Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 6 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég

Cloe Ackermann, Dimitri Grigorenko

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Csüt. Aug. 06, 2015 11:24 pm Keletkezett az írás



White Rose hotel... megkértem Kaya-t, hogy itt találkozzunk, egész pontosan a 324-es szobában fogok rá várni, de még nem, még van egy pár elintézni valóm, egészen pontosan kutatnom kell, hiszen olyan értékes ékszer érkezett a városba amire már rég a szemem vetettem, de eddig nem sikerült a közelébe jutnom, de most végre... megmutatják számos más kinccsel együtt. Igyekeznem kell majd nem elcsábulni, és csak a célra koncentrálni, de... valljuk be ez olyan lesz, mintha egy cukorbeteget vinnénk be az édességboltba. Szörnyű és felesleges, mert már előre tudod a végeredményt. A beteg elcsábul és legalább egy gumibékát a szájába fog tenni. Nekem nem szabad többet elhoznom, csakis egyet, bár ha úgy kivitelezem a tervet ahogy azt lehetetlen akkor az egész átkozott kócerájt ki fogom rabolni és nem csak egy kis vitrint.
A körülbelül négy évszázaddal ezelőtt megtalált gyémántot mindenki ismeri, aki csak egy kicsit is érdeklődik az ékszerek iránt. 112 karátos zafírkék színű. Nem a legnagyobb, de ennek van a legkülönlegesebb színe, legalább is a számomra, ugyanis rajongok a kék gyémántokért. Reménynek hívják, mégis azt beszélik, hogy rontást hoz azokra akik birtokolják, hogy sok sok évvel ezelőtt megátkozták a követ. Még szerencse, hogy én nem hiszek az efféle babonákban, más különben ki se mernék mozdulni a lakásomból.
A könyvtári gépen kinyomtattam egy képet róla és egy érdekes ismertetőt, a történetéről és az eddigi tulajdonosairól, arra az esetre kell majd, ha Kaya nem ismerné ezt a gyönyörű követ, bár ennek kevés valószínűségét látom. Pont egy ilyen nő ne hallott volna róla? Hisz Ő maga az elegancia és a tűz, pontosan olyan, mint az általam oly nagyon áhított gyémánt.
LEcsukom a laptop tetejét, majd vissza teszem a táskámba. Nyilvános wifit használtam, szóval nem igazán tudnak majd lenyomozni, de mégis ki vádolna egy könyvtárban ülő pasast azzal, hogy egy vagyont érő ékkövet akar ellopni?
Ahhoz, hogy minden simán menjen két lehetőség van. Vagy láthatatlannak kell lennünk majd, vagy mindenki figyelmét fel kell majd magunkra hívni. Az előbbi könnyebb, viszont a technikai részét sokkal nehezebb kivitelezni. Halkan felsóhajtok és megigazítom az öltönyömet, majd elindulok a szállodába. Szerencsére nincsen messze, csak öt saroknyira, annyit pedig sétálni is tudok, nem fog leszakadni a lábam..
A portán bejelentkezem, természetesen álnéven, ami nem más, mint David Halden, Kayanak ezt is megüzentem arra az esetre, ha majd megállítanák a portán, hogy mégis kihez meg. De nem fogják, ez egy előkelő hely és ha valaki sokat fizet akkor a személyzet nem lát és nem is hall semmit sem.
Felmegyek liftel a szobába, és kérek telefonon a szobaszerviztől egy üveg behűtött pezsgőt, a legjobbat amijük van. Most már csak annyi a dolgom, hogy várjak, míg Kaya is megérkezik.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Aug. 07, 2015 2:10 pm Keletkezett az írás




Devon & Kaya


Vörös rózsa, ha bocsánatot akar kérni, fehér ha csak szimplán el akarja mondani, hogy szeret. Vörös és fehér vegyesen, ha akar valamit. A virágküldő szolgálat apró termetű futárja ébresztett hajnali negyed tízkor, amikor odakint már hét ágról sütött a nap, az én ablakaimon azonban összehúzva simultak egymáshoz a nehéz bordó bársonyfüggönyök. Az első csengetést nem is akartam meghallani, a második már a koponyámon kopogott. Aztán rájöttem, hogy addig nem fog innen elmenni, amíg a csomagot át nem adja, valószínű ezt kapta utasításba. Azt is, hogy ezért engem ébresszen fel? Szóval fehér és vörös rózsák és egy levél. Ezért kellett belebújnom a hófehér, szőrme galléros szatén köntösömbe, meg azért, hogy lássam az ifjú és túlságosan kíváncsi fiatal tökmag gúvadó fekete szemeit? Hess! Itt a borravaló és ne is lássalak! Erőteljes vehemenciával csaptam rá az ajtót, és sétáltam befelé a nappaliba, hogy vázába tegyem a virágokat és megtudjam miért kaptam éppen ezeket. Egy tucat fehér és vörös rózsát. Mit akarhat tőlem?  Először is nem engedek abból, hogy továbbra sincs semmi hancúr amíg nem dönt végre. Két éve várok arra, hogy kilépjen abból a kapcsolatból és két éve várok arra, hogy befejezzük végre ezt a kutya-macska kergetőzést. Engem akar, állítólag, mégis mindig visszamegy hozzá, ahhoz a másikhoz, aki még csak a közelembe sem ér. Viszont én minden alkalommal ahányszor csak elfüttyenti magát, ugrom. Miért? Ó igen a képlet roppant egyszerű és egyszerűen felülbírálhatatlan: mert szeretem. Kell ettől több vagy jobb indok? És persze nem utolsó sorban azért mert életem legveszélyesebb férfija, aki mégis úgy mozog, olyan elegánsan, olyan kifinomultan, hogy hozzá képest a tovafutó egér tappancsok, zajos trappolásnak tűnnek. Akartam azt a világot amelyben fürdőzhettem mellette, akartam azt a közeget amiben ő mozgott, és mégis megtarthattam magam annak aki voltam. Nem mellesleg imádtam a pénzt, a csillogást, és ő ezt is megadta nekem. Cserébe mit adtam? Mindent. Feladtam érte az addigi életemet és idejöttem, hogy azt amit csak tudok megtegyek neki. Ha kellett én voltam a csendes és kedves kifinomult csali, én voltam az aki a palimadarakat egy csokorba gyűjtötte és elszórakoztatta addig amíg ő a helyes kis értékeiket szépen összepakolta, és az est végeztével úgy távoztunk mint egy elégedett pár. Gyanakodott volna ránk bárki? Egy Larrabee gróf lányára, és kifinomult stílusú kísérőjére? Ugyan ki? Egy ideje azonban elmaradtak ezek a felettébb ingerlő és igencsak adrenalin növelő kiruccanások. Az üzleti útjaink, ahogyan a menyasszonyának beadta minden alkalommal megritkultak és bevallom töredelmesen nekem igencsak hiányzott. Mert mi volt itt nekem az élet? Gyakorlatilag egy merő unalom, még egy kellemesen intrikus környezet sem állt a rendelkezésemre, amelyben kiélhettem volna ebbéli hajlamaimat. Szóval azt gondolom ideje volt már valaminek, ami felpezsdíti a mindennapjainkat mielőtt a megszokás posványába süllyedtünk volna. Ezért volta a játékaim, az őrült és eszement ötleteim, amikor olyan helyzetet teremtek számára amely egyszerre gyönyörrel kecsegtető, kínos és nagyon nagyon veszélyes. A menyasszonyára nézve különösen. De kár is lenne tagadnia, hogy éppen ezt élvezte, őt ez mozgatta, és ez volt ami onnan hiányzott, de tőlem megkapta. Nagyképű és öntelt kijelentés lenne azt állítani, hogy én voltam a számára a legtökéletesebb? Ó nem! Mert úgy passzoltunk egymáshoz, akár az általa olyan előszeretettel preferrált gyémántok meg a hozzájuk passzoló foglalatok. Kíváncsivá tett a virágaival és a rövid de tömör üzenetével, amelyben csupán egy szálloda neve, szobaszáma, és a használt név volt feltüntetve, valamint alulra a következő szöveg: „XXX-X D.” Nem, nem római számok, hanem annak a kinyilatkoztatása, hogy szeret még, és kellően gyűlöl is azért amit csinálok vele, ezért volt a negyedik X. Édes, bűnös szemétláda, mint mindig. Én meg már azon meditálok, hogy mit is  vegyek fel. Megfordult akár egy percig is a fejemben, hogy nem megyek el? Őszintén? Nem! Egyetlen másodpercre sem gondolkodtam el ezen az opción, legfeljebb azon, hogy mennyit késsek majd. Úgyhogy miután egy egyszerű fekete térdi érő ruhát választottam ki, hozzá illő cipővel, és egy tüllel féloldalasan letakart kalappal, helyes apró pihével és egy fekete tulipán díszítéssel a jobb oldalán taxit hívtam. Már fél óra késésben voltam, ami az én esetemben már-már mérnöki pontosságnak számított. Egy úrinő sosem érkezik pontosan és soha nem késik annyit, amennyi már az illetlenség határain túlmutat. Útban a szálloda felé apró, meggybordóra rúzsozott ajkaimmal azon mosolyogtam, hogy mennyire elegánsan tudja a tudomásomra hozni, hogy megint szüksége lenne rám, és mennyire biztos abban, hogy eljövök. Magabiztosságban még még mindig verhetetlen. Egy hete nem láttam, és ez az egy hét esetemben felért egy örökkévalósággal. Nem vettem fel neki a telefont, és nem akartam beszélni vele azután, hogy megint le lett mondva egy találkozó a harmadik, igazán felesleges kelléke miatt a mi kis kapcsolatunknak. De igazából ha jobban a dolgok mögé nézek ez adta meg igazán a dolog izgalmát. White Rose hotel, már a neve is megmosolyogtató. Ó Édes, te még mindig megrögzötten szentimentalista vagy ami a dolgok érzelmi vetületét illeti, de pontosan ez a kettősség volt az egész életére jellemző, és az volt az érzésem, hogy pusztán nekem engedi láttatni mind a két arcát. Mint egy modern kori óceán parti Janus, aki oly kegyben részesít, hogy az életébe fogad. A portánál egy fejbiccentéssel üdvözöltem a recepcióst, kora negyvenes éveiben járó, frissen borotvált képű, kopaszodó férfi, aki hasonló módon üdvözölt, de nem tartóztatott fel. Vagy vendégnek gondolt, vagy valaki olyannak aki valakihez jött. Ez igaz is volt. A tartásom, az ahogyan előre haladtam néminemű rájátszott felsőbbrendűséggel, azt hiszem arra sarkallta, hogy ne állítson meg. Ilyenkor úgy éreztem mégis volt haszna azoknak az óráknak ahol a megfelelő tartást gyakoroltatták velünk órákon keresztül, vagy éppen a társalgás olyan formáit amivel igazából nem mondunk semmit, mégis gyakorlott fecsegőnek tűnünk. Hogy mindezeket egy fehér galléros bűnöző oldalán fogom kamatoztatni minden bizonnyal senki nem gondolta volna. Nem is lényeges, talán a történet további szempontjából tökéletesen lényegtelen is. A lift lassan vánszorgott velem, azt hittem már soha nem érünk fel. A tető, természetesen, hol máshol vehetné a szobát a Macska? Persze nem hittem, hogy adott esetben képes lenne velem tetőről tetőre ugrálni ha menekülőre kell fogni a dolgot, de volt bennem valami hátsó gondolat amikor ruhát választottam. Nem csupán arra törekedtem, hogy kellően mutatós legyen és ingerlő a számára, hanem adott esetben praktikus is. A cipőm sarka lecsavarható volt, a szoknyám pedig kellően rugalmas. A karomon díszelgő karlánc pedig arra is megfelelő volt, hogy felkössem a hajam ha szükséges. Devon mellett meg kellett tanulnom, hogy a veszély karöltve jár az óvatos előrelátással is. Puhák voltak a lépteim a süppedős krémszínű szőnyegen, bár lopakodni így sem volt esélyem. 324-es szoba, ez állt a vékony, arany szegéllyel keretezett apró táblán, míves, kacskaringós számokkal. Még egy utolsó simítás a ruhán, a kalapomat is megigazítottam, a tüll éppen féloldalt takarta az arcomat, a hajam arany zuhatagként omlott a hátamra. Ajkaimat összeszorítottam, hogy a rúzsomat megfelelően oszlassam el. Az ördög a részletekben lakozik, én pedig kellően hiú voltam még mindig vele kapcsolatosan, akárha az első találkozásunkra készülnék, ami nekünk ugyebár nem volt. Illetve ha emlékeim nem csalnak, akkor a szépanyám egykori hálószobájának, méregzöld fátylas baldachinja alatt, úgy nagyjából egész éjjel tartó beható ismerkedés. Megráztam a fejem és ajkaimon a rám jellemző visszafogottan elegáns és kimért mosollyal kopogtattam az ajtón. Három rövid, két hosszú, és megint egy rövid, ebből tudni fogja, hogy én vagyok, és nem a szobaszervíz vagy éppen a takarító szolgálat. Igaz tartottam annyira rutinosnak, hogy ez utóbbit kifejezetten a reggeli órákra kérte, amikor már nem is leszünk itt. Untam a szállodákat? Ó nagyon, de azt hiszem nem véletlenül nem a kis óceán parti kis fészekben akart velem találkozni. Paranoiás volt a drágám, nem meglepő módon. Jobb kezemet finoman simítottam az ajtó félfára, és amikor végre az kitárult előttem ragyogó mosollyal búgó hangon üdvözöltem.
- Helló Édes! Remélem pont annyit késtem, hogy már kellően hiányozzak. Bár a virágokból ítélve jelen pillanatban tényleg hiányoztam neked.- hogy ő nekem mennyire? Nagyon, elmondhatatlanul nagyon.




••©


A hozzászólást Kaya-Marie Larrabee összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Aug. 13, 2015 7:47 am-kor.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Aug. 09, 2015 9:19 pm Keletkezett az írás




Nem is Ő lenne ha nem késne. A két év alatt már volt elég időm megtanulni, hogy sohasem érkezik időben, mindig késik, mert szerinte ezt illik egy nőnek. Nem értünk ebben egyet, nagyon szeretem a pontosságot az élet minden területén. Talán túlságosan is precíz vagyok, de minden művész lélekkel rendelkezőnek van egy vagy éppenséggel több dilije, és nálam az egyik ilyen a pontosság és a precizitás. Azt hinné az ember, hogy ez a kettő nincs is olyan közel egymáshoz, de ez nem igaz. Mindig mindent száz százalékosan csinálok és talán éppen ezért vagyok olyan sikeres a szakmámban. Ha hanyag lennék akkor már réges régen elkaptak volna, és nem mutogatnák a másolataimat eredetiként a múzeumokban és a magángyűjteményekben.
Negyed órával később érkeztem én is, így csak tizenöt percet kell arra várnom, hogy Kaya is megérkezzen. Mielőtt azonban ez megtörténne még felhozzák a pezsgőt amit rendeltem. Szépen elhelyezem az asztalon, majd meghallom a kopogást és az ajtóhoz megyek, hogy beinvitálhassam.
- Üdvözlet szép hölgy! - viszonzom a köszönést, majd elállok az ajtóból, hogy bejöhessen. Ha megtette akkor bezárom mögötte az ajtót, mert semmi kedvem az ajtóban beszélgetni vele. Nevezzenek paranoiásnak, de a folyosón kamerák vannak, a szobában pedig egy sincs, ott csak magunk vagyunk.
Nem csókolom meg dús ajkait, puszit sem kap az arcára, de még csak egy ölelést sem, amit csak magának köszönhet. Nem fogok hozzá érni, ha akar valamit akkor bizony neki kell közelítenie hozzám, hiszen a szabályokat Ő állította fel én csak szigorítok rajtuk, és amolyan ki tör meg előbb játékot fabrikálok ebből a helyzetből. Ő nem akart hancúrt amíg el nem hagyom kedves menyasszonyomat, hát akkor semmit sem fog kapni. Kíváncsi vagyok, hogy ki fog előbb megtörni és közeledni a másikhoz, de úgy hiszem, hogy az nem én leszek. Túl sok játékot játszottam már életem során, túl sok szerepbe kellett belebújnom és erre sem tekintek másként. Ez is csak egy újabb szerep amit el kell játszani ahhoz, hogy megkaphassam amit szeretnék.
- Kérlek foglalj helyet. - Mutatok a kanapé és a fotelek felé. És ha oda megy akkor követem és helyet foglalok az egyik puha bíbor színű fotelban. A pezsgő és a poharak a dohányzó asztalra vannak kikészítve, ahogy egy bézs színű mappa is, amiben számos lap sorakozik azért, hogy megmutathassam őket Kayanak.
- Igazán hálás vagyok azért amiért eljöttél. - Hangom már már formális, talán fájni fog ez neki, de én csak a szabályok szerint játszom és kimondottan élvezem ezt a helyzetet.
- Azért hívtalak ide, mert van egy munka amiben részt vehetnél ha van kedved, márpedig lesz, ha megtudod, hogy mit is lesz a zsákmány, de előtte még el kell árulnod, hogy benne vagy-e vagy sem, addig nem mondhatok részleteket, biztonsági okokból természetesen. - Magamhoz veszem a mappát és kinyitom az első oldalnál, miközben úgy tartom, hogy ő ne láthasson bele.
- A helyszín az operaház. Ennyit elárulhatok. Nos? - nézek rá kérdőn és egyben kíváncsian. Bele fog menni, mert unatkozik itt és ez minden lesz csak unalmas nem.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Aug. 10, 2015 3:05 pm Keletkezett az írás




Devon & Kaya


Amikor kinyílt az ajtó és megláttam vártam azt hiszem valamit.  Egy ölelést, egy mozdulatot, amely elárulja, hogy hiányoztam neki, de olyan hűvös volt, mint a tökéletesre hűtött száraz martini. Remek. Azt hiszem, megértettem a rózsák jelentését és az aláírást is, még mindig haragszik rám, és most csupán valami izgalmas munka miatt hívott. Megint beleestem abba az ostoba hibába, hogy azt hittem döntésre jutott. Se becézés, se kedvesség, csak kimért távolságtartás amit tőle kapok, és megvallom őszintén nem nagyon tudom hova tenni a dolgot, leginkább értetlenül pislogok. Mi a csuda ütött belé? A lábam alá pillantok, keresem a rózsaszirmokat, az epret, az üdvözlő ajándékomat, bármit amivel meg szokott lepni, de most ezt sem látom. Sértődött vagyok, mint egy gyerek akinek elfeledkezett a család a születésnapjáról és hisztis is ami azt illeti, mert én jöttem az első szóra, ő pedig úgy köszönt, mintha valamelyik családtaggal tenné egy karácsonyi rendezvényen a Buckinghamben. Persze vele ott nem lehetne megjelenni, mert gyaníthatóan az összes csillogó ékszer elveszne a zsíros nyakú, ráncos idős hölgyekről, ami az én drágám gyűjteményét gyarapítaná. Édes kis szarka, pedig mennyire imádom! Bár jelen pillanatban meg tudnám fojtani egy kanál vízben ezért a kimért viselkedésért, és azt hiszem a bennem fortyogó düh ki is fog törni, de még visszafogom magam. Még csak lazán dobom le a táskámat és bújok ki a cipőmből, ott ahol éppen érem. Tudom miért csinálja, és azt is tudom, hogy nekem kellene engednem, de amíg azzal a nővel hempereg velem nem fog. Hogy akkor mégis miért jöttem ide? Mert hívott és mert halálosan untam már magam egy ideje, hiányoztak az izgalmas kis játékaink, és tudtam, hogy szüksége van rám, arra, hogy segítsek neki, én pedig mentem minden egyes alkalommal. Volt abban valami perverz öröm, hogy a saját köreink tolvaja vagyok, hogy ennek az égszínkék szeműnek juttassam el ezeket a kincseket. Természetesen azután, hogy mindegyiket felpróbáltam, mindegyiket dédelgettem egy kicsit. Minden nőnek van valami hóbortja és nem találkoztam még egyel sem legyen szó bármelyik társadalmi rétegből származóról, hogy ne rajongott volna az ékszerekért. Volt akit az arany csecsebecsék ragadtak meg, volt olyan aki az ezüst csillogó szürke színéért volt oda, valaki a rubintok szerelmese volt, mások a zafírért bolondultak meg....én a gyémántokért voltam oda. Marilyn Monroe-nak akit én egyébként csupán egy túlértékelt proli, műveletlen libának tartok, persze megcsinálta a szerencséjét még így is, de mire ment vele...szóval ő énekelt egykor valami olyasmit, hogy a gyémántok a nők legjobb barátai. És ez valahol nagy igazság. Magával ragadóan gyönyörű, ahogyan versenyt ragyog a szemünkkel, igaz ez is olyan mint a szépen megtervezett kalap: van akinek jól áll van akin inkább úgy fest mint valami színpadi jelmez. Egy ruhát viselni tudni kell, nem elég csupán felvenni. Egy ékszerrel ugyanígy voltam. És kétség kívül egyetlen nőt ismertem aki ezt méltósággal tudta viselni, az pedig a csodaszép Elizabeth Taylor volt. De nem akartam ennyire elkanyarogni, illetve félig meddig igen, mert ha nem teszem akkor egész idő alatt csupán mérgelődnék és puffognék azért amit éppen művel velem ez az édes szemétláda....játszik az érzékeimen, tudja, hogy hiányzott nekem, és pusztán arra lenne szükségem, hogy a szokásos kis macska-egér játékunkból kapjak egy kis ízelítőt, de nem adja meg. Tárgyilagos, kimért, hűvös és roppant paranoiás. Szemforgatva és nem gyenge sértődött mozdulatokkal foglalok helyet oda ahova éppen mutatja és tagadni sem akarnám, hogy bár érdekel amiről beszélni akar, nem tetszik a hangsúly és legfőképpen nem tetszik ahogyan velem beszél. Az utolsó mondata azonban ahogyan felém intézi a szavait véglegesen és tökéletesen kicsapja nálam a biztosítékot. Nem kezdek üvöltözni, nem az én stílusom. Lehunyom egy pillanatra a szemeimet, és mélyet sóhajtok.
- Hálás vagy? Ó én pedig legyek hálás, hogy te hálás vagy? Mióta tartjuk egymás között ezt a társalgási formulát Devon? Vagy javíts ki kérlek, esetleg pontosítsd számomra hol is maradtak el bizonyos információk azt illetően, hogy te meg én külön utakon járunk. Esetleg ha ezzel a finom metódussal óhajtod a tudomásomra hozni, hogy döntésre jutottál mégpedig nem az én javamra, akkor nagyon rosszul csinálod.- csóváltam meg a fejem és egyáltalán nem akartam leplezni a hangomból el nem tűnő mérhetetlen cinikus hangsúlyt.
- És még valami. Az ember pezsgőt két esetben szokott rendelni egy hotelszobába: vagy akkor ha könnyű nőt rendel fel magához, vagy akkor ha ünnepelni kíván valamit. Merem remélni, hogy engem csupán az egyik kategóriába sorolsz. Hogy melyikbe az végülis édesmindegy.- vontam meg finoman a vállam, mert azt hiszem sikerült az első pillanatokban megsértenie, és amíg ki nem engesztel felőlem a csillagokat is gyémántokká varázsolhatja az égbolton akkor sem fog érdekelni. Amikor az ölébe veszi a mappát én ugyanazzal a lendülettel állok fel a kanapéról, ahol eddig ültem és meg sem várva, hogy megkínál vagy sem az egyik pohárért nyúlok és töltök magamnak a pezsgőből, majd az ablakhoz sétálok, egyik karomat a mellkasom alatt átfűzve nézem a pezsgő gyöngyözését a pohárban. Bámulok lefelé, az alattunk eltörpülő világra, és kicsit talán visszasírom azokat az időket, amikor még mozgatott valami a pezsgésen túl engem az efféle rablásokban. Nem, nem az ékszer érdekelt, hanem a veszély amibe ilyenkor belevitt magával engem. Most meg olyan mint egy bankelnök aki a közelgő nyereségről beszél. Biztonsági okokról, meg zsákmányról...elment az esze? Háttal állok neki az ablakon bámulva továbbra is kifelé, és magamban azon morfondírozom, hogy mikor romlottunk így el? Kortyolok a pohárból, édes pezsgőt rendelt, ami megint mosolyt csal az arcomra. A legjobb minőségű Mercier, az a semmihez sem fogható pezsgés, amely csiklandozza a szájpadlásomat. A pezsgő számomra olyan ital ami mosolyra késztet a szénsav miatt.  Megfordulok, a csípőmet az ablakpárkánynak támasztom, lábaimat egymáson keresztbe rakom, és kissé összeszűkülő szemekkel csak figyelem ahogyan ott ül a fotelben. Megvonom a vállaimat, amolyan lemondó stílusban.
- Operaház. És ettől fel kellene dobódva lennem? Vagy örömömben ugrálnom? Mit vársz erre mégis mit reagáljak? Egy helyszínből állapítsam meg, hogy érdekel vagy sem? – újabb lemondó sóhaj, komolyan nem értem, hogy ezért rángatott ide?
- Devon mióta alkalmazol te velem szemben biztonsági szabályokat? Mióta vagyunk olyan viszonyban, hogy bármit is titkolnod kellene előlem? Mégis minek gondolsz te engem? Ezért hívtál ide? Hát édesem ezért kár volt. Hiányoztál nekem, rendben. De nem vagyok a babád, a játékod, akármid, hogy rángass. Elegem volt! Rózsákat küldesz nekem, aztán idejövök, kinyitod az ajtót, és úgy engedsz be rajta mintha a szobalány lennék? Nem akarsz esetleg az ágyra lökni és megdöngetni, belecsókolni az olcsó szappan illatú nyakamba? Menj a pokolba!- egyre dühösebb voltam, úgy sziszegtem a szavakat mint a kígyó, amely bármelyik pillanatban ráengedi az áldozatára a mérgét, hogy megbénítsa vele. Végül aztán vártam, hogy reagáljon a szavaimra, mondjon bármit, ami nyomokban emlékeztet arra a férfira, aki miatt átrepültem ezt a földrészt, aki rávett a legnagyobb őrültségekre. Hogy én követtem el azt a hibát, hogy szabályokat hoztam? Igen én, de ennyire talán nem súlyos a helyzet, vagy legalábbis nem éreztem annak. Ellöktem a csípőmet az ablakpárkánytól, és lassú, ringó mozgással sétáltam vissza a fotelhez amiben ücsörgött a kis mappájával, együtt. Kit érdekel ez most komolyan? A háta mögé hajoltam, egészen közel a füléhez, hogy most onnan próbálkozzak egy kicsit másféle hangsúllyal.
- Mondd édesem, epret nem rendeltél véletlenül?- leheletenyit harapok csupán bele a fülcimpájába, és sóhajtom bele a nevét a végén, akár egy egészen finom kis sóhajtást
- Devon, Devon...javíthatatlan vagy! Édes és unalmas játékszert bárhol lehet találni, de nekem te kellettél! Ha elveszik a csillogásod mi marad? Szóval legyél jókisfiú, és csicseregd el anyucinak miért is hívtál ide. De ajánlom többet mutass egy egyszerű rablásnál, mert abban nincs semmi izgalom. És ki tudja, talán én is tehetek feléd némi engedményt.- már a nyakánál jártam, és ha nem állít le, akkor tovább folytatom a mozdulatot a lüktető ütőerénél. Még mindig finom illata van. Hiába stílusa az még mindig van és ezzel meg tud bolondítani.



••©
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 7:38 pm Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Kaya & Devon
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Summer Devon

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: