Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 9 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 5 vendég :: 1 Bot

Cloe Ackermann, Dimitri Grigorenko, Grace Washington, Nathan Graham

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
#hey-now-don't-you-runaway #terry #dr-whittaker
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Vas. Jan. 03, 2016 9:40 pm Keletkezett az írás



#terry #dr-whittaker #almost-reality
Nincs semmi, amit szeretnék ebben a kórházban. Pedig ilyet ritkán mondok egészségügyi intézményre. De tényleg. Rühellem. Pontosan azért, mert itt nem orvos vagyok, hanem beteg. Amikor eljövök ide, az mindig kezelésről szól, s úgy döntöttem ma reggel, hogy ezt a hagyományt meg kell szüntetni. Gondoltam egy merészet és felvettem a legcsinosabb kosztümömet, amit csak elhoztam magammal. Igen, éppen ebben érkeztem állásinterjúra is. Arra a sikertelenre. Lényegtelen. A táskámba süllyesztettem a sztetoszkópomat, szándékosan úgy, hogy kilógjon a női retikülből (pedig azok híresen képesek elnyelni bármit, ennek is menne), adva az "orvos vagyok" képnek.
A bejárati ajtón becsattogva a büfé felé veszem az irányt. Kávézni az orvosok is szoktak, nem? És amúgy meg nem szólhat senki semmit, szoktam itt tölteni az időm, nem is keveset.
Leteszem magam az egyik asztalhoz, szórakozottan felcsapok egy szaklapot, s annak lapozgatása közben szánok időt arra, hogy.. nem is tudom. Megigyam a kávém, amit főzhettem volna otthon Abenél is? Eltöltsem tökéletesen feleslegesen a napom egy részét? Elhiggyem, hogy idetartozom? Lényegtelen. És a kávé is pocsék. De sebaj, itt vagyok. Majdcsak lesz ebből is valami.
#rachel-platten #you-re-safe
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Jan. 04, 2016 6:46 pm Keletkezett az írás



Van az ágyam alatt egy tábla. Amolyan fehér, letörölhető, amire ötévesek meg az orvosok szoktak firkálgatni, meg talán az iskolások, ha a kezükbe kerül. Olyan dolgokat, amiket egy orvos biztosan felismer. Mindegy, nem az a lényeg, ki tud nagyobbat, meg kinek… Eltértem a tárgytól. Amikor az ember egy kórházi ágyban, magányosan tölti a napjai nagy részét, ez megesik. Az agyam már baromira nem tudja, mit kellene kezdenie egy normális, emberi társalgással. Mindenesetre, megvan ez a kis, letörölhető tábla. Nos, mivel úgy tűnt, senki nem akarja használni, ezért szereztem egy filctollat – meglepően egyszerű volt –, és felosztottam két részre. Az egyiken az eltelt napok számát vezetem (öt strigula), a másikon a dialíziseket (dettó öt strigula). Börtön stílus…
Mindenesetre, csak hogy folytatódjon a szívás, nem vagyok elég szarul ahhoz, hogy ágyba kapjam a kaját. Ó, meg lehetne mozgatni pár ismertséget, ebben egészen biztos vagyok, de őszinte leszek, ennyi testmozgás nekem is kell. Az első napot a Web MD.-n töltöttem, és csekkoltam, hogy konkrétan miktől kell tartanom, ha hosszabb kórházi kezelésre szorulok. A saját tüneteimet nem ütöttem be, egyrészt, mert tudtam, mi a betegségem – csak azt nem teljesen, hogy ez mi –, pluszban meg úgyis az agytumort dobta volna ki. A fejem meg az egyik olyan testrészem, ami még nem fáj. Lényeg a lényeg, nem akartam felfekvéssel is gazdagítani a repertoáromat.
Viszont, ha az ember azt hinné, egy átlagos középiskola klikkes – amit honnan a francból tudnék, sosem maradtam elég ideig, hogy kikerüljek a fura, fülzsíros francia cserediákok közül –, akkor egy kórház egyenesen kasztrendszer. Vannak az orvosok, a nővérek, a betegek koruk szerint, az idősektől rendszerint zeng az ebédlő, mert a nagyothalló-készüléket betenni, az smafu, és, csak hogy valami vidám dolgot is mondjak: nincs sok korombeli beteg. Főleg nem hosszabban tartózkodó ember. Nos, ez az orvostudománynak jó, az embereknek jó, a korombelieknek jó, nekem szívás. De legalább megmarad a csend, a nyugalom, meg a saját elmém félelmetes társasága a magányos kis asztalomnál.
Ahol éppen ül valaki, és ez csak akkor esik le, amikor elveszem a habkönnyű – és teljességgel beazonosíthatatlan – kajámat a pultról. Mit csinálok? Áh, nem vagyok én gyáva, odamegyek, max csöndben maradunk egész végig. Ergó, szokásos.
– Jó napot, doktor, leülhetek? – kérdezem, és próbálok barátságosan mosolyogni hozzá. Mert olyan fontos embernek néz ki a nő, annak ellenére, hogy egészen… kellemes külseje is van. Mit akarnak, tinédzser kölyök vagyok, persze hogy észreveszem az ilyesmit.
Vissza az elejére Go down
 
#hey-now-don't-you-runaway #terry #dr-whittaker
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: