Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 4 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég :: 1 Bot

nincsen

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Csüt. Aug. 06, 2015 5:08 pm Keletkezett az írás




Maya and Marian
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem hűlt meg ereimben a vér a Rhysel való találkozás után. Éppen csak néhány perce váltunk el, máris azon kattogott az agyam, hogy vajon sejti-e azt, hogy bármiféle közöm van a zsarukhoz, meglátszott-e rajtam az idegesség, mely végig ott döngette belülről bordáimat, míg azt a pár szót váltottuk.
Fogalmam sem volt arról, hogy ki lehet pontosan ez az alak, akivel alig néhányszor találkoztunk, szinte csak futólag a titkos labor közelében. Én akkor semmit nem kérdeztem, Ő is csak elvitt egy adag morfiumot és nem jártatta fölöslegesen a száját. Nem tudtam azt, hogy csak egy szállító, vagy esetleg annál is több, de abban biztos voltam, hogy nem kispályás fickó. Már a tekintetéből is érződött, hogy méricskél, mintha át akarna látni rajtam és a fejembe akarna mászni.
Alakját elnyelte a reggeli tömeg, az utcákon hömpölygő embermassza, akik mindannyian a metró lejáró felé siettek, s ha nem állok arrébb, talán magukkal sodornak. Észhez kellett térnem.
A borús reggelen persze az esőnek is rá kellett zendítenie, micsoda véletlen, éppen abban a pillanatban, mikor se esernyő, se újságpapír nem volt nálam, hogy azt a fejem felé emeljem. Csak egy táska fityegett az oldalamon, a zsebemben meg egy mobil hevert, ami után szinte bizseregtek az ujjaim, hogy tárcsázzam Hayest.
Idegileg ki voltam a kétoldali játszma után, napok óta nem aludtam rendesen, és csak arra tudtam gondolni, hogy mikor lesz már vége ennek az egésznek. Mikor szállhatok ki végre, hogy folytathassam a normális életemet, mely az utóbbi napokban egy cseppet sem volt normális.
Felpillantva azonban – mielőtt még folytattam volna utamat a szokásos rend szerint – a túl oldalon Mayát vettem észre. Néhány pillanatig csak figyeltem, nem lehetett ez más, hisz megismertem vonásait, tekintetét. Hirtelen nem is tudtam, mit kellene éreznem, de elkapott a vágy, hogy beszéljek Vele.
- Hé, Maya! – Kiáltva intettem utána, mire hirtelen mozdulattal egy oszlop mögé húzódott, s a következő pillanatban rohanni kezdett.
- Mi a jó ég, csessze meg! – Dühödten pillantottam a nő után, az hogy ismét menekült előlem, újabb okot adott arra, hogy meg akarjam tudni, miért nem akar látni. Mit követhettem el ellene azon túl, hogy megmentettem az életét?
A szakadó esőben rohanni kezdtem, őrülten vágtam át a taxik kereszttüzében, majdnem elüttettem magam, s még egy parkoló autó tetején is sikerült átcsúsznom, hála gyors reflexeimnek.
Bakancsom nyelve már a vizet lefetyelte, a hirtelen jött esőzés pillanatok alatt elárasztotta az utcákat. A nőt elég nehéz volt követni, de tisztán láttam, ahogy a park felé vette az irányt. Jó kondiban volt, de nem adhattam fel, hogy utolérjem.
A szívem már hevesen kalimpált, a torkomat fojtogatta a számon keresztül benyelt hűs levegő, a tüdőm ki akart robbanni a helyéről, de még így sem adtam fel.
- Állj már meg, hallod? – Hiába kiabáltam a nő után, még csak hátra sem fordult, úgy rohant előlem.
A parkhoz érve, kétségbeesetten néztem körbe, majd hirtelen, kiszakítva az egyik kölyök karjából a biciklijét, azzal indultam tovább, s átvágva a parkon, sikerült a nő közelébe férkőznöm.
- Maya, állj már meg, nem akarlak bántani! – Ordítva ugrottam le a bicikliről, s megszaporázva lépteimet, utána kaptam, s mikor már elértem a karját, magammal rántottam, s elbotolva egy kiálló gallyban, magam alá temettem a nőt.
- Maya , miért futsz előlem. Marian vagyok, hallod? Marian, nem emlékszel rám? – Kezeit a földhöz szorítottam, miközben combjait satuba fogtam enyémekkel, s fölé magasodtam. A szakadó eső mindent elmosott körülöttünk, de még így is tisztán emlékeztem az arcára.

MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Aug. 06, 2015 7:38 pm Keletkezett az írás





from Maya with love



Az énekes bársonyos baritonján lehelt nyugtatót fülembe. Simogatta kávétól nedves alsó ajkamat, libabőrt hintett a bársonyos bőrre, cigarettát tépett ki zsebemből.
A kitárulkozó világ elrettentett az útra keléstől. Szürke felhőkből ömlött zuhany a városra, s hiába húztam magamhoz a színek kavalkádjával felruházott ernyőt, fojtogatott az indulás pillanata. Magassarkú szandálomban hosszan toporogtam az üveggel befedett talpalatnyi küszöbön. Csárdást jártam a szoknyám alá kapó hidegtől. S míg a hónom alatt billegett az esernyő, egyik kezem ujjaim átkulcsolták kecsességükkel a vékony szálat, addig másik kezem sima tenyerével melengettem szabadon maradt combomat.
Miért nem volt még egy kezem!
Pedig most annyira muszáj volt felhívnom Shane-t. Nála jobban senki nem tudta, mennyire gyűlöltem, ha ez a lucskos természeti katasztrófa keresztülhúzta számításaimat. Pedig kurvára keresztülhúzta.
Kilenc harminckor nekem jelenésem volt a kórház előadó termébe. Egy rakat tizenéves kölyök tesz látogatást, és elvárják, hogy olyan fenomenális tényekkel és történetekkel kápráztassam el őket, melyek megerősítik benne a fiatal, csapongó lelkeket, hogy ezt a pályát kívánják bejárni.
– Shane, csak azért hívlak… ó, a nyomorult üzenetrögzítőd. Amint megkapod, hívj vissza. A helyzet, hogy szakad az eső. És itt állok az ajtó küszöbön. Rákezdett a szél és most a harisnyámra fújja a sarat. Én így nem mehetek be a kórházba. Három cigaretta után is fel fogok robbanni, ha megérzem, hogy átázik a cipőm. Miért nem veszed fel? Ide kellene jönnöd és… tudod mit? Most megyek. Egy kicsit mérséklődött.
Sietve köptem ki a cigarettát, nyitottam fel az esernyőt, s bízva a csalafinta momentumban, szaporán kapkodva tündéri kis lábfejeimet, törtettem előre a szemerkélő cseppek között. Épp, hogy elértem a túloldalt, a vihar, mintha érezte volna, hogy most kell újra visítva tépnie az ernyőt, úgy ömlött újra csak, mint amit dézsából locsoltak. Nem a városra, rám. Engem utált.
Egy fa alatt álltam meg, hogy az óvjon az orkán erejű naturális erőszaktól.
Újra tárcsáztam.
– Te megfognád a kezem, és élveteg arckifejezéssel rángatnál magad után, miközben keresztül kasul rohangálnánk az utcán. De most itt vagyok tök egyedül. Érted? A tegnapi pasi hatkor lelépett… még kávét se akart. Az ismétlés sem érdekelt. Ennyire nem lehettem pocsék… lényegtelen. Kilencre bent kell lennem, mert előadásom van. Te meg itt cserbenhagysz, mikor panaszkodhatnékom van.
Kinyomtam a telefont. Újra, s reménytelenül csúsztattam táskám mélyére.
Hogy mi volt a valódi problémám? Miért éreztem, hogy nem vagyok biztonságban az utcán? Hogy két oldalról csapnak fejem fölé a hullámok? Mert Rhys Higgs a városban volt. És ha ez nem lett volna elég, Marian Vlasic is a szomszéd pékségben vette meg a maga péksüteményét. Ezek ketten, játszottak velem. Tönkretettek, megjavítottak, hogy utána újra kegyetlenül elbánjanak az életemmel.
És akkor itt volt az eső, ami elmosta a szembejövők arcvonásait. Figyelmetlenül vágtam át az egykedvű embermasszán. Ha nem akartam kilátszani a tömegből, esernyőm akkor is felhívta magára a figyelmet.
Beérve a centrumba, erősen markoltam ballonkabátom övét.
Túl sokan voltak, hogy kiszúrjam a két férfit.
Biztos voltam benne, hogy ki sem kellett volna mozdulnom otthonról, amíg nem könyörgöm a házunk elé Shane-t és a kocsiját.

A zebránál álltam, mikor a tömegből felhangzott a nevem.
Nem kerestem a hang forrását. Nem különböztettem meg Marian és Rhys hangszínét. Ezen a reggelen már mind a kettő bántó volt számomra.
A lágy zenét dörmögő fülhallgató kihullott fülemből, ahogy futni kezdtem. A piros lámpára nem figyeltem. Meghajlott esernyőm kiesett kezemből, akadályt képezve üldözőmnek. Nem számított már a hajam, a sminkem, vagy a ruhám. Eltulajdonított vesém helye fájdalmasan rándult össze.
Egy taxi orra fellökött. A harisnyám kiszakadt, a térdem lehorzsolódott a vizes betonon. Nem fájt. Sokkal jobban kínzott a gondolat, hogy mit tehetnek velem, ha még egyszer karmaik közé kaparintanak.
Shane a francba, hívj vissza.

A parkon futottam át. Vádlimba görcs állt, de nem álltam meg. Még mindig hallottam az elégedetlenkedő hangot valahonnan hátam mögül.
Néhány lépésnyire volt tőlem. Ziháló légvételem elmúltával éreztem, hogy hatalmas erővel vetődött rám a férfi test, hogy eggyé préseljen a talajjal.
Elhalt sikítás némított el, ahogy megláttam a fölém magasodó Mariant. Nem, nem, nem kaphattak el ismét. Nem vihetnek vissza. Nem akarok meghalni! Erősen küzdöttem kezének nyomása alatt, csípőmet leszorító ágyéka terhétől.
Egyre csak éreztem, hogy ruhám magába issza a föld nedvét.
– Tudom a nevedet, Marian. Nem kell bemutatkoznod. Nagyon jól láttam a sját két szememmel, hogy milyen ember is vagy te. De már most megígérem, hogy engem nem viszel még egyszer vissza a semmi közepére, hogy megölj. Tedd meg most. Útban vagyok? Rettegtek a lelepleződéstől?! Láttalak! – ádázan küzdöttem a szabadságomért.
– Te is nekik dolgozol. Miért nem hagytad, hogy meghaljak? Nem… nem megyek veled sehova.
Talán erről szó sem esett, mégis úgy éreztem, hogy ez a férfi legalább akkora veszélyt jelent rám, mint Rhys Higgs.
– Ha nem engedsz el, sikítani fogok. Háromig számolok. Ha befogod a szám, megharaplak, ha nem, akkor addig üvöltök, míg valakinek fel nem tűnik, hogy egy rohadt szervkereskedő próbál megerőszakolni. Hagyj már!
Nagy erőfeszítésembe került, de addig küzdöttem, míg legalább egyik kezem nem mozoghatott ismét önakaratomból.


made by torie ♥

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Aug. 08, 2015 3:32 pm Keletkezett az írás




Maya and Marian
Mi tagadás, jó kondiban volt a csaj, mióta nem találkoztunk, sokkal több erő fért meg benne, ez tisztán érződött, ahogy próbált szabadulni szorításomból. S bár nem akartam fájdalmat okozni, nem hagyhattam, hogy újra meglépjen előlem, mindenféle indok nélkül és eljátssza velem ezt a kis macsk-egér játékot. Tudnom kellett most már, hogy mégis miért kerül, miért menekül előlem és miért tűnt el egy szó nélkül a táborból. Csuklóit ezért erősebben szorítottam feje fölé – nem törődve a sáros vízzel – s talán kicsit erőszakosan próbáltam maradásra bírni.
- Nem, határozottan nem szívtál anyagot, hogy efféle baromságokat hordj nekem itt össze. Nem elég tág ahhoz a pupillád.– Mérgesen ráncolva homlokom, tekintetem a nő íriszeibe fúrtam.
- Milyen ember vagyok, hm? Megölni? Neked üldözési mániád van Maya és sürgősen orvosi segítségre szorulsz. Mit láttál? Nyughass már a fenébe is! – Mikor erőteljesebben próbált ficánkolni, még inkább leszorítottam, s testemet is bevetettem, hogy a földhöz préselve maradásra bírjam.
- Tudom kellemesebb lenne ruhák nélkül, mint legutóbb..de most be kell érned ezzel a helyzettel. Addig ne is álmodozz arról, hogy kikászálódhatsz alólam, míg nem árulod el, hogy mi a fene bajod van és miért menekülsz előlem úgy, mintha üldöznélek. – Utóbbi szavaimat persze átgondolhattam volna, hisz tulajdonképp nem csak, hogy jó pár utcasarkon kergettem meg szerencsétlent, hanem egy egész parkon át, hogy rávetve magam, kiszedjem belőle válaszát.
- Kiknek Maya? Kiknek dolgozom? – Már szemöldökeim is dühös ívben szaladtak össze, ahogy a nő kívánatos ajkairól újra íriszeire vezettem pillantásom. S ha ismét megpróbált kikászálódni alólam, úgy mozdultam, hogy testemmel teljesen a saras földbe préseljem. Már nem érdekelt hogy nyakig úszunk a szarban, amit a hirtelen eső zúdított ránk saras víz és temérdek falevél állapotában. Tudnom kellett, hogy ki ez a nő, miért is ki elől menekül.
- Fogd már be, nem ordítottál ennyit, mikor összevarrtalak! – Azzal hirtelen rávetettem ajkaimat övéire, hogy szenvedélyes csókkal csillapítsam őrült sikítozásában, mielőtt még a parkőrség vagy a zsaruk kiszúrnának minket.
A csókba persze beleéltem magam, így sikerülhetett hogy ki tudta rántani egyik kezét a szorításomból és még meg is harapott.
- Áúú, basszus Maya, ez fájt! – Felülve derekán, muszáj voltam odakapni ajkamhoz, amiből felsercent a fémes ízű vér, s csak ezután kaptam újra kezei után, hogy visszaszorítva azokat a sárba, ne hagyjam, hogy megint elfusson előlem.
- Háromra elengedlek, ha nem ordibálsz , nem rohansz el és elmondod, hogy mi a franctól félsz. Megmentettem az életed, nem emlékszel? Két hétig ápoltalak abban a kibaszott táborban, miért akarnálak megölni? Te tűntél el egyetlen szó nélkül és magyarázatot várok. Na? Elengedhetlek, vagy még harapdosnál és rúgdosnál? Nem mondom, a karmolás legutóbb jól esett, de most ne, oké? Lenyugszol, ha eleresztelek? – Egyik szemöldökömet megemelve, gyanakodva pillantottam rá, majd lassan elengedtem és lemászva róla, mellé ültem.
- Tessék, nézd meg hogy nézünk ki, mint két disznó. Szóval? Mit vétettem ellened, hogy ennyire futsz előlem, Maya? – Tekintetemmel íriszeit fürkésztem, miközben ujjaimmal még mindig a vért maszatoltam el szám szegletéből.

MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Aug. 08, 2015 8:30 pm Keletkezett az írás





from Maya with love



Mióta publikálták a Szürke ötven árnyalatát, a nők rákaptak az érzelmi mazochizmus kínkeserves ízére, s ezt a férfiak úgy élték meg, hogy párjukat fizikailag bántalmazva szerették a hálószoba beteges berkein belül.
Elrémített a tény, hogy nőtársaimat vonzotta az erőszak. Nem azt a fajta ritmikus tempót preferáltam, amiben nem érzed szükségét a feletted támaszkodó, megalvadt tejtől bűzlő pofázmányú, horkoló férfinek a lábaid között, de megköveteltem azt a fajta tiszteletet, ami a szadizmusba hajló szexualitásban elveszett.
A tehetetlenség, amit akár a szeretett férfi okozott, puszta két kezével, vagy a nyakából kígyózva lefejtett nyakkendő, a boltban beszerzett játékeszköz, a rusztikus fémbilincs, elviselhetetlen iszonyatot ébresztett fel bennem. S most hogy Marian vette a bátorságot, hogy megismerkedésünk első napján tudatába táplált félelmemmel visszaéljen, talán erősödött bennem a felismerés, hogy talán nem csak a nők vetették rá magukat arra a szenny-kiadványra, de a férfiak elméjében is ott élt a mocskos vágy, hogy ámenekkel összekötött fájdalmas sikítások kísérjék az orgazmust.
Marian is ez a fajta lett volna? A picsába, hogy azt sem tudtam, miképp bánt velem az első és egyébként utolsónak tervezett alkalommal a rögtönzött módon kifeszített durva tapintású, sötét beige szín vásznon. Ha kevesebb lett volna bennem a morfium, feltételezhetően vádolhatnám erőszakkal. Hiszen pont olyan célratörően rátalált combjaim közére a rövidre szabott szoknya alatt, ahogy azt Rhys is tette.
Ezek egymást korrepetálják az ebédszünetekben? Mi a jó isten.
– Miért kell könyörögnöm azért, hogy ne tedd tönkre rajtam ezt a nyomorult kosztümöt, ami tisztán és illatosan szerencsét hozott volna az előadáson? Áh… ölj meg – rivalltam rá elszunnyadó belenyugvással, s visszacsaptam fejem a lucskos talajra, hogy tovább ehesse frissen mosott tincseimet a felázott homok. – Nincs kedvem átöltözni, hajat mosni és ismét neki indulni a napnak. Nyírj ki. Nem sikítok.
Pilláim alól figyeltem döntését.
– Te szexelni akarsz? Akkor mi a francért üldöztél végig a belvároson? Miért kell barbár mód üldözni? Ha az ember után futnak, felébrednek benne az ösztönök és rohanni kezd. Mindegy, hogy ki vagy és mit akarsz. Még akkor is teszel hátra egy lépést, ha a szeretteidet látod a reptéren átrohanni a folyosón, hogy nyakadba akaszkodjanak.
Ez tény volt, s Mariannak, mint orvosi végzettségű szakembernek, tanult pszichológusnak, tudnia kellett volna.
Nem mintha ezzel szépíthetett volna a helyzetén, hiszen a reggeli incidense miatt mindenképp megtagadtam volna társaságát, de ezt nem kellett tudnia. Kezdtem úgy érezni, hogy ez a férfi teljesen hülyére vesz, így inkább meg sem próbáltam még egyszer szóbahozni a történetet a szervkereskedőkről és a közötte fűződött sógoros viszonyról.
Meglepettségem erőt vett rajtam, s csókjának beharangozott hírét, közeledő borostás arc-hírnöke hozta el.
– Pont eleget sikítottam, mikor meztelenül szerettél. Ne idegenkedj a hangomtól.
Aztán csókja, ha akartam, ha nem, elért. Természetes reakció volt a részemről, hogy védekeztem ellene, s kéretlen közeledésére harcias replikával feleltem.
Rhys mellett megtanultam, hogy a gyenge nyöszörgés, vagy a vonakodás és a fejrázás egyenlő a semmivel, csak még jobban ingerli az ilyenfajta vadállatokat. Ütni kellett, harapni és csípni, majd a felszabadult lábbal rúgni és ha mire kettőt fordulsz még nem törte el a feldühített birtoklód, akkor jó messzire szaladni rajta.
Fordulnom kellett volna és rohanni, de Marian derekamra ereszkedett. Satuként tartó combjai között megsajdult az oldalam.
– Összetöröd a bordáimat. Mi? De nagyon kegyes valaki… – a panaszkodás hirtelen hajlott gúnyba. – Elengedsz, ha nem sikítok? Te rohadt szemét. Ahelyett, hogy elfelejtettél volna.
Persze ebből őkegyelme mit sem értett, hiszen tenyere végig ott pihent ajkaimon, s úgy mormogtam, mint a maci, aki beakadt a tüskés málnába.
Ismét csak saját súlyommal kellett bírnom, így könnyedén felemelhettem a földről. Felesleges volt tisztogatnom magam, csak tovább maszatoltam a foltot. Pont olyan voltam, mint dagonyázó disznó.
– Összetörtem miattad a kedvenc esernyőmet. Az esős reggeleken a kávé mellett az volt az egyetlen, ami életben tartott. Szóval, Marian. Jössz nekem egy esernyővel és egy nagyon jó magyarázattal, hogy mit keresel a városban. Neked valahol nőket kellene megmentened a sivatagban.
Persze, hogy nem akartam feszegetni a reggeli eseményt, s inkább tereltem a szót. Amúgyis volt jobb dolgom, mint itt dumcsizgatni vele, aki miatt elcsesződött a reggelem.
– Tudod mit? Megadom az elérhetőségemet. Ha szexelni akarsz, akkor felhívsz. Ha valami életbevágóan fontos dolgot szeretnél, azt hangrögzítőre mondd – persze, hiszen azt soha nem hallgattam meg.
Kézfejét gyomortájékra húztam, s a táskából kihalászott tollal ráírtam telefonszámomat. Otrombán, s főleg egy nullával többet. Még véletlenül sem kockáztathattam meg, hogy a szervkereskedők előkerítsenek. Akkor már nem csak a saját életemet kellene féltenem, de a szórakozott kishúgomét is.
– Egyébként látom, jól vagy. Köszönöm a feltenni kívánt kérdésedet, én is jól vagyok. De tényleg mennem kellene. Haza kell mennem átöltözni, lezuhanyozni és te nem kísérhetsz haza. Csak egy darabig jöhetsz velem. Nem nézhetek ki egyedül dagonyázó disznónak ugyebár.
Úgy tudtam, hogy követni fog, így inkább magammal invitáltam, s azonnal az ellenkező irányba indultam. Megpróbáltam pozícionálni emlékeimben a rendőrőrsöt. Ha rám vetné magát, legalább a sikításomat meghallják.



made by torie ♥

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Aug. 09, 2015 3:41 pm Keletkezett az írás




Maya and Marian
A nő viselkedése elutasító volt, egyben lázadó és magam sem értem, hogy miért, de fikarcnyi hálát se éreztem benne, amiért megmentettem az életét. Nem, mintha arra vágytam volna, hogy dörgölje a képembe, mennyire hálás nekem, hogy kihúztam a szarból. Eszem ágában sem volt várni erre, és nem is akartam semmit, hisz csak a munkámat végeztem, amikor visszahoztam az életbe.
Az viszont már egyáltalán nem tetszett, hogy úgy kezelt, mint egy idegent, és elfelejtette, hogy mosdattam, tiszta ruhát adtam rá, ételt vittem neki és vizet. Hosszasan beszélgettem vele, csak hogy ne érezze egyedül magát és ne kelljen rettegnie, bármitől is félt. Majd egy nap hirtelen, eltűnt.
- Miért kell könyörögnöm, hogy állj meg, és ne rohanj el? Megölni? Már megint..ott is ezt ezzel jöttél. - Sóhajtva nyugtáztam, hogy ez nem lesz olyan könnyű eset, mint sejtettem és persze, egyre gyanúsabbá vált a nő viselkedése. Ez a menekülési vágy, párosítva kéréseivel, mind-mind egyre inkább arra a következtetésre juttatott, hogy valakitől retteg. Talán attól, aki bántotta. Csak épp azt nem értettem, hogy nekem mi közöm az egészhez.
Igaz, egy kicsit gondolkodhattam volna, mielőtt rávetem magam, hisz ki örülne annak, ha átüldözik a fél városon és még rá is vetődnek? Érthető volt reakciója, ennek ellenére úgy éreztem, nem volt más választásom, le kellett terítenem ahhoz, hogy szóba álljon velem.
- Nem akarlak kinyírni, állj le ezzel. Nem azért töltöttem órákat a megmentéseddel, hogy megöljelek. Szexelni? Na, még jobb, először barbár gyilkosnak nézel, most meg egy kiéhezett állatnak? – Értetlenül ráncoltam szemöldökeimet, mire észbe kaptam, hogy nyilván tényleg ezt gondolhatja, úgy préselem Őt a földhöz a parkban, mint aki valóban bántalmazni szeretné áldozatát.
Talán ezzel túl is lőttem a célon, de még mielőtt elengedhettem volna, hogy szabadon engedve megmagyarázzam, miért szaladtam utána, fenyegetőzni kezdett. Újra ficánkolt és akkor muszáj voltam elhallgattatni valahogy. A csók jutott hirtelen eszembe, ez volt az egyetlen módja annak, hogy elhallgattassam, mielőtt észrevesznek a rendőrök és elvisznek. Meg kellett akadályoznom, hogy ez megtörténjen, ráadásul még magyarázattal is tartozott eltűnéséért, így tényleg nem bántam, hogy csókkal pecsételtem ajkait. Egyszerű és gyors módszer volt, s akár még kellemes is lehetett volna, egy teljesen más szituációban.
Hirtelen védekezése nem lepett meg, legfeljebb egy hangyányit, mert inkább azzal számoltam, hogy majd igyekszik lelökni magáról. Ügyes kis mozdulatával végül is célt ért, hisz úgy fájt az az apró harapás, hogy valamelyest sikerült elvonnia a figyelmemet és már nem tudtam teljes odafigyeléssel szorítani a sárba. Hangoskodását tenyeremmel próbáltam tovább csitítani, de úgy nem igazán értettem, hogy mit is beszél.
- Áh a fenébe is, így nem értem, hogy mit mondasz. Egyáltalán nem akartalak bántani, jó? Én csak…megláttam, hogy menekülsz előlem, de beszélni akartam Veled, hirtelen ezt láttam a legjobb ötletnek. – Jegyeztem meg, miközben elhúztam tenyeremet szájáról, azt remélve, hogy nem fog ordibálni és végre szán rám néhány percet.
- Sajnálom. Hogy végig kergettelek a parkon és letepertelek a sárba – Tettem még hozzá, miközben legurulva róla, feltérdeltem és végig néztem művemen. Maya sáros volt, vizes, ráadásul ahogy mondta, az esernyőjét is sikerült szétcsesznem. Barbár módon viselkedtem a nővel és rájöttem, hogy túlzásba estem, nem kellett volna ennyire megijesztenem.
- Jó, most komolyan egy esernyőn fogunk vitatkozni? Veszek neked helyette egy másikat, csak ne menekülj előlem. Én nem bántottalak, leszámítva most, amit nem akartam. – Ismételtem újra, hogy végre a nő tudatáig is eljusson, nem akarom megölni, se megkínozni, se egyéb.
Magam is ingerült voltam, de ez alább hagyott, amint éreztem, hogy már nem menekül, s nem akar gyorsan elrohanni előlem. Zsebeimben papír zsebkendő után kutattam, hogy azzal törölgessem le kezeimről a sarat, de pechemre az sem volt nálam. A szakadó esőt elnézve meg igazán mindegy volt már, hogy mit teszünk, ennél pocsékabbul már nem festhettünk volna.
- Ez az egész őrület. – Motyogtam magam elé, mire arra kaptam fel a fejem, hogy Maya a telefonszámát akarja megadni, s kézfejemet elkapva, kisajátítja tenyerem felületét.
- Szexelni? Hihetetlen csaj vagy…- Morcosan ráncoltam homlokomat, hogy olyan durván firkálta kezemre a számot, amit alapból nehezen tudtam kiolvasni.
- Mi..hé..öhm, fogd már be! Engem is szóhoz hagysz jutni? Komolyan, ezt nem hiszem el. – Dünnyögve ráztam meg a fejem, majd felegyenesedve a földről, kezemet nyújtottam a még sárban fetrengő nő felé.
- Nem vagy jól, vagy üldözési mániád van, vagy tényleg üldöz valaki. Mond meg, kitől félsz ennyire? Mert én nem azért kergettelek a parkon át, hogy bántsalak. Te vagy életem betege, mármint..olyan értelemben, hogy téged sebészi úton raktalak helyre. Szóval nincs indokom arra, hogy bántsalak. Főleg azok után , hogy..- Nem kezdtem bele, hogy az alatt a néhány nap alatt mennyit beszélgettünk és azt az éjszakát sem akartam szóba hozni, ami számára láthatóan szimpla szex volt.
- Mindegy..szóval, bárki elől is menekülsz, nem én vagyok az. Áruld el, hogy mitől félsz és megpróbálok segíteni rajtad. – Ha elfogadta segítségemet, akkor felrántottam a földről, majd megindultam mellette, hisz arra invitált. Néhány lépés után azonban hirtelen irányt váltott, ami nem kissé felcseszte az idegrendszerem.
- Bakker, te most szívatsz? – Gyorsan siettem utána, s beérve Őt, elé álltam, majd hátralépésekkel haladtam előtte.
- Ki elől menekülsz? Az elől, aki ezt tette veled? Ez valami bűnbanda, igaz? Ők hagytak ott téged a tábornál, és Te miattuk menekültél el. Azt hiszed,hogy én is közéjük tartozom? A fenébe is, állj már meg és válaszolj! – Mérgesen vontam össze szemöldökeimet, miközben tenyereimmel megragadtam vállainál fogva, s úgy állítottam meg.
- Marian vagyok, Marian Vlasic és a Saint Clairben dolgozom, mint toxikológus. Nem vagyok őrült, se egy állat és nem akarlak bántani. Azért voltam ott a sivatagban, hogy gyerekeket oltsunk be és tök véletlenül találtam rád. Nincs közöm ahhoz, ami történt veled, érted? – Mélyen fúrtam pillantásom szemeibe, s leengedtem kezeimet vállairól.
- Én csak egy orvos vagyok, akinek bejött az a nagy szád…nézd, itt vannak az irataim. – Előkapva tárcámat, a nő elé dugtam személyi igazolványomat és a mellette szereplő orvosi kártyámat.
- Én csak aggódtam, amikor eltűntél. Ennyi, és tőlem, ha annyira akarsz, menj, de szívesen meghívnálak egy kávéra a történtek után, meg kifizetném a ruhát, az esernyőt. – Széttártam karjaim és vártam, hogy végre megnyugodjon a nő és már ne meneküljön előlem.

MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Aug. 15, 2015 11:10 am Keletkezett az írás





from Maya with love



Voltak szabályaim.
Mert ahhoz, hogy egy intézmény jól működjön, maradéktalanul szükség volt rájuk, ezt hívatott bizonyítani az életem is harmincegy éves fennállása alatt. Pontosan így volt ez az én intézményesített szerelmes és nem szerelmes kapcsolataimban is. A legfontosabb kőtáblás rendeletem, melynek rajongója voltam magam is, hogy nem nyitottam szét bársonyos combjaimat annak a férfinek, aki ugyanazt a pékséget használta, mint én, ugyanoda járt kocogni, ugyanabban a gyógyszertárban fizetett a vitaminokért, velem egy megállóban szállt fel a tömegközlekedési eszközre, ugyanabban a liftben száguldott a földszintig, vagy már rajtakaptam, hogy meztelenkedő testem után leselkedik a szomszéd háztömb egyik ablakából. Ez volt a magánszféra regulája.
A lehetőség rá, hogy a menstruáció időintervalluma alatt elefántkönnycseppeket zokogó valóm akár a legszakadtabb és legslamposabb mackónadrágban is lecsoszoghasson a boltba egy bödön csupa csokoládés fagylalt tégelyért, anélkül, hogy a férfiak szemében megsüllyedne a szexiség faktorom. Nem, ilyen kifejezés egzakt, hogy nem létezik. De nagyon jól tudjuk, hogy az orvosok nem helyesen írni és kollokációt alkotni születtek.
A leginkább az zavart Marianban, hogy több száz kilométerrel arrébb pofátlanul átgázolt azzal az ártatlan kiskutya mázzal a pofázmányán az én szent és sérthetetlen, drákói szigorban fogant törvényemen.
Éppen, hogy kinyílt a szemem, mikor kívánósan megindultam selyem pizsamában a sarki pékségbe. Még csak fésülködésre sem szakítottam az időből, mert kínzott a vágy, hogy én hat harminckor friss és ropogós sajtos rudat rágcsáljak az asztalon heverő periodika fölött. Kétszer elveszítettem az egyensúlyomat, egyszer elfintorodtam, s a szomszéd nő férjének pont a mellkasába ütköztem bele az ajtóban. Ezek az akadályok nem gátoltak meg benne, hogy elérjem célomat. Ami vagyis inkább, aki miatt végül eltérítettem lábbusz-járatomat, az ez az idegesítő magasságokba törő horvát volt itt előttem.
A rengeteg sérelmem közé már bele sem zsúfoltam, hogy miatta korog a gyomrom és éhezem két és fél órája. Honnan veszi hát ezt a konok bátorságot, hogy ő legyen felháborodva?! Én vagyok felháborodva, akinek a gyomrát marja a kávé!
Dühödten fordultam szembe Mariannal, akit az sem hatott meg, hogy egy távoli időpontra újabb órát tűztem ki, amiben szívesen szexelek vele. Hálátlan volt. Hálátlan és figyelmetlen, amiért nem engedte tovább állni szerényen szenvedő félelmemet mellkasomban.
Képtelen voltam elföldelni felejtéssel a reggeli találkozását Rhys Higgsszel. Ahogy jóízűen vigyorogtak. Két teljesen ellentétesnek hitt ember jutott dűlőre, s a végére még kezet is ráztak. Ismertem erejüket. Mintha kézfogásuk közre vette volna gyomromat, s úgy préselték ki belőlem a reggel minden kellemét. Teljesen mindegy volt, mint jártak, mi hozta össze őket, hogyan szívtak egy levegőt. Félreértés is lehetett, de ez nem nyugtatott meg. A tény, hogy talán van a közelemben egy ártatlannak hitt ember, aki képes lenne velem ugyanazt a tortúrát elkövetni, mint amin Rhys markában mentem át, elrémített. A hideg is kirázott, s a félórás zuhany után is éreztem magamon emlékét az utolsó aktusunknak Mariannal.
Undorodtam tőle és magamtól egyaránt. Hát ezt miért nem olvasta ki szemeimből?
– Ne merj üvölteni velem, Marian! – dühödten téptem ki karomat fogásából. Nem preferáltam, ha idegen és indulatos férfiak fogdostak, ahogy azért sem számíthatott buksi-simire, hogy emelthangon beszélt félelmeimről.
A hányinger kerülgetett, amiért ilyen nyíltan beszélt arról, ami engem megbénított. Hogy úgy forgatta szájában a mérget, s sújtott le vele, ahogy az neki szimpatizált.
– Miért kérdezed, ha úgyis tudod? Hm? Miért csinálsz úgy, mint aki ártatlan? Mint aki semmit nem tud? Pontosan ezt gondolom. És te tudod, hogy igazam van. Követsz. Ez a feladatod? Nem akarok hinni neked és az igazolványodnak. Nem akarom, hogy a közelemben legyél.
A hiúságom volt az egyetlen, ami fékezni tudta a tomboló vért ereimben, mielőtt szétvetett volna a harag és gyűlölet elegye belülről. Bejött neki a nagy szám. Annyiszor hallottam már, hogy szép szavakkal cirógatnak a férfiak, a májamat hizlalták a folytatásért fohászt mondók térdelő imádságai, a húgom feneként meg az a tömérdek bonbon, amit békülő szándékkal küldtek, néha arany ékszerrel megspékelve.
Ez az aprócska kijelentés megállított. Nem akartam ostobaságokat szétkürtölni a világban. Lehetett ártatlan. Lehetett mit sem sejtő áldozat. Egy önkéntelenül cselekvő, akit Rhys saját vágyai szerint manipulált, s mozgatott sakktábláján, a sötét, vérrel megfestett mezőkön.
Talán nem is tőle kellett félnem. Csak attól a két rejtőző szembogártól, mely ott leselkedett valahol megbújva.
– Nem szeretek magyarázkodni. Had ugorjuk át ezt a részt, oké?
Jegyeztem meg teljesen őszintén, mikor már kifogyott belőlem a dac. Hozzám tartozott, hogy a függetlenségemet lógva hagyta a világ, nem kellett senkinek beszámolnom, magyarázkodnom. Bocsánatot kérnem meg aztán végképp. Komolyan, hányszor is mondtam teljes életem során, hogy sajnálom? Őszintén? Nem, ilyen eset nem volt.
– Nem kell kifizetned a ruhámat. Dehogy kell. Nem szeretem ezt a kosztümöt. Mióta megvarrattam, még a gimnáziumi ballagást megelőzően, ebben járok a fontosabb találkozásokra és eseményekre. Ma egy előadást kellett volna tartanom a kórházban. Negyed órán belül. De erre már nem lennék alkalmas. Nem akarok kontármunkát végezni, vagy dilettánsnak tűnni, mert a rajongásom a szakképzettségem iránt kifogyott az újságok címlapjára nyomott kép tintájával. Inkább higgyék, hogy elfoglalt vagyok és akkor már el sem megyek. A gimnazisták, még úgyse tudják, mit akarnak, nem? Én csak a megfelelő fiút kerestem szombat estére. Nem az orvosi szakok között a legmegfelelőbbet ennyi idősen.
Jól tudtam, hogy a férfinek milyen könnyedén tudok beszélni magamról. Szerekkel és szerek nélkül egyaránt. Hálás voltam neki, elmondhatatlanul. Az életem az övé volt, ő rendelkezhetett vele. Ha ezt szavakkal nem is voltam hajlandó konstatálni, mégis jött a szikra, amiben benne rejtezett a kimondatlan köszönöm.
– Nem szeretnék elázva, sárosan bárhová beülni. Rontana az imázsomon. Tudod, ez már nem a semmi közepe, ahol megengedhetem magamnak, hogy csont és bőr legyek. Hogy vér legyen az arcomon, vagy a hajam töve zsírban tocsogjon. Túl sokat ismernek ebben a városban.
Meghúztam magam felsőtestem köré font karjaim között, miközben szemérmesen elvigyorodtam a múlton.
– Egyébként egygel kevesebb nulla kell a telefonszámom végére… és soha ne mondj semmit az üzenetrögzítőmre. Nem fogom meghallgatni. Inkább írj SMS-t, ha esetleg valamikor keresnél és a második csörgés után sem veszem el. Azt két műtét közötti bemosakodás közben is fel tudják olvasni nekem a rezidensek.
Mosolyomat csak az ég csatornáiból megeredő zivatar cseppjei mosták le. Sikítva asszisztáltam a méretes esőcseppeknek, melyek kíméletlenül eláztattak. Tincseim arcomhoz ragadtak, a fehér ing teljesen átázott a blézer alatt, s láthatóvá vált a fekete csipkés melltartó a finom anyag takarásában.
– A cipőmben több centi víz van. Úgy érzem magam, mint némakacsa az első iszapfürdője során. Jesszusom, ez nagyon esik.
Bezártam a kettőnk között lévő távolságot. Közelségétől vártam a segítséget.
– Ez borzalmas.
Persze, miközben hozzádörgölőztem, csak a ruháimról beszéltem és nem az orromba kúszó fűszeres parfümjéről és frissítő arcszeszéről.
– Le akarok vetkőzni. Teljesen rám tapadtak a ruháim… oké, merre laksz Marian? Most szépen eldöntjük, hogy melyikünk lakása van közelebb. Aztán felmegyünk, megszárítkozunk. És iszunk egy kávét. Amit én csinálok, amiért azt feltételeztem, hogy meg akarsz ölni.
Gesztusom engesztelésről árulkodott, mégsem voltam annyira elveszett, mint azt hihette volna egy kívülálló. A telefonomba már régen beütöttem a rendőrség számát, hogy csak tárcsáznom kelljen, ha kiderülne, hogy Marian lakásán több a kínzóeszköz és a kiemelt emberi szerv, mint a pornófilm vagy a koton.



made by torie ♥

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Aug. 18, 2015 4:47 pm Keletkezett az írás




Maya and Marian
Heteken keresztül járattam az agytekervényeimet azon, hogy vajon hová tűnt egyik pillanatról a másikra ez a nő, hogyan veszhetett csak úgy el a táborból, hogy bármiféle nyomot is hagyott volna maga után, és legfőképp, miért?
A majd két hét nem volt túl hosszú idő, mégis ahhoz elég volt, hogy a mindennapos ápolás mellett egy kicsit jobban megismerjem és hogy a magány összefonja kettősünket. Már magam sem tudom, hogy történt, ki kezdeményezte, de jó volt. És a másnap, mikor csak egy szó nélkül eltűnt a sátramból, az felért egy gyomron vágással. Nem azért, mert őrült szenvedély fűtött, vagy bármiféle érzés is kavargott bennem vele kapcsolatban. Nem, szerelem az nem volt, legfeljebb a szimpátia és a vonzalom. Mégis, rosszul érintett, hogy akinek az életéért küszködtem, egyetlen fecni nélkül kilépett az életemből.
Menekült előlem, mintha engem okolna azért, ami a sivatagban történt vele, úgy került el, mintha én tehetnék mindarról a traumáról, amit át kellett élnie azokban a hetekben. És a legbosszantóbb az volt, hogy tudtam és éreztem, hogy van valami a háttérben, de egyszer sem beszélt róla, semmit.
És most, hogy végre rátaláltam és talán joggal követelném az igazságot, még ő esik nekem. Pedig félholt állapotából vakartam össze, és mégis, úgy félt tőlem, mint a tűztől, szemeibe pillantva éreztem gyűlöletét és undorát. Mit követtem el?
Jó, talán egész drasztikus módszerrel próbáltam szóra bírni és az sem volt túl meggyőző , hogy végig kergettem a fél városon, de ez még nem jelentette azt, hogy rossz ember lennék és a halálát akarnám, amit már oly sokszor dörgölt az orrom alá. Öljem meg, öljem meg. Mintha csak egy elmeházból szökött skizofrén kérlelne és azt próbálnám meggyőzni ennek ellenkezőjéről.
Mi történhetett veled te nő? Hová menekülsz, ki elől?
Kutakodva fürkésztem tekintetét, amikor erőszakkal letépte vállairól kezeimet és ellökött. Megértem én, hogy nem akart velem beszélni, én azonban tudni akartam végre, hogy mi miatt menekül.
- Én nem üvöltözök, higgadj le. Mindketten higgadjunk le. Nézd ez az egész egy őrület, és ha Te nem rohansz előlem így, én sem veszlek üldözőbe. – Nem tűrve tovább a mellébeszélést, rákérdeztem arra, ami annyira fúrta már az oldalamat, hogy nem hagyott nyugodni.
- Mi? Nem követlek! Dehogy feladatom, nem az. Komolyan mondom, hogy én ilyen őrült nőszeméllyel még nem találkoztam. Mivel bizonyítsam még, hogy nem üldözlek, nem vagyok killer és nem akarlak eltenni láb alól? Hm? – Értetlenül tártam szét karjaimat a nő előtt, akinek ingerült viselkedése részben érthető volt , ezért tettem is hátrébb egy lépést, hogy ne érezze magát annyira frusztráltan a közelemben. Nem az volt a célom, hogy ráhozzam a frászt, vagy elijesszem.
- Jól van, nyugodjál meg, nem kell hinned az igazolványomnak. Ezt most elteszem, oké? – Lassú mozdulattal csúsztattam kabátom belső zsebébe az iratokat, hogy nehogy megint azt higgye, pörölykalapáccsal akarom meglepni és egy hirtelen suhintással szánom átküldeni a túlvilágra.
Meglepett, hogy vallomásom után hirtelen elhallgatott és eltelt úgy harminc másodperc, hogy ne akarta volna helyben letépni a fejemet, miközben harciasan vágja hozzám pengeéles gondolatait.
- Oké, ne magyarázkodj akkor. Nem akartam erőszakos lenni. –
Mentegetőzően tartottam magam elé a kezem, majd amikor már én is éreztem, hogy lenyugodtak kedélyei, magam mellé eresztettem kezeimet és kíváncsian figyeltem Maya tekintetét.
- De miattam estél el, és teljesen elázott. – Kártalanítani akartam, ha már voltam olyan farok, hogy agyon kergettem és belerántottam egy hatalmas, sárral vegyített pocsolyába. Ez lett volna a minimum, azok után, hogy így eltoltam a napját.
- A St. Clairben? Te is ott dolgozol?- Ez újabb meglepetésként ért, hisz rövid ismeretségünk alatt egyetlen egyszer sem firtattuk azt, hogy ki honnan jött és merre praktizál. Még csak abban sem voltam biztos, hogy orvos, bár hozzáértése arról árulkodott.
Maya egy picit sokat beszélt, kezdtem azt hinni, hogy talán így próbálja levezetni a feszültségét és igyekszik elkerülni ezzel, hogy nekem essen és ökleivel összepüfölje az agyon ázott kabátomat. Egy halvány mosoly futott szám szegletébe, miközben elbeszélését hallgattam.
- Most egészen olyan vagy, mint a pohár aranysárga brandy után. Persze, nem zavar. – Jegyeztem meg, még mielőtt újra kihúznám nála a gyufát és úgy döntene, mégis csak sarkon fordul, hogy soha többé ne kelljen látnia a képemet.
- Ja ez mondjuk igaz. Nekem se ártana néhány száraz cucc, mindenem elázott. – Magamon is végig pillantva, nem csak a vizes ruhadarabokat kellett felfedeznem, hanem azt a vastag sárréteget is a cipőmön, ami elegyedett a minket körülölelő avarréteggel.
- Komolyan? – Magam elé emeltem kézfejemet, amire korábban Maya a telefonszámát véste és valóban, egy számmal valóban hosszabb volt a sor, mint amennyit egy telefonszám elbír.
- Oké, akkor ez azt jelenti, hogy kereshetlek és nem hívod a nyakamra a zsarukat? – Fél mosollyal fürkésztem pillantását, majd újra a kezemre pillantva memorizáltam a számot.
Az eső pillanatok alatt újra kezdte maratoni futását az idővel, és a néhány perces pihenő után ismét nagy cseppekben áztatta a várost, minket is beleértve. Tekintetem Mayán vezettem végig, akin a fehér blúz pillanatok alatt átlátszó réteggé vált és alóla könnyedén kivehetőnek tűnt a csipke, mely fedte nem túl nagy, ám formás kebleit. Nem tudtam megállni, hogy ne vegyem szemügyre, de szavai azonnal észhez térítettek és a pofátlanságból visszavéve, ismét a tekintetére koncentráltam.
- Igen, eléggé szakad. – Közelebb lépett. Mellkasa szinte súrolta enyémet, én meg automatikusan tártam szét a dzsekimet és próbáltam fölénk húzni úgy, hogy minél kevesebb érjen minket a hideg cseppekből.
- Nem éppen, emlékszem, amikor a brandyzés után mi ott…akkor is esett. – Egy kis szemtelen mosolyt megengedtem magamnak, ahogy felidéztem a régi, kellemes emlékeket.
- Igen, én is le akarok vetkőzni. – Ahogy búgott érzéki hangján és csak mondta, és mondta, be nem állt a szája, úgy részletezte, hogy mitől válna meg, piszkos képek futottak végig lelki szemeim előtt. Pedig nem voltam az a fajta, akire azonnal rájön a kangörcs, ha meglát egy jó nőt, de jelen esetben a látvány, az illat és a szavak, nem beszélve az emlékekről, teljesen körém fonták a lasszót. Behálóztak.
- Mi? Mármint, hogy én? – Eléggé meglepett, hogy a korábbi heves vitatkozást követően máris az érdekelte, hol tanyázom és hol tengetem magányos mindennapjaimat. Ez a nő nem volt semmi, és tagadnám, ha azt mondanám, hogy nem jött be nekem.
- Én itt lakok a Lexington sarkán, innen két utcányira . – A fene akarta kivárni, hogy benyögjön egy távoli címet, amihez mire odaérünk, elér a lankadás. Nem, eszem ágában sem volt már elengedni ezt a nőt, aki után ennyit futottam. Nem volt ellenemre ez a menjünk lakásra dolog, így legalább biztos lehettem abban, hogy nem fog elmenekülni és nyugodt körülmények között majd beszélgethetünk néhány dologról.
- Rendben, áll az alku. – Elmosolyodva biccentettem, elfogadtam az ajánlatát, így teljesen megfeledkezve a délelőtti megbeszélésekről és a labormunkálatokról.
- Két hete jöttem vissza a városba, már korábban is a St. Clairben dolgoztam és most ott folytatom a munkám. Próbálok új szerek előállításában részt venni, főként a méreganyagok ellenszerein dolgozom, de néha akadnak betegeim is. Jó néhány drogos, alkoholmérgezést szenvedett fiatal. – Séta közben igyekeztem megosztani vele néhány személyes dolgot, hogy ezzel is oldjam kettőnk között a hangulatot és ráébresszem arra, hogy egyáltalán nem kell tőlem félnie.
- Ez lesz itt, a második emelet. Mehetünk lifttel is, ha gondolod. – Kinyitva a kaput, előre engedtem a nőt , majd az immár feleslegessé váló kabátot leemeltem a fejünk felől és karomra akasztva léptem Maya mellé, hogy együtt szeljük felfelé a lépcsőfokokat.
Azért fúrta az oldalamat ez a rejtélyes sztori még mindig, nem mellesleg az is érdekelt, hogy hogyan van, mióta helyre raktam a gyér megvilágítás mellett.
- Hogy vagy egyébként, közérzetileg? Begyógyult a…?- Inkább nem folytattam, mert nem akartam a fájdalmaira emlékeztetni, de mégis, kicsit a saját páciensemnek tartottam, azok után, hogy a vezényletével helyre vágtam a bordáit és befoldoztam azt a tátongó lyukat.
- Ez lenne a lakásom. – Némi matatás után megtaláltam a kulcsaimat, mellyel kitártam szerény lakásom ajtaját, és előre engedtem a doktornőt.
- Érezd otthon magad, fürdőszoba balra, a nappali egyenesen előre, jobbról konyha, balról hálószoba.- Ez egy hangyányit talán több információ volt, mint amire szükség volt, de ha már volt annyi mersze, hogy feljött hozzám, akkor úgy tartottam korrektnek, ha megnyugtathatom a biztonságról és ismertetem vele a terepet.
Én a hallban álltam meg, rám ragadt kabátomtól azonnal megszabadultam, amit a fogasra akasztottam, bár még mindig csöpögött belőle a víz.
- Gondolom hogy szeretnél lezuhanyozni? – Pocsék egy vendéglátó voltam, nem tudtam, hogy először mivel kínáljam a nőt. Pillantásom azonban újra a nedves anyagok ejtették rabul, melyek testére olvadtak és izgatóan sejtették mindazt, ami a szövet alatt lapul.

MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Aug. 29, 2015 10:11 am Keletkezett az írás





from Maya with love



Marian egy epizód volt az életemben.
Az epizódok fennállásának nem szabtak időintervallumba illeszthető keretet, egyszerűen csak kapaszkodó nélkül, az ember korától, hangulatát, állapotától független bárhol és bármikor megtörténhettek, utánuk az élet megszokott, hétköznapi medrében hömpölygött tovább.
Ez kellett volna, hogy legyen Marian. A múltam egy része, akit elraktározok, s emlékembe zárva eleresztek, s majd nem látom viszont az utcán, vagy a legközelebbi pékség teraszán kezet rázni egy általam jogos gyűlölettel kitüntetett személlyel.
S most ott állt előttem, s mégsem tudtam rá haragudni. Kétségbeesetten bizonygatta kilétét, s azt, aki ő volt valójában, aki addig élt, míg Rhys Higgs nem volt a közelében. Azt a férfit jól ismertem, aki odaadó volt, gyenge gyomrú, véres műtétektől visszariadó, szelíden szerető, de szenvedélyes veszteségek árán szerethető. Akinek az életemet köszönhettem, azt a férfit egyszer már kisajátíthattam magamnak, a mocskos hála erejéig.
S most itt volt az alkalom, hogy ismét megtegyem. Hivalkodón jelentettem ki, mennyire vágyom száraz meztelenségemet. Mindeközben nem tudtam elvonatkoztatni tőle, hogy talán éppen magamnak kerestem a bajt, s ha ott vár a lakásának nappalijában Rhys Higgs és a koncoláshoz használt műszerei, akkor senkit nem hibáztathatok majd, csak az oldalamat fúró, női kíváncsiságot, melynek önmagán túlívelő igazságérzete vehemensen hajtotta előre.
Úgy éreztem, mintha futóhomok tetejében állnék. Ha elmegyek Mariannal, s nem hagyom annak képzetében lebegni, hogy az első találkozásunk óta természetem gyökeres változásokat élt meg, s áthajlottam hisztis picsába, akkor is elnyelhetnek a sárgálló kristályszemek. Ha pedig állok tovább, s nem engedek, mert jobban féltem önmagamat, minthogy a kíváncsiság elragadja kezeim közül a gyeplőt, akkor csupán idő kérdése, hogy Rhys Higgs saját kezűleg tegyen tönkre.
Hiába akartam nyöszörögve a legkisebb igazat, Marian ártatlanságát, ha a bizalmam nem hajlott ezen opcióra. Én akartam a legjobban, hogy két karja között, lakásának falai közé zárva ne eshessen meg velem még egyszer a múlt, de annyira messze volt még a vége, hogy hitelt adjak ártatlan arckifejezésére.
De döntenem kellett. A nedves anyagok egyre idegesítőbben ették be magát bőröm receptoraiba, s éreztem, hogy elönt a higgadtság képtelenség. Sikítani akartam és őrjöngeni, amiért a szövetek minden apró mozdulatnál karakán felbátorodással nyaltak végig porcikáimon.
Le akartam vetkőzni. Mindegy volt, hogy a zuhanykabinba belépve csak Marian tekintete figyel árgus mód, vagy hozzá társul Rhys felemésztő óceánjának kettőse. Csak le akartam vetkőzni.
S ahogy döntéseket kellett hoznom nap, mint nap sebészként, úgy most is megtettem. Kinyomtam a zsebemben világító telefont, s lefejtettem róla ujjaimat. Öljenek meg, de legalább had legyek száraz ruhában, tisztán és illatosan.
– Frenetikus – jelentettem ki nemes egyszerűséggel, mikor felfedte előttem titkát, hogy alig lakik innen kétutcányira. Ami azt jelenti, hogy beleesik abba a területbe, ahonnan nem választok férfit. Ne, ezt most, hogy ívelik át a nagyképű szabályaim? Nem is volt megoldás. Csak hagynom kellett, hogy magával sodorjon az ár, és kitegyen a Lexingtonon.
Tekintve, hogy ő lökött bele a sárba, s tekintve, hogy ő még nem volt elég szutykos hozzám képest, muszáj voltam tenni ez ellen.
Két karommal átfontam kabátja alatt világos színű ingbe csomagolt felsőtestét, hogy némiképp óvjon az esőtől, ami talán ma már nem tudott volna bennem ennél nagyobb kárt tenni.
– Gyűlölöm az esőt. Tudod, mi az egyetlen jó benne? Hogy néha, ha eléggé figyel az ember, akkor kiszúrhat a fekete, sötétkék, mélybordó vagy méregzöld árnyalatok között egy-egy szórakozottabb kinézetűt. Szeretem a vidám, színes ernyőket. Ez olyan, mintha mindenki más fölött megnyílt volna az ég, de fölöttem ott süt a nap. Ragyogón.
Miközben mellkasának szorulva haladtam mellette, elvarázsolva kívántam megosztani vele az információt. Feltehetőleg csak ki akartam tölteni a csendet, ami sietség közben ránk nehezült.
Mire megtudtam, hogy toxikológusként tengeti mindennapjait a St. Claire-ben, elértük a tömbház alját, s akarva-akaratlanul, itt volt az ideje, hogy kiszabaduljak öleléséből. Furcsamód jól esett karjainak meleg fogása vállaim körül. Nem akartam menekülni. A méregkeverő Hókuszpók eszemet vette.
– Lift? Nem, dehogy megyünk lifttel – kacéran nevettem rá a férfire, hiszen a liftek aprócska légtere, fülledt levegője, s a kábelek halk neszezésével körbe fogott helyiség arra volt kitalálva, hogy két ismerős idegen szexeljen egymással. De mi ugye képesek voltunk megvárni a zuhanykabint és amúgyis sokkal jobban hangzott ajkaim közül megszőve ez a kétes kijelentés, mint a liftfóbiámról való referátum.
Belépve otthonába, szét sem néztem. Üljön nyugodtan Rhys Higgs a kanapén. Látott meztelenül. Látott ennél borzasztóbb állapotban. Meg kell válnom a vizes daraboktól.
– Már jól vagyok, Marian.
Nem akartam beszámolni neki a fertőzésről és a megmaradt vesém borzasztó állapotáról. Annyira unalmas lett volna. Ő mindent megtett értem, a többi már csak Roman Wise-ra és rám tartozott.
– Inkább nézd meg a saját szemeddel, hogy hogy van.
Nem mondtam, hogy még nem kell hozzá néhány év, mire esztétikailag is elfogadhatóvá válik a hatalmasnak számító, barbár vágás, de ő látta már borzalmasabb állapotban is. Míg ő levette kabátját, én kétszer olyan gyorsan szabadultam meg blézeremtől, na meg a fehér ingtől, ami alatt már régen láthatóvá vált a fekete csipkés melltartó.
– Azt szokták mondani, hogy mire menyasszony lesz a lányból, begyógyul. Van még pár éve, évtizede… netán évezrede – nevetve pillantottam le a vörös hegre, s ha Marian meghátrált volna, hogy megérintse, akkor kezét magam húztam a varratok helyére, hogy érezze a kidomborodó, líneát.
Míg ő a sebhelyet vizslatta, letoltam magamról a szoknyát, s ahogy földre hullott, egy lépéssel közelebb férkőztem hozzá. Ha leguggolt, hogy úgy ellenőrizze munkájának maradékát, hasfalam egészen közel került arcához.
– Adhatnál rá egy gyógyító csókot. Aztán máshová is – vigyorogva pillantottam le a férfire, s közben a megszaladt nejlon harisnyát is combközépig száműztem. – Ezt pedig segíthetnél levenni.
Céloztam a vékony anyagú, átlátszó darabra. S ha fejet hajtott kérésem előtt, akkor vállaiba kapaszkodva emeltem ki egyik lábamat, majd másikat a lyukakból.
– Mondanám, hogy vezess körbe, tényleg… s hagynám, hogy néhány percet ácsorogjunk egyik, majd másik helyiségben, de szerintem kezdjük a fürdőszobával. És igen… le akarok zuhanyozni, de nem egyedül.
Marian volt a reggeli, aki kívánóssá tett, mióta csak kabátja szárnyai alá ölelt.
Nem gondoltam rá, hogy megkérem, vagy hogy kivárom az első lépését, inkább közelebb hajolva ajkaihoz, magam vettem kézbe az irányítást, s forrón, szenvedélyesen üdvözölte ajkam régen látott ajkát.
– Legyél jó vendéglátó, mutasd meg, hol az a zuhanykabin – nevettem édes hús-szirmai közé. Nem állhattam meg, hogy míg áthaladtunk egyik-másik helyiségen, ne nézzek szét gyanakvóan. Még mindig úgy gondoltam, hogy Rhys Higgs akármelyik pillanatban feltűnhet körülöttünk.


made by torie ♥

Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 5:11 am Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Maya&Marian
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Detty ¤ Maya

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: