Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 27 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 27 vendég :: 1 Bot

Nincs

A legtöbb felhasználó (67 fő) Csüt. Júl. 20, 2017 3:37 am-kor volt itt.

Hónap nyertesei
Hat nyertesünk..


Megosztás
 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

Weston & Molly Empty
»Pént. Jan. 15, 2016 12:29 pm Keletkezett az írás



Weston & Molly
only hope can light the way

Talán háromszor, ha megfordultam a szülészeten az elmúlt pár hónapban, mióta itt vagyok a kórházban, és egy kicsit mindig tartok attól, ha ide osztanak be. A tudásvágyam hatalmas méreteket öltött már évekkel ezelőtt, szóval esélytelen, hogy megfutamodjak, de azért ostoba lennék tagadni, mennyire megrémít a tudat, hogy csöppnyi életeket kell a kezünkben tartani ezen az osztályon. Szó szerint. Egyelőre csak megfigyelőként vagyok jelen, de előre félek, mi lesz másfél év múlva, mikor már rezidensként kutyakötelességem lesz itt is beleesni a dolgok közepébe. Már a megfigyelő státusztól ki tud verni a víz. Itt baba és mama is bármikor kerülhet életveszélybe, én meg simán lelki ronccsá tudok várni néhány óra hosszára, ha valami balul sül el. Érdekes, hogy egyébként egész jól kezelem a tragikus helyzeteket, legalábbis van az agyamban szerintem egy kapcsoló, amivel gyorsan megemésztem az ilyen helyzeteket...de ez más. Ezek az apróságok azért jönnek a világra, hogy éljenek, nem pedig teszem azt pár órányi vegetatív állapotért, hogy aztán kileheljék apró lelküket. Aztán mondjuk azt a megtört, olykor sokkos állapotba kerülő szülőknek, hogy "nem tehettünk semmit"? Ez nekem nem menne. Ha pedig az édesanya hal meg, akkor azon nem tudok egyhamar továbblépni, hogy a kicsi meg sem ismerheti majd az édesanyját, ez pedig milyen törést okozhat az életében. Természetesen egy árva szó nélkül fogom itt elvégezni a rám bízott feladatokat, nem szokásom panaszkodni, hiszen tanulni jöttem ide, fejlődni. A rezidenséveim során is majd megmakacsolom magam, összeszorítom a fogaimat, és igenis elvégzem itt a műtéteket. Azonban egy dolog biztos, az én lelkem nem erre az osztályra szakosodott. Hihetetlen, milyen sokat tudok ezen elmélkedni. Bár ha jobban belegondolok, nem lehet elég korán elkezdeni a jövőn való filózást. Talán az általános sebészet érdekel leginkább? Magam sem tudom. Viszont az fix, hogy ide nem jövök. Úgy érzem, hamar össze tudnék roppanni a rám nehezedő súly alatt. Kicsit talán irigylem is a szülészorvosokat, nekik biztos óriási belső energia kell a "túléléshez". Mégis hogy másképp vészelnék át a tragikus kimenetelű műtéteket? Mondjuk másik szemszögből nézve elképesztő érzés lehet, mikor világra jön egy kisbaba, és tudod, hogy hozzájárultál ehhez a csodás pillanathoz. Az pedig, mikor az egészséges csöppség és az örömkönnyektől alig látó édesanya először tekint egymás szemébe...jesszus, most mégis miért kezdtem el sírni? Oké, azt hiszem, át kell értékelnem ezt a szülészetet elvető gondolatot. Mármint érdekesmód, amint a pozitív része jut eszembe, kb. pillangók repkednek a gyomromban, és tetőtől talpig úgy érzem, ide kell majd jönnöm. Lehet, hogy mindössze a negatív energiáktól kell megszabadulnom? A fengsuj szerint át kéne rendeznem a lakásom. Na jó, most hagynom kéne a hülyeségeimet, és inkább a sokkal fontosabb dolgokra koncentrálni. Mondjuk a jelenre, vagyis arra, hogy mégis hol van a szakorvos, akihez beosztottak mára? Ráérek még a szakirányon elmélkedni.
Tágra nyílt tekintettel kémlelek körbe a folyosón, hátha észreveszem az orvost, de nővérkéken kívül egy-két bóklászó kismamát és gyermekét megnéző újdonsült anyukát-apukát látok. Úristen, biztos, hogy nem néztem félre a beosztást? Ilyenkor mintha eluralkodna rajtam a pánik, fizikailag érzem, hogy elfehéredtem. Pillanatok alatt előkapom a noteszem, ahova feljegyeztem minden lényeges információt a hetemről, és szerencsére nyugodtan konstatálhatom, hogy jó helyen várakozom. Bár nem tagadom, egy gyors kávé rám férne. Már csak a gyors halálfélelmem leküzdése végett is. Mikor az automata kiadja az isteni brazil kávémat, épp tervezek beleszimatolni, mikor fordulva egyet majdnem belebotlom valakibe, de a ritkán működő reflexeim ezúttal nem hagytak cserben, mint a múltkor, amikor sikeresen beborítottam egy szakorvost kávéval, aztán meg elkezdtem törölgetni őt. Még mindig falba tudnám verni a fejem amiatt. Most csak néhány csepp landolt a földön, így egy mély sóhaj kíséretében nézek fel a nálam lényegesen magasabb illetőre. A sápadtság másodpercek töredéke alatt kúszik vissza a képemre, és úgy érzem, a vérnyomásom is kilométereket zuhant lefelé. Ha most lenne erőm megemelni a papírpoharat, kortyolnék a kávéból, hogy legalább az ájulás széléről visszataszigáljam magam. Nem hiszem el, csak én lehetek ilyen szerencsétlen.
- Atyavilág...vagyis Dr. McGregor. Úgy hiszem, én vagyok a gyakornoka. Most. Ma. Molly vagyok. Illetve Dr. Payne. - De hívhat lábtörlőnek is, vagy ahogy tetszik. Persze ismerve magamat, sejthettem volna, hogy nem sokáig lesz eseménytelen a napom. Mindig történik valami kellemetlen, röhejes és szánalmas dolog velem. Már hozzászoktam. Most pedig három az egyben akció van úgy tűnik, mert jobban belegondolva máris sikerült mindhármat elérnem. Mivel ennél kínosabb már nemigen lehet, persze ezt ne vegyem készpénznek, illő lenne még mondanom valamit. Csakhogy a múltkori "bárcsak elfelejthetném" találkozásunk alkalmával a reakciójával nem épp arról tett tanúbizonyságot, hogy örült nekem. Ami tökéletesen érthető. Azonban most egy egész kicsit tartok tőle. Mit kéne mondanom?
- Sajnálom. Most ügyesebb voltam, mint pár napja, de amiatt még mindig legszívesebben elásnám magam jó mélyre. Gondolom, még emlékszik...nehéz lenne elfelejteni a bénázásomat. - Az utolsó pár szót inkább csak magamnak jegyzem meg. Ebben a kórházban szinte mindenki úgy ismer, mint a kétbalkezes folyton fecsegő gyakornokot, aki tanulékony és nagyon okos. Sajnos - vagy szerencsére - mind a bénaságom, mind pedig a mindent befogadó agyam a lényem része. Le sem tudnám vetkőzni őket. Ha akarnám, persze. Ilyen vagyok és kész. Sokat beszélek, elesem a saját lábamban néhanapján, de ez a munka az életem, és tudom, hogy ebben nem vagyok béna. Ezzel pedig szerencsére mások is tisztában vannak. Ezért is lehetek még itt szerintem. Jelenleg kiver a víz Dr. McGregortól, de hamarosan túl leszek az egészen, és ki tudja? Talán ő sem lesz olyan mérges most, hogy nem lett kávés az ügyetlenségemnek hála.

◌ music: ezt hallgattam közben ◌ note: jaj, de nem lett jó. azért remélem, tűrhető ^^ ◌ words: XXX

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Weston & Molly Empty
»Hétf. Jan. 18, 2016 8:55 pm Keletkezett az írás




Molly & Weston

A kórházon belül és kívül is azon kevesek közé tartozom, akik nem vesznek mindent olyan komolyan, mint egy vakbélgyulladás. Olykor többet poénkodom, mint más, és azt hihetnék, hogy nekem nincs egyetlen komoly percem sem, hiszen minden egyes szülést képes vagyok végig beszélni, de nem azért élünk, hogy minden percben rideg fejjel lófráljunk a folyosón. Tényleg, mit sem ér az élet, ha nem élvezzük, ha nem tesszük szebbé más napját. Tudom, hogy mikor kell komolynak lennem, mikor nincs helye a komolytalanságnak, és azt is tudom, hogy mikor kell ezer százalékosan helyt állnom. Olyankor egy zokszó nélkül megyek, és teszem a dolgom. Mintha kicseréltek volna, aztán ha végeztem, kevés idő is elég, hogy visszarázódjak abba, aki valójában én vagyok. Tőlem nem félnek a rezidensek, talán némelyikük, mert azért én sem vagyok ám jóban mindenkivel. Vegyük például a pár nappal ezelőtti esetet,mikor az a kedves harmadéves rezidens úgy döntött, hogy majd ő sokkal jobban tudja azt, mit még életében nem látott. Aztán persze egy pillanatra szállt ki a testéből a vér, mikor elindultam kifelé a császárról, hogy majd ő akkor megteszi azt, amit eddig szavakkal olyan jól elmondott. Természetesen akkor visszakozott, én pedig nem hagytam volna magára a betegemet, de nem szeretem, ha mások előtt egy tőlem tapasztalatlanabb próbál megalázni. Azt hiszem, Dr. Tanner egy életre megjegyezte, hogy nem érdemes nálam így kezdeni. Nem láttam eddig még, most költöztek ide a családjával, de engem nem érdekel,hogy hol volt eddig, vagy hol nem. Akkor a műtőben lévő összes ember ledermedt egy pillanatra, hiszen nem várták tőlem, hogy majd én leszek az, aki ott hagyja az egészet. Azt hiszem, repültem volna, ha megteszem, de talán megúsztam volna egy fegyelmivel.
Sajnos az a baj, hogy ahogy telik az idő, ahogy egyre több munkanapot tudok magam mögött egyhuzamban, az én idegeim is hamarabb pattannak el, mert azt az esetet megoldottam volna annyival, hogy az akadékoskodó kollégát küldöm el. De akkor, aznap sok volt. Persze a pletyka egyből körbement, hogy Dr. McGregor, aki folyton mindenből viccet csinál, elvesztette az eszét, és jobb nem belekötni. De valahogy most nem zavart. Inkább sietve mentem haza a tizenharmadik napomon, hogy másnap, az utolsó napon majd végre örömmel dobhassam le a köpenyt, hogy hazaérve legalább végigaludjam a napot, de addig még egy nap volt. Egy hosszú nap, amit szeretnék megúszni kiabálás nélkül, vagy anélkül, hogy leöntenének egy nagy adag friss, jó forró kávéval, mint az a kedves kétbalkezes gyakornok pár nappal ezelőtt. Szerencsétlenségére pont akkor beszélgettem telefonon az egyik távoli rokonommal, akivel aligha tudok beszélni a hatalmas időeltolódás miatt, de végre elkapott, és megkapta a napi káromkodásadagom, miközben bátran elkezdett törölgetni körülbelül mindenhol. Sietve emeltem el a kezét a férfiasságomról, hiszen azért mégis intim zónáról is beszélgetünk, majd elküldtem egy „legközelebb figyeljen oda jobban, mert viszonozni fogom” mondattal, majd látván az ijedelmét inkább magára hagytam. Fáradok. Ami nálam pontosan azt jelenti, hogy egyre inkább előjönnek a kétbalkezességem régi maradékai, amit azzal a drága lánnyal, a kis színes Zoyácskával ecseteltünk a minap, mikor sikeresen kiszambázott a kocsim elé. Mégis könnyedén mosolyt csalt az arcomra kora reggel, ami nálam nagy szó, mert reggel soha nem vagyok mosolygós kedvemben. Nekem kell legalább két óra ébredés után, hogy teljesen felébredjek, és általában addig hozzám sem szólnak. Természetesen ez alól kivétel, ha egy páciensem úgy dönt, hajnali órák valamelyikén, hogy elfolyt  magzatvize, vagy megindult a szülés, és ha nem leszek ott, letépi a hadd ne mondjam mimet... Ha belegondolok, az nem igazán lenne kellemes érzés. Mondtam is a múltkor az egyik ilyen drága tündérnek, hogy az én micsodámat hagyja békén, nem én leszek a boldog apa. Hihetetlen, hogy néha vannak olyan betegeim, akik a fájdalom hatására átmennek agresszív sünikbe, és mindenfélét tépkedni akarnak. Persze mire beérnek, addigra megnyugszanak, de nem a legjobb ilyen hírekre kelni. Tényleg érdekes. Soha nem akartam kipróbálni azt a kis gépezetet, amivel mi pasik megtudhatjuk, mit élnek át a nők ilyenkor. Én azt hiszem, az, amiket néha hallok ilyenkor, eléggé körül írja nekem a fájdalom mértékét. Persze nem mindenki káromkodik ám, csak néhányan, mert vannak olyanok, akik esetleg elájulnak, vagy sikítanak. Nem feltétlen tesz jót a hangszálaknak, és próbálom a legjobb tudásommal átadni, hogy ha beszélni is akarnak másnap, akkor szem behuny, fogak összeszorít. Természetesen nem mindenki tartja be, vannak akik egyből fájdalomcsillapítót kérnek. Természetesen nem minden esetben adható be. Olyankor mindig előkerül a pénz, amit nem szoktam elfogadni. Mert engem nem lehet megvenni. Én nem az a doki vagyok. Nem egyszer jött úgy oda hozzám egy apuka, hogy kenőpénzt adjon, de én nem vagyok megfizethető. Hihetetlen, de sajnos mindenhol előforduló jelenség, nem kellene, hogy meglepjen, de ez történik, mindig.
A lényeg, hogy a tiszteletem, és a becsületem mindennél többet ér. Ahogy a büszkeségem is töretlen. Mert ez maradt nekem. De nem baj, hiszen ember vagyok, és ezektől, az érzéseimtől. Persze nem szabadna hagynom, hogy felbosszantsanak ilyen dolgok, de sajnos olykor könnyedén kihozható vagyok a béketűrésből. Hát ezért is örülök neki, hogy most két teljes hétig otthon lehetek, pihenhetek, és ismét feltöltődhetek. Akkor majd nem fogom felborítani az újságos állványt a hallban, vagy a virágokban nem botlok el a bejáratnál. Azt hiszem, sok volt nekem ez a két hét. De utána visszaáll a régi rend, én pedig örömmel veszem vissza a saját műszakomat egyedül. Soha többé nem hagyom, hogy ennyire elszaladjon velem a ló. Dehogynem. Mindig is hagyni fogom. A munkám a szenvedélyem. De ennek ellenére is szükségem van egy kis kávéra, a szokásos déli kávémra, lenn a büfében, de szerencsémre megint majdnem nyakig kávés lettem.
- Hé... - ugrok hátrébb, majd megnézem magamnak a kedvest, aki megint le akar önteni. - Hívtak már rosszabbnak is - mordulok fel, majd felnézek. Megnézem magamnak a lányt, a hangjáról ismerem csak fel, hiszen éppen rohantam volna egy szüléshez, mikor a ruhámra öntötte a kávéját.
- Miss Payne... Örülök, hogy ma nem akarta megnézni, hogy mennyire illik a barna a fehérhez... Úgy is csak egy váltásruhám van, szóval, köszi - biccentek felé, miközben azt mondja, hogy a gyakornokom, vagy mifene. Soha nem tudtam ehhez hozzászokni. - Nem mellesleg nem az én gyakornokom, hanem ma itt lesz, de mellékes - vonom meg a vállam egy félmosollyal az arcomon. Nem kell azért tőlem halálra rémülni, hiszen azért nem vagyok én egy vadállat. Csak vannak rossz pillanataim. De a rezidensekés gyakornokok szeretnek ide jönni, ha én vagyok itt.
- Jól van, elég lesz. Nyugi, túlélem, nem ügy. A gép kimossa, előfordul bárkivel, de ha rendes gyakornok akar lenni, akkor vagy elkísér kávézni, mert addig nem állok neki a vizitnek, vagy itt megvár - vonom fel kérdőn a szemöldököm, hiszen tőlem itt is ácsoroghat, de azért nem vagyok én olyan kegyetlen. Közvetlen próbálok lenni mindenkivel, mert ilyen az alaptermészetem. Ráadásul nem vagyok haragtartó fajta, szóval remélem, nem fog egész nap ez a lány remegni, mint a kocsonya.
- Utána velem tarthat a viziten, ha megígéri, hogy nem nyúl semmihez, csak csendben figyel, és esetleg jegyzetel. Ma nyugis délutánunk lesz egyelőre, bár ez akár amolyan vihar előtti csend is lehet - nevetek fel biztatásképp, de nem akarom az ördögöt a falra festeni. - Na jöjjön - ösztönzöm, majd elindulok, remélve, hogy a kishölgy nem lesz rest követni. Bár nem hiszem, hogy az üres folyosón ácsorgás olyan szórakoztató lenne, mint olykor én.
- Közben meséljen nekem, miért ez a pálya? - kérdezek, ahogy a folyosón lassú léptekkel sétálok. Ez a másik tulajdonságom. Kérdezek, mert érdekel, hogy ki, és miért választja az orvosit.
Vissza az elejére Go down
 
Weston & Molly
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Weston & Crystal~ A kórház parkja
» Hayden & Molly
» Natalie & Molly
» Molly and Hayden
» Dr. Cassandra & Molly -Rendelő-

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: