Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég :: 1 Bot

nincsen

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Hétf. Jan. 04, 2016 4:21 pm Keletkezett az írás




Zoya & Weston

Öt év. Ennyi ideje vagyok itt, ebben a kórházban, ezen a kontinensen, távol a családomtól, távol Bostontól, vagy Los Angeles-től. Távol anyámtól, és mindenkitől, akit szeretek, de itt is jól érzem magam. Pedig nem vagyok az a fajta, aki képes lenne megülni a fenekén két évnél tovább, és nem is szándékoztam, hiszen három éve egyszer, pár hónapra itt hagytam Ausztráliát Franciaországért cserébe, de visszahívtak. Engedtem a csábításnak, és a saját elveimmel szembefordulva szálltam fel a gépre akkor, hogy ismét a kellemes levegőjű Sydney-ben lehessek. Igen, a szívemhez nőtt a város, a szívemhez nőttek az emberek, és végül itt ragadtam. Pedig imádtam utazni, imádok világot látni, több kórházban is megfordulni, újakat tanulni, hogy ezzel a meglévő tudásomat tágítsam, hogy még jobb, és jobb lehessek, hogy egyre többet, és többet tudjak átadni a jövő orvosainak. Hiszen mostanában túl sok olyan kollégával találkozom, akik elszállva maguktól, elfeledve azt, hogy honnan indultak, úgy viselkednek, mintha istenek lennének, túl magasra teszik az elvárásaikat, és közben másoktól várják a megoldást. Az ilyen embereket mindig is megvetettem, és nem szégyelltem kiosztani, ha olyan megaláztatást láttam, mint a múltkor. Nem az én dolgom volt de szerencsétlen első éves rezidens már a tenyerébe temetve kezeit sírt, én pedig nem hagyhattam. Közben pedig nem tett semmi rosszat, csak késve érkezett a vizithez. Olykor el kell gondolkodnom, mivé lett ez a mai világ, mivé lett ez az egész szakma. Némelyikük túlságosan nagyra van a doktor jelzéstől a neve elején. De, hogy jót is mondjak, az új rezidensek között is vannak ígéretesek, lelkiismeretesek, akik igyekeznek megfelelni azon az osztályon, ahol lenniük kell.
A tegnapi napon történt, hogy az a fiatal lány elsírta magát, miután megszületett a rokonának a babája, én pedig engedtem, hogy segítsen nekem. Nem szégyellek segíteni nekik, ahogy a páciensemnek sem. Szeretem a munkám. Ennyi év után is élvezettel járok be, mosollyal köszöntök mindenkit, még akkor is, ha legszívesebben a fejemre húznám a takarót, és aludnék egész nap. Olykor az ágy hívása erősebb, és ha nem lenne kutyám, aki minden reggel rám ugrik, ha nem kelek fel, akkor minden bizonnyal sokszor késnék el. De ma nem az ébresztő keltett. Hajnali négy is alig múlt el, mikor a telefonom őrült csörgésbe kezdett, és nagyot nyögve fordultam a hátamra. Kelletlenül nyúltam a készülék után, semmiképp nem akartam a héten harmadjára is korábban bemenni a kelleténél.
- Nem érek rá - mordulok bele a telefonba, de még véletlenül se nyitnám ki a szemem.
- Kisfiam, az anyád vagyok - hallom meg anya feddő hangját a vonal túloldalán.
- Baj van? - kérdezem, végül kinyitva a szemeimet az órára nézek. - Anya, még csak hajnali négy múlt nyolc perccel. Ha reggel akarsz hívni, akkor bostoni idő szerint délután egy, és kettő között hívj - morgok egy sort a telefonba, majd a szememet dörzsölve ülök fel az ágyon. Anyámnak tudnia kéne, milyen rossz alvó is vagyok, s ha egyszer felkeltenek, már nem tudok visszaaludni, vagy csak nagy nehézségek árán. De már esélyem sincs, majd előbb bemegyek, mára elvileg nincs, csak két programcsászárom, és délután még egy fiatal pár jön hozzám, mert újak a környéken.
- Nincs semmi baj, csak három hete nem hívtál, azt hittem, már elraboltak. Mikor jársz itthon legközelebb? - nem is ő lenne, ha nem aggódna folyton.
- Nem raboltak el, anya. Csak szimplán mindenki úgy döntött, hogy szabadságra megy, és nemrég előadásokat is tartok. Anya, mondtam, legalább még két hónap, mire el tudok szabadulni egy, maximum két hétre - válaszolok, ahogy unottan felkelek, nyújtózok, majd a fürdő felé veszem az irányt. Hogy tud kora reggel ilyenekkel fárasztani? Mindegy, ő az anyám, mindig is ilyen marad.
- Nem baj, ne aggódj, nem kell jönnöd, apád kitalálta, hogy menni akar, kíváncsi, milyen hely az, ahol tovább megmaradtál, mint bárhol eddig - kihangosítom a telefonom, miközben a szokásos reggeli rituálémmal kezdem a napot, majd egy pillanatra megáll a számban a fogkefe. Apám kíváncsi? Wow. Öregszik, ami meglep, hogy ide akar jönni.
Nem is értem az öreget. Mostanában olyan más lett, nem tudom, talán, ahogy öregszik, fogalmam sincs. Persze nem bízom el magam, hiszen rengetegszer hozta fel abbéli sérelmét, hogy nem rendőr lettem, ahogyan ő, nem mentem azon az úton, amin ő. Emlékszem, hogy kitért a hitéből, mikor megtudta, hogy a szülészetet választom, és nem más, szerinte férfiasabbat. Úgy gondolta, hogy a szülészet nem férfiaknak való, de engem nem érdekelt, hiszen engem ez érdekel. Tudnia kellene már ennyi év után, hogy legalább olyan makacs vagyok, mint ő.
- Mikor jöttök? - kérdezem, miután kiöblítettem a számat, majd a ruhásszekrény felé indulok. A telefonommal a kezemben válogatok a ruhák között.
- Még nem tudom... De majd szólok, most mennem kell...
- Anya..
- Igen?
- Legközelebb ne hívj ilyen korán - kérem meg őt, mire rosszallóan felsóhajt, majd bontja a vonalat. Nem is értem, miért is keresett igazán. Meg sem kérdezte, hogy vagyok, habár anyám sosem volt az a túlaggódó anya, szigorú volt, és erős, elég erős, hogy szembeszálljon apámmal. Valahol szerencsém van vele, mert hiába a külső, nőies bájos megjelenés, egy olyan ember, akire mindig számíthattam. De apámra nem. Őt megtörte a fivérem, mint gyenge facsemetét egy erős vihar, ő már nem tudott úgy felém fordulni, ahogy kicsi koromban tette.
A reggelim ma is ugyanaz, pirítós, és tojás. Lassan kapom be azt a pár falatot, majd a kávét a termoszomba töltve veszem fel a cipőmet, hogy elinduljak. Megint egy hosszú nap, megint reggel. Nem tudom, melyik a jobb, bár engem bármikor hívhatnak, ahogy a többi orvost is. Ugyanolyan felelősség nyomja a vállamat, mint bármelyik kollégámnak, és szeretem, amit csinálok. Élvezem a szakmám, szeretek tanítani, és nem szálltam el. Én közvetlen vagyok mind a betegekkel, mind a kollégákkal, ennek ellenére elég keveset tudnak rólam, ami nem baj. Nem akarom, hogy ismerjenek, nem akarom, hogy bármit is tudjanak a magánéletemről. Tudják, hogy honnan jöttem, talán egyetlen régi barát tudja, hogy mi miatt is vándoroltam eddig. De a hivatalos verzió az, hogy kerestem a helyet, amit hiányolni fogok, ha elhagyom. Eleddig csupán Sydney volt ez a hely, ahová egyből visszatértem a hívó szóra, magam mögött hagyva a francia földet, és soha vissza nem nézve. Itt végre otthon érzem magam, pedig ez a hely is csak egy megálló lett volna az életemben, egy felejthető hely, egy emlék, egy tapasztalat. Egy napon úgy is visszatérek majd a szülőföldemre, és ott telepedek le, egyedül. Mert nincs szükségem semmire, csak a kutyámra, egy kis házra, ahol csend van, és a szakmámra. Talán egy nap magánrendelőt nyitok majd. Még nem tudom, rengeteg tervem van, és céljaim, amiket el akarok érni mindenáron. Ambiciózus vagyok, és nem adom fel egykönnyen. Az embereknek célokra van szükségük, a rezidenseknek pedig motivációra. Nekem pedig jelenleg valami hangos zenére, mielőtt elalszom a volán mögött. Egy pillanatra lenézek, hogy feltekerjem a hangerőt, majd vissza, és éppen hogy ki tudom kerülni a buszt, mely a vészjelzővel jelzi, hogy képtelen a tovább haladásra. A visszapillantóból még megnézem a buszt, majd visszanézve az útra hirtelen fékezek, a kerekeim fájdalmasan jajdulnak fel, én pedig megnyomom a dudát. Végül mellé kormányzom az autót, majd letekerve az ablakot próbálok szóba elegyedni vele, hogy figyelmeztessem.
- Drága hölgyem, ha egy kicsit beljebb húzódik az úton, akkor időben eljut a céljáig, és nem a kórházba kell mennie - elmosolyodom, mert alapjáraton nem vagyok egy ellenséges fajta. - De ha már itt tartunk, elvihetem egy darabon, legalábbis az emlegetett kórházig, ott van a közelben egy pár taxis, aki tovább viheti. Nem venném a szívemre, ha elütné valaki - ajánlom fel végül, mert ez nem egy nagy ajánlat, főleg, hogy nem akarom, hogy ez a fiatal lány esetleg baleset áldozata legyen. Természetesen, ha nemet mond, sem lepődöm meg, nem minden ember fogadja el a segítséget, sőt sokan már hátsó szándékot látnak a puszta jó szándék mögé is. De ez van, ilyen világot élünk.

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Jan. 05, 2016 2:53 pm Keletkezett az írás




Dr Weston & Zoya




Ricky boy nem aludt itthon. Maradjunk annyiban, hogy csak remélni merem nem valamelyik csudabogyóka ütött be nála annyira, hogy a színes lakások valamelyikébe ment be és nem az enyémbe.Ó párdon, a miénkbe. Mondjuk nem lenne nehéz hazatalálnia, elvégre az összes közül nekem van tök színes ajtócskám. Ó párdon, nekünk. Na igen, hozzá kell szoknom, hogy reggelente a fürdőszobából nem egy szőke, hosszú combú lép ki, amilyen Heather volt, hanem egy csupakóc szőrös lábú valaki akitől többnyire a frász jön rám, látva éppen milyen állapotban van. Nem fogok erőszakoskodni, nem fogom kényszeríteni semmiféle olyan dologra amit ő nem akar. Ezt már megmondtam Martinnak és megmondtam Jack-nek is, akik szerint elméletileg az a szerepem, hogy jó hatással legyek rá. És a kulcshangsúly azon van, hogy jóóóóóó. Ne várjanak el tőlem olyasmit, amit azzal sem tennék meg akit alapvetően nem ismerek, nemhogy olyan valakivel aki a családom része. Nem tudok rá másképpen tekintetni. Számomra ő nem idegen és soha nem is lesz az.Szóval ma reggel enyém volt a lakás, mégis valahogyan szokatlan volt az egésznek a csendessége, az, hogy a kávé kotyogása közé nem keveredik be valami ecsetsercegés, esetleg valami gépnek a berregése, vagy éppen nem csörög lehetetlenül idétlenül az unokabátyám telefonja. Nem hallom ahogyan fel-alá járkál, szóval hiányoztak a megszokott zajok. Ezt az egészet még toldjuk meg azzal, hogy ébredés után is Clyde morcosan fekete szemeivel néztem szembe ahelyett, hogy egy mosolygó zöld szempárt láttam volna magam mellett, amelynek gazdája megsimogatja az arcom és közli velem, hogy mennie kell, csak meg akarta várni, hogy felébredjek. Nem, ma nem volt itt, és az igazat megvallva nagyjából egy hete alig láttam. De nem panaszkodom, soha nem teszem, és nem is fogom, mert ezt a kapcsolatot minden nehézségével együtt én így fogadtam el, és így van rá szükségem. Talán az egészben csak az zavar, hogy nem tudok ketté szakadni, nem vagyok képes mindenhol tökéletesen helyt állni, és attól félek az egyik a másiknak a rovására fog menni. Pedig már voltak terveim, voltak elképzeléseim, hogy mivel is akarok foglalkozni, hogy a szakirány amit választani akarok majd magamnak egyre jobban érdekelt, és már a gyakornoki éveim elején is több időt töltöttem ott. Persze ez nem azt jelentette, hogy máshol ne lettem volna hasznos, vagy éppen ha egy ritka műtétről értesítettek, akkor ne lettem volna képes akár az éjszaka közepén is beloholni a kórházba, csakhogy részt vehessek benne. Még ha csak annyi is a dolgom, hogy feltartott kezekkel, teljes menetfelszerelésben, az arcom előtt maszkkal nézem, hogy a tapasztalt kollégák mit is bütykölnek éppen. A múlt éjszakát végigbeszélgettem Heather-el. Nagy nehezen hajlandó voltam valami beszélgetős programot felengedni a telefonomra, amiről időközben kiderült, hogy ez ilyen kis félokos masina. Hát nem tudom, nekem kellően okos volt eddig is, nem volt vele igazán semmi problémám. Beszélni tudtam rajta, sms-re megintcsak képes voltam vele, másra mire kellett volna, hogy jó legyen? Jaaaaa zenét is tudtam rajta hallgatni, amikor éppen munkába tartottam a buszon, vagy amikor hazafelé zötykölődtem egy fáradt nap után. Mondjuk azért vigyázni kellett milyen zenét nyomok be, mert ha valami lassú pengetős jött, akkor azon egy tizenkétórás melót követően úgy benyomtam a szunyát, hogy többnyire a buszsofőrök valamelyike rázott fel a színes házak előtti buszmegállóban. Az egyikük viccesen meg is jegyezte: „ Zoyácska, azt szokták mondani, hogy az vagy amit megeszel,na most  a te esetedben ez kiegészül azzal, hogy az vagy ahol laksz.” Azt hiszem az unokabátyám előtt ezt annyira nem kellene hangoztatni, mert gyakran megjegyzi, hogy néha az az érzése van, hogy másnaposan felébredt és rájön, hogy valami haverja poénból kicipelte a Pride-ra. Nagyon humoros, kár, hogy nem sok haverját láttam eddig, biztos megvan az oka. Na szóval a telefonomon most már volt ilyen beszélgetős program is, csak vigyázni kellett mert ha a farzsebembe dugtam a készüléket akkor elkapott a sikítófrász mikor rezegni kezdett a popsim. Üzenetem jött. Heather előszeretettel firkálgatott, küldött képeket és írt le mindent, kimerítő részletességgel. Mióta visszajöttünk Svájcból ez a lány majd kibújt a bőréből, hogy megtudja...hát szóval, hogy történt e valami vagy nem....hát megtudta! Azóta meg még pofátlanabbul szókimondó mint előtte. Hééééé azért mert beavattam egy bizonyos részletkéjébe az életemben  kimerítő részletességet mellőzve én még mindig ugyanaz maradtam aki voltam....ez még mindig a magánélet szentségéhez tartozik, és továbbra sem vagyok hajlandó ezen a véleményemen változtatni. Ettől függetlenül meghallgattam, elolvastam, véleményt nyilvánítottam, de a saját egyéb dolgaimról hallgattam. És mit csinált velem a barátnőm? Az elutazása előtt ott hagyott a szobámba egy bőröndnyi csipkecsodát, mindenféle olyan holmit, amire szerinte mostantól szükségem lesz, hogy szó szerint idézzem: „ a kapcsolatotok fokozott fenntartása érdekében.” Hogy mi van? Egy nyelvet beszélünk, vagy valahol félúton lemaradtam? Szóval a szőkeség az elköltözését követően iszonyú közlékeny volt, és amikor Bessy megtudta, hogy van ilyen „Pletyka Stuff” a telefonomon szintén elkérte a címem és onnantól ketten zaklattak. Kikapcsolni meg még nem tanultam meg, mert ennyire nem vagyok zseni ezekben a kütyükben. Fél kézzel összeöltök egy térdrepedést, de kikapcsolni ezt a rezgő bizgurát egyszerűen képtelen vagyok. Ma reggel úgy terveztem, hogy szépen megreggelizem és baromi kényelmesen fogok bebuszozni a kórházba, ugyanis volt öt órányi csúszóm, amit nagyon úriasan úgy akartam kihasználni, hogy bevágok egy extra adag kakaót Jimmynél. És ma nagyon vagány leszek mert kék pettyes, zöld bögrében kérem...csak mert annyira nem illik össze szerintem a két szín, hogy valahogyan mindig kerültem őket. Ez volt a terv....meg az, hogy délután elmegyünk nekem valami tisztességes ruhát vásárolni, ugyanis a hétvégén, ha minden a tervek szerint halad ( bár sosem szokott, de azért reménykedjünk) vacsorázni megyek Haydennel. És mégsem mehetek farmerben, meg valami rajzfilmes pólóban, esetleg olyan ruhában amiben dolgozni járok. Ez ilyen igen elegáncsos étterem, szóval még magassarkúban is meg kéne tanulnom járni. Bessy és Heather azt mondták segítenek. Ó istenkém! Csak remélni merem, hogy nem az ambulancián fogok kikötni, ahol majd a kórismémben az fog szerepelni a baleset okánál, hogy „Járni tanult, magas sarkúban.Mission: failed.” Még épp csak kitörölgettem az álmot a szememből amikor a pulton megzörrent a telefonom. Ha megint valamelyik csaj az a Csiripfalon, esküszöm méregbe gurulok. De amikor megláttam, hogy sms jött mégpedig a Kávémanótól egyből olyan vigyor jelent meg a képemen, hogy az csak na!
„Remélem nem én ébresztettelek kis Gombszemű! Ha nem, akkor kapd rendbe magad, és 9-re legyél a kettes műtőben, mert lesz egy nyaki gerincsérv operáció. Ilyet még úgysem láttál, gondoltam örülni fogsz neki. Mondd, hogy nem szeretlek! Csók, Hayden. Ui.: Dobj vissza egy üres üzenetet, ha fogtad amit írtam és számíthatok rád.” Még mindig veszettül kuncogtam. Üres üzenet, mi? Megtanultam hogyan kell ezzel a bigyóval lefényképezni magam eltartott kézzel. Elég idétlenül festhetek amikor vigyorgom, és csinálok gyorsan magamról egy képet, amin éppen valami puszit dobálgatok neki. Már írom is a választ a képet mellékelve.
„ Az üres üzenet elfogyott, én vagyok helyette. Ott leszek! Nyaki gerincsérv operáció. Ó drágám, te aztán tudsz udvarolni! Imádlak! Csók, Zoya.”
Ilyen gyorsan ritkán készülök el, még úgy is, hogy a kakaómat a végén már úgy szürcsögtem fel, hogy még mindig baromi meleg volt. Na nem baj, sietősre vesszük a tempót, mert ha ezt a buszt lekésem, akkor bizony nem fogok odaérni, a következő csak húsz perc múlva jön, azzal meg már le is maradok a bemosakodásról. Éppen csak elhelyezkedtem egy szabad ülésen, és magam elé vettem a táskámat, amikor a második megállónál rántott egyet rajtunk a busz, majd még egyet, köhögött kettőt, végül nagy sziszegések közepette egyszerűen megadta magát. A sofőr persze egy ideig próbálta pöfékelve beindítani, de gyanítom nem az aksi adta meg magát, ezen még egy alapos bebikázás sem segítene, ahogyan Martin mondta mindig ha nem indult az üreg pick-up a végtelen határ közepén sem. Olyankor általában kint töltöttük az éjszakát, a csillagos égbolt volt a takarónk, és megvártuk amíg hajnalban odaér a világ végére az autómentő. No de nem sok időm marad arra, hogy a múlt egy apró kis momentumán rágódjak, mert a sofőr közli, hogy le kell szállnunk, és vagy gyalog megtenni az utat, vagy várni a következő buszra. Nincs nekem szerencsém úgy tűnik. Nagy sóhajtások közepette veszem elő a telefonomat, hogy sms-t pötyögjek a kedvesemnek, mely szerint az égiek összeesküdtek ellenem és kizárt dolog, hogy időben odaérjek a műtétre. Fejem lehajtva és úgy irkálok, kidugott nyelvvel baromira koncentrálva, észre sem véve, hogy közben a fejemben megfogalmazódott terv szerint gyalog teszem meg a fennmaradó úgy sacc fél órás távolságot. A küldés gombra nyomok, lelépek az út padkáról, és ekkor egy őrületes fékcsikorgás, meg egy sikoltás részemről. Engem sikerült majdnem szerencsésen elgázolni. Az igazság az, hogy nem szerepelt a terveim között mentővel megtenni a távolságot, bár ha szerencsém van még szórakoztató is lehetne ha Tommy van szolgálatban.
- Háátőőőizééééé ami azt illeti én igazából....-makogtam első meglepettségemben, és hát megvakargattam a fejem tetejét, pislogtam mint a levelibéka a tündérrózsa levelén, és hát úgy kb mindenféle módon hülyén éreztem magam. Szóval közelebb indultam a kocsi irányába ahonnan az egyébként rettentően kellemes, mély orgánumot hallottam....hékás....ez nekem nem ismeretlen. Volt már hozzá szerencsém. Igaz nem sokszor, de a fülem az bizony nagyon jó, az arcmemóriám is, csak a nevekkel vagyok gyakorta gondban.
-Phfúúúú ne máááár doktor...izé...doktor Wilson....Wolston...Welston...Weston...- na negyedszerre sikerült eltalálnom azt hiszem...tudtam, hogy olyan a neve mint egy öngyújtó márka.Amerikai és öt éve van a kórházban, az egyik legemberségesebb orvosok között tartják számon és Bessy szerint neki van a legkedvesebb mosolya. Ezzel vitatkozom, de tény, hogy nagyon bizalomgerjesztő.És kedveltem az ő eseteit, mert mindig tréfálkozott még akkor is amikor a helyzet kicsit forróbb volt a kelleténél. Egy orvos aki figyel ránk is, és mellette még humora is van. Ki ne szeretne vele dolgozni? Ha van ilyen mutassák meg és irgumburgum! A felajánlást elfogadtam, naná! Így legalább esélyem lesz bejutni arra a műtétre, amire az előbb írtam meg Haydennek, hogy nem fogok beérni! Basszus! Nagy meglepetés leszek legalább. Szóval, hogy ne tartsuk fel sokáig a forgalmat, a mami már így is csuklik szerintem hátrébb még tülkölés is hallatszott, szóval sietősen pattantam be a doktor autójába, ölembe dobva a kisebb utazótáskának is beillő, a szivárvány minden színében pompázó batyumat, aminek az elején ott virított Olaf. Svájc után varrtam rá én magam. Meg is látszik, kicsit csálé minden öltés, de sebaj, legalább saját készítésű, mint a táskám is.
- Amúgy Zoya vagyok....Zoya Krane. Gondolom nem jegyzi meg minden ifjú orvos nevét....én amúgy izé...első éves gyakornok vagyok és a trauma mellett többnyire a szülészeten szoktam zavarni a vizet, meg a nővéreik idegeit összegabalyítani...ahogyan az egyikük fogalmazott. Hehe. Bocs, hogy így némi szuicid beütéssel maga elé szambáztam, de a buszom lerobbant és én egy műtéthez igyekeztem éppen, amit még azelőtt sosem láttam. Délután meg ha elfogadták a mai kérelmem akkor megint a szülészetet boldogítom....Fúúúú tényleg irtó rendes magától, hogy felajánlotta, így legalább esélyem lesz nyaki gerinc sérv operációt végignézni. Még sosem volt alkalmam ott lenni, és nem is fordul elő sűrűn...- miközben beszéltem megállás nélkül gyakorlatilag, a táskámat túrtam veszett módon, mire megtaláltam amit kerestem. Egy, amit meg is ráztam, és óriásira szélesedő vigyorral nyújtottam a doki felé.
- Menta cukorkát? Nyugi, nincs előrácsálva!- jah, ez poén volt. Abban nem vagyok még olyan jó mint ő és azt hiszem kicsit túlzizegtem magam, úgyhogy előre néztem a forgalomba és sóhajtottam egy nagyot, még mindig tartva a dobozt, amiből ha kér akkor a markába szórok egy jó nagy adagot. Nem vagyok irigy, istenuccse, én jószívű vagyok, és azt hiszem még mindig picit hiperaktív. De izgatott voltam a műtét miatt, meg amiatt, hogy az egyik, általam Hawkins doktor mellett nagyon tisztelt szülészorvos fog befurikázni a munkahelyemre. Azannya!
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Jan. 07, 2016 1:53 pm Keletkezett az írás




Zoya & Weston

Valahogy soha nem bírtam a korán kelést. Pedig az életemet végigkísérte az iskolában, az egyetemen, sőt a munkában is. Talán ezért imádok a szabadnapomon akár délig is aludni, habár már a tízedik napja nyomom egyhuzamban, mivel a kolléga elkapott valami kemény hányós vírust, most pedig influenzás. Talán a múltkori vihar lehetett az oka, én pedig elvállaltam a műszakjait, sőt még az ünnepeket is benn töltöttem. Nincs senkim a távol élő családomon kívül, akivel meghitten tölthetném az ünnepeket, és nem is vágyom rá, hála a kitagadott bátyámnak. Tökéletesen elvette a kedvem a karácsony örömét, hiába anyámék unszolása, inkább dolgoztam, majd beültem a hozzám hasonlóan magányos farkas kollégával pár sörre, és valami ünnepi kajára a közeli étterembe. Még fát sem állítottam, de az én kis bolhásom kapott extra adag maradékot, hogy ne maradjon ki a jóból.
Persze néhány kedves nővérke csábított ebbe a bolond húzós-ajándékozós hülyeségbe, de nem vettem ki a részem belőle. Ennek ellenére próbáltak máshogy elcsábítani, de egyetlen szabályom van, amit soha nem szegtem meg, az pedig az, hogy nem fekszem le az osztályomon senkivel. Természetesen az egész kórházra kiterjeszthetném, de azért akkora bolond én sem vagyok. Pusztán a közvetlen közelemben dolgozókkal nem szűröm össze a levet, mert sajnos olyan szerencsés vagyok, hogy kifogom azokat a hölgyeket, akiket utána nem tudok levakarni. Nekem függetlenségre van szükségem, és a legtöbb nő ezt nem érti. Nincsenek elvárásaim, és nem akarok komoly kapcsolatot. Pár éve képtelen lennék rá, nem tudnám még egyszer végigcsinálni azt, amit Suzie-val. Inkább tartok kutyát, mert azok nem okoznak csalódást. Sajnos az élet nem mindig habos torta. Azt gondolják, hogy nálam minden rendben van, mert mindenkihez van egy jó szavam, mert van humorérzékem. És nem is tévednek sokat, hiszen már jó az életem. Egyszer régen nem volt az, akkor kezdtem el utazgatni, pontosan annyit, amennyi évet elvesztegettem valaki mellett, és akkor kezdtem el keresni a helyet, ahol otthonra lelhetek, és helyette sokkal jobbat találtam. Talán egy nap tényleg visszatérek Bostonba, ahogy mindig is terveztem. Talán egy nap elegem lesz a távolságból, és a gyökereim visszahúznak majd. De egyelőre itt akarok bizonyítani napról napra, hétről hétre. Ez alatt az öt év alatt nem egy rezidens került ki a kezeim alól, és örülök, hogy motiválni tudom őket. Remélem, tényleg szeretnek nálam lenni, és mindig igyekszem a legjobb tudásom szerint tanítani őket. Természetesen nem vagyok mindig kedves, és jófej, hiszen nálam is van egy követelmény... Na jó, ami azt illeti, olykor én is magasra teszem a mércét, és így könnyedén ki tudom szűrni, ki az, aki csak lébecol, ki az, aki komolyan gondolja az orvoslást. Mert, ha valaki nálam kényszerrel áll neki mindennek, akkor minden bizonnyal a többi területhez is ilyen hozzáállást tanúsít. Tulajdonképpen én minden nap szerettem bejárni, mind a mai napig, és a szak választása előtt két évvel már tudtam, mit akarok. Tudtam, hogy a szülészet, és a nőgyógyászat érdekel a leginkább. Nem volt kérdés, hogy merre akarok tovább indulni, nem volt dilemma, hogy akár három szakirányban is el tudom magam képzelni. Sokszor elgondolkodtam azóta a döntésemen, és nem cserélném el semmi pénzért sem. Természetesen, ha úgy vesszük, én is a szakmámnak élek, talán pont ezért tartanak jónak. És, hogy ezt honnan tudom? Pontosan onnan, hogy maga a kórház igazgatója hívott fel három éve, hogy térjek vissza, mert szükségük volt rám. Persze messze vagyok a legjobbtól, és sok tanulni valóm van, de nem vagyok az a fajta, aki évekig a sikerein csücsülve játsza a nagymenő orvost, és hangoztatja, hány betege éli túl a súlyos műtéteket, hiszen ez nem csak erről szól ez az egész. Számomra a születés csodája a legfontosabb, és az, hogy a betegeimnek maradandó kellemes emlékké tegyem a nagy napjukat.
Természetesen sajnos az én kezem alatt is halt meg páciensem, és rosszul esett, mi több, napokig nem lehetett olyankor hozzám szólni, és az elején még az italba menekülve próbáltam felejteni, de egy bizonyos szint után már nem segített. Rádöbbentem, hogy nem az ital oldja meg, ha tragédiává válik egy eset, önmagamban kell helyére tennem. Nincs azzal gond, ha napokig magamba fordulok. Akkor lenne gond, ha egy vállrándítással oldanám meg egy beteg, vagy egy csecsemő halálát. Akkor az azt jelentené, hogy belefásultam, hogy elvesztettem az emberségemet. Akkor nem tudnám rendesen végezni a munkám.
Ma reggel is dolgozni indulok, immár tizenegyedik napja korán reggel. Lassan a saját határaimat feszegetve próbálok helyt állni, miközben lassan rám férne két szabadnap minimum. De már közel a cél, tudom, hogy szombaton nem kell jönnöm, és azt hiszem aligha fogom elhagyni az ágyamat. De most még elég kimerült vagyok, kora reggel, hiszen még csak az első kávén vagyok túl. Még út közben meg kell állnom a kedvenc kávéházamnál, aztán... Padlóig taposom a féket, a kerekek felvisítanak, egyszerre a dudával, hogy a fiatal lány észbe kaphasson. Szerencséje az, hogy régóta van jogsim, és jók a reflexeim. Ha nem így lenne, azt hiszem sikeresen el is üthettem volna. Egy pillanatra a levegő is benn marad, csak lassan fújom ki azt, miközben mellé gurulok. Figyelem, ahogy habog, és a nevemet találgatja, ebből rájövök, minden bizonnyal kórházi dolgozó.
- Dr. McGregor... A Weston a keresztnevem - javítom ki egy félmosollyal, majd megvárom, míg beül, intek a mögöttem lévő türelmetlen sofőrnek, aki kielőz, én csak azután indulok el a kórház felé, miközben néha a lányra pillantok.
- Nem, igazából rohadt pocsék a névmemóriám... És semmiség, szerencséje, hogy még így korán reggel is jók a reflexeim, különben nem beszélgetnénk - egy kicsit elnevetem magam, nem szoktam hozzá az efféle pörgéshez reggel, de el tudok én bármit viselni. Legalábbis eddig úgy gondoltam. Természetesen, ahogy a nevét kimondja, eszembe jut, hogy páran tényleg emlegették őt, természetesen nincs róla véleményem, hiszen eddig személyesen aligha találkoztunk, ha pedig igen, minden bizonnyal szétszórt voltam. Néha eléggé az tudok lenni, szóval nem lennék meglepve.
- Akkor maga az, akit kétbalkezesnek hívnak. Már nem azért, elég sokat pletykálnak, és bár nem veszek részt bennük, hallok ezt-azt. De nyugi, én több kárt okoztam annak idején gyakornokként, mint hasznot. Már az eltanácsolásomat fontolgatták, de aztán a rezidens éveimre helyre rázódtam. Persze a rossz napjaimon mini káoszt csinálok magam körül - beszélek az utat nézve. Néha pillantok csak rá, de nem akarom nagyon bámulni, hiszen az utat is kellene figyelnem. Csak a hangra fordulok felé, és nézem őt egy pillanatig, majd vissza az útra, és lassítok, ahogy az előttem lévő is a piros lámpa miatt.
- Hát ez igazán sajnálatos, én csak előrágcsálva szeretem, de tudja mit? Elfogadom, ha viszonozhatom egy áfonyás muffinnal - mosolyodom el, majd a kezemet nyújtom. Amíg piros a lámpa, addig felé fordulva tartom a kezem, majd bekapom a számba, hogy hátra nyúlhassak a friss sütiért, és odaadjam neki. Több darab is van a zacskóba, nagyon kedvelem ezt az édességet, sőt ez a kedvencem. - Bár lehet, hogy a mentolos után furcsa íze lesz, sebaj, egyszer élünk, nem? - kérdezem, ahogy elindul a sor, majd lassan araszol. Nem, még nincs dugó, de megeshet, hogy ha csak tíz perccel később indulok, kicsit több lenne a kocsis.
- Ha nem gond, megállnék a közeli kávéházban, mikor lesz az a nyaki gerinc sérv operáció? A világért sem akarom, hogy elkéssen, de sajnos csupán két kávéval indulok reggel, ha gondolja, meghívom egy kávéra, vagy teára, esetleg egy forró csokira - igen ez az egyik másik tulajdonságom, hogy mindig tudok miről beszélni. Főleg reggel. A nap végére elcsendesedem, ugyanis délben megiszok még egy kávét, ami aligha tart ki este nyolc, vagy kilenc óráig, de ha később kávézom, akkor egész éjjel pörgök. Az a francos vérnyomásom tehet róla. Na de a lényeg, hogy olykor én is a megszokásaim rabja vagyok, és azt hiszem, ennyi idősen ez nem is fog változni már.  
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Jan. 08, 2016 3:10 pm Keletkezett az írás




Dr Weston & Zoya




Sokan azt hiszik rólam, hogy állandóan csak vigyorgom megállás nélkül, és nekem soha egyetlen olyan pillanatom sincs amiben komolyabb lennék, vagy éppen keserűbb a szokásosnál. Ha készülhetett volna film az életemről, amelyben összevágva szerepelnének azok a részletek, amelyekben ott álltam óriási szemeim szélén egyensúlyozva a könnycseppeket, talán sokan meglepődnének, mennyiszer volt részem ilyenben. És persze mindezt követte nagyon sok olyan amikor kitöröltem azokat a ronda könnyeket és szépen összeszedtem minden erőmet, mert bizony az is van bennem nem is kevés, felszívtam magam mint a harcihörcsög és rendbe kaptam a dolgaimat legyen szó bármiről. Mindamellett, hogy egyébként nagyon könnyen bele lehet gázolni a pici lelkembe, nagyon megbocsátó is vagyok, mert azt vallom túl rövid az élet ahhoz, hogy az időnket mérgelődésre és felesleges haragra pazaroljuk. Talán ezért is volt nekem különös, hogy amikor a St Claire-be kerültem az akkori rezidensem, akihez kerültem valami furmányos és különös módon mégis csak ezt volt képes éreztetni velem: a gőgös haragját, ami mint kiderült sokkal inkább személyes, mint szakmai. Pedig ha nem így viselkedett volna, ha egy picit kedvesebb lett volna velem, akkor engem kenyérre lehet kenni...megsózni és kis hagymakarikákat rámbiggyeszteni....héééé nem vagyok kaja....na a lényeg, hogy ha velem kedvesek akkor én ezerszeresen olyan kedves vagyok. Ha szeretnek én ezerszeresen próbálom viszonozni. Kicsit talán néha olyan vagyok mint egy aprócska buzgómócsing, de igyekszem az emberek kedvében járni. Codyéban azonban egyszerűen nem lehetett, mert miután elutasítottam egy meghívását, onnantól pokollá tette az életemet, amin azonban hála az életszemléletemnek, valahogyan mégis felülkerekedtem. Egyszerűen nem hagyhatom, hogy a céljaim felé vezető, egyáltalán nem könnyű úton pusztán a rosszindulatukkal eltérítsenek emberek. Elég volt ezeket a középiskolás évek alatt elszenvedni. Martin sokszor nem is értette hogyan vagyok képes állandóan molyogni, mikor nagyon is tisztában volt azzal, hogy a harisnyám azért szakadt ki mert szándékosan elbuktattak az udvaron, hogy a könyveim széle azért szamárfüles, mert az esést úgy próbáltam felfogni, hogy ezeket magam elé tartottam. Hogy ha csurom vizesen jöttem haza az annak volt köszönhető, hogy a lány öltözőben valaki elállította a zuhanyzó csapokat, és a mozgásérzékelős zuhanyrózsák már akkor elkezdték ontani a vizet, amikor én még csak bementem, hogy levetkőzzek. Néha nem is értettem miért viselem ezt ilyen könnyedén, aztán rájöttem, hogy az alaptermészetemből adódik, hogy egyszerűen nem akarom, hogy bárki lássa rajtam ha valami nem okés, vagy éppen azt, hogy nekem rossz napom van. Persze ez is gyakorta észrevehető, amikor aztán már felnőtt fejjel csinálom egyik baromságot a másik után. Mindez pedig fokozódott azután, hogy szerelmes lettem. De most úgy tök komolyan és igazán....és ettől egy csapásra a magánéletben még nagyobb hülyeségeket csináltam. Komolyan... Heather már félve jött velem intézni a bevásárlást, mert a boltban borult a narancs torony, a konzervtorony, kiesett minden a kezemből, mert annyira el voltam varázsolva, hogy egyszerűen képtelen voltam mindenre figyelni. Sima tojások helyett apró kis fürjtojásokat pakoltam a kocsiba, tej helyett tejfölt, liszt helyett búzadarát, mosópor helyett mosószódát. Még szerencse, hogy a fizetésnél a saját bankkártyámat adtam oda és nem egy kör tízest vagy egy pikk dámát. Mindig volt nálam egy pakli kártya, amúgy unaloműzés gyanánt. Bár az ifjabb generációt erősítettem, az Y-t ahogyan azt nemrégiben a neten olvastam mégsem voltam a telefonom mögé elbújós fajta. Nem is volt, csak egy ilyen félokos kis masinám....és én inkább a könyvekben, a zenében és persze a pakli kártyában hittem, meg a mentolos cukorkában, az mindig legyen a táskában ugyebár. Meg más is ha már itt tartunk, nem véletlenül varrtuk anyával ezt a kedvenc, csupaszín batyumat, amibe Martin szerint az ő motoros gyaluja, és persze a tengernyi féle csavar, kütyü, műhelyes cucmó elfért volna. Az elejére Olafot azért varrtam fel, mert kedves emlékként maradt meg bennem a svájci repülőn megejtett Jégvarázsos performance-om, és meg kell hagyni nagyon régen énekeltem, és nagyon sokára is fogok. Tekintettel arra, hogy a több ezer méteres magasságban köddé váló lámpaláz és a földön tapasztalható, valahogyan nincsenek egymással komálós viszonyban. Szóval hozzászoktam egész gyermekkoromtól a negatív emberekhez, a negatív megnyilvánulásokhoz, és mint valami apró kis érzelmi átalakító igyekeztem ezekből valamiféle pozitív dolgot is kihozni. Ilyen maradtam, megmaradtak a buta fecsegős dolgaim, amik eleinte azért voltak, hogy a zavaromat oldjam. Régen ez dadogás volt, mostanra annyiból változott a helyzet, hogy inkább csak értelmetlen zagyvalékká válik, és helyenként csak Heather, Bessy és Hayden érti meg az itteniek közül mit is akarok én mondani....mármint érthetően beszélek, csak éppen az egymás mellé dobált szavak és gondolatok valahogyan nincsenek szinkronban egymással. Tudod...az a fajta amikor előrébb jár a szád mint az agyad...vagy fordítva, bánom is én. Én egyébként mindig rohantam, legalábbis az utóbbi időben csak úgy lehetett engem látni, hogy valami színes kis nyári ruha, valami idétlen lapos sarkú csattogós topánka, a színes batyu, ide-oda libegő csigák, vagy éppen feltűzött lófarok....és egy aprócska színes foltocska – jelesül én – éppen robog valahova. Az utóbbi időben pedig még többször, hiszen mióta Ricky-vel laktam én intéztem nagyon sok dolgot...na nem azért mert ő nem tudta volna, hanem mert időnként megvolt a saját kis világában, és amikor egy-egy mütyürke cucc felett piszmogott órákat, szerintem meg sem hallotta amikor csekkekről meg ilyen hétköznapi hülyeségekről beszélek, hogy elfogyott a tej, vagy éppen a mosogatószer, a fürdőszobai cuccokról már ne is ejtsünk szót. Szóval ha ő belemerült a régészetbe akkor megszűnt a külvilág, és ilyenkor egy lemondó sóhajjal intézem a dolgokat. Komolyan, már az menne csodaszámba, ha egyszer feltöltött hűtőre, kimosott és száradó ruhákra, szépen felmosott padlóra, és elmosogatott edényekre jönnék haza. A virágot a vázában már meg sem említem, mert még nagyzolónak gondolna bárki. De az hiszem mostanában nem éppen a legjobb formáját hozza, és bárcsak segíthetnék valamit de fogalmam sincs hogyan kezdjek hozzá....talán ha végre kicsit nyitna felém minden könnyebb lenne. De türelmes kis mókus vagyok én, és el fogom érni, hogy ez meg is történjen.  A világom színes volt, és benne én magam is, és ha azzal kezdtem a gondolatsort, hogy tudok én  bosszús is lenni, ha a helyzet úgy hozza, akkor bizony meg is érkeztünk a mai naphoz, amikor is nagyon igyekeznék valahova és mégis minden balul sül el, nem akar semmi sem úgy igazán összejönni. Be akartam érni arra a műtétre, mert ritkaság számba ment, nem minden nap sétál be ilyennel páciens , ami egyébként jó hír, abból a szempontból nem, hogy ha nem látok ilyet soha, kevés lesz az esélyem, hogy megtanuljam, Ubul pedig nem a legjobb szemléltető eszköz lévén műanyagból van. Ubul a gyakornokok próbababája volt, visított és csattogott ha nem a megfelelő kezelést kapta. Rém szórakoztató, ha nem neked kell rajta gyakorolnod. Hayden....gondolt rám....mármint amúgy is szokott rám gondolni, de ez a műtét most nagyon jól esett, meg az is, hogy elküldte az sms-t és számít rám, úgyhogy már csak ezért is lenne jó időben odaérnem. És mikor hagy cserben az a nyamvadék busz? Gyakorlatilag elég közel a kórházhoz, de elég messze ahhoz, hogy gyalog esélyem legyen odaérni. Kizárt dolog, egyszerűen képtelenség, szóval le is mondhatok róla szépen, és ezt akartam megírni a kedvesemnek, amikor végre elküldve az sms-t majdnem sikeresen ki is nyíratom magam. Megy ez nekem! A következő meglepetés a „majdnemgázoló” doktor, akinek látványa és persze a nevének felismerése alaposan letaglóz és fejtörést okoz...persze ebben a sorrendben. Szóval miután kijavít és behuppanok mellé és már nyomom is mint süket a csengőt.
- Bocsi, nem akartam ám tiszteletlen lenni, csak könnyebb kiejteni, hogy Dr Weston, minthogy McGregor....tudta, hogy sokkal lágyabban hangzik? A vezetékneve olyan szigorú, és maga ugyan szigorú, de mégsenemse...na érti miről beszélek?- atyaég Zoyácska, állj már le! Akárhonnan nézzük ő a felettesem, és ha a szülészeten akarok kikötni, akkor nem az egyik legnormálisabb szakorvost kellene magamra haragítanom, úgyhogy már varázsolom is az arcomra a kissé idétlenre, de annál szórakoztatóbbra sikerült vigyorgásomat.
- Nem vagyok ám én ennyire tiszteletlen és bocsi, ha kicsit szétszórt lennék...ha azt vesszük, hogy majdnem szétszórt lettem, hála annak, hogy a kocsija elé gyalogoltam....de mostmár eskübecsszó- emeltem amúgy jócserkész lány módjára a tenyeremet az ég felé és még határozottan bólogattam is.
- Rendesen viselkedem, és nem csinálok semmi galibát. De ugye szólíthatom Dr Westonnak? Komolyan sokkal jobb.- na jól van kezdem súrolni a pofátlanság határát, úgyhogy enyhítésképpen az egész dolgot ajánlom fel az én kedvenc kis mentacukorkámat, és persze derültséget okoz a doki válasza, amire aztán fel is nevetek jó hangosan. A muffin hallatán pedig felragyognak a szemeim, miközben jól megbillentem azt a dobozkát a felém nyújtott tenyerébe.
- Íííííígy ni, ez elég lesz ahhoz, hogy ha előre lehel, befagy a szélvédő. Hehe- nevetgélek vidáman, majd a felém nyújtott zacsit nagy zörgések közepette magam elé veszem, és belekukucskálok és bele is szaglászok.
- Nyuhúúúúú ennek finom illata van. Maga aztán igazán tudja, hogy mi a finom Dr Wes. Áfonyás muffin, mondjuk szerintem nincs a világon egyetlen muffin sem amiből annyit tudnának sütni, hogy ne falnék be belőle mindig és minél többet. Én ezt amúgy úgy szoktam sütni, hogy...nyaaaaaammm- nem fejeztem be a mondatot, mert a nyálam fog elcsöppenni legközelebb a hívogató kis sütikék láttán, szóval bele kellett az egyikbe harapnom.
- Evvviiiffeenniii fiiiifffomm....hmmm!- olyan voltam mint egy kis hörcsög aki szépen elraktározni készül a pofazacskójában az elemózsiát. Na jól van, megrágcsáltam a falatot, egy jó nagyot nyeltem, és zacskózörgés, táskatúrás, és már meg is volt az ásványvizes flakonom amiből kortyoltam is. Tisztára olyan voltam mint egy uzsonnázó napközis...na de áfonyás muffin és mentolos cukorka, az már igazán döfi.
- ....szzóóóóóóval én ezt úgy szoktam csinálni, hogy a közepébe egy kis áfonyás lekvárt is töltök, de tudja azt a fajtát, ami sütéskor szétterül a tészta között. Úúúúúriiisten, hogy az mennyire fini! Amúgy meg mentolos cuki és süti nem nagy cucc, én amúgy is mindent össze szoktam enni...bacon és szamóca lekváros palacsinta, tejszínes fánk és rántotta....nem mindegy ha egy helyre megy? Na marjon bele, elvégre mégiscsak a magáé, és ha nálam hagyja az egészet bepuszilom másodpercek alatt.- nyújtottam felé a zacskót, hogy ki tudja venni a sütit.
- Figyu doki! És mi lenne ha bemennénk a kórházhoz és Jimmynél szemben venne kávét? Esküszöm magának olyan erőset fognak adni, hogy egész nap úgy fog tőle pörögni mint a búgócsiga. Ééééééssss ha ezt megteszi nekem komolyan mondom becsületszavam dupla ennyi igazi Zoyás muffint fogok magának sütni, tésztában elolvadós lekvárral, finom mosolygós cukorkákkal a tetején. Na, most mondja, hogy nem jó üzlet? Naaaaaagyon szeretném elérni a műtétet, ha már így alakult és magával esélyem is lenne....Lééééciiii Dr Weston...Dr McGregor!- próbálkoztam én mindennel még a szempilla rezegtetős, szépen nézős figurát is bevetettem. Nagyon oda akarok érni arra a műtétre.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Jan. 11, 2016 4:05 pm Keletkezett az írás




Zoya & Weston

Emlékszem a kezdetekre. Mikor még én is csak egy gyakornok voltam. Az egyetemről kikerülve rettegtem attól, hogy mégsem ez az én szakmám, hogy elpazaroltam négy hasznos évet az életemből, hogy nem fogom bírni a vért,vagy azt a nyomást,ami majd a vállaimat fogja nyomni egyre jobban évről évre. Azt gondoltam, hogy apámnak volt igaza, hogy különleges ügynöknek kellett volna lennem, katonai iskolával, és a rosszfiúkat kellene üldöznöm. Bizonytalan voltam, ebből adódóan ügyetlen is. Kétbalkezes, ha úgy tetszik. Törtem, borítottam, és folyton azt hallgattam, hogy így soha nem lesz belőlem több, maximum ápoló, aki ágytálakat ürít egész nap. Piszkos egy meló volt meg kell hagyni. De szerencsére megtanultam megszerelni a mosdókat, lefolyókat dugulását elhárítani, olykor talán eláztattam mindent, de akkor hasznosnak éreztem magam. Persze tudtam, hogy nem karbantartónak vagyok ott, de amennyi kárt okoztam, csoda, hogy hagyták, hogy még bejárjak, és nem küldtek el. Tényleg béna voltam. Mára csupán olykor jön vissza, mikor már alig látok kettőig, mikor olyan fáradt vagyok, hogy csoda, hogy hazaérek egyben.
Talán ezért hitte apám azt, hogy majd feladom az iskolát, feladom az orvossá válás rögös útját, és visszafordulok. Soha nem támogatott, én pedig nem szerettem otthon lenni soha. Nem akartam látni őt, és kiutat kerestem. Mellékállást vállaltam, hogy spórolhassak, hiszen a gyakornoki juttatás nem volt valami sok. Így jutottam el oda, hogy még jobban igyekeztem előre, nem akartam, hogy kivágjanak, meg akartam mutatni apámnak, hogy igen is ez az én utam, hogy nem fogom feladni, mert nem érdemes. Mert ő sem adta fel a hivatását, ő sem akart egy helyben rostokolni. Talán tőle örököltem a makacsságom, és ez az, amit nem tudott soha elviselni. Én pedig végül, mikor már menni készültem, maradtam. Már minden meg volt, hogy a saját utam járjam, de olykor pontosan a szerelem szól közbe, olykor az veszi el az eszünk. Magához édesget, majd elaltatja a gyanakvásunk, és minden józanságunk. Szerettem. Boldog voltam, mint még soha. Többször is voltam szerelmes, de akkor úgy éreztem, végre igazán szerethetek, és meg is tettem. Eljegyeztem őt, boldog voltam, anyám meg főleg, mert ő tudta, hogy el akarok menni, messze innen, világot látni, távol tőlük, és ezt nem akarta. Valójában én sem. Valójában azt akartam, hogy otthon, a menyasszonyom mellett találhassam meg végre a boldogságom.
Azt mondják, amikor a legjobban szeretsz, akkor fog fájni a leginkább. Hülyeségnek tartottam, de igaz volt, minden egyes szava. Suzy akkorát ütött, amibe belerokkantam. Nem tudtam enni, sem inni. Mást sem tettem, csak lesüllyedtem. Nem volt jó nekem már semmi. Úgy éreztem, a sokadik csalódásom után az lesz a legrosszabb, és akkor ébredtem rá, hogy Boston kilök magából. Messzire űz, és amint felszállt a gépem, hogy Los Angeles-ben folytassam az életem, tudtam, hogy jobb lesz. Bezárva a szívem,a munkámnak éltem, barátokat szereztem, mindent megtettem, hogy a lelkem sebeit befoltozzam, és ekkor döntöttem el, hogy nem akarok olyan megkeseredett lenni, mint az apám, és olyan kegyetlen, mint a bátyám, aki csak azért tűnt fel az életemben, hogy tönkretegyen. Így nem lehet élni, csak pozitívan. Mert, ha nem tudsz mosolyogni, meghal a lelked, lemorzsolódik belőle egy darab, ami soha nem kerül vissza. Végül teljesen elvész, és akkor elvész az emberség is. Ezt nem hagyhattam. Nagyot fordult velem a világ akkor, színessé vált. Ha mosolyogsz, az emberek viszonozzák, megkedvelnek, és talán színt vihetek ezzel az életükbe. Hiszen olykor a világ olyan monoton, kell a változatosság.
Kell, hogy olyat adjak,ami nem állandó, ami új, ami miatt nem undorodva fekszenek fel a műtőasztalra. Az egyik kedves orvos mentorom azt mondta; „Ameddig tudod, hogy adj színt mások életébe, addig ember vagy, ameddig áthágod a monotonitás szabályait, emlékezetes maradsz, ha nem, akkor te is csak egy ember leszel a sok közül.”
Próbálom minden egyes napom úgy élni, hogy ne bánjam meg mindazt, amit tettem, és bár elzártam a szívem, és nem engedek be senkit, tudok közvetlen lenni, kedves, és megértő.
- Igen, többen mondták már, de olykor hasznát veszem - mosolyodom el a lány szavain. Igazán aktív, és talán egy kicsit túlpörgött, de én nem nézem le emiatt. Szeretem, ha valaki nem monoton, ha tudja, milyen igazán élni, és nem ragad le egy helyben. Ez a lány nem ilyen, és bár még nekem reggel van ehhez a pörgéshez, nem fogom kitenni az autóból. Olyan kegyetlen én sem vagyok, hiszen nagyon siet a műtétre.
- Szétszórt, és kicsit túlpörgött... De nem zavar... Annyira - egy pillanatra tekintetem megkomolyodik, de végül engedem, hogy lássa, ugratom, és széles vigyor jelenik meg ajkamon. Néha előfordul, na, jó, nem csak néha, olykor előszeretettel tréfálok meg embereket, mert ebből soha nem növök ki. De igazából nem is akarok. Szeretem azokat az embereket, akik vidámak, és nem ragad rájuk át a szürkeség. Alig pár perce vagyok Zoya társaságában, de úgy érzem, rájöttem, miért van olyan sok szó róla a nővérek között. Hiszen eleven, aktív, és olykor nem igazán lehet lelőni. Igazság szerint elég emlékezetes személyiség a cseppet sem átlagos öltözetével sem pedig a viselkedésével. Gyermeki kedvességgel, és ugyanilyen rajongással fordul a világ felé, ami furcsa, de tény, hogy nagyon is emlékeztet engem az ikerhúgomra. Ő is ilyen volt, aztán férjhez ment, és megkomolyodott egészen addig, amíg a lánya el nem érte azt a kort, amikor elkezd rosszalkodni. Irigylem olykor, mert bár én is olykor rosszabb vagyok, mint egy gyerek, mégis néha muszáj komolynak lennem, habár nem hiszem, hogy most ez az a szituáció.
- Hm... Lássuk csak, de csak akkor, ha tényleg rendesen viselkedik, akkor szólíthat Dr. Wesnek, ha nem, akkor az lesz a bünti, hogy Dr. McGregornak kell szólítania - nevetek fel szórakozottan. Igazából örülök, Zoya igazán kellemes társaság, élvezem, ahogy kora reggel felpörögve szórakoztat. Legalábbis megeshet, hogy nem ez a célja, de sikerül neki, én pedig nem ellenzem.
- Az kéne még.. - jegyzem meg, ahogy kijelenti, hogy attól a mennyiségtől befagy a szélvédőm, de persze igyekszem viccesre venni a vele töltött perceket. Meg máshogy ezt nem lehet. Az élet túl rövid, hogy ne élvezzük minden percét. Nem véletlen utazgattam két évente.
- Köszönöm... A kedvencem. Eszméletlen mennyiséget vagyok képes elpusztítani belőle rövid időn belül. Ez a legjobb a környéken, a buszmegálló mögötti kis mellékutcában egy eldugott kis cukrászdában - beszélek, miközben Zoya a muffint falatozza, addigra én is lenyelem a mentolos cukrokat, amit egyszerre kaptam be, mert vezetni nem kellemes, ha tele a kezem mentolos cukorkával. Aztán ismét beszélni kezd, én pedig ismét egy piros lámpa előtt állok. Pont most kell az összes pirosat kifognom? Azt hiszem a mai nap szerencsés lesz...
- Olyat eddig csak a nővérem csinált nekem, nem mondja, hogy tud olyat? - csillan fel a szemem, miközben azt ecseteli, hogy ő hogyan csinálja. Én analfabéta vagyok a sütéshez, főzni megtanultam, mert szeretek enni. - Az összeevés nekem is megy, főleg, ha gyorsan kell bekapnom valamit. Tegnap sült csirke volt csoki tortával, egész jól megy csoki tortához az édesburgonya püré - vonom meg a vállam, miközben lassan araszolunk előre, ő kérlelni kezd, én pedig megint felnevetek.
- Héé, elég lesz. Ez már beillik a megvesztegetés kategóriába is, ugye tudja, Zoyácska? - fordulok felé egy pillanatra, ahogy éppen mindent bevet, hogy Jimmy-hez menjünk. - De legyen. Most az egyszer könnyen engedek a vesztegetésnek, főleg, hogy ilyen céltudatos, de remélem, délután a szülészeten is ilyen lelkes lesz még - végre sikerült megelőznöm az előttünk totojázó kis autós nőt, ami miatt hintáztattam a kocsit, és már gyorsabban haladunk. Közben végül leparkolok az emlegetett kávézónál, majd leállítom a motort. Pont sikerült az egyetlen szabad helyet elfoglalnom egy másik autós előtt, aki idegesen mutogat nekem.
- Jut is eszembe, nem biztos, hogy az olyan jó lesz, ha én mindig pörgök... - lepillantok a táskájára, amit már eddig is figyeltem, de csak most tudatosult bennem, miért is ismerős a rávarrt alak. - Ez az a hóember abból a meséből igaz? Sven? Vagy Holaf? Az unokahúgom folyton ezt nézi, ha eljönnek látogatóba, habár én rendszeresen bealszom rajta - nevetem el magam. Azt sem tudom, jól jegyeztem-e meg a neveket. A két lánynevét sem tudom, csak azt, hogy énekelnek, és táncolnak, és az egyik befagyasztja a várost a nyár közepén. De hát nem igazán voltam soha az a mesét nézős ember, csoda, hogy emlékszem, hogy volt ilyen mese is.

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Jan. 14, 2016 10:22 am Keletkezett az írás




Dr Weston & Zoya




Rengeteg orvos volt már az egyetem alatt is, akik kivívták a tiszteletemet a tudásukkal, az emberségükkel vagy éppen azzal, hogy tisztában voltak vele honnan is jöttek. Sajnos amúgy vannak emberek akik ezt előszeretettel felejtik el. Elfelejtik, hogy egykor ők is szenvedtek a könyvtárban a gyér, sárgás fényű lámpa alatt, olyan fáradt és táskás szemekkel, hogy abba már lehetett volna intézni a hétvégi nagybevásárlást. Vagy éppen azt elfelejtik, hogy ők is ki akartak fordulni, amikor az első Y bemetszést végig kellett nézniük. Mert ugyebár az amúgy tök jó dolog, hogy az ember orvos, sétálgat abban a menő fehér vagy akármilyen színű köpenyben még menőbb sztetoszkóppal a nyakában, mosolyog mindenkire és persze mindenhol képes ott lenni. A tévét ilyen szempontból rettenetesen utáltam, mármint az ilyen hülye sorozatokat. Teljesen távol álltak a valóságtól, mert persze azt nem mutatták, amikor szerencsétlen orvosok egyszerre polipokká válnak, és nyolc karjuk meg lábuk nő, hogy ott legyenek minden helyen ahol szükség van rájuk. Néha fáradtabban kelek fel én is mint ahogyan lefeküdtem, és megismerkedtem az évek során a „mégötperc” fogalmával, meg azzal, hogy igaza volt Einstein-nek mert az idő az piszkosul relatív. Helyenként még mindig mosolyt csal az arcomra az a lány aki voltam, aki az első időkben ide került, az aki mindent levert, tönkretett, rosszul rakott össze, rossz helyre ment be, rossz kartonokat szedett elő, akit előszeretettel küldtek le az irattárba, vagy éppen a mosodába, csak ne legyen szem előtt, még mielőtt a betegnek is baja lesz tőle. Meg persze az a lány is, aki lelkiismeretesen ült egy-egy beteg ágya mellett, és néha ott találta az álom is, ahogy fejem lebukva, vagy éppen hátraejtve szundikálva talált rám valamelyik nővér, rezidens, vagy szakorvos, és jelezte, hogy nem kell ám itt lennem nullahuszonnégyben a beteg mellett, csak egy sima lábszártörése volt. Persze tudom én, ahogyan azt is, hogy majd akkor ha már én is szakorvos leszek, ha már teljes és megmásíthatatlan felelősség nyomja a vállamat akkor minden más lesz, akkor nem lesz ennyi időm minden betegre, de akkor is igyekezni fogok...mert egyszerűen ez belém van kódolva azt hiszem születésemtől fogva. És persze az a lány is én voltam aki igyekezett és a mai napig is igyekszik ott lenni minden esetnél ami igazán érdekes, vagy amit még nem volt alkalmam látni. Valahogyan a felelősségtudatom még nagyobb lett mióta együtt laktunk az unokabátyámmal, és mióta ott volt nekem Hópihe a kis fehér cicus, aki jelenleg Haydennél volt átmenetileg elszállásolva, és akit talán a hétvégén hazahozok majd. Még a barátkozós szakaszban voltunk, miután kétszer is megkarmolt félelmében. Pedig én csak szeretgetni akartam. Szerintem nem voltam olyan elveszett mint azt sokan gondolták rólam, és már egyre több mindenben igenis helyt tudtam állni, igaz egyedül még nem ment....mármint a munka. Szóval az életem egy ideje azért rendeződni látszott, és a honvágyam is csillapodott, amit Martin leginkább annak tudott be, hogy szépen lassan felépítem a nagyvárosban a saját életemet, a saját kis világomat, ami mégis éppen olyan színes maradt amilyen mindig is volt. Mert egyszerűen nem tudtam más lenni. Lehet, hogy helyenként habókos és sokat fecsegős vagyok, de próbálgatom a saját szárnyaimat, próbálom megállni a helyemet az élet minden területén és ha segítséget kapok bárkitől is, azért én mérhetetlenül hálás tudok lenni. Legyen szó munkáról, magánéletről, vagy jelesül egy fuvarról, amit most Wes dokitól kapok meg, és amiért nem győzök neki hálás lenni. Őszintén szólva már akkor majdnem letettem arról, hogy én egyáltalán odaérjek a kórházba, amikor visszaírtam a kedvesem üzenetére. Mert őszintén szólva egyetlen dolog van, amiről nem tudok egyszerűen leszokni, ami miatt többnyire az a vége, hogy eszement módon kapkodom az apró kis tappancsaimat: veszettül el tudom piszmogni az időt, úgy kábé bármivel. Mondjuk most pont nem erről volt szó, és igazából ha a busz nem adja meg magát lett volna esélyem, hogy odaérek, bár valószínű a bemosakodás miatt késtem volna egy negyed órát, de még ez sem számított volna, mert egy több órás műtétről lévén szó, szerintem valamelyik rezidens vagy éppen gyakornok össze tudta volna foglalni nekem, hogy miről is maradtam le odáig. Persze ha nem akarnék egyből úgy nyitni, hogy legyalogolok az egyik, általam nagyon is tisztelt doki autója elé. Még isteni szerencse, hogy nem olyan szórakozott perpillanat, amilyen szokott lenni, mert egy dolgot megtapasztaltam nála. Bár a munkáját nagyon jól végzi, de ha fáradt akkor helyenként hatásszüneteket tart a mondanivalójában, vagy kiütközik rajta az amerikai akcentusa. Ami egyébként szerintem rémesen mókás. Olyan mintha folyamatosan rágót rágcsálna a szájában, és néha elharapja a mondatok végét. De ez nem csak akkor jön elő, ha fáradt, hanem amikor nagyon belemerül valaminek a magyarázásába. Nem tudom szóvá tették e már neki, és ha én megtenném, akkor mennyi rossz pontot gyűjtenék be nála. Mármint én nem akarok ezzel rosszat, soha nem akarok, de azt vallottam mindig is, hogy ha az embernek van egy véleménye, akkor álljon ki mellette és ne sikamikálja azt el. Ó mennyiszer találkoztam ilyennel a kórház falain belül is, mennyire szerették egyes emberkék megpróbálni eltussolni a nyilvánvalót, és tévedésnek beállítani azt ami az egyébként felelőtlen döntésük nyomán született. Nem vagyok tökéletes, soha nem is voltam az, és nem is leszek, mert emberből vagyok, és mint ilyen gyakorta tévedek. Mert ugyebár csak az nem téved aki nem csinál semmit....de mindig vállaltam a hibáimat, mindig vállaltam ha valamit rosszul csináltam, noha az évek során meg kellett tanulnom, hogy tök mindegy felvállalom vagy nem ugyanúgy kapok érte a fejemre. De nem érdekel, legyen az én lelkem tiszta. Na de most már igazán ideje lenne egy picit ezt a pörgés számlálót lejjebb tekerni, mert hajlamos vagyok túlzásokba esni főleg ha ideges, kapkodós, izgatott és ijedt vagyok. Kivált ha ezt így egyben egyszerre csinálom, mint most is. Amikor kijelenti, hogy én kicsit túl aktív vagyok meg szétszórt meg túlpörgött....óanyám olyat fejet vág, hogy ijedtemben még a táskában való matatást is abbahagyom, a szemeim elkerekedne, amolyan „fúbasszus most fogja leharapni a fejem” ijedelem ül ki az arcomra, és amikor végül elmosolyodik, és látom rajta, hogy csak ugratni akar, jelentőségteljesen, szó szerint erőből fújom ki azt a sok levegőt amit eddig elraktároztam magamban. Ha tovább szórakozik velem, eskü benn is dohosodott volna. Már ül is ki a széles vidor mosoly az arcomra s megcsóválva a fejem szólalok meg.
- Hallja doki, egy pillanatra ezt most tényleg elhittem. Magának nem szabad leülnie velem pókerezni, simán beveszem a blöffjeit. Tényleg...izé... szeret pókerezni? Sosem láttam még magát aaaaaaa...- elgondolkodva nyújtottam el a gondolatmenetem végét, mert tulajdonképpen soha nem is láttam még őt úgy egyáltalán sehol. Mármint a kórházon kívül. Mondjuk nem ő volt az egyetlen. Egy csomó embert szerintem utcai ruhában meg sem ismertem volna. Ott van példának okáért Mabel, az egyik szülészetis bábaasszony...vagy inkább lány, mert nem sokkal idősebb nálam. Na őt mindig ilyen kis pálmafácskára emlékeztető konttyal látom, az arcán mindenféle sminktől mentesen, hetyke kis mosollyal, ékszer nélkül. Na most amikor az ember lánya elmegy a barátnőjével nagy ritkán karaoke bulikba, ami azért övön aluli mert évekig zeneművészetire készültem...szóval szeretek néha rájátszani a hamisságra. Szemétség lenne tőlem leénekelni Heathert. Szóval ott vagyunk a bárban és akkor rámköszön egy majdnem seggigérő bongyor loknis miniszoknyás, diszkrét sminkkel az arcán, egy lány, kis híjján dobok egy hátast, mert nem ismerem meg. Na hát ezért kell néha kimozdulni a kórházból...állította nevetve Mabel, akinek ha nem jegyeztem volna meg az enyémhez hasonló magasabb frekvencián rezonáló hangját tuti elsétálok mellette. Na most legyintettem egyet Weston doktorra és aztán már a nekem kínált sütikékkel voltam elfoglalva, ami a mentolos cukorka után tényleg kicsit furi volt de amúgy nagyon finom.
-...szóval azt akartam ám mondani, hogy nem nagyon láttam mg magát a kórházon kívül. Mondjuk vicces, hogy pont most futunk össze, amikor maga félig még alszik...mondjuk félig még én is, mert nem kellett volna ma ennyire korán bejönnöm....csak a szakmai kíváncsiság az dolgozik rendesen a kobakomban. Huncut kis manók ezek!- kocogtattam meg a kobakomat, aztán már nem voltam semmi mással elfoglalva, csak ezzel az isteni finom mufinnal. Én komolyan mondom, hogy ez a doki igazán tud élni, kivált amikor szóba kerülnek az étkezési szokásai, még inkább meglepődöm.
- Neeeeeemmáááááárrrr eskübecsszóígyvaku ha nem igaz?- hunyorogtam nevetgélve és a sütimet rágcsálva arra a tényre, hogy ő is képes mindenfélét összeenni.
- Pfúúúú Dr Wes, hát ami azt illeti a sült csirke még nagyon finom két napos citrom tortával is, ajjj és a paprikás sólet megbolondítva egy kis tojásos mézs túróval. A mamám azt mondta egyszer fogalma sincs, hogy kitől örököltem ezt a rémes étkezési szokásomat, talán az amerikai rokonságtól...júúúú hiszen maga is amerikai, ugye? Nekem az apukám volt az, texasi. Sajnos nem igazán tartom a kapcsolatot az apai nagyszüleimmel.- legyintettem mintegy mellékesen. Na igen, az ő vonaluk apa temetése óta nem kíváncsi ránk....rám meg főleg nem. Sosem tudtam miért nem szeretnek engem, de biztosan megvolt az oka. A mami szerint túlságosan hasonlítok apára. Állítólag a kitartásomat és az erős akaratomat meg az igazságérzetemet is tőle örököltem. Meg ezek szerint a borzalmas kajálási szokásokat, de ezek szerint lehet benne valami, mert lám Wes doki is pont ilyen. Anyám, ha csak ennyiben hasonlítunk, azt hiszem daruval nem lehet engem elrángatni a jövőben a szülészet irányából. Kellemes társaság volt amúgy, nem is hinné róla az ember, mert amúgy tudott ő morci is lenni, ha bal lábbal kelt fel. Nem...Weston doktor nem az a fajta volt aki leüvölti az ember haját, ha éppen neki nem jó kedve...na de ha hibázik az ifjú kolléga, olyan csendes megvetéssel tudja elküldeni hidegebb éghajlatra, hogy az ember önkéntelenül kérdezne vissza, hogy: Prémes sapkát is vigyek? A parkolónál nagyon szemfülesen veszi észre az utolsó jó helyet, a mellettünk hadonászó másik sofőr nem kis bánatára.
- Hihi, azt hiszem az a pacák nem annyira díjazza a parkolási szokásait, Dr Wes...amúúúúúgy nem vesztegetem én meg, és köszönöm. Cserébe nem csupán a kávé jár, hanem a sütiben elterülős lekváros muffin. Áfonyás, természetesen. És higgye el nekem, ha Zoya Krane azt mondja...nyaaammm ilyen – csippentettem össze a hüvelyk és a mutató ujjam majd az ajkaimhoz emelve megcuppantottam, és nevetgéltem.
-....na abban biztos lehet, hogy az ilyen finom lesz. Amúgy bedobom Jimmy Extraőrült Kakaóját és meglátja délután úgy fogok pörögni mint a zárlatos vásári körhinta. Megállíthatatlanul. Hihi! Na jöjjön!- intek a fejemmel a kávézó felé, közben a zsebemből előveszem a telefonomat. Hála Weston dokinak nyertünk úgy húsz percet, mennyire jók vagyunk. Mármint én csak fecsegtem neki egész úton, ő vezetett, de akkor jöjjön a kávé. Miközben beléptünk a kávézó kellemes aromájú helyiségébe még visszakanyarodtam a táskámra varrt figurával kapcsolatos felvetésére.
- Hátőőőő....igen, a neve: Olaf. Egy kicsit kattant hóember....mondhatjuk azt, hogy ő egy hóból készült Zoya. Nemááááár, komolyan, elalszik a Jégvarázson? Martin a nevelőapukám is mindig elaludt korábban. Aztán kieszeltem egy trükkös módszert. Nagyjából tíz percenként megszólalok, és visszakérdezek, hogy mi történt az előző percekben, az tényleg úgy volt ahogyan én láttam? Szóval nem hagyom elaludni. Nemám, hogy mindig csak az ilyen csihipuhi, küszöb alatt is folyik a vér filmeken marad ébren. Én meg látok elég vért...szóval maradok a meséknél meg aaaa....fúúúú ne mondja el azért mindenkinek, de imádom azokat az igazi romantikásos filmeket. Megrögzötten szentimentális vagyok.- vontam meg vigyorogva a vállam, majd odaértünk a pulthoz ahol a mosolygós, a táblája szerint Charlie fogadott bennünket, hogy mit is adhat?
- Nos....Charlie. Én személy szerint Jimmy észbontó Extraőrült kakaójából kérek olyan helyes kikirics sárga bögrében, fekete pettyekkel, karmazsin színű szívószállal, de elég lesz a kétszer tekert szívószál. Extra méz, extra cukor, jah és mehet egy picit több fahéj a tejszínhabra. Dr Westonnak pedig egy méreg erős, bivalyerős feketét...az extrákat majd ő elmondja. De olyan kéne, amitől még este is pörögni fog.- néztem vidám mosollyal vissza a dokira, miközben a táskámból előkotortam a tárcámat. Én fogok fizetni
- Ahogyan elnézem higgye el Dr Weston jót fog tenni magának egy kis pörgés.- és tényleg. Kicsit fáradtnak tűnt, kicsit nyúzottnak. Na majd segítünk rajta. Elvégre ha valaki a közelembe kerül és hagyja magát nem fog unatkozni, még munka közben sem. Asszem’.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Jan. 15, 2016 2:18 pm Keletkezett az írás




Zoya & Weston

Csak egy ember vagyok a sok közül. Nem vagyok isten, nem vagyok mindenható, senki fölött nem állhatok. A tudásom nem emel feljebb, mint más embereket. Azért vagyok orvos, hogy segítsek. Azért választottam ezt a szakmát, mert apám útja túl rideg volt számomra, túl félelmetes, és az én lelkem nem bírta volna azt a ridegséget, ami oda kell. Én nem azért születtem, hogy életeket vegyek el a törvény nevében, hanem azért, hogy életeket adjak vissza, életeket hozzak a világra. Hogy halljak megannyi első sírást, örömkönnyeket. Hogy lássak családokat születni egy pillanat alatt. Számomra szülésznek lenni olyan, mint másnak anyává válni, mint másnak a kenyér, nekem olyan a szakmám. Nem tudnék meglenni nélküle, és el sem tudom képzelni magam, mondjuk rendőrként, amilyen apa is. Én anyám lelkét örököltem, és van bennem egyfajta érzékenység, melyet minden egyes nap elrejtek, hogy ne láthassák. Vágyom néha arra a szeretetre, amit csak egy nő adhat, melyet a szerelmével adhat meg, de mégis elutasítom magamtól, hiszen a múltam félelmetes volta még itt kísért. Nem akarom még egyszer elveszteni azt, ami emberré tesz, nem akarok ismét az a szívtelen senki lenni, aki voltam, hiszen szeretem azt, akivé váltam. Aki visszanéz a tükörből, olyan, akiben az emberek bíznak, aki segíthet, akinek élete van. Közösségi élete, amit a régi énemről nem mondhatok el. Visszagondolva tudom, ha valaha is eszükbe jut a nevem a régi volt barátoknak, akkor csupán egy nagyképű senkit látnak, aki felvág, mert már első éves rezidensként műthetett, aki gyakornoki évei elején vezetet le egy szülést orvos hiányában, aki nem ismeri a köszönöm, kérem, és legyen kedves kifejezéseket. Aki csak arra a két esetre vágott fel. Tény, hogy a tudásom igen széleskörű volt, tény, hogy nagyon jól vágtam az elméletet, de az mit sem ér. Elmélettel nem mész semmire, elmélettel nem tudsz vigaszt nyújtani a családnak, aki elveszti a családtagját. Elméletben nem tudsz reagálni, ha döntened kell, hogy az anya, és gyermeke is életben maradjon.
Orvosnak lenni több, mint elmélet, orvosnak lenni felelősség az emberek iránt, a jövő orvosai iránt, és önnön magunk iránt is. Hiszen úgy kell hazamennünk, hogy elmondhassuk, mindent megtettünk, a legjobbat adtuk, olyat, amit holnapra sem felejtenek el. Tanulni, és tanítani születtem, élni, és életet adni. Az életem most teljes, most vagyok igazán az, akinek kamaszként képzeltem magam. Emlékszem, a húgommal mindig azt játszottuk, hogy elképzeljük magunkat harmincon túl, és beleélve magunkat a szerepbe beszélgettünk tovább. Ő élesen látta, hogy állatorvos lesz, hogy állatokon segít majd, és harcolni fog az állatkínzás ellen. Már akkor tudta, hogy lesz egy lánya harmincon túl, és bár reméltem, hogy nekem meg fiam lesz, ez nem vált be. De mindig is hülyéskedtem, hogy egy vicces doki leszek, aki ugratja majd a betegeket, vagy a kollégáit, és amikor elestem, messze zuhantam a képtől, melyet megálmodtam, egy kicsit talán csalódást okoztam. A legnagyobb fájdalom a testvérem arcán volt, mikor meglátta, mivé is lettem. Folyton azt mondta nekem, hogy nem áll velem szóba, hogy majd egyedül fogok meghalni úgy, hogy mindenki gyűlöl majd. Tényleg azt gondoltam, hogy téved. Hogy mindenki téved, de be kellett látnom, hogy a saját mogorva, és rideg apám torz tükörképévé váltam, amilyenné soha nem akartam. Csupán annyi volt a különbség kettőnk között, hogy ő sokkal többet letett az asztalra, míg én csak eljátszottam ezt.  
Igaz volt tehát, hogy az évekkel csak bölcsebbé válik az ember, lenyugszik, és észreveszi, mekkora hibákat ejt, mekkora egy paraszt is volt a nagykorúsága hajnalán. Mert az voltam. Nincs mit szépíteni. De be kellett látnom, nyitottnak kell lennem a világ felé, és akkor egy új, szebb, és színesebb világ nyílik meg előttem. Akkor, ha közvetlen vagyok, mosollyal az arcomon nézek mások szemére, viszonozni fogják majd, mert a mosoly az út az emberek lelkéhez, és elég pár kedves szó, és ezerszeresen fogják meghálálni azt. Dr. Page azt mondta, csak próbáljam ki, csak egyszer. Én pedig megtettem. Először kényszeredett mosollyal fordultam a lány felé, aki bejött hozzánk, és Dr. Page pár poénos megjegyzéssel terelte el a figyelmet a bénázásomon. Komolyan nem tudtam, hogy megtanulni újra mosolyogni nehezebb, mintha egész nap hatvan kilós cementes zsákot cipelnék unaloműzés gyanánt. Ezért minden egyes rezidensnek elmondom, hogy soha, semmilyen mély gödörben se felejtsenek el mosolyogni, mert utána sokáig tart, mire ismét elhiszed, hogy a mosolyod valódi.
Mégis, sokan úgy jönnek ide, úgy állnak hozzá a dolgokhoz, mintha karót nyeltek volna. De ez nem az ő hibájuk, hanem az egyetemi oktatásnak. Ott megijesztik az embert, és erőltetik azt, hogy csak akkor maradsz benn, ha keményebb vagy, mint a három hetes, asztalon felejtett bagett. Pedig ez hazugság. Ez a szakma nem durvaságról szól, és hosszú idő óta Zoya az első olyan gyakornok, aki már a puszta megjelenésével is mosolyt csal az ember arcára a maga gyermeki ártatlanságával. Könnyedén eléri, hogy megkedveljék az emberek, hiszen alig tíz perce ült be az autóba, máris azt érzem, hogy mi ketten jól el leszünk. Önmagamra emlékeztet, arra, aki kamaszként voltam, aki naivan hitt az emberekben, töretlenül, mielőtt bekerültem volna az egyetemre. Tetszik a személyisége, és színt visz az emberek életébe. Hallottam róla már többször, a lányról, aki bolondos, és kissé túlpörög. Azt hiszem a rangidős rezidens barátnője, bár nem mernék rá mérget venni, annyira nem folyok bele a benti pletykákba, szeretek kimaradni belőle, bár tudom, hogy rólam is szó van olykor. Eleinte nem tudtam elviselni, hiszen hol az akcentusomon, hol pedig a hihetetlen mértékű szétszórtságomról volt szó, vagy a magánéletemről, amit nem teregetek a nagyvilág elé. Próbálom a lehető legjobban elválasztani a munkát a magánélettől, és keveseket engedek be oda. Szavaira csak felnevetek, ahogy megfagy benne a levegő, mikor ugratom. Nos, igen, azt hiszem ez az egyik kedvelt formám. Szeretem, ha valaki veszi a lapot, hiszen az élet túl rövid, hogy mindent komolyan vegyünk.
- Póker? Régen nagyon ott voltam, mindig nyertem... Talán apámtól örököltem a pókerarcot - mosolyodom el, ahogy elakad. Igen, erről beszéltem. Olykor azt hiszik, csak egy szellem vagyok, és valójában nem is létezem, hiszen ahogy kilépek a kórház főbejáratán, mintha a doktor bennem aludni menne. Persze ez nem mindig sikerül, de igyekszem a lehető legjobban szétválasztani a két létformát.
- A magánélet pont ezért az, nem nagyon vagyok fellelhető szinte sehol, ami a kórház közelében van, ha nem dolgozom... De ez elgondolkodtat, ha maga még félig alszik, milyen, amikor teljesen éber? Vagy majd megtudom? - mosolygok, most nem ugratom, nem akarom, hogy nagyon megijedjen, bár nem tűnik ijedősnek, azért hagyok neki egy kis szünetet. Lássuk, hogy veszi az akadályokat. Persze sejtettem én, hogy az étkezési szokásaim meglepik majd, de nem eszem mindig összevissza, csak akkor, ha sietve eszem.
- Ha nem hiszi el, járjon utána? Az eddigi legérdekesebb párosítás volt a pikáns csirke szárny málnatortával, habár az felkavarta a gyomrom azt hiszem, többet nem próbálom ki... - húzom el a számat, ahogy eszembe jut. Egész délután fájt a hasam, majd estére a mellékhelyiség látott vendégéül, soha többé nem keverek ennyi ételt össze. Természetesen sajnálom, hogy nem vasból van a gyomrom, bár talán jobb is.
- Bostoni... De jártam már Los Angelesben, New Yorkban, Texasban, sőt több másik helyen, de származásomat illetően amerikai vagyok. De miből is jött rá? Az akcentusom igaz? - nevetek fel szórakozottan. Igen, sokszor hallottam már vissza azt, hogy igazán alkalmazkodhatnék már az itteni nyelvjáráshoz. Nem igazán akarok. Nem is töröm magam, hiszen én így vagyok az, aki. Ha idomulnék, már nem lennék az, aki vagyok, és megváltoztatna. Engem így kell elfogadniuk, és végül is, ha visszahívtak, ha magasabb fizetést ajánlottak, akkor minden bizonnyal megtették. Hiszen aki nem jó, az nélkülözhető. Minden bizonnyal találnának mást, aki esetleg jobb, mint én, de kevésbé emberséges. Talán ez az, amiért nem lehetek elég hálás Dr. Page-nek. Megtanított embernek lennem, és ezért tartok itt, ahol tartok.
- Az a pacák nem tudja, hogy apám tanított vezetni, aki rendőr... Szerintem ezzel mindent elmondtam - vonom meg a vállam, majd lassan szedem össze magam. Aztán szóba kerül egy mese, amiért az unokahúgom megőrül. Én pedig csak hallgatom, amit Zoya mond nekem, és mosolygok magamban, majd ez lassan az arcomra is átragad.
- Szegény kislány képtelen lenne engem felébreszteni. Képes vagyok pillanatok alatt elaludni, és a házat lebonthatják, bombázhatnak, az sem zavar... - nevetek fel, mert a trükkje nálam nem válik be, habár nem rossz taktika. - Nem mondom el, ha maga sem, hogy utálom a vérengzős filmeket. Még a Harry Potter idejében voltam kamasz, azok voltak az utolsó filmek, amiken nem aludtam el, nagy Mardekár rajongó voltam, még sálam is volt - halkítom le a hangom, mintha olyan nagy titok lenne, de végül is nem szégyellem. Az a könyv lekötött, és jobban kedveltem a mozifilmeknél, de mindig is fura falon voltam. - Habár olvasni jobban szeretek - teszem még hozzá végszóként, ahogy beérünk a helyre. Maga a kávé illata felébreszt, és nagyot szippantok az illatból. Mindig is szerettem a kávézókat, valahogy volt egy olyan kellemes hangulatuk.
- Azt hiszem rájöttem a pörgés titkára Miss Krane - mosolyodom el a rendelést hallva, miközben el is feledkezem a saját kávémról egy pillanatra, de végül eszembe jut - Elviteles pohárba kérem, másfél cukor, sok tejszín, köszönöm - fordulok a férfi felé, majd észreveszem, ahogy Zoya előveszi a pénztárcáját.
- Úgy emlékszem, meghívtam a kakaóra, kérem, ne sértsen meg, mert akkor rosszban leszünk... Kivel fogok pörögni délután ennyi kávétól? - vonom fel a szemöldökömet kérdőn, és remélem, nem fog makacskodni itt nekem.

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Jan. 19, 2016 1:05 pm Keletkezett az írás




Dr Weston & Zoya




Még tíz perc Wes dokival és nagyon bírni fogom. Nem azért mert amúgy nem bírtam volna, csak most volt az első alkalom, hogy nem fehér köpenyben találkoztam vele a kórház folyosóján, hanem valamilyen szinten magánemberként. És amúgy ez teljesen felvillanyozott. Ha pedig én felvillanyozódom, akkor annyi energia van bennem, hogy Chero Town birtokainak egy éves áramhasználatát tudnám biztosítani pusztán csak azzal, hogy levegőt veszek.Mint van az a hülye sorozat amit Terry mama mindig nézett. Az a kórházas baromság, ami arra volt jó, hogy felhúzzam rajta az agyamat és olyan szakrételemmel hadonásszak és  magyarázzak mint valami futball edző a pálya szélén. Na neeeee etess, hogy a nő, aki az előbb epét hányt, vígan megcsókolgatja a pasiját aki tíz percen belül jött hozzá látogatóba. Fúúúúj! És basszus az előbb intubálták az ürgét, akkor mi a jóistennek akarnak rá arcmaszkot is tenni? Darth Vadert akarnak csinálni belőle, vagy mi? Aztán ott volt a gipszcserélős trükk....bemegy a fickó törött bal lábbal...röntgent csinálnak róla, majd az orvosok nagyon korrektül kielemeznek egy törött jobb sípcsontról készült röntgenfelvételt. Holott az illetőnek a bal bokacsontja repedt meg. Persze ilyenkor Krane nagyi és Clay nagyapa remekül szórakozik rajtam, ahogyan elég vehemensen magyarázom, hogy miért kell ilyen butaságokat mutogatni, nem igaz, hogy nincs ott valaki aki odafigyel ezekre a részletekre. Szóval ezért sem nagyon szerettem ezeket a sorozatokat nézni, ami miatt meg Terry mama nem szerette nézni a főzős műsorokat. Mindig azt mondta, hogy az egész csak egy jó nagy átverés. Azt is mondta, hogy ha neki is egy napon keresztül egy stábnyi kukta készítgeti össze az alapanyagokat, ő is el tudja készíteni azok a finomságokat amiket ott mutogatnak. Általában amúgy is akkor keveredtem készülék elé amikor náluk voltam, mert ez amolyan régi családi hagyomány volt. Megvolt az én kis kényelmes fotelem, benne a temérdek kis plüss állatkám, amik gyermekkorom óta a Krane farmon éltek és itt vártak rám, amikor csak a nagyiékhoz mentem. Igen, én mindig is kicsit gyerek maradtam a lelkem mélyén, nagyon sok tekintetben és ez nem is valószínű, hogy változni fog az idők folyamán. Volt ott kis apró angyalkás pizsamám, és a hozzá illő halványsárga, kis angyaltollas papucsom....esténként pedig bekucorodtam a fotelbe és együtt néztem velük az éppen aktuális műsort. Persze voltak olyan alkalmak, amikor Terry mama a sorozatait akarta inkább nézni, Clay meg valami dögunalmas golf meccset. Golf....nem is értem mi ebben a sport? Felnőtt emberek órákig ide-oda lóbálnak egy botot egy apró kis labdácska felett, és az ember már a csillagokat lehozná neki az égről csak üsse már el végre mert elalszunk. Aztán hopp, megsuhintja, repül a pici fehér labda, és mindenki tapsikol meg örül. Mégis minek? Nem is láttuk hova esett! Jaaaaaa, hogy a kilométerekre levő apró lukba? Ja hogy ezért lóbálgatta azt a botot olyan sokáig? Oké, hát ez sem fog a kedvenceim közé tartozni. Ettől már csak a tenisz vagy a billiárd jobb. Őszintén megvallom már nekem kellemetlen azokat a nyögéseket hallgatni amiket ezeken a teniszmeccseken levágnak. Ha csukott szemmel „nézi” az ember azt hinné valami olyan dologba hallgatózik bele önkéntelenül amihez abszolút semmi köze nem lenne alapvetően. Ez számomra amúgy is tabu terület volt...és maradt is, azóta, hogy Haydennel voltam meg még inkább. Wes doki valahogyan engem arra a pókerjátékosra emlékeztetett... na hogy is hívták, akinek mindig ide-oda táncolt a szalmaszál a szájában, és úgy tudott mosolyogni, hogy az ember nem tudta eldönteni: hülyéskedik, cinikus vagy szimplán őszintén örül a lapjainak vagy éppen a játszótársaknak. És amúgy még külsőleg is hasonlítottak, mármint Dr Wes meg az a pasas....bár jutna eszembe a neve, de nem jut. Pedig esténként amikor Terry mamát sikeresen átüldöztük a kisebb szobába, hogy ott nézze a kedvenc sorozatát mi Clay papával egymás ellen biztattuk a játékosokat. Na amúgy a póker sem egy sport, de ebben legalább van izgalom, és nem órákig látjuk ugyanazt. Már legalábbis ha azt a leosztást játsszák, amikor időre megy a tét és a lapok terítése is. De amúgy voltak alkalmak, amikor nemes egyszerűséggel fogtam magam, átsétáltam a kisebb szobába, ahol a nagyi volt, lazán lekucorodtam a lábához a kis takarómmal mint valami aprócska macska, és az ölébe hajtva a fejem néztem vele a filmet. Azt hiszem a romantikus filmek iránti menthetetlen rajongásomat neki köszönhetem. Valahogyan jól esett az a nyugalom ami olyankor vett körül, és miközben néztük ezeket a filmeket, az egész hely, az egész szoba, egy varázslatos kis birodalommá változott, ahol az ember nyugodtan megélheti az érzelmeit. És nem szól rá senki, hogy ne sírjon már egy-egy érzelmesebb jelentetnél, hanem fogta a papírzsepit és szipákolva engedte szabadon azokat a könnyeket. Egyébként is mindig azt mondtam, hogy bár én jobban hiszek a mosoly erejében, abban, hogy az embernek alapvetően igen is mosolyognia kell, mert boldogsághormonokat szabadít fel a lelkében, és ez kihatással lesz a környezetére....szóval még ha ezt is véltem és ezt is vallottam azt senki nem vitathatja el, hogy ugyanolyan fontos az, hogy időnként megtisztítsuk a lelkünket. Mert a mama azt mondta, hogy a könnyek mossák tisztára a szívünket, azok űzik messze a megreked keserűség hordalékait. Szóval én is tudtam ám sírni, csak nekem megvolt erre a magam közege. Érzékeny voltam ezt sosem vitattam, és azért, hogy a kórházban ne érezzem minden pillanatban, hogy ha hangosabban szólnak rám, vagy éppen leteremtenek a sárga földig, hogy menten elsírom magam hát megtaláltam a módját annak, hogy miképpen tehetem meg ezt mindenféle következmény nélkül. Az efféle érzelmes vagy éppen romantikus filmeken. Imádtam őket, mind egy szálig, és képes voltam órákon keresztül is akár bámulni őket, ha éppen olyan lelki hangulatban voltam. Jobban szerettem a rajzfilmeknél is, ami nálam nagy szó, tekintettel az alaptermészetemre ugyebár.Ezt azonban nagyon sokáig sikerült titkolnom még  a legjobb barátnőm előtt is...mármint, hogy milyen filmeket is szoktam én nézni nagy magányomban, és ebből lett egy fergeteges félreértésünk is. Ott fekszem az ágyamon éppen egy komoly jelenetet nézve valamelyik sorozatból, amiben a srác már nagyjából negyedszer dönt úgy, hogy végre összeszedi magát és elmondja a lánynak, hogy szereti, amiből persze megint nem lesz semmi, mert megjelennek a lány barátnői, és akkor már túl sokan lesznek....na de majd legközelebb és amikor ez végre elérkezik, jujjj az annyira szép és annyira megható, hogy csak fekszem ott az ágyamon hasra vágva magam és az államat a két tenyeremben támasztva meg bőgni kezdek, nagy krokodílus könnyeket potyogtatva, és abban a másodpercben kopogtat és nyit be a szobámba Heather vidám nevetgélések közepette két óriási sárga szatyorral. Annyi lélekjelenlétem még van, hogy menteni a menthetőt és lecsapom a laptopom tetejét. Ő meg csak áll, kihullik a kezéből a két szatyor...adduram, hogy ne legyen benne üvegcipő vagy ilyesmi, nem venném a lelkemre, ha összetörne.
- Zoya, baszki’ te pornót nézel? És sírsz rajta?- hát úgy hirtelen nem tudom eldönteni, hogy folytassam a sírást, vagy röhögjek azon amit rólam feltételez. Úgyhogy valahol a kettő között rekedve sírok és nevetek egyszerre. Végül felhajtom a laptopom tetejét és megfordítom felé, egy kimerevített képkockán Carlmichael éppen virágot ad Milénának...ne menjünk bele a részletekbe, hogy ez pontosan milyen jelenet, a lényeg, hogy jól láthatóan nem az amit a lakótársam és barátnőm gondolt! Ótejóég, nem is tudom hogy gondolhatta ezt éppen rólam?
- Jaaaaa... basszus ez rosszabb mint a pornó. Orvos látott már? Jah, hogy Hayden is az! Nevermind! – na erre aztán már mindketten együtt nevettünk és persze a végét ugyanúgy megnézte velem. A kis huncut.
Szóóóóóval én alapvetően amúgy megtaláltam a módját a saját kis nekibúsulásomnak, tehát mire a kórházba kerültem már a mosolygósabb énemet láthatták, meg azt hogy ezt a lányt valaki reggel pályára állítja és egész nap meg sem áll. Sosem mondtam semmire nemet, sosem mondtam, hogy ezt vagy éppen azt nem csinálom meg, ha pedig valaki helyett be kellett ugrani akkor szintén ott voltam az elsők között akik vállalták a feladatot. Ahogyan abban is élen jártam, hogy a rika eseteknél, ha lehetőség volt arra, hogy gyakornokként ott sertepertéljek, akkor nagyon szívesen megtettem. Mint most is, és hála annak, hogy sikeresen majdnem felkenődtem Dr Wes szélvédőjére mint egy kis színes ruhás matrica – demenő lett volna a kocsija, eredeti Krane-matrica, ritka példány – szóval hála neki be fogok érni az operációra, és úgy fogok vigyorogni Haydenre mint egy kis csicseriborsó, mert ugyebár az utolsó sms szerint a buszom ledöglött és én is ki fogok purcanni mire beérek. És akkor tádám, itt is vagyok. Bár sokat beszélek, azért a kávézóba befelé haladva figyelek ám arra amit Dr Weston mond nekem, szóval nem kerüli el semmi a figyelmem, de kicsit azért nehéz ez nekem mert az orromba úszik a kakaó mindent átható illata és a pavlovi reflexeket beindítja nálam. Mások mindig a kávé kellemes aromáját érzik meg ide belépve, én viszont, mintha valami elválasztó holmi működne az agyamban a vaníliás kakaót, a rumos kakaót, a mandulás kakaót, a mogyorós kakaót vagy éppen a marcipános kakaót érzem meg és összefut a nyál a számba, már attól ahogyan a rendelést leadom.
- Amúgy visszatérve arra, hogy miből jöttem rá, hogy amerikai....hát egyrészt Bessy mondta. Az a másik gyakornok lány akivel szoktam mászkálni...hát ő úgy gyűjtögeti be a kórházi információkat mint galambok a kenyérmorzsákat. Bocsiiiiii- húztam be vigyorogva a vállaim közé a fejemet, mert hát nah, azzal azért ő is tisztában kellett, hogy legyen, hogy egy kórház ugyanúgy a szóbeszédek melegágya, mint  bármelyik másik munkahely.
- De ha ezt nem is tudtam volna, akkor az akcentusa, igen. Tudja maguk úgy...úgy ejtik ki némely magánhangzót mintha valamit rágcsálnának.- emeltem meg a kezem és a szám előtt a fecsegés nemzetközi jelzését a kis mozgó kacsacsőrt imitáltam. Aztán elkerekedtek a szemeim, és a mancsom ami az előbb még olyan nagyon kacsázot a szám előtt a doktor felkarján landolt.
- Óbasszus, nem akartam ám megsérteni. Szentmályvavirág! Nehogy azt higgye, hogy tiszteletlen akartam lenni, szóval ez csak amúgy...áááá ebből már nem jövök ki.
- Zoyácska a karmazsin kétszer tekert elfogyott. Jó lesz helyette rubint spirális?- Charlie mosolyogva nézett rám, én meg elképedve fordultam felé a pult mögé. Felfújtam az arcom ahogyan szoktam mad kifújtam a levegőt. Ez úgy nálam az elképedés jele volt.
- Phfúúúúú te tudod a nevem? Amúgy hátja....jó lesz, a lényeg, hogy valami pirosas árnyalat legyen.- Charlie mosolyogva csóválta meg a fejét.
- Egyrészt aki még a cukrot is cukrozza elég nehéz elfelejteni, másrészt Dr Cole-al szoktatok idejárni, aki állítólag a barátod. Pech.- aztán Dr Wes felé fordult és a rendeléskiegészítés kapcsán bólintott felé, miközben én tovább folytattam a megállás nélküli csicsergést, Charlie meg a kért rendelés elkészítését, Dr Westonnak elvitelre, nekem meg itt fogyasztásra. Amit én szoktam inni azzal életveszély a kórházig is grasszálni, összeesne a hab.
- Hihi amíg nem műtét közben vagy szülés közben alszik el úgy, hogy nem lehet felébreszteni addig nincs semmi baj.- nevetgéltem vidáman, aztán hallgattam a filmes ízlését. Hát mondom én, hogy kedvelni fogom, bár a Harry Potterrel sikeresen agyonütötte a rajongásom kialakulását.
- Hát az ilyen nagyon véres filmeket nem szeretem én sem. Valószínű ugyanazért amiért sok orvos utálja a kórházas sorozatokat. Többek között én is. A Harry Potter....na most nagy meglepetést fogok okozni de halvány lila dunsztom nincs mi az a Mardekár. Én se a könyvet nem olvastam se a filmet nem néztem! Egyszerűen kiütést kaptam a gondolattól is, hogy valami varázslótanonc több kötetes ámokfutásának krónikáját a kezembe vegyem vagy megnézzem. Persze a korosztályomban ezzel alapos meglepetést okoztam. Olyan voltam mintha azt mondtam volna, hogy ausztrál létemre még soha nem láttam vízpartot.- bocsánatkérően mosolyogtam rá és megvontam a vállam.
- Gyűrűk Ura rajongó vagyok!- mire ezt kimondtam megérkezett a rendelésünk amit Charlie szépen lepakolt elénk.
- Okééééés akkor Zoyácskának egy Jimmy Extra Őrült Kakaója, kikirics bögrében, fekete pettyekkel, rubint spirális szívószál. Extra méz, cukor és a tejszínhabon dupla fahéj. Dr Westonnak pedig egy bivaly erős fekete másfél cukorral és extra sok tejszínnel. Lindánál tudtok fizetni, egészségetekre!- megfogtam a bögrémet, közelebb húztam meg a poharat is ami a doktoré volt. Ezt megemeltem és a kezébe adtam.
- Hihi hát az én pörgésem oka valószínű ebben a töménytelen mennyiségű szénhidrátban van amit most be fogok puszilni. A magáé meg abban a marha sok koffeinben amitől majd felébred. Hm....maga akar fizetni? El is hoz és még a kakaómat is állja? Nagy gavallér maga Dr Weston!- emeltem meg a kezemet és ingattam a mutatóujjamat tráfásan, aztán bólintottam.
- Jól van nem bánom, de akkor az áfonyás muffinok mellé hozok magának, olyan igazi zoyás marcipános meggyes roládot. És kizárólag a délutáni pörgés miatt hozom meg ezt az áldozatot.- miután átvette tőlem a poharát én is megfogtam a bögrémet, hogy a pénztárnál fizetni tudjunk, aztán viszont a fejemmel az ablak felé intettem.
- Én ezzel a finomsággal sajnos nem tudok sétálni. Ha gondolja tíz perc és mehetünk, ha nem akkor majd utolérem, és ez esetben köszönöm a fuvart.- bár őszintén reméltem, hogy tíz percet még ki fog bírni belőlem. Délután úgyis tömény dózisban jövök a szülészetre. Már alig várom!
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Jan. 20, 2016 2:56 pm Keletkezett az írás




Zoya & Weston

Túlzásba viszem a munkát. Érzem, és tudom én ezt nagyon jól. A szervezetemnek egyre több időre van szükség reggelente ahhoz, hogy felébredjen, egyre több kávét tömök magamba, ami csak egy bizonyos ideig turbóz fel. Talán igaza volt minap Mayának, aki képes volt azért felhívni, hogy jó lenne, ha végre nem csak az orvosi köpenyeimet látná a szárítókötélen, hanem normális emberi öltözetet is. A héten nem először kerestek otthon Willel, hogy végre elraboljanak egy kis kikapcsolódásra. Azt hiszem fél órán át nyomta a csengőt, mire rájött, hogy én nem vagyok otthon, majd felhívott, pontosan harmincegyszer, mire fel tudtam venni a telefont, és még bele sem szóltam, de már mondta a magáét. Ő is amerikai, sőt, együtt jártunk gimibe is, aztán elkeveredtünk. Nem is nagyon voltunk beszélő viszonyban, ő mindig az a harsány lány volt, akit mindenki magáénak akart, de ő nem volt az a könnyűvérű nő, mint a gimi szépe. Én pedig már akkor tudtam, hogy orvos akarok lenni, és bár a focicsapatban voltam, nem igazán éreztem hasonlónak a világunkat. Szinte meg is feledkeztem róla, míg egy napon, egészen pontosan négy évvel ezelőtt besétált abba a bárba, ahol éppen Willel iszogattunk. Még ma is a fülemben cseng nevem teljes említése az ő éles hangján. Aztán a nyakamba ugrott. Még egy időben próbáltam elkerülni, de aztán folyton összefutottunk. Egy rövid ideig egymást boldogítottuk, amolyan futó kaland volt a mienk. Érzelmek nélküli, mégis vad, szenvedélyes. Aztán ráébresztettem, hogy tőlem ne várjon komoly kapcsolatot, én nem az a fickó vagyok. De nem is várt mást. A gimiben sem voltam valami hűséges fajta, szerettem kihasználni a szemeimet, amit valamiért akkoriban minden lány szomorúnak titulált. Egyetlen nő férkőzött túl közel, azóta senki. Maya sem verte be a durcit, mikor közöltem vele a tényeket. Még örült is, mert akkor már kavartak Willel, de az sem volt az igazi. Én voltam a lelki szemetese mindkettőnek. Viharos volt a kapcsolatuk, nem egy vitájukat hallgattam végig, és nem egy békülést voltam kénytelen végig nézni. Nem is tudom, mikor csendesedett le köztük mindez. Sokszor volt, hogy visszaléptek a barát zónába, majd egy-egy jól sikerült buli után megint egymás ágyában kötöttek ki. Aztán idő közben a kis csapatunkhoz többen is csatlakoztak, mindannyian más foglalkozásúak. Ott van Valerie, aki esküvőszervező, Maya aki kozmetikus, Will autószerelő, Mitch, akinek fogalmunk sincs, hogy miből van pénze. Folyton bizniszel valami balgasággal. De megszoktuk már tőle, ahogy tőlem is megszokták, hogy olykor elszalad velem a ló. Visszatérve, furcsán vette ki magát a dolog, mikor az anyuka boldog pillanatát megzavarta a telefonom, ahogy hangosan üvöltött rajta egy idióta csengőhang, amit fogadok, hogy Maya állított be, a zsebemben pedig valahogy visszakapcsolt a hang. Nem győztem szabadkozni. Jól meg voltam az én kis elavult felpattinthatós Motorolámmal, de hát a többiek szerint ósdi voltam, kalapáccsal törték össze az imádott készülékem, majd odaadták az újat. Tiszta jó barátok az egész bagázs. De nem zavar. Örülök, hogy megtaláltam itt a helyem, emlékszem mind mennyire el voltak keseredve, mikor elmentem. Aztán végül felhívtam Mayát, mikor a kórház igazgatója meggyőzött a visszatérésről, és már a reptéren szerpentinnel dobáltak, vicces kis zsúrokon alkalmatos parókákban, és a nyakamba ugrottak örömükben. Pedig direkt kértem, hogy ne csináljanak felhajtást. Mégis örültem annak, hogy igen hamar ilyen barátokra tettem szert. Sehol a világon nem éreztem még ilyen jól magam, így mondhatjuk, hogy otthonra leltem, hiszen az otthon az a hely, ahonnan, ha elmegyünk, hiányozni fog. Fél évet voltam távol a szigettől, de minden egyes nap úgy keltem, hogy képtelen voltam erőt vinni magamba. Nem éreztem jól magam Párizsban. Idegen volt minden, és hiába tanultam a nyelvet, nem akaródzott ráállni a nyelvem. Folyton angolul akartam megszólalni, amit ott sokan nem értékeltek. Szóval visszatértem.
Szerettem itt lenni, élveztem a meleget, bár Karácsonykor hiányzott a hó, ami azért Bostonban sem olyan sűrűn előforduló jelenség, de mégis van. Hiányzott a családom, még akkor is, ha a barátaimmal együtt töltöttem az időt. A honvágy olyan dolog, ami semmikor, semmilyen esetben nem szűnik meg létezni. Minden nap eszembe jut, milyen lenne, ha otthon lehetnék, de itt független vagyok. Szabad. Önálló. Mellőzve apám vitáit, rosszalló tekintetét. Ide nem ugorhatnak át csak úgy, ahogy a drága barátaim szokták.
Ennek ellenére, hogy elmentem, magam mögött hagyva Amerikát, nem szégyellem a származásomat, és nem tagadom le soha, hogy ki vagyok. Nem hazudom azt, hogy ausztrál vagyok, mert abból semmi hasznom nincs.
- Tudja, az akcentusom tesz egyedivé. Sosem titkoltam a származásom, sőt büszkén vállalom, hogy igen, amerikai vagyok. Mindig azt vallottam, azonosulni valamivel, ami nem én vagyok egyenlő a lelkem halálával. Nem én lennék, ha átvenném az itteni megszokott akcentust, szeretek egyedi lenni... - kissé hűvösen indítom a mondandómat, majd eleinte a büszkeség veszi át a szerepet, aztán elnevetem magam, ahogy Zoya összehúzza magát, és szabadkozik. Megveregetem az alkaromra tévedt kézfejét egy mosollyal párosítva.
- Bessy kedves pedig jobban tenné, ha nem pletykálna, és ne, ne szabadkozzon itt nekem... Az őszintesége jó pont nálam, jobb, mintha meghunyászkodna... Igazán majdnem kezdem megkedvelni - kuncogok éberebben, mint mikor felvettem. Szavaim is pergősebbek, és előtör az emlegetett szavak elharapása, de nem töröm magam. A körülöttem lévők megszokták a bostoni akcentusom, mely apám miatt keveredik valami mással, hiszen ők nem törzsgyökeres amerikai család voltak. A dédnagyapám talán német volt amerikai feleséggel? De nem nagyon akarok ebbe a részébe belegondolni, mert megfájdulna kora reggel a fejem.  
Apám szerint vétek, nem ismerni a családfámat, ezért is lóg a nappalim falán egy megsárgult papír egy üvegezett keretben a felmenőimről, hogy soha ne feledjem, honnan is jöttem.
- Engem amúgy nem olyan egyszerű megsérteni, de ha mégis, látni fogja, abban biztos lehet - jegyzem meg, majd a pultos férfi zavarja meg a társalgást, én addig a szuper telefonomat nyomkodva keresem ki a beosztásomat mára, hogy kikkel dolgozom, és meddig. Öröm tovább tekerni, három nappal későbbre, ahol már nincs ott a nevem, el is mosolyodom egy pillanatra kizárva a külvilágot, majd elolvasom az üzeneteimet, amit a haverjaimtól kaptam, mert a csoportos beszélgetés szerintük milyen tök jó, csak annak nem, akinek kábé úgy ötszáz üzenetet kell visszaolvasni, hogy tudja, miről maradt le. És mi ugyebár hatan vagyunk a kis csapatunkban, így nem olyan nehéz összehozniuk azt a sok üzenetet egy nap alatt. Most még látom, hogy valami grillezést akarnak szerdán, ráadásul nálam, én pedig előre fogom a fejem, hogy ez fájni fog. Nagyon. Aztán Zoya hangját hallom, és visszacsöppenek a valóságba, ahol a pultnál támaszkodom a telefonom babrálva, miközben egy hülye vigyor díszeleg borostás arcomon.
- Az orvosi filmeket ne is mondja, apám szerint semmit nem csinálok, mert úgy gondolja, azok a valóság... brrr... Kiráz tőlük a hideg - rázkódom meg jelképesen, majd egy fancsali képet vágok. Hát igen, kábé minden látszik az arcomon, amit érzek, bár tudnám titkolni, de minek? Attól nekem jobb lesz? Hát nem igazán. Szóval hadd lássák csak az érzéseimet.
- Náááááhhh... A Gyűrűk Ura nem az én világom. Én inkább Harry Potter táborban voltam mindig is. És a Mardekár egy ház... Tudja, mint egy vércsoport... - mosolyodom el, miközben kezdek felébredni. Majd Jimmy felé fordulok, ahogy elsorolja a rendeléseket, majd leteszi a pultra. Én pedig egy félmosollyal figyelem Zoyácska szavait, és reakcióit, majd felnevetve hajtom le a fejem, ahogy elveszem tőle a kávém.
- Nehhem vagyok én gavallér, csak jól nevelt. És amúgy is, rég volt ilyen felemelő és őszinte társalgásban részem, Zoyácska.. Ja, és a meggyet nem szeretem - indulok utána, hogy fizessek, meg a maradékot ott hagyjam a kedves és gyors kiszolgálásért, majd elindulok Zoya után. Nem terveztem a kórházba menni, hiszen még túl korán van ahhoz, hogy megint a rikító fehér köpenyemben előbb elmehessen Dr. Gallagher, aki folyton emiatt örül csak annak, ha korán bemegyek. Brrr.! Semmi kedvem az arcát nézni, elég lesz az a tíz perc is, míg átveszem a műszakját.
- Ugyan, a pohár csak megszokás. Hajlamos vagyok órákig szürcsölni egy kávét, és azért annyi időm nincs itt ücsörögni, de tíz percem akad - követem őt az asztalhoz. Szemben ülök le vele, majd kortyolok egyet. Lehúzom a bőrdzsekim cipzárját, majd felnézek rá.
- És mondja csak, hogy kötött ki egy ilyen vidám, pörgős színes hölgy pont az orvoslás mellett? - kérdezem hirtelen, mert vannak olyan emberek, akiknek érdekel a döntésük miértje. Zoya pont olyan lány. Megnyerő a kíváncsisága, a törtetése, és az, hogy képes volt kora hajnalban felkelni, hogy láthasson egy ritka műtétet. Ez már önmagában véve becsülendő, kevesen törtetnek ennyire manapság. Talán pont ezért keltette fel az érdeklődésemet. Ki tudja, lehet, hogy még jóban is lehetünk mi ketten? Minden bizonnyal, hiszen velem nem nehéz kijönni...

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Jan. 22, 2016 8:40 pm Keletkezett az írás




Dr Weston & Zoya




Azt hiszem még soha egyetlen gondolat erejéig sem tértem ki rá sehol, hogy mi nálam ez a kakaó őrület, és miért is nem iszom inkább kávét, mint a legtöbb orvos a környezetemben. Illetőleg miért részesítem előnyben inkább a teát. Szóval az egészet vissza kell vezetni még nagyon a gyerekkoromra, amikor ugyebár milyen egy kis pindurka: mindent meg akar kóstolni, mindenbe bele akar inni. Anya és Martin is elég sokat kávéztak, volt, hogy napi három illetve négy bögre is fogyott belőle. Ráadásul a maminak megvolt az a rossz szokása, hogy amerre ment, és miközben magyarázott, oda tette le a kis bögre kávéját, majd nemes egyszerűséggel elfeledkezett róla. Zoyácska meg már akkor is óriási érdeklődést mutatott minden iránt, ami olyan szép színes kis pohárkában volt, mint példának okáért a kávé. És még akkor is érdekelte ez a dolog, amikor mindössze három éves volt, és olyan kis tökmag, hogy apró kezecskéivel, igen erőteljesen kellett kapaszkodnia az asztalba, hogy egyáltalán felérje azt. De ott volt az a szivárványos színű pohár, amin csillogott a nap fénye, és a mami nagyon szereti akkor csak finom lehet nem igaz? Szóval egy ilyen nyári délutánon, amikor az anyukám éppen az alkotás kellős közepén hagyta félbe a kávézást, Martin pedig a saját bögréjét tette mellé s követte a kis műterembe, a hátsó fűszeres kert irányába, hogy megnézze a legújabb alkotását. Szóval ezen a ragyogó délutánon két színes kis bögrécske volt az asztalon, három éves kis lényemnek teljesen kiszolgáltatva és én roppantul érdeklődtem utánuk. Először is keserű volt annak a gőznek az illata ami felfelé gomolygott belőlük. Füstölő poharak…azt már megtanultam, hogy azokkal óvatosan kell bánni, mert megszúrják az ember nyelvét. Viszont akkor is ott voltak és annyira szépek és színesek és anya meg Martin mindig olyan elevenek utána. Talán ha megkóstolom, én is eleven leszek. Bár szerintem már így is elég eleven lehettem, de ezzel én akkor cseppet sem foglalkoztam, csak az érdekelt, hogy végre megkóstolhassam azt a valamit a színes poharakban. Addig gebeszkedtem az asztalnál, addig tornáztam, amíg végül elértem, és egyre közelebb húztam magamhoz az apró kis ujjaimmal, szinte milliméterenként halászva egyre közelebb, míg végül valami csodával határos módon épségben sikerült levennem az egyiket. Éppen a mamiét, és talán ez volt a szerencsém, mert kevesebb volt benne. Két kis mancsom közé fogtam és eleinte csak szagolgattam, csak ismerkedtem vele, és mennyire furcsa volt, hogy innen is nagyon keserűnek tűnt. Beledugtam óvatosan a nyelvemet, és megrázkódtam mint a kiscica, grimaszolva hozzá elég erőteljesen mert még életemben nem éreztem ennyire keserűnek semmit. Aztán eszembe jutott, hogy anyáék ezt úgy szokták inni, hogy nagy lendülettel kortyolnak belőle. Lehet, hogy ez a titka, és akkor nem lesz olyan keserű. Nosza próbáljuk ki, és már emeltem is csöpp ajkaimhoz a bögrét és legurítottam rajta a pohár teljes tartalmát. Krákogtam és köhögtem és alig bírtam magamhoz térni, gyakorlatilag dobtam egy szép kis seggest is a teraszon, és még mindig fuldokoltam a kávé irritálóan keserű ízétől, mire aztán anya és Martin lélekszakadva rohantak előre megnézni, hogy mi bajom lett. Azon kívül, hogy rettenetes volt az íze, azon kívül kaptam egy erőteljesebb szívdobogást, amivel még az éjszaka be kellett vinni a chero town-i kórházba, és ott is tartottak megfigyelésre reggelig. A pocakom is rendetlenkedett még jó pár napig, és egy életre megtanultam, hogy soha ne nyúljak semmihez, még akkor sem ha az előtte anya vagy éppen Martin kezében volt, most meg az asztalon. Szóval a kávéval nem lett jó ismeretségem. És utána Martin, hogy némiképp felvidítson, és mert egy hétig még a bögréktől is féltem, nemhogy a tartalmuktól mindenféle mókás kakaó formációt készített nekem, hogy elfelejtsem a kávéval történt incidensemet. Olyan jól sikerültek ezek az őrült habos finomságok, hogy azóta is rájuk vagyok kattanva és kávé helyett engem ezek pörgetnek fel igazán. Kakaó minden mennyiségben. Az iskolás éveim alatt is minden reggelt ezzel indítottam és egészen estig minimum három volt az adagom. A borzalmasan sok cukormennyiség pedig azért kellett bele, mert az agyam valahova nagyon mélyre elraktározta a kávé borzalmasan keserű ízét, és néha még így is eszembe jutott. Bár az egyetem alatt sikerült konszolidálni a kapcsolatomat a fekete nedűvel, kizárólag akkor szoktam fogyasztani, amikor már az agyhalál állapotában leledzem de még nagyon szükségem lenne arra, hogy pár órát ébren legyek. Sajnos az utóbbi időben ez egyre többször előfordul, de továbbra is bűnös mennyiségű cukorral megborított kakaóknak áldozom az ízlelőbimbóimat, mint most is, hogy Wes dokival betérünk Jimmyhez. Őszintén szólva régen elég sokat jártam ide, de valahogyan egyedül nem olyan felemelő a dolog, szóval inkább csak berobogtam, elvitelre kértem a kis kakaómat, és már suhantam is tovább. Első alkalom, amikor hosszabban elidőztem itt, az Bessyvel volt, úgy fél éve, és aztán….óóóó igen. Mosolyt csal az arcomra a régi emlék, amikor kis híjján gumimacikat megszégyenítő ugrándozásokkal jöttem át ide Haydennel, az első találkozás után. Szívesen gondolok vissza arra a beszélgetésre, mert soha azelőtt senki nem volt olyan kedves velem mint ő. Mármint aki férfiból volt. Mert vagy elviselhetetlenül gorombák voltak velem, vagy túlságosan kedvesek, amit én nem nagyon szerettem….mármint de, szeretem ha kedvesek velem, és szeretem a mosolygós embereket, de nem tudom, volt valami irritáló a viselkedésükben, és ma már tudom miért. És erre nem szívesen gondolok….és most, a következő ember akitől ezt a kiegyensúlyozott és természetes kedvességet érzem az éppen Dr Wes, aki nem csupán nem gázolt halálra – óóóó az ég áldja a szuperjó reflexei miatt- hanem még arról is gondoskodik, hogy a ritka és általam nem valószínű, hogy mostanság látható gerincsérv műtét előtt meglegyen a napi kakaó bevitelem. Ami amúgy meg lett volna, ha nem zavar be Hayden sms-e, és nem kezdek kapkodni, hogy időben elérjem a buszt. Tudom be kéne már ruháznom egy autóba, és tudom, valami hozzám illő kis apró járgány megtenné, főleg, hogy sokszor késő éjjel kell hazamászkálnom, de valahogyan mostanság erre már nem maradt sem időm, sem energiám, hogy még intézzek. Meg az igazat megvallva nem értek a járgányokhoz, hiába van meg két éve a jogosítványom. Heather kis kocsikáját jól elvezettem egykor, de ez azért volt mert sosem hagyott cserben. Ha lerobbannék minden bizonnyal kétségbe is esnék, mert nem tudnék mit kezdeni a helyzettel.
– Ááááá az akcentusa miatt ne kérjen elnézést. Ha nagyon ideges vagyok, belőlem is előjön a vidéki kislány, bár ez ritkán szokott előfordulni, mert már a középiskolát is itt végeztem Sydney-ben. De ha nagyon belelendülök akkor….khm- torok köszörültem egyet majd farzsebből előrántottam a chero town-i jellegzetes nyitott magánhangzós tájszólást, ami amúgy tök viccesen tudott hangozni, és Heathert nem egyszer halálra tudtam nevettetni ha belelendültem.
- Ényááá nohát még ámerikásbúl is gyönnek olyááááán nípek ákik nágyúb sungál beszének mint áhugyán a nágyápám reggíl, ámíkur a márhát gányíjozza. Bocs!- tettem hozzá a végén nevetve, és abba is hagytam, szerintem már így is kiakasztó tudtam lenni, lehet neki még marhára korán van ehhez a baromsághoz, amit én itt leművelek.
- Majdnem kezd megkedvelni? Fú akkor ne ássam magam alá a tájszólásommal mi?- nevettem és innentől már azért figyeltem arra is, hogy pontosan kapjuk meg a rendelésünket, és persze nem kerülte el a figyelmem, hogy mindeközben a telefonjával szöszöl. Nem szóltam semmit, megszoktam már, hogy gyakorlatilag a saját környezetünkben mi számítunk Haydennel kicsit csodabogárnak annak tekintetében, hogy nem nagyon szoktuk használni se a közösségi cucmókra a telefont, sem úgy semmi másra. Én amúgy is utálom, és mostanság, hogy az előző készülékem bemondta az unalmast, hagytam magam rábeszélni valami modernebb darabra. Azóta is bánom, mert az előzőnek cuki világítós gombocskái vannak, ezt meg össze vissza kell tapogatni, meg simogatni…de komolyan milyen perverz ember találta már ki ezeket a tapenyolós telefonokat.
- Áááá nem baj, nem mindenki szeretheti ugyanazt. Maga azt a kis szemüveges gyereket kedveli, én meg egy csomó szőröslábú kis hobbitkát. Jól kiegészítjük egymást. Na vigyázzon a kávéjára, én a kakaómmal leszek elfoglalva, szóval akkor állítsa magát irányba Dr Weston!- adtam ki vidáman a parancsot és miközben az asztalok között lavíroztunk, egyszer még a vállam felett hátrapillantottam rá.
– Jójó…a meggyet akkor kihagyom. Akkor rakok abba is áfonyát, egye fene.- az asztalnál végül leciheltem mindent, a táskát magam mellé zuttyintottam, de előtte biztonságba helyeztem a kis csodálatos szépséges habos kakaómat. Nyamm….ez egy óriás pohár bűnös édes gyönyör! Majd magam is helyet foglaltam és mielőtt habzsidőzsi módra nekiestem volna a kakaónak, udvarias kislányként megvártam, hogy ő is leüljön velem szemben. Nagy szörcsenéssel küldtem le az első kortyokat, majd kihúztam a szívószálat és akkurátus alapossággal kanalaztam ki egy darabka, még ép tejszínhab pamacsot, amin még ott volt a fahéj is és eltüntettem az ajkaim között. Kicsit tudom, hogy idétlen amit művelek, de évek óta így iszom a kakaót és vagyok annyira szórakozott, hogy cseppet se érdekeljen ki mit szól hozzá. Én sem szólok bele ki hogy issza a kávéját.
- Nyuhh….hát hogy miért is lettem orvos? Hát mivel elfogyott a hely a „Világhíres Hülyeségeket Feltalálók Hivatalában” így gondoltam miért is ne? Lehetnék mondjuk orvos.- néztem rá nagyon komolyan az ujjaim között forgatva a szívószálat, majd elnevettem magam.
- Nemááááámm…meg amúgy is vacak poén volt. Tudja, eredetileg énekesnő szerettem volna lenni. Nem pop…vagy ilyenek, hanem opera, vagy valami ilyesmi. Oda is akartam menni, zenei konzervatóriumba. Elég korán felfedezték, hogy jó hangom van, képeztem is magam, aztán győzött a másik nagy vágyam, ami sokkal erősebb volt bennem. Ez egy nagyon hosszú és nem túl vidám történet, és hát nem is igazán szeretek róla beszélni, tudja. Szóóóóóóóval – vettem egy mély levegőt, és inkább próbáltam valahogyan elterelni a témát magamról, szóval visszadobtam a labdát a dokinak. Persze nem faggatózni akartam, csak amolyan zoyácskásan igyekeztem többet megtudni róla.
- Arról nem faggatom, hogy miért lett éppen orvos, de ha akarja akkor mondja el. Viszont annál inkább érdekel miért lett éppen szülész? Mármint nehogy megbántódjon, mertamúgy ezt most én így bóknak szánom meg minden…. de az olyan kaliberű orvosok mint magam, mert amúgy okés, meg minden, hogy amúgy maga a korához képest tök jól néz ki….- hűűű asszem ez egy kicsit pofátlanul őszinte volt, de istenlássa lelkem én ezt komolyan bóknak szántam és nem beszólásnak.-
-….és ilyen arccal olyan szakot választanak a dokik, ahol megcsillogtathatják ezt az adottságukat. De maga egy olyan közeget választott, ahol nem ezzel lehet érvényesülni. Szóval….na érti a kérdésemet, ugye?- nyekegtem kicsit bután, és jobb híjján a kakaóm és a szívószálam mögé menekültem újabb szürcsögős kortyot megengedve magamnak.
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 3:25 am Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Zoya & Dr. Wes
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Zoya and Hayden (SMS)

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: