Tommy & Eve

This is who I am

Olykor elszalad velem a ló. Az igazság az, hogy nem ismerem ki az embereken magam, és olykor túl hamar hozok meg döntéseket. Főleg akkor, ha egy olyan pasiról van szó, aki nagyon is bejön nekem. Tommy nagyon kedves volt velem a második találkozónkkor, habár az első találkozás átment egy flörtjátékba, a másodikon bebizonyította, hogy van benne olyan tulajdonság, ami miatt megkedvelhető. Mégis a kisugárzása olyan hatással van rám, hogy gondolkodni sem vagyok képes. Aznap nagyon sokat tett értem, megakadályozott abban, hogy belehaljak az ivásba. Akkor nagyon mélyre estem, és ő nyújtotta a kezét, elvitt kajálni, majd autósmoziba motorral, végül hazakísért. Megadtam neki a számom, és nem hívott. Azt gondoltam, az egész arra ment ki, hogy megdöntsön, túl hamar hoztam meg az ítéletet. Úgy éreztem, olyan, mint a többi pasi, csak szexet akar, féltem, és most is félek, hogy talán olyan, mint a férjem volt. Talán pont ezért volt a kezdeti jókedvem után az a mélypont, mikor rájöttem, hogy megnyíltam neki, túl sokat látott belőlem, és bezártam. Ismét visszabújtam a jól megszokott álcám mögé, miközben túlságosan is elhitettem magammal, hogy ő nem jobb, mint a férjem. Nem voltam képes elfogadni azt, hogy talán oka volt annak, hogy nem jelentkezett. Ez egészen addig fajult, míg végül a legutóbbi találkozónkkor a kórházi pihenőben éles szóváltásba keveredtünk. A fejéhez vágtam dolgokat, és nem voltam képes megérteni, hogy három szóra sem volt ideje, hogy elhiggyem, nem vágott át. Az igazat megvallva tényleg elhittem Hayden szavait, hogy Tommy jó srác, csak éppen nehéz megérteni, de amikor találkoztunk, elgurult a gyógyszerem, és azt hiszem túlságosan is elkapattam magam. Volt egy pont, mikor megállhattam volna, egy pont, mikor még bocsánatot kérhettem volna, de nem tettem. Helyette némaságba burkolózva hagytam, hogy magamra hagyjon, holott nem ezt akartam. Azt akartam, hogy ott maradjon, hogy megértse minden problémámat, és a miérteket anélkül, hogy bármit is mondanék neki, de Tommy nem gondolatolvasó. Önző voltam, és olyan elvárásokat támasztottam felé két találkozó után, amihez fel sem érhetett, mert nem engedtem közelebb.
Aztán napok mentek el mellettem, szinte fel sem eszmélve, de minden egyes nap eszembe jutott ő. Megbántottam. Láttam a szemén, a tartásán. Éreztem, hogy nem tudta, mi bajom van, tudtam, hogy nem szabadott volna olyan messzire mennem. Napokig még a sürgősségi felé sem akartam menni, szerencsémre be sem voltam oda osztva. Mégis olykor direkt mentem arra, ahol esetleg láthatom őt. Minden egyes nappal egyre jobban növekedett a bűntudatom, csak nem tudtam, hogyan is kérjek bocsánatot. Hogyan tudnám a tudtára adni, hogy tévedtem, hogy rettegek egy új ismeretségtől, de ennek ellenére nagyon tetszik nekem. Fogalmam sem volt, hogy egyáltalán szóba állna-e a múltkori után, megérteném, ha elküldene, de már nem tudom, mit is kezdhetnék magammal. Úgy érzem, túl messzire mentem, és szeretném ezt megbeszélni vele. Mégis, második napja, hiába látom őt, mikor lejár az éjszakás műszakom, nem vagyok képes elé állni, Beth pedig győzköd, unszol, hogy tegyem meg. Végül lassan vettem rá magam, miután átvették a műszakomat. Elindultam oda, ahol a legtöbbet látom. Messziről kiszúrtam az alakját, a könnyed testtartását, és a mosolyát. A többiekkel beszélgetett, de mikor odaértem, megfagyott a levegő. A társasága hirtelen széledt szét, és mosolyát már nem élvezhettem. Menni akart, de elé álltam. A gyomrom dió méretűre zsugorodott, és csak makogtam. Tudom, hogy bolond voltam, de végül megtaláltam az erőmet, ő viszont rideg volt velem, ami fájt. Egy belső hang azt kiabálta, hagyjam az egészet a fenébe, de nem tehettem. Aztán elindult, nem kért belőlem. Én pedig a kocsi elé álltam, nagy merészség, hiszen a sofőr leteremtett, menniük kellett, befutott egy hívás, de akartam azt az esélyt. Meg akartam beszélni, hogy tudja, miért vagyok ilyen. Már rég lemondtam róla, hogy valaha ismét randira hív, és mint orvos, tudtam, hogy nem tarthatom fel őket. Elléptem a kocsi elől, tudtam, hogy ezt a csatát elvesztettem, esélyt sem ad már, hogy megmagyarázzam. Ekkor éreztem a karomra fonódó erős ujjait, beleremegve fordultam felé, fülig vörösödve, miközben az alkaromra firkantott egy címet, és egy időt. Lágyan rámosolyogtam zavaromban, nem tudtam hova tenni, de közben a nyakába ugrottam volna. De tudom, hogy csak megszánt, elég bénán festhettem. Nem tudom, hogy miért is akartam annyira elmagyarázni a viselkedésem, amit én magam sem értek igazán, de ha nem leszek ott, akkor több lehetőségem nem lesz. Így mély levegőt véve indulok el haza, hogy a tőlem telhető legmeggyőzőbb legyek. Fogalmam sincs mit szeret, vagy mit nem, és mivel amúgy is este megyek hozzá, így van időm kigondolni. Mégis, órákat töltök a boltban, hiszen otthonra is kell vásárolnom, habár anyu elviszi Lucient a hét végére a nővéréékhez, én pedig csak később csatlakozhatom hozzájuk a műszakjaim miatt. Sajnálatos, hogy lemaradok a közös vacsoránkról, azt hiszem ez lesz az első, amit a munka miatt a fiamtól távol töltök, talán ezért is akartam kitölteni az űrt, talán ezért tartottam olyan fontosnak a beszélgetést Tommal. Mert idén már nem találkoznánk, hiszen elutazom, és csak januárban jövök vissza. Így sietve szedtem össze magam, hogy még elköszönjek anyáéktól, majd háromszor megígérjem, hogy vigyázok magamra, és a műszakom után egyből hozzájuk rohanok holnap. Nem is lenne másként, nem tudnám máshogy. Nem akarok tovább távol lenni tőlük, mint amennyit feltétlenül szükséges. Percekig álltam a kocsibeállón, mikor feleszméltem, hogy már rég elmentek, és arcomon egy könnycsepp folyt alá, holott nem örökre váltam el tőlük, csak egy teljes napra. De még mindig nehéz elengednem a kisfiam kezét, holott tudom, hogy anyuval jó kezekben van.
Már csak a főzés maradt hátra, és végül a kacsa mellett döntöttem, és libamáj pástétomot készítek előételnek. Persze nem látok a fejébe, de ha már engedte, hogy megmagyarázzam, akkor meg akarom adni módját. Egy bögre kávé után tojáslikőrt töltöttem magamnak, ami kellően oldotta a feszültségemet, így a rádiót hangosabbra véve, táncolva álltam neki a kacsának, amihez szószt készítettem, áfonyásat. Nem szabadna innom, mert hamar a fejembe száll, de most jól esik, elnyomja a fáradtságot, és felpezsdít. Magamban dúdolgatom a rádióban szóló karácsonyi nótát, miközben málnás csokoládétortát készítek, fel sem tűnik, hogy elrohan mellettem az idő. Csak a fáradtságra leszek figyelmes, és mivel minden kész, egy kád forró vízbe merülök a maradék tojáslikőrrel. Talán ezt nem kellett volna. Eleinte kellemesen ellazított, majd a szemhéjaim is elnehezültek. rá kellett jönnöm, hogy majd harminchat órája nem aludtam. Végül engedelmeskedve a nehéz szemhéjaknak, lehunytam azokat. Csak öt percre. Még rengeteg időm van... Csak öt rövid percet szeretnék...
Hirtelen riadok fel a kádban, fogalmam sincs hol vagyok. A víz hűvöse riasztott fel, és hirtelen visszacsúsztam. Nem tudom, mennyit aludhattam, de sebesen pattanok ki a kádból. Nem tudom, hogy aludhattam el így, de kapkodva veszem magamra a csíkos miniszoknyám, és egy fekete felsőt. Sietve szedem össze magam, az órára nézve ébredek rá, hogy késésben vagyok. Taxit hívok, miközben bedobozolom az ételt, és csak remélem, hogy nem kések annyit, hogy már ne engedjen be. Nagy válltáskába és szatyorba pakolok, és szerencsémre a taxi is hamar befut, így a címet megmondva huppanok be a hátsó ülésre. Azt hiszem, ezt nagyon elszúrtam. Azt ígértem, hogy ott leszek, és egy órás késésben voltam. Fogalmam sem volt, szóba fog-e állni velem, megeshet, hogy már ajtót se nyit, én pedig dobhatom a kukába ezt a rengeteg ételt. Fel sem tűnik, mikor megérkezünk, a taxis ki tudja, hanyadjára szól, mikor hajlandó vagyok rá emelni a tekintetem, majd fizetés után kiszállok a kocsiból. Borsó méretűre zsugorodott gyomorral, és enyhe remegéssel indulok el a ház felé a kerten át, majd hezitálok. Egy órát késtem. Hogy a francba aludhattam el így? Ráadásul a tojáslikőr enyhe bizsergése még nem múlt el, így rágót veszek be. Megnyomom végül a csengőt, majd várok, aztán kopogok. Ezt elismétlem hosszabb szünetekkel, majd a hosszú várakozás után keserédes mosollyal fordítok hátat az ajtónak, hogy elinduljak a kapu felé. Azt hiszem, elkéstem. Valahol megérdemeltem, hiszen adott esélyt, de nem voltam itt időben... "Szép volt, Evelyne Leigh Gordon!"

Tommy & Eve

This is who I am

Annyira önző voltam. Igen, rettegek az új ismeretségektől, főleg ha az az új ismeretség nálam majd egy fejjel magasabb, és Tomnak hívják. Nagyon hamar képes volt beférkőzni a gondolataimba, és hiába voltam vele elutasító, majd akadtam ki neki, mert nem keresett, nem lett jobb. Nem szabadna így éreznem, és ez nem tetszik. Nem az lenne az első, hogy idióta kamasz módjára rohanjak egy pasihoz, akit nem ismerek, csak azért, hogy meghallgasson. Hiszen úgysem értené meg. Nem tudom neki elmondani, hogy mit, miért teszek. Képtelenség. Ráadásul azt sem tudom, mit akar igazán, sőt én sem tudom, miért fontos ez. Csak azt tudom, hogy kellemes társaság, aki megnevettetett a legrosszabb napomon, mosolyt csalt az arcomra, elfeledtette velem a múltat. Az pedig, hogy még jól is néz ki, hab a tortán. Persze nem hinném, hogy engem akarna, egy sérült szárnyú kismadarat, aki már nem tud szárnyalni többé. Csupán barátként kellene tekintenem rá, vagy igazából még annak sem. Az a pár találkozás nem volt elég ahhoz, hogy tudjam. Fogalmam sincs, mit csinálok, vagy azt, hogy miért tartom fontosnak, hogy bocsánatot kérjek, hiszen semmi közünk egymáshoz. Ráadásul egy helyen dolgozunk, ami nem jó dolog. Mégis órákig robotoltam a konyhában pihenés helyett, ráadásul azt sem tudom, szereti-e azt, amit készítettem. Nem szabadott volna lehunynom a szemem, délután kettőre lettem kész, és nyolckor riadtam fel. Be kellett volna állítanom egy ébresztőt. Tudhattam volna előre, de késő. Moat hoppon maradtam. Ő nem nyit ajtót, amit megérdemlek. Tom és én, két külön világ vagyunk. Igazából csak a rajongása tetszett, vagy a mosolya? Bár tudnám. Talán elcsesztem. Hallgatnom kellett volna Haydenre. De talán a bátyámnak van igaza. Talán nem való nekem a pasizás. Felesleges volt elindulnom. Talán elég lett volna egy rövid üzenet is, hogy mégse megyek. Az rám vallana, és nem csalódott volna. Már majdnem a kapunál vagyok ismét, mikor az ajtó hatalmas robajjal nyílik ki, én pedig ijedten fordulok vissza.
- Basszus - mordulok fel, majd egy emlék villan fel lelki szemeim előtt, ahogy Steve tette ugyanezt. Folyton kizárt, ha túlóráztam, olykor a hidegben váratott, én pedig remegve könyörögtem, majd az ajtó elé rogytam. Ekkor tépte fel az ajtót, néha ittasan, majd parancsolt be a házba. Emlékszem a rideg hangsúlyára, és arra, hogy az elején rengetegethadakoztam ellene.
- Harminchat órája voltam fenn, majd utána két órát voltam a boltban, hogy bevásároljak, majd megfőzzek. Sajnálom, főzés közben tojáslikőrt ittam, majd elaludtam a kádban, nem állítottam ébresztőt... Ígérem nem fordul elő többet... Nem is zavarlak, én csak... - lesütöm a szemeimet, a földet pásztázom. "Tom nem Steve... Térj észhez... Tom nem Steve" Magamnak mantrázom eme szavakat, ahogy elszégyellve magam a földet pásztázva próbálok felnézni rá. Végül az agyam egy pillanatra elhiszi, én pedig közelebb sétálok hozzá. "Ne félj, nem fog bántani, ő nem Steve" Valóban nem. Steve alacsonyabb volt, világos hajú, gyanakvó. Tommy nyílt, mosolygós és kedves. De most nem mosolyog. Mégis odalépek. Felé nyújtom a papirzacskót, amiben az ételek vannak, majd végre végigmérem őt. Még így is jól néz ki, hogy kissé gyűrött és... Ivott? Nem, biztos csak fáradt. De miért is tölt el aggodalommal a külseje? Talán a folt az ingjén, vagy a félig betűrt ing? Nem tudom megmagyarázni, de végül leengedem a kezem, ha elvette a táskát, ha nem. Rossz ötlet volt mégis eljönni ide. Túl sok az emlék, ami nem enged még el.
- Sajnálom a múltkorit. Az én hibám. Nem igazán értek ehhez az egészhez, én igazából nem értettem, miért nem írtál, hogy sok a dolgod. Sajnálom. Nem hiszem, hogy az a legjobb, ha engem meg akarsz ismerni, vagy érteni... Én - mély levegőt veszek, majd kifújom -, nekem fogalmam sincs egy ilyen dologról, nem hinném, hogy ilyen sérült embert akarsz magad mellé barátnak... Izé... én mindegy... Igazából nem számít... Én csak... Nem is tudom mit hittem - megrázom a fejem. Nem tudom titkolni a zavaromat, de mégis közelebb megyek hozzá. Ha nem vette el a papirtasakot, akkor leteszem a földre, majd két kezem közé veszem a kezét, és felnézek rá.
- Köszönöm, hogy megnevettettél a legrosszabb napomon, és azt is, hogy elhitetted velem, hogy még én is számítok... - egyik kezemmel elengedem a kezét, majd a kezem elindul, hogy az arcát érintsem, de a mozdulat megáll. Elengedem a másik kezemmel a kezét, majd lehajolok a zacskóért. - Igazából ezt neked csináltam - nyújtom át ismét a lassan jéghideg ételt rejtő táskát.

Tommy & Eve

This is who I am

Bolond voltam, mikor kiabáltam vele, de megijedtem attól, hogy talán megint rosszul választottam. Tetszik nekem Tommy, és még csak nem is tudom titkolni ezt sem Beth előtt, sem anyának. Mikor összevesztem vele, anya egyből levágta, hogy pasi van a dologban. Tudja, hogy mennyire félek új emberek felé nyitni, főleg akkor, ha férfi az illető. Emlékszem, leült mellém, és átölelt. Azt mondta, ne siessem el, ne ragaszkodjak görcsösen ahhoz, hogy valakinek tetszeni akarjak. Ha majd valakinek tényleg megtetszem, hívni fog. Mégis annyira akartam, hogy Tom hívjon... Olyan bolond vagyok néha, hiszen meg sem hallgattam az ő álláspontját... Esélyt sem adtam rá, csak szemét módon megvádoltam. Igen, magamat is lejárattam, de hamar elült a balhé, vagy csak nem beszélnek róla. Nem érdekel. Egy idő után megragadtak bennem Hayden szavai, és gyökeret vertek. Igaza volt. Talán Tommy tényleg nem csak megdönteni akart. Reményeim szerint pedig nem csak szánalomból adta meg a címét. Az időpontról lekésve eldobtam magamtól a reményt, ahogy az ajtó nem nyílt, majd kinyílva összerezzenek. Remegek, de nem tőle félek, hanem az emlékeimtől, amiket kivált belőlem. Vékony vonallá préselem ajkaim, ahogy figyelem őt, nagyon jól néz ki még így is. Én pedig ellököm őt, újra, és újra csalódást okozva neki, mert rettegek attól, hogy túl közel kerüljön, de nem csak ő, hanem bárki más is.
- Én csak... Nem értettem, miért nem írsz legalább két szót. Nem igazán tudom, hogy működik ez az egész, vagy azt, hogy mit is akarsz tőlem igazából... - ha eddig nem lettem volna zavarban, most még inkább megtörténik. Valahogy nem igazán tudom kezelni ezt a helyzetet. Túlságosan is hamar beleélem magam a dolgokba. Annyira hiányzik olykor az életemből a férfi. Nekem is vannak vágyaim, és most még jobban előtérbe került, hogy van valaki, aki tetszik. Nem szabadna beleélbem magam, hiszen már nem vagyok kamasz. Mégis most jön elő az, hogy nem éltem meg azokat a dolgokat, amiket akkor kellett volna. Szerencsétlennek érzem magam, miközben próbálom legyűrni a félelmemet.
- Steve tönkretett, nem merek nyitni, rettegek attól, hogy valaki megismer majd, és sebezhető leszek... Én... - lenézek a kezeinkre. Ahogy kimondja a szavait, elmosolyodom. Zavart vagyok, és feleszmélek, nem tudom, miért is teszem. Azt mondja, fantasztikus vagyok. Nem is ismer, mert lehetőséget sem adok rá. Nem tőle félek, hanem magamtól. Honnan jön ez? Bár elmúlna. Nagy levegőt veszek, majd felnézek rá, talán nem kellett volna miniszoknyában jönnöm... Csak tetszeni akartam neki... Bár élne még apa. Ő tudná, hogy milyen férfival van dolgom. Elég lenne csak a szemébe néznie, és pár kérdést feltennie. Istenem, de hiányzik nekem. A bátyámnak már szólni se merek, félek, hogy Tommy az intenzíven végezné, anyunak is a lelkére kötöttem, hogy még véleltenül se ejtse ki a száján a nevemet a randi szóval egy mondatban, mert idejön, és azt nem akarom. Hiszen Tommy még csak ismerős. Lehet, hogy nem is lesz több.
- Miért? Meg akarsz ismerni jobban? Ezek után is? - szemem elkerekedik, nem tudom titkolni, mennyire meglepett a kijelentése, mely azt sugallja, nem vagyok neki közömbös. Nem mehetek ebbe bele. Nem szabadna, mert fájni fog, megégetem magam. Bele se kellett volna kezdenem, most mégis itt vagyok, minden ésszerűségemnek ellent mondva. Félek. Határozottan félek attól, hogy esetleg rájön, hogy nem is azt kapja, amit vár, és majd lassan elfordul.
- Mirelit pizzát hogy lehet odaégetni? De igen, kellett... Valahogy sejtettem, hogy nem tudsz főzni - beszélek megint, majd elpirulok. Némán invitál be a lakásba, én pedig behajtom magam mögött az ajtót. - Nem tudom, szereted-e, libamáj pástétom, sült kacsa áfonyával és édesburgonya pürével, és málnás csokitorta... Meg hoztam egy kis... - körbenézek a lakásban, meglepve jövök rá, hogy tényleg várt engem. - ...tojáslikőrt. Te készültél? - ez a pasas tele van meglepetésekkel. Nem gondoltam, hogy várni fog, sőt ki is öltözik majd nekem. Arra számítottam, hogy egy sörrel a kezében, melegítőgatyában és pólóban nyit ajtót. Határozottan elvarázsolt még a kupi ellenére is, ami bántja a szememet. Végül feleszmélek, ahogy a pezsgős üveget próbálja elvenni, hogy ne vegyem észre. Aztán a szabadkozásán már csak mosolygok, mi ketten tényleg olyanok vagyunk, mint két kamasz. Nehéz kiismerni őt, de a zavara mosolyt csal az arcomra.
- Leah? Hé, nyugi már. Majd segítek. Elpakolok, mosogatni tudsz? Te ittál? - beljebb merészkedek, kicsit körbenézek, majd mély levegőt vévs visszafordulok a táskámhoz, hogy kivegyek egy bontatlan üveg tojáslikőrt.
- Inkább én kérdezlek, hogy innál-e velem... Mondd, hogy legalább bem undorodsz tőle - lépdelek elé, majd felemelem a kezem, hogy levegyem róla a kibontott csokornyakkendőt, majd kihúzzam az ingjét a nadrágból. - Így sokkal jobb... bár a pizzaszószt nem tudom eltüntetni varázsütésre, de ha adsz két poharat, majd megmutatod, mit hol találok, elintézem a vacsit - mosolygok, ahogy felnézek rá. Arcomról még nem tűnt el a pír, amit a közelsége okozott. Lehet, hogy kiakad, hogy átrendeztem az öltözetét, de van egy olyan rossz tulajdonságom, amit rendmániának hívnak. Szeretem kontrollálni a dolgok folyamatát, így nem is várok a válaszára, hanem elindulok, hogy a konyhába vigyem a papírtáskát, majd egyesével kivegyem a dobozokat belőle. Amiben a süti van, a hűtőbe teszem, majd elkezdek kutakodni tányérok után. Azt hiszem nem fogom ide-oda öntögetni a dolgokat, hanem egyszerűen bedobom majd a mikróba. A pástétomot se kell melegíteni, csak felvágni, így felkutatom a fiókokat, hogy végre találjak egy kést, de végül megállok...
- Hm... El is felejtettem a likőrt... - előszedek két poharat, miután végre megtaláltam őket, majd két megtöltött pohárral megyek oda hozzá, és egyetlen rövid kérdés hagyja el ajkaimat;
- Tiszta lap?

Tommy & Eve

This is who I am

A fülemben cseng anyám hangja, ahogy a fejét fogná, ha elmesélném neki a teljes igazságot. Hogy vacsorát főztem, holott nem kellett volna, és egy órás késés után még idejövök. Én nem vagyok normális, teljesen elment az eszem. Ennek véget kell vetnem, mert nem viselkethetek beteges kamaszként, többé nem. A fiam az első, vele kéne lennem, ha nem osztottak volna be reggelre, ha nem lenne csak egy fél nap eljutni a nagynénémhez, minden bizonnyal ott lennék. Velük, nem gondolnék Tomra, hanem kikapcsolódnék, de ehelyett belemegyek ebbe az őrült játékba, amiben megüthetem magam. Nem lett volna szabad pont ma odamennem hozzá. Otthon kellene lennem egy rendelt kínaival, és a likőrömmel. Nem ist tudom hova tettem az eszem, de most valahogy mégis jobb, hogy igazából már nem haragszik rám. Azt hiszem, talán egy kicsit magammal is kellene törődnöm, de attól félek, ha megteszem, akkor nagyon rákapok, és aztán majd nem lesz megállás. Nem akarom egy új ismeretség miatt elhanyagolni a fiam, és bármennyire is tetszik nekem Tom, nem engedhetem közelebb. Nekem most a legfontosabb, hogy az életem rendeződjön végre, és sajnos ez az egész el nem kezdődött dolog hamar véget fog érni.
- Azt gondolom, hogy nincs szükséged egy olyan ember barátságára, aki önmagával sincs tisztában - színt vallok végül. Mintha eldönthetném, hogy neki mire van szüksége. Túl sokáig irányítottak, és mondták meg mit csináljak, mi a jó nekem, így most ezt ki akarom vetíteni rá. Nem érdemelné meg, hogy ellökjem, de nem akarom, hogy fájjon, és mégsem megyek haza.
- Semmi szükség a magyarázkodásra, nem minden pasi tud rendet tartani maga körül - nevetgélek zavaromban, ahogy elrendeztem az öltözetét. Nem tudom, miért volt fontos, hogy kihúzzam az ingjét, de valahogy azt érzem, talán nem követek el vele nagy baklövést. Igazából nem tudom, mit hozhat ez az este, próbálom kikapcsolni a folyton kattogó agyamat. Igyekszem lekötni a figyelmemet azzal, hogy a konyhá veszem célba. Nagyon nem nézek körbe, csupán elrakodom a pultról a felesleges dolgokat. Még jó, hogy van nekik ez a Leah. Minden bizonnyal akkor nagyobb lenne a kupi most.
- Hárman, akkor Hayden a harmadik? - nem vagyok benne biztos, hogy említette a másik férfi azt, hogy együtt is laknak, de a nőként könnyedén össze lehet rakni. Hiszen arra emlékszem, hogy Hayden mondta, hogy legjobb barátok. Ezt én nem tudtam, és végül összeszedtem magam, és beláttam, hogy túl kemény voltam. Jól érzem magam Tommal, és igazából csupán a félelem az, ami visszatart. Meg az, hogy nem ismerem, és nem is nagyon töröm magam, hogy ezen a problémán segítsek. Valahogy csupán arra vágyom, hogy élvezzem a pillanatot, és megmondom őszintén, hogy ez most így jobb. Nem akarok arra gondolni, hogy mi lesz akkor, ha... Egyelőre úgy érzem, hogy nem több ez múló rajongásnál. Nem akarok többet beleképzelni egyelőre.
- Igen az újrakezdésre. Elég hülyén viselkedtem - mosolyodom el, majd kiiszom a poharam tartalmát. Az arcát figyelem, majd jobban szemügyre veszem a lakás többi részét is. Aztán csak a szavait hallom. Nem tagadom zavarba hoz, ahogy kiveszi a poharat a kezemből, és az ujjaink összeérnek. Csupán egy másosperc, nem hagy időt reagálni, csak a kezét érzem a derekamon, majd ajkait az ajkamon. Hirtelen kap el, magával ragad, nem csókokom vissza egyből, két kezemet a mellkasának nyomom, de magamat is meghazudtolva végül engedek ajkainak. Két karom a nyakát fonja körbe, és élvezem a perceket. Egy pillanatra elhiszem, hogy ő más, mellette nem eshet bajom, vigyáz rám, ahogy gyengéden tart karjai közt. Aztán minden megváltozik. Csupán egyetlen perc leforgása alatt, egyre hevesebben csókol, és hirtelen a szorításág is erősebbnek érzem. A kellemes bizsergést fájdalom váltja fel, és egész testemben megremegek. Hátrébb húzódok tőle, miközben tarkóját cirógató ujjaim ismét a mellkasának feszülve próbálják távolabb tudni a férfit. Pánikba esve akarom, hogy elengedjen, azt akarom, hogy hagyjon békén.
- Engedj el, kérlek.. Ezt nem akarom, fáj... - ha kiszabadulok végre, hátrálok tőle. - Ezt nem kellett volna... - megrázom a fejem, és tovább hátrálok a bejárat felé. Nem tudom, hogy mi ütött belém, nem látok tisztán. Mire az ajtóhoz érek, minden kitisztul. Rájövök, hogy hol vagyok, hogy nem Steve áll velem szemben. Nem ő volt, aki gyengéd csókkal kezdte, majd durvábbá vált, míg végül erőszakos vadálattá vált. Ő Tom volt, aki hirtelen csókolt, miközben fogalma sem lehetett arról, mit váltott ki vele. Megdermedtem. Féltem, és remegtem. Úgy érzem, túldramatizálom ezt az egészet, de nekem ez túl gyors. Nekem ez... Nem tudok ennyire gyorsan belevágni egy akármibe. Mert ez nem kapcsolat. Lehet, hogy csak játszott velem? Tényleg csak egy gyors szexre akart engem? Nem lehet... A kilincsre fonódnak ujjaim, majd kinyitom az ajtót. Alig hezitálok, csak felkapom a táskám, és elindulok, be sem zárva az ajtót magam mögött. Sietve, menet közben veszem elő a telefonomat, és közben remegő kézzel próbálom feloldani a billentyűzárat.
- A rohadt életbe már... - szitkozódom, majd megállok a kapun kívül, taxit akarok hívni, a fülemhez emelem a készüléket, hátra sem nézve.
- Gyerünk... Mi lesz már! - a telefon csak búg, de nincs válasz. Remegek az idegességtől, mintha hirtelen több fokot hűlt volna a levegő. Nem ezt akartam, nem ezért jöttem ide. A francnak vettem fel ezt a szoknyát... Mindent elrontottam...