Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 18 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 18 vendég :: 1 Bot

Nincs

A legtöbb felhasználó (67 fő) Csüt. Júl. 20, 2017 3:37 am-kor volt itt.

Hónap nyertesei
Hat nyertesünk..


Megosztás
 
Tűzliliom - latin negyed Libby & Lorenzo
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

Tűzliliom - latin negyed Libby & Lorenzo Empty
»Kedd Dec. 22, 2015 1:46 pm Keletkezett az írás



Az idegeim kezdték felmondani a szolgálatot, aminek zavaró fizikai tünetei is egyre sűrűbben bukkantak fel a mindennapok során. Ideges voltam, a mosoly csak egy felrántott maszk volt az arcomon, ami ráfagyott kivételesen sminkelt arcomra. A kezem enyhén remegett, apró verejtékcseppek gurultam le a halántékomon, és a szívem úgy dörömbölt, hogy félő volt, infarktust kapok. Bár szerda este volt, és mivel még csak hét óra múlt, alig lézengtek a helységben, én mégis úgy éreztem, hogy mindjárt felrobbanok a feszültségtől. A rettegés beette magát a pórusaimba, és a Tűzliliom, amely a második otthonomnak számított, most olyan volt, mintha egy aknamezőre tévedtem volna. Az, hogy én a pult mögött álltam, a vendégek pedig előtte, csak vajmi kevés nyugalmat biztosított, ahogy a kidobó is, aki jelenleg még az egyik sarokban beszélgetett valami ismerősével. Az állandó készenlét teljesen felőrölt.

Az egész mizéria alig egy hónapja kezdődött. Egy csokor virágot találtam a lakásom küszöbén, kártya nélkül. Mivel szeretem a vadvirágokat – és ezt nem sok mindenki tudja rólam – így örömmel nyaláboltam fel, és vittem be magammal, hiszen azt gondoltam Gabriel küldi. Ő volt hajlamos ilyen kis meglepetésekre, hogy feldobja a napomat. Lorenzo és David nem éppen a romantikus hajlamaikról voltak híresek, sokkal inkább a tipikusan pasis, macsós hozzáállásukról. Ha volt is ilyen oldaluk, azt én még nem ismertem, csak a törődőt, barátit, csipkelődőt. Még ugyanazon a héten kaptam egy doboz bonbont, egy rakat színes lufit, és pár fényképet magamról, ahogy épp bevásárolok, vagy a pult mögött állva mosolygok egy vendégre. Itt kezdett gyanússá válni a dolog. Rákérdeztem Gabrielnél miért is küldözget nekem ajándékokat, és furcsa fényképeket, mikor minden nap láthat, de ő meglepetten tagadta, hogy ő lenne a háttérben. Persze, egyből aggódni kezdett, de megnyugtattam, hogy semmi gond, holott görcsbe rándult a gyomrom már akkor is. Nem voltam egy ijedős nyuszi, és az önvédelmi edzéseknek hála a kézzelfogható veszélyeket elég jól kezeltem, de ez a láthatatlan és kéretlen hódoló csak egy szellem volt, amivel nem tudtam mit kezdeni. A következő pár ajándék a ház előtti kukában végezte. Talán figyelt engem, nem tudom, de pár nap nyugalom után - mikor már azt gondoltam mindennek vége, - kezdődött a rémálom, ami átvette az uralmat lassan az egész életem felett. A friss virágokat száraz kórók váltották fel, a bonbont döglött patkányok és kígyók, a lufikat gusztustalan horrorjelenetekből alkotott montázsok, és a fényképek…a lakásomról küldözgetett képeket! Már akkor beszereztem egy baseball ütőt, és azt szorongatva aludtam minden éjszaka, már amikor tudtam. Legutóbb meg arra mentem haza, hogy a ruháimat valaki feldúlta, a szexisebb alsóneműimen kívül mindent szétvagdosott, a fényképeimet – a drága emlékeimet a gyerekkoromból – darabokra tépte, és erőszakos BDSM képekkel ragasztotta tele a hálószobám falát. Ehhez képest az, hogy az ágyamon bilincsek, ostor, kötél és szájpecek pihent, mint ajándék, a legkevesebb volt. Sokkot kaptam, és a hét első két napjára, mikor nem kellett munkába jönnöm, teljesen bezárkóztam a lakásba. Sírva raktam rendet, hiszen nem csak a tárgyamat rongálta meg, hanem a biztonság és otthon érzését is elvette tőlem. Aludni is képtelen voltam, csak a kimerültség gyűrt le pár órára, így mikor ma délután a tükörbe néztem, akkora karikák éktelenkedtek a szemem alatt, hogy pandamackónak is elmehettem volna az állatkertbe.

Épp a hűtőt töltöttem fel sörrel, mikor valaki mögém lépett, és két kéz a szememre borult. Sikítva ejtettem el az üvegeket, és egy belém rögzült mozdulatot alkalmazva löktem a könyököm erőteljesen hátra, lehetőleg a támadóm gyomrát, gyomorszáját célozva, miközben még jól rá is tapostam a lábára.
-Auu…ez fájt!
Félelemmel átitatott, vérgőzös gondolataimon nehezen jutott át az ismerős hang. Minden porcikámban remegve pördültem meg a tengelyem körül, és néztem le az előttem görnyedő szőke alakra. Kellett pár másodperc, mire tudatosult bennem, hogy ki az, de akkor rémülten guggoltam le elé, és söpörtem ki pár hajtincset sápadt arcából.
-Gabriel! Istenem! Halálra rémisztettél!
-Vettem észre…- kapkodott még mindig levegő után, miközben lassan felegyenesedett.
A vendégek értetlenül bámultak ránk a pult mellől, és a kidobó is pillanatok alatt ott termett, akit a férfi egy intéssel elküldött.
-Kérlek, bocsáss meg! – tördeltem a kezem és rettenetesen szégyelltem magam. Eszem ágában sem volt bántani, de már képtelen voltam uralkodni magamon.
Gabriel vett még pár mély levegőt, majd kihúzta magát, és a pultnak dőlve mustrált végig figyelmesen. Alig pár centivel volt csak magasabb nálam, mégis, most úgy éreztem, fölém tornyosul. Amúgy érdekes látvány volt a fehér vászonnadrágjában, halvány rózsaszín ingében, a csuklóján legalább egy tucat bizsu karkötővel, amik minden mozdulatára csörömpöltek, csak épp nem hallottam meg, annyira elmerültem életem katasztrofális emlékeiben.
-Jól sejtem, hogy a zaklatód nem tűnt el, sőt, csak rosszabb lett a helyzet? – tette fel a kérdést számonkérő hangon, és egyáltalán nem zavarta, hogy legalább három vendég a fülét hegyezve hallgatózott, tőlünk alig pár lépésnyire.
Képtelen voltam válaszolni, és még a szemem is lesütöttem, mert nem tudtam a szemébe nézni, így csak bólintottam.
-Miért nem szóltál?
-Mert nem akartam, hogy aggódj…
-Az Isten verjen meg nyuszikám! Hogy a fenébe ne aggódnék, mikor egy vadbarom abban leli kéjes örömét, hogy téged a sírba vigyen? Már az első alkalommal szólnom kellett volna Davidnek, vagy Lorenzonak.
-Ne! – kaptam fel a fejem rémülten.
-Jelen pillanatban neked van a legkevesebb beleszólásod a dologba édesem, lévén téged akarlak megvédeni. Pontosabban fogalmazva a szárnyai alá akarlak pakolni valakinek, aki képes megvédeni, mert mindketten tudjuk, hogy én nem vagyok az ökölharc híve és világbajnoka sem. Na mindegy. A lényeg az, hogy el kell költöznöd otthonról. Amúgy is jobban örültem volna, ha egy ideig még velünk maradsz.
-Márpedig nem megyek sehova! Nem hagyom, hogy egy pszichopata elüldözzön a saját otthonomból, és menekülésre késztessen! Ez az ÉN életem, és bármennyire is szeretlek, nem hagyom, hogy beleszólj!
Most már a félelem mellett a düh is munkált bennem. Villogó szemekkel, fújtató macskaként néztem vele szembe. Az adrenalin kitisztította a gondolataimat, így a makacsságom, önérzetem és az önállósághoz való következetes ragaszkodásom újult erővel tört a felszínre.
-Kérlek! Legalább egy pillanatig gondolkodj el rajta! Más nem azért tedd meg, hogy én nyugodtan tudjak aludni. – vetette be a könyörgő kiskutya szemeket, miközben a karomnál fogva magához húzott. Már majdnem engedtem neki, de csak majdnem. Tagadóan ráztam meg a fejem, miközben elsöpörtem azt az igencsak vonzó gondolatot, hogy hetek óta először, végre nyugodtan és biztonságban alhatnék. Nem adom fel az életem!
Gabriel makacsul szorította össze a száját, majd a vállam felett egy morcos pillantást vetett valakire a hátam mögött.
-Beszélj a fejével, mert rám nem hallgat.
Meglepetten fordultam hátra, és találtam szemközt magam Lorenzoval, aki ki tudja mióta állhatott már ott, és mennyit hallhatott a beszélgetésünkből. Talán még egyszer nem fordult elő, mióta ismerem, hogy elpirultam volna a látványa miatt, de most vörös lett az arcom, és gyorsan leguggoltam, hogy remegő kezekkel összeszedjem az üvegcserepeket a padlóról. Dühös voltam, mert nem szólt, hogy a hátam mögött van, és szégyelltem, hogy ilyen romos állapotban kellett látnia. Általában én voltam a megtestesült jókedv és optimizmus, de ezt az énemet az állandó rettegés most háttérbe szorította. Nem akartam gyengének mutatkozni, és nem akartam, hogy ezt lássa, ahogy azt sem, hogy a kedvenc farmerem lötyög rajtam, mert jópár kilót ledobtam magamról az utóbbi hetekben, a hajam a szokottnál is kuszább, a tekintetem űzött, és egyáltalán az egész lényem olyan, mint egy felhúzott íj.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Tűzliliom - latin negyed Libby & Lorenzo Empty
»Szer. Jan. 27, 2016 12:48 pm Keletkezett az írás



@LIBBY @710 @BOCS HOGY EDDIG TARTOTT
☆ Amikor megérkezem a Tűzliliomba, egyből Libbyhez indulok; üdvözölni akarom a lányt, hiszen számos teendőm miatt kénytelen voltam mostanában hanyagolni szegényt és hetek óta nem láttam. Gondoltam meglepem és jóvá teszem a dolgot, hiszen nem szokásom így eltűnni; de most tényleg összejött minden. A biznisz is ezerrel zajlott a kétes alakokkal, meg ott volt ez a kis história Blake anyjával is... be voltam táblázva, igazából örültem ha egyáltalán ágyba jutottam. Megterhelő volt helyt állni mindenhol, főleg mert nem egyszer hajszálon múlt a dolog, hogy ne bukjunk le a bandával zsernyákok előtt. Egyre kevésbé szeretek seftelni velük - bár bírom a veszélyt és az adrenalint -, de túl veszélyes és forró kezd újabban lenni a talaj a talpunk alatt. Túl kapzsivá kezdenek válni és annak eddig még mindig csak rossz vége lett. Viszont ebből sajna max. hullazsákban tudnék kiszállni és köszönöm szépen ragaszkodom az életemhez. Meg amúgy is, néha igencsak hasznos dolog, hogy az ember jóban van az alvilággal is; így inkább igyekszem az arany középúton haladva tisztes távolságot tartva bratyizni a maffiával, hogy mindenki jól járjon. Egy win-win kapcsolatból ugyanis mindkét fél profitál és amíg ez így van, addig békén hagynak és nyugodtan élhetem a kis életkémet. Nekem pedig ennyi bőségesen elég.

Szóval a kiscicámat jöttem meglátogatni, de elcsíptem egy koránt sem kellemes beszélgetés foszlányt; ami egyáltalán nem tetszett. Megtorpantam az ajtóban és némán hallgattam a párbeszédet, eszemben sem volt közbevágni ugyanis azt reméltem, minél több részletet hallok majd ha csöndben kivárom a sorom.
- Kérlek! Legalább egy pillanatig gondolkodj el rajta! Más nem azért tedd meg, hogy én nyugodtan tudjak aludni. - Hallottam meg egy ismerős tenort felcsendülni. Gabriel volt az, Libby barátosném fogadott apja és főnöke. Nem értettem miről van szó, de a férfi izgatott, nyugtalansága - ami a hangjában csengett - egyből átragadt rám is. Láttam, hogy magához öleli a lányt, aki tagadóan rázza a fejét. Tekintetünk összetalálkozott Gabriellel és morcos képe egyáltalán nem tetszett. A mindig vidám, bohókás férfi most összeszorított szájjal, villámokat szóró tekintettel bámult rám. Tudtam ugyan, hogy nem rám haragszik - hiszen nem csináltam semmit - de akkor is vészjósló volt mindaz, amit kiolvastam a szemeiből. - Beszélj a fejével, mert rám nem hallgat. - Intézte hozzám szavait, amire Libby is megfordult gondolom kíváncsi volt kihez beszél Gabriel. A lány arca lángba borult, vöröslő lángnyelvek festették pirosra orcáját; nyilvánvalóan azért guggolt le a cserepeket is összeszedni, hogy ne kelljen a szemembe néznie. ~De ennyivel nem ússza meg, oh nem!~

- Enzo, meg kell ígérned nekem, hogy megvéded Libbyt attól az állattól. Rendben? Jelenleg képtelen objektivitásra a lányom. - Biccentettem Gabrielnek, aki a vállamra tette a kezét egy pillanatra távozása közben amit finoman megszorítottam, majd végül magunkra hagyott. Leguggoltam a lány mellé és két lapát nagy kezem közé fogtam a lány remegő kezeit, mielőtt még megvágná magát.
- Libby... - hangom kérlelő, meglepően szelíd - ... hagyd most ezt. Mi történt? Mi ez az egész? - Kérdezem, egy kósza hajtincset a füle mögé tűrve ami a szemébe lógott. Annyira nem vallott a máskor mindig pörgő, jókedvű lányra ez az összezuhanás. Valami komolynak kellett történnie. Hirtelen sajnálni kezdtem, hogy nem jöttem korábban és nem hallottam az egész beszélgetésüket. - Gyerünk kislány, így nem tudlak megvédeni! Tudnom kell, hogy kitől kell megóvjalak! - Próbálok érvelni, hiszen Libby értelmes nő és remélem meggyőzhető. Amennyiben mégsem hallgatna a szép szóra, arra is van módszerem.

Végignézek a lányon, és alig ismerni rá. Alaposan megviselték a történtek ez nyilvánvaló annak, aki ismeri őt egy kicsit is régebb óta. Jó megfigyelő vagyok, ez a szakmámhoz tartozik; így egyből kiszúrom, hogy milyen vékony - önmagához képest is - csak a jó ég tudja mennyit fogyott az idegeskedéstől. ~Vajon mióta tart már ez az egész?~ Fogalmam sincsen, de a lányon eluralkodott idegesség rám is átragad másodpercek alatt.
- Gyerünk kislány, ne csináld ezt velem! Én is kezdek megijedni! - Vallom be kelletlenül, de úgy tűnik makacsan hallgatásba burkolózik. Óvatosan álla alá nyúlok és finoman kényszerítem rá, hogy nézzen végre a szemembe; mert eddig módszeresen kerülte a tekintetemet. - Nézd Libby, ha nem működsz együtt megfoglak és a vállamra kapva viszlek haza hozzám és addig maradunk ott, míg színt nem vallasz. Az sem fog érdekelni, ha az egész klub látja a hisztidet, amint a hátamat vered égnek meredő fenékkel. - Rándul meg felfelé a szájam széle, miközben próbálom oldani a feszültséget.



A hozzászólást Lorenzo Ramírez összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Feb. 25, 2016 2:58 pm-kor.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Tűzliliom - latin negyed Libby & Lorenzo Empty
»Szer. Jan. 27, 2016 2:01 pm Keletkezett az írás



Utáltam, mikor a fejem fölött úgy beszéltek rólam, mint ha ott sem lennék. Nem voltam egy sudár termet, de ettől még élő és lélegző lény – sőt ember – voltam! Mégsem szóltam egy szót sem. Makacsul összeszorított szájjal szedegettem az üvegszilánkokat, és úgy dobáltam bele a pult alatt lévő kukába őket, mintha az életem múlna rajta. Pedig pusztán csak arról volt szó, hogy nem akartam Enzo szemébe nézni. Már előre hallottam a fejmosást, amit kapni fogok tőle, ha megtudja mi történt ez alatt a pár hét alatt, amíg nem találkoztunk: miért nem hívtam; miért nem szóltam; miért nem kerestem vagy éppen állítottam oda hozzá egy kisbőrönddel. Bármelyik mondat várható volt tőle, de én NEM akartam feladni a szabadságomat! Márpedig David és Enzo védelmező ösztöneit tekintve nagy eséllyel egy aranykalitkában találtam volna magam, ha szóltam volna bármelyiküknek is. Szóval köszöntem szépen, az agyam, a logikám és az objektivitásom még a helyén volt, bármennyire is beszámíthatatlannak akart Gabriel beállítani. Na meg volt egy vadonatúj baseball ütőm is! Senki nem mondhatta, hogy nem készültem fel minden eshetőségre.
Megálltam a mozdulatban, ahogy Enzo mellém guggolt és megfogta a kezeimet. A melegség, ami belőle áradt csak még inkább remegésre késztetett. Leginkább a karjaiba vetettem volna magam, mégsem tettem, csak reszkető alsó ajkamba haraptam bele erősen, sűrű pislogások közepette. Nem akartam sírni. Az Istenit! Nem voltam egy nyafogó Barbie baba, aki már azért elpityeredik, mert letört a körme – pláne, mert én sosem hagytam hosszúra.
Kérlelő hangja balzsamként simult a lelkemre, hajamat igazgató ujjai borzongásra késztettek, és éreztem, ahogy a gombóc a torkomban egyre csak nő, a megalázó sírás előjeleként. Csak a fejemet ráztam meg tagadóan, következetesen a padlót bámulva. Képtelen voltam arra, hogy beszéljek, mert ha csak kinyitottam volna a számat, félő volt, hogy zokogásban törnék ki.
Ahogy bevallotta, hogy ő is kezd megijedni, legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben. A gyomrom apró kis labdává zsugorodott, és már a hányinger kerülgetett. Kelletlenül engedtem a mozdulatának és pillantottam fel rá párás szemekkel, kétségbeesetten. Még az utolsó mondata sem tudott jobb kedvre deríteni. Nem akartam színt vallani, de ismerve őt, valóban képes lett volna elhurcolni, mint valami ősember. Akárhogy is néztem, erőfölényben volt velem szemben, ahogy a világ lakosságának nagyjából kilencven százaléka is. Én esetleg egy kisgyerekre jelenthettem veszélyt, vagy a bogarakra. Elhúztam a számat, és egy mély sóhaj kíséretében motyogtam pár szót válaszként, miközben pár áruló könnycsepp végigszánkózott az arcomon.
-Van egy kitartó udvarlóm…
~Hát ez remek Libby, gratulálok~-veregettem vállon magam gondolatban. Ilyen szintű tényferdítést még a legnagyobb hazugok is megirigyelhettek volna. Igaz volt a kijelentésem, és mégis bődületes hazugságnak minősült, tekintve hogy mennyire elbagatellizálta a helyzet komolyságát és veszélyességét. Félrepillantottam valahova a válla felett, újból az ajkamat rágcsálva önkéntelenül. Jó párszor figyelmeztettek már, hogy ezzel szinte beismerem, hogy nem mondtam igazat, de nem tudtam kontrollálni magam ezzel kapcsolatban, hiszen a lelkiismeretem bőszen kapálózott minden valóságtól elrugaszkodott kijelentésem ellen, kivéve ha az viccelődés vagy csúfolódás miatt hangzott el. Kétségbeesetten kutattam valami után, amit mondhatnék, de igazából csak kitérő válaszok jutottak az eszembe.
-Tudod milyen Gabriel…hajlamos a bolhát elefántnak látni…mint mikor elvágtam az ujjam főzés közben és kórházba akart vinni, hogy összevarrják…
Megkönnyebbülten pillantottam vissza rá. Ez a kijelentésem valós tény volt, és ha nem is teljesen, de annyira felülírta az előző kijelentésemet, hogy képes lettem általa viszonozni fürkésző tekintetét. Még egy halvány mosolyt is kicsikartam magamból a cél érdekében, hogy megnyugtassam, és nagyon reménykedtem abban, hogy megelégszik ennyivel – bár tisztában voltam vele, hogy csak magamat áltatom. Olyan volt, mint egy véreb: ha ráharapott valamire, addig nem engedte el, amíg mindent meg nem tudott, amit akart. Csakhogy én meg olykor hajlamos voltam végletekbe menően makacs lenni. Eddig mindig ő győzött, de reméltem, hogy most az egyszer én leszek az, aki állva marad a „csatában”. Pedig milyen jó lett volna mesélni, és elbújni a karjaiban a világ elől, elfeledkezni erről a pszichopata állatról, aki miatt többé már sehol nem éreztem biztonságban magam, még a saját otthonomban sem.
Vissza az elejére Go down

Ajánlott tartalom


Tűzliliom - latin negyed Libby & Lorenzo Empty
» Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Tűzliliom - latin negyed Libby & Lorenzo
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Tűzliliom(Latin negyed) Elisabeth&Jonathan
» (Csendes eszelős) - Alex Libby
» Zaklatási feljelentés? - Brodie & Libby

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: