Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 2 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég :: 1 Bot

nincsen

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Weston & Crystal~ A kórház parkja
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Hétf. Jan. 04, 2016 10:52 am Keletkezett az írás




Weston & Crystal


Szakadatlan tépte a vihar a fákat, megkapaszkodott a lombokban, és mint féltékeny szerető csapkodta és dobálta az ágak között a magával rántott törmeléket. Dél felől már szakadozott a felhőzet, de az ég még ontotta magából az esőt. Ott álltam, arccal előre kémlelve a távolba, hogy merre tudnék menekülni, a lábam a térdem közepéig a mocsárba süllyedve, lassan húzott lefelé valami láthatatlan kéz, én pedig előre nyúltam, hogy valamibe megkapaszkodjak, de csak a levegőt markolták az ujjaim. Mögöttem a hömpölygő sártenger, előttem sem volt már kiút, alattam pedig kínzó lassúsággal nyílt meg a föld. Mozdítottam az egyik lábam, de nem voltam képes kihúzni a nyúlós, és egyre szorítóbb mocsár fogságából. Itt ragadtam és senki nem tud róla. Nevetségesen együgyű elgondolás, hogy ha tudnának is róla, akkor is foglalkoznának velem. Hiszen én akartam ide jönni, nem kellett senki segítsége. Nem tudom mi a fenét gondoltam, hogy mégis mi a francot képzeltem? És igazából azt sem tudom miért vagyok itt....ó de igen! Azért, hogy a vég egyedül érjen, egy olyan helyen megpusztulva, ahol a halál nem hirtelen ragad el, hanem lassan és fájdalmasan. Nincs hova menekülni, és utolsó pillantásaimmal még a napot akarom látni, ahogyan a köd felett arany pászmáival simogatja végig a világot. Új reggelre virrad a világ. Nélkülem. Istent keresem a felhőkön túl, talán abban reménykedem, hogy még utoljára megmutatja nekem édes orcáját, hogy ennyi talán jár nekem annyi kínkeserves évért cserébe. De az Úr hallgat, és nem jelenik meg előttem sem a nap ragyogásában, sem lángoló csipkebokorként, sem pedig elködlő jelenés formájában. Semmiféle módon nem mutatja meg magát nekem, és magamra hagy. A fájdalmas beletörődésemmel. Mi volt a baj? Talán a hitem volt kevés, talán én magam voltam kevés? Üvöltenék, könyörögnék, szidnám és átkoznám, hogy aztán zokogva boruljak a lábai elé, és a bocsánatáért esedezzem gyarló mivoltomért. Nem tudok kiáltani, bármennyire is igyekszem, nincs hangom. Csak a kopogó eső hallatszik a sárban, csak a nedves tollaikat rázó madarak röpte, ahogyan áthasítják a levegőt egyetlen csapatként. Aztán csak a csend dobol tovább a vér hangján az ereimben.Csak álmodom... Sikoltásom a szoba csendjébe úgy hasít bele, ahogyan balta a fagyott fatörzsbe. A lábamban őrületes fájdalommal, alig vagyok képes megmozdítani, mintha betonba öntötték volna olyan nehéz, de közben ezer éles karddal szúrnak át egészen a csontjaimon. Kezem a vörös selyemágyneműt markolja, amely teljesen átnedvesedett, valószínű a rémálom közepette  kivert a veríték, és még csak észre sem vettem. A gyomrom lüktetett, ahogyan a fejem is, és a lábaimban a fájdalom még erősebb lett, egy láthatatlan kéz megforgatta benne a pengéket. Oldalra rántom a fejem, és megállapítom, hogy egyedül vagyok, ma is egyedül és nincs itt velem senkit. Pontosan ez a jó. Nem akartam, hogy bárki tanúja legyen a kínszenvedésemnek, annak, hogy ilyenkor nem vagyok jobb mint egy öreg és magatehetetlen beteg az elfekvőből. Fogaim között szűrve a szavakat szitkozódom, leginkább az életemet, hogy nem vagyok képes úrrá lenni, az egyre sűrűbben jelentkező fájdalmaimon, amelyek mellé még társul némi hányinger, és kegyetlen fejfájás. A halántékomnál, olyan érzés, mintha egy kéz akarna kibújni rajta. Egy apró kéz, utat törve magának kopogtatja a koponyám belső felét. Nagy nehezen feljebb csúszom az ágyban, a kezeimmel tolva fel magam, amikor is érzem egy hatalmas nyomást a torkomnál, és a gyomrom is lódul egyet. Szentséges Isten, ki fogom dobni a taccsot! Ki kellene jutnom a fürdőbe valahogyan....na igen, ez a kérdés itt. Valahogyan... Képtelen vagyok a lábaimat megmozdítani, egyrészt a súlytól, másrészt meg a fájdalomtól. Jó lenne tudni, hogy melyik gyógyszer csinálja ezt velem, de Marvel szerint már annyi féle orvosságot és cseppet szedek, hogy képtelenség lenne kideríteni melyiknek pontosan mi a mellékhatása, vagy éppen melyik az amelyik kiüti egymást. Lehet az sem éppen a legjobb ötlet, hogy időnként, amikor szórakozni megyek némi kis itallal is megspékelem őket. De ez meg ahhoz kell, hogy kellően gátlástalan legyek, kellően önbizalommal felturbózva, hogy el tudjam hinni magamról egészséges és csodaszép nő vagyok, akire vár valaki ha csupán egy kis múlékony és tűnékeny időre is. Hogy mi tartja életben a hozzám hasonlatos beteg embert? A remény. Próbálok lendületet venni és két kezemmel mozgatom le a lábaimat egyenként az ágyról, mintha gipszben lennének, és nagyjából ezt is érzem, ahogyan végül, mint valami sérült állatka elkúszom a fürdőszobámig, az ajtót betolva magam előtt egyre erősebb nyögések és fuldokló zokogás közepette valahogyan eljutok a WC kagylóig, hogy megszabaduljak az előző napi vacsorámtól. Nem vagyok a legnőiesebb és legtökéletesebb látvány jelen pillanatban, ahogyan a csapzott és szinte a felismerhetetlenségig összekócolódott hajammal, az átnedvesedett szatén hálóruhámmal, melynek csipkéje most karistolja a libabőrössé váló combomat kapaszkodom a fajanszba. Istenem, könyörgöm segíts! De hiába fohászkodom már egy ideje, nem hallgat meg. Talán túlságosan elvesztettem a hitemet, talán már nem érzi a szeretetem? Pedig én ugyanaz vagyok, még akkor is ha követek el olyan dolgokat, melyek az ő szemében talán bűnnek számítanak. Én az ő gyermeke vagyok, aki szereti, aki hisz benne, aki bár nem bűntelen, de telve van az ő iránta táplált bizodalommal. Oldalra fordulva a csempén látom tükröződni torz mivoltomat, és azt hiszem a látvány nem éppen szívderítő. Odakint már hajnalodik, látom a fürdőszoba apró ablakából a vörös lilában fürdőző égboltot. Még nem lehet annyira későn, hiszen az ébresztőm se szólalt még meg. Megint hamarabb ébresztett a fájdalom, mint ahogyan kelnem kellett volna, hogy munkába induljak. Összetörten, zokogva borulok előre a kagylóhoz, és igyekszem minden utolsó kis erőtartalékommal összeszedni magam, hogy valahogyan elindítsam a mai napot. Nagyjából fél óra szükségeltetik hozzá, és egy kiadós zuhany, hogy nagyjából rendbe szedjem magam, és némi fájdalom csillapítót pumpáljak magamba. A kis függöny mögül előkerülnek a mai gyógyszereim, és a combomba szúrt kétféle injekció. A kemót folyamatosan elutasítom, ahogyan azt is, hogy bármiféle pszichológushoz elmenjek, aki majd segít feldolgozni a betegségemet. Nincs szükségem rá, boldogulok vele egyedül. Különben is, mit tudna azzal segíteni, hogy nagy boci szemekkel néz rám, és úgy tesz mintha baromira érdekelné min megyek keresztül. Ha szükségem van valakire aki ismer, aki meghallgat és tudom, hogy tényleg a javamat akarja, az egyedül Adam atya. Tíz éve került ifjú papként az egyházközösséghez és én azóta ismerem. A legjobb emberek között tartom számon, és azon kevesek között, akik hiányozni tudnak az életemből, és ha elmegyek, talán csak remélem, hogy én is hiányozni fogok neki, mert törődik velem. Ha már az élet mostohán félre dobott. Talán a Jóisten azzal akarta kárpótolni a tévedését, hogy apácák közé vezette éppen elkezdődött életemet. És meghagyta nekem a választás lehetőségét.
Hogy bántam e valaha, hogy nem léptem be  a karmeliták közé? Nem, soha egy percig sem, mert helyette egy olyan munkát választottam amivel mégis segíthetek az embereknek, de ugyanakkor lehetőségem lesz egy szép és kerek életre: családra vágytam, ha már nekem nem adatott meg. Azt hiszem érthetőek a vágyai ilyen szempontból egy árva gyereknek. De úgy tűnik Isten megbüntetett a döntésem miatt, talán így akarta a tudomásomra hozni, hogy nem jól választottam, és nem engedi, hogy megleljem a boldogságot. Persze arra nem kötelezett, hogy végtelen és dekadens ámokfutásba kezdjek, de nem hagyott más lehetőséget, hiszen ha nem lehet örökké, akkor csak legyen egy picit-örökké. Úgy élem az életem, hogy hónaponként ajándékozom meg magam a lehetőséggel a teljes élet múlékony illúziójával. Mindeközben a hivatásomat nem adtam fel, ott vagyok a munkámban teljes emberként, amennyire csak az erőmtől telik, sosem mondok le egyetlen műtétet sem, még akkor sem ha aznap dupla adag gyógyszerrel kell átvészelnem a műszakot. Nem hirdetem a betegségemet, bár vannak akik tudnak róla, ugyanakkor nem kérek senki sajnálatából, vagy szánakozó pillantásából. Ezzel az erővel akár el is temethetnének, ha már az én Istenem megtette ezt velem, mégpedig élve. Próbálj nap nap után úgy a tükörképedre nézni, amikor megindul veled a napod, hogy lehet utoljára látod a saját arcodat. De nem félek....tényleg nem. A hitem megtanított arra, hogy miképpen kezeljem az életet, hogy átutazó vagyok a földön, egy lélek, akinek éppen itt volt dolga, de holnap már messze jár, ki tudja hol talál rá a következő hajnal. A bajom most talán csak annyi, hogy szeretek élni, szeretem azt aki most vagyok, még akkor is, ha az aki megszült engem nem szeretett és félredobott. Nem kértem az életet, de most, hogy már az enyém, jogom van ragaszkodni hozzá. És ettől a jogomtól fosztottak meg. Hajnal van, a reggel egy olyan időszaka, amikor nem csupán hallani, de érezni lehet a csendet. Az illatát....milyen illata van a reggelnek? Eső utáni friss, ropogós kenyér illata, frissen főtt kávé illata, csöppnyi tej, csurranó lágy arany méz, kanál csörrenés, a fém illata, meggyes testápoló illata, frissen mosott haj illata....és ott vagyok benne én, ahogyan a konyhámban ülve indulok neki a mai napnak, nagyjából helyrerázódva. Nem véletlenül választottam ezt a lakást ahol élek, amelyre pár hónapja cseréltem le az addigi otthonomat. Ez kicsi, kisebb mint amiben addig laktam és gyalog húsz perc séta a kórház. Tekintettel arra, hogy a temérdek gyógyszer és az egészségi állapotom miatt a jogosítványomat nem hosszabbították meg, a kocsimat is el kellett adnom. Marad a tömegközlekedés, és a séta. De nem zavar, mindent meg lehet szokni, mindent el lehet fogadni ebben az új állapotában is. A pénzt, ami megmarad autó híjján, árvaházaknak adományozom, minden hónapban. Nem, nem vagyok jótét lélek, de tudom milyen érzés amikor valakit kidobnak az utcára, mert nincs rá szükség, pedig minden élet értékes, ki tudhatná ezt nálam jobban? A kórházban az ismerős arcok, ismerős és megnyugtató közeg fogad, és egy három órás alhasi műtét a sebészeten, ahova én vagyok a kirendelt aneszteziológus. Mondhatnám, hogy rutin operáció, de valahogyan az utóbbi időkben egyiket sem érzem annak, mintha nagyjából igaza lenne Adam-nek és valamilyen módon tényleg megváltoztatott volna a betegség, és nem csupán azokban a dolgokban, hogy csak magamra gondoljak, hogy az élvezetek üldözése közben elfeledkezzem arról, hogy elsősorban orvos vagyok. Ha már a saját életemet nem tudom megmenteni, akkor másokét ezerszeresen akarom.
– Van kedved bedobni egy kávét a büfében, Crys?- gondolataimból a sebészet egyik rangidős rezidensének kérdése ránt vissza, aki biztatóan vonogatja meg a szemöldökét és mosolyog. Finoman viszonzom ugyanezt a mosolyt, de csak a fejemet rázom.
- Ne haragudj ma reggel óta eleget roncsoltam magam, a koffein majd egy későbbi dózissal megy be.- az egyike azoknak akik tudnak a betegségemről, főleg mert a menyasszonya a szövettanon dolgozik....szóval elég nehéz lenne titokban tartani, hogy úgy járok oda mintavételre, mintha csak hazajárnék.
- Moira szerint jövő hétre vagy kiírva biopsziára.Nagyon szorítunk érted, ugye tudod?- igen, tudom....tudom, hogy mindenki nagyon szorít értem, és jól is esik, bárcsak valami eredménye lenne. Ahogyan azt is tudom, hogy nagyon sokan voltak benn, hogy esetlegesen ha megfelelő lenne  a genetikai állományuk, akkor donorként felajánlják a segítségüket. Megható a tudat, ugyanakkor fájdalmas is, mert eddig senki nem volt alkalmas....élő, genetikai rokonom pedig nincs.
- Köszönöm. Ha megbocsátasz...a következő műtétem kettőkor lesz, kicsit kiszellőztetem a fejem.- mutatok a kezemmel a hátsó kijárat csupaüveg ajtaja felé, mely a kórház parkjába vezet egyenesen. Szerettem itt lenni. Nem botlottam, vagy csak nagyon ritkán kíváncsi kollégákba. Sokszor csak leültem egy padra és figyeltem a körülöttem sétálgató embereket, igyekeztem kitalálni, hogy nekik vajon mennyiben másabb az életük mint az enyém. A legtöbbje betegként van itt...ha azt vesszük engem is csak a fehér köpenyem és a nyakamba akasztott sztetoszkópom különböztet meg tőlük. Kellemes és simogató volt az idő, az arcomba hűs, óceáni szél fújt, a hajamat a fülem mögé tűrtem és két tenyeremmel átsimítottam fáradt arcomat, majd a végén megdörzsöltem a szemeimet. Pár perce még olyan pirosak voltak a szemeim, mint aki egész éjjel hegesztett a garázsban. Úrrá lett rajtam valamiféle lemondóan letargikus hangulat is, ahogyan mostanság mindig, és gyaníthatóan ezt a legújabb,  sárga színű óriás kapszulának köszönhetem, ami elvileg azt hivatott elérni, hogy elmúljanak a reggeli, ébredés utáni fájdalmaim, amelyek miatt minden mozdulattal azt érzem, hogy egyenként törik el a csontjaimat. A kedvenc helyem felé igyekeztem, amely egy aprócska dombocska volt, vagy inkább földből való kitüremkedés, a tetején egy aprócska paddal, amely megbújt pár örökzöld pálma és apró, fehér virágú páfrány takarásában. A park elég nagy részt be lehetett onnan látni, mintha az ember páholyból nézné egy tova szaladó szeletkéjét az életek. Ide igyekeztem hát most én is, de ahogyan kifordultam az apró ösvényről a lépteim megakadtak, és kissé furcsán, meglepődötten néztem a pad irányába. Foglalt volt....de nem csupán foglalt. Egy orvos foglalta úgy nagyjából teljes hosszában, mert végigfeküdt rajta, kényelmesen, a köpenyét a feje alá gyűrve, párna gyanánt. Elmosolyodtam. Okos! Nekem sosem jutott ez még eddig eszembe. Egyik keze a mellkasán pihent nyitott tenyérrel, a másikat a homlokán nyugtatta az alkarja lazán végigfektetve rajta, a szemei pedig behunyva. Fáradt, de ismerős vonások....találkoztam már vele....igyekeztem felidézni, hogy pontosan hol is és mikor, amikor eszembe jutott, hogy a szülészeten, néhány császár alkalmával. A nevén kívül, meg azon kívül, hogy amerikai és csak nemrégiben került a St Claire-be, nem sokat tudtam róla. Kissé zárkózott, de ezért igazán nem hibáztatom, biztosan neki is megvan rá az indoka. Két lehetőségem volt: vagy tovább sétálok, és keresek egy másik helyet, vagy valahogyan megoldom a helyproblémát. Én azonban itt szerettem lenni. Nevezzük berögzülésnek, buta ragaszkodásnak, vagy akár ostobaságnak, a lényegen nem változtat, miszerint az előbbi mellett döntöttem. Megálltam előtte pontosan úgy, hogy elárnyékoljam a napot, ezáltal a szemhéján keresztül érzékeli a fényviszonyok változását, valamint ahogyan elé léptem húztam magammal az én sajátos gyógyszer és orgona keverék illatomat. Lassan annyi orvosságot szedek, hogy a bőröm átvette ezt a kesernyés szagot, mely ott pulzál bennem szüntelen. Mosolyogva pillantottam rá, bár valószínű akkor sem sokat érzékelt volna belőle, ha kinyitná a szemeit, mert a nap mögöttem sötétfeketébe burkolt, némi arany kontúrt adva a vonalaimnak. De a hangom arról árulkodott, hogy nem megzavarni akarom, pusztán én is kedvelem ezt helyet.
– Dr McGregor....ne haragudjon, hogy zavarom, és elállom a napot ön elől, de  a helyzet az, hogy túl szép ez a hely, hogy ne akarjak osztozni benne....ha megengedi.- ha nem engedi meg akkor sem fogok kétségbeesni. Oldalra pillantottam és szemrevételeztem a pad melletti pázsitot. B- Tervnek még az is tökéletesen megteszi, még talán hasznosítva a a doktortól ellesett módszert kispárnaként funkcionálhatna a hátsóm alatt a köpenyem. Megmosolyogtató a gondolat, de ha minden kötél szakad.....mindenesetre remélem, hogy nem fog szakadni.



Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Jan. 07, 2016 2:02 pm Keletkezett az írás




Crystal & Weston

Egy újabb hosszú napnak nézek elé, mint mindig. Sokadik napja jövök kora reggel, és megyek haza késő este. Sajnos ezzel jár a helyettesítés, hiszen pár másodéves rezidensre aligha hagynék itt egy teljes műszakot. Sajnos, akire rá merném bízni, szabadságon van, és így inkább én vagyok az a merész, aki napok óta hajtja az igát. Igazából talán bizalmatlan vagyok ezzel a pár rezidenssel, de egyelőre én nem látom őket késznek arra, hogy egyedül legyenek. Nem, nem féltem a betegeimet, és nem vagyok paranoiás, csak szimplán a hozott szokásaimat érvényesítem itt is, öt éve már. Ráadásul úgy tapasztaltam, hogy a rezidensi képzés félidejében állnak készen a teljesen önálló munkára, de akkor sem mindig. Mindez egyénfüggő. Természetesen nem skatulyázom be a rezidenseket, csak tudom, hogy ki az, aki hajlandó tanulni. De a mai nap igen kevés idő volt bárkit is tanítanom. Kettő problémamentesnek induló szülés fordult át sürgősségi császárrá, mert a babák életjelei gyengültek. Szerencsére mindkettő megmenekült, habár a kislány nagyon megijesztett minket. Mikor már azt gondoltam, hogy nem tudom megmenteni, az anya aggódó hangja mintha életre keltette volna. Talán ez hozta vissza, talán érezte, hogy nem altathatjuk el, és meg is tiltotta. Így csak érzéstelenítéssel hajtottam végre a műtétet, aztán szerencsére utána minden simán folyt a maga medrében. Habár az újszülöttet megfigyelés alatt tartjuk, remélem, nem eshet nagy baja.
A napom jól indult, ám reggel tompa fejfájás jelezte, hogy jobb lenne, ha végre lassítanék, még el is határoztam, hogy ma korábban lelépek, de sajnos mikor kiléptem volna az ajtón, az egyik nővér szólt, hogy délután ötkor még vár rám egy programcsászár, egy igen kedves, ám mindent túlaggódó kismamával, aki ikreket vár. Így nem indultam haza, mert ha megtettem volna, minden bizonnyal elalszom, és akkor nincs ember a földön, aki fel tud ébreszteni. Így csupán annyit tehettem, hogy lemegyek a pihenőbe, és megpróbálom nem munkával elütni az időt a vizit után, de ahogy megebédeltem, a fejfájás erősebbé vált. Próbáltam minden létező természetes módot, de egyik sem vált be, felkutattam a kocsimat, és minden zsebemet, de nem találtam egyetlen darab gyógyszert sem, így a George rendelését diszkréten megzavarva kértem meg, hogy írjon fel egy dobozzal a legerősebb gyógyszerből, ami erre a migrénes fejgörcsre használ.
- Wes, nem igazán kellene neked ez... Felírok egy gyengébbet, de ez ki fog ütni - hallok aggódást a férfi hangjában, miközben a halántékomat dörzsölöm.
- Geogre... Tudod, hogy a gyengébb szart sem ér... - pillantok fel rá, miközben lassan már csillagokat látok a fájdalomtól.
- Miért nem mész haza pihenni?
- Ma még vár rám egy program császár... Sajnos nem lehet - sóhajtok fájdalmasan. Eközben  a magas ébenhajú férfi a gépen kezd el dolgozni.
- Három hete írtam fel neked egy dobozzal... Nem írhatok fel ennyit ebben a hónapban - húzza el a száját, én pedig kezdem felkapni a vizet.
- Ne már... Tudod, hogy nem kérnélek, ha nem kellene - felnyögök, miközben lemondtam arról, hogy gyógyszert kapok. Pedig nem vagyok függő, csupán tehetetlennek érzem magam a fájdalomtól. Ha nem múlik, így elég nehéz lesz végig vinnem azt a műtétet. George feláll, majd a szekrényhez lép, és percekig kutakodik benne, mikor egy fiolával a kezében ül le velem szemben.
- Tessék, de két hónapig meg se lássalak - a kedélyes arc megkomolyodik, én pedig felsóhajtok.
- Köszönöm... Életmentő vagy, jövök eggyel - állok fel a székről, miközben kiveszek a kis dobozból egy szemet, és bekapom. A férfi egy pohár vizet ad, amit elfogadok.
- Wes pihenned kell, a fejfájásod egy jel... és itt van egy beutaló a laborba, szeretném látni a vérképed a jövő héten - nyom még a kezembe egy papírt búcsúképpen, én pedig rosszallóan megforgatom a szemem.
- Igenis anyuci - tisztelegtem előtte, majd a park felé vettem az irányt. Muszáj volt egy kicsit csendesebb helyre vonulnom. Pihenni akartam. Legalább addig, ameddig elmúlik a fejgörcs, és elég jól leszek ahhoz, hogy rendbe szedjem magam. A kis dombot vettem célba, amin egy pad van, körül veszik a fák, és a nap elég meleget ad ahhoz, hogy a fejem alá tehessem a köpenyem, és ne fázzak a szél miatt. Kényelmesen helyezkedtem el, a szokásos pózban, miközben a bal kezemet a homlokomnak támasztottam. A szemeim lecsukódtak, én pedig nem elleneztem. Az igazság az, hogy fáradt voltam. Az éjszaka nem volt túl kellemes, valahogy nem tudtam aludni, így most a langyos szellő, és a nap melege miatt ellazulok, talán el is alszom. Fogalmam sincs, mennyi ideje fekszem a kényelmesnek aligha mondható padon, mikor a napot eltakarja előlem egy árnyék, egy emberalak lehet? Nem tudom. Csak azt, hogy kirángatott a félálomból, amelyben oly szívesen rostokoltam volna még. Mégsem nyitottam ki a szemeimet, csupán összeszorítottam egy pillanatra, majd ismét elengedtem az izmaim. Reméltem, hogy majd elmegy, bár fogalmam sem volt, kicsoda, a szél az orromba csempészte különös illatát. Hangja összekeverhetetlen volt, néhányszor, ha súlyos gondok adódtak, akkor ő jött altatni a beteget. Talán pontosan azért emlékszem rá, mert a legutóbb, mikor szükség volt altatóorvosra, a páciensem bepánikolt, és ő volt az, az ő hangja volt az, ami lenyugtatta az első szülése előtt álló nőt. Különleges elbánásban kellett a fiatal nőt részesíteni, hiszen betegesen félt attól, hogy úgy vágjuk meg, miközben ő ébren van. Ritka eset, nem mindennap találkozik vele az ember, és talán pontosan emiatt is ragadt meg bennem a nő arca, finom mozdulatai. Nekem nehéz megjegyezni arcokat, mindig kötöm valamihez őket, és a nevekkel még inkább bajban vagyok. Ezért először nem is reagálok a szavaira, de nem azért, mert nem akarok, hanem mert össze kell szednem a gondolataimat. És persze elég kínos, hogy nem emlékszem a nevére, de erről híres vagyok, szóval talán ő is tudja. Végül csak résnyire nyitom a szemeimet, hogy végigmérjem alakját, majd nagy nehezen ülő helyzetbe varázsoljam magam, ami nehezen megy. Elgémberedtek a végtagjaim, és még mindig érzem azt, hogy sikerült elaludnom itt kinn a padon. Megdörzsölöm fél kézzel a két szememet, majd odébb ülök, és csak a fejemmel biccentek, miközben lassan mosolyra húzódnak ajkaim.
- Ugyan, nem haragszom... - csendül fel hangom rekedten, ahogy felnézek rá ismét egy mosollyal az arcomon. - Foglaljon helyet nyugodtan. Örülök is, hogy erre járt, ki tudja, meddig aludtam volna... Itt nem hiszem, hogy keresnének, mindig ide jövök, ha el akarok kicsit tűnni - beszélek, miközben kinyújtóztatom elgémberedett tagjaimat. Próbálom felrázni magam, és összeszedni a gondolataimat, lassan vége a napomnak, és úgy néz ki, a fejfájásom is tompult végre.
- És ön, Dr. Brennan, mi járatban itt? - kérdezem kedvesen, majd visszaülök a padra. Egy fokkal jobban vagyok. Azt hiszem, kibírom a napot, hála George közreműködésének.  
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Jan. 09, 2016 10:04 pm Keletkezett az írás




Weston & Crystal


Üvegbalerina. Ez volt annak a mesének a címe, amely egy nagyon régi, talán múlt századi mesekönyv ódon lapjairól kelt életre. Ma is csodálattal adózom Margharite nővérnek, hogy becsempészte a picinyke szobámba néhány másik meséskönyvvel együtt, melyeket az ágyam alatt őriztem az egyetlen kimozdítható parketta darab alatt, nehogy Eliza főnővér tudomására jusson. A drága pótanyukám vajon mennyi szentenciát vett magára ezért a kegyes, számomra lélekemelő hazugságért? És mennyit vehetett azért amikor hagyta, hogy késő éjjel villanyoltás után még az udvaron legyek, bámulva fel az égbolt megannyi csillagára, keresve azt az egyet, amelyről az engem félreseprő édesanyám mosolyoghat.  Az első tudatos szívdobbanásommal megbocsátottam neki, mert tudtam, hogy a Jóisten is megtette és én gyarló emberként sem tehetek másképpen. Tudnunk kell az életben bizonyos sértettségeken túllépni, olyan súlyosakon is, amelyekről úgy érezzük képtelenek leszünk megbirkózni vele. Anyámnak talán megvolt az oka, hogy ezt tette, és gyakorta kérdeztem, ott távol a messzi csillagon, ahol őt éreztem, hogy vajon mi lehetett az? De ahogyan Isten sem felelt nekem soha, ő sem tette. Némaságra ítéltetett világomból úgy tűnt semmi nem fog kizökkenteni, így lettem a saját fantáziám megszállottja. A mesék, és a gyermekeknek írt megannyi misztikus és tanulságos történet rabja…soha el nem múlóan. Ezek a könyvek jelentették nekem akkoriban a világot, amikor a szobám egyszerű fehér volt, az ágyam ropogós hószín ágyneművel, komor barnán meredezett az egyszerű dísztelen fal előtt. Egyetlen dolog függött ott, egy tölgyből faragott feszület, a megyés püspök ajándéka, a keresztelőmre, ez az egyetlen holmi amit még őrzök ma is a múltamból, az aprócska nappali egyik szegletében. Egy komód, egy asztal és egy szék….ennyi volt minden ami akkoriban a szobámban megtalálható volt…komor talán egy öt éves kislánynak, de én ebben nőttem fel, noha később sem lett a világom színesebb, a mai napig nem az. Natúr, leginkább bézs és arany színű bútorok vesznek körül a pasztell falak ölelésében. Talán mostanság még illik is ebbe az elfogyó alakom, a lassan árnyékomat nehezen vonszoló testem. Néha magam sem értem hogyan vagyok képes elkezdeni a napot a kórházban, hogyan vagyok képes koncentrálni a munkámra, hogyan vagyok képes reményt adni az embereknek, én akit elárult az élet. Egy haldokló vigasztal egy olyan beteget akinek csupán annyi a dolga, hogy felébredjen az altatásból. Én ott vagyok velük attól a pillanattól, hogy visszafelé számolnak, addig  a pillanatig, hogy kinyitják ismét a szemüket. Látni akarom az ébredésüket, mert azokban a szemekben időnként én is ott vagyok…én ébredek fel velük, mintha kapaszkodó lenne arra, hogy még előttem is megannyi ilyen ébredés áll. Néha én is megrogyok, néha nekem is szükségem van arra, hogy elvonuljak egy fél órára, amíg beadom magamnak a gyógyszereket, amíg az injekciót a combomba szúrom, vagy éppen a karomba. Olyan véraláfutások vannak már rajtam, mintha naponta ezerszer lőném be magam….bár inkább azt tenném. Akkor legalább illúziót kapnék, így csak feleslegesen újabb kergetőzést a halállal. Ahogyan próbálom kijátszani, próbálok időt nyerni, amíg ő a lebbenő sötét palástja mögül csendesen kacag. Rajtam. Üvegbalerina….a mese amely mintha most válna valóra. Mennyire különös, hogy az életben néha azok a dolgok lesznek a vesztünk, amelyeket annyira szerettünk. Egy apró kis üvegdarabról szólt a mese, amelyet mestere szépen megmunkált, mívesen futó kacskaringókat, tökéletes cirádákat formált rá, apró kis tüllszoknyát csippentve ujjaival, majd megrajzolva az arcát, egy éjjel életre keltette pusztán egyetlen éjszakára. De egy dolgot nem tehetett ez az apró kis törékeny teremtés: nem ölelhetett meg senkit, mert akkor ketté tört volna, akár a kiszáradt, reccsenő ág, egy ember kezében. Azt gondolta ez igazán semmiség, hiszen annyi mást megismerhet és kipróbálhat egyetlen éjszaka alatt, nem fog tán hiányozni az, hogy valakinek a karjában elvesszen. Barátokat szerzett, hajózott a csatornákban, piciny levél csónakján az eső vize vitte vitte….repítette messzire, az egerek utolsó falat sajtjukat osztották meg vele, a méhek friss mézet cseppentettek apró meggypiros ajkai közé, a játékbolt bábui vidám dallal köszöntötték és akkor ott állt Ő…a marionett báb, a bohóc a síró arcával, furcsán elmaszkírozott keserű mosollyal. Lassan emelkedett meg akár egy kecses szunnyadó hattyú, a nyakát nyújtva ki először, és lépteivel az üveglány felé indult, karja előre lendült, hogy átölelje. Hiszen azt mondták, hogy majd jönni fog valaki, akit megölelhet, aki a kedvese lesz és akkor nem kell többé drótok között élnie mások által mozgatva, akkor végre felszabadulhat….hát ő lenne az? Ez a picike, apró lábú lány, aki úgy csillog  a napfényben, mint a frissen megmunkált drágakő az ékszerész szakértő ujjai között?
~ Engedd, hogy megöleljelek, tégy szabaddá!~
~ Ha megölelsz, meghalok!~
a marionett bohóc keze lemondóan hanyatlott le maga mellé, és a sóhaja nyomán rezdültek az illatos hársfavirágok a bolt előtt. Aztán csend lett és egy kecses üveg kézen csillant a hold fénye, ahogyan mozdult, lépett kettőt és karjai a bábu filcteste köré fonódtak, hogy aztán egy megadó nyikorgással karistolással roppanjon darabjaira, megannyi elhulló gyémántdarabbá. Feláldozta volna magát? Sokáig tanakodtam a mese valódi jelentésén, mire mostanra értettem meg…most, hogy már én is ez lettem, egy élő üvegbábu, akinek bármelyik mozdulat végzetes lehet, a csontjaim szépen lassan valóban olyanok lesznek mint a törékeny porcelán. Most értettem meg, hogy nem áldozat volt ez, hanem élet. Mert mit ér az egész ha megvonod magadtól azt amire a legjobban szükséged van? Még akkor is ha beleroppansz. Szó szerint. Ezért próbálok minden pillanatban kapaszkodni a saját eltékozolt életembe, amelyben még mindig ott vannak a megvalósítatlan álmok valahol mélyen elásva, talán arra várok, hogy valaki valóra váltsa őket…..vagy talán már nem is várom, hiszen éppen én küldöm el minden hónapban azt aki megtehetné. Ostoba lennék? Lett volna valaki aki mellettem marad, akinek nem számított, hogy egyre erőteljesebb a gyógyszerek hatása, nem számított, ha éppen zokogva szitkozódom a konyhában, mert nem tudom befejezni a kedvenc rizottóját, kihullanak a kezemből az edények, csörömpölve hullik le a pohár a kövezetre, és odahajolva fölé, szedegetem össze, a könnyeimen át alig látva és nem tudom, hogy a fájdalom az erősebb vagy a tehetetlenség okozta megalázottság érzése. Tökéletesnek látott akkor is amikor a tükör előtt állva a látványom letaglózott. Hova tűntem én, én aki erős voltam, aki talán még mindig erős, csak már a küzdelme egyre fogyóban? Ó nem….nem feladni készülök, eszemben sincs, csak éppen nem tudom már mit akarok, mi az egésznek a célja. Életben maradni? Ha így is lenne annyi keserűséget hagytam már magam mögött, hogy abból talán nem lehetne építkezni. Bízom abban, hogy talán holnap lesz az a nap, amikor felhívnak, hogy van számomra megfelelő donor. És ha még így is lenne, ki lenne mellettem akkor amikor majd fel kell épülnöm? Adam atya….ő az egyetlen, bár azt hiszem a hitemet illetően már egyre kevésbé vagyok erős….tudja ő is. Érzi a kétkedéseimet, a lelki küzdelmeimet. Hogy elsősorban hajtom az élvezeteket, a testem könyörgését veszem előre minden mással szemben. Ki lesz majd mellettem aki nem csupán a hitével erősít meg, hanem azzal, hogy még ott látja bennem a nőt? Talán nem kellett volna otthagynom Jackson-t, talán ha akkor másképpen döntök, ha elfogadom azt amit mond, és nem tiltakozom….megint olyan dolgok amelyeken már nem tudok változtatni, és ha újra ott lehetnék, meglehet ugyanezt a döntést hoznám ismételten. Ma sem volt másképpen mint bármelyik ilyen napon, amikor felébredve önnön tehetetlenségemben vergődtem, amikor az is problémát okozott már, hogy az ágyról felkeljek, és csak a medicinák tartanak össze. A múlt héten behívattak….és még mindig a pszichológust emlegetik…Adam is egyre többször jön azzal, hogy talán nem ártana mellette még egy másik, világi emberrel is megbeszélnek a problémáimat. De nekem nincsenek problémáim….nekem csak pillanataim vannak amelyekben boldog vagyok. Időszakok, amikor jó….amikor kicsit elfelejtem a betegséget, amikor talán egy órára még nevetni is tudok…amikor éjjel az óceánban mártózom meg, és olyankor a hátamra fekve kezemet magam mellett kinyújtva az égboltot nézve elcsodálkozom az élet gyönyörűségén. Miért azokat bünteti a Jóisten akik szeretnek élni, és miért azokat marasztalja, akik nem tudnak vele mit kezdeni? Én tudnék….tudtam is volna. Meg akartam tanulni agyagozni, meg akartam tanulni virágot kötni, meg akartam tanulni, hogyan kell megkötni tisztességesen egy férfi nyakkendőjét, meg akartam tanulni milyen együtt élni egy állatkával….soha nem lehetett, a zárdában soha nem lehetett még egy aranyhalam sem.
Most talán csak azért nincs mert sokszor magamat nehéz életben tartanom, mellette felelősséget nem tudnék egy állatért vállalni….ahogyan azért sem, hogy vele mi lesz ha én hirtelen már nem leszek. Egy jószágnak is van lelke, mégpedig nagy. A hónapok lassú vándoraként azonban szépen lassan beletörődöm, hogy vannak dolgok amelyek elásva maradnak, nem kerülnek a felszínre nem fogja őket valóra váltani senki. Én pedig nem beszélek róla. Nem tudom mennyire vagyok felkészülve arra, hogy egy számomra idegen embernek meséljek el mindent, hogy mennyire vagyok arra felkészülve, hogy egyáltalán vegyem a fáradtságot elgondolkodni azon miért vagyok rosszul a szánakozó pillantásoktól. Miért van az, hogy kerülöm az embereket? Nem vagyok antiszociális…de amikor rám néznek ott látom a szemükben a lemondást….lemondanak rólam, mintha már halott lennék, és az is csoda, hogy még itt látnak sétálni…mintha nem lenne jogom hozzá. Mintha ott lenne a szemükben az a kimondatlan kérdés, mi végre próbálok úgy tenni mintha olyan lennék mint ők: egészséges. de mi végre mondanak le rólam, amikor még én sem tettem magammal? Bár talán erős túlzás életnek nevezni egy ragyogónak tetsző pár hétbe csomagolt illúziót életnek nevezni. Elhitetem magammal, hogy az, és akkor vagyok a leghálásabb bárkinek, ha ő is megteszi velem…amikor megkapom tőle amire szükségem van, és elmegy amikor érzi, hogy nincs….vagy engem hagy elmenni. Van amikor végleg. A parkot azért szerettem, mert sokan nem is tudják mennyi üvegbalerina járkál itt nap nap után, és nem feltétlen csak kórházi betegként. Megannyi törött lelkű és törött életű ember, akik nem nyitották még ki a szemüket, akik elhiszik, hogy az amiben élnek az az igazi, a valódi. Közben a felszín alatt hömpölyög a csúfos bukása az álmaiknak, annak akik lehettek volna, és akik mégsem lettek. És vannak az olyan zárkózottak, mint a padon éppen pihenő kolléga, akit mér nem ismeretlenként köszöntök, noha efféle, személyesebb közegben még nem igazán volt alkalmunk találkozni. De….ahogyan szoktam volt mondani, egyetlen találkozás sem véletlen, mindnek célja van…ahogyan minden bizonnyal annak is, hogy éppen ott futunk össze, ahol ő is szeret lenni és jómagam is. Persze néha az ember hajlamos nagyobb jelentőséget tulajdonítani a dolgoknak, mint amilyenek valójában. Az arcát figyelem, az első reakciókat, ahogyan fáradtan elmosolyodik, ahogyan próbál kedves lenni, ahogyan a ráncok összerendeződnek a homlokán, kissé bágyadt, de kedves tekintet.
– Igazán….és őszintén nem megzavarni akartam, csak a megszokások rabja vagyok. Nekem is ez a kedvenc helyem, bár többnyire én sokkal többször szeretnék eltűnni, mint az talán normális lenne.Köszönöm- elhallgatok és helyet foglalok mellette, nem annyira közel, hiszen én magam sem szeretem ha valaki túlságosan belemászik a személyes terembe. Udvarias és viszonylag kellemes társaság tudok lenni. És noha a hangja fárasztó, úgy vélem ő is ilyen. Kissé előre dőlök és megtámasztom az alkaromat a combjaimon, mosolyogva és egyetlen szó nélkül nézem végig ahogyan feláll egy kis időre, hogy megnyújtóztassa magát. Magas, jó kiállású, harmincas évei végén járó férfi…vajon mi hozta őt a kenguruk földjére, miért éppen itt horgonyzott le?
– Crystal….csak szólítson egyszerűen Crystalnak.- nézem végig a mozdulatsort, ahogyan visszaül mellém, és így is maradok. Előre dőlve a combjaimon támaszkodva, de a fejem felé fordítva. Nem szeretek úgy beszélgetni senkivel, hogy nem látom az arcát. A köpenye felé bökök a fejemmel
– Remélem van tartalék köpenye, ez ahogyan elnézem párnának tökéletes, de újabb viselésre alkalmatlan. Ha nincs szerencséje, összefuthat valamelyik szigorúbb nővérrel, és az orrára koppint. Volt már hasonlóban részem. Igaz, az csupán egy málnalekvár folt miatt volt.- forgattam meg a szemeimet, visszaemlékezve az esetre. Mélyről szakadt fel a sóhajom és elpillantottam magam elé, a távolban lassan derengő égbolt, a feltámadó szél odább sodorta a felhőket….kissé talán el is méláztam rajta. Végül újfent Weston doktor felé fordultam
– Én…nos én is kicsit el akartam tűnni. Maga valaki, vagy valami elől szeret időnként itt eltűnni?- tettem fel végül a kérdést bár magam sem tudom, hogy pusztán a kíváncsiság hajtott, vagy beszélgetést akartam kezdeményezni, és azt valahol el kellett kezdeni.



Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Jan. 11, 2016 8:22 pm Keletkezett az írás




Crystal & Weston

Elbújni, eltűnni és elrejtőzni. Hihetetlenül hangozhat, hogy még én is, aki szereti a maga körüli káoszt és pörgést, mégis szükségem van olykor a magányra. Arra a magányra, amikor senki nem zavar meg, amikor magam lehetek. Ki hinné el, ha mondanám? Az ikernővéremen - Deenán - kívül azt hiszem senki. De nem is kell, hogy elhiggyék. Igen nehéz olykor elvonatkoztatni a káosztól és a pörgéstől, ami körül vesz. Hiszen amikor bevállaltam az egyetemen a heti két órát, akkor még nem volt a drágs kolléga folyton szabin, vagy betegállományban, de azt hiszem aligha fogom elvállalni megint a műszakjait, mert képtelen vagyok feltöltődni. Egyszerűen nem megy. Egyre több lesz nekem ez a munka, és azt hiszem, ha tovább húzom, akkor hibát vétek, olyat, ami nem egy szimpla szekrényfelborítás, hanem nagyobb, és azt nem élném túl. Annál én lelkiismeretesebb vagyok. Sokkal jobban szeretem a munkámat, de azt is, ha van szabadidőm. Amikor tudok élni a szenvedélyemnek, és ki tudok menni a parkba a kutyámmal, ahol csak fekszem a füvön, és nem gondolok semmire. Tény, hogy nagyon szeretem a munkámat, és ez egy életre szól, de olykor hajlamos vagyok belefeledkezni, túlzásba vinni a dolgot. Olyan régen olvastam a kedvenc könyveim egyikét, vagy néztem meg úgy egy filmet, hogy ne aludjak el rögtön az elején. Igaza volt George-nak. Pihennem kell, ezt én is tudom. Főleg azért, mert ilyenkor jön elő a kétbalkezességem, amikor is török-zúzok. Ilyenkor amihez érek, abban képes vagyok kárt tenni bármiben. Mint például abban a szerencsétlenül járt ivókútban, de ez az én mázlim. Mindig ez történik. Talán rossz csillagzat alatt születtem, vagy a sors keze van benne. Már nem is nagyon mozgat. De legalább, ha elkezdek kárt tenni a tárgyakban, tudom, hogy nem szabad tovább folytatnom. Olyankor csak pihennem kell. Ez a jel, amelyet nem szabad figyelmen kívül hagynom. Pontosan ezért indultam el a parkba, hogy összeszedjem a gondolataim, hogy elmúljon a fejfájásom. És ne romboljam porig a kórházat. Persze ez nem történhet meg, de nálam soha nem lehet tudni. Csak egy pillanatra akartam lehunyni a szemem, mert olyan jól esett. Nem égett többé, kellemes nyugalom ölel itt kinn körbe. A szél kellemesen simogat, és úgy érzem, én magam is a természet  részévé válok. A madarak, a tenger távoli nagyon halk morajlása jut el hozzám, ami lehetetlenség, de most mégis érzem. Mintha hirtelen a parton lennék én magam is. Érzéki csalódás, de olyan élénk, hogy beszippant egyfajta álomtalan álom. Sötét, olykor fájó, máskor megnyugtató. Magával ragad, messzire visz. Benne akarok ragadni ebben a valótlan világban, ami oly könnyedén elvarázsol. Csak azt akarom, hogy mindig ilyen békés lehessen az olykor háborgó lelkem, de ez lehetetlenség. Az életben sok olyan inger ér, mely felzaklat, és örök emléket hagy maga után. Egyes ingerek erősek, és olyan intenzívek, hogy maguk alá gyűrnek, és fogva tartanak. Persze ez nem feltétlen rossz, hiszen lehet jó is, de egy bizonyos idő után átfordulhat minden. Más ingerek viszont gyengék, és csak ritka pillanatban jutnak ismét az eszünkbe. Furcsa gondolatok ragadnak magukkal, miközben megfeledkezem az idő múlásáról, vagy arról, hogy hol is vagyok. Igazából, ha hazamentem volna, akkor minden bizonnyal úgy elaludnék, hogy két napig fel sem tudnának kelteni, és talán itt sem keresne senki, ezért lep meg a tény, hogy eltakarják előlem a napot.
Nem szándékoztam társalogni, vagy egyáltalán kedves lenni, mivel a hölgy felébresztett, de valahogy, ha eszembe jut Dr. Brennan arca, akkor mindig azt érzem, hogy a személyét egy szóval tudnám körülírni. Titokzatosság. Megfoghatatlanság. Igen, ez már kettő. Soha nem beszéltem vele többet annál, mint amennyit az időnk engedett a sietség miatt, hiszen egy műtétnél nem az a legfontosabb, hogy megismerjük a másikat, hanem az, hogy megmentsük a beteget. A műtét után mindig kedves volt, elköszönt, majd eltűnt, akárha angyalként szállt volna alá az égből. Nem is tudnám, hogy itt dolgozik, ha nem láttam volna párszor ezelőtt. Illatát felém hozza a szél, csak ezért ülök fel, majd kínálom hellyel, miközben kinyújtom elgémberedett tagjaimat. Valahogy kipihentebb vagyok. Bár nem sokkal, csupán annyira, hogy a szülést levezessem. Aztán pedig megkeresem a felettesem, hogy szabadságra mehessek. Rám fér. Szükségem van arra, hogy kimozduljak a monotonitásból, amit piszkos módon utálok. Soha nem is fogom megszeretni, de közel a negyvenhez is várható el a változás.
 - Dehogy zavart meg. Még hálás is vagyok, hogy erre járt. Azt hiszem, nélkülem sokkot kapna az a két elsős rezidens, ha egyedül kellene a programcsászárnak nekiállniuk... - mosolygok rá, ahogy a szemeit kutatom. Valami különös csillanás látszik benne, olyan, amitől emlékezetes marad mások számára. Megfoghatatlanság. Ez a leginkább rá jellemző szó. A hangja kellemes, lágy, léptei könnyedek, mégis olykor fáradtak. Sovány, talán betegesen is. Nem tudok róla semmit igazából, de ez nem gátol meg abban, hogy beszédbe elegyedjek vele. Közvetlen vagyok, előítéletek nélkül. Természetesen nekem is van épp elég folt a múltamon, amitől lehetnék bunkó, vagy mogorva, de nem vagyok. Soha nem is tudnék. Na, jó ez azért tévedés. Hiszen azért én is van úgy, hogy ideges vagyok, és én sem kedvelhetek mindenkit, de ez szerintem teljesen normális.
- Crystal... Akkor ön pedig hívjon Wes-nek - biccentek, és abban biztos vagyok, hogy az ő nevét nem fogom elfelejteni. Annyira egyedi. Talán még soha nem találkoztam senkivel, akit így hívtak volna. Aztán a köpenyem felé pillantok, és csak elmosolyodom.
- Tudja, legalább három tiszta köpeny mindig lóg a szekrényemben, mert folyton leeszem magam, de a nővérek már nem mernek szólni, az egyikük pont a legrosszabbkor talált meg a múlt héten... Holott én ritkán vagyok morcos - hátradőlök a padon, miközben lassan visszatér belém az élet. A fáradtság elszáll a tekintetemből, már nem akar folyton lecsukódni a szemem. Így minden figyelmemet Crystal felé tudom fordítani, hallgatni csendes szavait.
- Eltűnni? Dehogy... Najó, jelenleg magányra vágytam. Furcsa lehet ez pont tőlem, de kicsit azt hiszem megint elszaladt velem a ló... Szóval, ha úgy vesszük, el akartam tűnni minden, és mindenki elől... Ilyenkor azt képzelem, nem is létezik Dr. McGregor. Butaság ugye? - fordulok felé, hogy a szemébe nézve mondhassam a gondolataimat. Közvetlennek tűnök, mert az is vagyok. Nem szeretek mogorva lenni, vagy rideg. Talán olykor túl közvetlen is vagyok.
- Hogyhogy nem láttam még erre? Mostanában elég sokszor jártam erre, bár ha jobban meggondolom, a héten először fekszem a padra. Inkább a nagy öreg tölgy tövében sziesztáztam... - válaszolom meg a kérdésemet szinte egyből. Habár ennek ellenére számtalan alkalommal voltam itt kinn. Minden bizonnyal elkerültük egymást. Teljesen lényegtelen kérdés volt tőlem, ami azt jelzi, még mindig fáradt vagyok.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Jan. 12, 2016 10:01 am Keletkezett az írás




Weston & Crystal


Minden alkalommal amikor felkelek, amikor elindul velem egy új nap, felteszem magamnak a kérdést: mi értelme? Mi értelme amikor úgyis tudom, hogy hova vezet ez az egész, tudom, hogy merre tartok, ahogyan azt is tudom, hogy miképpen fog elérni a vég. És amikor a kérdés megfogalmazódik a fejemben, a válasz is érkezik a lehető legegyszerűbb módon: mert nem tehetsz mást. A legborzasztóbb az egészben, amikor rád mérik a halálos ítéletet, hogy te még mindig görcsösen kapaszkodsz az életbe, buta kis reményeid között keresve a megoldást. Folyamatosan és töretlenül hiszel abban, hogy ha Isten el akarta volna venni tőled az életet, akkor nem hagy neked lehetőségeket, hogy elkerüld a végzeted, mert akkor meg is teszi, kíméletlenül. Te mégis megkaptad: hogy küzdelmet folytass ellene, hogy elhidd, hogy van számodra donor, hogy adott az esély, hogy életben maradhass. És pont ettől válik kegyetlenné, ettől a sehova nem vezető reménytől, mintha hajtanál egy óriási mókuskereket, amely minden erődet felemészti, de valójában nem haladsz vele sehova. Így éreztem magam én is, kicsit elárultan, a hitemben magamra hagyottan. És hiába mondta minden alkalommal Adam atya, hogy Isten nem hagyott magamra, hogy óvó és féltő tekintetét rajtam tartja, ahogyan az ő végtelen jósága lesz a takaróm. Ha így van, hol van az én Uram olyankor amikor vergődöm a saját fájdalmamban és a könnyeim között fuldokolva is az ö nevét rebegem, hogy csillapítsa a gyötrelmes kínokat? Hol van olyankor amikor alig vagyok képes megmozdulni, hogy amíg a gyógyszereimet be nem adagolom nagyjából egy élettelen bábu lennék, akit csak talán a tompán felcsillanó lélektükrök tesznek kicsit emberivé? Hol van olyankor amikor nem merek az emberekkel semmiféle kapcsolatot kialakítani, mert nem akarok fájdalmat okozni bennük ha egyszer majd mennem kell? Már így is túl sok embernek okoztam fájdalmat a puszta létezésemmel, és azzal, hogy elhitettem velük valamit, ami soha nem volt ott. Hazudni sokkal rosszabb, mintha el sem kezdődött volna az egész. Én mégis űzöm szüntelen az élvezeteket, meg nem állva, szakadatlan rohanásban, mintha egyetlen kapaszkodóm lenne, amely még visszatart a tökéletes őrülettől. Nem tudom miért ez vált éppen ennyire hangsúlyossá, hogy miért az a legfontosabb, hogy az asszonyiságom legapróbb darabkáit megőrizzem, hogy miért hiszem azt, hogy a külsőségek szüntelen visszaigazolása bármi többet is adhatna nekem? Talán azért mert ez az egyetlen amit az Úr szépen lassan leépít bennem, és mert amíg tudom, hogy valaki egy kicsit is értékeli, addig csak ebbe tudok kapaszkodni. Amikor magam vagyok, amikor csak egyszerűen leülök egy padra és nézem a világ apró változásait eltűnődöm, hogy vajon mi minden változna meg, ha az emberek tisztában lennének azzal, hogy a végzetük hamarabb bekövetkezik mint azt gondolnák? Vajon csak én vagyok aki gondol erre, vagy egy idő után mindenki megteszi? Talán az idő teszi, talán a korban előre haladva a tengernyi bölcsesség, amit ékszerként aggatunk a lelkünkre és elménkre, abból próbálva megérteni, egyáltalán mi értelme az egész életnek? Egy hitehagyott azt mondaná, hogy Isten apró kis játékszerei vagyunk, piciny babák akikkel játszadozhat, valami elcseszett babaszobában. Egy mélyen vakbuzgó és vallásos ember azt mondaná, hogy az Úr a saját képmására teremtett bennünket, és nekünk adta a világot, hogy birtokoljuk, gyarapítsuk az ő dícséretére. És mit mondok én? Az egészben az a különös, hogy én még mindig hiszek Istenben, hiszek abban, hogy a szenvedéseimmel célja van, hogy azzal is, hogy idő előtt akar magához szólítani. Olyan nincs, hogy ne legyen rá valamiféle magyarázat....csak éppen talán az emberi elme számára még felfoghatatlan az egész. Úgysem értetnénk meg, mert a tudásunk oly kicsi hozzá. Nem érünk fel az ő magaslataiba. Jackson az örök kétkedő volt, soha nem értette meg miért szolgálom az Urat, hogy miért próbálom betartani a szerinte roppantul képmutató parancsolatait. Hogy miért hiszek olyan Istenben, aki számomra az első pillanatoktól egy megátkozott életet adott? Szépen lassan rádöbbentem, hogy igaza van...valahol nagyon mélyen igaza, én mégsem vagyok képes nem hinni benne. Nem vagyok képes, mert olyan ez számomra, mint az, hogy a gyönyörök szakadatlan imádata közepette is hozzá térnék vissza, a bocsánatáért esedezem még így is. A bűnt nem elég megbánni, törekedni kell rá, hogy többé ne kövessük azt el. De vajon ki a bűnösebb: aki életet ígér, majd csaló módon visszaveszi, vagy az, aki megpróbálja rövid idő alatt megélni a teljes életét? Tolvaj vagyok, az élvezetek, az emberi lelkek, a szeretetek, a szerelmek, az elsuttogott vallomások, az ígért szép napok, a röpke időm tolvaja. Próbálok minél több mindent megszerezni, mert úgy érezem csak ez által vagyok képes még életben maradni. Ahogyan érzem, hogy erősebben ver a szívem, hogy szaporábbá válik a pulzusom, hogy a levegő oly nehezen szakad fel belőlem, hogy a sóhajom kíméletlen lassúsággal és erőteljesen szakad fel belőlem, hogy a gyönyör másodperceiben is arra tudok gondolni, hogy ez mennyire jó, és mennyire nem akarom elengedni. De megteszem. Kicsúszik a kezem a másik kézből amely tartani vágyna, és egy könnyed mosollyal intek búcsút. Még visszanézek, még próbálok mindazért amit teszek bocsánatot kérni, de nem tudom abbahagyni. Nem vagyok rá képes, mert amikor ez történik, amikor az illúziók közé vetem magam én akkor hiszek benne, akkor talán jobban hiszek az egész valódiságában mint Istenben, vagy éppen a parancsaiban. Szeretkezz és imádkozz! Azt gondolnád két ellentétes dolog, bennem mégis bennem van, és noha Adam atya többször figyelmeztetett, hogy a két dolog nem ápol jó viszonyt egymással, nem törődtem vele. A tiszta pillanataimban megadtam a testnek amelyre áhítozott, a ködösebb és sötét időkben pedig imádkoztam az én Uramhoz, hogy bocsásson meg, hogy vegye el tőlem a vágyakat, mert képtelen vagyok nekik ellenállni. Nem vagyok erős lélekben, talán soha nem is voltam, és ha ez egy próbatétel felém, akkor elbuktam. Kíméletlenül elbuktam. A reggeli köd után tiszta idők következtek a napomban, köszönhetően annak a kissé lebegő érzésnek amelyet az egyre többféle és egyre kevésbé ismert mellékhatásokkal rendelkező gyógyszerek okoznak.
Múlt hónapban újabb kettővel gyarapodott a készletem, és azt hiszem ha ez így folytatódik tovább lassan már képtelen leszek észben tartani mit és mikor kell beadni, bevenni, beszúrni. Így is van egy apró noteszem, egy halvány rózsákkal borított, kemény kötésű kis könyvecske, amely az adagolásokat tartalmazza vész esetére. Enélkül ki sem mozdulok otthonról. Különös, hogy amíg egy női táska normális esetben tükröt, rúzst, tollat, zsebkendőt és megannyi apró-cseprő kis kelléket rejteget, az enyém egy adagolási útmutatókkal ellátott könyvet és temérdek orvosságot. Talán igaza volt egykor Jacksonnak amikor azt mondta, hogy ha valaki segíthet rajtam az én magam vagyok, és semmi köze Istenhez....én azonban mégsem vagyok képes elhinni. Talán mert könnyebb valakit hibáztatni. Talán mert könnyebb egy olyan bűnbakot találni önnön szerencsétlenségemre, aki nem kézzel fogható, pusztán a hit tartja életben. Haldokló lelke lettem egy Isten által nagyon is élővé teremtett világnak és egyensúlyozom valahol a peremén. Fél lábam még itt, a másikkal már odaát a hűvös kietlenségben. Vajon a pokol ennyire dermesztő, vagy a semmi vonz magához szakadatlan gyorsasággal? Könnyed szellő kap bele a hajamba és egy kissé elmerengő tekintettel mosolygom a padon mellettem ülő kollégára. Kellemes a hangja, olyan ami megnyugtató lehet az ember számra, noha ott vibrál benne a fáradtság, a kialvatlanság, amelyet mégis elnyom a hivatástudat. Tudja az ember, hogy menni kellene, hogy pár órát pihenni kellene, mégsem képes megtenni, itt marad, hogy a következő műtétnél is helyt álljon.
- Szóval nem pusztán gyakorolja a hivatását, de felelősséggel viseltetik a jövő orvosai iránt. Roppantul lenyűgöző tulajdonság.- biccentem meg elismerés gyanánt a fejemet felé egy törékeny, kissé elmosódott mosollyal az arcomon. Talán fáradtságnak tűnik, de inkább a fél órája beadott nyugtató hatása mindez. Enélkül nem tudom mennyire lennék képes a műtéteket végigcsinálni, hogy ne rágnám kétségbeesetten az ajkaim a maszk alatt, vagy ne függene a tekintetem a vérnyomásmérő monitor folytonosan vibráló számain. A „morcos” szó hallatán kapom fel a fejem ismét és fordulok vissza felé, kicsit hitetlenül szűkülnek össze a szemeim ajkaim megrándulnak, akaratlan derültséggel.
- Ön szokott morcos lenni, Wes? Nem is hinné az ember. Tudja...hogy őszinte legyek, emlékszem magára. Mármint nem...még nem volt alkalmunk beszélgetni, nem is nagyon szoktam...úgy értem elég ritkán szoktam itteni kollégákkal beszélgetésbe elegyedni, de volt egy kissé nehezebbre sikerült ikercsászárunk. Magas vérnyomásos anyuka, és mint kiderült allergiás volt az epidurális érzéstelenítőre, pontosabban arra amit alkalmaztunk nála. Nem az ön betege volt, mégis láttam milyen küzdelmet folytatott azért, hogy ne csupán a gyermekek maradjanak életben, hanem az anyuka is. Csodáltam érte, tudja?- minden esetben ezt váltja ki belőlem ha valakinek látom az arcán a kitartást, azt a fajtát amit talán nem is annyira a szemével vesz észre az ember, hanem adott másodpercben valami láthatatlan erő lebben, valami, amit nem lehet megmagyarázni, hanem érezni kell. Olyan mintha akkor és ott látnám az őszinteséget. Ostobaság tudom, talán nem is kellene foglalkoznom vele, ahogyan sokan csak rutinszerűen végzik a munkájukat, rohanva egyik helyről a másikra...de ezt nem lehet így. Amikor gyógyítunk a lelket is gyógyítjuk, egy törékeny dolgot tartunk akkor a kezünkben öntudatlanul, és ha rosszul mozdulunk, ha rossz szavakat mondunk...eltörjük és soha többé nem lesz olyan mint volt. Éppen ezért talán abban rejlett a titkom, amit sokan kérdeztek tőlem, hogy mégis mi az, hogy adott pillanatban nem pusztán az életfunkciókra figyeltem, nem csak a szívverés, a pulzus, a vérnyomás, az agyi aktivitás vagy éppen a levegő áramlásának sebessége, az összehúzódó erek ritmikája volt a fontos, hanem mindezeken túl, a fiziológián túl mi történik....a test mindig együtt rezeg a lélekkel. Ami fáj az egyiknek fájni fog a másiknak is. Ezért kell mindkettőre figyelni.
- Amúgy....egyáltalán nem butaság amit mond. Néha, mindannyian érezzük ugyanezt. Mármint, hogy egyszerűen csak jó lenne köddé válni...jó lenne ha véget érne...úgy ez az...- elhallgattam és kicsit az ég felé emeltem a fejem , hogy a szemeim megforgatva bejárjam tekintetemmel az égboltot, majd visszatekintsek rá.
-...szóval ez az egész. Tudja, néha én is szeretném elfelejteni, hogy ki is vagyok. Néha én is szeretnék más valaki lenni. Vagy én magamnak lenni, csak máshogyan.- a szavak valahogyan kiszaladtak, észrevétlen és kontrollálatlanul. Azt hiszem mégsem volt jó ötlet itt maradni, mert a hely, az egész közeg, ahol megszoktam, hogy egy kicsit leterítem a lelkem, kipakolom a terheimet, most másvalakit is rejtett, aki számomra idegen. Még idegen. Elhallgattam és összeszorítottam az ajkaimat, mintha azzal ugyan útját állhatnám a szavaimnak, végül megráztam a fejem, és próbáltam kicsit összekuszálódott elmémet rendbe szedni.
- Bocsánat....tudja én is kicsit fáradt vagyok...hogy...hogy miért nem találkoztunk itt eddig? Nos látja, meg is válaszolta a saját kérdését. Mert itt általában én szoktam lenni, és gondolom amikor ide kijön vagy még...vagy már nem vagyok itt, éppen ezért nem is találkozhattunk a kórház falain kívül. Sem itt, sem máshol. A tölgyfát pedig azért nem kedvelem, mert onnan nem jó a kilátás. De ha ön a szemeit pihenteti ott is, akkor a legtökéletesebb. Csak vigyázzon, ott még kevesebben járnak, és könnyebben elaludhat. Ott aztán én sem ébreszteném fel.- finoman összeérintettem a két tenyeremet és picit átdörzsöltem. Éreztem, hogy jéghideg, ahogyan azt is láttam, hogy olyan fehér mindkettő mint a kréta. Kell még egy negyed óra, hogy a bevett gyógyszerek mindegyike hatni kezdjen.




Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Jan. 12, 2016 3:31 pm Keletkezett az írás




Crystal & Weston

Egyszer régen volt egy lány. Elvarázsolt. Számomra ő volt a tökéletesség megtestesített mindent, amire egy magamfajta férfi vágyott. Boldog voltam, és felelőtlenül helyeztem az életem, a lelkem és a szívem a kezeibe. Felnézett rám, büszke volt a sikereimre, és mellette éreztem először azt, hogy amit teszek, az jó, mert segítek vele. Az égig emelt, és azt éreztem, hogy helyem van ezen a földön. Mellette kibújtam apám rosszallásának fájdalmas árnyéka alól, a világ új színt kapott, és nem akartam, hogy ez megváltozzon. Önző voltam, csak magamnak akartam azt az érzést, és talán nem is belé voltam szerelmes, hanem a felém irányuló rajongásába. Talán soha nem is őt láttam, hanem azt, amivé tett, amivé válni akarok. Soha életemben nem gondoltam volna, hogy valaha olyan szerelmes leszek. Hazudnék, ha azt mondanám, nem szerettem soha, mert őrületig rajongtam érte. Talán ezzel rontottam el mindent, talán mikor először dicsért, vagy mikor utoljára tette? Elszálltam magamtól, és az addigi alázatos viselkedésem nagyképűvé alakult át. Nem voltam önmagam. A tükörképem idegenül nézett vissza rám, és akkor még nem tudtam, de elvesztettem az irányítást. Talán az én hibám volt, de megeshet, hogy az övé, bár én mindig is azt vallottam, hogy egy kapcsolat két emberen múlik. Mégis a mi kapcsolatunkban hárman voltunk. Évekig voltam vele, ő pedig évekig csak eljátszott volna mindent? Hitten benne, bennünk, az életben, amit elterveztem. Messze szaladt velem a ló, és észre sem vettem, mennyire egyszerűen vezettek az orromnál fogva. És mikor a legboldogabb vagy, mikor azt gondolod, megérdemelten élvezed azt a sok jót, amit kapsz, elragadják tőled. Orvul ellopják, és te hiába ragaszkodsz hozzá, hiába kapaszkodsz két kézzel, mégis kirántják a talajt a lábaid alól, te pedig csak zuhansz. Majd földet érsz, fájdalmasa, a lelked darabokra hull, és te magad is vele együtt. Majd a másik fél, a harmadikkal jót röhög rajtad, hogy így tönkretettek. Azt mondják, csak egy lecke volt, hogy megérdemeltem. Hogy az én hibám az egész. Elvették a világom, romba dőlt minden, és a mélyre kerültem.
Megtanultam, hogy az élet akkor ad az embernek akadályt, ha nem számít rá, és akkor taszít a mélybe, amikor a legmagasabban vagyok, mert onnan lehet a legnagyobbat esni. Fogalmam sem volt, mivel is érdemeltem ki azt a lelki fájdalmat, amit akkor kaptam, de nem tudtam aludni, levegőt venni, és élni sem. Fojtogatott a levegő, az összes emlék, az életem. Gyűlölni kezdtem magam, mert végre láttam, mennyire elszálltam pár dicsérő szótól. Megvetettem a viselkedésemet, és megértettem, hogy miért néztek ki. A legjobb voltam a rezidens éveim alatt, messze a többiek fölött teljesítettem, de közben megaláztam őket. Megvetettem akármelyiküket, ha egy véletlen nyelvbotlás miatt rossz szakkifejezést használtak, és nem szégyelltem megalázni őket mások előtt. Büszke voltam magamra, mert azt hittem, ez a helyes viselkedés. A szerelem, és az a rajongás, ami Suzy által körülvett, elidegenített mindenkitől, elzárt a világ elől, én pedig hagytam magam megvezetni. Egészen addig észre sem vettem, mit teszek, ameddig ki nem derült a csalárdsága, az árulása, mintha egy szemellenzővel éltem volna. Aztán hiába próbáltam helyrehozni az életem, hiába próbáltam beszélni az ismerőseimmel, a társaimmal, nem mentem semmire. Túl késő volt, pedig anyám mindig is azt mondta, hogy soha nincs túl késő. És mégis, mert mikor összetörtem, és nem láttam a kiutat a fájdalom tengeréből, egyedül voltam. Senki nem állt mellettem, senki nem fogta meg a kezem, hogy kihúzzon a gödörből. Azt mondták, jobb lenne nekik nélkülem, mert elveszek előlük minden lehetőséget. ÉS igaz volt. Ezt tettem. Évekkel később belegondolva egy nagyképű senki voltam, aki felvágott, mert folyton tanult, mert az elméje oly könnyedén szívta magába a tudást, mint nekik soha, és ezzel elvágtam magam. Tehettem volna másképpen, lehettem volna kedvesebb, de akkor azt gondoltam, én vagyok a legjobb, hogy más a nyomomba sem érhet.
Szentül hittem, hogy soha nem érnek a nyomomba. Rosszabb voltam, mint a nővérek, akik a szabad perceikben áskálódnak, kibeszélnek, és gyűlölködnek. Ha akkor nem derül ki az átverés, hogy soha nem volt a kapcsolatunk közös, hogy végig osztoztam rajta a saját tulajdon, kitagadott bátyámmal, akkor sanyarú, és magányos sors várt volna rám, akkor minden bizonnyal egy lélektelen senki lennék most, aki csak elvégzendő feladatnak tekinti az összes betegét.
De az élet pontosan akkor kínál fel új lehetőséget, amikor nem is számítunk rá. Tudom, hogy mikor a legmélyebben voltam, anyám elintézett nekem egy állást a tudtom nélkül Los Angeles-ben, én pedig elfogadtam. Tudtam,
hogy anyám látott mindent, tudta, hogy nem jó nekem úgy, ahogy vagyok, és bár eleinte nem akartam magára hagyni őt, nem volt már semmi Bostonban, ami visszatartott volna. Elmentem, új helyre kerültem, és az akadályok, amik elém gördültek, hatalmasabbnak bizonyultak nálam. Emlékszem, hogy ugyanolyan elánnak próbáltam dolgozni, ugyanúgy, a hozzáállásomon semmit nem változtatva, mikor felkaroltak, mikor Dr. Page vett az szárnyai alá. Megtört, betört, de nem volt könnyű dolga. Ellenkeztem, dacoltam, és mindent bevetettem, mert azt hittem, hogy el akarja venni azt, amitől én én vagyok. De nem ez volt a terve. Látta bennem a tehetséget, látta, hogy mire lennék képes, ha eldobnám a nagyképűséget, és a ridegséget, és elengedném a múltat. De nem akartam. Sokáig nem, és ő ezt tudta. Türelmesen kivárta, míg végül feladtam. Ő erősebb volt, több tapasztalattal, és türelemmel. Engedtem, és hallgatni kezdtem rá. Eleinte nehéz volt, mert az első benyomás alapján gyűlöltek, és kirekesztettek, de én megtanultam a leckét. Dr. Page volt az, aki felnyitotta a szemem, és megmutatta, milyennek kellene lennem, és akkor nem vétek túl sok hibát. Akkor nem fogom elzárni magam, ha mosolygok. Akkor nem fogom elzárni magam, ha kicsit nyíltabb vagyok, és elkezdem a betegeimet emberként kezelni.
- Olyanok számomra, mint anyának a gyermeke. Felelősséggel tartozom irántuk, és szeretném a lehető legjobban átadni nekik a tudásom - tekintetem a messzibe réved, ahogy eszembe jutnak Dr. Page szavai. Ő volt, aki megmutatta, milyen is igazi orvosnak lenni, ahelyett, hogy sarlatán lennék, egy mészáros, egy robot. Ő tanított, és végül ő volt az, aki magával vitt New Yorkba. Elhagytuk az angyalok városát, én pedig mellette akartam lenni. A tudása, a személye elérte, hogy szomjazzam a szavait, hogy még többet akarjak belőlük. Mindamellett segített helyretenni a lelkemet. A barátommá vált, egyféle pót-apává, olyanná, aki nekem soha nem volt. Eltévedtem a helyes útról, de visszatértem. Miatta vagyok ma ilyen, miatta vagyok más, mint a többiek, mert élvezem, amit csinálok, és nem anyázok lépten-nyomon, és nem szenvedek minden áldott reggel azért, mert dolgoznom kell jönni. Azért már szenvedek, mert korán kell kelni, de senki nem lehet tökéletes. Már tudom. Majd negyven évesen, körülbelül tíz évet egy kiváló orvos mellett töltve megtanultam a leckét.
- Hogy szoktam-e? Előfordul, bár ritkán hagyom láttatni, de megesik... - mosolyodom el, miközben eszembe jut az eset, amiről ő beszélt. Ritkán rettegek, hogy elvesztek egy beteget, hogy nem tudom megmenteni, és az öröm percei helyett tragédia lesz belőle, de akkor a gyomrom akkora lett, mint egy dió, és nem igazán lehetett hozzám szólni a műtét alatt. Ha akkor és ott csak egyetlen hiba csúszik a számításaimba, akkor... Ki tudja mi történt volna akkor.
- Majdnem elvesztettem őt... Aztán az egyik csecsemő majdnem a kezeim között halt meg a köldökzsinór miatt. Hatalmas megkönnyebbülés volt, hogy segíthettem, hogy megmenthettem. Tettem a dolgom, az anyának pedig szerencséje volt... De nem tudtam, szerintem csak tettem a dolgom, de köszönöm. Tudja számomra ez nem csak egy munka... Ez a szenvedélyem is - az arcom megváltozik, ahogy szóba hozom az esetet. Megkönnyebbülés volt, mikor mindkét csecsemő rendben volt, ahogy az anya is. Arcom talán felragyog, és meglep, hogy csodált azért, amit tettem. Ritkán mondanak ilyet, és jól esik. Már nem szállok el, ha dicsérnek, már nem képzelem azt, hogy megváltó lennék. Ember lettem, ember vagyok. Nem állok senki felett, soha nem is álltam, soha nem is fogok. Ezt soha nem felejtem el, csak olykor túlhajszolom magam.
- Valahol meg tudom érteni, hogy így érez. Olykor nekem is eszembe jut, milyen lenne, ha más lennék, ha a másik utat választom, ami nem az enyém - tekintetem a távolt figyeli, de nem hagyom figyelmen kívül, amit mond. Mégsem kérdezek rá. Nem hiszem, hogy a legillőbb az lenne, hogy faggassam, hiszen most ez így, ahogy beszélgetünk, olyan törékeny, múlandó. Számomra ő azon kevés idő alatt olyan megfejthetetlen volt, és igazából kezd érdekelni a személye. Figyelni kezdem az arcát, a vonásait, a fáradtság jeleit, a sápadt bőrét, mely kicsit talán beteges. De nem tudhatom igazán, és nem tisztem mindent megtudni róla. Mégis kevés ember vonja magára így a figyelmem, kevés ember képes rá, hiszen néha olyan vagyok, mint a hurrikán. Érzelmek nélküli, heves, és oly hamar tűnök el valaki életéből, ahogy megjelentem benne. De örök nyomot hagyva úgy, hogy én is emlékszem. Egyetlen apró emléket őrzök mindenkiről, aki valaha számított, aki valaha mély nyomot hagyott.
- Nincs miért szabadkoznia, olykor mindenki túl fáradt, és olyankor könnyedén beszélünk olyanokról, amit nem mindig érthetünk. Tudja, a fához akkor járok, ha fel szeretnék töltődni kicsit. A természet gyógyítja a lelket, és a testet is. Néha fél óra elég a fa tövében, hallgatva a szélincselkedését a levelekkel, miközben elképzelem, hogy én is a természet része vagyok. Aztán rövid idő múlva feltöltődöm, mintha egy egész napig aludtam volna egy huzamban - néha egy részem tényleg elhiszi azt a sok sületlenséget, amit a nővérem magyaráz folyton, mikor látogatóba jön kis családjával. A férjét elvarázsolta vele, szinte már olyanok, mint egy nagy dilis bagázs. De valahol igazuk van.
- Látja, beszélek itt össze-vissza, a nővérem nagyon hisz a természetgyógyászatban, és a természet erejében, talán megfertőzte vele a túlterhelt agyam - nevetek fel röviden, miközben csak remélem, hogy nem ijesztem el.

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Jan. 18, 2016 12:13 am Keletkezett az írás




Weston & Crystal


Talán ha viszek az életembe valami rendszerességet, talán ha sikerülne az időmet úgy beosztani, hogy mindig legyen mit csinálnom, ha nem állandóan azon járna az agyam, hogy mennyi időm lehet még hátra…ha nem azon gondolkodnék folyton, hogy az összes napomat teljesen akarom megélni…szóval ha valamivel kitöltöm az időt, akkor talán valóban megláthatnám az apró csodákat. Egy ideig ment ez. Talán egy hónapig, nem sokkal azután, hogy Jackson végleg kisétált az életemből, nem hagyva maga után mást, csak a kölnijének kesernyés aromáját, egy használt fogkefét a fürdőben és öt év tengernyi emlékét néhány videofelvételen. Üres volt nélküle a lakás, üres volt az életem, és üres lett a lelkem is. Nem volt kire ráaggatnom az érzéseimet, azt amikor rossz dolog történt velem, és azt sem amikor jó. Nem tagadom, hogy az első időkben hiányzott, bár magam sem tudtam volna megmondani, hogy a megszokás miatt, vagy éppen ő maga. A személye, esetleg annak az illúziója, hogy van mellettem valaki, ha éjjel a karomat a mellettem lévő párnára simítom. Szokatlan volt a csend, amelyet nem tör meg valami rémes rock zene, amit rendszerint hallgatott, vagy éppen nem volt ott a nappaliban a következő előadásának szövegkönyvével. Nem engem kért meg, hogy végszavazzak neki, kelletlenül monoton hangon adva a dialógusokat, amin rendszerint nevettünk.
– Tudod Crystal remekül festenél a következő Macbeth-ben!
- Ó, tényleg? És milyen szerep állna nekem jól?
– Hát, talán a függöny. Éppen olyan gyönyörű réz színe van, mint a hajadnak, ha rásüt a reggeli nap.
– Óóóóó Istenem Jack, rémes vagy!- vágtam hozzá nevetve a párnát, és az sem érdekelt, hogy ha a repülő holmi egy cserép virágot leborít a földre, mert a kedvesem elhajol előle. Nevettünk. Felszabadultan és vidáman, mintha a gondok egyszeriben nem is léteztek volna, mintha nem tudtuk volna akkor már egy hete, hogy a harmadik szövettan is ugyanazt mutatta ki. Egy ideig nem foglalkoztam vele, hiszen miért kellene, ha itt van nekem egy férfi aki szeret, ott vannak a nővérek a zárdában, a családom, ott van a templomi közösség, a kórus, Adam atya biztató tanácsai. Mennyire különös, hogy az ember az elején, még nem lát a dolgok mögé, vagy egyszerűen az elméje elzárja ezeket az ismereteket. Az elején még talán csak abban ringatja magát valamiféle bölcs és sehova nem vezető remények által hajszolva, hogy felkerül majd egy listára, hogy időben találnak számára donort, hogy eljön majd az a pillanat, amikor egészségesen távozhat a kórház falai közül. Úgy emlékezve az elmúlt időkre, mint egy messzire tűnt álomkép maradványaira. Ezek voltak azok az idők, amikor még volt hitem nem csupán Istenben hanem az orvosokban…abban, hogy jobb lesz majd minden, csak néhány orvosság, néhány kezelés, néhány vizsgálat….úgy komorult el az életem szinte hétről hétre, ahogyan vihar előtt az égbolt, és én hiába is akartam volna keresni benne bármit ami egy pici reménnyel kecsegtet, már nem volt. Már nem okozott örömet, ha a boltban találtam olyan kék ruhát apró kis fehér margarétákkal, amilyet mindig is kerestem, de soha nem találtam….nem okozott örömet a kedvenc éttermünkbe elmenni vasárnap este, és táncolni egy könnyed, és szívbemarkolóan romantikus muzsikára. Nem okozott örömet nézni a napfelkeltét vele, a konyha ablak bambusz spalettái közül…nem kávéztam. Le kellett szoknom róla, mert az egyik gyógyszerem és a koffein nem ápoltak túl jó viszont egymással, átszoktam a teára. El kellett hagynom néhány olyan szokásomat amelyeket azelőtt örömmel csináltam. Szerettem bowlingozni, de miután egyik este szó szerint végigcsúsztam a pályát, és saját fájdalmam rántott görcsbe, Jackson azt mondta inkább hanyagoljuk az efféle sportokat. Mi okozzon örömet az életben, ha folyamatosan és megállás nélkül el kell kezdened lemondani olyan régi dolgokról amelyek örömet okoztak, és elvették tőled? Megpróbáltam másban örömet találni, de egyszerűen hiányzott az előző életem, és hiányzott az amit benne Jack jelentett. Nem szerelmet láttam a tekintetében, nem azt láttam ahogyan a vágy felkorbácsolja reggelente, vagy éppen az éjszaka közepén, amikor éppen azt érzi, hogy át kell ölelnie….nem ezt láttam. Minden egyes alkalommal ott volt egy pillanatnyi bizonytalanság, egy megakadás, hogy jól vagyok vajon, hogy hozzám merjen érni? Elvesztettem a női büszkeségemet, elvesztettem azt a fajta önérzetet, amitől úgy éreztem még számítok. Elvesztettem a hitemet a szerelemben….elvesztettem benne. Már nem úgy nézett rám, ahogyan arra a Crystalra akit megismert, aki szeretett élni, aki mosolygott, aki a maga elhivatottságával élte az életét, akit apró dolgokkal boldoggá lehetett tenni, aki imádta a színházat, és kedvelte a búvárkodást, gyakorlatilag azóta, hogy a lába először érte a vizet. Már nem az a lány voltam….talán soha nem is leszek az. Mit tennél ha egy nap arra ébrednél, hogy az ember akivel öt éve osztod meg az életed, mintha idegenné válna, mintha egy ápolásra szoruló beteget látna benned és nem azt, akit te akarsz, hogy lásson? Beteg voltam, de nem akartam, hogy így kezeljenek. Dacosan szembe szálltam a világgal, dacosan szembe szálltam a megváltoztathatatlan ténnyel: ha nem találunk donort a legjobb esetben is tizennyolc vagy húsz hónapom van hátra. Ez talán nem így lenne ha hajlandó lennék beleegyezni a kemoterápiába, amire Jack is igen intenzíven próbált rábeszélni, én pedig még intenzívebben tiltakoztam. A távozása betölthetetlen űrt hagyott maga után, amit én kalandokkal, és havonta hazudott szerelmekkel, illuzionált boldogsággal próbáltam pótolni. Arra vágytam, hogy mindenki szemében azt lássam amit egykor Jacksonéban, amikor még szeretett, és azt nem akartam látni, amit akkor amikor már tudta, hogy beteg vagyok. A hazugságaimért cserébe ugyanolyan hazugságot vártam, ideiglenesen. Próbáltam új célokat találni, rendszeres dolgokat, de aztán rájöttem, hogy értelmetlenség, mert bármit is szeretnék, bármibe is kezdek bele soha nem gondolkodhatok tovább egyetlen napnál. És ez mindjárt más színben tünteti fel a világot. A hónapos kapcsolataim voltak az egyetlenek, az egyetlenek minden dolog közül amikor a legnagyobb szemfényvesztés lebbenő köpenyébe burkolva elhitettem magammal olyasmit, amit csak én akartam, hogy ott legyen. Egy ócska mutatványos voltam az életem kis semmi zsibvásárában. Olcsó bohóc a nagyok között. Amikor kijöttem a kórház parkjába gyakorta elgondolkodtam rajta, hogy abba kellene hagynom, hogy be kellene zárkóznom az otthonom magányába, hogy csak a munkának és az imádságnak élve hagyni elmúlni velem az életet, hogy nem bántani többé senkit ezekkel a hazugságokkal.
Az érzésekkel nem lehet játszani, oly törékeny kis dolgok ezek, hogy ha nem kellő időben hagyom abba nem tudok belőle kiszállni és rántok magammal mindent és mindenkit. Adam atya szerint azonban az emberi élet maga is törékeny és ha megtagadom magamtól azt amiért érdemes élni, akkor tulajdonképpen Isten után én magam is halálra ítélem magamat. Szerintem itt lenne az ideje belátnom, hogy csak ez az egyetlen járható út: elfogadni amit nem tudok megváltoztatni. A baj csak az, hogy túlságosan szeretek élni, és pont ettől válik az egész olyan mocsok módon nehézzé. Merengésemből, mely gyakorta elkap az utóbbi időkben a doktor kellemes, egyenletesen és mélyen búgó hangszíne ránt vissza. Itt vagyok, a jelenben vagyok, már nem próbálhatok meg olyan dolgokat helyrehozni, amelyeket hónapokkal korábban lezártam. Ha elzártam és a kulcsot eldobtam, nem akarom megkeresni, többé már nem.
– Tudja mi van magában, ami kevés orvosban? Felelősségtudat. Néha….tudja néha többször érzem ezt a tulajdonságot a fiatal orvosokban, mint a régi, a pályájukon nagyon régóta jelen lévő kollégákban. De magán nem. Nagyon sok osztályon megfordulok, és talán senki nem gondolná rólam, de elég érzékenyen reagálok nem pusztán a betegek, de az orvosok lelkiállapotára is. Néha azt érzem….tudja….tudja néha azt érzem…..- egy enyhe köhögő roham kapott el, a szám elé tettem a kezem, igyekeztem valamennyire csillapítani. Valamelyik gyógyszer ismételt mellékhatása. Csoda, hogy még egyben vagyok. De csak két órakor lesz a következő műtétem, addigra helyre jövök. Nehéz volt a beosztásomat úgy igazítani, hogy a gyógyszerek helyenként jelentkező, efféle hatásai ne befolyásoljanak a munkavégzésben. A főnököm igyekezett levenni a vállamról a terhet, amiért hálás voltam….de ez egy munkahely, nem jótékonysági intézmény. Vagy felmondok, vagy végzem a munkám, igyekezve a maximumot kihozni magamból úgy mint a többiek. Én az utóbbit választottam. Ha már a munkában sem vagyok elég jó, akkor nyugodtan bezárkózhatom tényleg a régi cellámba a zárdában, és nyugodtan hagyhatom elmúlni felettem az életemet. Nem erre vágytam….még mindig görcsösen ragaszkodtam ahhoz, hogy teljesebb életet éljek, hogy igyekezzek teljesebb életet élni. A zsebembe nyúltam egy zsebkendőért, és finoman töröltem meg a számat. A halvány rózsaszín rúzsom lenyomata ott maradt a kendőn, így láthatóvá váltak kicsit talán a kelleténél fakóbb ajkaim, amikről nem vettem tudomást, lévén nem láttam. Egy leheletnyi smink mindig volt rajtam, hogy tompítsam az arcom fakóságát, hogy a nyilvánvaló betegség jeleit valamennyire elfedjem. A festékek mögé bújtam a kollégák szánakozó pillantásai elől.
– Bocsánat….egy kicsit tényleg…szóval lehet nem ártana többet pihennem, de ahogyan maga, úgy én is nehezen szakadok ki a megszokott mókuskerékből. Azt mondta a szenvedélye a gyógyítás. Ahogyan nekem is ez a hely….ez a közeg. Azt hiszem képtelen lennék meglenni nélküle, kell mert….- elhallgattam és oldalról ránéztem. Nem ismerem, csak annyit tudok róla, hogy a szülészet egyik szakorvosa, hogy amerikai és egyedül él…már ha lehet hinni a folyosói szóbeszédnek. Csak nézem az arcát eltűnődve nagyjából két percig, hogy megtaláljam azt az egyetlen rezdülést, azt az egyetlen másképpen csillanó szempárt…valamit ami miatt akár egy elejtett félmondattal a bizalmamba fogadhatom. A hely, ahol rábukkantam, ahogyan itt aludt a padon, a saját gondolatai közé temetkezve, nem másokkal beszélgetve, nem másokkal kávézva a kantinban. A köpenyét a feje alá téve egyedül a világ ellen, ezen az aprócska kis helyen. Alkaromon támaszkodom még mindig így, hogy őt figyelem, végül aztán kiegyenesedem és hátradőlök a padon, a zsebkendőt visszasüllyesztve a zsebembe, lábaimat keresztbe téve egymáson. Kezemet a combomon pihentetve tovább.
-…mert vannak az életben olyan helyek, amelyekre szükségünk van, hogy túléljünk.- döntésre jutottam, és egy apró kis fél mondatba burkoltam bele szinte az egész elmúlt időszakomat. De aztán el is takartam a következő mondattal, nem tudva mennyire figyelt, vagy mennyire vette ezt észre. Rá hagytam.
– Természetgyógyászat? Érdekes meglátás annak tekintetében, hogy egy orvos szájából hallok erről, és a legtöbbje az efféle gyógyítási módokat puszta kuruzslásnak véli. Én meg azt mondom, hogy nem mindig kell tartani tőle. A nővére hisz benne….és maga Dr Wes? Maga mennyire hisz benne?- tettem fel egy roppant egyszerűnek tűnő kérdés, és megtoldottam egy mosollyal, az ő könnyed nevetésére válaszul. Végsősoron telhet ez a kis idő, itt a nagy fa nyugalmában kellemesen is. Majd kiderül.


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Jan. 19, 2016 1:10 pm Keletkezett az írás




Crystal & Weston

Amikor kitépnek egy darabot a szívedből, amikor a lelked ismét kevesebb lesz egy apró - számodra hatalmas - darabbal, az rosszabb lehet bármilyen halálnál. A sebezhetőséged fordítják ellened, hiszen kitárod a szíved valakinek. Mert hiszed, hogy nem bánt, hogy nem töri össze, aztán egy nap rádöbbensz, hogy hazugság volt. Hogy minden szava csak arra volt jó, hogy elaltassa a kételyeimet, a gyanakvásomat, és a legóvatlanabb pillanatban törjön össze. Ő ezt tette velem. Elvette a szívem, majd darabokba törve adta vissza. Én pedig ott maradtam, egyedül, fájt mindenem. A lelki fájdalom fizikaivá átcsapva kísértett, és nem akartam talpra állni, mert annyira ragaszkodtam a sérelmeimhez, hogy nem láttam át, önző vagyok. El kellett engednem. Egyedül kellett lennem hozzá, mikor a csend a fülemben zajongott, mikor már elviselhetetlen volt a magány. Gondolkodni kezdtem, és rájöttem, hogy nem éri meg. Mégis minden egyes nappal hiányzik az, ahogy felém fordult, még akkor is, ha hazugság volt, ha csupán illúzió volt, és én pedig beleestem a csapdájába. Szerettem, vagy nem? Nem tudhatom már, de tanított valamit. Hogy soha ne bízzak senkiben, hogy soha ne engedjek közel senkit többé. Megtanultam, hogy egyedül is vihetem valamire, lehetek valaki. Mert ezt tanította nekem.
A maga kifacsart módján rávilágított a hibáimra, és elindított az úton, amin most is haladok előre. Mert tapasztalatok nélkül nem élhetünk, mert az életnek néha pofonokat kell adnia. Pofonokat, melyek néha letepernek, és napokig csak a helyét tapogatjuk kétségbeesve, és amikor a legmélyebben vagyunk, nem látva a fényt, akkor is hinnünk kell, hogy van kiút. Apám erős jellem volt, határozottságra nevelt, hogy mindent megoldjak egyedül, anyám pedig főzni tanított, ha egyedül élnék is, ne kelljen a fizetésemet műkajákra elköltenem. Soha nem tudok elég hálás lenni a nőnek, aki világra hozott, aki megmutatta, hogyan bocsássak meg. Nem volt gyenge asszony soha. Nem volt tipikus családom, hiszen anyám soha nem félt apám haragjától, és nem bújt el a sarokba, ha védenie kellett minket, nehogy apánknak eljárjon a keze. Ritka az ilyen, de mind a mai napig kiáll értünk, és ha kell, mind a mai napig képes felemelni a hangját, ha úgy érzi, nem figyelünk rá. Talán egy időben irigyeltem is a házasságukat, pedig sokat megélt emberek ők, sok vitával, anyám többször válni akart, de végül nem történt meg. Mind a mai napig hiányolom a mindennapos sürgésüket a lakásba még akkor is, ha apám soha nem mutatta ki, hogy büszke lenne rám. Pedig minden egyes napom azzal telik, hogy neki bizonyítsak, hogy lássa, igenis jól választottam, hogy nem dacból lettem orvos, hanem mert szülész akartam lenni. Nem pusztítani akartam, hanem segíteni a születésben, mikor először egymásra néz anya és gyermek. Azt akartam mindig is, hogy apám tudja, ez az életem, és szeretem, legalább annyira, mint hajdanán ő szerette a munkáját, de nehéz.
Mikor folyton falakba ütközöm, mikor ledegradálja a munkám, mikor női munkaként emlegeti, akkor legszívesebben lekevernék neki, ott hagynám, és nem érdekelne, mi van vele. Hiszen egész életemben ezt tette. Soha nem volt megelégedve a munkámmal, azzal, amit teszek. Egy időben gyűlöltem érte, főleg akkor, amikor az egyetem első éveiben folyton duruzsolt, győzködött, hogy hagyjam abba. Mikor kudarc ért, és rosszak lettek az eredményeim, ő folyvást azt mondta, rendőrnek kellene lennem, mert a mi családunk férfitagjai mind a törvény embereinek születtek generációk óta. De megtörtem a hagyományt, amely generációk óta a családunké volt, apám sokáig árulónak tekintett. A rosszallása miatt fel akartam adni, mert nem hittem volna, hogy valaha elérek bármit is úgy, hogy pont az az ember nem támogat engem, akire a legnagyobb szükségem lenne. Soha nem állt mellettem, én pedig minden tettemmel a figyelmét akartam, de mikor figyelt, akkor én nem figyeltem, és talán mi ketten megkésve érünk oda egymáshoz, vagy ahol találkoznunk kéne, és soha nem érjük el egymást. Soha nem leszünk egy nevezőn, de az életemet ő irányítja. A felé érzett tiszteletem mozgatja minden tettem, ahogy az emberekhez állok, ahogy a hivatásom felé fordulok.
Már nincs szükségem szerelemre, már csak önmagamra vagyok utalva, és a társaságom egy labrador, aki mindig képes mosolyt csalni az arcomra. Jobb, mint egy ember, hiszen meghallgat, mellettem van, és jobban örül nekem, mint bárki más. Nem hiába mondják, hogy az állatok hálásabbak, és sokkal többet érnek, mint némely emberek. Ha tanácsolhatnék valamit az embereknek, az az lenne, hogy tartsanak kutyát, és akkor soha nem lesznek egyedül, és soha nem késnek el sehonnan sem. Egy kutya sokkal okosabb, tudja, mikor van szükség egy kis kikapcsolódásra. Kis bűntudatom is támad jelenleg, hiszen dolgozom, mint egy gép, és minden este hozza a labdáját, hogy menjünk a parkba, hogy végre ki akar szabadulni a kert, vagy a négy fal fogságából. Én pedig a helyére küldve bontok ki egy sört, amit félig sem iszom ki, már alszom is a kanapén, kényelmetlen pózba, farmerban, és néha még a cipőt sem dobom le magamról. Rossz gazdája vagyok olykor, és tudom, hogy nem kellett volna örökbe fogadnom, de ha ő nem lenne, egyedül lennék teljesen.
Crystalt figyelem, ahogy beszélni kezd. A vonásain állapodik meg tekintetem, majd egy pillanatra belém fagy a válasz, ahogy köhögni kezd. A pad mellől felveszem a vizet, és felé nyújtom.
- Kér egy kis vizet? - kérdezem, miközben összeráncolom egy pillanatra a szemöldököm, majd ha nem kér, akkor leteszem a padra a vizet. Csak figyelem őt, nem tudom, mit is tehetnék. Talán csak félrenyelt. Igazából nem nézek rá szánakozva, hiszen bárkivel előfordulhat, hogy kicsit kiszárad a torka. Mikor elmúlik a köhögése, ismét felidézem a szavait, és mély levegőt veszek.  
- Kedves, hogy ezt mondja, olykor magam sem tudom, miért is teszem, de aztán rájövök, hogy erre születtem, hogy orvos legyek, még akkor is, ha vannak olyan személyek, akiknek ez nem tetszik, ugyanolyan munka ez, mint a többi, csak én élvezem is -
szavaimmal csak utalok arra, hogy van olyan a környezetemben, akinek nem tetszik, hogy mit is csinálok, de nekem ez a szenvedélyem. Ahogy másoknak a saját szakmájuk. Tudom, vagyis hiszem, hogy talán apám mégis büszke rám, csak nem akarja kimondani, nem akarja, hogy tudjam, de lehet, hogy ez is csak egy ábránd, mint az, hogy itt a helyem. De mégis, szeretem Sydney-t. Az időjárást, az ételeket, sőt még a kengurukat is. Igazán otthonossá vált a lakásom, a kis kert, melyben helyet kapott egy grill sarok is, még akkor is, ha alig van időm ilyenekre. Pedig örömmel tenném, jó családi szokásokat őrizve, de tényleg nagyon ritkán kapcsolok ki mostanság. Pedig Dr. Page folyton azt mondta, hogy a munka mellett önmagunkra is időt kell szánnunk, mert ha elhanyagoljuk a magánéletünket, akkor az megbosszulja magát majd a munkában. Ahogy most is történt. Hiszen elaludtam a padon, ami a gyógyszer mellékhatásának is betudható, de én inkább a kimerülésre fogom. Mert már rég nem volt szabadnapom. Nem baj, még két nap. Csak ennyit kell kibírnom, aztán két hétig a kórház felé sem akarok nézni. A szabadságomat kellemesen akarom eltölteni majd, a lehető legjobban kipihenni magam.
- Nem kell szabadkoznia, a fáradtság olykor furcsa tüneteket produkál - mosolyodom el, majd biccentek, hogy megerősítsem abban, hogy a munkám a szenvedélyem. Az, amit mindig is csinálni akartam, mert ez az igazság. Nem szokásom hazudni, csak a magánéletem titkolom, őrzöm, mint egy kincset, ahogy mindenki itt a kórházban. Próbáljuk külön választani, de csak akkor nem megy, ha magunk is betegek vagyunk. Remélem, egy ideig nem leszek beteg. Bár évtizedek óta nem voltam, ami a nővérem szerint azt jelenti, hogy rendben van minden, de nincs így. Az már más kérdés, hogy miért, nem szokásom erről beszélni.
Aztán jobban magára vonja a figyelmemet, ahogy kiegyenesedik, végigmérem őt, arcát, tekintetét. Keresek benne valamit. Kimondatlan szavakat a mondatai mögött, valamit, ami sokkal több, mint a többi kolléga üres csevegése. De ez a nő már a puszta jelenlétével árulkodik, kimondatlanul, mintha arra várna, hogy valaki olvasson a jelekből. De milyen jelekből, és hogyan?
- Ebben igaza van, de egyet kell értenie, hogy olykor nem elég túlélnünk, hanem meg is kell élnünk a pillanatokat, hogy maradandóak maradjanak - most én dőlök előre. Egy pillanatra a tekintetem megtelik valami különös tartalommal, mintha egy pillanatra kiszakadtam volna a vicces doki szerepből. Különös érzés, kissé hirtelen jött, nem tudtam uralni ezt, így inkább a térdemre támaszkodom, egészen addig, ameddig hangja újra elér. Felnézek rá, és ismét kiegyenesedem.
- Ezek alapján mi is lehetnénk kuruzslók, azért, amit teszünk... Nem vagyok az a tipikus doki, vannak olyan részei, amiben hiszek. Hiszen miért lesz jobban egy súlyos beteg csupán a gyógynövényektől? Nem csak a hit miatt. Orvosként sokat megtapasztaltam már, és van valami ebben az ágban, valami rejtély, ami miatt sokszor működik. Persze nem hangoztatom, de nem vagyok földhöz ragadt. Az unokahúgom most öt éves, és soha nem volt még beteg... Csak arra támaszkodhatom, amit látok, amit nem, abban pedig nem igazán hiszek... Ön nem hisz benne? - dobom vissza a kérdést, majd felé fordulok ülő helyzetemben. Figyelem az arcát, van benne valami különleges. És talán ő is észrevette, hogy amikor a családomról beszélek, a hangom megváltozik. Ahogy akkor is, mikor az orvoslás kevésbé elismert ágáról beszélek.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Jan. 19, 2016 3:14 pm Keletkezett az írás




Weston & Crystal


Hazugságok. Tulajdonképpen mindent behálóznak, s mindenhol ott vannak, kiírthatatlanok mint a prérikutyák vagy mint a tarack a földről. Ha hazudok, Isten parancsa ellen vétek, ha nem teszem akkor valakit megbántok, valakinek fájdalmat okozok, valakinek úgy taposom el a könnyed kis álmait egy nem létező jövőről, ahogyan a gyermeki láb a földre pottyantott olvadt fagylaltot. Ha igazat mondok fájni fog, ha hazudok arcul csapom a hitemet. Letérdelek a templom hideg kövezetére, és nem a fából készült, kézzel faragott térdeplőre, melyen már kikopott a burgundi szín bársony annak a sok megtévelyedett léleknek a lábától, akik hozzám hasonlatosan bűnbocsánatért jönnek ide. Én a kövezeten térdelek és mielőtt a gyóntató fülkébe mennék be, még önmagam előtt próbálom megtisztítani a lelkem, még magamnak próbálok mindent bevallani, hogy mi mindent tettem egy hét alatt, az utolsó gyónásom óta. Térdig gázoltam a bűnös életben, és eszemben sincs lemondani róla. Mondd Istenem mi a nagyobb vétek: ha tudom, hogy akaratod ellen való amit teszek, vagy az, hogy pusztán megpróbálom maradéktalanul kiélvezni azt amit még hagytál nekem? Nem adsz esélyt arra, hogy szeresselek! Nem adsz esélyt arra, hogy másokat szeressek! Nem adsz esélyt arra, hogy egy valakit szeressek. Felfelé nézek az oltár felé, a két oldalon függő pirosban vibráló örökmécses arról tesz tanúbizonyságot, hogy Isten jelen van ezen a szent helyen....nem ő nem itt van, hanem mindenhol. Ott van akkor is amikor kilépek a templom ajtón, hunyorogva nézek a napba, és tiszta lélekkel újra megmerítkezem a bűnben...már az első szabad estémen amikor csak lehetőségem adódik rá. Felöltözöm és úgy teszek mintha egy nő lennék a tömegből, egy vadászó bestia, aki semmi másra nem vágyik egész éjjel, csak arra, hogy hazudjanak neki. Arcomra vékony réteg púder kerül, szemhéjamat türkiz árnyalatú szemfesték takarja, a rúzsom vörös, akár a minőségi burgudni, vörös akár az örök mécses itt a templomban, ahol jelen van Isten. Mert mindenhol ott van...igen olyankor is amikor engedek a bűnnek, engedek a kísértésnek, mert gyarló lelkem erre vágyik. Aztán másnap, az eszmélés után rájövök, hogy semmi nem változott, pusztán egy tétellel nőtt annak a száma amit majd meg kell bánnom Adam atya előtt, ahogyan teszem immáron kilencedik hónapja. Erről szól az életem: vétkezem és feloldoztatom, hogy újra vétkezhessek és közben várom azt a bizonyos utolsó napot, amelyet kijelölt számomra az én Uram. És titokban, azt hiszem szinte úgy, hogy csak valahol a tudatom mélyén teszem, küzdök a megváltoztathatatlan ellen. Talán ezért nem adtam még fel, talán ezért nem pusztán erről szólnak a napjaim. Itt van még a munkám, amelyben szükségük van rám az embereknek, amelyben szükségük van rám a kollégáimnak. Halkan nyekken a gyóntatószék ajtaja mikor belépek rajta, a rácsozott üvegen túl a világ szinte elveszik, mert itt és most én vagyok, Adam és Isten. Ezen az aprócska helyen, ahol lerakni vagyok kész a vétkeimet, mint egy batyuvá terebélyesedő mocskot, ami nem én vagyok, amely nem hozzám tartozik, mégis egy héten keresztül nyomja a terhe a vállamat.
- Mikor gyóntál utoljára, gyermekem?
- Egy hete atyám.
- Hallgatlak.
Annyira nehéz...mindig elkezdeni nehéz. Bevallani, hogy amit tettél az tulajdonképpen csak részben vétek, más részben szükséged van rá, hogy élőnek érezd magad, hogy elhidd, hogy a szív nem csupán dobog benned, hanem képes arra, hogy adjon is valamit....valami többet, még akkor is ha hazudsz vele. Mindenkinek úgy általában, de ebben a puha mételyben mindenki nyugodt, mindenki számára kellemes melegség van....akkor mégis kinek ártasz? Mindenkinek.
- Én...atyám....Adam...nem változott semmi. Ugyanúgy kergetem magam az őrületbe, ugyanúgy férfiak karjában keresem az üdvözülést, ugyanúgy férfiak ölelésében keresem azt aki vagyok, és akit mégis szüntelen elrejtek előlük. Ironikus, hogy azt akarom, hogy szeressenek, egy időre, csak éppen a lehetőséget nem adom meg erre. Elfutok, elrohanok, mert attól félek, hogy csak annyi jár amennyit a testemmel vagyok képes adni. Olcsó nőként viselkedem atyám, és nem tudom miképpen hagyhatnám abba, mert a függésébe kerültem. Egy őrületes forgás, amiből nem tudok....képtelen vagyok kiszállni. Nem merek szeretni! Nincs időm szeretni!

- Az Úr a testedet a lelked szállásának adta gyermekem. Ha tönkreteszed a lelked akkor tönkre megy a tested is.
- A testem hamarabb fog elárulni, a lelkem soha nem szűnik meg annak lenni aki mindig is voltam. Nem számít mennyire romos a ház kívülről, ha bent tisztaság van. Oldozz fel atyám, kérlek!
- Crystal...ne csináld ezt kérlek! Meddig akarsz még embereket bántani, meddig akarod még nekik hazudni azt amit sosem fogsz megadni nekik? Hát nem veszed észre mit csinálsz? Csak úgy nyerhetsz bűnbocsánatot, ha megbánod a bűneidet.
- Megbánom...Adam én megbánom, csak leállni képtelen vagyok!
Minden alkalommal feloldoz, minden alkalommal elnyerem azt a kegyet, hogy tisztává válik a lelkem, noha mindketten tudjuk, hogyan is fog folytatódni. Nem tudom, hogy szánalom van benne vagy inkább az, hogy nekem adja meg a szabad választást, hogy ahogyan Isten nem ítélkezik felettem még itt a földön, úgy neki sincs joga. Tegnapelőtt történt mindez, hogy aztán a következő nap már megint valahol máshol találjon, az éjszaka lányaként, egy árnyék alakként aki a napkeltével tova suhan. Egyre fáradtabb vagyok, egyre inkább érzem, hogy lassan abba kellene hagynom, közel egy év után tól sok már bennem a méreg, túl sok már bennem a mocsok, amelyet egyetlen gyónás sem fog tisztára mosni, egyetlen Isten felé elejtett könnycsepp sem. Semmi a világon, mert ezt a sebet én okoztam magamnak, és én nem vagyok elég erős, hogy begyógyítsam.
A köhögésem csak az utóbbi időben jött elő, és bár nem tudom mi okozhatja, inkább csak abban merek bízni, hogy  a rengeteg medicina miatt legyengült immunrendszerem rendetlenkedik csupán, semmi más bajom nincs. A zsebkendővel a kezemben intek, hogy nem kérek vizet, jobban vagyok. Kell egy kis idő mire magamhoz térek annyira, hogy folytatni tudjuk a beszélgetést. Jó most itt, könnyed és kellemes a levegő, és kifejezetten üdvös, hogy feltámad egy picit a szél, és miközben hallgatom lehunyva a szemeimet oda tartom az arcom, hogy egy picit átsimogassa. Mély levegőt veszek magam is, szinte egyszerre vele. Hallom magam mellett, hogy valahogyan mélyebb vibrálása van a sóhajának. Valami aggasztja, valami, amit a mondatai között rejtett el, csak figyelnem kellene rá, hol volt a lemondó éle a szavainak. Ha az ember behunyja a szemeit, néha jobban megnyílik előtte a világ....mintha olyankor a lelkekre figyelnénk, annak a rezdüléseire, a hangokra, abból tájékozódunk, ahogyan a betegeim is, amikor számolok nekik vissza. Mikor arról mesélek, hogy most néhány órára egy nagyon kellemes helyen fognak lenni egy olyan helyen ahol lerakhatják a testük fájdalmát, a lelkük súlyait....meg kell őket nyugtatni. Ez a munkám, nem csupán az, hogy beadjam nekik az altatót, vagy éppen adagoljam megfelelően az infúziót, figyeljem az életjeleket. Az emberekre is figyelnem kell....arra aki elalszik és aki majd felébred. Ez fontos.
- Orvosnak lenni nem olyan mint a többi. Tudja miért nem? Nézzük a péket! Fontos, nagyon fontos, hogy friss kenyér kerüljön az asztalunkra.- nyitottam ki a szemeimet és őt néztem.
- De ha beteg a pék ki süt kenyeret, Nézzük az autószerelőt. Fontos, hogy a járművel, autók, buszok megfelelően közlekedjenek. De ha a szerelő beteg, hogy közlekedünk? Bárkit is nézünk, ha ledönti a betegség  a lábáról, akkor kiesik a mindennapokból, kiesik a feladatából. Ahhoz, hogy el tudja látni a munkáját mi kellünk. Ön pedig, Dr Weston.- mosolyodtam el kicsit talán fáradtan, de őszintén.
- Ön pedig azért kell, hogy megszülessenek a pékek a szerelők és az orvosok. Szóval egyetlen pillanatra se gondolja, hogy kevesebb. És ha van is ilyen a környezetében aki így gondolja....őszintén sajnálom. Akkor ő még talán soha nem érezte azt, milyen amikor kiesik világ körforgásából.- nem tudom kiről beszélhetett, de nem is faggatom, nem tartozik rám, én sem venném jó néven ha velem tennék ugyanezt. Figyelem a mozdulatait, ahogyan előre dől, kissé talán megfeszül a hátán az ing, ami zaklatottságra utal, a tartása feszesebb lesz, csak remélem, hogy nem mondtam olyasmit amivel ezt értem el nála, talán a téma érintette érzékenyen, amit a természetgyógyászatról mondtam, és egészen addig ezt gondolnom, amíg újra hátra nem dől és nem kezd el beszélni. Az utolsó kérdése után kell néhány másodperc, amíg a válaszon elgondolkodom. Hitetlen, erre tudok gondolni, és arra, hogy egy hatalmas üresség van benne, amit talán a hazájától való távolság okoz, talán az, hogy egyedül van talán az, hogy megvan neki is az oka, amiért szívesebben múlatja itt az időt semmint odabent társaságban ahogyan a többi orvos teszi. Érzem, hogy menekül valami elől, csak azt nem tudnám megmondani, hogy mi elől. Talán nem is az én dolgom megfejteni. Miért lenne az? Mi jogosít fel rá? Hogy egy fél órás pihenőnket itt töltjük a kórház egy kissé eldugottabb padján, ahova úgy tűnik rajtunk kívül nem nagyon jár senki? Megtanultam már nem hinni a véletlenekben, ahogyan azt is megtanultam, hogy ha valami valamire többféle magyarázat is létezhetne mindig is az egyszerűbbet fogadjam el. Egyszerű ez. Occam borotvája. Most pedig inkább csak az a magyarázatom, hogy éppen mindketten erre jártunk.
- Én hiszek benne. Abban is hiszek ami nem fogható meg kézzel. Vagy nem látható. Figyeljen csak. Hunyja be a szemét, gyerünk....csinálja velem!- biztattam és oldalra pillantva néztem, hogy követi amit kérek vagy sem. Ha megtette akkor én is előre fordultam ahogyan ő és magam is behunytam a szemem majd beszélni kezdtem.
- Érzi a levegőt? Érzi a simogató napsugarakat? Érzi maga körül az életet? – jó mélyet szippantottam a levegőbe, majd kinyitottam a szemem és oldalra fordultam felé ismételten.
- Most nyissa kis a szemét és mondja meg mit lát? Ugyanazt amit az előbb is látott. Látja a levegőt, a simogató napsugarakat....az életet úgy önmagában, az illatát, amit az előbb érzett? Nem látja. Mégis ott van, mindenhol. Még mindig azt mondja, hogy csak abban hisz amit lát?- dőltem megint előre és mosolyogva fordultam vissza a vállam felett. A nap folyamán először éreztem, hogy nem kell hazudnom ahhoz, hogy jól érezzem magam. Egyszerűen csak beszélgetni kell, még ha csak egy rövid időre is és még ha csak egyszeri alkalom is.




Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Jan. 22, 2016 1:37 pm Keletkezett az írás




Crystal & Weston

Nem voltam én mindig egyedül. Olykor voltak nők, akik ideig-óráig mellettem éltek, velem éltek. Többször visszaéltem azzal a képességemmel, hogy igen könnyedén be tudok férkőzni a nők bizalmába, könnyen el tudtam csábítani őket. Nem hittem soha, hogy olyan jóképű lennék, vagy mindenki álma, de mindig is úgy vallottam, hogy a nők megérzik a magabiztosságot és a kiegyensúlyozottságot. Rám pedig mindig jellemző volt ez a két tulajdonság. Dr. Page csak segített, hogy ne uraljon el a kétségbeesés. Nem csak szakmai segítség volt nekem a mentorom. Emberileg is sokat tett értem. Barátokká váltunk, felnéztem rá, mint ember, és mint orvos egyaránt. Talán egyetlen dologban nem tudott segíteni soha, az pedig az, hogy adjak esélyt magamnak arra, hogy újra szeressek. Nem egyszer tartott beszédeket amellett, hogy ez milyen jó érzés, hogy nem kerülhetem el, hogy szeressek, és viszont szeressenek, de én csak azért is azt akartam bebizonyítani, hogy elkerülhetem, hogy számomra felesleges érzés, hogy nekem nem kell. És eddig sikeresen el is kerültem, hiszen játszottam. Több mint nyolc éve már, nem egy nő fordult meg az ágyamban, vagy mellettem, de egyik sem volt tartós. Úgy éreztem, hogy felesleges hazudoznom évekig. Csak a szívüket akarom, majd porba tiprom mind azzal, hogy véget vetek valaminek, ami el sem kezdődött. De miért is teszem? Miért éri meg megannyi női könnyet, fájdalmat látnom, ha egyszer szeretni könnyebb? Mert valahol mélyen legbelül félek szeretni. Félek megnyílni, félek attól, hogy megint kivetkőzöm magamból, hogy megint elvesztem az eszem, és vele együtt azt is, akivé váltam. Akihez olyan görcsösen ragaszkodom, mint haldokló abba a minimális remény pislákoló sugarába. Mert tetszik  az, akit a tükörben látok ébredéskor. Tetszik az, aki visszanéz, akire visszamosolyognak. Megtanultam alázatos lenni, fejet hajtva végezni a szakmám, visszakaptam azt, aki vagyok. Az önbecsülésem és a büszkeségem alacsonyabb lángon ég. Nekem ez a fontos, hogy mások kedveljenek, hogy a rezidensek lássák, hogy tőlem tanulni lehet, hogy a betegek érezzék, hogy megbízhatnak bennem, mert vigyázok rájuk akkor, mikor a legnagyobb szükségük van rám. Egy szerelemmel megváltoznék, nem látnék tisztán, egy szerelem kifordít, és nem tudnék másra gondolni. Nekem kell, hogy többfelé figyeljek, nekem az kell, hogy a szakmámban teljesítsek, hogy segítsek másokon.
Lemondtam a szerelemről. Mondhatjuk így is. Talán... Nem talán, hanem biztos, hogy így van. A szerelem vak, a szerelem fáj. Szeretni valakit annyit tesz, hogy olyankor mi magunk is megváltozunk. Én pedig nem szeretem azt az énem, aki a szerelem hatására előjön belőlem. Mert egyértelmű, hogy én vagyok az az ember is, csak én nem szeretem. Lehet, hogy talán azért, mert akkor túl kiszámíthatatlan vagyok. De azt vallom, hogy nem mindenkinek adatott meg az, hogy szerelem is legyen az életben, én pedig nem keresem, sőt el is zárom magam előle.
Egész eddigi életemben Lucy óta csak egyetlen olyan nő volt, aki képes lett volna elérni nálam, hogy megtörjön a jég. Közel járt. Barna haja volt, kék szemei, és tekintetében olyan erő volt, olyan tűz, ami másokat is képes lett volna lángra lobbantani. Szenvedett mellettem. Biztosan így volt, még akkor is, ha nem vallotta be soha. Három hónapig voltam vele, addig láncoltam magamhoz, és gyarló módon lassan, napról napra aludt ki a tüze az utolsó hetekben, mert érezte, hogy nem szeretem viszont. De érezte azt is, ha kitartó, akkor megtörik a jég, hiszen már megrepedezett. Olykor azon kaptam magam, hogy rá gondolok, vagy azon, hogy esténként magamról beszélek, a múltamról. Önfeledté váltam mellette, és könnyű volt. Csak szeretett, esténként néha megmasszírozott, és csendben volt. De nem akartam érezni. Ahogy teltek a napok, kezét ellöktem, elhúzódtam az érintései elől. Diandra nem értette ezt, én pedig sokáig próbáltam elhitetni magammal, hogy ez nem az, nem szerelem, de felnyílt a szemem. Nem láncolhattam magamhoz önzőségből, hiszen nem akartam szeretni őt, mégis elindult bennem valami, és ahogy megrepedt a jég, ő befurakodott a réseken. Menekülőre fogtam, miközben azzal magyaráztam, hogy jobbat érdemel. De igaz volt. Minden szavam. Mellette féltem szeretni, megnyílni, mert azzal visszaélnek, akkor porba tipornak, és Lucy-ból sem néztem volna ki, de megtette. Valahogy a múlt megismétlődni látszott, én pedig menekülőre fogtam. Annyiszor törték már össze a szívem, hogy nem akartam újabb sebet. Tudom, nagyon jól tudom, hogy egy nap engednem kell, egy nap egyik pillanatról a másikra fordul velem majd a világ, én pedig hanyatt vágódom. Tudom, hogy egyszer valaki képes lesz egy pillanat alatt elgondolkodtatni, és rettegek ettől a naptól. Ezért igyekszem lecsökkenteni a nőkkel való kapcsolatomat egyetlen éjjelre. Törékeny, múló, véget érő. Emlék. Mert így nem fáj, mert az alkohol segít ellazulni, olyankor más vagyok, olyankor arra a röpke kis kaland idejére elfeledek mindent, és úgy teszek, mintha az lenne az utolsó napom a földön.
Eljátszom a gondolattal, hogy más vagyok, hogy nem én vagyok Weston McGregor. Csak egy ember vagyok ilyenkor, olyan vágyakkal, amit józanon soha nem ismerek be, mert túl fájdalmas. Az ember gyarló, az ember önző. Az ember soha nem nézi, másnak mi fáj, ha részegen pillantanak a körülöttük állókra. Olyankor szerintem mindenki azt képzeli, körülötte forog a világ. Soha nem mondtam, hogy tökéletes lennék. Olykor elszalad velem a ló, messzire visz. Máskor pedig a munkába élem ki magam. Mert a szenvedélyem, mert életet adni, részt venni a születés csodájában, segíteni a fájdalmat átélő nőket nekem nem szenvedés. Erre születtem. Mindig elmondom minden egyes rezidensnek, ha nem érzi, hogy gyógyítani született, akkor nem ez a szakmája. Ha nem érzi, hogy egész életében tudná csinálni, akkor megette a fene az egészet. Vannak, akik tényleg csak azért vannak a szakmában, mert a sokadik felmenő ezt tette, mert feláldozta magát, a céljait a családja céljaiért, és egy olyan életet él, amilyet nem kellene. Én ezen nem tudok segíteni, nem tudok kedvet adni nekik a dologhoz, nem tudok többet, csak amennyit én is képes vagyok.
Olykor elbizonytalanodom önmagamban, olykor nem érzem át a szakmám fontosságát, és olykor hajlamos vagyok felelősségként tekinteni rá. Ilyenkor mindig fáradt vagyok, és képes vagyok ilyenkor olyanokat mondani, amit az imént, amit Crystal oly könnyedén észrevett, és hosszabban beszélni kezd. Minden szavára figyelek, a mimikájára, mindenre, ami ő, mert különös érzés, ha valaki megdicsér. Olykor még nem tudom kezelni, máskor pedig elfogadom, és megköszönöm. Szavai mosolyt csalnak az arcomra, ahogy egyre mélyebbre megy a témában, és azon kapom magam, hogy csak rá figyelek. Bólintok. Egyet értek minden szavával. És mindig belátom, ha tévedek.
- Igen, igaza van. Csak mikor attól nem kap visszaigazolást az ember, akitől a legjobban szüksége van, hajlamos elfelejteni azt, mennyire fontos is, amit csinál. Gyerekkoromtól orvos akartam lenni, de ezt egy több generációs rendőr felmenőkkel rendelkező, vaskalapos apa nem tudja elfogadni. Sokszor magam is elfelejtem, hogy fontos tagja vagyok ennek az egész univerzumnak, és nem is tudja, mennyire jól esik ezt öntől hallani, aki nem is igazán ismer - elmosolyodom. Őszintén, valamiféle megnyugvással. Ezekért a pillanatokért éri meg nem feladnom. Hanem folytatnom, mert ezek a pillanatok megfizethetetlenek. Habár soha nem adom fel, hogy egyszer az apám is kimondja, helyesen döntöttem. Eddig senki sem mert szembeszállni a család akaratával, én voltam az első. Talán ez csak érhet valamit. Vannak pillanatok, amikor abban hiszek, hogy így van. Tudom, hogy ostoba képzelgések ezek, de mindenki hinni akar valamiben. Biztos vagyok benne, hogy Crystal is hisz, és nem csak a természetgyógyászatban. Tudom, hogy az embereknek szükségük van valamire. Ahogy a húgom által kedvelt orvoslásról szó esik, ismét az orvos szólal meg belőlem, ő pedig ismét szót emel. Hirtelen fordulok felé, hitetlen mosollyal az arcomon, de végül megteszem. Behunyom a szemem, ahogy kéri, miért ne tenném meg? Hangja élesen hatol elmémbe, nem figyelek másra, csak rá. Majd kinyitom a szemem. Meglepve pislogok felé, és arcomra észrevétlenül kúszik egy mosoly, ahogy ő beszél és előredől. Egy pillanatra megcsóválom a fejem.
- Maga hihetetlen, komolyan mondom - csendül fel hangom könnyedebben, majd én is előre dőlök, hogy a szemeibe nézhessek. - Igaza van, elég nagy sarkítás volt tőlem az iménti. Nem csak abban hiszek, ami látható, csak olykor gyarló emberként hajlamos vagyok elfelejteni az élet apró láthatatlan dolgait... Nincs mentségem - mosolyodom el, ahogy összedörzsölöm tenyereimet. Kellemes a társasága, kevés ilyen emberrel futok össze a kórház falain belül. Hiszen mindenki siet, olykor én is. Kapkodnak, és én is elkövetem ezt a hibát. Elfelejtek örülni az apró dolgoknak, holott sokszor erre biztatok másokat.
- Megfigyeltem, hogy ön mindig olyan törődő a betegekkel, őszintén becsülöm azt, amit értük tesz. Most pedig kiderül, hogy így, személyesen is szórakoztató társaság. Mi a titka? Úgy értem, miből merít ekkora erőt, amekkorát a tekintete sugároz? - kérdezek ismét. Igyekszem olyan kérdéseket feltenni, amik engem sem ijesztenének el, hiszen én sem szeretem, ha letámadnak, hogy meséljek a gyerekkoromról így ismeretlenül, de mégis meg akarom tudni, mi motiválja őt. Hiszen a sápadtsága és a soványsága ellenére a tekintete hatalmas erőt mutat, de egyben törékenységet is. A hangja különösen cseng számomra, úgy, hogy nem felejti el az ember. Ez az, amiért megmaradt bennem, ez az, amiért nem tűnt el az elmém homályában, hiszen más, mint a többi ember. Pontosan ezért örülök a társaságának. Kikapcsol, és felnyitja a szemem. Nem átlagos, és ameddig időm engedi, vele fogom tölteni, ezen a napsütéses délutánon.
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 4:55 am Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Weston & Crystal~ A kórház parkja
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: