott idegrendszerem pattanásig feszült szálai, amin ma tiszteletlen, felkészületlen gyakornokok, rezidensek táncoltak, elpattan. Halkan, nyugodtan kezdem a mondandómat, de a végére zeng belé a terem, a vizsgáló, de talán még a folyosó is, ahogy ordítok. - Tisztelt kolléga, ugye rosszul hallottam, hogy épp az imént merte számon kérni általános altatóorvosként a gyereksebészeti osztály főorvosát egy sürgősségi műtét kellős közepén, ahelyett, hogy máris a dolgát végezné, és ellenőrizné, hogy az itt fekvő beteg rendben van-e? Mégis mit gondol, mi a jó fenét csinálunk épp? Teadélutánt tartunk? Nem volt jobb dolgunk, hát fogtunk egy gyereket, beleállítottunk a hasfalába egy biciklikormányt, és addig cibáltuk, amíg szét nem szakadt a májvénája? Sőt, mivel nekem épp nem volt kedvem összevérezni a kezem, gyorsan fogtam egy gyakornokot, és könyékig nyomtam a kezeit a gyerekbe? Mit képzel, mégis, mi a jó fészkes fenét csinálunk most épp? - ordítom a döbbent team megmerevedett tekinteteinek kereszttüzében, és állom átható tekintetét. Sértettség, döbbenet, szégyen cikázik a szürke íriszekben, állkapcsa dacolva feszül meg. A helyzet pattanásig feszül, érzem rajta, hogy válaszolna, de tudja, hogy ő volt az, aki megint túl messzire ment. Hastings a helyzetet enyhítendőn töri meg a csendet, én pedig haragos tekintetem ráemelem.
- Tizenkét éves fiú, Orthopnoes, a hasfalon átszúródott kormány sértette a Vena Hepaticát, ezért kértelek, megtaláltuk a szakadás helyét, de szerintem pótlás kell majd. Kapott nulla negatív vért, és két egységnyi Dormicumot. - mondom, majd mikor Wright a gyakornokra néz lekezelően, és engem kérdez, miért a gyakornok műt, dühösen pillantok rá.
- Igen, egy gyakornokkal. Tudom, hogy számára, Dr. Wright újdonságként fog hatni, de ez egy oktató kórház. A gyakornokok előbb-utóbb önálló orvosokká fognak válni. Ha választania kell, hogy a gyerekét egy olyan orvos kezébe kell adnia, aki életében nem látott még nyílt sérülést, csak könyvekben, vagy olyat, akit gyakornok korában az osztályvezető főorvos irányította át egy életmentő műtéten, mit választana? - kérdezem kíváncsian, de mérgesen, majd folytatom. - Egyébként eddig nagyon is példásan állt helyet egész idő alatt, nagyon jól teljesített ez a gyakornok, ő segített megmenteni a gyerek életét, egyedül talán nem is tudtam volna megcsinálni. - mondom, majd Emmára nézek biztatón. Persze, kicsit túlzok, egyedül is képes lettem volna erre, láttam már rosszabbat, de úgy érzem, szüksége van egy kis biztatásra. Wrightnak pedig nem árt kicsit letörni a szarvát. - Eddig biztosan nagyobb hasznát vettem, mint önnek, Dr. Wright. - jegyzem meg epésen, miközben helyet adok Hastingsnek, hogy a seb fölé hajolva meglesse, miről is beszéltem. Wright duzzogva, szó nélkül megy a gyerek fejéhez, és egyeztet az ott álló nővérrel, miközben időnként gyilkos pillantásokat lövell felénk, amire persze eszembe se jut reagálni. Tápláléklánc, ez a kulcsszó. Én a tetején állok, ő a közelemben sincs, főleg nem a saját terepemen, és ezt ő is tudja. Hastings bölcsen nem folyik bele a vitába, régóta dolgozunk már együtt, tudja jól, hogy nem igazán érdemes velem vitába szállni. Inkább maszk felett ragyogó tejkék szemeit a sebbe temeti.
- Ott, látod, kolléga? Ott azt hiszem... - kezdem, mire bólogat.
- Igen, igazad van, pótlás kell majd, egyelőre megoldom majd csővel, de egy-két napon belül szükség lesz érpótlásra. Jó, hogy hívtál. - mondja nekem, ép pedig, hogy tanítsak is közben valamit, Emmára nézek.
- Erre azért lesz szükség, mert ha egyszerűen csak összehúznánk az érfalat, a hegesedés miatt elzáródás, vagy rögképződés alakulhat ki. - mondom, mire Hastings Emmára néz.
- Úgy van. Ezt eddig maga csinálta? - kérdezi a lányt, majd elismerően bólint. - Látom, Woodward tanítvány. Szép munka. Gratulálok. Mondanám, hogy maradjon, de ehhez egy gyakornok nekem túl nagy rizikó, innen átveszem. Azért tényleg szép munka. - mondja, majd sebesen munkához is lát. Én látványosan hátrébb lépek, és intek Emmának, hogy jöjjön ő is. Megköszönöm a teamnek a munkáját, Dr. Wrightnak és Dr. Hastingsnek a gyors reagálást a hívásomra, majd leveszem magamról a köpenyt, a véres kesztyű, és a szemetesbe dobom. Aztán némán kezet mosok, és kimegyek az ajtón. A gyerek már rendben lesz, nekünk eddig tartott a munkánk, ha kellünk, majd úgyis hívnak. Kilépve a folyosóra elveszem a hozzám siető nővértől a mappákat, majd írogatni kezdek rájuk. Kíváncsi vagyok Granger hogy érzi magát, milyen hatással voltak rá az események?
- Nos, Granger, hogy van? - kérdezem, ha a közelembe jön, és kíváncsian elhallgatva tovább írogatok. Érdekel, mit gondol, mi játszódhat le most benne. Érdemes volt megadnom neki a lehetőséget, vagy felesleges?



Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Nov. 07, 2015 6:59 pm Keletkezett az írás




Emma and JD




Csalódottságot olvasok ki a zöld íriszekből. Az előbbi bravúros fejlődésem után újabb lejtő felé közelítek. Mi mást csinálhatnánk, ha nem műtünk éppen? A válasza azonban sokkal komplexebb és összetettebb a Kivégzőnek, mint amire én számítottam. Nem tudom eldönteni, hogy ostobának nevezzem magam, vagy csak egyszerűen nem figyeltem arra a tényre, hogy most mi is segítséget kértünk. Minden szó igaz, ami elhagyja ajkait, és csak saját magamat tudom érteni hibáztatni, hogy nem arra gondoltam. Némán hallgatok, de a kezem, és a többi végtagom is mereven áll. Nem tehetek egyetlen hirtelen mozdulatot sem, mert éppen elszorítom a májvénát egy tizenkét éves kisfiú hasfalában, akinek az élete többek között az én kézügyességemen is múlik. Az orvoslás olyan szép hivatás, hogy szinte egyik másik szakmához sem lehet hasonlítani. Nem mindennap tanulok valami újat, hanem minden percben. Egy momentumig is kételkedtem abban, hogy itt a helyem? Igen, megesik, hogy elbizonytalanodom, mert még nem tapostam ki az ösvényt, amit végig kell járnom, de jó úton haladok a cél felé, és egyszer talán én is ilyen szakorvos leszek, mint James Woodward. Nem a gyereksebészet az álmom, de az, hogy engedélyt kaptam tőle, és rám bízott a mai napon egy fontos feladatot, úgy hiszem, hogy itt a helyem ebben a kórházban, a St. Claire-ben. Határozottan bólintok, és tudomásul veszem, hogy most hibát vétettem, és az okát is értem már.
A két említett kolléga belépése felbolygatja a kedélyeket, de nekem még mindig higgadtnak kellene maradnom. Dr. Wright lekezelő stílusa a gyakornok iránt már megelőzte hírnevét, de most először szembesülök vele úgy isten igazából, hogy mennyire lenéznek minket. Talán ő nem volt kezdő, neki nem kellett megküzdenie a mindennapos problémákkal, hogy kellő mennyiségű tapasztalatra tegyen szert? A térdem megremeg, és a homlokomon is végigfolynak az izzadságcseppek. Egy hatalmi harc közepére csöppentem, és úgy érzem, hogy én leszek a következő, akit az oroszlánok elé vetnek. A kisfiú arcára tekintek le, aki védtelenül fekszik a vizsgálóasztalon, és éppen a májában matatok a csupasz kezeimmel. Egyáltalán nem szállt a fejembe a dicsőség, éppen ellenkezőleg. Azáltal, hogy látom ki a beteg, még jobban átérzem az orvosok felelősségvállalását. A teher dr. Woodward mellett most az én vállamat is nyomja.
Hirtelen változik meg a teremben lévő légkör, és az eddig hibátlanul összedolgozó team minden egyes tagja dr. Wright-ra és a Kivégzőre néz. Számon kérni egy szakorvost olyan bűn, amit nem lehet megbocsájtani, és nem az én részemről. Eszem ágában se lenne megkérdőjelezni a szaktudását, sőt mi több, esetleg szembe menni vele. Határozottan öngyilkosság lenne, és ráadásul a karrierem végét is jelentené. A rezidensek megkeseríthetik az életünket, de az igazi problémát az ő főnökeik jelentik ránk. A gyerekosztály vezetőjének felelősségre vonása orbitális baklövés volt dr. Wright részéről. A vita tárgya én lennék, de jobban aggaszt az, hogy ennek mi lesz a vége. A két férfit nézem felváltva, de a tekintetem végül az aneszteziológuson pihen meg. Összerezzenek dr. Woodward erőteljes hangjától, de amit mond az száz százalékosan igaz. Nincs joga ahhoz, hogy felülbírálja a felettese döntéseit, mégis ezt teszi, amiért nem egy műtőben vagyunk, és én vagyok a szárnysegéd. Végül dr. Hastings szakítja félbe a dühös kirohanást, és Brian-ről érdeklődik. Visszatérek a jelenbe, és a szemlélőből a gyakornok szerepébe váltok. A történtek ellenére csodálkozom, hogy nem bambultam el, és mozdítottam el az érfogót a helyéről.
A haragja még nem múlt el a Kivégzőnek, és ott tartunk, hogy tényleg én kerülök a középpontba. Az érsebész mellettem mustrálja a sebet, és felméri a helyzetet, miközben egy újabb kioktatást kap dr. Wright, de most nem kerülheti el a figyelmemet, hogy engem néznek. Annál a résznél, hogy dr. Woodward nélkülem nem lett volna képes végrehajtani ezt, csak halványan elmosolyodom. Egyszerűen nem hiszem el, hogy ez nélkülem nem ment volna, mégis büszkeséggel tölt el, hogy én csinálhattam, és ezzel egy életet menthettem meg.
A teremben a nővérek is lélegzetvisszafojtva várják, hogy mikor ér véget a hatalmi harc, de aztán Hastings mellettem állva mondja el, hogy mit fog tenni, miközben a sértett aneszteziológus arrébb fárad, és már nem is néz rám. Hurrá egy életre meg fog utálni, de nem érdekel, mert nem tettem semmit rosszat ellene. Egyszerűen szálka vagyok a szemében, mert én voltam itt, és nem egy rezidens, aki biztos sokkal jobban ellátta volna a feladatokat.
A két másik orvos egyeztet, én pedig ott állok még mindig. A pótlásról beszélgetnek, de ehhez a részhez annyira nem értek, de a Kivégző erről is részletes magyarázatot ad nekem, és helyeselve hallgatom végig.
- Igen, én csináltam. – a hangom kicsit rekedtessé válik, és most az érsebészre pillantok, aki elismerően beszél rólam. Jól esnek a szavai, és ifjú Woodward-tanítványnak lettem elkönyvelve. Miután dr. Hastings munkához lát, nekem már nem sok keresnivalóm van itt, és megértem azt is, hogy rizikófaktornak tart. Nem sért, hiszen ő a tapasztalt ebben, és nem én. Ellépek onnan, de még egyszer a kisfiúra tekintek. Tudom, hogy jó kezekben van, és innentől kezdve, ha nem lépnek fel komplikációk, akkor nem lesz gond. Kissé megmerevedtek az izmaim, és a hátam is fáj. A kukához lépek, hogy a véres kesztyűt belehajítsam, majd utána megváljak a köpenyemtől is. A Kivégző után állok oda a mosogatóhoz, hogy alaposan megmossam a kezemet, de úgy érzem a vér most nem akar olyan gyorsan távozni rólam. Majdnem kiejtem a kezemből a szappant kétszer is, mire sikerül végeznem. A folyosóra kilépve megint visszatérek a kórház körforgásába, és a hangzavar újult erővel hat lezsibbadt agyamra. Mintha eddig egy másik bolygón léteztem volna a Kivégzővel. Az egyik nővér a papírokat a kezébe adja, és már ott sincs, így kettesben maradunk, és arról érdeklődik hogyan is érzem magam. Megtudom ezt egyáltalán fogalmazni?
- Én… - köszörülöm meg a torkomat, mert gombóc szorítja el. Még most se fogom fel igazán, hogy mi történt odabent.
- Lenyűgözve, miközben iszonyatosan megijedve is. Én nem hittem volna, hogy ilyen sok mindenen múlik az, hogy az ember helyesen cselekedjen. Az egyetemen nem tanítják meg azt hiszem, hogy mivel is jár egy vészhelyzet. – sütöm le a pillantásomat, és a földre nézek.
- Hirtelen cselekedtem az elején, és azt hittem képes vagyok megoldani a feladatot anélkül, hogy előtte végiggondolnám. Bevallom, hogy még soha nem éreztem, hogy ennyire kicsúszna a lábam alól a talaj. Aztán, amikor rájöttem, hogy mit kell tennem, akkor már minden magától értetődött. Higgadtnak kell maradni, és józanul gondolkodni. – felnézek a borostyánra emlékeztető íriszekbe, és halkabban folytatom, nincs kedvem kiabálni, mert éppen eléggé stresszes volt odabent a helyzet, és még csak most kezdek magamhoz térni.
- Ma igazán megértettem, hogy mit is jelent életet menteni. Félelmetes, és leírhatatlan élmény volt egyszerre. – alázattal kell lennem a főnökeim iránt, mert a forrófejűségem nem fog semmi jóra vezetni a későbbiekben. A leckét megtanultam dr. Woodwardtól, és annak ellenére, hogy az egyik legfélelmetesebb szakorvos, egyben az egyik legjobb tanító is. Éppen megszólalnék, de egy nővér siet oda hozzánk egy férfi, és egy nő társaságában.
- dr. Woodward, Mr. és Mrs. Hamilton szeretne önnel beszélni a kisfiuk állapotáról. – a fülem mögé tűröm az egyik rakoncátlan hajtincsemet, és megpróbálom rendezni a kinézetemet, amikor meglátom Brian szüleit. Még soha nem voltam jelen, amikor egy szakorvos közli a legfrissebb híreket a hozzátartozókkal.
- Doktor úr, hogy van a kisfiam? – könnyes szemmel áll előttünk Mrs. Hamilton, miközben a férje átöleli őt, és mindketten úgy néznek dr. Woodwardra, mint a Hősükre. Én csendben, és esetlenül állok mellette, hiszen nem beszélhetek egy szakorvos, sőt egy rezidens nevében sem.



MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Dec. 01, 2015 1:24 am Keletkezett az írás





Emma &JD
Got your attention, now I'm gonna keep it, better listen up!
This one's for the people who've been told they're never good enough.


Wright-ot sarokba szorítottam, Hastings-el megoldottuk a problémát. A gyerek jól lesz, kétség sem fér hozzá. Bizakodó vagyok, ahogy kilépek az ajtón a fertőtlenítés után, immár megszabadulva a véres köpenytől és kesztyűktől. A nővér egyből letámad, a fránya papírmunka sosem áll le, de közben rákérdezek, hogy érzi magát a gyakornok. Nem sokuknak engedtem volna ilyen szintű beavatkozást. Némán hallgatom, ahogy beszél, és raktározom az információt. Túlzásba esett, és majdnem hibázott, ez tény. De ott voltam, és aztán...aztán megoldottuk. Azt hiszen fontos dolgot tanítottam neki, legalábbis remélem, hogy mindent felfogott, ami körülötte történt. Míg beszél, én írok, és csak mikor befejezte, akkor nézek rá. Zöld szemeimmel a tekintetét kutatom. Őszintének tűnik.
- Higgadtság, és fegyelem. Nehéz, de nem megoldhatatlan dolgok, lehet őket fejleszteni. Majd belejön. - mondom neki.
Mikor azt mondja, hogy megtanulta mit jelent életet menteni, elmosolyodok.
- Remélem, hogy tetszett az élmény, és erőt tud meríteni belőle a későbbiek során, Granger. - mosolygok, és akaratlanul is jutnak eszembe gyakornoki éveim, a legszebb és legrosszabb pillanatok. Hogy mennyire utáltam a gyerekosztályt, és mennyire rettegtem az osztályos főorvostól. Most mégis, úgy érzem, a legtöbbet tőle tanultam, és a személyiségem egy részét ő formálta olyanná, amilyen most vagyok.
Amikor a nővér mellém lép, kíváncsian pillantok rá. A szülőket látva mélyet sóhajtok.
- Jó estét, a nevem Dr. Woodward. Ő itt a kollégám, Dr....- pillantok a gyakornokra, hogy legyen kedves, és mondja meg a nevét, ha már egyszer itt áll, ahelyett, hogy menne a dolgára. Gyakornok, neki nem kell jelen lennie, mikor a szülőkkel beszélek. De már mindegy, ha maradt, nem zavarom el. Most nem, most kiérdemelte, hogy meghallgassa, hogy zajlik ez.
- Az idegen tárgyat, vagyis a kormányt eltávolítottuk. Nagy szerencséje volt, a mája nem sérült, de sajnos egy fontos ér igen.
- Ó, ne, kérem....- fakad sírva a gyerek anyja, de megnyugtatóan fogom meg a vállát.
- Nyugalom, asszonyom, Brian állapota jelenleg stabil, az életfunkciói jók. Épp egy érsebész foglalkozik vele, de hamarosan ki fogják hozni a műtőből.
- Akkor meg fog gyógyulni? Rendben lesz a kisfiam? - kérdezi sírva. Látom rajta, hogy össze van zuhanva, de nem kelthetek benne hiú reményeket, hiszen semmi nem biztos. Legszívesebben azt mondanám, hogy igen, de nem tehetem, hisz még mindig léphetnek fel komplikációk.
- Egyelőre örüljünk annak, hogy életben van, és reménykedjünk a legjobbakban. Dr. Hastings a legjobb érsebészünk, szóval..bizakodjunk. Mi mindent megteszünk, ahogy Dr. Hastings is. Legyenek türelemmel. - mondom, és egy finom kézszorítás után ellépek mellőlük.
- Nagyon köszönjük, Dr. Woodward.
Visszapillantok a Brian édesapjának kék szemeibe. Mintha a fia pillantana vissza rám. Mondhatnám, hogy nincs mit, de most úgy érzem, nem lenne igazságos.
- Ne nekem köszönjék. A műtét oroszlán részét a doktornő végezte. Méghozzá kiválóan. Most pedig kérem bocsássanak meg, de mennem kell, várnak az osztályomon. Minden jót. - mosolygok rájuk, majd Emmára nézek, és egy mosoly után elsietek. Igen, néha nehéz a munkánk, néha kemény. De néha...néha egyszerűen csak jó érzéssel tölt el, hogy tettünk valami jót aznap. A türelem, a nagylelkűség, a megértés...jó, hogy tudunk néha ilyenek lenni.
Hogy jön-e velem, vagy marad a szülőkkel, rajta áll. Ahogy az is, hogy ezt az élményt miként raktározza el magában. Egy biztos, innentől kezdve rajta tartom a szemem, és lesz egy kis plusz munkája is. Nem azért, mert a gyerekosztályra akarom csábítani. Hanem mert van tehetsége, eddig úgy néz ki. Meglátjuk, hogy veszi a buktatókat.

//Részemről ez lenne a záró, remélem megfelel. Köszönöm a játékot. //


Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 4:56 am Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Emma & Jamie
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: