Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 5 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég

Cloe Ackermann, Dimitri Grigorenko

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Crystal & Markos ~ I will help, if you want
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Csüt. Jan. 14, 2016 10:01 pm Keletkezett az írás





Crystal and Mark
What can I help you?

Különös kettősség jellemez, és olykor magamon sem vagyok képes kiigazodni. Az emberek segítségért jönnek hozzám, mert tudják, hogy bennem bízhatnak, és olykor én magam is tovább gondolkodom a problémájukon, mikor már régen elhagyták a rendelőmet. Mindig is lelkiismeretesen végeztem a munkám, már az elején is, már akkor tudtam, hogy ez az én szakmám. Segíteni akartam, ahogy apám is tette. A férfi, akire egész életemben felnéztem. Tette a dolgát. Egy alkoholista apa mellett nőtt fel, miután elvesztette az anyját, átment mindenen, hiszen drogok és alkohol már akkor is létezett a földön. Mélyen volt, semmivel nem tudták kirángatni onnan. Emlékszem, mikor mesélt, folyton a zongorához ült le. Elmesélte, hogy a nővére folyton játszott, hogy ezzel próbálta megnyugtatni, megmutatni, hogy ő is szenved. De apám makacs volt, és önfejű. Sokáig nem ért semmit. De aztán a zene mégis használt. Ez által kommunikált a testvérével, és elsajátított pár trükköt. Ahogy mesélt, mindig a szemembe nézve tette, mindig úgy, hogy lássak mindent, hogy megértsem az olykor előforduló megtörtségét, és ráébredjek, hogy nem minden habos torta. Hogy az alkohol csak menekülés, mely ideig-óráig gyógyír, ahogy a nyugtatók is. Őt követtem, amikor a gyógyítás felé kezdett irányulni az érdeklődésem, és róla akartam példát venni, hogy megmutassam, gyógyszer nélkül is képes vagyok gyógyítani. Sokan kinevettek, és azt hiszem az elején falakba ütköztem. Kudarcot halmoztam kudarcra, hiszen nem értettem meg a tragédiát,  nem értettem meg a veszteséget, a depressziót. Nem éltem át azt, milyen, mikor kirántják a lábam alól a talajt.
Nem egyszer vágták a fejemhez, hogy ameddig nem tapasztalom meg a földi pokol legmélyebb bugyrait, nem fogom megérteni a betegeimet, és csak a levegőbe beszélek majd. Nem hittem ebben, mert azt gondoltam, nem ez határoz meg. Tévedtem. Azt gondoltam, én soha nem fogok sem gyógyszerekhez, sem pedig alkoholhoz nyúlni, legyen akármekkora is a fájdalmam. Ez egy ostoba, és felelőtlen kijelentés volt, hiszen megtettem. Olyan mélyre zuhantam, ahonnan sokak szerint nem volt kiút. A saját apám mondta ki rám a végítéletet, azt mondta, túl gyenge leszek ahhoz, hogy elengedjem a fájdalmaim. Meg akartam neki mutatni, hogy téved, de a függőség erős volt. Tényleg vasmarokkal láncol magához, legyen akár gyógyszer, drog, alkohol, gyűjtögetés, vagy fóbiák. Azt mondta apám, hogy onnan, ahol én voltam, nem szabadulhatok ki gyógyszerek nélkül. Én is elhittem, de a megfelelési kényszer, a büszkeségem apró maradéka nem engedte, hogy elbukjak. Sokat tapasztaltam abban a két évben, és sokat vesztettem. A gyógyulásom után pár évvel elvesztettem a legnagyobb támaszom, apámat, de még megérhette, hogy gyógyultnak nyilvánítsanak, hogy a fejéhez vághassam, meg lehet csinálni. Csak akarni kell. A küzdőszellemet tőle örököltem, hiszen az utolsó éveiben mást sem tett, csak harcolt a rákkal. Soha nem adta fel. És ezt teszem én is minden egyes nap. Küzdök magamért, küzdök a családomért, és nem utolsó sorban a betegeimért. Mert tudom, hogy mindenki képes felállni, akiben meg van az akaraterő. Aki tudja, és felfogja, a helyzete kellemetlen neki. Tudom, hogy nem vagyok tökéletes, és olykor túl kegyetlenek a szavak, amiket hallanak, de szükségük van rá. Mert az emberek, a környezetük kímélni akarja őket, mert azt gondolják, ezzel tesznek jót. Holott ezzel csak mélyebbre taszítják őket. Mégis mit ér a család, ha nem vagyunk képesek őszinték lenni egymással? Mégis mit ér az élet, ha elfelejtünk élni? Ha kapaszkodóként használunk különféle tudatmódosító szereket, vagy fóbiákat.  Akár önmagamtól is kérdezhetném ezeket, hiszen hazudok. Hazudok Cissy-nek, magamnak, a gyermekeimnek, miközben tudom, hogy semmi sincs rendben. El kellene fogadnom, hogy vannak dolgok, amiken nem tudok javítani, amit nem lehet helyre hozni. Ennek ellenére mégsem apaként, vagy férjként próbálom az életemet helyrehozni, hanem pszichiáterként, külső szemlélőként, mintha nem az én életem lenne. Talán így védekezem, talán majd egy nap sikerül kimondanom azt a piszkos szót, de addig másokon segítek. Mert ehhez értek. Mert tudom, hogy a munkámban nem vallok kudarcot, mert itt magabiztosnak érzem magam. Az irodám otthonos, kávé és fehér kellemes harmóniája között érzem már igazán otthon magam. Nem a legmegszokottabb iroda, de a célom az, hogy a betegeim jól érezzék magukat, hogy azt lássák, bennem megbízhatnak. Minden berendezési tárgy az én ízlésemet tükrözi, ahogy a zongora is, ami a kanapéval szemben van, pontosan az erkélyajtó mellett. Mintha nem is egy rendelő lenne. Az egyetlen jel, ami azt jelzi, hogy ez nem csak egy lakás, az a bejárati ajtó melletti ajtó, mely egy irodát rejt, aktákat, rengeteg könyvet a falra fúrt polcokon, ezen kívül egy asztalt, a titkárnőm asztalát, és még egy ajtót, mely az én irodámat rejti, ahonnan könnyedén a nappaliba mehetek.
- Miss Marshall - emelem meg a hangom feszülten, ahogy leteszem magam elé az egyik papírt. Egy levél, melynek tartalma kicsit felidegesített. - Miss Marshall, hol a fenében van? - tolom hátra a gurulós székemet, hogy magam keressem meg a harmincas éveiben járó nőt.
- Itt vagyok... itt vagyok, és már ezerszer elmondtam, a nevem Julia. Na de mi ez a nagy gond? - emeli fel a hangját, ahogy az irodám felé tart. Az ajtóban majdnem összeütközöm a nálam fél fejjel alacsonyabb nővel, így hátrálok egy lépést.
- Ez a levél mikor jött? - lobogtatom meg a papírt, amit Julia kikap a kezemből. Sietve átfutja, és arcára kiül a felismerés, miért is vagyok olyan bosszús.
- Talán tegnap... Ójaj Istenkém. Ez a nem normális beperelt? - kérdez vissza a szája elé tartott kézzel.
- Nem, üdvözlőkártya a születésnapomra.. Nincs elég gondom e nélkül sem. Na, figyeljen Julia. Hívja fel Petert. Az ügyvédemet, és beszéljen meg vele egy találkozót holnap délelőttre. Ha akadékoskodik, mondja meg, hogy fontos. És meg lesz fizetve érte - teszem hozzá, majd a kabátomért nyúlok.
- Rendben. Most hova megy?
- Kávézni, a feleségemmel, aztán haza - felelek szűkszavúan, miközben indulni készülök.
- Elfelejtette, hogy mára van még egy páciense? Crystal Brennan. Már át is kértem az orvosi anyagát. Az íróasztalára tettem - ahogy kiejti a szavakat, éles tőrként hatol belém a felismerés. Teljesen megfeledkeztem a nőről, mert annyira felidegesített az az idézés. Nem is tudom, hol áll a fejem.
- Mikorra jön? Kérem, mondja, hogy van időm kávézni a feleségemmel, mert halott ember leszek, ha a héten hatodjára is lemondom - teszem össze a kezem, arcomon pedig könyörgés jelei tűnnek fel, ahogy hangom is esdeklővé válik. Már ötször lemondtam a közös kávézásunkat a héten valamilyen fontos dolog miatt, ha most is megtenném, feleslegesen veszekednénk, ami jelenleg nem hiszem, hogy jó hatással lenne a munkámra.
- Nyugodjon meg kérem, kettő teljes órája van arra a kávéra - emeli fel a kezét, kinyújtva a mutató-, és középujját. Én pedig elindulok. Fogalmam sincs, mit várok ezektől a találkozóktól, de valahol még él bennem egy kis remény, hogy talán csak én vagyok az önző, és az a szerelem, amit megtapasztaltam, csak a függősségeim felnagyította illúzió volt. De miért pont én ragadnék meg annál, ami van, mikor a betegeimnek is azt mondom, hogy ne elégedjenek meg a jóval, a legjobbat akarják. Csak én nem törekszem a legjobbra a magánéletemben, és a munkámmal kompenzálom. Természetesen nincs okom a panaszra, hiszen a feleségem ma is gyönyörűen fest, halvány rózsaszín ruhában jött el, kellemes virágillat lengte körül. Hangja olyan lágy volt, mint mindig. Jobb feleséget nem is kívánhatnék. Mielőtt haza indult, félve közeledett, mert tudja, mennyire nem szeretem a testi kontaktust. Mégis engedem, hogy nyakam köré fonja vékony karjait, és ölelésébe rejti minden kételyét, minden szerelmét. Én pedig hagyom. Gyarló vagyok, és jól esik a szerelme, a törődése. Ez az egyik gyengém. Ragaszkodom hozzá, hiszen mégiscsak huszonnégy éve vagyunk egymás mellett. Talán ez tesz emberré, ő tesz emberré. Ahogy a kocsimba szállok, majd elindulok, ismét körülötte forognak a gondolataim. Aztán, ahogy leparkolok a rendelő előtt, ismét eszembe jut az idézés, és a mai betegem. Még nem járt nálam, és én pedig ezért is indulok az irodám felé, hogy a lekért papírokat átnézhessem. Nem szokásom a betegeim életében vájkálni, és soha nem hozom fel, csak ha úgy érzem, hogy feltétlenül szükséges. Mégis tudnom kell legalább a gyógyszereiket, miket szednek rendszeresen, hogy tudjam, honnan is indulunk.
- Julia kedvesem, feltenne egy kávét, és bekapcsolná a vízforralót, ha megkérhetem? - lépek ki az irodámból, majd egy mosollyal az arcomon beszélek a nőhöz. - Kimegyek a hátsó kertbe, kérem, ha elkalandoznék, szólna, hogy megérkezett Miss Brennan - választ sem várva indulok el a kert felé. Nem nagy az egész, pont akkora, hogy egy kiülős rész elférjen, ahová én is leülök. Szeretem ezt a helyet, csendes, nyugalmas, és távol van a város zajától, mely számomra fontos, hiszen az emberek a tömegben feszültebbek. Itt nem, itt sokan könnyebben feloldódnak. Számomra ez a hely olyan,mint a nyugalom szigete.

Rendelő
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Jan. 15, 2016 2:11 pm Keletkezett az írás




Markos & Crystal


Valahogyan az ember úgy van összerakva, hogy soha nem jó az időzítés. Vagy elkésünk valahonnan, vagy túl korán érkezünk. Olyan az életünk mint egy összehangolatlan menetrend, amelyhez képtelenek vagyunk igazodni egy idő után. Nem tudjuk vajon adott pillanatban a megfelelő helyen vagyunk, vagy az utazásunk még nem ért véget? Én néha úgy érzem, hogy megrekedtem, s most el kell hagynom a szerelvényt, érvénytelen a jegyem vagy éppen nem a megfelelő irányba tartok. Vajon mikor döntött Isten arról, hogy már nem itt a helyem, hogy el kell hagynom a jelenlegi életemet, hogy a lelkemet visszaveszi az ő végtelen birodalmába? Mostanság új gyógyszereket kaptam a régiek mellé, mintha már nem szednék így is elég gyógyszert. Marvel szerint az eredményeim a helyzethez képest kielégítőek. A helyzethez képest....kinek a helyzetéhez és mihez viszonyítva? Amit a számok mutatnak, vagy ahogyan én érzem magam? Nem tudom...egyre inkább azt érzem, hogy nem készültem még fel arra, hogy meg kell halnom, nem készültem még fel a testem egyre erőteljesebb változásaira, nem készültem fel arra, hogy alapjaiban kell megváltoznia mindennek. Lélekben talán már hamarabb elhagytam magam, talán már csak valamiféle hitembe kapaszkodó lettem, aki Isten által igyekszik elhitetni magával, hogy még szükség van rá itt, ebben a világban ebben az életben. Hogy még annyi élet az amelynek a megmentésénél segítenie kell, annyi beteg várja még, hogy hűvös, és mostanság egyre hűvösebb, de megnyugtatóan finom tenyerét a homlokára simítsa, és egy jobb ébredést ígérjen a számukra. Én veszem magamra az ő lemondásukat is, hogy valami bizakodó szavakká formálva adjam vissza nekik. A testem lehet, hogy szépen lassan lemond rólam, de  a lelkem amelynek ezer száljával kapaszkodom az életbe, egyszerűen képtelen megtenni. Rohanok, pillanatokba sűrítetten akarok megélni akár heteket is, kirabolom mások szívét, magamhoz veszem az érzéseiket és önnön kornyadozó szívemet táplálom belőlük. Mert kellenek, mert szomjazom rájuk, mert minden mosoly, minden érintés, minden elsuttogott gondolat, az ajkakon rezgő csók egy-egy korty, amitől még élőnek érzem magam, érzem ahogyan a vér áramlik egyre áttetszőbbé váló ereimben, még érzem ahogyan a szél belemar az arcomba és érzem, hogy még van itt helyem. Más miért maradhat és én miért nem? Más miért jobb gyermeked Uram és én miért nem? Más, aki nem hisz benned, aki soha nem is hitt, aki önzőn rabolja a világ javait, aki semmit nem épít csak rombol....mond annak miért van több joga itt lenni mint nekem? De az Úr....az én imádott Istenem ott magos trónusán csak nézi a világot, csak szemléli, de nem válaszol, csendesen tűnődön hajtja odább a napokat, mint kiolvasott könyvlapokat. Ennyi vagyunk hát a számára, egy történet szereplői akikkel pereg az élet megunhatatlan regényfolyammá válva. Kápráztatóan gyönyörű a mese, de én még itt akarok maradni benne! Esténként állok az ablaknál, gyengülő ujjakkal kapaszkodom a függönybe és a távol sötétjét kémlelem. Szoktatom szememet ehhez az érzéshez, ehhez a feketeséghez. Vajon milyen érzés? Érzek egyáltalán valamit....vagy olyan mint amikor elalszom? Behunyom, elzárom a világ elől a kékséget és tudni akarom....de csak a fülemben hallom a csendet dobolni, csak a konyhából  a vízcsap egyenletes cseppenését, a légkondicionáló egyenletes kattogását, ahogyan a lapátokat forgatja, csak a szobából a vibráló villanykörte sercegését. Az életem apró egyáltalán nem elhanyagolható zajai, amelyek megszűnnek létezni, ahogyan én is megszűnök. Marvel azt mondja nem szabadna ezen gondolkodnom, hogy próbáljam meg a maradék időt ajándékként felfogni. Ajándék? De hiszen ha így is lenne azt nem kötjük időhöz, nem kötjük feltételekhez és nem pusztítunk vele. A fennmaradó idő számomra nem ajándék, hanem kínzás. Minden jóval együtt. Mert valahányszor beengedek valakit az életembe azt az illúziót keltem benne, hogy hosszú távon ott maradhat, nem sejti még, hogy pusztán egy lábnyom az óceán homokjában, amit az apály szült és amit a dagály mohón bekebelez majd. És még ha tisztában is van vele, nem fogom hagyni, hogy a lassú haldoklásomat végignézze, ezt egyetlen olyan sem ember érdemli meg, akinek még évei vannak hátra....egyre kevesebb az esély, hogy nekem is. Az eredményeim lehet, hogy jók, lehet, hogy jobbak a számok, lehet, hogy a gyógyszerek a rengeteg mellékhatásuk ellenére is képesek fals számokat, hamis képet mutatni, hogy jól vagyok...hogy jobban leszek. Nem leszek. Nem süllyedtem még olyan mélyre, hogy feladjam, pusztán egyre erősebb bennem a félelem, egyre többször bonyolódom túl rövid kapcsolatokba, egyre inkább korlátozódom egyetlen éjszakára, és egyre kevésbé akarom a folytatást akár hetekre is. Olyanok számomra az emberek, az életemben megjelenő emberek mint az apró kis izzók egy karácsonyfa égőjén, amit egyenként tekerek ki, hogy ne lássam többé a fényüket, végül egyedül maradok önnön magammal a vaksi égősorral és a fények emlékeivel. Kopott múltam megunhatatlan darabkái.
- Rettenetesen depressziós vagy az utóbbi hetekben Crystal. Képtelen vagy a normális emberi kapcsolatokra,  csak a halál gondolata és milyensége foglalkoztat és a munkád. De közben elfelejtesz élni.
- Élni? Haldoklom Marvel. Milyen élet az amelyben tisztában vagy a halálod idejével, vagy azzal, hogy nem évtizedek vannak hátra számodra, hanem jó esetben hónapok, rosszabb esetben talán csak a következő nap. Minden napfelkelte számomra csak arra jó, hogy hamis reményeket keltsen bennem, hogy még ez is megadatik.
- Ugyan! Nem tudod biztosan az idejét és ha közben lesz donor....- közbevágtam, mert nem akartam, hogy megint ezt az ütőkártyát vegye elő.
- Elég! Marokszám szedem a gyógyszereket. Nagyjából nyolc féle vakcinával szúrom be magam három illetve négy óránként, mint egy kábszeres, nagyjából úgy is néz ki a karom.Ott vannak még a cseppek, a gyógyteák és persze ki ne hagyjuk az egyre gyakoribbá váló biopsziát, és a csontvelő csapolást. És ha bármelyik is kimarad, ha bármelyik gyógyszerről elfeledkezem, akkor gyakorlatilag halálra ítélem magam abban a pillanatban. Marvel....most komolyan, ezt nevezed te életnek? Hogy minden napom az orvosságok körül forog? – elgondolkodott, azt hittem megértette amit mondtam, helyette csak hümmentett egyet, majd a jegyzettömbjének tetejére felírt egy nevet és egy telefonszámot, majd letépte és felém nyújtotta. Kissé bizalmatlanul ráncolva a homlokom vettem el tőle, és megnéztem mit firkált rá.
- Ki ez a Dr Warrington. Ugye nem valami agyturkászhoz küldesz? Nehemmm...nekem ne írjon fel senki gyógyszereket, van éppen elég! És nem fogom a magánéletemet mások orrára kötni főleg nem egy...- belém fojtotta a tiltakozásom áradatát, amikor felemelte a kezét, és láttam az arcának apró rezdüléseiből, hogy nem azért akar pszichológushoz vagy pszichiáterhez küldeni mert ez neki annyira felemel lenni, hanem mert van még valami a háttérben.
- Nézd Crystal, őszinte leszek veled. A Központi Donorbank felülvizsgálatot fog tartani két csoportnál is, mert a listán jelen lévők között igen megszaporodtak az öngyilkosok, és nem akarják, hogy olyanok maradjanak várólistán akik tulajdonképpen idő előtt feladják, közben mások akik élni akarnának, a lista végén legyenek....elmevizsgálatot fognak elrendelni a csontvelődonorra várók és a szívátültetésre várók között.
- De én....Marvel én sosem lennék....én sosem követnék el...vallásos vagyok, katolikus, ez...ez tudod mit jelent számomra ugye?- olyan kétségbeesett volt a hangom mint egy apró kislány, aki nem akarja elhinni, hogy senki nem bízik meg benne, akinek elvették az életét, és most el akarják venni a becsületét is.
- Tudom Crystal....és azt is tudom, hogy egy katolikus legnagyobb bűne, az üdvözülés megtagadása, ha önkezével vet véget az életének....tudom. De rajta vagy a listán. És a jelenlegi tüneteid alapján az életviteled alapján azt gondolhatják, hogy...őket nem fogja érdekelni a vallásod, pusztán az amit látnak. Szedd össze magad és menj el Dr Warringtonhoz! Nem véletlenül hozzá küldtelek. Kérlek!
- Mikor ül össze a bizottság?
- Ősszel, talán már szeptemberben. Ugye elmész hozzá?
Megkocogtattam a papírt a körmöm tetején.
- Elmegyek.

Mindennek már egy hete, akkor hívtam fel a megadott telefonszámot és kértem időpontot, noha még mindig nem voltam benne biztos, hogy jó döntés volt, ugyanakkor tudtam, hogy csapdában vergődöm....mintha nem vergődtem volna már benne így is, és az egyetlen esélyem, ha ép elméjűnek nyilvánítanak, mert az vagyok. Nem őrültem meg....nincs szuicid hajlamom, éppen ellenkezőleg, ragaszkodom az élethez, még ha ezt sajátos formában is teszem. Pusztán másképpen kezelem a kapcsolataimat és mást jelent számomra a hűség vagy éppen az élet szeretete. Valamiféle morálisan megkérdőjelezhető dekadencia járja át, de ettől függetlenül abszolút ragaszkodom hozzá. Hát pont ezért ostorozom az én Istenemet, hogy miért....hogy miért kell mégis lemondanom róla idő előtt? Szabadságot vettem ki, talán lélekben és testben is felkészültem a találkozásra. Délelőtt bent voltam a Szent Margit templomban egy lelki gyakorlaton Adam atyánál, aztán segítettem neki kicserélni a vizet az oltáron a vázákban mert az idős templom szolga a reumája miatt megint nem tudott reggel felkelni. A délután már egy könnyed fehér, piros pipacs mintás ruhában talált ahogyan a rendelő felé igyekeztem nem messze attól az apró kis cukrászdától ahova egy régen evett mogyorós süteményért ugrottam be. Kezemben egy nagyobb méretű vajszín táskát szorongattam. Soha nem szerettem táskákat hordozni magamnál, kivált nem egy bőrönd méretűt, de a gyógyszereim és az egyéb dolgaim miatt szükséges volt. Igaz szórakozóhelyre már azért nem ilyennel mentem. Mindig vannak dolgok amikhez hozzá kell szokni. A rendelő előtt megálltam és végigfuttattam rajta a tekintetemet, mintha keresnék valami jelet, valami feliratot, hogy tévedés az egész forduljak vissza. De semmi ilyen nem fogad....csak a kellemes színekkel és nyugalmat árasztó berendezési tárgyakkal felszerelt nappali méretű helyiségben egy mosolygós szemű harmincas hölgy. Ahogyan felpillantott az íróasztala mögül a koppanó lépteim zajára a mosolya még szélesebb lett.
- Üdvözlöm....Crystal Brennan...én...
- Igen tudom....foglaljon kérem helyet, máris előkerítem a doktor urat. Kis türelmet, ha szabad.
- Persze, semmi gond és köszönöm.- fordultam meg magam mellett és az egyik kényelmes kanapét néztem ki, hogy leüljek mert fogalmam sincs honnan kell előkeríteni Dr Warringtont, éppen ezért a várakozási idővel sem vagyok tisztába. Valahonnan vízforraló fütyülése csapta meg a fülem és az előbbi kis hölgy a hang irányába futott, utána már sem elől tévesztettem. Egyenes derékkal dőltem hátra és a két karomat az ölembe helyezve a lábaimat diszkréten raktam át egymáson. A nagy ablakon beszökő napsugár andalító finomsággal csiklandozta a bőrömet és valamiféle arany fénnyel úszott át és melengette a kiengedett hajamat. Csak egy apró kis lepke alakú, kristályokkal kirakott hajcsatot tűztem bele jobb oldalon. Szerettem a lepkéket. Pontosan fordítottjai a jelenlegi életemnek: valami gusztustalan bábból kelnek életre, hogy aztán káprázatos színűkkel váljanak eggyé az élettel...szabadok....én is ilyen voltam egykor. Színesen szépségesen szárnyaló, hogy a betegségem rákfenéje bábozzon be ebbe a jelenlegi életbe. Van még vajon reményem arra, hogy valaha újra lepke legyek? Ennek egyik állomása lehet a doktor.




Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Jan. 17, 2016 3:25 pm Keletkezett az írás





Crystal and Mark
What can I help you?

Amikor elmondta apám, hogy rákos, láttam a szemében a félelmet. Láttam, hogy rettegett attól, hogy megint összeomlok, hogy majd az italhoz nyúlok, mert nem bírom el majd a terhemet. Emlékszem, hetekig titkolta. Láttam rajta, hogy valami baj van, éreztem. Másként csillant a tekintete, félve nézett a szemembe, mert a kapcsolatunkat mindig is őszinteség jellemezte. Én maradtam neki egyedül, és láttam a rettegést a tekintetében, hogy összeomlok. Hogy a számára legfontosabb ember nem tud majd mellette állni, és nem lesz miért küzdenie. Nem tagadom, sokkolt a hír, és tényleg összeomlottam. Hiszen alig hoztam helyre az életem, a karrierem is alig indult be, emlékszem, Sydney-be költözött, hogy segítsen elindulni az úton újra. Végig mellettem volt, én pedig nem akartam őt elveszíteni. A hír hallatán mégis olyan csábító volt a bárszekrényben sorakozó megannyi tömény, nyugtatóval párosítva. Zokogtam. Nem akartam elhinni, amit hallok, nem akartam egyedül maradni. Anyám már régen meghalt, gyerek voltam még, így nem érhette meg azt, hogy lássa a sikeremet.
Apámat akkor láttam másodjára megtörni, mikor látott a földre rogyni a hír hallatán. A lábaim felmondták a szolgálatot, ő pedig odalépett hozzám, és magához volt. Sírva könyörgött, hogy álljak mellette, mert nélkülem képtelen lesz küzdeni. Szüksége volt rám. Tudtam, hogy nem omolhatok össze, de elviselhetetlen volt a fájdalom, hogy meghalhat. Hogy bármelyik nap, bármelyik pillanatban elveszíthetem őt, azt a személyt, aki olykor durván, de mellettem állt. Ott volt velem mindig. Elfordulhatott volna tőlem, mikor az alkohol gőze mögé rejtőztem, mikor ittasan olyanokat vágtam a fejéhez, amit nem is gondoltam komolyan. Megtehette volna, hogy szimplán kisétál a pofon után, ami az arcomon csattant akkor, mikor őt hibáztattam az életemért, hogy olyan korán el kellett dobnom magamtól a függetlenségemet. Nem tette. Pontosan azért nem, mert akkor az volt a célom, hogy mindenkit elüldözzek magam mellől, de legbelül igazából arra vágytam, hogy mentsenek meg. Ő tudta ezt. Ahogy tudta Cissy is. Soha nem hagyott el. Ők ketten a támaszaim voltak, mindenki elhagyott, de ők nem. Ezért fájt annyira, hogy apám halálos beteg. Hogy az élet, hovatovább Isten olyan kegyetlen, hogy elveszi tőlem őt. Hogy meg akarja fosztani a világot apámtól, aki ezer és ezer próbáját kiállta, töretlen hittel.
Mindig is Istenfélő volt, hatalmas hittel, és erre nevelt minket is. Holott már akkor megrendült a hitem benne, mikor anyám beteg lett. Hetekig jártunk a kórházba, én pedig éjjeleket imádkoztam át öt évesen, hogy bármit megteszek, hogy anya jobban legyen. Könyörögtem neki, hogy ne vegye el tőlünk az anyánkat, de nem ért semmit. Isten nem hallgatott, de nem is válaszolt. Egy öt éves gyereknek ez nagy törés, abban az apró, törékeny kis világában, amit alig épített fel. Évekig nem imádkoztam, de mikor az öcsém a frontra ment, ismét bűnbocsánatért esedezve kulcsoltam össze a kezeimet. Reméltem, hogy most hallgat rám, hogy vigyáz az öcsémre. Nem kértem választ, nem kértem én semmit cserébe, csupán azt, hogy Isaac egyben hazajöjjön, hiszen hiába voltam én a fia hivatalos gyámja, hittem, hogy látni akarja majd. Hogy egy napon az apja akart lenni. És mire alapoztam ezeket akkor? Csupán a tanult anyagokra, a viselkedés pszichológia tanaira, és a szülői szeretetre. Akkor hittem, mind Isten gyermekei vagyunk, céllal születünk a földre. De milyen cél az, mikor Isten fiatalon ragad el embereket, gyermekeket? Milyen cél az, ami háborúhoz vezet, amiben emberek halnak meg? Mikor a levél jött, tudtam. Ki sem bontottam, de tudtam, hogy Isaac halott. A bontatlan levél mellettem hevert a kanapén, emlékszem, Cissy éppen az óvodába vitte Xaviert. Én korán reggel ittam, majd csak annyit mondtam neki: "Isten nem létezik. Ha mégis, akkor semmiképp sem jó isten. Az az isten nem lehet jó, aki elveszi apát a gyermektől, gyermeket az apától, testvért a testvértől"
Elfordultam az Úrtól, többé már nem hittem benne. Elhagyottnak éreztem magam, akit megfosztottak a hitétől, aki magára maradt. Pedig én voltam az, aki megfosztottam magam ettől a hittől, mert nem akartam egy nem létező Istenben hinni. Egy olyan hatalomban, amely elviszi a jókat, a rosszakat meg a földön hagyja, hogy mérgezzék a társadalmat. Hiába imádkozott tovább apám, hiába kért szépen, már nem érdekelt. Úgy gondoltam, értem nem kell az imádság. Hogy a lelkem eleve elkárhozva született, és akik elkárhozottak, a földi pokolban élhetnek büntetlenül. Akkor tanultam meg, hogy az életben nincs Istennek nevezett erő, nem várhatom, hogy egy nem létező valami - vagy valaki -, oldja meg a problémáimat. Ráébredtem, hogy egyedül saját magamban kell hinnem.
Apám még a betegsége alatt végig hitte, hogy majd meggyógyul, ott voltam vele, még tisztán emlékszem, ahogy inkább próbált több időt velünk tölteni, az unokáival, mert nem akart a gyógyszerektől legyengülve, ágyhoz kötve feküdni. Az orvosok csak fél évet jósoltak neki, de az élni akarása sokkal erősebb volt. Három évet élt le úgy, hogy tizenhét műtéten esett át, mikor azt mondta, hogy elege van. Nem ment többet, és ezt a kevés időt velünk akarta tölteni. Kilenc hónap. Ennyi adatott meg nekünk a műtétek elutasítása után. Én pedig ez alatt az idő alatt úgy keltem, és úgy feküdtem, hogy bármikor elveszíthetem őt. Úgy indultam munkába, hogy nem tudhattam, élni fog-e még, mikor haza indulok. A halála nagy törés volt nekem. Amikor már nem tudott felkelni, minden időpontomat lemondva maradtam mellette. Tisztán emlékszem, hogy az utolsó kérése az volt, hogy játsszam el a kedvenc dallamát a zongorán, amit a nővére is mindig játszott neki. Megesketett, hogy nem nyúlok többé káros szenvedélyekhez, hanem a magam módján dolgozom fel azt, ha elmegy.
A hiánya soha nem szűnő sötétség volt. Fájó, fojtogató sötétség, a kísértés pedig túl nagy volt. Elfojtottam, de egy nap kitörve belőlem, minden üveg töményt a földhöz vágtam, és elmeháborodott módjára tomboltam. Akkor először, és utoljára láttam rettegést Cissy tekintetében. Félt tőlem, attól, hogy elvakulva a fájdalomtól benne is kárt tehetek. Elment, magamra hagyott, talán ő volt az okosabb, hiszen nem láttam tisztán, nem tudtam, mit teszek.
Az életem akkor ismét mélyre került. Nem hittem, hogy kijövök a gödörből, de meg kellett tennem. Felelős voltam a családomért, és felelős az emberekért, akik tőlem várták a segítséget. Akkoriban több rákban szenvedő, útját elvesztett beteg is járt hozzám, melynek során megértettem azt, hogy min ment át apám. Általuk ráébredtem az újra, és újra fellobbanó önzőségem nehezen engedte láttatni, min is megy keresztül az, aki egy nap majd magára hagyja a családját. Nem akarnak elmenni, ahogy apám sem akart, mégis vannak, akik azt vallják, jobb lenne, ha a családjuk nem látná a szenvedésüket. Sokak adják fel a harcot, sokan inkább csak szabadulnának testük börtönéből, de mindenkiben ott él az egyetlen apró kis szikra, hogy talán túlélik. Én nem tudhatom, hogy tényleg így lesz, csak annyit tehetek, hogy ráébresztem őket arra, hogy ők döntik el, hogyan élnek tovább annak fényében, hogy talán velem töltik az utolsó perceiket, ahelyett, hogy a szeretteik körében elfeledve a jövőt, a pillanatnak éljenek. Apám sok mindenre tanított a rákkal való küzdelmek évei alatt, ahogy azt is, hogy felesleges a holnapon aggódni. De nem csak azok esnek abba a hibába, hogy a jövőn elmélkedjenek, hanem mások is. Közben elfelejtenek élni, és arra ébrednek egy reggelen, hogy az élet elment mellettük úgy, hogy nem is éltek igazán.
Tíz éve, hogy apám elment az élők sorából, tizenkilenc esztendeje pedig a fivérem hagyott itt minket. Csak öt voltam, mikor anyámat elragadta egy akkor még nehezen gyógyítható betegség, megjártam a poklot, elvesztettem a hitem, szóval mondhatom, hogy az életemet körüllengi a halál a nagy kaszás, aki egy nap mindenkiért eljön. Elvesztettem a családom, helyettük kaptam egy újat Cissy-nek hála. Mindig, és mindenkor kiállt mellettem, támogatott, ahogy az esküjében ígérte egykor. Soha nem hagyott magamra, csupán két hétig nem hallatott magáról, mikor tombolni látott. Elmondhatom, hogy tudom, miről beszélek, amikor a betegeimhez szólok, megjártam azokat a fokokat, amiken ők álldogálnak. Szavaim már nem a levegőbe kiáltott betanult elméletek. Őszinték, igazak, és arról árulkodnak, hogy tudom mi az a magány, amit mindegyikük érez. Tudom, és átérzem. Sokan azt gondolják, az életem tökéletes, soha nem ért fájdalom, szenvedés, de már levetettem magamról azokat a terheket, amik visszatartanak. Nem vagyok haragtartó, nem vagyok függő, és nem vagyok többé ugyanaz. A tragédiák nyomot hagynak az emberben, emlékeztetve, hogy sebezhetők vagyunk. Letördelik szárnyainkat, elveszik a méltóságunkat, mi pedig a semmire építkezünk újra, de mégis viszünk valamit tovább. Egy tanulságot, egy leckét, egy tapasztalatot.
Minden eges nap eszembe jut apám, anyám, az öcsém. Minden egyes nap hálás vagyok Cissy-nek, hogy soha, egyetlen percre sem fordult el tőlem. Tudta, mikor van szükségem magányra, mikor van szükségem társaságra, és a betegeimnek is ezt akarom megmutatni. Hogy az élet nem fekete és fehér, nem jó és rossz, hanem sokkal több. Hogy élnünk kell, és az előnyünkre fordítani az akadályokat.
- Mark, megérkezett a betege - Julia lágy hangja visszaránt. Lehunyt szemeimet kinyitom, felnézlek a mogyorószín szemekbe, majd felállok. Egy mosoly jelenik meg arcomon. Biccentek felé, majd kinyújtóztatva a tagjaimat, a nyitott erkélyajtón sétálok be. Nem kerülöm meg a házat, hanem könnyed léptekkel, határozottan indulok a hölgy felé. Arcát fürkészem, ruháját, és a megjelenését. Sajnálatot nem lát rajtam, hiszen egyetlen betegemet sem sajnálom. Öröm mosolya jelenik meg arcomon, mindig jellemez egyfajta könnyed közvetlenség, hogy lássák, bennem bízhatnak, még akkor is, ha a hátuk közepére sem kívánják a beszélgetést.
- Örvendek a szerencsének, Miss Brennan, örülök, hogy eljött - a kezemet nyújtom felé, ahogy a szavaim elhagyják ajkaimat. Mikor megfogja a kezem, csak akkor mutatkozom be. - Markos Warrington vagyok, de ha egyszerűbb, hívjon csak Marknak - kínálom fel a lehetőséget neki, ahogy mindig szoktam. Van, aki él vele, van, aki nem.
- Egy kávéval megkínálhatom? Esetleg egy zöldteával? - kérdezem, mert igazság szerint én kávézni fogok, hosszú lesz még az estém, és általában hozzám nem megszabott időre jönnek, hanem amennyit el akarnak tölteni nálam. Nem faggatom, nem vágok egyből a közepébe, hiszen azt senki sem szereti, és én is gyűlölném, ha alig ülnék le, és már személyes kérdések tömkelegével bombáznának. Csak szépen sorjában. Nem sietünk sehová, soha nem sietünk. Idővel, ha akarja, segíthetek neki, hiszen hiába hiszi, hogy az neki nincs, önmagunkra mindig kell szánnunk időt, különben az élet semmit sem ér.

Rendelő


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Jan. 23, 2016 6:18 pm Keletkezett az írás




Markos & Crystal


Isten nevét hiába ne vedd! Szól az egyik parancsolat, és én soha, eddigi életem során nem vetemedtem odáig, hogy az Úr nevét megszentségtelenítsem. Bár ha jobban megnézzük, az utóbbi hónapokban, nem egyszer, végső elkeseredésemben durvább szavak hagyták el az ajkaimat, mint valaha. Az első ilyen kifakadásom, és talán ezzel nem csupán az atyát, de magamat is megleptem, valamikor nyár derekán volt. Adam akkoriban tért haza vidékről, pár kisebb faluban járva rendezte el az ottani egyház közösség eltévelyedett papjait, és próbált erőt és kitartás adni számukra. A drága és mindig jó Adam, akiben annyi bűn sem lakozott, amennyi egy ártatlan, most született lélekben. Véltem én. Hogy ez mennyire nem így volt, azt a december bizonyította be számomra, noha már nyáron is voltak ennek előjelei. Én mégis úgy őriztem a titkát, olyan mélyen elrejtve magamban, mintha mindig is hozzám tartozott volna. Vannak dolgok, amelyeket emberek ránk bíznak, titok, melyeket nem feltétlenül kell értenünk, egyszerűen csak őriznünk kell őket töretlen kitartással, és mély hallgatással. Még akkor is ha később kiderül saját magunkat őriztük kimondhatatlanként. Aznap éppen jól éreztem magam, valahogyan nem éreztem fáradtnak a testem, a lelkemet azonban annyi fájdalom nyomta amelyet egy szépen megkomponált mosoly mögé rejtettem és úgy csábítottam el magammal fagylaltozni az atyát. Szerettem vele sétálni az óceán apró kis sétányán, ahol árnyékot pettyeztek körénk a katonás rendbe ültetett pálmák. A tenger szokatlanul nyugalmas volt, időnként kiszaladt a homokra, én pedig mint valami rossz gyerek ledobtam a lábamról a szandált, és a lenge fehér nyári ruhámba futottam, nekifeszülve a feltámadó könnyű, játékos szélnek. Adam mindkét kezében fogva a fagylaltot ( az egyik éppen az enyém volt) a fekete reverendájában követett és közben a fejét csóválta. Utolért, mert zihálva, a térdeimen támaszkodva vártam őt meg. Éreztem….ekkor tényleg éreztem az életet, és minden erőmmel minden akaratommal ragaszkodtam hozzá, egyre erősebben érezve magamban a késztetést, hogy azért fohászkodjak minden éjjel, hogy az én Istenem megszánjon, hogy ne engedjen el….hogy még kicsit itt tartson. Adam mosolyogva nyújtotta át a tölcséremet.
– Szokatlanul eleven vagy ma, Crystal. És szokatlanul….- nem mondta ki, de éreztem, hogy van még egy szó, van még ott valami amit nekem akart szánni, ám a jótékony hallgatásba burkolózott. Egyik kezemben ott lifegett a pár szandálom, a másikban a cseppenként lassan olvadó vanília fagylalt. Jóízűen nyaltam le a tetejét, és oldalra fordulva sandítottam rá.
- Ha nem ismernélek azt mondanám, hogy pusztán az időváltozás van rád ilyen rossz hatással. Hogy a közeledő monszun teszi. De túl jól ismerlek Adam. Mi bánt?- ott volt, éreztem, hogy a kimondatlan szavai mázsás teherként nyomják a vállát, éreztem az utolsó lélegzetvételében is, hogy minden egyes pillanat amit a saját csendjébe burkolózva tölt el egyre fájdalmasabbá teszik számára a velem való sétát. Kelet felől a felhők kezdtek gyülekezni, az égbolton lassan szétolvadó bárányfelhők között néha eltűnt a ragyogó nap sugara. A homokra helyenként kicsapott a víz, megcsiklandozva a bokámat, és vizessé téve az atya reverendájának alját. Rám nézett, homlokán egyre mélyülő kétségbeesett ráncokkal, és ajkait lassan nyitotta szóra, összetapadtak, majd szétváltak és egy lemondó sóhaj szakadt fel belőle.
- Vétkeztem az én Uram ellen Crystal és nem tudom miképpen vezekelhetnék, miképpen menekülhetnék az elkárhozás elől, miképpen tudnám magamból kiűzni ezt az érzést, ami úgy érzem nap nap után felemészt, és teljesen felőröl. Egy éve folytatok vele küzdelmet, és nem tudom meddig leszek még képes…..- a víz felé nézett, a hullámok elvonták a figyelmét, és a némán mozgó ajkáról nem tudtam leolvasni a kimondott szót, már csak a sóhaja volt ami eljutott hozzám. Szenvedett, láttam rajta, hogy így van és fogalmam sem volt miképpen enyhítsek rajta. Úgy éreztem, hogy Isten sokszorosan próbára tesz, mert nem csupán a kapcsolataimat zúzom porrá, hanem a barátságomat is, az egyetlent ami még megmaradt nekem. És hiába is kérdezem az Urat….nincs válasz, már az elejétől fogva csak a csendjével üzen. Mintha meg akarná erősíteni a gondolataimat: a születésemmel vétkeztem ellene. Én nem is lehetnék itt, biztosan valami olyan kapcsolat gyermeke vagyok ami az én Uram szemében vétkes, és nem bocsát meg. Az Örök Isten nem bocsátja meg a létezésem, és igyekszik, hogy eltüntessen innen, utolsó kis kapaszkodóimat is elvéve tőlem. Adam…
Valahogyan éreztem, hogy nem lenne jó ötlet hozzáérnem, nem biztos, hogy most ez lenne a legjobb ötlet, így csak néztem őt kitartóan, némán, összeszorított ajkakkal várva arra, hogy folytassa, de nem tette meg. Visszafordult felém, tekintetében, azokban a mélyen ülő barna szemekben tengernyi kétségbeesés tükröződött vissza rám.
– Meggyóntad a püspöknek? Elmondtad, hogy mi az….hogy mi a te nagy vétked, Adam? Atyám…nem tarthatod magadba, mert ez fel fog emészteni. – a fagylaltot összeszorította a kezében, majd hagyta lehullani a homokba, könnyedén átlépve rajta.
–Már felemésztett. És nem, nem gyónhatom meg neki, mert akkor még rosszabb lesz. És mert nem akarok feloldozást alóla.- értetlenül bámultam rá, és nem tudom meddig tartott mire egyáltalán felfogtam a szavait. Szitkozódni kezdtem, olyan vehemenciával, mintha rólam lenne szó.
– Adam! Ezt éppen te mondod, aki minden nap azzal, jön, hogy bűnös minden cselekedetem, bűnös minden mozzanatom amit idegen férfiak ágyában töltök, pusztán csak azért, hogy egy csipet boldogságot lopjak magamnak? És amikor azt mondom, hogy számomra ez így tökéletes, hogy egy pillanatig nem akarok lelkiismeretfurdalást érezni miatta….jössz te és élővé, valóságossá teszed a vétkem. Igazságtalanul mocskos dolog amit művelsz! És szégyent hozol arra aki vagy. Isten földi szolgája vagy, szedd össze magad!
- Ha kimondom, akkor valóságossá teszem. Már így is valóságos, mert minden nap látom miképpen válik múlandóvá….
- Te miről beszélsz?
- Rólad, Crystal.
Az égbolton a felhők egyre szürkébbek lettek az eső illatát kapta fel a szél, és a szoknyám is lebbent, mintha Isten másodpercek alatt fújta volna szét az egész eddigi beszélgetést, az egész eddigi hangulatot. Keserű lett a fagylalt, és úgy véltem jobb lesz ha most azonnal hazamegyünk, és kellett jó pár hét mire hozzászoktattam magam ehhez az egészhez, és újabb pár hét, újabb idegen férfi ölelése, hogy olyan mélyre temessem, amennyire csak tudom, és egészen decemberig erre képes is voltam. Összerezzenek amikor a nap sugara hirtelen elbújik és már nem érzem, hogy simogatna. Rádöbbenek, hogy nem a múltban vagyok, a nyáron történtek, és azok amelyek egy hónappal ezelőtt követték már messze járnak, és én egyre többször igyekszem magamban vissza ásni, mélyre, amilyen mélyre csak lehet. És Adam ebben segít nekem. Úgy érzem csak így leszek képes még megőrizni a józan eszemet. Mintha nem lenne éppen elég bajom. Újabb terhekkel nem vagyok már képes megbirkózni és ezektől is szabadulnék, amik most vannak rajtam. Lassan nyitom ki a szemeimet, a konyha felől kávé illatát érzem, valahonnan kintről halk duruzsolás, hallatszik, beszélgetés zaja. Oldalra fordulva pillantom meg a közeledő férfit, és állok fel onnan ahol éppen ülök, hogy a kezemet nyújtsam üdvözlésképpen. Az kezét nézem meg először, ahogyan minden férfival ezt teszem, mert az a legárulkodóbb, a mozdulat, az egésznek van egyfajta ritmikája: ha egy férfi vadul mozdul, vagy éppen túl lágyan, vagy túl lassan, vagy kapkodósan. A kézfogást felfoghatjuk egyfajta nyitányként. Abban minden benne van. Mosollyal felelek a mosolyára és biccentek felé.
– Hálás vagyok, hogy időt szakít rám Dr Warrington. Marvel….Dr Frost ajánlotta nekem. És mint tudja nem teljesen önszántamból vagyok itt. Ellenben soha nem követném el azt a tiszteletlenséget, hogy egy előre megbeszélt találkozóra nem megyek el. Nem érzem ezt az egészet a magam szempontjából szükségesnek, ugyanakkor kötelező jellegűnek. Mindezt csak azért mondom, hogy érezze, bármit is mondok, bármit is teszek nem az ön személye ellen irányul. Egyszerűen csak….csak nem kellene itt lennem.- még el sem kezdtünk beszélgetni én mégis elnézést kérek, ami leginkább azért van, mert nem akarom megbántani. Persze nem vagyok naív,  orvosként minden bizonnyal az enyémtől jóval komolyabb és mélyebb lelki megzuhanásokkal foglalkozik, és a munkájához tartozik, hogy a legvadabb sértéseket is elviselje. Szóval mindez talán felesleges, de én valahogy magamat akarom talán nyugtatni az egésszel, hogy ezt elmondom.
- Maradjunk a Dr Warringtonnál, kérem.- a hangom udvarias és picit talán távolságtartó, de egyelőre még nem akarom bizalmasabbá tenni a beszélgetést. Egyszerűen csak arra van szükségem, hogy a kartonomra az kerüljön, hogy ép elméjű vagyok, és még gondolati szinten sem foglalkoztat az öngyilkosság. Meglehet a bizottságnak hiába is tartanék teologikus előadást a vallásomról és arról, hogy pontosan mit is jelentene esetemben egy esetleges önkezűség. Nem, ilyesmi meg sem fordul a fejemben. Bár az igaz, hogy voltak időszakok, kivált amíg megszoktam a gyógyszerek melléhatásait, hogy azt kívántam bár már vége lenne az egésznek, bár Isten nem büntetne tovább….bár hagyna végre meghalni. De én soha nem lennék képes magamban kárt tenni, sokkal inkább erősen ragaszkodni az életemhez. Amíg mások gyorsan akarnak élni, nekem gyorsan KELL élnem. Pedig egykor szerettem a dolgokba belefeledkezni, szerettem bennük elmerülni, szerettem a pillanatot megélni hosszan és elmerengve. Mostanra felgyorsult körülöttem az élet, és ebbe a hajszába néha úgy érzem hamarabb belehalok, mint a betegségembe.
– Nem kávézom. Egy ideje. Egy zöld teát azonban örömmel elfogadok, köszönöm. Üresen és nem túl erősen.- maradok vele szemben és várom, hogy merre induljunk. Nem beszélek egyelőre többet, hiszen ő is tudja én is tudom miért vagyunk most itt. Nem szeretném az idejét rabolni, de kénytelen vagyok. Ha pedig mindenen túl leszünk nem is igazán lesz szükségem újabb időpontra. Éppen ezért talán ezt a kevéske időrablást még elnézi nekem.


Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 7:36 pm Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Crystal & Markos ~ I will help, if you want
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: