Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 7 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég :: 1 Bot

Dimitri Grigorenko, Grace Washington, Nathan Graham

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Csüt. Jan. 28, 2016 11:17 pm Keletkezett az írás



Mandy & Marvel




Friends are the family, we choose for ourselves



Nem különösebben jellemző rám, hogy idebent alszom el, de lássuk csak, hogy mi vezetett idáig… Tyler rávett, hogy menjük át Új - Zélandra, magam sem tudom,hogy miként egyeztem bele, de ahogy ott ültünk anyám lakásának ebédlőjében végül úgy döntöttem, hogy engedek a nyomásnak. Fogtuk magunkat és felpakoltunk mindent, már pár hónapja az új lakásomban lakom, közel a parthoz, innen is letudok menni a tengerhez két perc alatt, nem volt könnyű kiválasztani a megfelelő helyet. Odaát pedig miután leszálltunk a repülőről a legjobb szállodába vitt, összefutottam az egyik volt egyetemista társammal, Sydneyben ismerkedtünk össze Melissa. Gyönyörű volt már akkor is és a korral csak szebb lett, először azt hittem, hogy egy tündér suhant át előttem a hotel recepcióján a wellness részleg felé, de mégsem így történt. Később összefutottunk párszor, szemlátomást egyedül volt, így az egyik alkalommal megszólítottam a jacuzzik környékén, magam is csatlakoztam hozzá, okos volt, már akkoriban is, tudta,hogy mit szeretne, így meg is lepődtem amikor órákkal később megjelent a férje a két gyerekük oldalán. Szerintem valahol mélyen élvezte, hogy próbálkozom, hogy csapom neki a szelet, persze finoman. Hiszen mások is megláthattak minket. A trió megjelenése felért számomra egy gyomrossal, Tyler mosolya is lehervadt a távolban, majd egy adag mochitóval várt és egy olyan csajjal aki mindenre kapható volt.Sosem értettem ,hogy honnan szerzi ezeket. Még egy utolsót pillantottam a kis családra hátra a vállam felett, miután belekortyoltam az italomba, és elkezdtem foglalkozni a lánnyal. Én is képes vagyok magamnak lányt szerezni, de végül is mindegy volt, mármint egy pofára esés elég volt az estére bőven, nem bírtam volna ki ha mindent újra kellene kezdenem mással. Persze nem voltam az a nagy nőfaló sem, viszont ha Tylerrel voltam akkor mindig kitalált valami marhaságot, és persze mindig olyat ami körül a nők forogtak.
Viszont amikor kettesben voltunk, az alkalmi partnerem is érezte, hogy valami bajom van, így udvariasan váltottunk pár szót a kis bungallónk teraszán és visszament a hotelbe, ott most úgy is valami buli volt. Istenem, időnként valami besavanyodott fazonnak érzem magam, aki nem tudja, hogy hogyan kell kikapcsolódni. Melissán járt az eszem, összegabalyodtunk amikor még Juliettel ismerkedtem, nem volt komoly, mármint akkor Juliette nem volt még komoly, de Melissa? Rosszul esett, hogy kicsit palira vett, elmeséltem neki, hogy elváltam, rögtön ez volt a kérdése miután leültem mellé, mert nem látta a gyűrűt a kezemen. Aztán beszélgettünk, flörtöltünk, és jöttek a kétértelmű megjegyzések is. Olyan voltam miután elbúcsúztam a Ty által összeszedett nőtől, mint egy duzzogó gyerek. A parton sétálgattam egyedül, legalább az öcsém jól érzi magát, ha én magam nem is.
Egy póló volt rajtam, meg egy szörf nadrág és így róttam a köröket, lassan. Hol belegázolva a vízbe hol pedig egyszerűen csak a homokba. Felsóhajtottam és végül a szálloda fénykörén kívül leültem egy nagyobb darab uszadék fára, végül lecsusszantam a még meleg homokba.
- Marvel? - azonnal felismertem ezt a hangot,mire meglepetten ültem fel és pillantottam fel a felettem álló Melissára és eltátottam a számat egy pillanatra. Egy combközépig érő szoknya volt rajta, vagyis… talán koktél ruha, majdnem biztos, hogy nem visel bugyit! - Szörnyen sajnálom, hogy játszottam veled, te nem ezt érdemled, azok után, ahogyan a feleséged elbánt veled. Hiányoztál, miután Juliette felé fordult a figyelmed, bár én is hibás vagyok, megmondtam, hogy nekem fontosabbak a tanulmányaim, és nem érek rá pasizni. Te pedig… azt hittem, hogy… van benned egy kis küzdő szellem, hogy meggyőzz, nem minden a tanulás. - értetlenkedve ültem a homokban és bámultam fel az egykori szerelmemre, fájt a szakításunk, mert egy darabig nem tudtam felfogni, hogy hogyan lehet valakinek fontosabb a tanulás mint a boldogsága, de mára már beláttam, hogy számomra is fontosak a kutatásaim, talán túlságosan is fontosak. Mire kettőt szólhattam volna, már le is ült az ölembe és magához rántott, és vadul csókolni kezdett. Váratlanul ért az egész, és ha nem velem történik másnak el sem hinném, ösztönösen csókoltam vissza, siklott le a kezem a formás hátsóira. Először csak meglepett és nem is törődtem azzal, ahogy szólított: Elliot. Majd amikor már a nadrágomnál matatott ismét elszólta magát, ekkor már megfogtam a kezeit, és hátra húztam.
- Melissa, állj le én nem Elliot vagyok, a férjed mellett a helyed, ez így nem helyes. Gyerekeitek is vannak, és rohadtul megbánnánk holnapra amit tettünk. Menj haza, menj a hotelszobátokba, vegyél egy üveg pezsgőt, hívd el magaddal a férjed, bízd a gyerekeket egy animátorra, biztos vannak esti programjaik is, de nem én vagyok aki kellek neked! - nehéz volt de megtettem, pedig esküszöm elvesztem a közös érzések, sóhajok tengerébe és egy kicsit visszarepültem én is több mint tíz évvel ezelőttre, amikor még tinédzser voltam. Megrészegültem ezektől az érzésektől.
- Örülök, hogy találkoztunk, de haza kellene menned. Ne tedd tönkre a családodat, láttam hogy hogyan néz rád a férjed, ez…csodás. - láttam ahogy egyre nyugodtabban veszi a levegőt, meseszép vörös tincsei mögé rejtve az arcát. Megpróbálkozott egy utolsó búcsú csókkal, amelyet nem hagytam, inkább elfordítottam a fejemet és elengedtem a kezét.
- Marvel, miért kell mindig ilyen illedelmesnek lenned? - fájdalmasan rándult meg az arcom, mert hallottam a hangjában a gúnyt is amivel felém bökte ezeket a szavakat. Felhorkantottam.
- Tűnés! - morrantam, pedig béketűrő fajta vagyok, de nem én leszek az aki tönkre teszi más házasságát. Felültem, rossz volt felajzottan ücsörögni a parton, kellett egy kis idő, hogy lenyugodjak. Végül döntöttem, a szálloda recepcióján hagytam üzenetet Tynak, és hazamentem, most pedig itt vagyok.
Itt vagyok a kórházban, morcosan, kielégületlenül, dekoncentráltan , mert Melissa óta túlságosan fel vagyok zaklatva. Pedig szerintem csak haza kellett  volna mennem maketteket építeni, azok ki szoktak kapcsolni, megnyugtatnak. Folytatni a szabadságomat, valamivel mégis el kellett terelnem a figyelmemet. A makettek mellett pedig a munka az ami eltereli leginkább.
Karikás szemekkel ücsörögtem a légkondicionált helyiségben és bámultam a plafont a kanapémról. Ty híjján én intéztem a telefonokat magamnak, és volt is egy, miután leestem a kanapéról, mert úgy siettem, sikeresen bevertem a könyökömet, és lefekeltem az újságos asztalt, úgy siettem a veszettül csörgő telefonhoz, hogy felvegyem, itt várakoztam a fiatal rezidensre. Zsémbesen, szörnyen rosszkedvűen, a homlokomon egy zacskó jégzselével, és egy hideg mangó lével az asztalomon. Viszont jót tett a zselé, mert lehűtött, felfrissített.
Kellene egy kávé, de nincs itt Tyler, aki ezt megcsinálhatná…
A fogamat csikorgattam, nekem is lehet néha rossz napom… Hát, most volt. De sosem szoktam másokon kitölteni ezt.  Az órámra pillantottam, délután négy, hamarosan haza kellene mennem, mármint… itt lenne a műszakom vége, szánalmasnak éreztem magam, és úgy is festettem, elég volt csak a tükörképemre pillantanom az ablakban. Mindegy, ez érdekelt a legkevésbé. Konzultálni szerettek volna velem egy betegről, én pedig megfogom hallgatni. Ha tudok segítek neki, márpedig azon leszek, hogy segítsek neki, minden megveszekedett rossz hangulatom ellenére. Lehalkítottam a telefonomat, már vagy harmincadjára rezgett, Tyler... néha rosszabb mint egy házsártos feleség. De ha nem éreztem jól magamat a kiruccanásán? Nem tehetek róla, nem vághatok mindenhez jó arcot. A mostani lépés pedig akaratlanul is rosszra fordult. Nem tehettem róla, de nem éreztem jól magamat, majd máskor. Egészen biztos, hogy nem Új-Zélandra fogok menni, hanem valahova távolabb, ahonnan nehezebb haza kecmeregni és más látnivaló is van, többféle ami miatt nem akarom otthagyni a helyet.  
Túlságosan felkavart a volt osztálytársammal való találkozás, azt hittem ,hogy a munka majd segít feledtetni velem a találkozást, ehelyett? Azt hiszem volt valami a kisugárzásommal, mert senki nem akart zavarni? Erre mégis leküldtek hozzám egy rezidenst, bátor.Félre tettem a zselét a fejemről, és beletúrtam a hajamba, talán tényleg nem kellett volna bejönnöm dolgozni, nem jellemző rám az agonizálás, sőt! Akkor már inkább megyek és keresek valamit amivel elfoglalhatom magamat. Sebaj, majd jól seggbe rúgom Tylert amiért a mostani kiruccanásra rávett. Legközelebb én választok helyet! Meg ne csak erről szóljon az egész pihenésünk, nők-nők nők... rogyásig nők. Hiányzott a tandem ugrás, meg a bungee jumping és a hegymászás, biztosító kötelek nélkül, azt is milyen rég csináltam? Vajon kijöttem a gyakorlatból? Miközben ezen méláztam hallottam ,hogy kopogtatnak az irodám ajtaján, belekortyoltam az italomba és csak utána szóltam ki.
- Szabad!- miért nem maradtam inkább otthon? De nem én lennék a meghúznám magamat a négy fal között. Ezért.


The Hills
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
54
▪▪ Hírnév :
18
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
29
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Hétf. Feb. 01, 2016 11:34 pm Keletkezett az írás



Ez már a negyedik hét, amikor nem mentem terápiára. Szar is nélküle, már többször szétcsúsztam, buliztam is úgy mint régen. Érzem, hogy rezeg a léc, hogy a bátyám ki fog akadni és nekem nem lesz más lehetőségem csak bevallani mindent az életformámról. A szüleimtől nem félek, mármint, persze nem örülnének ha minden kiderülne és csalódottak lennének. De szerintem valahol mélyen, belül ők ezt már elengedték. Mindig is én voltam a balhés gyerekük, aki tömve volt botrányokkal, aki soha nem ért a testvére nyomába sem. Az a gyerekük voltam, akire aligha lehettek volna büszkék. A bátyám már más tészta, ő nagyon kiakadna. Tőle már komolyan összepiszkítom a bugyikámat, azt hiszem minimum letépné a fejem, de előtte még egy hetvenkét órás fejmosásnak alávetne.
Pech és Pánik se igazán értik, hogy most már megint mi van. Miért viselkedik a gazdájuk megint eszeveszettül, és kik voltak azok az idegenek akik miatt ki lettek zárva a hálószobából. Mert perverz azért nem vagyok, nem szeretek úgy együtt lenni az alkalmi partnerekkel, hogy közben a macskáim bámulnak. Az nekem már sok lenne, bár volt már olyan pasas, aki kérte, mintha attól indult volna be, ha valaki nézi. Különös, hogy vannak dolgok, amikre nemet mondok, és van ami abszolút belefér számomra. Az állatos szex már túl megy a korlátaimon, ahogy sokminden más is. Elég nyitott vagyok, igen, de azért… épelméjű is. Már amennyire.
A múlt éjjel mégis otthon maradtam. A vizsgámra készültem, olvastam és teáztam, közben pedig elmerengtem az elmúlt hetek eseményein. Furcsa volt belegondolni, hogy milyen hülyeségeket csináltam. Változni akarok, de valahogy mindig elgyengülök, akárhogy is vergődök, küzdök ellene. Néha… egyszerűen csak nem akarok egyedül lenni, vagy arra a cseppnyi kis békére vágyom, amit akkor érzek, ha éppen együtt vagyok valakivel. Mintha a szex tartana egyben, az segít, hogy ne legyek depressziós vagy ilyesmi. Olyankor békességre lelek, egy csipetnyi kis szeretetet és talán (ha szerencsém van) törődést is kapok. De megéri? Megéri minden este, mindig mással, örökké csak illúzióban élni? Hogy nem én kellek nekik, csak a testem, ez nekem jó? Derek is mondta már ezt, hogy ez csak állatias párzás, nem szeretkezés; és igaza van. Már randiztam is, de nem volt jó érzés. Egyáltalán nem tetszett a dolog, ilyenkor szörnyen átlátszóak a pasik. Láttam, hogy hazudik, hogy magasról tesz arra mi volt a legjobb élményem gyerekkoromban. Csak azért kérdezte, hogy lefektessen. És igazság szerint, ha még a régi életemet akarnám folytatni, akkor hagytam volna a dolgot. Nehezebb lesz az életmódváltás mint hittem, nehezebb mint el tudtam volna képzelni.
A kórházban persze sokkal egyszerűbbek a dolgok. Nincsenek kérdések, nincsenek ösztönök, teszem a dolgom mint mindenki más és valahogy… kiürül az agyam. Ezért is örültem, amikor váratlanul behívtak egy betegünkhöz. Mivel jelen voltam a műtétjén, és figyelemmel kísértem a gyógyulását, elég sokat tudtam már róla. Engem küldtek konzultálni. Sebtében vettem magamra a köpenyem, azt hiszem elég hanyagul gomboltam be emiatt, miközben Mr. W. P. Butler kartonját olvasgattam. Nem mintha ne tudtam volna a kórtörténetét, de nem árt az ilyesmit felfrissíteni. Nincs fotografikus memóriám mint a fivéremnek, de majdnem. Amit egyszer látok, azt megjegyzem menthetetlenül. Mr. Butler néhány hónapja került a mellkas sebészetre, az onkológusa küldte hozzánk. Kényes műtét volt, igen hosszú is, de komplikáció nélkül oldottuk meg az esetet, onnantól fogva az onkológus és valamiféle felsőbb hatalom kegyeire volt bízva. Az állapota mégis romlott, aggasztó mértékben, félő, hogy újabb műtétre kerül majd sor, ha nem javul valamennyit.
Elszürcsöltem egy teát, kamillásat, mielőtt még Dr. Frost irodája felé vettem volna az irányt. Minek sietni? Különben is, ha jól tudom még nyaralnia kellene valahol, bár nem hiszem, hogy emiatt az eset miatt rángatnák haza. Annyira azért nem súlyos a dolog, legalábbis szerintem. Még csak meg se érkezett az újabb szövettan eredménye, és míg az nincs a kezünkben, sötétben tapogatózunk. Halkan kopogtam, majd megvártam míg behív.
- Üdv. Dr. Amanda London vagyok; azt hiszem már találkoztunk. – halovány mosoly kíséretében mutatkoztam be, szakmai ártalom. Inkább mindig bemutatkozok, újra és újra, az ember ugyanis ha ennyi sok pácienssel, kollégával és hozzátartozóval lép kapcsolatba, hajlamos elfelejteni a neveket. Kezem nyújtottam felé, amint az asztalhoz értem, majd nem várva az engedélyre, le is ültem. Nekem is elég hosszú napom volt, és nem maradt már kapacitásom az udvariassági körökre.
- Mr. W. P. Butler esetéről szeretnék konzultálni Önnel. Még nem érkeztek meg az eredmények, de a főorvos úr, Dr. London szeretné tudni, hogy mik a lehetőségek… ha esetleg szükség lenne újabb műtétre, felkészülhessünk rá, vagy a helyzet súlyosságától függően soron kívül is operálhassunk. – daráltam egy szuszra. Furcsa a saját bátyámról ennyire hivatalosan beszélni, képtelen vagyok megszokni a dolgot. Miért nem mondhatom azt egyszerűen, hogy Abe meg én tudni akarjuk, hogy ütemezzünk-e be a fickónak egy műtétet vagy sem, mert elég zsúfolt a táncrendünk? Sose fogom megérteni mire jó a bürokrácia és az udvariaskodó formulák, csak hátráltatnak.
Szórakozottan fúrom ujjaim fürtjeim közé, majd az öt ágú fésűmet használva hátra toloncolom a rakoncátlan tincseket. A köpenyem két gombja is vagy rossz helyen van, vagy már ki is bomlott, így inkább nekilátok, hogy rendezzem a megjelenésem. Így inkább keltem az őrült tudós benyomását mint a komoly sebészét. Egyáltalán, előfordulhat valaha is, hogy nem leszek ilyen istentelenül szétszórt?! Kigombolom a köpenyt, és megigazítom, mintha csak ennyi lett volna a szándékom. Így látni lehet a fehér pólót, amin egy szürke és egy fekete rajzolt macska van, Pech és Pánik felirattal. Születésnapomra kaptam egy barátnőmtől, és azóta is ez az egyik kedvencem. Különben is, nem mindegy, hogy az ember milyen pólót vesz fel a köpenye alá? Úgysem látszik. Mármint, normális esetben, ugye, ha az ember nem olyan béna mint én. A kartont az asztalra helyezem, majd tekintetem Dr. Frostra emelem.
- Esetleg jöjjek vissza máskor, ha már meglesznek az eredmények? – senki sem szeret tippelgetni, ez nem az a szakma. Gondolom, ő sincs oda a találgatásért, mi is csak azért érdeklődünk, mert véges a kapacitásunk és jó lenne tudni hogyan készüljünk. Mivel alapvetően ő Mr. Butler kezelő orvosa, ezért gondolom neki kell az ilyesmiben döntenie. Én különben is csak a követ vagyok, konzultálni jöttem és nem döntéseket hozni. Az még odébb van, hogy ilyesmit rám bízzanak.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Feb. 14, 2016 12:50 am Keletkezett az írás



Mandy & Marvel






Hogy mit vettem észre először amikor belépett hozzám a gyakornok? A rendezetlen ruháját, pár gomb félre gombolva, de ez igazából nem is akkora probléma, hiszen minden épeszű orvos vagy inget, vagy pólót hord a köpenye alatt, én nem szoktam begombolni sem, mert utálom. Mármint ha valami szorít és elzárja a bőrömet a légzéstől. Ezért is örülök, hogy erre az éghajlatra születtem még ha csak közvetve is.  Ami viszont megüti a szememet, az a félig megjelenő macskák képe a pólón és a feliratok. Egy macskás lány, Japánban nagy divatja van az ilyen pólóknak, hogy kifejezzék a hova tartozásukat az emberek, az otakuk körében volt nagy szerepe például az animék és mangák idézeteinek. A bevállalósabbak még hétköznap is efféle viseletben sétálgattak az utcán, mert így érezték jól magukat. Kicsit hiányolom azt, hogy máshol viszont ennyire elzárkóznak az emberek attól, hogy megmutassák magukat, hogy kik is igazából. Feltűrtem a köpenyemet könyékig, és megdörzsöltem az orrnyergemet. Látszott a lányon is ,hogy fáradt. Ritkán hajlok arra, hogy a megbeszéléseket kint folytassam a kórházon kívül, de nem érdekel. Ahogy megpillantottam, egy olyan érzés fogott el, ami miatt úgy éreztem, hogy ő is máshol lenne, akár csak én. Megköszörültem a torkomat, és még csak felállni sem tudtam, hogy udvariasan leüljön, már le is ült, bár egy megkésett félguggolás féleséget megengedtem magamnak, udvariasságból, hiszen mégse üljek már akkor amikor egy nő érkezik be az irodámba.
Emlékszem, hogy találkoztunk, részt vettem a műtéten amelyen ő is ott volt,  gyakorlatilag a rákos sejteket magam vágtam ki akkor a betegből, és a további műtétet a testvére folytatta, megjegyeztem, mert hasonlított valamelyest a bátyjára, de a London név sem mindennapi úgymond. Szóval az érdekesebb neveket megjegyzem magamnak.  Persze ez már csak az én rigolyám. Az agyamon már pörgetem is át, hogy melyik páciens műtétje alkalmával találkoztunk, But…Butler. Ez az. Szegény fickónak sok problémája volt, és én lelkiismeretesen folytattam is a kemoterápiás kezelését. Fancsali mosolyra húzódott az ajkam ahogy meghallottam a jelenlétének az okát, persze hogy Butler miatt van itt. A szövettant én sem kaptam még meg, ráadásul várt rá egy ct és egy ultrahang is, amit a napokban fognak elvégezni, hogy megnézzük mennyire szorultak vissza a rákos sejtek a testében.
- Ms. London, remélem tisztában van vele hogy lehetetlenséget kér, két nap múlva esik túl a ct-n és az ultrahangon, az osztályos helyettesemnek meghagytam, hogy azonnal intézkedjen az állapotát illetően, akár egy soron kívüli műtéttel is, de amíg magam sem láttam ezeknek a vizsgálatoknak a pontos eredményeit, nem szeretnék még csak feltételezésekbe sem bocsátkozni. Ezt remélem a bátyja is megérti… -  biccentettem oldalra a fejemet. Ismertem a sebészeket, vagy azt, hogy a műtőért valósággal ölre menő harcok szoktak menni, ezért van a laborom mellett egy műtő, ahol elvégezhetem a műtétjeinket, a súlyosabbtól kezdve a könnyebbekig, senkit sem veszek félvállról, de utálom ,hogy még azt is meg kell saccolni olykor, hogy meddig tarthat egy műtét? Honnan tudjam? A betegnek előfordulhat, hogy leáll a szíve, vagy a vérnyomása csökken, vagy mi hibázunk.
- Ms London, kérem hozza az önök aktáit, átnézem a kórházon kívül, de egy percig sincs tovább kedvem bent maradni. Kezeskedem önért, ha bármi problémája származna ebből. - elvégre főorvos volnék. Szükségem lehet rá a jelenlegi ügy kapcsán, már nyomkodom is a billentyűzetet, hogy kihozzam Butler anyagát, ami az onkológiai részt illeti, és küldöm a nyomtatóra. Míg várom,hogy kinyomtassa a papírokat a gép, addig felakasztom az akasztóra a köpenyemet, előveszem a fiókomból a napszemüvegemet, a rövid ujjú pólóm alól kikandikál a sárkány tetoválásom feje, egy fokkal jobban érzem magamat.
Nincs itt Tyler, és talán gonosz dolog egy rezidenst elrabolnom, hogy munkáról beszélgessek odakint vele, de nincs jobb ötletem, tényleg. Vagy pont Tyler lenne az aki megakadályozna a mostani tettemben? Nem tudom. Néha én is eltérhetek a megszokottól.
Talán tényleg megártott az Új-Zélandi levegő, és teljesen kivetkőztem magamból, ezalatt a pár óra alatt. Jogom van-e egyáltalán ahhoz, hogy az egyik kollégámat kihívjam a rendelési ideje alatt, egy teljesen más környezetbe? Egyébként is meleg van, élvezni kéne a kinti időt! Nekem szabim van, de nem jelenti azt, hogy másnak is pont az van éppen.
- Szóval, ha nincs más programja, fontos műtét; velem tarthatna egy kisebbfajta megbeszélésre, Mr. Butlerrel kapcsolatosan, odakint a kórház falain kívül? -  álltam meg a nyomtató mellett, miközben kikaptam a kész papírokat, és a tűző géppel összetűztem azokat, majd betettem egy mappába a kinyomtatott anyagot, és vártam, kíváncsian pillantottam Amandára, tényleg beszélgetni szerettem volna, azt hiszem, bár a franc sem tudja! Az ajtóban álltam és összefűztem a kezeimet a mellkasom előtt, vártam, nem feszítettem tudtam, hogy e nélkül is igen hatásos lehet a megjelenésem, a karjaim, a vállaim vonala és nem hiába hordtam v kivágású pólókat, a lazábbik fajtából. Egyébként nem igen voltam oda a mintás pólókért, de volt pár olyan is otthon.   Az ujjamról még mindig nem tűnt el a tíz évnyi jegygyűrű viselésem nyoma, de nem rejtegettem, nem is kérkedtem vele, egyszerűen láthatták ha úgy tartottam a kezemet, a napszemüvegemet feltoltam a fejem tetejére és türelmesen vártam.
- Ugye jól tudom, hogy mellkas sebésznek készül? - persze hogy annak, hiszen Butlernek a tüdeje környékére is elburjánzottak a rákos sejtek, valóban kényes és fárasztó műtét volt. - Butler tüdeje mostanában egyre gyengébb, új tüdőre lenne szüksége ha így folytatja, de látom ,hogy élni akar, addig pedig nem szeretném feladni. -  nem tudom ,hogy miért mondtam el ezt, de hátha van ennek a lánynak is néhány ötlete legalább a műtéttel kapcsolatosan.


Lean On
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
54
▪▪ Hírnév :
18
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
29
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Csüt. Feb. 18, 2016 12:55 am Keletkezett az írás



Annyira tudtam, hogy dr. Frost majd vetít nekem egy sor szépet. Nem szeret találgatni. Ezzel nem mond túl sok újat, hiszen mégis ki szeretne mindenféle tippelgetésbe kezdeni, amikor a beteg élete a tét?! Gondolom, senki. Tudjuk mindketten, hogy mekkora a kockázat, és nekem is fontosabb Mr. Butler élete, csakhogy a kapacitásunk igencsak véges. És akkor ez enyhe kifejezés volt. Annak ellenére, hogy ez a kórház kifejezetten jól felszerelt, és kielégít minden igényt, modern és a többi, de azért… szerintem még nem építettek ezen a bolygón olyan kórházat, aminek lett volna elfekvőben egy-két műtője és legalább két csapat mozdítható szakorvosa az ad hoc esetekre. Így ilyesmi nálunk sincs. Nehéz helyzetbe hozott most ezzel, hiszen a szabadnapomon jöttem be ezért, és úgy tűnik teljesen fölöslegesen. Nem szeretem az ilyesmit.
- Bizonyára megérti majd. – bólintok mégis, miközben asztalára helyezem a beteg kartonját. Elnézem a dokit, és látom, hogy kicsit sem kipihent. Legalább olyan dög fáradt lehet, mint én. Ha ez nem lenne, igazán döglesztő látvány lenne (talán kissé morbid ez a hasonlat egy onkológus esetében, de hát… sosem a jó vicceimről voltam híres). Ezzel szemben én a cicás pólómban valószínűleg úgy festek, mint aki most mászott ki az ágyból majd elfelejtette átvenni a pizsamáját rendes ruhára.
- Szabadnapos vagyok. – jegyzem meg mintegy mellékesen, jelezve, hogy nekem sincs sok kedvem itt maradni. Nem is kell kezeskednie értem, már csak ezért sem, és az a másik ok, hogy a főnököm a testvérem. Bár elég szigorú, kétlem, hogy velem ilyesmin szívózna. Legalábbis túl sokat talán nem. – Ha nincsenek meg az eredmények, akkor talán jobb is lenne, ha nem találgatnánk. Valószínűleg mire elkészülnek, addigra dr. London is tud majd önnel konzultálni. Addig is remélem beéri velem.
Nem kerülte el a figyelmem a karján előtűnő tetoválás sem. Szívesen megnézném a többi részét is. Szívesen csorgatnék rá mézet, hogy aztán lecsókolgassam róla. Nagyot nyelek,és alig észrevehetően rándulnak az arcizmaim. Nem, itt nem! Bármennyire is kicsapongó voltam eddig, de a kórházban sosem portyáztam. Házi nyúlra nem lövünk!
Lassan álltam fel a székből, de a köpenyt ott hagytam. Még ebben a formátlan nadrágban és a pólóban is tudom, hogy látszik mennyire filigrán az alakom. Szeretem ezt a lila kórházi nadrágot, van több is, meg más színű is, de a lila a kedvencem. Barátságos szín, és illik is hozzám, azt hiszem.
- Csak ha út közben szerezhetek egy kávét valahonnan. – mosolyodok el, miközben dr. Frostot nézem. Nem játszik rá egyáltalán, mégis látom arányosan felépített izomzatát, széles vállait és keskeny csípőjét. Szeretem az ilyen férfiakat, és ráadásul ő még azt is tudja miként hangsúlyozza ezeket a dolgokat az öltözködéssel. Csak az a makacs kis csík ne lenne az ujján, ami azt jelzi, hogy foglalt. Vagy az volt még nemrég. Ez is egy szabályom, olyan mint a kórházban dolgozókkal való intim viszony tilalma. Sosem bombázok szét családokat, nem kezdek ki nős pasival vagy olyannal akinek tartós kapcsolata van. Nem lenne szép tőlem, hiszen nekem csak egy éjszakára kellenek a férfiak. Nem érné meg az ő szemszögükből egy jó kis szexért eldobni egy házasságot. Így tehát helyettük döntök, és bele sem kezdek valami piszkos kis viszonyba.
Az ajtóhoz sétálok, majd kilépek a folyosóra. Nem várom meg míg bazárja az irodája ajtaját, inkább előre megyek, és vállam fölött visszapillantva fürkészem, hogy mit csinál. Megéri-e szabályt szegni, vagy sem. Ha nem bámulja meg a fenekem (ahogy bárki más tenné…) akkor nem éri meg energiát belefektetni a dologba. De azt hiszem amúgy sem,hiszen a szakterülete miatt valószínűleg még találkozunk majd a kórház falain belül. Semmi szükség rá, hogy kínosan érezze magát amiért lefeküdt velem egyszer. Engem nem zavarna, teszek rá hiszen nekem nem oszt nem szoroz, de a pasik általában az ilyesmit rosszabbul kezelik. Pláne, ha a nő annyira… független és különleges szokásai vannak, mint nekem.
- Igen, ez a terület fogott meg leginkább. A bátyám keze alatt tanulni, a lehető legjobb amit csak rezidens kívánhat. – bólintok, nem csekély büszkeséggel. Abe remek orvos, sőt, kivételes. Szerencsés vagyok, hogy vele dolgozhatok. A döntésemet nem kis mértékben befolyásolta ez is, természetesen.
- Mr. Butler esete azt hiszem, rendkívül kényes. – esek gondolkodóba, miközben lassan sétálok a meglepően kihalt folyosón. – Néha amikor találkozom vele, olyan érzésem van, mintha… ne vegye sértésnek, dr. Frost, de olyan mintha ő már feladta volna. Elvált, a gyerekei felésem néznek. Motiváció nélkül pedig nincs az a transzplantáció, ami sikeres lehetne véleményem szerint. Az emberek többsége nem is tudja milyen igazán élni. Ezért nem is ragaszkodnak az élethez. – kezeim a zsebembe süllyesztem, majd megállok a kávé automatánál. - Mit javasol, a parkba menjünk, vagy ennél is távolabb menne a kórháztól?
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 11:11 pm Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Mandy & Marvel
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: