Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 7 felhasználó van itt :: 5 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég :: 1 Bot

Cloe Ackermann, Dimitri Grigorenko, Katherine M. Sullivan, Lena E. Winfield, Morita Ben

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
the story about the prince and princess
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Szer. Feb. 24, 2016 4:30 pm Keletkezett az írás



Van az a mondás, ami valahogy így hangzik: ha szemmel ölni lehetne… Minden bizonnyal én nem csak ebben az életben lakoltam volna kegyetlen kínhalállal, hanem az elkövetkezendőkben még újjászületni sem tudtam volna.
– Mehettünk volna az ÉN lakásomra is, igaz… nem olyan puccos, mint az apádé viszont kevesebben lettek volna fültanúi nosztalgiázásunknak. – Az utolsó szót szándékosan hangosabban és kétértelműen hangsúlyoztam ki, amikor elhaladt kis testőr brigádom mellett két ismerős, megviselt arc, akik közül egyik sem úgy tűnt, hogy örült a viszontlátásnak; gyűlölködő, megvető tekintetüket még akkor is éreztem a hátamba fúródni, amikor lekanyarodtunk a folyosón – éppen csak nem köptek arcon! A kedves viszontlátást én is csak kedélyes mosollyal és kihívó tekintettel fogadtam, mintha csak azt mondtam volna: gyertek csak, édeseim! várlak titeket szeretettel. ha mertek! – Az ölebeid nem jeleskednek vendégszeretetből. – Vetettem közbe hanyagul. Egy ajtónál álltunk meg, melynél pokolfajzatom – többek között – közölte, hogy ma este itt fogok aludni és meg se forduljon a fejemben szökést fontolgatni, mert odakint mindenhol őrök álltak és idebentről pedig Luka lesz az, aki vigyázni fog rám. Képzelem. A szóban forgó személyre elég volt egyetlen pillantást vetnem ahhoz, hogy tudjam: a gazdája parancsa ellenére is kísérletet tesz arra, hogy megöljön. Hogy miért? Minden bizonnyal plátói szerelme lehetett az oka… Végül egyedül maradtam, Lukával. Nem volt kedvem tovább bámulni a képét, így beléptem az aranykalitkának csúfolt börtönömbe, mely nem is akármilyen volt – egy pillanatra úgy éreztem magamat, mintha elkényeztetett királylány lettem volna aztán persze a valóság minden szétszabdalt, mindennek előtt azonban megengedtem magamnak egy forró fürdőt… Nem engedtem a kádba semmiféle kenceficét hiába voltak felsorakoztatva különféle tusfürdők, aromák és fürdősók. Elmerültem a forró vizű kádban, csontig égette a húsomat ami nem igazán tudott lázba hozni, hiszen évek óta most vehettem először rendes forró fürdőt; izmaim elernyedtek, nyakamat pedig a fehér peremnek támasztottam. Amíg a vizet engedtem addig a magam hamis hangján halkan dúdoltam egy régi orosz altatódalt – ez volt mindössze az egyetlen, ami édesanyám után rám maradt. Egy gyászos altatódal. Egy ilyen rémes nap után… egyszerűen semmi sem úgy alakult, ahogyan azt elterveztem és gyanítottam, hogy a békés alvás heelyett nem fog más rám várni, mint újabb megmérettetés – és sajnos nem az Iljával való üzekedésre gondoltam – hanem a Luka és közöttem feszülő nézeteltérés megoldása lesz az esti program: vagy ő vagy én. Emezen gondolatok között adtam fel a pihenést; itt volt az ideje előkészülni az esti táncra. Felöltöztem, habár nem állítanám, hogy rétegelt ruházatba bújtam, amire egyszerű okom volt: fölöslegesnek véltem így egy köntösben és fehérneműben vártam az este hátra lévő részét: az ágyat úgy béleltem, mintha benne aludtam volna és a köntös övét pedig kezeimre csavartam. A díszes kínai vázát is a kezeim közé fogtam, elvégre… Luka nagydarab ember volt és nem lehetett őt, olyan egyszerűen leteríteni. Az ajtó mellett vártam. Unottan támasztottam a falat és már jóval elmúlt fél kettő is, amikor a kilincs mozogni kezdett. Szinte örvendeztetve sóhajtottam fel, amikor az ajtó lassan kinyílt. Luka alighogy belépett, hozzávágtam a vázát, amely hangosan csörömpölve hullott darabokra – és ekkor hallottam meg a tompított, mégis süvítő fegyver hangját. Tehát, így játszunk!? Nem mintha kimondottan zavart volna, mielőtt még felém fordult volna a hátára ugrottam és a kezeim között tartott övet átdobva a feje felett kezdtem szorítani a nyakát, aztán hirtelen ráengedtem a súlyomat, így rám esve terültünk el a földön. Tüdőmből kipréselődött a levegő, de egy pillanatra sem engedtem el kedves barátomat. A hideg kőpadlón henteregtünk. Kezével megpróbálta kiszabadítani magát és csak addig kalimpált míg nem sikerült neki; ekkor veszítettem el kezdeti előnyömet és kerültem nagyon kellemetlen helyzetbe – az első ökölcsapás a számat érte. A vas ízű nedvet éreztem, azonban alig kéjelegtem amikor jött az újabb pofon, ami már az arcomat és a szememet találta. Éreztem, hogy húsom felszakad én pedig alá ragadva tűrtem és vártam a megfelelő pillanatig, ami abban a pillanatban el is jött, hogy vett egy mélyebb lélegzetvételt – felszabaduló kezemmel, mely most már nem védte az arcomat erőteljesen ádámcsutkán vágtam, majd lábamat kiszabadítva rúgtam le magamról én pedig hátra bukfenceztem. Dúvadként rontott rám és ha nagyon akartam volna ki tudtam volna kerülni, de nem akartam ugyanis éppen abban a pillanatban nyílt ki az ajtó, amikor Luka teljes erejéből lökött neki a tükörnek, majd dobott az ágyra, ahol felém telepedve kezdett fojtogatni.
– Vendégünk van – világítottam rá vértől fröcsögő szájjal egy tényre az ajtó felé mutatva. – Ő kezdte! – Hogy magától szállt le rólam vagy valaki lesegítette, azt nem tudnám megmondani, de annyira nem is érdekelt. Az ágyon elnyúlva bámultam a mennyezetet. Nem igazán figyeltem arra, amit pokolfajzatom mondott, de valahogy úgy hangzott: húzz ki a picsába, később számolunk. Akaratlanul is elvigyorodtam. Az én hősöm.
– Igazán kíváncsi vagyok, hogy melyik ringyódat kell ezért megtépnem… – jegyeztem meg éllel a hangomban felállva, majd megkerülve az ágyat álltam meg az előtt. Tény és való, meglehetősen csinos darab volt ez a fehérnemű, de persze én minden bizonnyal jobban néztem ki benne, még vérző szám ellenére is.

#viselet
#remélem hasznát tudod venni wííí
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Feb. 26, 2016 11:02 am Keletkezett az írás




Az, hogy Natasha-t elhoztam a birtokra, talán a legvakmerőbb húzásom volt egész eddigi életemben. Egyáltalán nem számoltam azzal a gyűlölettel, ami arcon vágott, ahogy kiszálltunk a kocsiból. Néhány emberem képes lett volna a szemem előtt elmetszeni édes torkát. Mások szemében beteges fény csillant, ahogy a törékeny, dús keblű lány belibbent a férfiakkal tarkított, ősrégi épületbe.
-Maradj csöndbe, a szádba rágtam, hogy fogd be azt a nagy szádat. – Magyarázom, miközben átvágok vele az előcsarnokon, fel a lépcsőn. A szobája az enyém mellett van közvetlen, így bármikor, azonnal értesülök tetteiről. - Az ölebeim vendégszeretőek, de te most nem vendég vagy Kedvesem. Luka marad veled. – Bökök fejemmel a marcona fickó felé. Látom, ahogy megfeszülnek izmai, mintha csak arra várna, mikor lépek már ki a szobából, hogy végre elintézhesse a nőt. Nyilván könnyen végezne vele, bár nem vennék rá mérget. Natasha okos, rafinált és kifinomult. Sosem tudod, mit miért és mikor tesz.
Fojtogat a lány közelsége. Távolságra van szükségem, különben tényleg én magam leszek az, aki végez vele. Különös érzelembomba robbant bennem, amikor megláttam apám ölében ringatózni a kórházban. Keserédes gondolatok lepték el elmémet és alig tudtam tőlük szabadulni. Elvégre tizennégy éves suhanc voltam, aki elhitte, sőt, odaadta egy törékeny lánynak a szívét, aki később orvul elárulta. Sértett voltam, férfiúi büszkeségemen csorbát ejtett eszement terve. Meg akartam bosszulni, azt akartam, hogy ő is szenvedjen, ahogy akkor én is. Elhatároztam, hogy akár az életem árán is felkutatom, kerüljön amibe kerül, de ha meg kell halnia, én legyek az, aki utoljára látom.
Magukra hagytam őket. Egyedül hagytam Natasha-t az egyik legjobb emberemmel. Azzal az emberrel, aki nagy valószínűséggel perceken belül fegyvert ragad és fejbe lövi a nőt, aki iránt valami különös és megmagyarázhatatlan vonzalmat érzek. Hibáztatnom kellene érte?! Cseppet sem… csak a dolgát végzi.
A cigaretta füst lassan tör előre a meleg éjszakában. Csupán a papír sercegése engedi sejtetni, hogy valaki az erkélyen tanyázik. Ujjaim közt elveszik a vékony szál, ahogy egyre kisebb és kisebb lesz minden egyes slukkal. Kristálypohár koccan a fém korlátnak, a Hold fényében jól kivehető a pohár alján himbálódzó borostyán sárga folyadék. Népünk nemzeti italát csak ünneplésre vagyok hajlandó fecsérelni és bár ennek a napnak annak kéne lennie, mégsem érzem szükségét egy üveg vodka felbontásának.
Az utolsó alkohol is lecsordul a torkomon, mikor zajt hallok a szomszéd szobából. Behunyt szemmel várom a pisztoly jellegzetes hangját, ami talán megnyugvást ad háborgó lelkemnek. De a dörrenést porcelán csörrenése váltja fel, elfojtott orosz szavak kúsznak át a nyitott ablakon keresztül. Luka mégsem bírt heves természetével.
A cigarettát a korlátnak préselem, a poharat az asztalomra teszem, mielőtt a szomszéd szobába mennék. A fegyver a derekamnál pihen, ne kelljen használnom. A helyiség ajtaja előtt vagy egy tucat emberem áll, pénz folyik ki kezeik közül. Gondolom fogadtak arra, melyikük éli túl.
-Takarodjatok innen!! – Ordítok rájuk, de Szergej-t maradásra bírom. Egyedül nem tudom megfékezni a tomboló Luka-t.
Berontok a szobába, legjobb emberem épp akkor ront neki Tasha-nak. Vérben úszik törékeny teste, én pedig képtelen vagyok levenni róla a szemem. Pont, mint az álmaimban. De mire Luka hatalmas ökle újra lesújtana, lehámozzuk a lányról. - Vidd ki innen Szergej! – Utasítom a férfit gyorsan, aki kivezeti a még mindig dühödt Luka-t.
-Az isten áldjon meg Natasha, mondtam, hogy vigyázz a szádra. – Fordulok hozzá dühös pillantással, amint kattant a zár mögöttünk. Odalépek hozzá, durván fogom meg arcát, ujjbegyeimmel végigszántok csontján törés nyomait kutatva. Nem érdekel, ha fáj neki, nem hagyhatom ilyen állapotban, túl sebezhető.  - Ne fogd Luka-ra, sosem cselekedne akaratom ellenére. – És ez gyerekkorom óta így is van. Hisz egyidősek vagyunk, együtt szívtuk magunkba ezt az életet az anyatejen keresztül.
Végig simítok vértől ragacsos arcélén, majd elmosolyodom. Vihar előtti csendre emlékeztet az ajkaimon csüngő groteszk mosoly. Nem várta, hogy megüssem, én mégis megtettem. Kézfejem nagyot csattant a fülledt, csendes éjszakában. - Tudom, hogy te kezdted. Észhez térítés gyanánt, hogy tudd, hol vagy most. Fél óra és hemzsegni fognak az ajtód előtt az ölebeim. Mondtam, hogy fogd vissza magad. – Roppant dühös vagyok esztelen tette miatt. Mégis mit gondolt, hogy szó nélkül megúszhatja ezt a felesleges kirohanását?
-Amelyiket akarod Natasha, tele van velük a ház, nem emlékszel?! – A lánykereskedelem az egyik legvirágozóbb iparág a 21. században. Noha sokáig ellene voltam, engem is bekebelezett.
-Mutasd a sebeidet, ki kell őket tisztítani. – Bizony Luka nyomott hagyott porcelán fehér bőrén, mégis iszonyatosan jól áll az a sok szín, ami most testét tarkítja. - Vetkőzz! – Fordulok felé hanyag eleganciával. – Mindenhol véres vagy és ez egy kurva drága fehérnemű Kedvesem. – A komódhoz lépek, köntöst kerítek elő - ha netán szégyenlőssége az évek során kialakult volna - majd az ágyra dobom. Amíg megszabadul attól a kevés textiltől, fertőtlenítő szert és gézt keresek az egyik szekrényben. Micsoda éjszaka elé nézünk!
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Feb. 27, 2016 9:25 am Keletkezett az írás



– Alig várom, hogy újra randevúzzunk, Luka…! Egyetlen, szívszerelmem! – Kiabáltam utána, miközben magamból kifordulva térdeltem fel az alattam besüppedő ágyban. Mondanivalómat elharaptam, aminek egyetlen oka volt: bölcsebbnek láttam hallgatni arról, hogy milyen örömmel teli érzéssel fogom kibelezni és Ő miként fog könyörögni – sírva, esdekelve. Kibelezem – határoztam el magamban, mert ez volt az egyetlen ésszerű teendő; korántsem voltam, olyan jámbor mint pokolfajzatom. Én nem akartam játszadozni az áldozatommal. Nem akartam hajszolni. Váratlanul, gyorsan akartam lecsapni. Nem kifárasztani. Én egyszerűen csak kibelezni akartam, majd pedig hintát gyártani a belsőségeiből.
… végül pedig ismételten egyetlen pokolfajzatommal maradtam.
Nyugodtan figyelve, meg sem mozdulva követtem nyomon minden egyes lépését. Elmerengtem, hogy mire emlékeztetett jobban; egy éhező farkasra, aki eltökélten közeledett áldozata felé vagy egy sután loholó medvére. Arcom eltorzult a fájdalomtól, amikor megragadta. Felszisszentem és ösztönösen próbáltam hátrébb rántani a fejemet, eredménytelenül – pedig éppen csak megérintette járomcsontomat. Az egész arcomban tompán sajgott. Aztán jött az újabb arcon csapás – szó szerint: pokolfajzatom ökle keményen csattant. Egyetlen pontra szegeztem magam előtt a tekintetemet és kettőt pislogva néztem meredten; hitetlenkedve és egy kissé… csalódottan? Azt a tényt, hogy meg akart ölni… elfogadtam, azonban ez a pofon… mindeddig egyetlen egyszer sem ütött meg. Nyakamat megropogtatva fordítottam irányába a fejemet; arcomon torz, groteszk vigyor ült. Fehér fogaimat felszakadt szám vére áztatta. Lenyaltam. Ez friss seb volt. Ezt Ő okoztam.
– Tudod, drágám… te tudhatnád legjobban, hogy az ölebek tudnak a legnagyobb árulók lenni. – Pimasz vigyor kúszott az arcomra, ahogy közelebb csúsztam hozzá és kezeimet zavartalanul fontam a nyaka köré. – Viszont ezúttal, nem én voltam a hunyó. Fürödtem… reméltem, hogy erre még kapok egy kis időt… aztán lefekvés előtt rájöttem, hogy Luka nem éppen úgy festett, mint aki a kelleténél tovább akart volna várni. Meglett az eredménye. De, ha a te lelkednek jobb, ha engem hibáztatsz… – Közönyösen rándítottam meg a vállaimat. Azt hisz, amit akart. Engem a legkevésbé sem érdekelt. Nem volt szükségem rá. Meg tudtam volna védeni ezek között is magam. Ha Zarubin esetében sikerült megvédenem magamat, azt követően, hogy kiderült éveken keresztül tartoztam a Kuznetsov-familiához… a csőcselék ellen sem lesz nagyobb kihívás.
– Ezek szerint kénytelen leszek kinyírni néhány luvnyát… – eresztettem el a nyakát. Többre tartottam magamat azoknál a némbereknél, nem véletlenül. Senki voltam és az évek múltával ugyan úgy senki maradtam, de most már legalább nem kényszerültem arra, hogy a testemet úgy adják el, mint egy húspiacon a disznót. Már nem kellett eljátszanom a kurvát – ez már anélkül is jól ment, hogy színészkednem kellett volna. Sajnáltam őket, hiszen ismertem a helyzetüket és segíteni szerettem volna rajtuk, ugyanakkor ahányszor elképzeltem azt, hogy melyik hempereghet a pokolfajzatommal. A gondolat, hogy mással hentergett… öklendezni támadt kedvem. Iszonyatos harag tömörödött gyomromba, mely mégis szétfeszített. Gondoltam, hogy apjához hasonlóan előszeretettel használta ő maga is a portékáit, azonban ezzel szembesülni… hirtelen úgy éreztem magamat, mint egy kimosott és elhasznált rongy. Kezem ökölbe szorult, majd elernyedt. Odalent, volt egy lány; elképesztően csinos volt, barna bőrű és gyönyörű hosszú barna haj keretezte arcát, mellei pedig telt halmok voltak… Kéjsóvár tekintettel bámulta pokolfajzatomat. Kezem ökölbe szorult, majd elernyedt. Mintha… most eszméltem volna rá arra, hogy mennyire is hiányzott… a közelséges, mely mágnesként vonzott és taszított.
Szemöldököm kérdőn lendült a magasba.
– Erre mi szükségem van? – Érdeklődtem nagyokat pislogva a köntösre. – Drágám, igazán eldönthetnéd, hogy vetkőztetni szeretnél vagy felöltöztetni. – rosszallóan ráztam a fejemet. – Én az utóbbinak jobban örülnék. – Halkítottam le hangomat.
Az ágy szélén elhelyezkedve bámultam; akárhogy is, akármennyire is próbálta eljátszani a kemény legényt innen nézve valahol mégis… egy kósza másodperc erejéig hirtelen feltámadt bennem azaz érzés, hogy ő pontosan ugyan az volt, akibe reménytelenül beleszerettem… én pedig ugyan az voltam, akibe megláthatott valamit.
– Máskor is meggyógyult már kenegetés, meg kötögetés nélkül. – Rántottam meg hanyagul a vállamat, amikor megállt felettem. – De, legyen! Ha azt szeretnéd, hogy jó kislány legyek rajtam ne múljon! – Szinte angyali arccal néztem fel rá, mint aki nem éppen rosszban sántikált. A szemkontaktust egy pillanatra sem szakítva meg hátranyúltam és kikapcsoltam a kölcsönbe kapott melltartót. Karomat kinyújtva lengettem meg és dobtam félre. A szégyenlőséget nem ismertem azóta, hogy elvette az ártatlanságomat, amit több ember is végig nézett. Hiába volt azaz egy alkalom természetellenes…vele lenni egészen más volt; ha nem fájt volna annyira, mindenről meg tudtam volna feledkezni.
Kezeimet mellkasának feszítve fordítottam a helyzetünkön, hogy az ágyra lökjem – ültessem. A térdein megtámaszkodva hajoltam az arcába; elszívtam a levegőjét, szinte a szájába sóhajtva szólaltam meg.
– El sem tudod képzelni, hogy mennyire gyűlöllek, drágám! – A szavak szinte kétségbeesetten szakadtak ki belőlem. Mindennél jobban vágytam, hogy kifejezzem vad gyűlöletemet és indulatomat; hirtelen léptem el tőle, s nagy lendületet véve csattant kezem az arcán – karmaim bőrét hasították, azonban mielőtt bármit is tehetett lábamat az ágynak döntve helyeztem el az ölében. Megérdemelte! Megütött, ez a szívélyes viszonzás járt neki, kiváltképpen az igazságtalanság révén. Nem én kezdtem. – Hiányoznak azok a régi szép idők… – suttogtam rekedt hangon, kiszáradt szájjal. Nem a testiség maga hiányzott, hanem sokkal inkább az, hogy együtt voltunk. Egyszerűen annyira… emberi és megnyugtató volt, amikor egymás mellett hevertünk izzadságtól csatakosan, kimerülten és még mindig csak erre vágytam. – és csak hogy tudd… nem emlékszem már arra, hogy mikor voltam utoljára férfival, Vele pedig pláne nem – közöltem vele finoman a fülébe harapva – úgyhogy azt hiszem másféle ápolásra inkább rászorulok.
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 7:35 pm Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
the story about the prince and princess
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: