Csak bámulom a fehér lapokat, ahogy gyorsan végiglapozom az egész kórlapot, és fogalmam sincs, hogy mit kellene oda írnom. A halál okát kérdezik, és nekem szépen megfogalmazott rövid mondattal kéne előállnom, amely a későbbiekben is megállja a helyét, elkerülve ezzel a jogi következményeket. De hogyan lehetnék rá képes? A halál oka nekünk egyértelmű. A gyakornok hibázott, elvágta az LVAD zsinórt, ezzel az azonnali, gyors halálát okozva a betegnek. Nem tudjuk miért tette, de már nem tudtunk rajta segíteni, hiszen csak egy új szív segíthetett volna. Ilyenkor már nem lehet mit tenni. Na de ki szeretné azt hallani, hogy a fia/apja/férje azért halt meg, mert ez történt? Kit nyugtatna meg a tudat? Ez az ember még sokáig élhetett volna, de a gyakornok elvette tőle ezt a lehetőséget. Megfosztotta őt attól, hogy új szívet kaphasson, és így még egy betegeskedős, de teljes életet élhessen. Erre egyszerűen nincs mentség. Undorító, gonosz, nem sebészhez méltó magatartás, amelyet nekünk eszünk ágában sincs elfogadni. Becsukom a kórlapot. Odaszólok a nővérnek, hogy küldje le a patológiára. Majd ők szépen megfogalmazzák. Nekem most kell egy tequila.

Nem szólok senkihez sem a kórházban, Lizzie-hez sem, csak gyors ütemben átöltözöm, veszem a kocsikulcsomat, és már le is lépek. Késő van már ehhez, nincs kedvem a munkánk pozitív oldaláról társalogni. Ma nincs. Éveken át gondoztam ezt az embert, mindig adtam neki reményt. Lizzie-vel megtettünk minden tőlünk telhetőt, és erre minden kárba veszik. Minek küzdött éveken át, ha aztán úgyis meghal? Nekünk, orvosoknak, ezt látni a világ legrosszabb dolga.

Beülök a kocsiba, és csak hajtok valamerre. Kocsmát keresek, valami jól eldugott, nem ismert helyet, ahol úgy berúghatok, hogy le sem szarják. Olyat, ahol nem tudják, hogy orvos vagyok, és nem ítélnek el. Holnap nem fogok dolgozni, majd azt mondom, hogy tanulok a szakorvosi vizsgára, bár nem hiszem, hogy bárki is kíváncsi lenne a ma történtek után. Azt hiszem, hogy ilyenkor mintha még járnak is nekünk némi szabadidő. Feldolgozásra. Gyászra. Továbblépésre. Ismerek olyan orvost, aki hetekig csak ivott egy páciens elvesztése utána.  

Behajtok egy random utcába, és leparkolok két sarokra a kocsmától, amit útközben kiszúrtam. Azt hiszem, hogy ide csak alkoholisták és kiöregedett rockerek járnak, de nekem ez ma pont jó lesz. Fogdosnak majd, és beszólogatnak. Minden cuccomat a kocsiban hagyom, csak pénzt viszek, és a kulcsot. Többre ma nincs szükségem.

Ahogy belépek, rögtön megpillantom az arcokat, amelyekre számítottam, de tovább megyek, és nem veszek róluk tudomást. Ignorálni őket a lehető legjobb dolog, főleg ilyen helyeken. Itt még sosem jártam korábban, így egy pillanatra érzek némi félelmet, hogy mit tegyek, ha nincs tequila. Mást nem nagyon akarnék ma este inni.

Aztán váratlan dolog történik, és én spontán cselekszem. Magamra sem ismerek, de valamilyen indítatásból egyenesen hozzá megyek. Megpillantom Dr. Shane Morgant, az onkológia atyját, a főorvost a kórházban. Kb. voltam vagy két hetet nála, aztán rájött, hogy ez esélytelen. Az onkológia nem az én pályám. Nagyon nem. Ahogy meglátom, úgy döntök, hogy odamegyek hozzá, és megkérdezem, hogy leülhetek-e. Elvégre végzős rezidens vagyok, hamarosan szakorvos, nem vagyok sokkal alatta. Megállok, és előveszem a lehető legtűrhetőbb hangomat, amit jelenleg produkálni tudok.  
-Jó estét doktor úr, szabad?