Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 6 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég :: 1 Bot

Cloe Ackermann, Dimitri Grigorenko, Grace Washington

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Csüt. Jan. 21, 2016 2:55 pm Keletkezett az írás



Mark & Nico




Friends are the family, we choose for ourselves



Itt volt a környéken a legjobb sushi bár, a Hotel alatti árkádokban, az egyik oldalról belehetett jelentkezni a másik oldalon ott volt az a mennyei bár, amelyet nemrég fedeztem fel magamnak. Az orrom előtt készítették el az ételeket, aminek kimondottan örültem. Bár barbárságnak gondoltam, a táncoló polip volt a kedvencem, noha tudtam, már hogy technikailag nem érez semmit ha leöntik sós vízzel, hiszen az agyát eltávolították.  De hogy miért szerettem ezeket az extra különlegességeket? Mert még mindig ehetőbbnek gondoltam mint a Thai vagy a Kínai kaját, igen jártam a közeli országokban is amikor japánban tanultam, de… azt nem kívánom senkinek sem, hogy a fél nyaralást higiénikus budi keresésével töltse. Alig vártam hogy hazarepüljünk és onnantól kezdve ha Kínában voltam mindig ügyeltem hogy mit eszek, csak rizst, rizzsel nagyjából. Az volt a biztos.
De három éve itthon vagyok, hiányzott, hogy kimozduljak, hogy esetleg újra felkeressem a szigetvilágot, hogy kikapcsolódjak. Egykori ösztöndíjasként szívesen láttak, egyébként nagyon nehezen lehet oda még ki is jutni ha nem rendelkeztem ottani munkahellyel. De voltak kapcsolataim, felvehettek volna vissza egy ottani klinikára, vagy egyenesen az egyetem kutató laborjába. Így ha minden kötél szakadna mehetnék vissza dolgozni oda, japánba. De egyelőre itt szerettem volna megtalálni az utamat, nem szerettem volna elsietni semmit sem. Fél éve hogy abbahagytam a dühkezeléseket, bevallom őszintén csaltunk rajta egy kicsit, de a munkám miatt szükségem volt erre, ha megakartam tartani. Márpedig megakartam tartani, bizonyos okok miatt a családom többi része nem jöhetett ki utánam, felelős munkát kellett volna vállalniuk, affélét mint nekem, de édesanyám fodrász volt, James pedig bár témába vágó, agrármérnök, hiszen a japánoknak szüksége van agrármérnökökre, de egyelőre ez kivitelezhetetlen lett volna, hogy mindannyian ott kössünk ki, így maradtam itt. Az itteni éghajlattal sem volt problémám, sőt tetszett, nagyon tetszett, bár a feketeözvegyekkel nem igen voltam kibékülve, halálosan rettegek a pókoktól, egy probán-bután palack, és egy öngyújtó társaságában aludtam a szobámban, arra az esetre ha éjjel arra ébrednék, hogy valami végigrohant a karomon. Borzalmas, a veszély elhárultával pedig úgy alszom tovább mint egy csecsemő akit fejbekólintottak. De amíg le nem fújtam egy oldspice-val a betolakodót, addig nem tudok aludni. Ezért volt jó a régi házam, két emeletes volt, rengeteg szobával, arra az esetre ha az általam érzett pókveszély miatt nem tudnék aludni. De ilyen ritkán fordult elő. Csak azért féltem ettől a kis dögtől, mert sátortáborozás közben az egyik haverunkat megmarta egy ilyen kis rohadék… Mondanom sem kell mi lett a táborozással? Vége, mert ezután nem folytattuk a táborozást… mentő, rendőrség stb…
Most pedig itt voltam ebben a sushi bárban, hallottam hogy pusmognak, pár japán is, meg pár ausztrál is, egy bizonyos előadásról, meg egy bizonyos ember nevéről. Markos Warrington. A nagy Dr. Warrington szakértőkön kívül csak én tudtam, hogy Emerettnek hívják, ha nagyon elszállt vele a ló, márpedig skót lévén erre sok esélye szokott lenni, akkor ezzel szoktam szívatni, a középső nevével, vagy az érintés fóbiájával. Szóval tudom hogy kell leszerelni ha épp a pszichiáter beszél belőle,pedig épp csak egy vacsora közepén ücsörgünk és ő a pincérnőt próbálja, vagy ha nem  is próbálja de konkrétan elemzi, abból ahogy letette elénk a poharakat vagy a tányért. Lassan négy hónapja hogy vége a hivatalos látogatásaimnak, eddig csak többnyire emailen értekeztünk, de a barátság esetünkben nem abban mutatkozik meg, hogy mennyiszer kapjuk fel a telefont és gügyögünk bele, vagy a chat programon mekkora sületlenségeket küldözgetünk át egymásnak. Nem, tudom hogy ha hívnám, hogy nagy gáz van akkor jönne és segítene. Így volt ez akkor is amikor felhívtam, hogy gázban vagyok, amikor agyonvertem Maxet, nem ügyvédet, hanem őt hívtam. Az ő józanságára volt szükségem. Meg arra, hogy a megfelelő pillanatban töltse belém a whiskeyt. Én nem váltam tőle agresszorrá, pár pohár után egyszerűen csak bealudtam, kikapcsoltam, és nem gondoltam semmire. Nem álmodtam, persze vagy fejfájással vagy anélkül ébredtem, attól függően, hogy Mark mennyivel szerelt le. De nem csak erről szólt az egész, örültem ,hogy a barátom, mert nélküle nem sikerült volna kilábalnom belőle, nélküle sem, hiszen Tyler is sokat segített, ha ő nem rángatott volna össze vissza, akkor lehet hogy most valami sikátorba ücsörögnék rátekeredve egy papírzacskóba rejtett üvegre. De itt voltak ők nekem mindketten.
A kezelésein már inkább vacsorázgatni jártunk el, hiszen kötelező volt, és pár szót mindig küldenie kellett rólam a kórház irányába, hogy hogyan haladok. Mindketten tudtuk, hogy a legjobban afelé, hogy szabaddá váljak, hogy levetkőzzem a múltam mocskát, és magam mögött hagyjam az elmúlt tíz évet. Már új házban laktam, anyám bánatára, de én örültem, mert egyedül voltam ismét, nem kellett a fürdőre várnom, persze sajnáltam anyám ételei miatt, mert nálánál nem főz jobban senki sem. Viszont, egy 33 éves férfi ne lakjon otthon, szerintem. Főleg ha megteheti. Ráadásul volt hogy otthon sem voltam, mert tovább maradtam bent a laborban, jól haladtam az őssejtkutatás projektemmel. Voltak kisebb nagyobb bökkenők, de tudtam, hogy türelem kell, a türelemmel sokra mehetek, nem szabad siettetni a biológiát,hiszen az evolúció sem két perc alatt alakult ki s fejlődött olyanná mint amit manapság megismerhetünk. Persze… így is vannak hogy megismerünk a mai napig olyan fajokat amelyeket eddig nem, mint például a Madagaszkár környéki bálna faj, fura áramvonalas, leginkább a jaguár autóira hasonlító fej, na de mindegy is… megint elkalandoztam. Hajlamos  vagyok erre, főleg ha biológiáról, és a törzsfejlődésről van szó. Tudom ,hogy onkológusként nem kéne elmennem ilyen mélyen a témában, de… szeretem megvizsgálni az ügyeimet több oldalról.
Megrendeltem az ételeimet, mindenből egy kicsit, az előétel rámen leves lesz úgy is. Ezt még a csirkés tésztalevest elbírta Mark gyomra is, legalábbis előnyben részesítette amikor nálunk vendégeskedtek azalatt a tíz év alatt, mit japánban töltöttek időnként nálunk. Mert turista vizummal pár hónap erejéig még anyám és James, meg Tyler is kilátogathattak.
Szóltam, hogy az egyik ablak melletti asztalhoz kérem a rendelést, meg is mutattam, hogy hova, majd tettem egy kört a földszinten. Az egyik ajtó elé érve, ahol a Markot hirdető többnyelvű molino tábla szerint hamarosan vége, de a hangját még itt is hallottam, az alkoholról beszélt, nagy átéléssel. Tudom ,hogy pár éve megcsúszott, amikor meghalt az édesapja de sikerült kikecmeregnie belőle, ha nem… laposra vertem volna, esküszöm. Na jó, nem de az elsők között voltam aki elrángatta őt egy dühkezelési terápiára. Azóta pedig figyelek, maximum három pohár whiskeyt engedek meg neki a közelemben, mert tudom ,hogy ebből is voltak gondjai, és tudok az apjának tett ígéretéről, hogy többet nem kerülhet alkoholelvonó közelébe. Annál többet nem,még akkor sem ha szeppukuval fenyeget közben. Elkaptam az egyik kedves hostesst, aki itt sétálgatott, röplapokat osztogatva.
- Elnézést, hölgyem! - mosolyodtam el.
- Üdvözlöm, miben segíthetek?
- Az épp előadást tartó dr. Markos Warrington barátja vagyok, dr. Marvel Frost, megtenné, hogy szól neki, hogy az étteremben várom, amint végzett? - még egy ötvendollárossal is megtoldom a kérésemet, mire a host szemei felragyognak. Amúgy meg nem az esetem, és nem vagyok a gyors numeráknak a híve, mármint, Tyler valahogy húz magával ebben a témában, de ha nincs itt, nem égek ezer fokon, nem vetem be a Frost csáberőt, bár látom, hogy elég lenne egyet biccentenem, és máris az egyik szobában kötnénk ki. Én mégis megfordulok, megérintem az ujjamon a helyet ahol a gyűrűm volt egykor a színe már nem látszik, de én időnként még érzem, hogy ott volt. Mert keresem az ujjammal, ám ez csak ritkán van, amikor pont rá gondolok, pont az exfeleségemre. Szereztem a biztonság kedvéért egy távoltartásit, Max és Juliette részére az irányomba. Gyerekes? Nem, inkább biztonságos, mindkettejüknek. Tényleg az a nyugodt fajta vagyok, de… nem tudom mi lenne velem ismét ha megpillantanám Maxet.
A pincér kihozta elém a szakés poharat, kicsit volt, alig két decis, meg egy rizspálinkás kancsót. A biztonság kedvéért rendeltem még egy poharat, ha mindenáron inni akarna Mark, akkor ebből nem fog megártani neki egy kevéske, vezettem, és nem a legerősebb rizspálinkát kértem ki. Laptop tilalmat kaptam mára Tylertől, és komolyan elrakta a gépemet, hajlamos voltam túlhajtani magamat ugyanis, és ilyenkor az ő határozottságának köszönhettem, hogy nem estem bele abba a hibába ,hogy rányálazzak a laptopra, vagy a benti gép billentyűzetére, így nem kellett az arcomról levakarni sem az asd billentyűket. Tudtam, hogy ha másképp nem is, de így legalább van esélyem elkapni most Markot, hogy váltsak bele pár szót, más talán idegesítőnek gondolná a stílusát, de ez csak a látszat, korábban a hasonló érdeklődési körünk miatt kerültem vele egy légtérbe, aztán… Az évek folyamán átalakult az egész afféle barátságba.
Mondanom sem kell egyébként az egyike volt azoknak akik ellenezték a Juliettel kötött házasságomat, de elég makacs vagyok, hogy ellene menjek néhány jótevő hangnak, még akkor is ha később, évekkel később belátom, hogy akkor kellett volna hallgatnom rájuk, amikor még lehetett. Tanultam, és tudom hogy miért a barátaim, miért őket választottam magam mellé barátoknak, ezért fogok rájuk odafigyelni jobban. Felszusszantottam és kipillantottam az étterem ablakán, figyeltem ahogy elhaladnak mellettem az autók és a járókelők. Még pár hónap és cseresznyefa virágzás. Az új házam kertjét a kertépítővel japán stílusúra terveztettem, és mindenképp akartam bele cseresznyefát is, meg egy teázó pavilon. A merengésemből egy ismerős bariton hangja ébresztett, közeledett, hallottam, de még nem pillantottam rá. Tíz év volt köztünk, és tudtam hogy azért kedvelt meg, mert volt célom, nem szereti az olyan embereket akik cél nélkül tegnek-lengnek az életben. Azt hiszem afféle mentor és egyfajta apa figura is, akire fel lehet néznem. Persze James is apafigura a számomra, hamar elfogadtam, miután bizonyított. De, Mark más. Nem a fiaként kezelt sosem, nem is próbálta éreztetni hogy az volnék a számára, szóval, egyfajta tisztelet alakult ki bennem felé. Csak ne lenne az-az alkohol problémája. Ez, majdnem kihatott a karrierjére is, ez a botlása. Csak nem fog hanyatt vágódni egy kis rizspálinkától, de nem fogom hagyni hogy sokat igyon. Ott volt a felesége is , irigyeltem őt azért a nőért, szerette Markot, ahogy engem Juliette sosem. Nos, ha azt vesszük Juliette pont ugyanazt csinálta meg velem, mint Mark a feleségével. De, mivel Mark a barátom, így nem tudom elítélni, mert ismerem az indítékait, azért, hogy miért kötött ki Cyssi mellett. Amikor a közelembe ért Mark, felpillantottam rá, és intettem, hogy foglaljon helyet velem szemben, aztán vártam. Kíváncsi voltam, hogy még mindig a pszichiáter ül-e előttem, vagy a magánember. Az ilyen előadások után hajlamos még a magas lóról beszélni velem is.




Iron
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Jan. 22, 2016 3:51 pm Keletkezett az írás





Nico and Mark
What did I miss?

Már másfél órája benn vagyok a rendelőben, és hallgatom a velem szemben ülő nőt. Olykor az órára pillantok. Nem először jár nálam. A fiával vannak gondjai. Figyelemzavaros, agresszív gyerek, aki az utóbbi időben kissé elkallódott. Újra, és újra ugyanazokat hallgatom végig, visszabeszél, zsarolja az anyját, lusta, és elvárja, hogy az anyja mindig kimentse a fenekét a szarból. Valahol szerencsésnek mondhatom magam, hiszen a fiam nem volt ennyire kicsapongó kamaszként. Persze ezzel nem azt mondom, hogy nem követte el a hülyeségeit, hiszen mentem én érte a rendőrségre is párszor, miután benn töltötte az éjszakát, ivott is, nem egyszer emeltem rá kezet, de soha nem vertem agyon. Soha nem jutottunk el odáig.
- A fia vélhetően drogozik, és iszik. Tudja miért? Mert megteheti. Mert nincsenek következményei, majdhogynem vállon is veregeti. Asszonyom, emlékszik mit mondtam önnek a múltkor? - pillantok fel rá beszéd közben, ahogy a könyökömmel a combomra támaszkodom. Hangom soha nem hangos, most sem az. Percekig csak néz rám. Tudja, hogy nekem van igazam. Tudja, hogy ugyanazokat a köröket futjuk le harmadik alkalommal. Ezen kívül, még ha nem is említettem, nem szeretem magam ismételni. Ezért gondterhelten sóhajtok fel, majd felállok. - Nos? - kérdezek, majd az ablaknál állok meg. Természetesen minden figyelmem az övé, de olykor muszáj felállnom.
- Azt, hogy nem kellene hagynom? - hangja halkan csendül fel, én pedig felé fordulok. Arcomon most nem lát semmi érzelmet.
- Azt, hogy fokozatosan zárja be a kiskapukat. Nincs, anya adj pénzt, vagy hasonlók. Vállalja a felelősséget a tetteiért, mert ön fog tönkremenni, nem a fia... Ön! - nem kiabálok. Lassan beszélek hozzá, és hiába látom, hogy megértette, nem fogja megfogadni. Én pedig nem szoktam olyan embereken segíteni, akik valójában nem is akarják. - Tudja mit? Jöjjön el két hét múlva a fiával. Így nem tudok segíteni. Lehet, hogy akkor sem, ha a fiával beszélgetek, de erre csak akkor tudok választ adni, ha beszéltem vele is - írok fel egy időpontot egy jegyzetfüzetbe, majd átadom a nőnek. Nem érti, mi ez a hirtelen pálfordulás. Soha nem értik. De én nem szeretek látatlanul kielemezni valakit. Ha tényleg ekkora a baj, minden bizonnyal itt lesznek. Ha nem, akkor megmaradnak a maguk kis buborékvilágukban. Nem segíthetek mindenkin, mert azt nem lehet. Csak azokon tudok segíteni, akik maguk is akarják. Így elköszönök a nőtől, majd amint elhagyja a rendelőt, a titkárnőmhöz megyek.
- Julia drága... Írd be a hölgyet, két hét múlva kedd, tíz óra. Bár kétlem, hogy eljönnek - sóhajtok fel, miközben a kávégép felé indulok, és kávét készítek magamnak, és a titkárnőnek.
- Doktor úr, nyugodjon meg, semmi baj..  Alakul a dolog, az ügyvéd úr most hívott. Azt mondja, nagy eséllyel ejtik a vádakat, és indíthat kártérítési pert hitelrontás vádjával - beszél átéléssel Julia, én pedig a kávéját adom a kezébe. Elindulok a kert felé, ő pedig jön utánam.
- Amennyi kárt csinált már, megérdemli. Nem fogom hagyni, hogy egy narcisztikus idióta tönkretegye, amit idáig felépítettem, pusztán azért, mert nem tetszett neki az, hogy valaki őszinte volt vele - leülök az egyik kinti székre, Julia pedig követi a példáját.
- Na, nyugodjon csak meg, hamarosan indulhat az előadására - csapja össze a két tenyerét a nő, én pedig így meg tudom szemlélni mélyvörös körmeit, és a gyűrűjét, ami eddig nem volt ott.
- Csak nem megkérte a kezét az a drága jólélek? - biccentek az ékszer felé, ő pedig elpirulva forgatni kezdi az ékszert.
- De igen...
- Na jól van, talán mégis magának volt igaza - iszom ki a kávém, majd hirtelen pattanok fel. - Nekem ideje mennem, még zuhanyozni akarok, sok a dolgom - nézek le a nőre, aki még mindig a gyűrűjét forgatja vigyorogva.
- Rendben doktor úr, már csak holnap jön be? - kérdez hirtelen, én pedig felé fordulok fejrázással.
- Holnap családi program... Néha azt is kell, jobban teszi, ha maga is elmegy, és pihen - biccentek felé, hogy elindulva ismét hagyjam magam mögött. Rengeteg dolgom van még. Végül, ahogy hazaértem, egy kicsit megnyugodtam. Rend, és békesség fogad. Csend van. Cissy elment a gyerekekkel a nővéréhez. Csak reggel érkeznek, hogy aztán elmenjünk valami családi programra, amit Xavier szervezett. De most nem gondolok erre, csak a fürdő felé veszem az irányt. Az én ritka pillanataim egyike, amikor nem csinálok semmit. Kiélvezem most minden percét, miközben az előadásom anyagát olvasom a forró kádban. Soha nem papírról tartom őket, de mégis vannak jegyzeteim, amelyeket elolvasok többször is. Nem egy témában tartok előadásokat, és most az általam egyik legjobban kivesézett téma van porondon. Alkoholizmus. Súlyos betegség, legális drog, fájdalmas, eltorzult világnézet. Átmentem rajta, átéltem, minden szakaszát.
Számomra ez az egyik lassú öngyilkossági forma.. Ha egyszer beleesel ebbe a gödörbe, nem látod a kiutat. Nem látod magad úgy, ahogy a közeli hozzátartozók. Szerinted minden úgy kerek, ahogy abban az állapotban van. Egy út, más okok, de mindig ugyanúgy kezdődik. „Csak most az egyszer, mert fáj...”
„Mert felejteni akarok.”
„Csak még egy kicsit. Ettől nem lesz bajom.”
„Még nem vagyok függő...”
Hetek telnek el így, majd a hetek hónapokká duzzadnak. Az ember egyre lejjebb kúszik. Eleinte még megválogatja, mit igyon, mi vegye el a fájdalmat, mitől tompuljon el a külvilág. Aztán apránként rájön, hogy az olcsóbból többet tud venni, majd magába önteni. Olykor párosulnak mellé a sallang függőségek, amiket én hívok így. Amikor az ital nem elég, kell valami, ami felnagyítja a hatást. Nálam a nyugtatók voltak, az altatók, amikkel tompítottam. Hárítottam minden intő szót, és mindenkit az ellenségemnek láttam.
„Én nem vagyok alkoholista”
„Ha akarnám, abba tudnám hagyni, de nem akarom”
„Ne ugass az életembe, tudom, mit teszek”

Újabb hazugságok, amiket már nem látsz át. Már nem tagadod a tényt, de nem ismered el. Soha nem fogod, vagy ha mégis... Kínszenvedés lehetett a családomnak, apámnak azzal szembesülnie, hogy olyanná váltam, mint az ő apja, mint ő fiatalon. Családi vonás, mely gyenge jellemet takar, ahogy maga a betegség is gyengeség. Menekülés. Azt hittem nem menekülök, azt hittem, nekem így jó. A következmények viszont felébresztettek. A tükörbe sem mertem nézni, az emberek szánakoztak, vagy undorodtak tőlem. Talán, ha akkor nem adagolom túl a gyógyszert, ha nem görnyedek szerencsétlenül a vécé fölé, miközben kiadom a gyomrom nem létező tartalmát, ha akkor, három napig nem teszek mást, csak öklendezek, már rég halott lennék. Azon az estén meg akartam halni, de felébredtem, és ráébredtem, élnem kell. Meggyógyulnom, és segítenem. Azokon, akik még nem látják, de vár rájuk egy szebb élet, ha eldobják a láncaikat. Apám halála mégis megingatott, és az ígéretem görcsös betartása agressziót szült, fékezhetetlen haragot, olyat, melyet fehér köd takar. Akkoriban egy nagyon jó barátom rángatott el dühkezelési terápiára, és bizony, akasztották a hóhért. Nem hiába vagyok akkora pofával, ha a gyógyulásról beszélek, mert voltam a másik oldalon. Tudom, mit élnek át, és tudom, hogy akarniuk kell a gyógyulást, mert máskülönben belefognak dögleni. Egy újabb gyógyszer nem segít, és akinek elvállalom a kezelését, majdnem száz százalékban gyógyszeres kezelés nélkül jut túl a nehezén.
A hotel előadóterme tömve emberekkel, akik engem figyelnek, ahogy szavaim átéléssel közelednek a végéhez. Az ilyen alkalmakat rengetegszer néma csend jellemzi, olykor egy-egy felemelkedő kéz, rengeteg kérdés, melyre kevés az idő, de mégis próbálok maradéktalanul helyt állni. Ahogy eddig is. Enyhe, kesernyés humorral zárom az eseményt, melyet tapsvihar kísér, sokan fel is állnak. Ezért éri meg nekem ez a munka. Mert elismernek, és már nem egy senki vagyok, aki betolakodó, hanem egy orvos, aki segít. Aki száz százalékon segíteni próbál. Mert erre születtem.
Ahogy lesétálok a pódiumról, egy pillanatra eldugul a fülem, majd egy ásítással megtoldva próbálom visszakapni a hallásom. Indulnék. Mennék haza, pihenni, de megállít egy hölgy. Mosolyog, majd elpirul.
- Khm... Jó estét dr. Warrington. Csak egy üzenetet szeretnék átadni... Dr. Marvel Frost várja az étteremben - pillant rám immár határozottan.
- Köszönöm, kedves - biccentek, hiszen a név hallatán ismét megannyi emlék kúszik lelki szemeim elé. Ő az a bizonyos, aki elrángatott a dühkezelési gondjaimmal, ő az, aki az első pillanattól szimpátiát ébresztett bennem. Céljai voltak, határozott volt, és érdekelte az, amit anno az előadásaimon beszéltem. Mások csupán firkáltak, ő volt azon kevesek egyike, akit érdekelt a gyógyszer nélküli kezelés. Már akkor tudta, mi lesz belőle, én pedig kávézni hívtam. Lassan a szakmai megbeszélések barátivá váltak, és ott voltam mellette, mikor kiment, meglátogattam, majd egy éve is, mikor terápiára volt szüksége, hogy tovább dolgozhasson. Soha nem éreztettem vele, hogy fiatalabb nálam, és igazi barátra tettem szert a személyében. Jó, persze néha megbotránkoztat egy-egy beszólásával, de igyekszem felvenni a ritmust. Ezért is indulok el sietve az étterem felé. Már régen nem beszéltünk, hiszen az utóbbi időben elég felkapott lettem, és az a néhány e-mail, vagy rövid telefonbeszélgetés nem ugyanolyan, mint a személyes találkozások.
Már a bejáratból kiszúrom az alakját, nem nehéz, nem egy átlagos külsejű ember. Nem rohanok, lassan közeledem, hiszen megvár. Pontosan ezért üzen. Végül lassan ülök le vele szemben. Egy pillanatig csak az arcát figyelem. A vonásait, de nem szólok. Mély levegőt veszek.
- Az ember jobbra számít igaz? Helyette én vagyok, ne is törődj vele. Mennyi ideje már? Három hónap? Négy? - kezdek el beszélni, és arcomon mosoly jelenik meg. Talán kicsit még fölényesen beszélek, mint a pszichiáterek. Olyan ez, mint amikor a színész még nem tud kilépni a szerepéből. Maszkokat hordunk, elbújunk mögéjük, csak nálam az a különbség, hogy ez is én vagyok. Egy olyan énem, aki az előadásokon és a rendeléseken bújik elő.
- Nagyon eltűntél... már gondolkodtam, hogy berángatlak egy kezelésre - mosolyodom el végül, lassan előreengedve a valódi, emberi személyiségem. - Hiányzik a japán konyha? - biccentek az ital felé. Tudja, hogy soha nem voltam megelégedve az ételeikkel, valahogy nem az én világom, de nem mindenkinek jön be. Eleinte új is volt nekem odakinn, de megszokható. Élni mégsem élnék ott, mert Sydney jobban magával ragad. Kedvelem az itteni éghajlatot, és az egész mizériát, ami olykor körül vesz.
- Mesélj, miről maradtam le a munkamániám miatt? - kulcsolom össze ujjaimat az asztalon, miközben el is feledkezem a korgó gyomromról.

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Jan. 25, 2016 2:59 pm Keletkezett az írás



Mark & Nico




Friends are the family, we choose for ourselves



Örültem, hogy nem zargat senki, hogy találjak magamnak mihamarabb társat, vagy párt. Azt hiszem jó volt így. Sőt! A jelenlegi életmódomba leginkább ez fért bele, fiatal vagyok, harminckettő, nem kell még elsietnem semmit sem. Sok dologra rájöttem Juliettel kapcsolatban azóta, sosem szeretett csak a pénzemért volt oda, én nem is érdekeltem őt.  Többé pedig nem akarok beleesni ebbe a hibába, hogy a külsőm, vagy netán a kint parkoló autóm miatt válasszanak. Kicsit talán bizalmatlanná is váltam a nők felé ilyen tekintetben. Nem tudtam elhinni, hogy esetleg én kellenék neki. A jegyűrűmet, úgy egy éve a tengerbe dobtam a yachtomról. Többet ittunk egy kicsit Tylerrel mint kellett volna, és felbuzdított, két szőkeség társaságában, Titanicosat játszottunk. A mai napig nem tudom , hogy hogyan jutott az eszünkbe ez a hülyeség, de részegen azért több minden történik az emberrel, mint egyébként józan állapotban, s a felére nem is igazán emlékszik. A feleségem számát még Tyler a buli előtt törölte a telefonomból, jól tette. Egyszer fenyegettem meg a yacht kapitányt, hogy vigyen minket haza mert a feleségemmel akarok beszélni, a gond már csak az volt, hogy nem volt a feleségem. De végül Tyler egyik babája elterelte a figyelmemet.
Hogy mennyiszer ellehetett játszani Ty szerint az elvált megcsalt férj kártyáját, ő boldogan élt volna vissza a lehetőséggel,ha nőkről van szó, én nem igen. Mármint sosem szerettem hazudni, de másról sem szólt a mai világban a discozás, vagy a csajozás, kipróbáltam. Ha kevésbé öltöztem ki, és úgy próbáltam csajozni, és nem a legdrágább órám volt a csuklómon, volt hogy szóba sem álltak velem. Ha pedig egy drága óra virított a csuklómon aztán már alig tudtam levakarni magamról az adott nőt. Hogy mit reméltek? Hogy egy egy éjszakás kaland után, lesz majd több is, és minél több pénzt ki tudnak csikarni belőlem a hóbortjaikra, csak… pont egy hozzájuk hasonló nő mellett nyílt ki a szemem. Így nem estem bele ugyanabba a hibába. Sokan mondják,hogy az emberek nem képesek tanulni a hibáikból, és majd beleesnek azokba megint, ha újra szerelmesek és vakok lesznek. Az én szerelmem azt hiszem az idők folyamán, az alatt a tíz év alatt bőven elmúlt, fellángolások? Inkább a munkámnak éltem, talán túl szenvedélyesen is, túlságosan munkamániás lettem, de segíteni akartam azokon az embereken, akik nem tudtak magukon semmiféle módszerrel sem. Ezt takarta az őssejt kutatásom is, apró áttöréseket értem már el velük. Az eredmények is ezt mutatják, már bejegyeztettem a kamaránál, ha abba a fázisba érek, akkor embereken is kipróbálhatom.
Hunyorogva pillantottam Markra amikor leült elém, a szemeim mosolyogtak, miközben megráztam a fejemet. Tudtam, hogy a hangulatomat igyekszik kitalálni, és a testtartásomat is egészen biztos kielemezte, de egész kényelmesen ücsörögtem, nyugodtan. Meleg volt, csak egy v kivágású pólót és egy sport zakót viseltem, amelyet még nem vetettem le magamról, nem mintha hideg lett volna, csak így volt kényelmes.
A megjegyzésére nem reagálok, csak belekortyolok a vizes poharamba.
- Négy. - szusszantottam fel nyugodtan, és figyeltem ahogy fokozatosan visszavedlik pszichiáterből magánemberré. Ez az, amit sosem fogok megérteni, ami miatt nem a pszichológusi pályát választottam, én másképp akarok segíteni az embereknek, van türelmem persze, de nem az a fajta elhivatottság aziránt a szakma iránt amit Mark végez. Az én elhivatottságom az onkológiának szól. Világossá vált ez számomra akkor amikor az iskola választás elé kerültem. Mindig is jó voltam biológiából, biokémiából, talán fiatalon is tudat alatt készítettem fel magamat a jövőmre. Noha azzal tisztában voltam, hogy orvos szeretnék lenni. Igaz, először sebész szerettem volna lenni, aztán ortopéd orvos, ez váltakozott úgy tizennégy éves koromig, de az orvosi pálya elől sosem akartam kitérni. Anyám eközben már túl volt a méh nyakrák műtétjén. De valami belső hang egyre csak nem hagyott nyugodni. Többször beszélgettem vele a házunk tornácán, arról, hogy milyen érzés neki, hogy miért nincs gyógymód erre a fajta betegségre?
Egy csillagfényes éjszakán a csillaghullást nézve a kertünkből pedig megígértem neki, hogy ha nagy leszek, segíteni fogok az olyan betegségben szenvedőknek, mint amelyben ő szenvedett.
- Benne vagyok egy új kutatásban, az őssejtekkel kapcsolatos. De nem akarnálak untatni vele, ráadásul Tyler megtiltotta, hogy munkáról beszéljek ma bárkivel is, a laptopomat is elvette és szó szerint kirugdosott a laborból, meg a kórházból is. Idézem:" Egy főorvosnak is van szabadsága! Ideje elmenned mától, ki is írtalak pár hétre, erre a címre pedig muszáj elmenned." Aztán a kezembe nyomta ennek a hotelnek a címét, és most itt vagyok. - igen hallottam is a helyről, de Tyler is, ő pedig csak jót akart nekem. Tudtam, hogy még valamit tervez, főleg ha összefogott az anyámmal, akkor aztán volt ne mulass! De így szerettem őket, helyettem is figyeltek rám ha úgy volt. Egy nagy tudós voltam, aki lélekben még mindig gyerek volt, persze tudtam magamról gondoskodni, alapvető szükséglet téren igen, de más egyéb téren? Társas élet és más hasonlók? Nagyon kevés barátom van, a többsége japánban, az itteniek pedig már rég gyereket nevelnek, és szinte kinéznek amiért én újra egyedülálló lettem, vagy irigyelnek amiért nem kell a házasság terhét a vállamon hordoznom újra.
- Ami azt illeti veled is leginkább a sajtóban lehet találkozni, előadás itt, előadás ott… Nagyon felkapott lettél. -állapítottam meg elismeréssel a hangomban. - Mi újság veletek otthon?
Nemhiába tettem fel a kérdést, tudtam hogy neki sem fenékig tejfel minden, a válási papírjairól is tudtam, az utóbbi időben irigyeltem a felesége miatt, ő szerette még Markot, csak a barátom nem Cyssit. Én pedig már nem is szerettem Juliettet, jó ideje. Csak nem voltam elég bátor kimondani a válást? Ez az ember előttem pedig épp azt próbálná, de fél hogy a közös gyerekek miatt megy tönkre az eddigi úgymond nyugodt életük?
- Ne aggódj, tudhatnád ,hogy nem fogok tradicionális kaját leerőltetni a torkodon… - s mire ezt ki is mondtam már hozták is Marknak a csirkelevest, jó sok tésztával. - úgy emlékszem ezt megetted. - mit hallgattam, hogy ezek a japánok csak halat és egyéb tengeri marhaságokat esznek,  szerencse,hogy nem kértem a táncoló polipból… Szerintem itt lenne rosszul Mark , volt pár dolog így is amivel ki tudtam akasztani.
- Hogy van a lányod? - érdekelt Phoebe, de csak annyira amennyire egy jó barátot, tudtam, hogy ezzel a kérdéssel hamar nyugodtabb mederbe tudom terelni a barátomat, könnyebben el tud feledkezni a munkájáról. Emlékeztem, hogy a lánya szeretett körülöttem legyeskedni, de nem vettem komolyan, tíz év korkülönbség van köztünk, több mint tíz, tudtam hogy ki fogja nőni azt a fajta gyermeteg rajongást amit irántam érzett.
Másrészt, magam sem tudom hogy mi lenne nekem jó nő ügyekben, egy érett nő, vagy fiatalosabb aki talán magával ránt, és megpróbál megtanítani kicsit lazítani? Ez nem olyan dolog mint a jegyzeteim, mint a kutatásom, hogy előre láthatom sokszor hogy mi fog történni, de még ott sem biztos a siker, nem vagyok biztos ott sem száz százalékig a sikerben, mert elég egy rosszul lezárt ajtó, vagy egy rosszul kalibrált hűtési folyamat és kész, annyi volt minden eredménynek.
Kitöltöttem a szakéból mindkét pohárba, még egyelőre nem mondtam semmit, örültem hogy újra találkoztunk, és annak hogy nem az irodája falai között ücsörgök és úgy beszélgetünk.



Let her go
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 9:41 pm Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Mark & Nico
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Psyco in the school - Elee & Mark

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: