Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég :: 1 Bot

nincsen

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Maria & Killian × Hello stranger! Do you remember me?
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

▪▪ Hozzászólások száma :
42
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2015. Oct. 27.
▪▪ Korom :
25
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szomb. Feb. 13, 2016 6:08 pm Keletkezett az írás




Maria & Killian

Meleg, napfény, morajló óceán és a lábaim alatt lassan besüppedő homok. Ezek mind-mind olyan dolgok amik az embernek meghozzák a kedvét ahhoz, hogy itt éljen. Amikor először beszéltem a bátyámmal arról, hogy itt szeretne élni, nem igazán értettem, hogy miért. De most, hogy már itt élek egy pár hónapja rájöttem a titokra. Eddig még akármennyi helyen is éltem, soha nem éreztem azt igazán, hogy otthon lennék. Most viszont meg van mindenem amire csak vágyhatok. Egy csodálatos környezet, egy fantasztikus munka amit imádok csinálni és egy férfi akit minden egyes nappal egyre jobban szeretek.
Egy kissé még mindig zavarosak az érzéseim, de ahogy telik az idő, tudom amit tudnom kell. Fel kell bontanom az eljegyzésem a vőlegényemmel, hogy együtt lehessek Pierrel aki valamilyen, számomra teljesen érthetetlen okból, engem választott a családja helyett. Engem és az éppen most alakuló kapcsolatunkat, amiben tulajdon képen még semmi sem biztos. De végtére is mi az ami egyáltalán biztos? Talán egyetlen egy olyan dolgot tudnék mondani ami biztos és megmásíthatatlan, az pedig a halál. Na meg Bizsu, hiszen akár mit is csinálok vele, Ő mindig megy a saját feje után.
- Bizsu! Hagyd békén azt a rákot! - szóltam rá a kis bajkeverőre, miközben  kisöpörtem egy kósza hajtincset az arcomból.
Most, hogy Pierre nincs itthon, legalább van egy kis időm, hogy gondolkodjam és rájöjjek mit és hogyan kellene tennem, hogy ha kiderül ez az egész, akkor ne legyen vérre menő harc köztük. Félre értés ne essék, én soha nem szerettem volna, hogy így alakuljanak a dolgok. Ez az egész csak úgy jött magától. Hiszen ahogy mondani szokták a szívnek nem lehet parancsolni. Az én szívem pedig már másért ver hevesebben.
- Gyere te rosszaság! Menjünk haza. - szóltam rá arra a fehér kis szőrcsomóra, aki éppen az óceán hűvös vízében ugrándozott.
Alig tettem meg pár lépést, amikor észrevettem egy felém közeledő ismerős alakot. Először azt hittem, hogy csak képzelődöm. De amikor oda ért a közelembe, rá kellett ébrednem, hogy tényleg Ő az. A franciák kiemelkedően tehetséges korcsolyázója, Killian Nolan Perrault. De vajon mit keres itt? Vajon emlékszik rám? Biztos nem, hiszen csak egy-két alkalommal találkoztunk, egy egy nagyobb rendezvényen amelyekre Lucassal elmentünk. Mindegy azért én odaköszönök neki, aztán majd meglátjuk.
- Szia Killian! - köszöntem neki mosolyogva, miközben egy kis integetést is beiktattam az üdvözlésbe.

thank's:Scott McCall
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Feb. 19, 2016 8:41 pm Keletkezett az írás






Maria&Killian


-...hogy mondtad? - hallja az értetlenkedő vékony hangot valahonnan a háta mögül de egyre közelebb és közelebb hozzá, miközben a számára kicsit elméretezettnek tűnő hatalmas lakás egész falát betöltő ablakának fa keretét támasztja vállával egyik lábát keresztezve a másik előtt.  Hogy megszokta-e Sydney naplementétől aranyló városát, mely ilyenkor leginkább egy túl nagyra méretezett ékszeres dobozra emlékezteti? Nem kifejezetten, de ettől függetlenül rájött arra, hogy imádja a látványát mely minden délután hat órát követően elé tárul, hisz csak ilyenkor látni azt a csodát, amit ez a város magában hordoz és aminek köszönhetően még a meleget legjobban utálók is megfeledkeznek a tarkójukon csordogáló hűs verejtékcseppekről.
Minden épület, minden aszfaltozott út, még a víz is legyen szó a kikötőről vagy a partról esetleg a fellocsolt útról, aranylóan csillog s nem véletlenül nevezte el maga értelmezésében az "arany városnak" azok után, hogy Párizsban javarészt csak és kizárólag esős időszakok vannak ősz, tél és kora tavasz magasságában amitől inkább lesz szürke és fekete minden, mint aranyló és színes. Ezen a ponton viszont sokkal többre értékeli Sydney örökös szépségét, s igyekszik mellette megfeledkezni a roppant hőségről, a hőguta érzettől és, hogy az átlagosnál háromszor többet iszik, pedig mióta az eszét tudja, kacsának csúfolják pont amiatt, mert rengeteg vizet dönt magába.  Meglehetősen jó úton halad a megszokás és elfogadás terén, így már nem kell minden egyes jégen megtett néhány kör után vizessé vált haja miatt aggódnia miközben úgy lebegteti magán az átnedvesedett pólót, mintha a tűző Napon kapálna lassan ötödik órája. Viszont ettől függetlenül is hosszú út áll még előtte, a jelen és a jövőbeli tökéletesen zavartalan levegővételei között.
Imádja ezt a napszakot, hisz ilyenkor látja csak igazán azt a csodát, rég nem várt de könnyen múló pillanatot, amit az emberek a mai világ értelmében csak mesének hívnak. Ilyenkor van ideje gondolkozni azon, hogy honnan indult és vajon jó irányba tart-e miközben ráébred arra, hogy igen, talán az ő élete is olyan mint egy mese, egy jól megírt regény aminek boldog kiindulását mindig boldog vég követ. Vidám, felhőtlen gyerekkor amit végtelen szorgalommal és odaadással lépett át miközben a szenvedélyének szentelte a legtöbb idejét és a tanulásnak. Meglehet, hogy soha nem volt a legerősebb tanuló, viszont az ő bája és erőssége nem is a tananyagokban rejlik, sokkal inkább az életismeretében, amit nem tanítanak iskolapadban, amire nincs osztályzat. Vagy átlépsz adott nehézségeken, vagy megbuksz... ez a két lehetőség az, ami adott a világában s csak, hogy ne történjen semmi váratlan, mióta csak az eszét tudja szorgalmasan teper.
Cseppet se meglepő módon a kezdet és a vég közötti töltelék is meglehetősen összetett. A cselekményszála a boldogságára és a korcsolyázásra a versenyekre épül, kis mellék, de mégis jelentős szálakban pedig helyet kap a család, a veszekedés a szeretet valamint a kötődés, és egyéb apró-cseprő mindennapi butaságok, melyek nélkül nem lenne ember az ember, melyek nélkül nincs élet. Olyanná válik ez után, mint egy regény gyönyörű bőrkötése. Egy könyv az élete, egy ragaszkodó kis hamis aki várja a tökéletes befejezést jelentő utolsó mondatokat, miközben a lehető legszebb és legszínesebb módon igyekszik leírni a világát és mindig hagy egy kis kérdőjelet, hogy az olvasó fantáziájára bízza azt, amit ő már nem mer kimondani.  Rejtélyek és titkok szövődnek a sorai között melynek a végéhez érve mit sem vált ki az emberből, csak értetlenséget és némi haragot, indulatot amiért nem mondott ki valamit kerek perec és amiért várni kell a folytatásra. Mert igen, mindig várni kell egy új fejezetre egy vadonatúj kötetre... már csak az a kérdés, hogy mikor fog megjelenni?
Fekete íriszei két tökéletesen kerekre edzett obszidián kőre emlékeztet ahogy megvilágítja a lemenő Nap sugarainak sokasága s egyedül csak George lánya, Diane lehet az, aki láthatja, milyen változások mennek végbe benne, hisz az arcára van írva minden.
Killian alapból olyan mint egy nyitott könyv, akinek a vonásai árulkodnak a jelenlegi lelkiállapotáról. Ha dühös, akkor jól láthatóan az. Ha szomorú, akkor kétség sem fér hozzá, hogy tényleg oka van a szomorkodásra, hisz a szemei ilyenkor egy különös fényt közvetítenek a nagyvilág felé, mintha próbálná súgni velük, hogy hatalmas kínokat él át. Viszont a teljesen nyugodt állapotok is árulkodóak lehetnek, hisz ilyenkor mindig ott sunnyog a szája szegletében egy pimasz kis görbület mitől egészen csibészessé változik az arca. Igen, ilyen alapjáraton. Kicsit csibész, kicsit kiismerhetetlennek ható egészen sötét íriszeinek hála melyek nem a maga kedvességéről és jólelkűségéről, barátságosságáról árulkodnak, inkább csalógatón hívják magukhoz a kíváncsi embereket akik mit sem sejtve esnek bele a csapdájába.... aztán csak azon kapja magát, hogy ő az aki menekül az ilyen esetek alkalmával, hisz úgy tapadnak rá az emberek mint a piócák akiket sehogy nem lehet eltávolítani anélkül, hogy annak ne maradna nyoma.
Lehet, hogy nem ismerik egymást régebb óta, mint egy hónap, de ezen rövid idő alatt meglehetősen közel kerültek egymáshoz amolyan... "benne megtaláltam azt az embert, aki megérti a gondolataimat és akinek végre tényleg, őszintén beszélhetek a gondjaimról és meglátásaimról." Mert bármennyire is tiszteli az apját és tisztelte az eddigi koreográfusát, mindketten abból a jókora tömegből kerültek ki, akikkel nem szívesen vitatkozik már csak a tisztelete miatt se... többre tartja ezeket az embereket annál mint, hogy megmerje kérdőjelezni a döntésüket, noha fiatal fejjel, nagyobb rálátással van a mostani korcsolyásokra és a mestereikre, kiknek párosát és gyakorlatait elnézve mindvégig tudta, hogy teljesen rossz elvet és gyakorlatot követnek. Mégis rájuk hagyta a döntést és csak csinálta amit kértek.
Diane viszont megérti a fenntartásait és próbál segíteni neki, változtat ha esetleg túl sok, más végről túl kevés lenne az adott mozdulat. Ilyenkor a lány is korcsolyát ragad, és igyekszik kivitelezni az adott mozdulatot, hogy ő maga is megtapasztalhassa azt, amivel Killiannek ellenvetései vannak... az már más kérdés, hogy van ami egy nőnek könnyen megy, de egy férfi testfelépítése nem teszi lehetővé a mozdulatot. Ez fordítva is igaz. Nyilván egy fiatal, hölgy korcsolyázó könnyebben emeli fel a lábát a magasba, hajlékonyabb a férfiaknál, de egy férfi mozgása dinamikusabb, magasabbat és hosszabbat ugrik, többet pörget. És ezt a két szempontot kell elsődlegesen alapul venni, ebből tudnak építkezni.
És, hogy miért hisz annyira Diane képességeiben?... huszonhat évig volt versenyszintű korcsolyázó. Már egészen fiatal korában díjakat nyert és többszörös világbajnok lett a húszas évei elején de így harminchárom éves korára ő is kiöregedett a kategóriából, nem véletlenül lett belőle koreográfus és szakmai szakértő. Viszont Killian az első férfi "tanítványa", úgyhogy az első hetek, hónapok amolyan feláldozás szintű szakmai  ismerkedésekkel fognak eltelni. A nőnek többek között meg kell ismernie a srác eddigi kűrjeit, meg kell ismernie a testét - nem, nem úgy! - és azt, hogy mennyit bír. Tudnia kell, hogy milyen kondiban van, meddig feszegethetik a húrt és mi az ami már neki is sok lenne.
- ... azt mondtam, hogy szerintem azt lutzot nem oda kellene tenni ahol van, hanem a toe-loop után. Egy rittberger és lutz páros szerintem nagyon összemosott lenne és valószínűleg valamelyikből olyan seggest dobnék, hogy az lenne a csoda, ha azt nem pontoznák.
- Na, így már értem. Remélem tudod, hogy az előbb full franciául mondtad, azt meg én nem értem - pislog sejtelmes mosollyal a nő, mire válaszként egy bocsánatkérő pislogás érkezik.
- Ne haragudj, még... még nincs teljesen angolra kódolva agyam, de igyekezni fogok.
- Semmi probléma. Az ugrást majd holnap megbeszéljük, most menj pihenj egy kicsit, rád fér - simítja vékonyka ujjait a vállára, majd biztatóan kacsint egyet, ő pedig csak biccent, hogy egy köszönést követően a szomszédos épületből - ami tulajdonképpen a saját lakása - előcsalogathassa kölyökkutyáját, Sparkyt. Természetesen nem kell a kis szeleburdi, eszetlen jószágnak sokat könyörögni, jókedvű vigyorral rongyol elő a szobából szájában a pórázával, hogy a kedves gazdi legyen olyan jó, vigye el őt sétálni.
Mai úti cél természetesen a víz part, hisz ezzel is meg kell ismertetnie a kölyköt. Soha nem volt oda a vízért, de talán ez a fajta végtelen kékség befog nála találni és nem kell kilométerekkel elkerülni csak, mert őfelsége nem óhajtja megközelíteni mert nedves.
Fehér vászonnadrágban és rövid ujjú pólóban, mezítlábasan sétálgat a kellemesen meleg homokban, miközben egyre közelebb és közelebb sétál négylábú pajtásával a vízhez, mindvégig azt lesve, hogy mi lesz a reakciója, ha a habok elérik a mancsát... ám jelen pillanatban nem a víz foglalja le a szőrmók állatot, sokkal inkább egy vidáman közeledő kis fehér gombóc, kinek gazdája néven szólítja Killiant, aki először leheletnyit félrebillentett fejjel veszi alaposabban szemügyre a hang tulajdonosát. Mikor felismerés csillan fekete íriszeiben, leveszi az orrára aggatott napszemüveget és a pólója nyakába akasztja, hogy eleinte hunyorogva ugyan a nagy mennyiségű fénytől, de többet vehessen ki a csinos arcból.
Hamarabb ismer fel valakit arcról, mint névről, nem véletlen, hogy először be se ugrik a neve, egyszerűen csak vigyorrá szélesíti az eddigi csibészes mosolyát, majd többek között Sparky kíváncsiságának eleget téve megközelíti a párost, hogy ha már egy helyen vannak Franciaországon kívül is, váltsanak már néhány szót egymással. Soha nem szokott megártani idegen közegben olyan személyek jelenléte, akiket ha teljes mértékben nem is de legalább látásból ismersz.
- Szia, hát te? Mi járatban itt a világ végén? - utal arra kíváncsi hangvétellel, hogy nem sűrűn futnak össze az emberek két különböző kontinensen ilyen kevés idő elteltével - jól van te meg menj oda, nem kell izgulni - lazít a pórázon, hogy Sparky közelebb mehessen a lány kutyájához.

Vissza az elejére Go down
 
Maria & Killian × Hello stranger! Do you remember me?
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: