Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 9 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 5 vendég :: 1 Bot

Cloe Ackermann, Dimitri Grigorenko, Grace Washington, Nathan Graham

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Sydney Free Medical Clinic/Jamie & Liv - Hi, I'm your doctor today, what can I help you?
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Vas. Jan. 10, 2016 7:04 pm Keletkezett az írás







A hozzászólást James D. Woodward összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Jan. 10, 2016 10:11 pm-kor.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Jan. 10, 2016 7:52 pm Keletkezett az írás




Liv & Jamie


A zsúfolt kórházi folyosón úgy suhanok végig, mint egy deli lovag, aki nagyon grál. Bizony. Vagy keresztes. Jóval kevesebb gyilkolászó és leigázó vággyal szíve belsejében, mint a hajdani ősök. Fehér köpenyem lobog utánam, susogva kürtöli hírül a külvilágnak, kőkemény gyógymester vagyok, szabász-varrász, a legjobbak egyike. Kezemben sok toronnyi betegellátó karton billeg, ahogy a nővérpult felé suhanok, homlokomon ezernyi gondot sejtető ránc fut keresztül, hegyi tó zöld víztükre-pillantásom aggódástól terhes, aranybarna szempilláim alatt tekintetem a távolt kutatja. Hiszen vállamon nyugszik sok apró lélek jóléte, jelenleg pedig majd' egész klinikányi ember, az aggastyántól kezdve a legkisebb csecsemőig, nő és férfi, fiú és leány, tinédzser és középkorú ember, jórészt olyanok, akiknek arra nincs pénze, hogy holnapra ételt vegyen, nem annyi, hogy a gyógyszerét kiváltsa. De mégis itt vagyok, és megteszek minden tőlem telhetőt. Lépteim sorozata katonás rendben dobban, egészen addig, amíg a nővérpulthoz nem érek. Ott lerakom a palettákat, és az ott csücsülő kedves arcú nővérkére nézek.
- Drága...- pillantok le a névtáblájára, majd méz-édes mosolyommal ragyogtatom be arcom, bízva benne, hogy mint mindig, most is bejön majd - Mrs. Pittsburg, vagyis Magdalena...árulja el nekem, nem látta-e erre kószálni az én egyetlen drága rezindensem, Dr. Olivia Montgomeryt? Hmm? Szükségem lenne a vele kóborló mini-bajkeverőre. - kérdezem tőle, türelmetlenül szorongatva a pult vajszínű szélét, Ha jobban szorítanám, arra saccolnék, hogy tán el is törném, hiszen csak rám kell nézni, erőm teljében vagyok, vitéz izomzatomat is csak a biztonság kedvéért rejtegetem a bőrömre rakódó vékony zsírréteg alá, és mert tudom hogy nem lehet az ember fia olyan szálkás, mint egy kiszáradóban lévő szilfa, mivel akkor a test egyszerűen nyikorogni kezd, majd olajozottság híján egyszerűen hullamerevvé válik. Na, én meg aztán nem akarok idő előtt berozsdálni, acélos izomzatomnak szüksége van a kenőanyagra, amit fel is tud használni azokból az egészségtelen hamburgercsodákból és a reggeli varázsfánkokból, amik napról-napra teszik boldogabbá az életem, túlélhetővé a munkaidőben töltött olykor kínkeserves órákat.
- Dr. Mont...go...me...ry...- ütögeti meg szemüvegének aranyszn szárát egy tollal az éltes, tenyeres-talpas, vöröshajú, viperazöld szemű nő, és elgondolkozva mered a plafonra. Az arckifejezéséből ítélve nem örül túlzottan a kérdésemnek, már bánom, hogy rákérdeztem. - Nem, doktor, őszintén restellem, de fogalmam sincs, hogy merre hagyhatta el a rezidensét. Talán legközelebb kötözze egy zsineggel a derekához, és akkor csak meg kell rántania az összeköttetést, és az áldott lélek biztosan lélekszakadva rohan majd magához, és akkor nem engem fog feltartani hasonló bugyuta kérdésekkel, lévén, hogy az ide érkező orvosok negyedének sem tudom a nevét. - morogja orra alatt sziszegve, akár egy nagyon felbosszantott csörgőkígyó. Szinte látom lelki szemeimmel, ahogy a fejére erősített hajtincsek hirtelen tekeregni kezdenek, majd sziszegve, nyelvüket nyújtogatva emelkednek füle cirádáinak magasságába. Rémülten távolodok el derékból, és mosolyom úgy olvad le rólam, mint a tavalyi hó.
- Ou...öhm...én akkor...- mondom, és zavartan pislogva menekülőre fogom.
- Igen, igen, a kartonokat majd én a helyére repítem, doktor, maga menjen csak, és keressen elfoglaltságot magának, nem lesz gond vele, higgye el. Ha pedig látom Dr. Montenegrot, azonnal szólni fogok neki. - mondja nekem határozott hangon, én pedig megtorpanok.
- Montgomery. - bököm ki, de azonnal megrettenve némulok el, ahogy rám néz felér egy gyilkossággal. Már nagyon régen megtanultam, hogy bárkivel lehet a kórházban csúnyán viselkedni, de a nővérekkel....na azokkal vagy jóban vagy, vagy neked véged. Lehetsz te a legmagasabb fokozatú kórházigazgató, elismert szakorvos, maga Batman is, ha a nővérek haragját kivívod, kézzel kaparhatod ki a saját sírodat. - Már itt sem vagyok! - bököm ki gyorsan, és úgy sietek el onnan, mintha sokkolóval kergetnének. Férfi vagyok, határozott, egy sebész-zseni, de most még én is megrettentem. Persze megértem őket is, hiszen ezen a klinikán mindenki ingyen dolgozik, sok probléma van, az állami támogatás csekély, a beosztás sűrű és szervezetlen, a betegek jó része a nyelvet sem beszéli folyékonyan, vagy még inkább sehogy. De akárhogy is legyen, hiába ütköztem akadályba, az elhatározásom nem csökkent jottányit sem, nekem Olivia kell, méghozzá mánderögvest, vagy isten bizony, hogy tányérokat és ágytálakat fogok tördelni, méghozzá hangosan bömbölve! Amióta csak színt vallott azon a hülye estén a bárnál, és eljött velem a bálba, jóformán két lépéssel a Föld felett lebegek. Az első csókunk maga volt a tökéletes bűbáj, és a kis boszorka visszavonhatatlanul megbabonázott. A házam előtti leanderek és magnóliabokrok önkívületben virágoznak, a kórházban, az utcán is minden ragyog és danol, a fejem felett pufók kis angyalok hárfáznak édesdeden, vigyoromat mintha odavasalták volna az arcomra, alig bírom eltitkolni. A gyakornokokat jóformán már nem is kínzom a St.Claireben, csak tanítok, és okítok, és ordibálni is csak akkor ordítok, mikor már tényleg nem lehet a rendet megtartani. Nem tudok betelni Vele, és bár a bűntudatom még igencsak le tud taglózni, ha nincs mellettem, és szembe jut Vicky, de mikor vele vagyok...az maga a Mennyország. Nem tudom, hogy lehettem annyira hülye és vak, hogy azt higgyem, sosem lehetnénk együtt, hiszen nagyon is jól működik. legalábbis eddig. Nem tart túl rég óta, ez igaz, de tényleg kellemes perceket töltünk együtt. Lassan haladunk, nem rohanunk, és én határozottan élvezem ezt. Olyan, mintha újra élném a fiatalságomat, Peter szerint visszamentem 19 éves koromra, csak nem vagyok olyan karótnyelt és stresszes, na és persze jobban nézek ki. Akkoriban igen csenevész voltam, és még tetkóim sem voltak.
Tovább sasszézok a folyosón, kutatva az árulkodó barna tincseket, a lélegzetelállító mosolyt, a térdremegtető csokoládészín szivárványhártyát...Szívemben vadgalambok búgnak a gondolatra is, a hiánya sajgó űr a lelkemben. Ha nem találom meg perceken belül, lehet, hogy elporladok, mint a vámpírok a napon. Létezhet ilyen mértékű függőség? Alig pár órája jöttünk, és azóta az emberáradat egyszerűen betemetett mindkettőnket, én pedig nem bírom tovább. Látnom kell. Legutóbb egy Adam nevű sráccal láttam kézenfogva romantikázni a folyosón, úgy két órája, és azóta nincs maradásom. Mi van, ha a délceg férfiú ráhajt a nőmre? Mi van, ha megpróbálja lecsapni a kezemről? Hogy vetekedhetnék én, egy mezei szakorvos, jócskán túl a harmincon egy olyan daliás termetű, szőke hajú, éjkék szemű, csibészes mosolyú gavallérral, aki idén majdnem kitűnővel végezte el az első osztályt az általánosban? Nem mintha feltételezném, hogy Olivia le akarna cserélni, pláne nem egy nagydumás nyolcévesre, de férfi vagyok, labilis önbizalmú, hangulatingadozó, búskomorságra és depresszióra hajlamos, a féltékenységről ne is beszéljünk...Mióta Maya meghalt, azóta pedig jóformán függője lettem a nőnek, a gyászt és a fájdalmat szisztematikusan kizárva a tudatomból. Semmit nem bízok a véletlenre. Igazából persze meg kéne nekem is vizsgálnom, mivel ő az én betegem volt eleddig.
- Dr. Woodward! - hallom meg a hátam mögül, mire megfordulok a zsúfolt folyosón, és a távolba pillantok. A hangra rémledező arc sejtése beigazolódik, én pedig hátrálni kezdek. A folyosó végéről egy vékony, hirtelenszőke ápolónő integet, lila kórház ruhája majdnem leesik csontos vállairól. Rémüldözve kezd ugrálni a gyomrom. Nem, nem vállalom! Isten engem úgy segéljen, ha még egyszer megtalál, őt fogom rektális vizsgálatban részesíteni. Csak a mai nap folyamán négyet sózott rám, és ráadásként két fekélytisztítást és egy szifiliszes és gombás fertőzéses nyugdíjas pasas kezelését...Nincs az az ég, hogy én még egyetlen kartont átvegyek tőle!
- Ööö...sajnálom...nekem...öööö....nekem mennem kell! Keressen valaki mást most! - intek, és berontok az első ajtón, amit csak találok, majd bevágom a hátam mögött. Csak találok itt egy függönyt vagy egy szekrényt, ahová elbújhatok előle! Ha meghalok is, én innen ki nem megyek, míg az a nővér a szerelmével üldöz, amit valamiért a legundorítóbb, leggyomorforgatóbb esetekkel akar a tudtomra adni. Persze tudom, hogy a nővér bő negyvennyolc éves, kétszeres házas, gyermektelen, ellenben macskaimádó nőszemély, akinek egyetlen élete értelmei a drága férje, a mosógépszerelő Stanley és szerelmük közösen vásárolt gyümölcsei, Lucretia és Cicero, a két fehér perzsa macska.
Mikor megfordulok, hogy mégis hová jöttem, legnagyobb örömömre a legszebb szempár pillog felém, amit valaha ember láthatott. Olivia teljes életnagyságban, épp abban a vizsgálóban rejtőzik, ahová én szándékoztam elbújni, mivel tudom, hogy a nővér nem tesz le rólam.
- Ó, üdv, Adam! Örvendek, hogy látlak, hogy s mint? Remélem vigyáztál a rezidensemre, arany kezei vannak, nem adom ám oda akárkinek, remélem tudod! - lépek beljebb, és futó csókot hintek leendő arám cseresznyeszín ajkaira, majd pillanatig ábrándos mosollyal iszom be édes arcának látványát. - Hiányoztál, épp téged kerestelek, attól féltem, ha tovább kell távol lennem, esetleg komoly pszichés problémáim alakulnak ki. Szeparációs szorongás, stressz, pánikroham, esetleg alvászavarok, koncentrációs zavar...Orvosként nem vállalhatok ekkora kockázatot!- sorolom, miközben nyitogatni kezdem az állószekrények fehér ajtajait, mintha keresnék valamit. Mindenhol polcok, üvegcsék...ejj, hát nincs egyetlen üres rész sem, ahová betuszakolhatnám délceg és kívánatos korpuszom, mielőtt a sátáni nőszemély megtalálna?
- Helló, doki. Kösz, jól, Oliviával remekül szórakoztam eddig, és a vérvétel sem fájt. Most várjuk az eredményt, és...mégis mit keres? - feleli, mire az egyik szekrényt kinyitva végre üres részre találok. Hátam mögé fordulva rápillantok, majd Oliviára, és újra rá, majd lassan leguggolva elkezdem begyömöszölni magam a szűkös helyre.
- Öhm...meg is van...én...Ha bárki keresne, nem vagyok itt. Utána ígérem, a tiétek vagyok, vágok, szúrok, vizsgálok, hallgatok jajszó nélkül, csak mentsetek ki. Kérlek! - nyögöm, és intek Oliviának, hogy csukja rám az ajtót. Barna íriszeibe pillantok, ha rám néz, én pedig segélykérőn nézek fel rá, miközben hátsómmal a szekrény aljába tolatok, és oldalt fekve bezsúfolom magam a legalsó két polc közé. Odabent dohszag és penész fogad, és gyógyszerek átható illata, de még mindig jobb, mintha rám találna a pokoli nő. - Stacy nővér...rektális vizsgálatok...és fekélyek...nem bírom tovább...- suttogok, mire meghallom, hogy odakintről újra a nevem kiáltja a drága, jólelkű nővér. Gyorsan behúzódok a szekrény aljába. Remélem Olivia nem buktat le, mert ha igen...akkor nagyon, nagyon durcás leszek. Vagy nem.
megjegyzés: <3 szószám: 1537

made by torie ♥


A hozzászólást James D. Woodward összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd. Jan. 12, 2016 7:49 pm-kor.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Jan. 12, 2016 6:00 pm Keletkezett az írás




A közkórháznak dolgozni, segíteni a rászoruló embereken, nem is kellene, hogy bármelyik orvosnak gondot okozzon. Ehelyett azzal kellett szembesülnöm, hogy néhányuknak bizony komoly fejfájást okoz ingyen dolgozni. Mintha nem lenne elég bankó a hitelkártyájukon, mintha nem milliókat érő autókban furikáztatnák szolárium barna, plasztikázott feleségeiket. Szörnyű, hogy mindjárt az első napomon elveszik a kedvem ettől a nemes feladattól. Csordultig vagyok érzelmekkel, egyik pillanatról a másikra könnybe lábad a szemem és nem tudok mit kezdeni a mérhetetlen szeretettel, ami felém árad immár három órája. Örömmel láttam el egy idős nénit, akinek karja törött rosszcsont unokája csínyje miatt. Igazi, vérbeli nagymama típus, aki hiába öregedett meg, a végletekig romantikus lelkét megtartotta. Így hát nagyok sok dolgot tudtam meg tőle a világháborús évekről, szerelemről, csalódásról és nagy egymásra találásról. Olykor kuncogva mesélt szemérmet nem tűrő meséket, máskor pedig könnyezve emlékezett rég elfeledett barátaira. Az idősek már csak ilyenek… élvezet volt hallgatni.
Gyakran kaptam azon magam, hogy Jamie-t keresem tekintetemmel és csalódottan harapok ajkamba, ha nem látom a zsúfolt folyosón. Olykor hallottam hangját, amitől megremegett a gyomrom és széles mosoly kúszott ajkaimra a gondolattól, hogy ez a remek férfi és orvos az enyém.
A nap legnagyobb tragédiája mégsem az én szívfájdalmam volt. A mentő szirénázva rohant be az épület elé déli tizenkettőkor. Nővérek, orvosok hada lökdösött a folyosón, talán még James is köztük volt. Aprócska test feküdt a hatalmas kórházi ágyon, testének minden négyzetcentije súlyosan megégve. Mellkasa fel-le emelkedett, levegő után kapkodva. A kórtermen kívül rekedtem, onnan figyeltem az eseményeket. Nagy szemekkel fürkésztem az orvosok arcát, láttam lemondó pillantásukat. Szerettem volna segíteni, de nem tehettem. Lépteimet csupán a gépek egyenletese, monoton sípolása törte meg. Hallottam az orvos szomorú, dühös hangját. A halál beállta…12:15.
Szükségem volt valakire, aki felvidít. Akinek jelenléte elfeledteti velem ezt a szörnyűséget. Mivel Jamie elfoglalt volt - néhány lopott pillantáson kívül nem láttam -, így a hajnali órákban megismert kisfiúhoz vezetett utam. Adam nyolc éves, igazi nagydumás kissrác. Születése óta az árvaház lakója, fogyatékossága miatt senkinek nem kell, noha igazán szerethető, okos, értelmes kisfiú. Csupán annyi hibája van, hogy nem tud veled kezet rázni.
Már messziről vigyorog rám és a nevemet mantrázza. Azt hiszem, sikerült az ujjam köré csavarni a kissrácot. A tenyeremből fog enni.
-Szia Adam. Ma nagyon elemedben vagy. – Beletúrok kócos, méz szőke hajába. Rám mosolyog, kivillantja hófehér fogait. Fejével az ágyra bök és szemével kérlel, hogy üljek le. Meg is teszem kívánságát, elhelyezkedem a puha matracon. Közelebb csúszik hozzám, szorosan hozzám simul, fejét a karomra hajtja. Igazán elbűvölő. - Ha nem haragszol, el kell mondjam, hogy foglalt vagyok. – Felnéz rám kétségbeesett szemekkel, majd elmosolyodik.
-Tudtam ám. Az a doki egész nap téged keres. – Szóval az én dokim engem keres. Szemmel akar tartani. Már épp dühös színjátékomba kezdenék, amikor berobban Jamie.   Gyorsan üdvözli Adam-et, majd hozzám lép és lágya csókot nyom ajkaimra. Belevörösödöm, a fülem égni kezd, a gyomrom pedig jóleső görcsbe rándul. Aztán amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnik szemem elől. Valamit magyaráz, hadarva beszél és a szoba szekrényeit nyitogatja. Némelyikbe belelép, szemügyre veszi, próbálgatja, majd az egyikben hirtelen eltűnik. Értetlenség ül ki arcomra, mégis odalépek hozzá, hogy rácsukjam ajtaját.
Stacey nővér kegyetlen teremtés, olyan, akár a pióca. Ha egyszer rád tapadt, nincs menekvés. Mire észhez térnék, megjelenik az ajtóban. Sandán körbenéz, belép közénk, egyenesen a személyes terembe.
-Dr Woodward az imént ide jött be. A kettesben várja egy férfi, hogy is mondjam, ragaszkodott a doktor úrhoz. Szivárvány alakú kitűző díszeleg a pulóverén… khm, nem a gyerek előtt akarok erről beszélni. – Legyint, fontoskodó viselkedése irritáló.  Vérvörösre lakozott karmaival kényszeredetten megsimítja Adam maradék karját. A gyerek megérzi, ha valaki nem szívleli.
-Már nincs itt. Különben is, nem tudja magáévá tenni. Olivia barátja… – Vigyorog a nőre, akin látszik, hogy majd megpukkad Adam ártatlan kijelentésétől. Végigmér, gonosz szeme a csontomig hatol. Pökhendi stílusával együtt távozik a kórteremből, miután hangos nevetésben törünk ki mindketten.
-Bújj elő James! – Fordulok a szekrények rejtekében megbúvó férfihez.  - Adam elintézte, hogy soha többet ne zaklasson. – Megsimítom a kissrác arcát. Egy igazi kis hős volt az imént. Megérdemelné a lehetőséget, hogy teljes életet élhessen. A művégtagokat gyártó cég vezetői délután érkeznek a kórházba. A konferencia után lehetőségünk nyílik arra, hogy betegeket mutassunk be nekik. Képekkel, videókkal szemléltetve életüket. Úgy gondoltam, Adam megfelelnek az ő elvárásaiknak. Talán, ha mindkét keze normális lenne, találna magának családot. Végre ő is szerető szülők közt nevelkedhetne.
-Mikor jönnek?! – Kérdezem kicsit hisztérikus hangon. - Úgy izgulok Jamie… – Sóhajtok nagyot. Életem egyik legnehezebb feladata előtt állok. Teljessé varázsolhatom valaki életét néhány jól megfogalmazott mondattal.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Jan. 26, 2016 12:59 pm Keletkezett az írás




Liv & Jamie


Isten egyenesági rokonaként kórházban dolgozni, életeket menteni, azt hiszik a Földi halandók, hogy maga a megvalósult álom. Fehér köpenyt öltök daliás vállaimra, arcom mimikáját fontossági és hírközlési sorrendbe rendezem, és onnantól kezdve csak szupersztár vagyok. Mindig, minden helyzetben. Csak az izgalmas, érdekes eseteken járhat az agyam, lélegzetelállító műtéteket végezhetek, amik persze rendre sikerülnek, és utána ábrándos tekintetű, hálálkodó szülők áztatják könnyeikkel a műtősruhámat, dugdossák zsebembe a vaskos borítékokat, hívnak meg szülinapi zsúrokra és küldenek fényképet keresztfiammá vagy lányommá fogadott csemetéikről. Azt hiszik, az otthonomban külön lakosztály van az efféle relikviákból, első kiesett fogakból, első bizonyítványokból, esetlegesen az első aktus után megmaradt lepedőkből...S mindezt persze én - kizárva a nem létező magánéletem(hiszen egy orvos az mindig csak orvos, sosem barát, szerető, férj, apa, testvér vagy gyermek, az orvos csak és csupán orvos)- ,acélsodrony idegzettel, ifjonti lelkesedéssel, el nem szunnyadó hivatástudattal, és ezer éves bölcsességgel vagyok képes űzni a nap mind a harminckilenc órájában. Mivel ugyebár nekem annyiból áll egy nap, amiből úgy harminchatot röhögve és üdvözült mosollyal vagyok képes végiggürizni, aztán a maradékban még megírok egy gyermekgyógyászati és csecsemőgondozási kalauzt is az otthonülő, kisdedüket a mellükön édesgető anyukáknak.
De a valóság az, hogy olykor-olykor előfordul, hogy az a sok-sok teher, amit nap mint nap viszek magamon, a sok áldozat, amit meghoztam azért, hogy itt lehessek, a rengeteg eset, munka, páciens, a magánéletemhez kapcsolódó sok kétely, kérdés, harc, vagy végre elért boldogságmorzsa mind-mind lenyomatot hagy rajtam, bennem, és néha egyszerűen csak nem megy tovább. Nem megy a harc, nem megy a gondolkodás, nem megy jóformán semmi. Néha az orvos is csak egyszerű emberré válik, aki ordít, sír, zokog, toporzékol, összetör tehetetlen dühében tárgyakat, vagy - min én most -, csupán kilép a saját megszokott viselkedéséből, és esztelen, megmagyarázhatatlan reakciói lesznek a már megszokott és teljesen természetes helyzetekre, tőle szokatlan módon kezd el viselkedni és beszélni...és keresi azt az egyetlen kicsi fénysugarat, ami megmentheti őt az örök kárhozattól, attól, hogy megint megengedje magának azt a luxust, hogy összetörjön.
Tudom, amikor belépek, és meglátom Oliviát, hogy nem szabadna elfojtanom a gyászt, amit mégis elsöprök a tudatom mezsgyéjére, azt is tudom, hogy ha nem változtatok, akkor szép lassan valóban bele fogok őrülni, de képtelen vagyok nem kontrollálni az érzéseimet. Nem akarom elfogadni, hogy ami történt, megtörtént. Életem egyik legboldogabb időszakának kéne ennek lennie, hiszen az a nő, akire olyan régóta vártam, végre engem választott. Nem az orvost, nem a főnökét, hanem Jamie-t, az embert, a férfit, aki csak a grillsütőhöz ért, de főzni nem tud, akinek ráncok gyűlnek a szeme körül, aki már rég nem rendelkezik egy huszonéves szörfös testével, csak a maga kidolgozott, férfias izomzatával, és aki bálokra viszi a kiszemeltjét, és csónakázni a tengerre, és sétálni egy virágkarneválra, nem pedig diszkóba, meg mekibe, és nem lő szelfit minden bokorban, nem csekkolja a telefonját kétpercenként, ellenben órákon át lenne képes bámulni a csillogószemű kedvest. Mégsem vagyok képes maradéktalanul átadni magam a boldogságomnak, mert az a sötét árnyék ott lebeg köröttem, mint valami szellem, és néha úgy érzem, fojtogat, mert az, akit most fel kéne hívnom, hogy elmeséljem, milyen klasszul sikerült a múltkori bál, hogy részletesen kivesézzük, hogy csókol leendőbelim, vagy hogy mennyire voltam béna a táncban, hogy elveszítettünk ma egy súlyos égési sérült gyereket, hiába tettünk meg mindent, vagy hogy Stacey nővér egyszerűen megőrjít...most egy tepsiben fekszik a kórházban, igazságügyi orvosszakértők vizsgálják minden apró porcikáját, és tüzetesen leírják, szerintük hogyan s mi módon végeztek a legjobb barátommal. Shane is eltűnt, mint a kámfor, gyászában talán elfeledkezett arról, hogy nem csak ő veszített el valakit, én pedig bűntudatot bűntudatra halmozok, majd fedek el, mert nem tudom azt nyújtani Oliviának, mint amit megérdemel, de nem akarom elrontani sem a szép kezdetet ezzel a drámával, ami szép-lassan felőröl. Így maradok a csendes megőrülésnél, az idegbajnak átengedve a gyeplőt megteszem, amire késztet, hogy elmeneküljek az ingyen klinikán a tapadós nővér elől, visszautasítsak egy szegény, sorsára hagyott beteget, csak azért, hogy Livhez férkőzhessek egy kicsit, és elbújhassak egy szekrény aljában, akár egy zárt osztályos szökevény.
Az üdvözlés utáni ceremónia igazán nem tart túl soká, és a legfontosabb pillanata az, amikor ajk érint szájat, csókocska követelné továbbfolytatását, kéz indulna felfedezésre váró domborulatokat...amit jelen körülmények között nem kaphat meg, legnagyobb bánatomra. Pirul a nőm, de pirulok én is, mint újévi malac a forgónyárson, életem sava-borsa túl szép, túl kedves, túl minden, én pedig túl érdemtelen vagyok a kegyeire. De hülye lennék elhajítani magamról, ha valamilyen érthetetlen oknál fogva mégis én lettem szíve választottja, nem igaz? Inkább örülök a szerencsémnek, mint majom a farkának. S hogy miért is szeretem én Oliviát annyira nagyon? Azon túl, hogy az arca bájos és kedves, a mosolyától olyan, mintha kisütne a Nap, a hangjától libabőr fut végig a karomon, a pillantásától olvadni kezdek, mint egy hősugárzó elé rakott hóember, a testétől pedig nagyon illetlen de annál tüzesebb gondolatok és ötletek fogannak meg a fejemben, és nagyjából ötpercenként jelenik meg a szemem előtt meztelenül? Példának okáért: imádok vele beszélgetni, mert érdekes és okos, és vicces és édes. Felettébb jó empatikus képességei vannak, ami belőlem kissé hiányzik, így a munkában is dinamit duó vagyunk.Aztán ott van, hogy sosem kérdőjelez meg. Például ha valamely varratot kétszer ellenőrzöm, ő türelmesen végig asszisztálja. Ha újra és újra megkérdezem egy betegem állapotát, ő mosolyogva vagy épp komolyan, de türelmesen mondja el újra és újra, egészen addig, ameddig csak kérem. Ha párhuzamosan műtünk, kérés nélkül tájékoztat arról, éppen hogy áll, vagy mire készül. Mindig vár az a fánk, amit annyira imádok, és ami miatt naponta járok a konditerembe, varázslatos kulináris orgazmust robbantva ízlelőbimbóimra, amitől máris kevésbé vagyok reggelente emberevő hangulatban. Ellenben ha az igazságérzete úgy ítéli meg, olyan harci üzemmódba képes kapcsolni akár velem szemben is, amivel sokszor képtelen vagyok szembeszállni. Ha talál egy beteget, akinek patrónus kéne, vigyázó őrangyal, ő az első sorban lövöldöz egy shot gunnal, fejére kötött géztekerccsel, zsebében lapuló szikékkel harcon Rambo módra a betegért, akit kiszemelt. S most, mikor szokatlan módon egy szekrény aljába akarok menekülni, most sem kételkedik benne, egyszerűen csak rám zárja az ajtót. Adamre sajnos most nem tudok igazán koncentrálni, de ígéretet teszek, hogy amint megszabadultam a viperától, a kedves és bájos nővértől, az övé vagyok teljes mell-, és vállszélességgel.
A szekrényben fekve némaságba burkolózok, mikor hangot hallok magam mellől. Hirtelen Mayát látom magam mellett fekve. Barna haja loknikban omlik a szekrény dohos aljára, kedvenc ruhám van rajta, amit ő utált, de felvette néha a kedvemért. Ajkain bánatos mosoly ül, szemében önzetlen szeretet. Inni kívánok, sokat, és gyorsan. Vagy valami drogot.
- Jamie, ezt ugye tudod, hogy nem csinálhatod a végtelenségig?
Hangja suttogás, meleg fuvallat, körbeölel, mégis csak én hallom, csak én látom őt. Szívem összeszorul, boldogan ugrik, sajdul, kínkeservesen vergődik a két véglet közt.
- Jól vagyok.
Makacskodva ragaszkodom az igazamhoz, kezem ökölbe szorul, körmeim a tenyerembe vágnak. Fáj, de segít.
- Nem vagy jól, te is tudod. Beszélj róla, kérlek.
- Nem beszélek, mert nem történt meg. Amíg nem mondom ki, nem történt meg. És én nem mondom ki.
Dühös gondolatok háborúznak bennem, és hagyom. Kell, hogy hagyjam, mert ha elengedem, akkor nem lesz a helyén más, csak üresség, amibe be tud szökni a fájdalom, és én nem akarom, hogy fájjon. Nem tudok megbirkózni vele. Most nincs itt az ideje.
- Hülye vagy. Pedig akkor is igaz, drágám. Vége van, ennyi volt. Nem a te hibád, de ezen akkor sem változtathatsz.
Érzem, ahogy végigsimít gyötrődő arcomon, meleg kezén még érzem a kézkrémjének az illatát.
- Utálod ezt a ruhát. Miért vetted fel? - terelem a szót, mire felnevet.
- Mert téged szeretlek, és te szereted. Csak miattad vettem meg. Emlékszel arra a napra?
- Igen. Leettem magam, és te nem tudtad kimosni az ingemből a foltot, hát kivágtad egy ollóval.
Nevetnem kell a gondolatra, de odakint még hallom a duruzsolást. Felkuncog ő is.
- Igen. Máglyahalálra ítéltük, a parton raktunk tüzet, és ott égettük el, egy borzalmas szalmakalap és egy még rettenetesebb farmerdzseki kíséretében.
- Imádtam azt a dzsekit.
- Utáltad, de mivel Shane azt mondta, ronda, csak azért is megtartottad, hovatovább előszeretettel hordtad is.
Pillanatig tart csak a nevetgélés az emlékre. Aztán némaság telepszik közénk, a szívem sajdulva engedi közelebb lépésenként a fájdalmat.
- Szépek vagytok együtt, örülök nektek. Montgomery nem olyan segghülye, mint a többi rezidens. Nagy jövő vár rá. És szeret téged.
Komolyan pislogok rá, melegség önt el.
- Azt gondolod? - kérdem, majd elfordulok, az ajtót nézem megint. Sóhajtva szívom be tüdőmbe a dohot, a penészgombákat, az áporodott levegőt. - Szerintem is jók vagyunk. Szeretek vele lenni. Szeretem. Már nagyon régóta szeretem.
- Tudom.
- Nem tudod.
- Fogd be, ne vitatkozz. Többet tudtam, mint hitted volna. Csak engedd, hogy szeressen, ne lökd el.
- Te fogd be. Hibbant rabszolgahajcsár.
- Lökött jenki diktátor.
Elhallgatunk. A némaság fojtogat, odakint beszéd hallatszik, gyerekcsacsogás. De amit ki akarok mondani, nem maradhat bennem.
- Nem az én hibám?
Mosolya kedves és lágy, mint mikor egy anya butuska kérdésre felel kicsiny gyermekének.
- Nem a te hibád.
- Nem is. A tiéd. - duzzogok, és haragosan villannak a szemeim, bűntudat emészt. - Hazudtál nekem, nem árultál el semmit. Figyelmeztethettél volna. A legjobb barátod voltam.
- Még mindig az vagy.
-Nem érdekel. Utállak. Mert szeretlek. És nem az én hibám, de akkor is az enyém, mert ha jobban figyeltem volna, ha nem csak magammal foglalkozok...
- Jobban figyeltél rám, mint bárki más a világon, de mestere vagyok a titkoknak, te is tudod, drágám. Nem a te hibád.
- Ne mondd ezt. Az én hibám. Nem figyeltem rád eléggé. Mert nem akartad, hogy figyeljek. A kórházban is, mindig ott voltam melletted, nem ettem, alig aludtam, csak ott voltam, amennyit csak tudtam, ...és megjelent az a pasas, és én azt hittem segíteni akar...de nem, ő is ott volt a házban, láttam a holttestét, és...
Nyelem a könnyeimet. Fuldoklok. Haldoklok. Érzem, ahogy a szívizomsejtjeim lassan elsorvadnak, ahogy rozsdás szögek szúrják át a pitvarokat, a tüdőm hörgőit. Pánikolok, hiperventillálok.
- Nem a te hibád! - kiált már, szemében könny és fájdalom, harcias, tehetetlen düh. - Nem a te hibád! - két keze közé fogja arcom. Lehunyom a szemem, nem akarom látni. - Jamie, édesem...beszélj róla! Kérlek. Nem vagy jól, aggódom. Szükségük van rád! Össze kell szedned magad!
- Értem csak ne aggódj. Jól vagyok. Én jól vagyok.
Távolodik. Léptek közelednek, nevetés hallatszik, csengő gyermekkacaj keveredik lágy duruzsolással, ő pedig halványodik, majd szertefoszlik, mint a köd, de a hangja még a fülemben cseng. "NEM A TE HIBÁD! BESZÉLJ!" Hogy mondhat ilyet? Az én hibám. Minden az én hibám.
A nevem hallatára mégis összekaparom magam. Romokban heverek, de nem érdemlik meg, hogy ezt lássák. Így előmerészkedek, és ha tekintetemben látszik is némi zavarodottság, pillanatok alatt koncentrálok azokra, akik itt vannak. Adamre és Livre. Kimászok a szekrény aljából, és mosolyt varázsolok arcomra.
- Adam, tartozom neked, kispajtás. - mosolygok, majd megsimítom Liv vállát. meg szeretném ölelni. Az ölébe feküdni, és elmondani neki, mit érzek. Semmit. Szeretem őt, mindennél jobban. És fáj, az, amiről nem veszek tudomást. Amiről hallgatok. A kettő kioltja egymást, egyszerre égek lázban, ráz a fagy, és közben mintha megbénultam volna. Nem akarok távol lenni tőle, mert félek, ha túl sokáig nem izzítja bennem a lángot a jelenlétével, kihuny bennem az élet utolsó szikrája is. Van ennek értelme? Mikor TUDOM, hogy szeretem, annyira szeretem, hogy az már fáj. Megbolondultam. Adamra pillantok, haját borzolom. - Az a nővér jó, és okos, és kedves, de néha abból is megárt a sok. És én most csak és kizárólag veled szeretnék foglalkozni. - mondom, majd mikor Olivia pánikolva aggodalmát fejezi ki a délutáni prezentáció miatt, elé állok és mélyen a szemébe nézek, vállait fogom közre két kezemmel. Nem, most nem szabad másra koncentrálni, csak a munkára. A munka mindig jó, a munkával segíthetünk azoknak, akik itt vannak, akik nem fordulhatnak máshoz. Azt hiszik az orvosi hivatás számomra csak egy pénzkereseti lehetőség, csak az egóm tuningolására jó. De nem. Én orvos vagyok, a velőmig, az utolsó sejtemig orvos, aki segíteni akar, mindig, mindenkor. Ha van rá lehetőség, mindent megteszek, ami tőlem telik. Nem mindig sikerül. De sosem adom fel, hogy harcoljak valamiért, amit fontosnak hiszek. És ez is olyan, ahogy az is, hogy Livből igazi orvost faragjak. Nem olyat, amilyennek én akarom, vagy mások akarják. Hanem a legjobbat, amilyen csak tud lenni a saját mércéje szerint.
- Dr. Montgomery! -szólok rá, és mélyet lélegzek. - Nyugi. Felkészültél. Mindent tudsz az esetről, mindent tudsz Adamről is, az állapotáról is és a lehetőségeiről is. Senkin nem alkalmasabb arra, hogy előterjessze ezt a bátor kis beteget, hogy vegyék fel a kísérleti programjukba. Harcos vagy, kegyetlen birodalmi lépegető, romboló, tank, sugárhajtású repülő, ha a betegeidről van szó, ez pedig most sem lesz másként. Le fogod őket nyűgözni! Ha valamiért mégsem minket választanak, akkor pedig keresünk más módot, ameddig be nem bizonyosodik, hogy nincs tovább. Mert harcosok vagyunk! Kegyetlen törtetők, orvos-szuperkatonák, a betegeink pedig a legszuperebb, legédesebb, legjobb emberek a világon, akik majd rengeteg jót fognak tenni, ha felnőnek! Na? Kik vagyunk mi? Hmm? -kérdezem, mire Adam felkiált, torzult kezét amennyire csak tudja, a magasba tartva.
- Szuperhősök! - nevet és szeretettel néz a drága, ingatag nőszemélyre, szívem királynőjére.
- Úgy van. Szuperhősök! - mosolygok, majd Livre pillantok, és elengedve lágy puszit lehelek homlokára. Lehet valakit ennél jobban szeretni? Mégis szomorúság hulláma fut végig rajtam, mikor a falnál ismét feltűnik Maya árnyalakja. Egy pillanatra elkomorulok, de aztán megrázom magam, és kérdőn Livre nézek.
- Háromra érkeznek. Addig még van... - pillantok az órámra - ...úgy két óránk. Beszéljük át még egyszer, készítünk egy röntgent, ultrahangot, és meglátjuk mit tehetünk még. Rendben? - kérdezem, majd egy gurulós székért nyúlva a fenekem alá húzom, és Adamre kacsintva várok, Olivia miként is ismerteti az esetet nekem. Ha kell kiegészítem pár dologgal, de azt hiszem nincs rá szükség. Liv okos és felkészült, nincs igazán szüksége mankókra. Legalábbis most nincs. Elmerengve gondolok arra, lassan ő is kirepül, és szakorvos válok belőle. Megrémít a gondolat. Hogy lesz nekem így szuper rezidensem?
megjegyzés: <3 szószám: 2248

made by torie ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Feb. 25, 2016 11:35 am Keletkezett az írás




Minden idegszálam pattanásig feszül, ahogy a délutáni prezentációra gondolok. Napokat töltöttem azzal, hogy a lehető legrafináltabb, legszebb és legkönnyfakasztóbb mondatokat sűrítsem bele a tizenöt perces monológomba. Képekkel illusztráltam Adam életének minden egyes monumentumát, kezdve a születésétől. Bírom a kissrácot, egyszer még igazi nőfaló válik majd belőle. Megérdemli, hogy esélyt kapjon az élettől egy boldogabb jövőre.  
Aggodalmas pillantással nézek Jamie zöld íriszeibe és másodpercek leforgása alatt elhiszem, hogy képes vagyok megváltoztatni egy gyermek életét. Elhiszem, hogy egy napra hős lehetek, hogy szavaimmal ostromot indíthatok a kőszívű cégvezetők lelkéig. És ehhez csak Te kellettél…
-A birodalmi lépegető tetszik, de inkább Leia hercegnőre szavaznék. Tudod, egyforma színű a hajunk és egy napon születtünk. – Vigyorgok harminckét, mesterien megmunkált fogaimmal. Lenézek Adamre, aki szintén széles mosollyal csodálja Jamie minden egyes szavát. Egyszerre lendül magasba kezünk, amikor szuperhősökké válunk és együtt nevetünk, hogy elfelejtsük az elkövetkező nehéz órákat.
Kavarognak fejemben a gondolatok, köpenyem zsebébe mélyesztem kezem és az apámtól kapott aprócska, szív alakú medaliont szorongatom. Egész kicsi voltam, mikor megajándékozott vele, születésnapom alkalmából. Emlékszem az egész család engem ünnepelt. Hatalmas bulit tartottunk a hátsókertben, apa volt a szakács, anya pedig szervírozta a finomabbnál finomabb rágcsálnivalókat. Életem egyik legszebb napja volt… azóta is úgy tekintek erre a medalionra, mint valami szerencsehozó talizmánra. Mindig nálam volt, amióta csak az eszemet tudom. Az első vezetés órán, az egyetemi felvételi napján, sőt akkor is, amikor megismertem Jamie-t. Akkor még csak távolról csodáltam és megevett a sárga irigység, ha valamelyik idősebb rezidens kaphatott belőle néhány szabad órácskát kettesben. Itt persze a szokásos viziteket értem, mert amióta csak ismerem, sosem láttam nővel. Mármint olyan intim, bensőséges kapcsolatban. Tehát igazán szerencsésnek érzem magam.
-Most egy kicsit magadra hagyunk Adam, át kell beszélnem néhány fontos dolgot dr Woodward-al. – Összeborzolom mézszőke fürtjeit és engedem, hogy apró ujjacskáit ujjaim közé fonja. Vén csirke leszek, mire annyi idős lesz, hogy csajozni tudjon. De melengeti lelkemet a tudat, hogy méltónak talál szerelme tárgyának.
-Csak keményen Olivia. – Vigyorog rám, szemében ott csüng a remény egy boldogabb életre.  Felszívom magam, halkan kifújom a tüdőmbe oly soká tartogatott levegőt és intek egy nővérnek. Tolószéket hoz magával, amibe Adam szó nélkül bele is huppan. Még integet a folyosó legvégéről, aztán eltűnik a szemünk elől. Kettesben maradunk Jamie-vel és az első adandó alkalommal a karjai közé menekülök. Az ajtó tárva nyitva, emberek sokasága halad el az apró helyisé előtt, mégsem zavarja egyiket sem, hogy két, hófehér köpenybe burkolózó orvos egymást vigasztalja.
-Mi lesz, ha összeakad a nyelvem, ha elfelejtem, amit mondani akarok. Vagy rosszabb… felállnak és meg se hallgatnak?! – Ijedtségem kiütközik arcomra, ahogy kibontakozom öleléséből és becsukom magam mögött az ajtót. Magányra van szükségem, le kell nyugodjak a nagy mérkőzés előtt. Kell egy cigaretta… bűnös gondolat, de mindig megnyugtat.
Újra a talizmán után nyúlok, morzsolgatni kezdem ujjaim közt, hátha végre megjön a bátorságom. Veszek egy nagy levegőt és belekezdek mondandómba. - Adam születési rendellenességgel jött a világra, kis súllyal, miután anyja terhessége alatt keményen alkoholizált. Ikertestvére még az anyaméhben meghalt, ezért is kellett korábban a világra segíteni. Noha az orvosok tartottak attól, hogy Adam rendellenes karja mellett az agya is károsodott, megdöbbentek, amikor a csöppség adatai egyenlők voltak egy egészséges babáéval. Anyja lemondott róla, így két hónapos kórházi kezelés után a sidney-i árvaházba szállították annak reményében, hogy mihamarabb szerető családra talál majd. Ennek nyolc éve már és a csodaszép, okos és talpra esett Adam még mindig várja, hogy valaki meglássa benne is a jót. Ezért kérem a tisztelt bizottságot, adjanak esélyt ennek az igazi kis hősnek! – Jamie-t nézem, közben eszembe jut, hogy be se mutatkoztam, el sem mondtam, honnan jöttem és valójában, ki is az az Adam… - Elcsesztem Jamie… nem lenne jobb, ha te állnál ki eléjük? Elismert vagy, nagyszerű szakember. Neked biztos elhinnék, sőt, kajálnák a szavaidat. Pláne, ha van köztük nő is. – Fintorgok egyet, ahogy megjelennek lelki szemeim előtt a vén szipirtyók. Óvatos léptekkel közelítem meg Jamie-t és lágy, puha, de annál szenvedélyesebb csókot nyomok ajkaira.  
-Mi a baj? Olyan feszült vagy mostanában… – Kérdezem aggódva. - Félsz, hogy mit szólnak a többiek? – Kettőnk kapcsolata felborzolta a kedélyeket orvosi berkekben. Sokan azt gondolják, feljebb jutásom érdekében hempergek a kórház szépfiújának kikiáltott dr Woodward-al. Mások tudni vélik, hogy állapotos vagyok, így próbálom megtartani a kicsapongó életet folytató orvost. Mennyi mende monda kap szárnyra egy együtt töltött jótékonysági bál margójára.
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 11:16 pm Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Sydney Free Medical Clinic/Jamie & Liv - Hi, I'm your doctor today, what can I help you?
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: