Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 5 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég

Cloe Ackermann, Dimitri Grigorenko

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
[egy onkológus esete egy rezidenssel]
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Csüt. Aug. 06, 2015 8:09 pm Keletkezett az írás




Dasie and Morgan            
Óda a Kék Hollóhoz. 23.10.

Az eső halkan szemerkél. A sötétség tapintható. Az utcán csak pár kósza lámpa világít, de azok is csak gyéren. Az összegyűlt esővíz lassan csordogál a csatornákba. A kocsma ablaka koszos, apró barna foltok szövik át az üveget. A pultos fáradtan törli le az ittas férfi által kiborított sört a mahagóni mesterműről. Egy régi zenelejátszó halkan dúdolja a bluest. Egy csepp hatvanas évek az égig érő felhőkarcolók közt.
A megszokott helyemen üldögélek. Kezemben egy aprócska fecni. Sophie Black rokonai írtak nekem egy köszönő levelet. Köszönik a kitartásomat, hogy hittem benne. Hogy is adhattam volna fel a reményt? Miért ne próbáltam volna őt megmenteni? Egy igen agresszív daganat támadta meg az agyát. Túl későn. Túl későn jött el hozzám. Hiába a megsürgetett vizsgálatok, hiába a kezelések, hiába a műtétek. A műtőasztalon lelke feladta a harcot. És nem tehettem semmit.
- Újabb tanulmányt igyekszik írni, Mr. Morgan? Vagy esetleg meghalt az egyik betege?
Ha megakadok egy kutatás során, itt találok menedékre. Gyakori vendég vagyok itt. Olyan titkos hely ez nekem, ahol senki nem találhat rám. Senki nem tudja, itt vagyok. Ez az én magányom.
- Is-is.
Emma rendkívüli nyers személyiség. Sosem volt kenyere a finomkodás. Pincérnőruhája picit koszos, picit halovány. Itt lenne az idő egy új megvételére. Haját laza kontyba csavarta, ovális arcához meglepően jól áll. A kezében egyszerre van két korsó sör és három pohár rum. Kérdezés nélkül nyúlok a tálcára és elveszem az egyik rumot.
- Holnap előadást tartok az egyetemen. Ez meg itt egy üzenet a múlt hónapban meghalt betegem szüleitől. Azt írják, idézem; köszönjük a fáradságos munkáját, főorvos úr! Tisztelettel és soha el nem múló hálával, a Black család. És tudod, mi a tragikus? A lányuk meghalt. Nem élte túl az egyik műtétet. Nem sikerült megmentenünk.
A pincérnő szomorkásan megpaskolja a poharat tartó kezemet, majd tovább megy és folytatja lankadatlan munkáját, a kiszolgálást. Maga után hagyja keserédes, olcsó parfümje illatát.
Elgondolkozva nézek ki az ablakon. Ilyenkor rohadtan szívás az élet. Elveszteni egy páciens, majd előadást tartani az onkológus pálya szépségeiről. Szépségeiről, mikor nincs gyógyszer a rákra. Nincs, ami tökéletesen megmenthetné az embereket, az ártatlanokat a haláltól. Néha a harc feleslegesen süvít végig az égen. Rohadt nagy szívás.
Kiürül a pohár. Az enyhe karamell utóhatású ital a gyomrom mélyében keveredik az órákkal ezelőtt elfogyasztott húsos pitével. Szólnom kellene Sarah-nak, mondja le a másnapi egyetemi beszédet. Ha így folytatom, nem fogok tudni a sok lelkes orvostanhallgató szemébe nézni.
A kocsma ajtaja nyikordulva kicsapódik. Egy újabb megtért lélek lép a kóceráj füstös mélyébe. Fel se nézve forgatom tovább az aprócska fecnit. A széle kicsit szakad már, az írás kicsit elmaszatolódott. De Sophie Blacket ez sem hozza vissza. Őt már nem lehet megmenteni.

MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
170
▪▪ Hírnév :
2
▪▪ Megjöttem :
2015. Jul. 10.
▪▪ Tartózkodási hely :
kórház.

»Szomb. Aug. 08, 2015 12:55 pm Keletkezett az írás




from dasie with love

Csak bámulom a fehér lapokat, ahogy gyorsan végiglapozom az egész kórlapot, és fogalmam sincs, hogy mit kellene oda írnom. A halál okát kérdezik, és nekem szépen megfogalmazott rövid mondattal kéne előállnom, amely a későbbiekben is megállja a helyét, elkerülve ezzel a jogi következményeket. De hogyan lehetnék rá képes? A halál oka nekünk egyértelmű. A gyakornok hibázott, elvágta az LVAD zsinórt, ezzel az azonnali, gyors halálát okozva a betegnek. Nem tudjuk miért tette, de már nem tudtunk rajta segíteni, hiszen csak egy új szív segíthetett volna. Ilyenkor már nem lehet mit tenni. Na de ki szeretné azt hallani, hogy a fia/apja/férje azért halt meg, mert ez történt? Kit nyugtatna meg a tudat? Ez az ember még sokáig élhetett volna, de a gyakornok elvette tőle ezt a lehetőséget. Megfosztotta őt attól, hogy új szívet kaphasson, és így még egy betegeskedős, de teljes életet élhessen. Erre egyszerűen nincs mentség. Undorító, gonosz, nem sebészhez méltó magatartás, amelyet nekünk eszünk ágában sincs elfogadni. Becsukom a kórlapot. Odaszólok a nővérnek, hogy küldje le a patológiára. Majd ők szépen megfogalmazzák. Nekem most kell egy tequila.

Nem szólok senkihez sem a kórházban, Lizzie-hez sem, csak gyors ütemben átöltözöm, veszem a kocsikulcsomat, és már le is lépek. Késő van már ehhez, nincs kedvem a munkánk pozitív oldaláról társalogni. Ma nincs. Éveken át gondoztam ezt az embert, mindig adtam neki reményt. Lizzie-vel megtettünk minden tőlünk telhetőt, és erre minden kárba veszik. Minek küzdött éveken át, ha aztán úgyis meghal? Nekünk, orvosoknak, ezt látni a világ legrosszabb dolga.

Beülök a kocsiba, és csak hajtok valamerre. Kocsmát keresek, valami jól eldugott, nem ismert helyet, ahol úgy berúghatok, hogy le sem szarják. Olyat, ahol nem tudják, hogy orvos vagyok, és nem ítélnek el. Holnap nem fogok dolgozni, majd azt mondom, hogy tanulok a szakorvosi vizsgára, bár nem hiszem, hogy bárki is kíváncsi lenne a ma történtek után. Azt hiszem, hogy ilyenkor mintha még járnak is nekünk némi szabadidő. Feldolgozásra. Gyászra. Továbblépésre. Ismerek olyan orvost, aki hetekig csak ivott egy páciens elvesztése utána.  

Behajtok egy random utcába, és leparkolok két sarokra a kocsmától, amit útközben kiszúrtam. Azt hiszem, hogy ide csak alkoholisták és kiöregedett rockerek járnak, de nekem ez ma pont jó lesz. Fogdosnak majd, és beszólogatnak. Minden cuccomat a kocsiban hagyom, csak pénzt viszek, és a kulcsot. Többre ma nincs szükségem.

Ahogy belépek, rögtön megpillantom az arcokat, amelyekre számítottam, de tovább megyek, és nem veszek róluk tudomást. Ignorálni őket a lehető legjobb dolog, főleg ilyen helyeken. Itt még sosem jártam korábban, így egy pillanatra érzek némi félelmet, hogy mit tegyek, ha nincs tequila. Mást nem nagyon akarnék ma este inni.

Aztán váratlan dolog történik, és én spontán cselekszem. Magamra sem ismerek, de valamilyen indítatásból egyenesen hozzá megyek. Megpillantom Dr. Shane Morgant, az onkológia atyját, a főorvost a kórházban. Kb. voltam vagy két hetet nála, aztán rájött, hogy ez esélytelen. Az onkológia nem az én pályám. Nagyon nem. Ahogy meglátom, úgy döntök, hogy odamegyek hozzá, és megkérdezem, hogy leülhetek-e. Elvégre végzős rezidens vagyok, hamarosan szakorvos, nem vagyok sokkal alatta. Megállok, és előveszem a lehető legtűrhetőbb hangomat, amit jelenleg produkálni tudok.  
-Jó estét doktor úr, szabad?  


made by torie ♥

Vissza az elejére Go down
 
[egy onkológus esete egy rezidenssel]
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: