Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 5 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég

Cloe Ackermann, Dimitri Grigorenko

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Marvel and Killian
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Kedd. Feb. 09, 2016 2:09 pm Keletkezett az írás






Marvel&Killian


Az elkövetkezendő, talán hónapokká duzzadó hetek folyamán nagy valószínűséggel az izzó napsütéssel és a páratlan - de annál párásabb - hőség lesz az, ami Killian fokozott kitartását fogja követelni és amihez nem fog tudni hozzászokni egyik pillanatról a másikra, hisz lassan három kerek hete Sydney az ő új otthona, mégis haragos horkanások és duruzsoló motyogások szakadnak fel belőle, mikor a sötétítő vastag anyaga melletti résen átszűrődik a buja reggeli napfény, ezzel "jó reggelt-et" kívánva neki. Az pedig, hogy milyen jó ez a reggel, csak attól függ, hogy milyen lábbal kel fel, hogy milyen a hangulata akkor, mikor a tikkasztó forróságtól keletkezett kis verejtékcseppek megülnek a derekának apró kis gödreiben gerinctájon, miközben hasra fordulva igyekszik védekezni a vakító sugarak galád támadásával szemben.
Életének huszonhat évét az esetek kilencven százalékában Franciaországban élte le, a maradék tíz a versenyek alkalmával hiányzik, mikor is Japánban vagy épp az államokban volt, esetleg más európai országban. Ebben a viszonylatban pedig érthető az, hogy miért olyan kibírhatatlan számára még ez a tikkasztó, éjszakai órákban is izzasztó meleg, mikor egy bokszernadrágon kívül mást nem is óhajt viselni sőt, még a vékonyka lepedőt is amit takarózás céljából használ, egyszerűen csak lerúgja magáról a parkettára, hogy azt ne ő, sokkal inkább Sparky vegye tulajdonába aki valamilyen oknál fogva utál az ágyban aludni, de még a parketta érintésétől is idegenkedik ki tudja miért? Talán az új közeget nem tudja megszokni.
Nem számít, hogy lassan második órája van párna a fején, nem számít, hogy az oxigén hiányától lassan úgy lüktet a feje, mintha Thor kalapácsát vagdosnák hozzá tízpercenként, hogy a bent aszalódó agya meg-megkonduljon, a fő, hogy legalább ki tudta tolni azt a kőkemény három órás alvást amit az elmúlt három hét alatt napi szinten magának tudhat, valamivel több, mint ötre. Ez pedig valószínűleg már haladás, hisz nem csak a hatalmas időeltolódás az amivel meg kellett birkóznia de az éjszakai meleg, a bogarak örökös cicergése épp úgy, mint a madarak kárálása nem beszélve a "mindig nyugodt" tenger morajlásáról és a még éjjelek évadján is kint rohangáló fiatalokról akik nem mindig hagyták érvényesülni a nyilvánvaló álmosságának győzedelmeskedését.
A zajok sokasága újra és újra kiűzte a szeméből az álmot, felbolygatta az idegrendszerét miközben pimasz kis manóként böködte az oldalát, hisz meglehetősen kíváncsivá tette az, hogy mégis milyen lehet ilyenkor a tenger simogató hullámait élvezni. Éjjel, mikor a nappalihoz képest hűvös levegő ellenére kellemesen lágy és meleg a víz, mikor nincs senki más csak ő és a végtelen szabadság. Tudta, érezte ő, hogy nem a parton kell házat vennie, de egyszerűen nem tudott letenni a kecsegtető ajánlatról most pedig szívhatja miatta a fogát lévén még fáradtsága ellenére is sokkal izgalmasabbnak tűnik az úszás és a homokban ücsörgés, mint az alvás.
Jelen állás szerint telefonjának hangos, zakatoló csörgése és vad kántálása veszi rá arra, hogy ha kisebb szívrohammal ugyan de végre magához térjen és újult erővel kezdjen neki a napnak. Tudja jól, hogy rengeteg a tennivalója és talán épp ennek tudható be az is, hogy a szokottnál is több időt vesz igénybe mire a kócos barna tincsek előkerülnek a sötét huzatba bújtatott párna alól, hogy aztán össze-összeakadó szemekkel megkeresse a hang forrását. Ujjai először a párna alatt kezdenek el kutakodni, tenyere vakokat megszégyenítő szorgalommal keresi a legjobb tudomása szerint az éjjeli szekrényre tett és azon visszhangosan berregő telefont, de csak nem találja miközben nyilvánvaló, hogy a nagy pohár vizét már kiborította, hisz ujjbegyei víztócsában kutakodnak immáron a padlón ahol a telefont is megtalálja és gyorsan elhallgattatja az ébresztőjét
- Mi, a ... - megelégelve a tudatlanságot és a szerencsétlenkedést, egyszerűen csak lelöki a fejéről a párnát, hogy oldalra billenve a padlót vegye szemügyre, amin ténylegesen ott éktelenkedik egy jókora tócsa, de a szagából és színéből ítélve koránt sem vízről van szó, annál is inkább vizeletről, ami... - gyorsan a hátára pördül így szemrevételezve alsó felét - nem tőle származik. Na mármost érdekes is lenne, viszont felkelti az érdeklődését szeme sarkából kiszúrt sötét kis folt, aki lapos kúszásban igyekszik eliszkolni a haragos, mélybarna már-már feketébe nyúló tekintet elől.
- Sparky! - emeli meg a hangját mely sokkal inkább értetlenkedésről árulkodik mintsem tényleges haragról noha nyilvánvaló, hogy a kis Németjuhász kölyök nem igazán szívleli ezt a hangfekvést, ugyanis egy halk nyüsszentés kíséretében kezdi el lefelé kapkodni a lábait a lépcsőn, hogy mielőbb menekülőre foghassa. Csakhogy Killian köztudottan nem hagy szó nélkül semmit, ami esetlegesen nincs az ínyére vagy birizgálja a csőrét, így máris kipattan az ágyból, hogy elinduljon a kutya után akit még idejében sikerül nyakon csípnie a földszintre menet. Szerencsétlen kis pára lassú mozdulatokkal haladt, mintha ezzel háromszor olyan láthatatlan lenne mint amilyen alapból, de csak elkerekednek a szemei mikor a sompolygásból repülő üzemmódba vált ahogy gazdája könnyed mozdulattal felkapja és visszafordul vele a szoba irányába. Ekkor már szinte bizonyos, hogy kapni fog nem véletlenül kezd el kétségbeesett rúgkapálózásba csak, hogy szabadulni tudjon.
- Na ebből nem eszel kis haver! - ragadja meg a grabancát épp úgy, mint ahogy anya állat szokta a kölykét mikor cipeli, ezzel nyugalomra és némi megadásra késztetve a kis párát, ki halk nyögéssel veszi tudomásul mikor leteszi a reggeli "ajándék" mellé és csak, hogy ne tudjon szabadulni, három ujját a nyakörve alá csúsztatja.
- Mit is beszéltünk meg erről három nappal ez előtt? - mutat a parketta vizes felülete felé, amit Sparky elgondolkodva, ide-oda billegető fejjel vesz alaposabban szemügyre, de mikor eljut a csepp kis agyáig, hogy mekkora hülyeséget csinált megint, rögtön hátracsapja a füleit s mintha őszintén bánná, elkezd egy helyben toporogni és nyüszögni - persze, higgyem is el? ... ilyenkor nem tudom eldönteni, hogy kinevesselek, vagy hagyjalak békén. Mint ahogy azt sem, hogy hülye vagyok vagy csak őrült, hogy egy kutyához beszélek? - vakarja meg fáradtan hosszú tincsekkel övezett tarkóját, hogy aztán elengedje a kutyát aki mintha mi sem történt volna máris eliszkol megkeresni a piros labdáját.
- Szertelen kölyök - ásítja miközben elindul a szobából nyíló fürdőszoba felé, hogy két ronggyal és egy forró vízzel teli vödörrel, tisztítószerrel és fertőtlenítővel térjen vissza. Killian mindig is alapos volt és tiszta, nem meglepő hát, hogy most is alaposan felmossa a kutya vizeletét, mielőtt az foltot hagyna a szürkés árnyalatú padlón, esetleg teljesen magába inná. Az persze nem kerüli el a figyelmét egy pillanatra se, hogy az ajtóból igen csak szórakozott tekintet mered rá, de úgy tesz, mintha nem látná, hisz biztos, hogy amint vetne egy pillantást a kajlafülű és jókedvű ebre, az máris kihívásként de minimum játékként fogná fel, és nem szabadulna tőle míg rá nem koppint orrára lévén az utóbbi időkben szokásává vált megfeledkezni arról, hogy milyen hegyes, tű éles fogai vannak ami Killian számára elég kellemetlen tud lenni.  
A reggeli rögtönzött takarítást követően még bevezet egy gyors zuhanyzást, öltözködés és teázást, hogy aztán a hóna alá tudja csapni azt a nagy köteg orvosi papírt, amit le kell adnia az új orvosának aki ezentúl a fizikai jóllétéért - is - fog felelni. Így hát a létező legnagyobb UV védelmet biztosító napszemüvegét a  fejébe húzva indul el a kórház felé ezüst szürkébe öltöztetett autójával aminek kellemesen lágy, macskadorombolásra emlékeztető motorzúgása a St. Claire parkolójában hagy alább majd teljesen meg is szűnik.
Soha nem szerette a kórházakat. Van bennük valami rideg, valami kellemetlen, mintha hosszú évekre visszamenő emberek szellemei ücsörögnének a várótermekben a megannyi egészséges és kevésbé egészséges, haldokló páciens között miközben riadtan figyelik az újonnan érkezőket vagy a fel és alá rohangáló fehér köpenyeseket, nővéreket. Igen, talán a légkör és a kapkodás, az életek megkérdőjelezett sorsa az ami a leginkább kitudja őt borítani nem véletlen, hogy most is elkerekedő fekete szemekkel veszi le magáról a napszemüveget és indul el a recepció felé, hogy az ott ücsörgő fiatal nő segítségével deríthesse ki azt, hogy merre találja azt a dokit, akihez érkezet.
- Jó reggelt, Dr. Gregory Wachowskij irodáját keresem. Időpontom van tízre.
A kijelentésbe fúlt kérdésre először nem érkezik válasz, helyette a világoskék szemek az ő fekete íriszeit kezdik el fürkészni s mintha felismerés csillanna a fiatal arcon, leheletnyit elnyílnak az ajkai majd a füle hegyéig pirul, még a dekoltázsa is sokkal élet telibb árnyalatot ölt ahogy tudatosul benne, hogy ki áll vele szembe. Na ez az amit ugyan elfogadni elfogad, hisz nem mindennap találkozik az ember olyan valakivel akit a televízióban vagy az újságokban, interneten szokott látni, de megszokni talán soha nem fogja.
- Öhm, a... doktorúr itt a jobb... - kicsit még idegen számára az ausztrál akcentus de az a fajta dadogás amit a nő érdekes hanglejtéssel makog neki, csak visszakozásra készteti, így az eddig leheletnyit görnyesztett hátát - csak, hogy rátudjon könyökölni a pultra - most ismét kihúzza ezzel szálfaegyenessé válva és máris az egyik jókora folyosó felé kezd pillantgatni amolyan "valaki mentsen meg" kétségbeesett kifejezéssel az arcán, mígnem egy ismerős fizimiskájú fazon bukkan fel a nagy tömeg embersereg között...
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Feb. 17, 2016 11:15 pm Keletkezett az írás



Killian & Marvel







Már megoldottam a problémát, amit az Új-Zélandi szökésem okozott, megígértem, hogy Floridába fogunk menni kárpótlásul, amiért állííítólag tönkre tettem a Tyler buliját. Nem is értem, ő még két napot rá húzott, én meg…itthon vergődtem, illetve nem egészen vergődtem, mert kikapcsolódtam, béreltem egy motorcsónakot és Parasailingeztem, meg szélszörföztem, szóval igazán kikapcsolódtam, csak nem úgy ahogy Tyler akarta, nem fogok meghajolni az ő akarata előtt mindig. Persze rá állok olykor az általa kitalált programokra, de az utóbbi időben azért jobban odafigyelek. Amellett a kutatásaimmal is haladnom kellett. Így volt ez most is, és már éjfél óta bent voltam a laborban, most nem igazán zavartak, pontosabban ha a laborban voltam , nem szoktak zavarni, bár megtehették volna, most különösen paprikás hangulatban voltam egyébként is. Zsinórban a tízedik kísérletem nem sikerült, és ez már kezd igazán bosszantani! A hangulatom sem valami fényes,  azt sem tudom, hogy mi ütött belém igazából. Az asszisztensem is alig ismer rám, ezért jobb ha megyek, pedig még másoknál most kezdődött a műszak. A terveim szerint szerettem volna estig maradni, de amikor a kávés csészém is felborítom és tönkre teszi a kikészített anyagokat döntök úgy,hogy abba kell hagyjam mára.
- Ne haragudj, de jobb ha megyek. Remélem nem bántottalak meg, tényleg nem volt szándékos, csak… a tízedik kísérletem ment tönkre eddig, - oldalra pillantottam. - tizenegyedik. - ráncoltam a homlokomat, és megdörgöltem a tarkómat.
- Semmi baj, doki menjen haza nyugodtan, feltakarítok és elkészítem a jegyzeteket az éjjeli kísérleteiről is, hogy lássuk, később, hogy mi volt a probléma. - pillant rám mosolyogva az asszisztensem.
- Rendben, de ha végeztél, menj haza nyugodtan, majd küldd át a jegyzeteket ha készen vagy velük.  
Küldök egy mosolyt az asszisztensem felé, és elindulok az öltözőbe, sok ideig csak álltam a zuhany alatt, kellett egy erősebb kávé, így fogmosás után meg némi arcszőr rendezés végeztével frissen a mintás pólómban és egy farmerben meg egy napszemüvegben, már a folyosókat róttam. Hogy miért már a folyosón a napszemcsi? Mert bántotta a szememet a reggeli fény, annyi görnyedés után, mellesleg elég táskásak is voltak. Szóval… beindítottam az álcázó manővert amennyire csak lehetett, sokan rám mosolyogtak, vagy köszöntek, hogy: Doki! Én csak biccentettem, és mosolyogva sétáltam tovább. Senki nem vette észre a mű mosolyomat, mert a fáradt szemeimet álcáztam. Amióta közeledett a február, meg el is múlt, azóta igen csak morcos vagyok, mert mással sem voltak tele a virág árusok, mint átkozott rózsaszín lufikkal, a cukrászdák pedig rózsaszín mindenfélével… Jöttek a megjegyzések, hogy remélem a barátnője örülni fog a sütiknek! Az édesanyámnak vettem, meg a családnak, mit kell ezen egyből a valentín napot keresni? Borzasztó! Ha a hét bármely más napján mentem volna édességért, akkor bezzeg nem kérdezik, vagy jegyzik meg, hogy: a barátnője milyen szerencsés! Vagy: Ezt is vegye meg ,a barátnőjének ízleni fog!
Magamnak veszem, magamért fog ízleni, mármint… pf, ki érti ezt? Az év egyetlen napján megőrülnek az emberek, komolyan. Kiverekedtem magamat a liftből egy héliumos lufi rengetegből, valamiért vonzottam őket, pedig a hajam még vizes volt, így semmiféle statikus vonzás nem lehetett volna bennem, de valamiért mégis. Halkan szusszantottam és elindultam a recepció felé.
Rezgett a telefonom, Tyler volt az.
Most végeztem a laborba, haza megyek kipihenni magamat, nem volt túl fényes az éjszakám, kávézom…
Nem spilázom túl, de már épp indulnék amikor meglöknek hátulról , a kezemből kiröppen a telefon, szerencse, hogy elküldtem az üzenetet, fut át az agyamon, majd döbbenten nézem a röppáját, valaki rá lépett! Ennek annyi! Mégis…inkább vettem egy nagy levegőt és két lépés után lehajoltam hogy összeszedjem a telefon hátlapját, a betörött képernyőjével együtt. Nem kiabálok, nem ordibálok, az illető egy futva síró rokon lehetett, kell neki még az is hogy én is a nyakába varrjam a telefonom tönkre tételét? Veszek másikat. Annál hamarabb szabadulok ráadásul a kórházból. Amikor felkeltem, egy ismerős alakot pillantottam meg a recepciónál. Azonnal vidámabb lettem. Már találkoztam vele, Killian, a jégkoris srác.  
Odasétáltam mellé és hitetlenkedve pillantottam rá.
- Eltévedtél, megint vagy még csak most fogsz?- nyújtottam a kezem kézfogásra, örültem az ismerős arcnak. Ez azt jelentette, hogy nem egyedül fogok kávézni, legalábbis reméltem. Mert bár rossz volt a hangulatom, valamiért úgy sejtettem, hogy Killian történetei kicsit felvidítanának. Nem azért mert roppant vicces figura, de van egy kutyája, akiről hajlamos sokat mesélni, amit egyáltalán nem bánok, de legalább látom, hogy a kutyáknak is nagy szerepe van abban hogy az emberek ne forduljanak magukba, és ne emésszék magukat, ami miatt kialakulhat bennük a rák. De erre nem csak a kutya jó, jó bármilyen állat akiről gondoskodni lehet. Fel kéne vennem valami ilyesfajta szakemberrel is a kapcsolatot, akik ilyen dolgokkal foglalkoznak, akár állatos látogatások a betegeimnél, amelyek már régebb óta fekszenek az osztályon, a kezeléseik miatt. A kézfogás után hátra léptem, és vártam. Arra, hogy megtudjam mit keres itt Killian. Még a ripityára tört telefonomat szorongattam a szabad kezemben, az órámra pillantottam, a boltok már kinyitottak, szóval irány a szerviz és egy új telefon, de előbb, érdekel tényleg, hogy mit keres itt a velem szembe álló.


Waiting All Night
Vissza az elejére Go down
 
Marvel and Killian
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: