Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 6 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég

Cloe Ackermann, Dimitri Grigorenko

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Pént. Jan. 08, 2016 5:15 pm Keletkezett az írás



Mommy, Daddy and Lily



- Beszéljünk ma Lilyvel. Mit szólsz hozzá? – az iskola parkolójába fordulok be és Angiere pillantok a kérdés közben. Lassan amúgy is itt lesz az ideje, mert bár addig van még időnk, hogy a terhesség látszódni kezdjen, azért nem ártana, ha valamennyire felkészítenénk a lányunkat. Sejtésem szerint nem lesz nagyon elragadtatva, de nem titkolózhatunk előtte tovább, elvégre mégiscsak egy család vagyunk, akkor is, ha nem épp a normális keretek között éljük az életünket.
Tudom, ma már túl vagyunk egy vitán – nem a lányunkkal, hanem egymás között – viszont szerintem akkor se nagyon kellene tovább húzni az egészet. Inkább tőlünk hallja, minthogy észrevegyen valamit, de természetesen, ha Angie másképpen szeretné, akkor nem fogok amellett kardoskodni, hogy mindenképpen ma délután üljünk le vele.

- Szia Életem! Milyen napod volt? – Lilyt kérdezem, amikor már ő is felbukkan a megbeszélt időben. Alapvetően ma én lettem volna soros abban, hogy hazavigyem, azt viszont nem tudom, hogy Angie elmondta-e neki, ma együtt végzünk a kórházban, így tulajdonképpen mindketten érte jövünk. Gondolom, ha nem tudott róla, akkor úgyis szóvá teszi a dolgot.
- Az övet bekapcsoltad? – a visszapillantó tükörből nézek Lilyre, miközben kérdezem és ha igen a válasz, akkor nincs okunk tovább a parkolóban maradni, hát kigurulunk vissza a forgalomba.
- Kell vásárolnotok? Vagy megálljunk valahol kaját venni? – fordulok Angie felé egy pillanatra. Mivel nem élünk együtt, fogalmam sincs, hogy mi a helyzet a vásárlással a mai napot illetően. Ha meg kell álljunk valahol, akkor értelemszerűen annyival módosul, egészül ki az út hazáig. Mármint hozzájuk hazáig, én majd onnan megyek át a saját lakásomba később.

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Jan. 08, 2016 6:06 pm Keletkezett az írás



//Bocsássatok meg, kód nem lévén, ma lusta állatfaj vagyok Rolling Eyes//

- Oké. - bólintok beleegyezőn. Semmi sóhaj, semmi megjegyzés, elvégre a tulajdon, szeretett lányunkról van szó, nem valami mumusról. Sejtem, hogy nem lesz egyszerű menet ez a társalgás, de ettől még tényleg itt az ideje, hogy megejtsük, főleg mivel megbeszéltük, hogy nem egyszerre zúdítjuk a nyakába az információt, hanem apránként csepegtetjük majd.
Lenyúlok a táskámért, felemelem ölembe, s újra a telefonom után kotrok, hogy nem sokkal később már lányomnak pötyögjem az smst, amit remélhetőleg csak az utolsó órája után kap meg, amikor bekapcsolja a telefonját.
Apával együtt megyünk ma érted, remélem nem bánod. Úgyis rég volt már ilyen! (: Ölellek: Anyu
Nem először fogunk ketten menni érte, így azt gondolom, hogy ebben semmi gyanússágfaktor nincs. Meg egyébként sem hiszem, hogy fel lehetne készülni egy kamaszlány fantáziájára, magyarázkodni felesleges lenne hát. Meg az sms amúgy sem barokkos körmondatokra való. A lényeg, hogy tudattam vele az információt, így nem érheti meglepetés - hacsak nem olvassa az üzenetet valami miatt - akkor, amikor ténylegesen együtt érkezünk.
- Szia! - fordulok úgy ültemben, hogy az ülések között hátralássak beülő lányunkra. Nekem nem kell az utat figyelnem, megengedem hát magamnak, hogy a szokásos kedvességgel üdvözöljem. Saját ujjaimra csókolok képletesen, hogy aztán azzal a kezemmel nyúljak hátra Lily felé, a kezét keresve. Mintha csak oda, ő kapta volna a puszit. Amikor kicsi volt, minden egyes nap így köszöntem neki, mielőtt elváltunk az iskolakapuban. Ez kísérte a - később "cikiből" elmaradó - valós üdvözlőpuszikat. Már nem emlékszem hogy alakult ki, mint szokás, de tartom hozzá magam. Amíg azt is ki nem kéri magának.
- Tegnap voltam boltban munka után, így hacsak a kisasszonynak nincsenek különleges kívánságai mára, úgy részemről mehetünk egyenest haza. - fordulok irányba az ülésben, mert kicsavarodva annyira nem volt kényelmes azért.
Egyedül szeretem intézni a lövöldözés óta a vásárlásokat, de ezt nem ragoztam még egyikőjüknek se. Most is csak csendben remélem, hogy nem akarnak bemenni egy boltba se. Hiszen ha baj történne - megint - inkább csak velem.. ha balgaság ez a hozzáállás, ha nem.
- Jut eszembe! - intézem Lilyhez szavaim. - Kibékült már Izzie és Melody? - idézem fel az osztályának minden második napon összevesző-kibékülő legjobb barát párosát. Gyakran hallok róluk, igyekszem naprakész maradni a kamaszok mindennapjaiból. És amúgy is könnyebb erről csevegni, amíg haza nem érünk, mint csendben rágni magamban a "hogy is fogjuk előadni?"-t előre.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Jan. 08, 2016 7:26 pm Keletkezett az írás



Mommy, Daddy and me


Azt hiszem, hogy nem győzöm elégszer hangsúlyozni, hogy mennyire utálok iskolába járni. Azonban esélytelen rávenni a szüleimet, hogy kimaradjak legalább egy napról. Eljátszani meg képtelenség elöttük a betegséget, szóval ma is végig kellett szenvednem ezt a napot. James himlős, ami miatt ma nem volt iskolába, szóval a szokottnál is lassabban telt az idő. Ginnyre már nem haragszok, amiatt, hogy lebuktatott apu elött, de ma mégsem töltöttük együtt a szüneteket, mivel folyton arról beszélt, hogy mennyire jó volt az a film, amit James-szel néztek, és, hogy milyen kár, hogy én nem lehettem ott. Néha van egy olyan érzésem, hogy neki is tetszik James. Meglepődök anyu sms-én, és egy kicsit csalódott vagyok. Félreértés ne essék... nagyon is örülök, hogy mindkettem értem jönnek, és, hogy próbálnak úgy tenni, mintha egy boldog család lennénk, de.. mostanában annyira furák. Egyre több időt töltenek együtt, és nem felejtettem el azt sem, hogy csókolóztak. Annyiszor álmodoztam arról, hogy újra együtt lesznek, most meg... nem akarom és kész! Nagyon dühös leszek, valahányszor arra gondolok, hogy hogyan nöttem fel ekkorára, és nem szeretném, hogy pont most újra békés család legyünk. Én szeretem mindkettőjüket, de már annyira megszoktam azt, hogy külön vannak, hogy talán sosem tudnám elfogadni az ellenkezőjét.
Mihelyt megszólal a csengő, ami azt jelzi, hogy vége mára a szenvedésnek, vidáman ugrok ki a padból, a hátamra veszem a táskámat és már szaladok is ki az osztályból, majd végig a hosszú folyóson, át az udvaron. Megpillantom az apu kocsiját, és egy pillanatra megtorpanok, amikor meglátom, hogy valóban ketten vannak. Lelassítom a lépteimet és lelkesen integetek nekik, aztán beülök a kocsi hátsó ülésére.
- Sziasztok. - motyogom a lehető legkedvesebben, ahogyan tőlem telik, bár azt hiszem, hogy eléggé látszik rajtam, hogy mennyire nem értem, hogy mi folyik itt. Kényelmesen hátra dőlök és a szemem ide-oda jár a szüleim között. Nem szeretem, hogy úgy kezelnek, mint egy kislányt, azt meg még jobban utálom, hogy hülyének néznek. Miért kell letagadniuk, ami teljesen nyílvánvaló? És miért pont most kell hírtelen ennyire szeressék egymást megint? Annyira bosszantó.
Felvonom a szemöldökömet az anyu mutatványát. Tudom, hogy mindig ezt szoktuk csinálni, de mostmár annyira ciki...
- Jajj, mami... már nem vagyok kicsi.. - mondom, aztán egy kicsit előre csusszanok, hogy egy puszit tudjak adni az arcára, aztán apunak is adok egyet.  
- Nagyon unalmas. Igazán nem lenne semmi baj, ha egy napot kihagynék. Úgysem történik soha semmi izgi... - felelek az apu kérdésére, majd égnek emelem a szemeimet és sóhajtok egyet. Tudom, hogy kár is erőlködnöm, de azért reménykedek a csodában, hogy egy nap azt mondják majd, hogy nem kell iskolába mennem. Ismét kényelembe helyezem magam, majd bekapcsolom a biztonsági övet, amit annyira utálok. Apu imádja folyton hangoztatni, hogy az mennyire szükséges, bár én személy szerint utálom. Sosem úszhatom meg természetesen az utazást az nélkül.
- Igen, be. - felelem mosolyogva. Nem szeretek velük gonosz lenni, főleg azután nem, ami anyuval történt. Nagyon megijedtem, és még egy kicsit mindig rettegek attól, hogy újra megtörténhet. Eltöprengek azon, hogy megálljunk-e vásárolni. Szívesen megennék egy csokit, de nem szeretném, ha a szüleim vásárolni mennének, így csak megrázom a fejemet. Majd megkérem otthon anyut, hogy csináljon valami finomat.
- Semmit sem kérek. - mondom, aztán kibámulok az ablakon. Mikor kicsi voltam, mindig azt hittem, hogy a fák szaladnak mellettünk, és mindig azt játszottam, hogy versenyezek velük. Mára már természetesen kinőttem ebből, csak olyan jó néha vissza gondolni a múltra. Bár ami azt illeti, semmi pénzért nem lennék még egyszer kicsi. Alig várom, hogy nagykorú legyek végre.
Az anyu kérdése meglep, mert nem hittem volna, hogy ennyire odafigyel arra, amit mesélni szoktam neki, de valahol mégis csak jól esik.
- Igen, ki. Nem is értem, hogy miért kell egy fiú miatt veszekedni.. - felvonom a szemöldökömet, erről azonban újra eszembe jut Ginny és James. Vajon én képes lennék össze veszni a legjobb barátnőmmel egy fiú miatt, ha megtudnám, hogy igazából egymást szeretik? Hmm... hát nem tudom. Talán. De ez most nem is fontos. Sokkal fontosabb az, hogy mi van a szüleim között.
- Na jó... mi folyik itt? - össze fonom a karomat a mellkasom körül és összeszűkült szemekkel ismét rájuk nézek a válaszukra várva. Nagyon remélem, hogy nem akarnak már megint beadni nekem valami buta szöveget arról, hogy csak úgy döntöttek, hogy meglepnek, vagy valami, mert nem hiszem el.  



Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Jan. 08, 2016 8:33 pm Keletkezett az írás



Mommy, Daddy and Lily



- Akkor ezt megbeszéltük. – kommentálom közben a kurta beleegyezését és csak egy oldalpillantással figyelem, ahogy a telefonja után nyúl a táskája mélyére.
- Lilynek írsz? – nem tartozik rám természetesen, inkább csak azért kérdem, hogy ne maradjunk csöndben az iskoláig tartó út során.
- Maradok estig ma nálatok, van egy olyan érzésem, hogy nem lesz egyszerű menet ez a beszélgetés. – kinyújtom a kezemet oldalra és, ha Angie hagyja, akkor megfogom az övét, hüvelykujjammal finoman cirógatva végig a bőrét. Amikor viszont Lily felbukkan, visszaintegetek neki én is. Feltűnik, hogy megtorpan egy pillanatra, ezt azonban nem kommentálom az anyjának. Szélesen mosolyodok el, amikor beül a hátsó ülésre.
Nem indítok azonnal, kicsit helyezkedek az ülésben, hogy fogadni tudjam Lily pusziját – viszonozni sajnos ebben a helyzetben nem tudom – és megsimogatom az arcát is a vállam fölött hátranyúlva, amíg nem csúszik vissza az ülésen hátra.
- Ennyire csak nem lehetett rossz. – látom a visszapillantó tükörből Lily arckifejezését az iskolát és a napját illetően.
- Oké. – amint hallom – és látom is –, hogy az öve be van kapcsolva, már indítom is a motort és kihajtok az iskola parkolójából. Csendesen hallgatom, ahogy a lányok beszélgetnek, csak annyiban szakítom félbe őket, hogy megtudjam, el kell-e fordulnom a szupermarket felé vagy sem.
- Rendben, akkor egyenesen hazamegyünk. – és ezzel megint átadom a társalgás tovább szövését nekik.
Épp egy kereszteződés piros lámpájánál állok meg, amikor a leánykánk feltesz A NAGY kérdést és az első reakcióm az, hogy Angiere pillantok. Szemfüles egy gyerekünk van, az már biztos és hát gondolom az is közrejátszik, hogy pár hete meglátott minket a konyhában.
- Lily… – szólalok meg, mielőtt még kínossá válna a csend és ezzel olyan helyzetet teremtene, amit messziről szeretnék elkerülni.
- Mit szólnál ahhoz, ha gyakrabban átjárnék hozzátok ezután? Hozzád és… anyához is. – közben zöldre vált a lámpa, így megint elindulunk az autóval. Fogalmam sincs miként kellene a kis kamasz lányukkal közölnünk, a szülei megint együtt vannak. Egyelőre nem akarok ennek túl nagy feneket keríteni, maradok az egyszerűségnél, aztán meglátjuk mire is jutunk, na meg persze az is fontos, hogy Angie mit és miként is szeretne mondani neki…

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Jan. 08, 2016 10:06 pm Keletkezett az írás



- Igen. Nem szeretnék abból a negatív felütésből indulni, hogy még csak ezt se mondtuk meg neki. - mosolyodom el, mint aki jól ismeri a saját lányunkat. A kamaszokkal nem egyszerű, de ezt pont Archienak magyaráznám? Ő is kap nem csak az angyali Lilyből, de a dacosból is elég dózist a mindennapjaiban.
Hálásan fogadom, ahogy a kezemhez ér. Se helyeselni, se tiltakozni nem vagyok képes, csak nagyot nyelve magamba olvasztom aggodalmamat. Nem akarok én rosszat senkinek, legfőképpen a lányunknak, de sajnos tartok tőle, hogy igencsak masszív lavinát fogunk elindítani. És bár szeretném kérni, hogy egyáltalán ne menjen el tőlünk ma este, nem teszem. Egyrészt, mert "lassítottunk", másrészt pedig nem károghatok előre, hiszen még el se kezdtük azt a bizonyos beszélgetést.
- Tudom, hogy nem vagy az, de a gesztus nem korhatáros. - nevetek Lilyre, s tovább csavarodva az ülésben helyezkedem úgy, hogy viszonozni tudjam a pusziját.
- Ha kihagynál egy napot, akkor el kellene használjam a szülői igazolást, s csak öttel rendelkezünk egy évben. Emlékeim szerint szerettél volna elmenni öt napra Görögországba, de javíts ki, ha tévednék. - veszem elő az idei fegyveremet. Megígértem Lilynek, hogy a tavasszal elviszem a szülőországomba - azzal a kitétellel, hogy Athénba nem tesszük a lábunkat, arra még ennyi év után se lennék képes - s ezt már Archienak is említettem, célozva rá, hogyha tudna, esetleg eljöhetne velünk. Nem szerettem volna soha megfosztani a lányával tölthető időtől. Vagyis.. Sydneybe költözésünkkor igen, talán. De az se tegnap volt. Nem is tíz éve, de lassan a mi bonyolult idővonalunkon a napokat, heteket, hónapokat, éveket számolni oly' felesleges, amilyen macerás.
- A lányok néha nagyon furcsán tudnak viselkedni, ha szerelemről van szó. - mosolyodom el. Nem kérdezek vissza, hogy "ugye, Lily?", se görögül, se angolul, de benne van a hanglejtésemből és még egy kis kacsintásra is futja, amit a visszapillantóba nézve Lily is láthat talán.
Tele vagyunk nagy pillantásokkal. Amint Archie a lányunk kérdése után rám néz, szinte érzem, ahogy gombóc gyűlik a torkomba. Nos, büszke vagyok Lilyre, mert nagyon okos nagylány, de most valahogy jobban esett volna még egy kis idő a ragtapasz letépése előtt. Felhőtlenül.
Megvárnám a magam részéről, hogy Lily mit mond az apja kérdésére. Ennél finomabban én se tudnám tálalni, s ma - sajnos - azt tapasztaltam, nem sül ki abból, ha számolatlanul kinyitom a szám, s őszinte leszek.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Jan. 11, 2016 11:40 am Keletkezett az írás



Mommy, Daddy and me


A felnőtteken néha annyira nehéz eligazodni. Mindig arra tanítanak minket, gyerekeket, hogy mennyire csúnya dolog hazudni, meg átverni másokat, a szüleim mégis az ellenkezőjét csinálják folyton. Titkolóznak elöttem, és úgy viselkednek, mintha kicsi lennék. Ez pedig már kezd borzasztóan idegesítő lenni. Ha én felnövök, és gyerekem lesz, akkor egészen biztos, hogy sosem fogok neki hazudni, már csak azért sem, mert tudom, hogy milyen érzés az, amikor a szüleid nem őszinték veled. Átlátok én azonban rajtuk. Tudom, hogy valami nincs rendben, és aban is biztos vagyok, hogy nem ok nélkül jöttek ma mindketten értem. Persze nem ez az első, hogy mindketten értem jönnek, de ez most mégis más. Látom rajtuk.
A kocsiba beülve úgy érzem, mintha egy boldog családdá váltunk volna hírtelen. Egy olyan családdá, amilyet mindig is szerettem volna. Ez pedig nem lenne helyes. Ennyi idő után lehet, hogy nincs is szükségem minderre. Már egészen beleszoktam abba, hogy egyszerre nem lehetek anyuval és apuval is, ezen most minek változtatni? Sosem bocsátanám meg nekik, ha hírtelen ismét nagyon szeretni kezdenék egymást. Először is, mert már túl késő, nem tudnám megszokni, és másodszor pedig, mert talán hozzá szokok, talán úgy leszek boldog, és akkor megint gondolnának egyet, és ismét külön válnak. Ennek pedig semmi értelme. Épp ezért remélem, hogy semmit sem jelent az, hogy mindketten itt vannak.
- Jó, de akkor is... - hátradőlök, majd forgatni kezdem a szemeimet. Tudom, hogy mindig én leszek a kislányuk, akármekkorára is nöjjek, de nem akarom, hogy még mindig úgy kezeléjenek, mintha 5 éves lennék. Mondjuk... jó érzés néha, ha éreztetik velem, hogy én vagyok a szemük fénye, csak akkor nem tetszik a dolog, ha a barátaim elött is kicsinek kezelnek. Kinézek az ablakon, hogy biztos legyek abban, hogy egy osztálytársam sem vette észre a trükköt, amit anya csinált, majd megnyugszok, amint látom, hogy igazából senki sem törődik azzal, hogy mi történik a kocsiban.
- De igen, apu. Borzasztó volt! - jelentem ki határozottan. Mintha nem tudná, hogy milyen szörnyű hely az iskola. Valamikor Ő is végig kellett szenvednie. Bár az is könnyen meglehet, hogy már nem is emlékszik a diák éveire. Hiszen jó rég lehetett az. Alig várom, hogy már én is felnőjek, és dolgozni kezdhessek. Az tuti, hogy százszor izgalmasabb, mint a padban ülni és azt a sok butaságot hallgatni, amit tanítanak. Néhány dolog tényleg nagyon nem érdekel, és nem is értem, hogy minek tanítják. Már tudok írni és olvasni... az miért nem elegendő? - Hát... ez igaz. De... mindketten korházban dolgoztok. Nem tudnátok olyan izét írni? Amit az orvosok adnak mikor nagyon beteg vagy... - teszek még egy próbát, bár tudom, hogy erre is megkapom a tökéletes választ. Mindig mindenre tudnak válaszolni, és esélytelen, hogy bele mennének ilyen izgalmas dologba. Tudom, hogy nem lenne helyes, de a kedvemért igazán megtehetnék. Elvégre is nem olyan nagy bűn az. Iskolába járni nagyon rossz, én pedig bármit képes vagyok kiagyalni, csakhogy ne keljen járnom. Legalább ezen a héten ne, amikor még James sincs.
Bekapcsolom az övemet, hogy had nyugodjon meg apu, bár teljesen feleslegesnek tartom. Nagyon jól vezet, biztosan nem fogunk felborulni. És annyira nem szeretem, alig lehet tőle mozogni. Na mindegy... ha ettől boldog az apukám, akkor nekem oké. Szerencse, hogy nem kell olyan nagyon sokat utazzunk, hogy ne lehessen kibírni. Mert amúgy imádok kocsikázni, csak nem ezzel az övvel. A vásárlás gondolatától kiráz a hideg. Én soha többé nem akarok az üzletbe menni, és azt sem akarom, hogy a szüleim menjenek. Bár persze tudom, hogy ez nem lehetséges, mert elöbb vagy utóbb kiürül a hűttőnk, de... én nem akarom, hogy még egyszer baja legyen a szüleimnek.
- De azért otthon sütünk valami finomat, igaz? - az, hogy nem akarom, hogy vásároljunk, még nem jelenti azt, hogy nem is kívánnok semmi finomat. Szívesen segítek is anyunak, ha kell. Szeretek vele tevékenykedni a konyhába... úgy, mint az igazi nagylányok. Az olyan izgi.
- Te szerelmes vagy apuba? - kérdem hírtelen, mert volt valami furcsa abba, ahogyan ezt a kijelentést tette. Látom, hogy kacsint, én meg csak mosolygok. Azt hiszem, hogy nem pont erre gondolt, de muszáj volt megkérdeznem. Bár erre amúgy is tudom a választ, nem is muszáj válaszoljon. És egy kicsit mérges is vagyok rájuk emiatt. Mert sokáig átvertek, elhitették velem, hogy mennyire gyűlölik egymást... most meg itt ez a sok jel, ami egyáltalán nem azt bizonyítja, hogy haragban lennének. Először meglátom őket csókolózni, aztán apu egyre töbet kezd hozzánk járni... most megy együtt jönnek értem a suliba. Ez egyáltalán nem tetszik.
Összevonom a szemöldökömet az apu kérdésétől. Csak bámulom Őt, majd anyut, aztán már csak az utat. Erre aztán nem számítottam. Mármint, hogy így kijelentsék azt, ami amúgy is elég nyílvánvaló volt. Nyelek egyet és úgy gondolom végig, hogy mit is válaszolhatnék. Miért akarják mindenképpen, hogy nekem rossz legyen?
- Még ennél is gyakrabban? - kérdem végül, aztán ismét eltöprengek. Persze tök király lenne, meg minden, de... ezt, hogy is érti? Nem teljesen értem. Ha úgy döntöttek évekkel ezelött, hogy nem akarnak együtt lenni, akkor most se járjanak egymáshoz. - Mégis mi dolgod neked anyával? - ez egy buta kérdés, tudom. És most, hogy ennyire közel vagyunk ahhoz, amit sejtek, és amit régen annyira szerettem volna... úgy érzem, hogy becsaptak. Mindketten.  



Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Jan. 15, 2016 5:27 pm Keletkezett az írás



Mommy, Daddy and Lily



- Jogos. – bólintok egyet egyetértésem jeleként. Halkan szusszanok, míg Angie ír a lányunknak, aztán a vezetés köt le az iskoláig, habár hazugság volna, ha azt állítanám, nem aggódom egy kicsit a ránk váró beszélgetés miatt. Azt hiszem ez egyikünknek sem lesz egy gyaloggalopp.
- Oké. És miért volt olyan borzasztó? – a visszapillantó tükörből nézek a lányunkra és a hangomban – meg a tekintetemben is – őszinte érdeklődés van. Mert feltételezem nem csak annyi oka van, hogy iskolába muszáj járni. A barátok – és sajnos ez a James gyerek is – azért mégiscsak olyan tényezők, akik miatt csak nem lehet a suli annyira borzasztó.
A görögországi kirándulás említése kapcsán egyetértően bólintok Angie szavaira, de az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy csakúgy, ok nélkül nem támogatom a suliból való hiányzását Lilynek, így amikor a munkánkat hozza szóba, megrázom a fejem.
- Nem kis szívem, az csalás volna. Ha beteg vagy, az orvos úgyis kiír, ha viszont nem, akkor nincs mit tenni, iskolába kell menni. Anya és én is mindennap munkába megyünk és nekünk még csak nyári meg karácsonyi meg semmilyen szünet sincs. – Lily nem olyan kicsi már, hogy ne értse meg, az élet így működik. Mindenkinek vannak kötelességei, az övé jelen pillanatban a suli. Úgyis sokszor előkerül mostanság, hogy túlságosan is kicsiként kezeljük és ő már nem kislány, hát akkor itt az ideje annak, hogy szembesüljön azzal, amivel a nagyok is.
- Támogatom az ötletet! – pillantok Angiere, amikor Lily a sütést emlegeti. Általában nem vagyok oda az édességért vagy a csokoládéért, de azt szeretem, amikor a lányok nekiállnak sütni. Rendszerint valami finomság sül ki a dologból és jó közös program is.
Aztán Lily bedobja a kérdést, ami miatt megint az anyjára nézek vezetés közben. Úgy tűnik a lányunk sokkal szemfülesebb, mint hitt(ük)em volna.
Nem tudom, hogy Angie akar-e válaszolni, ha igen, akkor természetesen kivárom, de ha nem, akkor közbevetem, hogy ezután gyakrabban mennék át hozzájuk.
- Igen Lily, ennél is gyakrabban. – bólintok a lányunk kérdésére
- Anya és én szeretnénk több időt együtt tölteni veled, hármasban és egymással is. – kezdek bele a dolog nehezebb részébe, mert, ha megegyeztünk abban, hogy elmondjuk neki, együtt vagyunk, akkor nem lehet örökké kerülgetni azt a bizonyos forró kását.
- Próbálunk egy család lenni. – közben befordulok a lakásuk előtti parkolóba és leállítom az autó motorját is.

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Jan. 26, 2016 11:39 pm Keletkezett az írás



Én is voltam gyerek, tudom én, hogy milyen nagynak képzelni magunkat, amikor még kicsik vagyunk, szóval nem sért a lányom viselkedése egyáltalán. Persze, jó néha abba a hitbe ringassam magam, hogy ő még mindig az én kis angyalom, de tudom, hogy már nem is olyan kicsi lány, mint amilyen volt rég. Átállok majd, épp csak nem megy egyik pillanatról a másikra. ÉS egyébként is, ez csak egy ártatlan gesztus volt tőlem, semmi több.
- Igazolást akkor kapsz, ha beteg vagy kincsem. Az meg nem szeretnél lenni, ugye? És egyébként is, ha beteg volnál, akkor sem írhatna sem apád, sem nem írhatnék én igazoltást vagy gyógyszer neked. Ellenkezne a szabályokkal. - jelzem ezzel, hogy hozzátartozóként úgyse kezelhetem soha. Tudom, hogy ennek megértéséhez tényleg kicsik még, s ahhoz is, hogy itt terheljem azzal a ténnyel, hogy talán sose leszek "rendes" orvos, vagyis hát még évekig biztosan nem. A lassú adagolásba ez az információ bőven nem tartozna bele.
- Mit szeretnél, angyalom? Persze, süthetünk, de segítséget szeretnék kérni hozzá tőled. Menni fog? Tudod, ez olyan lányos dolog, erre nem kérhetem apát, úgyse lenne ugyanolyan. - pillantok azért ezen a ponton bocsánatkérőn Archiera, de mosolyogva. Valójában megkérhetném, s nyilván meg is tudná tenni, hiszen sütni nem ördöngösség. Épp csak valahol szeretném, ha Lily is hasznosnak érezné magát és egyébként is.. nem baj, ha megtanulja a sütménykészítést.
- Fogalmam sincs édes, hogy ez hogy jött most ide. - terelem el a szerelmes vagyok-e az apjába témát, bár tény, hogy ezzel a mondatommal sok mindent mondtam, csak nemet nem. De nem is akarnék a lányunk szemébe hazudni, ami azt illeti. Viszont az igazság meg nem ide a kocsiba való.
Kivárom, hogy a továbbiakra Archie mit mond, s bár kissé megnő a gombóc a torkomban lányunk kérdéseinek hallatán, próbálom rendezni arcvonásaimat. A "mi dolgod"nál mégis kicsit összébb szaladnak szemöldökeim. Mivel eddigre elérjük a parkolót, amondó vagyok, hogy inkább menjünk fel a lakásba, s ott beszéljünk erről tovább. Mondjuk sütés közben. Ezt nem átallom be is dobni, mint ötletet.
- Mit gondolsz, Lily, mi dolgunk egymással? - kérdezek inkább, mert szeretném, ha azt érezné, hogy fontos nekünk a világlátása. És egyébként is.. így talán nyerünk egy kis időt. Legalább amíg becsukódik mögöttünk a lakás ajtaja.
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 7:39 pm Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
little family
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: