Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 9 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 5 vendég :: 1 Bot

Cloe Ackermann, Dimitri Grigorenko, Grace Washington, Nathan Graham

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Szomb. Jan. 09, 2016 11:34 am Keletkezett az írás



A nice day with my little angel...
Néha rátör az emberre a lelkiismeret-furdalás. Főleg, ha anya vagy, és nem törődsz rendesen a gyerekeddel. Yvonne lassan jobban ismeri a bébiszittert, mint a saját anyját, és ez nem jól van így, még én magam is belátom. Jobb lesz, ha ez a nap, csak rólunk fog szólni, és elmegyünk moziba, meg vásárolni. Nagyon is tudtában vagyok annak, hogy nem vagyok egy mintaanya. Mentségemre legyen, hogy ilyen munka mellett nagyon nehéz összeegyeztetni a családot és a karriert. Életem során, sosem gondoltam, hogy ezzel valaha meg kell majd küzdenem, noha Wade-del együtt töltött éveim alatt meg-megfordult a fejemben, hogy mi lenne ha… De aztán valahogy mindig elhessegettem a gondolatot, hogy valaha is anya legyek. Nem vágytam rá, és amikor terhes lettem, a nyakamba szakadt minden. Úgy éreztem, hogy most jött el a világ vége, és ez az egész tönkreteszi a testem… Striák, úszógumi, meglógott mellek… Kinek hiányoznak ezek? Szerencsémre a jó genetikám, és a sok torna miatt egyik sem áll fent, így már egészen megbékéltem azzal, hogy nekem valaha szülnöm kellett. Az élmény azonban olyan borzalmas volt, hogy akkor és ott megfogadtam, hogy ha beledöglök is, és valaha véletlen jön valaki, akinek gyerek kell, én rögtön nemet fogok mondani. Én ugyan még egyszer biztos nem élem át a poklok poklát. Azonban a vége egész gyönyörű volt, amikor megpillantottam a lányom, felsejlett bennem holmi anyai ösztön, és még egy-két könnycsepp is kicsordult a szemem sarkából. És aztán ezután jött az a szakasz, hogy egyszerűen képtelen voltam gondoskodni egy gyerekről. Nekem nem volt kisebb testvérem, hogy ezt valaha megtanultam volna, senki az ég világon nem tanította meg, hogy kell bánni egy babával, aki mellesleg éjjel üvölt, mint a sakál, és nem tudod kitalálni, még ha beledöglesz se, mit akar a gyereked. Képtelen voltam ezzel megbékélni, és ott jött az ötlet, hogy ugyan, egyedül nem lehet gyereket nevelni. Férfi? Ó nem, kinek kell az még a nyakába? Akárcsak még egy gyerekem lenne… És akkor véletlen összefutottam Tatjánával a játszótéren. Igaz, akkor még másik családnál volt gyerekcsősz, de én természetesen elcsábítottam, látván, milyen jól bánik a gyerekkel. És végre visszatudtam menni dolgozni. Onnantól kezdve egyre többször jövök rá, hogy a lányom alig lát, hiszen reggel korán megyek dolgozni, este pedig már akkor érek haza, amikor már alszik, és csak egy puszit lehelhetek a kis arcára. A pillanat, amikor tényleg elgondolkodtam, és úgy döntöttem, hogy nekem is kell egy kis szabadidő, és Yvonne is megérdemli, hogy eltöltsünk együtt egy napot, most jött el.
A kocsiba ülve hátra-hátrapillantok a visszapillantó tükörben, és Yvonne-t figyelem. Elmosolyodom, ahogy látom, hogy a maciját ismét magával hozta.
- Te választhatsz majd filmet, oké? Csak előtte kicsit vásárolgatunk, meg eszünk, tudod… igazi csajos napot tartunk. Rendben? – mosolygok rá, és mikor megállunk a pirosnál, hátrafordulok és végigsimítok az arcán. Wadere emlékeztet. A vonásai, a gesztusai, minden. Egy az egyben. Így elég nehéz az egész, hogy folyton emlékeztet rá… Így négy év után már majdnem teljesen sikerült elvonatkoztatnom ettől, de azért néha még mindig feltör az érzés.
- Mi volt tegnap az oviban? – kérdezek rá, hiszen belegondolok, hogy tulajdonképpen azt sem tudom rendesen, hogy kik a barátai. Jól elvan-e az oviban, szeret-e oda járni, vagy nem. Az elkövetkezendőkben megpróbálok többször szabadságra menni, hogy többet lehessek vele. Nem akarok lemaradni a gyerekkoráról…



tag: yvonne ♥ | notes: ----
robb stark
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Jan. 11, 2016 12:36 pm Keletkezett az írás



My mom & me
You are my hero



Vidáman ülök a kocsi hátsó ülésén, és bár Brutus ott ül mellettem most valahogyan az sem érdekel. Elhoztam magammal, hogy ne unatkozzon egyedül, de az igazi boldogságom az az, hogy a mamám magával hozott végre. Én mindig azt gondoltam, hogy nem szeret engem, mert olyan kevés időt tölt velem. Az igaz, hogy nagyon szeretek Tatjánával lenni, de ez nem jelenti azt, hogy nem hiányzik az anyukám, akit szint elig látok. Most kicsit furán is érzem magam. Mert még sosem voltunk együtt vásárolni, és mi lesz, ha rám fog unni, vagy, ha rossz kislány leszek? Én nem akarom, hogy bármi miatt is megharagudjon rám. Mosolyogva bámulok ki az ablakon, és nézem a mellettünk elhaladó fákat és kocsikat. Olyan vicces utazni. Mintha versenyezne velünk mindenki. Bár nem igazán szeretek ebben az ülésben ülni, ahol mindenféle övekkel vagyok kikötve, de most mindez nem is érdekel. Hüvelykujjamat a számba veszem, miközzben nagyokat lélegzek. Az aplakon kibámulva pillantok meg egy kisfiút, az a pukája ölébe, ami eszembe juttatja, hogy nekem nincs. Nem akarom ilyen hamar felbosszantani a mamát, mert az apukámról akarok kérdezni valamit újból, ezért úgy döntök, hogy késöbbre hagyom. Csak olyan jó lenne, ha nekem is itt lenne az enyém. Nem azt mondom... jó a mamival is lenni, főleg így, hogy végre valóban együtt lehetek vele, csak hát... miért ne lehetnénk hárman? Az apukám, az anyukám és én.
Felcsillan a szemem ahogyan ilyen hosszú csend után anyu végre megszólal. Nagyon boldog vagyok, tényleg. Kiveszem a hüvelyk ujjamat a számból, hogy úgy tudjak majd válaszolni neki. Közben lelkesen mosolygok, ahogyan megsimogatja az arcomat.
- Egész nap együtt leszünk, ugye? - kérdem végül bizonytalanul, mert valahogyan olyaz érzésem van, hogy csak egy rövid ideig akar majd velem lenni. Végülis én nem lehetek olyan szórakoztató, mint azok a bácsik, akikkel együtt szokott aludni, és akikről szentül állítja, hogy egyik sem az apukám. Hát... ez fura. Mert én mindig azt hittem, hogy az anyukák csak az apukákkal aludhatnak együtt. Én igazán nem értem a felnőtteket. De talán ha ma megkérem, hogy én aludhassak vele, akkor megengedi. Egyedül lenni a sötétbe olyan rossz. Általában Tatjana mindig velem marad adig amíg elalszok, de valahányszor egyedül maradok és felébredek... a hideg ráz a sötéttől.
- Háát... jó volt. - válaszolok kérdésére, majd vállat vonok. Nem tudom, hogy tudja-e, hogy mennyire nem szeretek oviba járni, de azt hiszem, hogy úgysem ez a megfelelő időpont ahhoz, hogy ezt közöljem velem. Nem akarom megharagítani, és nem igazán tudom, hogy mennyi kell ahhoz, hogy az anyukám mérges legyen. Én utálom, amikor haragszanak rám, és olyankor folyton azt érzem, hogy sírnom kell. Márpedig csak a kisbabák sírhatnak, én meg elég nagy lány vagyok.
- Mami... majd mesélsz még egy kicsit az apuról? - kérdem, majd megszorítom a Brutus mancsát. Nem tehetek róla. Annyira szeretném tudni, hogy ki az és hol van. És, hogy miért nincs velünk. Tudom... megígértem, hogy nem fogok róla beszélni, csak kicsúszott a számon.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Jan. 15, 2016 2:21 pm Keletkezett az írás



A nice day with my little angel...
Meg kell vallani, gyönyörű gyereket hoztunk össze ezzel a rohadékkal. Nem mondható szerelemgyereknek, de mégis olyan szép, olyan kevert kis gyönyörűség. Van benne belőlem is azt állítják, de én csak az apját látom benne. Rendben, azt elismerem, hogy a szemei az enyémek, ugyanolyan barna őzike szemek, mint az enyémet, Wade-é pedig kék, akár a tenger. De például a szája, a gesztusai… az apja.
- Igen, persze. Veszünk néhány csini ruhát is neked, rendben? – nézek újból hátra kedves mosollyal. Nem gondoltam volna, hogy nekem valaha is lesz gyerekem. Egyszerűen nem láttam a családban olyan mintát, aki miatt azt gondolnám, hogy egy gyerek az nagyon frankó dolog. Kivéve a nővéremet, akinél két fiú és két lány is van, de őt is elég ritkán látom, és ő is nemrég kezdett bele a sorozatgyártásba.
- Tudod kincsem, én nagyon szeretnék veled több időt elölteni, mert nagyon szeretlek, tudod. Csak a maminak muszáj dolgoznia, hogy például tudjak venni neked ilyen szép ruhákat, na meg Brutusnak is szép masnikat a nyakába. – magyarázkodok a saját gyerekemnek, sőt egy kicsit füllentek is, ami egyáltalán nem szép dolog. Nem mindig a munka az, ami miatt nem megyek haza időben, sokszor egy-egy férfi, vagy éppen egy pohár bor csábít el, és döntök úgy, hogy ráérek még hazamenni. Aztán persze majdnem mindig meg is bánom a dolgot utólag.
A válasza az ovival kapcsolatban, kicsit furán hangzik. Annyira azért ismerem Yvonne-t, hogy tudjam, mikor nem mondja a teljes igazságot.
- Ennyi? Csak jó volt? Biztos, hogy jó volt? – húzom fel a szemöldököm, és újra a visszapillantóban nézek a lányomra. Nagyon remélem, hogy semelyik kis rohadék nem bántja sem érzelmileg, sem fizikailag, mert akkor bemegyek és garantálom, hogy kinyírom. Nem biztos, hogy a gyereket, majd az anyját, aki olyan szar módon neveli a kölkét. Nem mondom, én sem vagyok egy mintapéldány, de az én gyerekem legalább jól nevelt és egyszerűen cuki.
Leparkolok a pláza garázsában, és mielőtt kiszállnék a kocsiból, Yvonne-ra újra rájön a „ki az apukám és mesélj róla” dolog. Ne! Ne, ne ne! Mélyet sóhajtok, aprót ütök a kormányra, és szó nélkül kiszállok az autóból, hogy aztán kisegíthessem Yvonne-t a hátsó ülésről.
- Figyelj kicsim. Megbeszéltük, hogy nem beszélünk erről… tudod. Hidd el, apa nagyon szeret téged, de… nem fog visszajönni. Ha nagyon akarod, akkor sem. Elkellett mennie, és nagyon fontos dolga van. Érted? – Hidd el, hogy sokkal jobb neked, hogy nincs itt. Sokkal jobb, hogy eltettem láb alól, hiszen ha nem tettem volna, akkor még szarabb lenne a helyzet. Ki tudja, mikor bukkanna fel, és nyögné ki, hogy megakarja ismerni a lányát? Nyilvánvalóan elküldeném jó meleg éghajlatra. Ha rajta múlt volna a dolog, Yvonne nem lenne a földön.
- Na gyere, vegyük be a plázát. – mosolygok, és megragadom a kezét, közben visszanyúlok, bezárom a kocsit. Nagyon remélem, hogy ezzel mára lezártuk a témát, mert már össze-vissza hablatyolok minden fantáziáról, ami épp az eszembe jut, és a gyerek nem hülye, lassan rájön, hogy hazugságokat mondok neki.
A lifttel az első emeletre megyünk, majd be is vonszolom a lányom az első boltba, ahol megtetszik a kirakat. Természetesen vásárláskor nem fukarkodok, simán megveszem a drága, márkás ruhákat.
- Mit vásároljunk Yv? – nézek le rá, majd tekintetem az apró kezére siklik. Olyan kicsit még, védtelen. Persze nem is olyan kicsit, mert ha belegondolok, most született nem rég, és már lassan öt éves lesz. Repül az idő, és én azóta nem teszek mást, mint a munkába temetkezem, jó párszor lerészegedem, illetve pasizok. Teljesen más lettem, mint azelőtt voltam, és van, amikor még saját magamra sem ismerek rá. Talán jó lenne ezen kicsit változtatnom, de nem szeretnék egyedül maradni a gondolataimmal. Azért teszem mindezt, mert ha egy pillanatra is van időm gondolkodni, elém kerül a kép, amint Wade a földön hever, körülötte vértócsával. Még mindig rémálmokat okoz a kép, és fogalmam sincs, ezt hogy szüntethetném meg.
- És Tatjanával jól kijössz ugye? – Muszáj az ilyen dolgokat kitudakolnom. Ha jól tudom, szereti a bébiszitterét, aranyos csaj, nem mondom, de azért ő mégsem az anyja, és ezzel Yvonne is teljes mértékig tisztában van, hogy nincs ez így jól…





tag: yvonne ♥ | notes: ----
robb stark
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 11:09 pm Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Yvonne & Carmela
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: