Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 6 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég :: 1 Bot

Cloe Ackermann, Dimitri Grigorenko, Grace Washington

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Mandy - Rick: Too little, too late?
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

▪▪ Hozzászólások száma :
39
▪▪ Hírnév :
16
▪▪ Megjöttem :
2016. Mar. 10.
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Csüt. Márc. 10, 2016 8:39 pm Keletkezett az írás



– Rendben, Jeremy – hajolok előre a pultra. Már negyed órája megy a műsor és eddig egyetlen fennakadásunk sem volt. Szóval tényleg csak idő kérdésének számított, mikor kapom kézhez ezt az információt. – A C-blokkon változtatnunk kellett. Nem nagy dolog, annak a bírósági pernek az ítélete jött meg idő előtt, amiről beszéltünk. Amint átvezetet reklámra, beolvasom neked az adatokat. Most bólints, ha megértetted.
Bólint, én pedig hátrahúzódok. A kezemben a sima A4-es papírlap mindazokkal az információkkal, amire szüksége van: ítélet, annak súlyossága, az esküdtszék tárgyalási ideje… Semmit nem hagyhatunk ki. De még bőven az A-blokk közepén tartunk és ez legfeljebb a C-blokkba fér be, szóval van idő, mielőtt…
Eddig jutok a gondolataimban amikor valaki mellém lép. Felnézek: Bradley az, a helyettesem és jobb kezem. Most a többi producerrel kellene lennie, hogy monitorozzák, milyen hírek érkeznek be, hátha történik valami kínosabb is, mint ez a bírósági hercehurca. Nem sírom vissza azt a túszejtős rémálmot: akkor egyikünk sem aludt valami sokat. Most is valami hasonló tekintetet látok rajta.
– Valaki keres – közli velem. – Nő. Nem tudom, kicsoda, de lehet, érdemes lenne hamar lerendezni.
– Ha nem jönnék vissza a B-blokk végére, olvasd be neki ezeket – nyomom a kezébe a papírokat és elhagyom az irányító központot. Előtte azért még megveregetem a grafikusunk vállát és megmondom, hogy milyen információkat kell előkészítenie. Majd végigsétálok a rövid folyosón, belépek az üveglappal elválasztott stúdióba és az ajtóhoz lépek. Amint meglátom, ki vár rám odakint, egyetlen gondolat veszi át a fejemben az uralmat, és minden más kiesik.
Ó, bassza meg…
Talán nem a legszebb gondolat akkor, amikor az ember hat év után először látja a gyermeke anyját, de jelen pillanatban nem futja jobbra. Próbálok uralkodni az indulataimon és egy nyugodt állarcot magamra erőltetni ahogyan kilépek az ajtón és hangtalanul beteszem azt magam mögött. Egyetlen pillanatra ránézek majd megszólalok.
– Rég láttalak, Mandy – közlöm vele hidegen és tárgyilagosan. Nem tudom, mit keres itt, de a legkevésbé sem örülök neki. Ez a nő bajt jelent, ezt megtanultam már. Hat évvel ezelőtt, keserűen.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
54
▪▪ Hírnév :
18
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
29
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Pént. Márc. 11, 2016 10:31 am Keletkezett az írás



Hónapok óta foglalkoztat egy gondolat, de csak néhány hete mertem magam is elhinni, hogy igazán megtehetném. Találkoztam valakivel, egy orvossal a kórházban. Bár csak rövid ideig találkozgattunk, azt hiszem sokat tanultam az esetből. Azt tettem,amit Derek mondott, kinyíltam, hagytam, hogy megismerjen, és én is meg akartam ismerni őt. Sokat beszélgettünk, a hibáinkról is. Amikor beszéltem neki Charlotte-ról, furcsa, de úgy láttam megkönnyebbült. Szóval, akkor határoztam el, hogy megkeresem az apját, hogy megtudhassam hogy van a lányom.
Különös, de amikor az ember valamit elhatároz magában, akkor mintha minden a segítségére lenne. Egy híradó végén futó apró betűs stáblistában láttam meg Richard nevét. Az első szabadnapomon máris felkerestem, nem volt valami bonyolult megtalálni. Felismerni már talán annál inkább az lesz. Fogalmam sincs, mennyit változott. Dögös pasi volt annak idején, nagyonis, ezért is maradt hosszabb ideig mellettem, mert nem untam rá egykönnyen. A vonásai, felépítése, humora… minden mellette szólt volna, csak éppen az nem, hogy az igazi kapcsolat lett volna, igazi érzelmi kockázattal. Gyáván megfutamodtam, tudom, és valószínűleg életem végéig bánni fogom.
De ha egyszer minden az ellen szólt, hogy megtartsam a babát?! Kezdve a szüleim hozzáállásával, ők azt mondták, leveszik rólam a kezüket, nem segítenek nekem, hacsak nem adom nekik a babát – mondván, én alkalmatlan lennék anyának. Tudtam, hogy igazuk lehet, abban a helyzetben tényleg nem lettem volna képes ellátni egy kisbabát, azt se tudtam mit kezdjek vele, és mivel rettenetesen nagy idióta voltam, ezt el is hittem. Nekik adni azonban eszemben sem volt, tudtam, hogy őt is tönkretennék ezzel az állandó tökéletesség hajszolással, amivel engem is hazugságokba és megbocsáthatatlan életformába löktek. Hogy nekik semmi nem elég jó; soha nem lesznek rád büszkék, bármit is csinálsz, ezt nem akartam a lányomnak semmiképp sem. De azt is tudtam, hogy Rick szeretni fogja, láttam rajta, hogy mennyire várta, biztos voltam benne, hogy Charlotte nála lesz a legjobb helyen. És mivel így döntöttem, az tűnt ésszerű megoldásnak, ha hagyom, hogy felépítsék az életüket, hogy megtalálja azt a lányt akivel majd boldog lehet, ha már egyszer én ilyen szar alak vagyok. Azt hittem mindenkinek az lesz a legjobb, ha eltűnök, ha lemondok a gyerekről, hogy ők élhessék az életüket anélkül, hogy én tönkretenném.
Nem tudom, mit várok ettől a találkozástól, igazából nem is akarom nagyon feltartani, hiszen ez Richard munkahelye, nem hiányzik ide neki valami „családi” dráma. De mivel a telefonszámát nem tudom, ez az egy módja volt annak, hogy beszéljek vele. A portán beengedtek, de adtak mellém egy kísérőt is, mégse kószálhat itt senki felügyelet nélkül. Akárcsak a kórházban, itt is szabályok vannak.
Amikor egy kis tárgyalóba tereltek, a szívem eszeveszettül kezdett el kalapálni. Pedig már ezerszer átgondoltam, hogy mit fogok mondani, számoltam minden lehetőséggel is, amit válaszul kaphatok, most egyszerűen elhagytak a szavak. Mély levegőt veszek, majd lassan fújom ki, de ez sem segít. Hogyan is segíthetne?! Aztán, amikor Rick megérkezik, belém fagy a levegő. Semmit sem változott, csak éppen… már nem mosolyog, ha meglát engem.
- Igen, tudom. – felelem neki óvatosan. – Nem azért jöttem, mint amire gondolsz. Illetve részben azért, de… beszélni szeretnék veled. Nem most, csak nem tudtam a számodat, otthon pedig nem akartalak felkeresni, nem akartam rátok törni, én csak… - össze-vissza beszélek. Egyáltalán nem ezt akartam mondani, de az izgatottság és a szégyen teljesen összezavarnak. – Hogy van Charlotte? – emelem rá a tekintetem nyíltan és őszintén. Csak ennyit szeretnék tudni, hogy minden rendben van-e a kicsivel, csak egy fényképet szeretnék látni róla. Eszemben sincs felborítani a családjukat, belibbenni, közölni a kislánnyal, hogy én vagyok az anyja. De hónapok óta nem tudom kiverni a fejemből, álmomban látom pirospozsgás arcát, nagy szemeit… álmomban, a mosolya az enyém, ami csak még nagyobb bűntudatot kelt bennem.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
39
▪▪ Hírnév :
16
▪▪ Megjöttem :
2016. Mar. 10.
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Pént. Márc. 11, 2016 3:08 pm Keletkezett az írás



Egyetlen pillantás elég ahhoz, hogy tudjam, még mindig gyönyörű nő. Valahol reménykedtem, hogy a sors megverte, ragyás kiütések, bubópestis, valami hasonló. De nem, Mandy még mindig szép. Hasonlóan a lányához, de ezen az úton nem merek elindulni, mert ha megteszem, megint belém hasít majd a félelem, ami néha ébren tart éjszakánként. Mert valahol rettegek attól, hogy Poppy olyan lesz, mint ő, és nem csak külsőre, hanem más tekintetben is az anyjára fog ütni. Márpedig nem tudom, azt túlélném-e…
Egy rándulás fut át az arcomon, amikor azt mondja, tudja. Valahol reménykedtem is benne, hogy fájdalmasan tudatában volt minden egyes eltelt percnek azóta.
– Van negyed órám mielőtt vissza kellene érnem – felelem. Brad el tudja vezetni a süllyedő hajót addig, nem lesz problémája vele, ügyes fickó. De ezek mögött a szavak mögött rejlik valami kimondatlanul is: beszéljen most, vagy hallgasson. Én az ajtó melletti üvegfalnak dőlök, és pislogás nélkül figyelem őt, minden mozdulatát. Azt várom, mikor robban valamilyen módon. Viszont, amikor közli, hogy nem akart otthon fölkeresni, nem tudom nem elhúzni a számat. – Jól is tetted. Nem hiányzik, hogy a lányod úgy lásson életében először, hogy rendőrök visznek el, bilincsben birtokháborításért.
Nagy szerencse, hogy szóba hozom a lányunkat, mert amikor megemlíti a nevét – az ő általa adott nevét, nem pedig a keresztnevét –, ökölbe szorul a hátam mögött tartott kezem. Kicsi a valószínűsége, hogy észreveszi, de nem csodálkoznék rajta. Orvos, biztos ismeri az izmokat, márpedig most mindegyik megfeszül bennem.
– Poppy – közlöm vele. – A neve Poppy.
Egy rövid pillanatig gondolkodom. Megadjam neki, amit akar? Beszéljek neki róla? Vagy mondjam azt, hogy a lánya halott és tépjem ki a szívét, de legyek biztos benne, hogy nem háborgatja többet sem őt, sem engem? Aztán összerezzenek és keserű epe kúszik a torkomba. Még a gondolat is… Jézusom, még a gondolat is…
– És jól van, mindent összevetve – mondom neki végül. – Örökmozgó, az istennek nem lehet megállítani. Viszont hiányzik neki az anyukája, sosem értette, miért nincs neki. – Egy pillanatra megállok, majd szemem vádlón mered a nőre. – Tudod, hogy kórházba kell járatnom, úgy szorong, mert sosem volt anyja? Vagy hogy a lázálmaiban téged lát és együtt sütögettek? Szóval mondd el, mi a francot akarsz tőlem most, Mandy?
Nem ordítom. Azt sikerül megakadályoznom. És nem ürítem rá az elmúlt hat év összes keserűségét sem. Tartogatni kell még dolgokat későbbre is. Túl könnyen megúszná, ha msot túljutna minden vádon.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
54
▪▪ Hírnév :
18
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
29
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Pént. Márc. 11, 2016 4:46 pm Keletkezett az írás



Látom rajta, hogy utál, de meg tudom érteni. Én is utálnám magamat a helyében. Arcának rándulásai, feszes testtartása, minden arra utal, hogy nem a háta közepére kíván, hanem a pokol fenekére. Talán, ha kilövetném magam egy kapszulával, ami egyenest a Napba repül, az elég lenne neki. Tudatában vagyok a hibáimnak, de megmásítani már nem tudom a múltat. Igen, magukra hagytam őket, de ezen már nem tudok változtatni. Ha tudnék, már rég megtettem volna.
- Ezt nem… nem lehet negyed óra alatt megbeszélni. – rázom a fejem csalódottan. – Azért jöttem, hogy találjunk egy időpontot, ami alkalmas lenne neked. – összeszorítom a szám, nem akarok vitázni. Tudtam, hogy nem vagyok a szíve csücske, de nem kellene mindjárt rendőrökkel fenyegetnie. Mert bár neki adtam a kislányt, hogy nevelje, papíron soha nem mondtam le róla. Komolyan rendőrségre akarja vinni ezt az ügyet? Nem hiszem, hogy ilyesminek tényleg ki kellene tenni a gyerekünket, nekem legalábbis eszemben sincs. Mert igen, valószínűleg neki adnának igazat, de tényleg szükség lenne mindenre ami egy ilyen üggyel jár? A kislánynak szüksége lenne erre? Nagyon nem. Akkor már az a kisebbik gond, hogy most idejöttem.
- Poppy. – sóhajtom erőtlenül a nevet. Nem mintha azt gondoltam volna, hogy megtartja az általam választott nevet, de… én ennyi éven át végig, csak Charlotte-ként gondoltam rá. Nehéz lesz megszoknom, hogy az apja más nevet adott neki. De persze, megértem.
Amikor azt mondja, hogy Charlotte jól van, mintha mázsás súly került volna le a szívemről. Hála Istennek! Néha, rémálmaimban azt láttam, hogy valami baja esett, beteg lett, vagy megsérült mert én nem voltam mellette. Ostobaságnak tűnhet, hogy ilyesmit álmodtam, hiszen én hagytam őt el, de… vannak dolgok, amik még az olyan rossz emberekben is kialakulnak valamelyest, mint amilyen én vagyok. Nem születtem anyai ösztönök nélkül, csak elnyomtam őket.
Rick vádló hangjára akaratlanul is összerezzenek. Honnan tudhattam volna, hogy Charlotte beteg? Honnan tudhattam volna, hogy hiányzom neki? Azt hittem keres majd valami nőt, aki az anyja lehet. Vagy azt mondja meghaltam. Akármit! Tényleg, meg se fordult a fejemben, hogy az a szerencsétlen csöppség hazavárja az anyukáját, ha tudtam volna…! Fogalmam sincs mit felelhetnék neki, beletelik néhány másodpercbe, és pár pislogásba, mire megtalálom a hangomat.
- Semmit nem akarok tőled. – torkom szorongatja a fájdalom, a csalódottság és az, hogy akaratlanul is ilyen mélyen megsebeztem a lányomat. – Csak tudni szerettem volna, hogy hogy van. Nem tudom, hogy most mire gondolsz, de egészen biztosan nem arra, amire én. – mély levegőt veszek, majd határozottan állom szigorú tekintetét. Nem vagyok már egy kis taknyos, aki megijed bárkitől is. Eleget láttam ahhoz a világból, hogy egy haragos szempártól ne rettenjek hátra.
- Azt hiszem, nem alkalmas az időpont, hogy beszéljünk Poppyról. – igen, szándékosan öntök olajt a tűzre. – Csak egy képet akartam kérni tőled, hogy láthassam. Tudom, hogy nem érdemlem meg, de jobbnak gondoltam, ha téged kereslek meg, és nem őt. Nem akarom bántani, már más vagyok mint amikor utoljára találkoztunk.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
39
▪▪ Hírnév :
16
▪▪ Megjöttem :
2016. Mar. 10.
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szomb. Márc. 12, 2016 8:29 pm Keletkezett az írás



– Rendben – bólintok, és tudom, hogy ezzel megadom magam. Erőltethetném, hogy beszéljük meg most, de ezzel esélyesen csak az időmet pazarolnám, az idő meg amúgy is drága érték jelen pillanatban. Az elmémben fölcsapom a kis noteszt és végigfutok rajta. Szabadidőm nem sok akad, annak a nagy részét is igyekszem a lányommal tölteni, barátságokat ugyanis legfeljebb a munkahelyemen ápolok (meg pár olyat, akikkel nem szükséges, vagy éppen lehetséges gyakran találkozni), a szerelmi életem meg hat éve nem működik úgy, mint ahogy lehetne. Marad egy lehetséges opció és nincs ötletem, ezt hogyan magyarázom majd meg egy hatévesnek. – Most, este. Műsor után közvetlenül. Itt tudsz maradni addig?
Tudom, hogy rendőrrel fenyegetni nem volt éppen a legildomosabb, legszebb húzásom, de mentségemre szóljon, hogy régen voltam én már ennyire dühös. Mert egy dolog emlékezni rá, és megint egy másik látni, szemtől szembe újra. Nem csak a rossz emlékek kerülnek ugyanis elő, a jók is. Főleg a szex. Mert az például piszkosul jó volt…
– Poppy Charlotte Brisbane, hogy pontosak legyünk – ismerem el a pillanatnyi gyengeségem, amiben megtartottam a nevet, amit ő mondott. Nem érdemelte volna meg, és utólag lehet, kevésbé emlékeztetne rá a kislányom, ha nem tettem volna. A név nagy úr ugyanis. Nomen est omen… Hát, baromira remélem, hogy a latinok tévedtek azzal kapcsolatban.
– Idejössz, felbukkansz a semmiből, és azt mondod, nem akarsz semmit? Már megbocsáss, de rohadt nehéz ezt elhinnem – közlöm vele. Arra meg, hogy mire gondolok én, és mire gondolhat ő, inkább nem is válaszolok. Mind a ketten jobban járunk akkor. De még haragomban is el kell ismernem, hogy valahol lenyűgöz, hogyan állja a tekintetem. Nem eléggé ahhoz, hogy meglágyuljak, de nem vagyok benne biztos, régen is képes lett volna erre. Persze az ember folyamatosan tanul új trükköket.
– Más? Miben más? – kérdezem, és nehezemre esik türtőztetni magam, mert tényleg, nagyon szeretnék ordibálni vele. Tudom, hogy a hűvös nyugalom sokkal célravezetőbb tud lenni, de akkor is kedvem lenne látni, ahogy hátrahőköl a harag színtiszta erejétől, anélkül, hogy egy ujjal is hozzá kellene érnem. Mert meg nem ütném. Nem érdekel, mennyire dühös vagyok, mennyire vakít el a harag, ezt tudom. Vannak határok, amiket az ember jobb, ha nem lép át. – Egy képet? Hat év után egy képet akarsz? Tudod, mennyivel többed lehetne, ha nem döntesz úgy, hogy hagyod az egészet a francba? Szóval miért kellene most nekem kedvesnek lennem veled, Mandy? Egy jó okot mondj, hogy ne sétáljak ki innen.
És várom. Tényleg, őszintén várom, hogy adjon egy okot arra, hogy folytassam ezt a beszélgetést.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
54
▪▪ Hírnév :
18
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
29
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szomb. Márc. 12, 2016 9:39 pm Keletkezett az írás



Csak bólintok, hogy itt tudok maradni amíg végez. Ez a szabad napom, és ha csak nem csipognak rám valami miatt, akkor szabad az estém. Ha pedig ez megtörténne, azt hiszem megértené a dolgot, legalábbis remélem. Mindenek előtt orvos vagyok, és ha csipognak, mennem kell, ezeken a dolgokon életek is múlhatnak. Persze rezidensként még nem mindig, és nem is én vagyok az első akit riasztanak, de jobb az ilyesmihez hozzászokni, és volt is már rá precedens. Aztán, elgondolkodva harapok ajkamba egy pillanatra. Nem, ebbe nincs jogom beleszólni. Nem kérdezhetem meg, hogy ki vigyáz most a gyerekre. Úgy neveli ahogy jónak látja, és módfelett nagy pofátlanság lenne erre rákérdezni az én helyzetemben. De valami mégsem hagy nyugodni.
- De ha Charlotte haza vár munka után, nekem máskor is jó, ha beszélünk. – kimondatlanul is benne van a tekintetemben, hogy szeretném ha inkább vele lenne. Ha már egyszer én nem lehetek ott, akkor legalább ő legyen vele amennyit csak lehet. Nem akarom elvenni az idejüket, nem akarom, hogy miattam ne legyen este Charlotte mellett.
- A Poppy gyönyörű név. Biztos… illik hozzá – a magam módján, valahogy így próbálom megköszönni azt, hogy egyáltalán beszél velem. Meg azt, hogy megtartotta a Charlotte nevet is, és azt, hogy mellette van. Elképzelni sem tudom, hogy mennyire nehéz volt az elmúlt hat éve, és megértem azt is, hogy dühös rám. Persze, nem volt szép a rendőrökkel jönnie, de fordított esetben azt hiszem én is így reagáltam volna.
- Nem akarom felborítani az életeteket, eszemben sincs veled vitázni, vagy csalódást okozni Poppynak. – mélyebben lélegzek, próbálom magamban tartani a kavargó érzéseket. Csak most, ennyi év után látom be igazán, és úgy, hogy Rick szemébe kell néznem, csak most látom mennyire szégyenteljes és szívtelen dolgot tettem amikor egyszerűen odaadtam neki a kislányt és kisétáltam az életükből. Bárcsak ne tettem volna! Akármennyire is nehéz, addig állom a tekintetét amíg csak bírom. Meghátrálni azt nem fogok, főleg nem így, hogy már idáig eljutottam. Elvégre, be kell valljam, hogy azért nem kerestem fel őket már hónapokkal ezelőtt, mert féltem. Féltem, hogy Richard mennyire lesz ellenséges, és féltem a szégyentől is, a bűntudattól amit az okozna, ha szemtől szembe látnám a lányomat. Gyáva alak vagyok, ez nem vitás, de a nehezén már túl vagyok, és egy kép igazán nem nagy dolog, és én annyira szeretném látni!
- Az emberek megváltoznak ennyi idő alatt, Rick. Képes vagyok értelmesen gondolkodni, felelősséget vállalni a tetteimért, nem úgy mint hat évvel ezelőtt. – hallom a hangján, hogy mennyire ideges, hogy egy kanál víz bőségesen elég lenne neki. Nem mondom, hogy nem esik rosszul a dolog. Mikor utoljára láttam, akkor sem mosolygott már, hanem sebzetten nézett rám, hitetlenkedve, hogy tényleg megteszem, tényleg rá hárítok minden felelősséget. De ez most más, ennyi haragot és gyűlöletet még sosem láttam egy szempárban sem, és az igazság az, hogy megérdemlem.
Pedig megfogadtam, hogy nem fogok sírni, és nem fogok összeroppanni a bűntudat alatt.
- Tudom. – suttogok reményvesztetten, és lehajtom a fejem. Tudom, hogy mit vesztettem, és már azt is látom, hogy nem fog nekem képet mutatni róla. Pedig annyira reménykedtem benne, azt hittem ez nem lesz túl nagy kérés, hogy ennyi még belefér majd. Esetlen, kapkodó mozdulattal törlöm le az arcom, és szorítom vissza a könnyeket.
- Nincs olyan ok, ami miatt itt kellene maradnod és beszélni velem. Tudom, hogy nem érdemlem meg. – a hangom reszketeg, és nem merek a szemébe nézni. Soha ennyire még nem bántam semmit, és bár eddig is tudtam, hogy hibát követtem el, de csak most döbbentem rá, hogy mekkorát. Soha nem fogom látni a lányomat, soha nem leszek az élete része. – Sajnálom, én nem… nem akartalak feltartani. Többet nem zavarlak, ígérem. – megint megtörlöm a szemeim, önkéntelen a mozdulat. Bizonytalan léptekkel indulok el az ajtó felé. – Ha majd egyszer… akármikor meg tudsz nekem bocsátani, akkor… küldenél egy képet Charlotteról? – bár a könnyek még ott remegnek szemem sarkában, mégis rá fókuszálok, legalábbis megpróbálok. Nem fogom keresni őket, jobb lesz úgy a gyereknek is. Nincs szüksége egy ilyen anyára, ennél jobbat érdemel. Ezerszer jobbat.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
39
▪▪ Hírnév :
16
▪▪ Megjöttem :
2016. Mar. 10.
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Hétf. Márc. 14, 2016 9:54 pm Keletkezett az írás



Örülök, hogy marad. Legalább lerendezzük ezt gyorsan és annyira fájdalommentesen, amennyire az fizikálisan lehetséges. Márpedig attól a pillanattól fogva csak ebben a megoldásban mertem reménykedni, amióta megláttam. Fájdalommentes Poppy-nak, nekem – és nem utolsósorban neki is. Mert egy kibaszott idióta vagyok és valahol még mindig törődök azzal, hogy ne gázoljak át rajta teljes gőzzel és ne bántsam meg jobban, mint eddig. Rohadt életbe azzal, hogy úriember vagyok. Pedig ha valaki, hát Mandy biztosan nem érdemli meg.
– Valószínűleg ugrálni fog örömében, hogy fennmaradhatott későbbig, mint általában – mosolyodok el. Igazából nem tudom, mit fog reagálni, szavaim inkább arra szólnak, hogy a nőt megnyugtassam. Na, nem nemes indokból. De ha már megbeszéltünk valamit, ne bújjunk ki alóla. Csak egy bólintással válaszolok arra, amit a névről mond, és ami azt illeti, még a gesztust is értékelem. Nem fogok örömömben ugrálni, hogy tett egy lépést előre, felőlem tehetné ő az összest, amíg én egy helyben állok stoptáblával a kezemben, de mutat valamennyi emberséget. Hat éven át nem hittem, hogy volt benne ilyesmi.
– Már azzal megtetted, hogy itt vagy. Valamilyen szinten legalábbis. Most hazamegyek majd és ha újra megkérdezi, mi történt veled, már nem mondhatom azt őszintén, hogy nem tudom. Fenébe is, ha megkérdezi, mit csináltam, hogy később érkeztem, hazudnom kell neki. Érted, mit csináltál? – kérdezem tőle. Nincsenek indulatok a hangomban, hidegen tálalom neki az egészet. Nem tudja, hogyan is tudhatná, de nem hazudok a lányomnak. Ez azon dolgok egyike, amit sosem tennék. Féligazságok, azok működnek, főleg, mert kicsi és nem kell tudnia mindent, de nem hazudok neki. Valószínűleg a padlás betelt az „elmondom x év múlva” nevű ígéretekkel.
– Abban nem kételkedem, hogy sokan meg tudnak változni. De a „hit” egy baromi veszélyes dolog ahhoz, hogy a lányomat tegyem rá – felelem neki. Nem hiszem, hogy megváltozott, egészen egyszerűen nem tudom elhinni. Lehet, az elmém védi magát, mert ha tényleg megtörtént, akkor fölmerül a kérdés, hogy miért csak most? Miért nem akkor? Miért nem volt képes…? Nem. Ez nem juttat bennünket sehova.
Ahogy elindul az ajtó felé, megragadom a karját, mielőtt kilépne. A mozdulat nem durva, gyengéd, de nem akarom, hogy elmenjen. Mondott valamit, még ezelőtt. Az a „tudom”. Még mindig nem bízok benne, nem fogok bízni benne, de bassza meg, ennyit megérdemel. És egy képnél többet is tudok adni.
– Maradj – mondom neki, hangom erős. Ha hajlandó, elengedem a karját és a zsebembe nyúlok, előhúzom a telefont. Egy szempillantás alatt lekapom a hátulját és kiveszem az SD-kártyát, majd átnyújtom neki. – A Poppy nevű mappát keresd a videók között. Semmi mást ne nézz meg. Érted? Három videót fogsz ott találni, az egyiken rajzol, a másikban a Harry Potterből olvasok neki, azt imádja. A harmadikban olvasni tanul, ugyanabból a könyvből.
Átnyújtom neki a kártyát. Rajta múlik, elfogadja-e a gesztust. Nem adok neki fényképet, mert nekem is csak egy van a tárcámban, és nem akarom csak úgy odaadni.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
54
▪▪ Hírnév :
18
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
29
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Hétf. Márc. 14, 2016 11:32 pm Keletkezett az írás



Földbe gyökerezik a lábam, amikor meglátom a mosolyát. Eszembe ötlik, hogy mennyire jó volt látni, hogy milyen érzés volt annak idején. Amikor alig kapartam össze a tudatom morzsáit, csontjaimat is kocsonyásnak éreztem, szemeim szétcsúsztak a gyönyör emlékeztető apró kis utórezgéseitől; puha párnámon fejem oldalra fordítva ezt a mosolyt megpillantani. Testem fájdalmasan sajog az emlék után, újra akarná élni, de ez baromira nem az a pillanat! Sosem gondoltam volna, hogy valaha is hiányozni fog egy konkrét férfi, erre tessék. Itt állok ahol a part szakad. Persze az is lehet, hogy csak azért ébredtek bennem ezek az érzések, mert tudom, hogy esélyem sincs, hogy visszakapjam valaha is. Van ebben valami izgalmas, kihívás szagú dolog, amit eszemben sincs macerálni. Nagyon nem lenne jó ötlet, tekintve, hogy egyedül Rick jóindulatán múlik, hogy találkozhatok-e a lányommal. Nem akarom elcseszni ezt a dolgot. Rendbe akarom hozni a hibáimat, nem még jobban elmérgesíteni a helyzetet.
- Rick, miért nem mondtad neki azt, hogy meghaltam? – kérdő, őszinte szemekkel meredek rá. – Egy halott anya is jobb, mint egy olyan aki elhagyta őt. Poppy… szegény biztosan kíváncsi, és… és vissza várja az anyukáját. – fejem csóválom, mardos a bűntudat és a szomorúság. Belegondolni is szörnyű, hogy szegény gyerek min megy át, hogy minden nap várja a mamáját aki nem jön. Mintha minden nap elhagynám, minden nap csalódást okozva neki azzal, hogy nem jöttem. Nem ez volt a legjobb megoldás, azt kellett volna mondania a kicsinek, hogy agyoncsapott a villám, vagy bármit! Lezárni az „anya mappát”, hogy Poppy is elengedhessen. Szemmel láthatólag ő már megtette, már elengedett engem, megszűntem létezni számára.
- Felfogom, hogy mit csináltam, de Richard, miért hagytad nyitva azt az ajtót? Miért várja Poppy azt, hogy egyszer csak megjelenjek, ha te a hátad közepére se kívánod az egészet? – kár is lenne tagadni, nem örül nekem egy cseppet sem. Ha jól sejtem az elmúlt hat évben érlelte magában a haragot, és még a töredékét sem zúdította rám. Elvégre ez a munkahelye, itt nem fog se ordítani se kiborulni. Ha máshol lennénk, nem kizárt, hogy megtette volna.
- Igazad van, neked túl sok forog kockán, nem alapozhatsz arra, hogy én mit mondok. De akármit is tennék, nem lenne elég bizonyítéknak, ugye? Lehet, hogy nem hiszel nekem, nem is várom tőled, de őszintén szeretném látni. Csak látni, többet nem kérek. – sóhajtok. Persze, hogy tudom, mit veszítettem. Nap mint nap látok nőket, akik epedeznek, hogy gyerekük lehessen. A kórházban mindenféle embert látni. Olyat is, aki gyereket akar, olyat is, aki nem és sajnos olyanokat is, akik elveszítették a gyereküket. Talán épp ez ébresztett rá arra, hogy látni szeretném a lányomat. Nem merek olyan messzire menni, hogy az élete részévé akarjak válni, vagy az anyja lehessek. Az ilyesmi mindig nehéz, nem lehet és nem is szabad egy kislány életét ilyen hirtelen felborítani, megjelenni ennyi év után. Ezek a felismerések úgy hatolnak belém mint egy tőr, és bár nem akartam sírni, mégis szinte megállíthatatlanul záporoznak a könnyeim.
Látom, hogy ez a beszélgetés nem vezet sehová. Túlságosan haragszik rám, és félti a lányát, nem fog a közelébe engedni. Se most se máskor. Hülyeség volt idejönni. Aztán, amikor megragadja a karomat, meglepetten fordulok felé. Maradjak? Azt hiszem, végképp elvesztettem a fonalat, teljesen összezavar ezzel. Remegnek az ujjaim, ahogy tenyerembe szorítom az apró kártyát, erre egyáltalán nem számítottam tőle. Videó? Hallani fogom a hangját, látni a mozdulatait? Ez sokkal több, mint amennyiben egyáltalán reménykedni mertem. Zavartan bólintok, hogy megértettem. Nem fogok a magánéletében turkálni, csak a Poppy mappában nézem majd meg a videókat. Beletelik vagy egy percbe, mire felfogom, hogy mekkora engedményt tett most felém. Keresem a megfelelő szavakat, de valahogy nem találom őket.
- Köszönöm. Itt várlak majd. – mormolom, de érzem, hogy minden egyes porcikám reszket. Látni fogom Charlotte-ot. Ő nem tudja, nem érti ez milyen érzés. Jobb ember nálam, és nem szaladt el a felelősség elől, így nem értheti, mennyire félelmetes a kezembe fogni ezt a kis kártyát, amin a lányom videói vannak. Igen, látni akartam, ez volt a célom, de ha már láttam, tudom, hogy többet akarok majd. Megérinteni, megsimogatni, illatos hajába fúrni az arcomat. Ha miután megnéztem a videót, azt mondja, hogy esélyem se lesz többé látni, azt hiszem az lesz életem legfájdalmasabb pillanata. Mert más dolog egy ismeretlenről lemondani, és más tudni, hogy pontosan mit veszítünk. Charlotte bizonyára aranyos kislány, és ha csak egy hangyányit is hasonlít az apjára, egészen biztosan roppant könnyen belopja magát az emberek szívébe. Nem Rick hibája volt,hogy annak idején nem működött a dolog, soha nem is hibáztattam őt. Kezdetektől tudtam, hogy meg se érdemelnék egy ilyen pasit, az én életemmel és lelki defektjeimmel. Talán éppen ezért sem maradtam vele, talán azért, mert mégis bujkált bennem egy szemernyi jóság. Nem akartam azzal kínozni, hogy vele maradok, a kilengéseimmel csak még több fájdalmat okozni neki. Mert inkább egy ronda szakítás, mint teljesen összetörni a szívét azzal, hogy képtelen voltam hűségesen mellette lenni.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
39
▪▪ Hírnév :
16
▪▪ Megjöttem :
2016. Mar. 10.
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szomb. Márc. 19, 2016 4:46 pm Keletkezett az írás



Elgondolkodok néha én magam is. Nem lett volna egyszerűbb? Annyit mondani neki, hogy meghalt, de nagyon szerette, vagy hogy a születésnél baj történt, de még kimondta a nevét? Szép történet lenne, olyan, amin felnőhetett volna, ami erőt adhatna neki a későbbiekre. Olyankor mit számít, hogy hazugság volt? Elvégre létezik a „fehér hazugság” kategóriája, és senki nem mondhatná, hogy nem volt jogos. Senki, kivéve Poppy-t, ha egyszer, bármilyen csekély is rá a lehetőség, az anyja visszatántorog az életébe. És lám, ahogy az történt…
Szóval a válaszom egyszerű és gyorsan érkezik.
– Nem hazudok a lányomnak, Mandy. Sem érted, sem az egész világért – felelem neki. Biztos kíváncsi? Biztos visszavárja az anyukáját? Ó, istenem, te nő, ha neked a legkevesebb fogalmad lenne arról, mit beszélsz, azon csodálkoznál, hogy miért nem az ablakon lógatlan kifelé. – Várja – mondom inkább –, de jobb, ha csak várakozik, mintha rá kellene jönnie, hogy egyikünkben sem bízhat, igaz?
– Mert ez nem rólad szól! – ordítom az arcába. Azt mondja, megváltozott, azt mondja, más, és még mindig nem fogja föl, hogy milyen egy gyerek. Hogy akarhat akkor belépni az életébe? Látom, hogy az ajtó előtt elhaladó, kiskaliberű producer felnéz a munkájából, majd lépéseit siettetve elhagyja a folyosót. Visszafogom hát magam és nyugodtabb, normál hangerőn teszem hozzá. – Nem rólad szól és nem is rólam. Róla. Poppy-ról. És ő is pontosan tudná, hogy valami nincsen a rendjén, tekintve, hogy a családja az átlagnál eggyel kevesebb embert számol. Tekintve, hogy nincsenek képeim az anyjáról, vagy hogy senki azok közül, akiket még a barátaimnak hívok nem ismer. Rájönne. És abban a pillanatban elveszítené az apját is, aki éveken át hazudott neki, majd megpróbálna megkeresni téged és Isten sem tudja, te milyen sebeket okoznál neki.
Ez az egyik olyan dolog, ami éjjelente ébren tart, és most, végre ki tudom adni annak az embernek, akinek mindig is a képébe akartam vágni a dolgot. És valamiért feleannyira sem jó érzés, mint ahogy reméltem, hogy lesz.
– Hogyan kellene elhinnem, Mandy? – kérdezem tőle. A legrosszabb, hogy valahol hiszek neki, elhiszem, hogy megváltozott és elhiszem, hogy látni akarja a lányát, de ez egy olyan részem, amit hat éve próbálok elnyomni. Nem hiszek az emberekben, vagy abban, hogy megváltoznának. Abban viszont hiszek, hogy fájdalmat okozna a lányomnak, és ezt egész egyszerűen nem tudom megengedni, amíg nem ad nekem valami biztosítékot. Viszont abban nem lehet semmi baj, ha látja azokat a videókat, és elhihetik nekem, legalábbis sejtésem van arról, milyen érzés ez neki.
Csak biccentek és már ki is lépek a teremből, egyenesen vissza az irányítóba, ahol szokás szerint áll a bál. De semmi olyasmi nem történik, ami megrengetné a világot, mégis szétszórt vagyok egész hátralévő időben. A végén csak gyorsan gratulálok a többieknek és már rohanok is vissza oda, ahol Mandy-t hagytam, félig-meddig arra számítva, hogy a nő olajra lépett. Vagy arra, hogy a rendőrség hív, amiért egy nő elrabolta a lányomat és leütött a babysittert. Ma azon sem lepnék meglepődve, ha megnyílna a föld…
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
54
▪▪ Hírnév :
18
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
29
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Vas. Márc. 20, 2016 1:36 am Keletkezett az írás



A haragja elemi erővel csap le rám. Számítottam erre is, persze, hogy számítottam. Természetesen én se gondoltam azt, hogy tárt karokkal fogad majd, és azt mondja szaladjunk haza a lányunkhoz, ölelgessem meg és töltsem vele a holnapot. De valahol belül, az a kis részem ami még mindig hisz a mesékben, nos az a naiv lélekmorzsa reménykedett benne. Vagy abban, hogy nem lesz ennyire fájdalmas őt viszontlátni. Esetleg abban, hogy nem ilyen mélyen gyökerezik a haragja és az utálat amit irántam érez. Tehetetlen vagyok ezekkel szemben, mert hozzá vághatnék nagy szavakat, hogy nincs igaza, de az hazugság lenne. Igaza van, és minden düh amit érez, az utolsó szikráig teljesen jogos.
Amikor az arcomba ordít, összerezzenek. Hátrálok is egy lépést, letaglóz ez a tűz, ami most benne és körülötte lobog. Valóban ilyen rossz ember volnék? Aki képes lenne még több fájdalmat okozni a saját lányának? Hát ilyennek néz, ennyire könyörtelennek? Pontosan azért hagytam el őket, hogy az életük boldogabb legyen nélkülem, dehogy bántanám a Poppyt!
- Rick, én nem, én… nem akarom bántani őt, tényleg nem akarom bántani csak látni szeretném. Csak egy képen, hogy ne kelljen találkoznia velem, hogy ne tudjam összezavarni, kérlek szépen! Csak egy pillantást szerettem volna. – fojtogatnak a könnyek. Borzalmasan érzem magam, rossz anya vagyok, rossz ember és egyáltalán! Egy ilyen teremtésnek még élnie se lenne szabad! Azért kerestem őt fel, mert kész kínszenvedés volt az elmúlt pár hónap, aztán valahogy mégis meggyőztem magam, hogy meg kell próbálnom. Tudtam, hogy Rick jó ember, és reménykedtem benne, hogy ennyit nem tagad meg tőlem, még ha távolról sem érdemlem meg. Minden féltve dédelgetett reményem odaveszett, minden széthullani látszik. Hat éve elhagytam őket, most pedig már nem kérnek belőlem. Nem kaphatom vissza ami elveszett.
- Nem tudom. Nem tudom hogyan hihetnél nekem. – fejem rázom, és úgy omlok össze mint a legtrógerebb módon megépített rozoga kártyavár. A tudat, hogy mégis láthatom Poppyt egyszerre félelmetes, és tölt el reménnyel. Percekig bámulom az ajtót amin Richard kisétált, nem tudommihez is kezdjek. Aztán, összeszedem magam, a telefonomba csúsztatom a kártyát, miközben leülök az egyik kényelmes kanapéra. Utoljára még, eljátszom a gondolattal, milyen lehet most Charlotte. Azt hiszem, barna haja van, mint az apjának, és kedves, meleg mosolya amit szintén tőle örökölt. Nagy szemekkel képzelem el, melyek viharos kékek akárcsak az enyém. A kezei aprók, ujjai akár a ropi szálak, arcocskáját mintha maguk az angyalok faragták volna selymes alabástrom bőrébe. Reszketeg sóhaj szakad fel mellkasomból. Látni fogom, tényleg, igazán!
Egy kis asztalka jelenik meg a telefon kijelzőjén, teli színes filcekkel, ceruzákkal melyek akkurátus színsorrendben állnak. Egy kislány hajol a lap fölé, biztosan ő Charlotte. Ütemesen színez, tán meg se szólalna, ha nem venné észre, hogy videózzák.
- Ezt most neked rajzolom apa, anyunak virágot fogok! – a hangja szebben cseng, mint ezernyi dalog pacsirtáé. Még levegőt is elfelejtek venni, szinte semmit nem látok már a könnyeimen át. A haja szőke, mosolya még egy kősziklát is pocsolyává olvasztana. A mosolya az enyém. Lerakom a telefont, óvatosan a térdemre helyezem miközben hallgatom, ahogy Charlotte az apjával beszélget. Hüppögve tör elő belőlem a zokogás, szeretném átölelni, dédelgetni, babusgatni. Soha többet el nem ereszteni!
Mire a következő videóhoz érek, már egy kicsit jobban vagyok. Előbb azt nézem, amin olvasni tanul. Szépen, hangosan ejti ki a betűket, akadozva, nehezen megy még a felismerés. Biztos vagyok benne, hogy ő a legelbűvölőbb kislány akit valaha is láttam! Ujját húzza a szövegen, Rick megdicséri, hogy milyen ügyes. Nekem is ott kellett volna lennem, nekem is meg kellett volna dicsérnem, simogatni a haját, segíteni ha elakad egy bonyolult szó közben. De nem voltam ott, és ez csakis az én hibám.
A végére hagytam a felolvasást. Félek, milyen érzés lesz egyszerre látni Charlotte-ot és hallani Rick kellemes, lágy hangját ahogy felolvas neki. Minden szót,minden mozdulatot fejembe vések. Csak egy bolond nem látja, hogy Richard mennyire imádja a kislányt. A pillantása amivel ránéz… jól döntöttem, ő még nem tudja, nem érti, de jól döntöttem amikor neki adtam őt. Charlotte mindent megkap, és egyáltalán nem a pénzre értem. Rick szereti őt, vele tölti be az életét, én ilyesmire akkor még nem lettem volna képes. Csak fájdalmat okoztam volna neki. Aztán újra és újra megnézem a videókat, néha alig tudom kivenni Poppy arcocskáját, annyira ráz a zokogás. Amiért elhagytam, amiért nem törődtem vele, és most miattam beteg.
Amikor véget érnek a videók, és a sírás is csillapodik, úgy érzem mennem kell. El akarok menekülni innen, hiszen nem kaphatom meg ami most már fontosabb számomra mint a levegő. Rick nem fogja engedni, hogy találkozzunk, még úgy sem, hogy idegenként és nem az anyjaként mutatna be. A kártyát a recepción hagyom majd, szinte menekülök, a csizmám úgy kopog a padlón, ahogy az ajtó felé sietek, mintha ólomból lenne. A kilincset megragadva elfog a félelem. Talán most láttam utoljára az életben Poppyt. Vissza sietek a kanapéhoz, a kártyát a telefonomba csúsztatom, és elküldöm a videókat a dropboxomba. Így mindig meglesznek, annyiszor nézem meg ahányszor csak akarom. A kártyát az asztalkára teszem, majd tovább elmélkedek. Hallgatom, ahogy légzésem lassanként talál csak vissza a normális ritmusba, mindig, épp amikor már megszoknám, hogy ritmusra érkezik, jön egy váratlan hüppögés ami felett nincs hatalmam. Egy zsebkendőt gyűrögetek, miközben azon gondolkodok, hogy hol rontottam el. Hogyan tudnám helyre hozni? Aztán, úgy döntök ideje távozni. Nem állnék már meg még egyszer Rick haragja előtt, azt hiszem végleg szétcsúsznék, aminek valószínűleg alkohol lenne a vége, az pedig… nos, olyasmihez vezetne amit a hátam mögött hagytam, amit nem akarok többé.
Mégis, épp amikor már nyitnám az ajtót, megpillantom a túloldalán őt. Elkéstem, és valószínűleg még mindig dühös. Próbálok úgy tenni, mintha nem indulni készültem volna, mintha nem is bőgtem volna végig az időt ameddig távol volt. Óvatosan pillantok fel rá, próbálok felszínen maradni ezen a milliméter vékony jégen.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
39
▪▪ Hírnév :
16
▪▪ Megjöttem :
2016. Mar. 10.
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Vas. Márc. 20, 2016 9:12 pm Keletkezett az írás



Egész végig gondolkodtam. Minden szava milliószor átfutott az elmémen, forgattam, kielemeztem, kerestem a hátsó szándékot, valamit, amivel meg tudnám fogni, valamit, amivel el tudnám őt kapni. Egyetlen, apró motívum elég lett volna, amiből előítéletek nélkül következtethetek arra, hogy akár a legkevésbé is ártani akarna Poppy-nak. Mindenki elképzelheti, mennyire nehéz volt elhatárolódnom a korábbi tapasztalatoktól, még annak ellenére is, hogy időközben éppen csak tűz nem ütött ki a kontrollban. Bár lehet, a krízisek sem segítettek. Mégis sikerült egyben tartanunk a műsort és nekem is az idegeimet. Mire végeztünk és elszabadultam már tudtam, hogy nem állhatok ehhez az egészhez teljesen úgy, mint eddig.
Éppen csak elkapom a libbenő hajfürtöket, és elfog az érzés, hogy ha csak egy perccel később jövök, már talán nem is lenne mitől aggódnom. Furcsa, de jobban örülök annak, hogy így történt a dolog. Így legalább tudom, mi történik, és nem kell az éjszakai aggodalmaimhoz hozzáadnom, hogy nem tudom, hol van Mandy és éppen mit csinál. Komolyan, ezekbe a dolgokba fogok beleőszülni.
Belépek az ajtón és leülök a székre, a mozdulatot egy fáradt sóhaj kíséri. Tudom, hogy a többség most befejezi a dolgokat, előkészíti az adásismétlést és hazamennek. Remélem, nemsokára én is szabadulok, de ameddig nem sikerül legalább átláthatóvá varázsolnunk ezt a gordiuszi csomót, ez egy álom marad csupán.
– Megnézted? – kérdezem. Ostoba kérdés, persze hogy az. Én a helyében már legalább félmilliószor átnéztem volna, és a szeme pirosságából sejtem, hogy ő is így tett. Igazából nem tudom, mit gondoljak az egészről, olyan ritkán láttam sírni amíg együtt voltunk, most pedig… De ennyit egészen egyszerűen nem alapozhatom a gyermekem sorsát. – Mit gondolsz? Ugye, hogy pokolian hasonlít rád?
Megvárom a válaszát, mielőtt idegesen dobolni kezdek két ujjammal az asztallapon. Nem mintha eddigi életem során különösebb bajom lett volna a szavakkal, de most át kell gondolnom, mit mondok. Merthogy vékony kötélen készülök egyensúlyozni, nem akarom azzal hitegetni, hogy mindent megadok neki, amit csak akar, de elutasítani sem akarom teljesen. Próbálom száműzni a múlt keserűségét és megadni neki az esélyt, hogy fölmentse magát.
– Mit dolgozol? Miért vagy egyáltalán itt, Ausztráliában? – kérdezem először, őszinte érdeklődéssel a hangomban. Merthogy Sydney baromi messze van New Yorktól, bárhonnan is nézem. És közben reménykedek, hogy leül ő is, és civilizált emberekként tudunk átjutni ezen az egészen.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
54
▪▪ Hírnév :
18
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
29
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Hétf. Márc. 21, 2016 10:59 am Keletkezett az írás



A videók olyan sebeket téptek fel, amiknek a létezéséről nem is tudtam. Éveken át próbáltam nem gondolni se a lányomra, se Richardra, és azt kell mondjam túlontúl sikeres volt a próbálkozás. Hat éve már, hogy ugyanazt az életet folytattam, ugyanolyan hibákkal, sekélyes, egy éjszakás kalandokkal, alkohollal, szégyennel. Látva azt, hogy Rick és Poppy mennyire nyugodtan élnek, olyasfajta vágyakozás lesz rajtam úrrá, amilyet eddig még nem éreztem. Sosem vágytam erre a békességre, mindig is unalmasnak tartottam. De látva azt, hogy egy egyszerű felolvasás mennyi boldogságot okoz nekik, távolról sem tűnik sem unalmasnak, se rossz dolognak. Sőt. Vágyom rá, hogy velük legyek, Poppyval, este betakargatni, jó éjt csókot nyomni a homlokára. És különös, de Rick, ahogy az apa szerepben ennyire otthonosan mozog, őt is vonzóbbnak láttam. Nem fizikálisan persze, hanem… biztosan türelmes, talán elég türelmes lenne ahhoz, hogy… Nem. Van elég baja, egészen biztosan nem kezdené velem újra a kapcsolatot, én legalábbis a helyében hét mérföldre is elkerülnék egy ilyen nőt.
Nézem, ahogy Rick belép a szobába, és amíg a székhez sétál, fejem csóválom alig észrevehetően. Nem kellett volna idejönnöm. Már látom, hogy csak bántom, fájdalmat okozok neki. Fél, hogy bántom majd a lányát is, védelmezni akarja tőlem. Az, hogy a régi nem lesz már soha a viszonyunk, az biztos, és az is, hogy nem lehetek az életük része. Nem fogja engedni.
- Igen. Megnéztem. – próbálom elérni, hogy a hangom ne remegjen meg, majd ajkamba harapok, még mindig az ajtóban állva. Alig észrevehetően remegnek ujjaim, ahogy kihúzok magamnak egy széket, az asztal túloldalán, és reszketeg lábakkal ülök le rá. Mély lélegzetet veszek, majd őszinte együttérzéssel hangomban szólalok meg. – Nagyon hasonlít. El sem tudom képzelni, hogy ez mennyire… rossz érzéssel tölt el téged, valahányszor csak rá nézel.
Ujjait nézem, hosszú, meglepően kecses ujjait. Mindig is tetszettek a kezei, de ezt nem mondtam neki soha. A megbánást nem tudom száműzni tekintetemből, de tudom, hogy egyszerű, bugyuta szavakkal nem lehet bocsánatot kérni mindazért amit én tettem vele. Valahol tönkretettem az életét. Rá hárítottam egy gyerek felnevelésének minden felelősségét, tönkretéve az esélyét arra, hogy találjon maga mellé egy párt, egy olyan nőt aki valóban szereti, és akivel családot alapíthatott volna. Olyan nővel, aki mellette is marad, és nem lép le a balfenéken.
- Rezidens vagyok, mellkas sebészként dolgozom. A bátyám a felettesem, megköveteli a maximumot. Főleg tőlem. – szalad át egy halvány mosoly az arcomon. Azt hiszem, egyszer találkoztak, de nem biztos. Akkor még Abe vidám fazon volt, boldog és szerelmes. A következő kérdése már keményebb dió. Nem hazudtam neki annak idején, de nem is mondtam el az igazat. Elhallgattam pár dolgot, de azt hittem… így lesz a legjobb. Akkor jó ötletnek tűnt és most iszom meg a levét. Remélem, nem akad majd ki, tényleg sokkal nagyobb érzelmi megrázkódtatás volt ez már így is, mint amit el tudtam volna képzelni.
- Itt születtem, az egész családom a városban él. – sóhajtok egy rövidet, majd belekezdek a magyarázkodásba. – Nézd, én nem hazudtam neked, azt mondtam csak látogatóban vagyok New Yorkban. És ez igaz is volt, csak éppen… el kellett volna mondanom, tudom, de azt már nem tudom helyrehozni amit régen elcsesztem.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
39
▪▪ Hírnév :
16
▪▪ Megjöttem :
2016. Mar. 10.
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Hétf. Márc. 21, 2016 2:44 pm Keletkezett az írás



Tudom, mit csinál, látom rajta, hogy megpróbálja elrejteni, mennyire megütötte a videók megnézése, és nem tudom azt mondani, hogy hibáztatnám. Nem kezdtük valami fényesen ezt a találkozást, részben – nagyobb részben, ami azt illeti – az én hibám volt, de nincs az az isten, hogy én ezt hangosan is bevalljam. Arra, hogy megnézte, csak bólintok, örülök, hogy legalább ezt sikerült gyorsan magunk mögött tudnunk. Nem tudom, mit felelhetnék, még ha kérdezett volna valamit is, őszintén. Éppen csak sikerült kiszellőztetnem a fejem és eldöntenem, hogy legalább emberhez méltó módon adok neki egy esélyt. Egyetlen egyet. És ha úgy ítélem meg, hogy a legkisebb veszélyt is jelenti a lányomra, érzelmi vagy neadjaisten fizikális módon, soha többet nem látja egyikünket sem.
– Próbáld inkább a félelmetes jelzőt – mondom neki, keserű vigyorral a képemen. Nem akarom ütni tovább verbálisan, nem áll az érdekemben, viszont az sem, hogy hazudjak neki. Ha elvárom, hogy őszinte legyen, nekem is annak kell lennem. Nem számít, mennyivel célravezetőbb lenne hazudni neki. – Akárhányszor ránézek, valahol félek, hogy olyan lesz, mint te. Nem sértésnek szánom. Nem teljesen. Csak… Tudd.
Látom a megbánást a szemében, és elvigyorodom, keserű ízt hagyva a saját számban. Én nem bánok semmit. Jó, ez nem teljesen igaz. Bánom, hogy a lányomnak anya nélkül kellett felnőnie és bánom, hogy elveszítettem egy olyan nőt, akivel hosszú ideig úgy hittem, képesek leszünk egymás mellett élni. De azt, hogy egyedül kellett fölnevelnem Poppy-t, azt nem. Egyetlen pillanatra sem. Rohadt nehéz volt néhány dolog, azt elismerem, de ettől csak édesebb lett minden siker. Valahol még jobban megacélozott az a pár év, mint bármi előtte.
– Rezidens? – kérdezem, fölszaladt szemöldökkel. Tudtam, hogy orvosira járt és sebészetbe mászott bele, de nem hittem volna, hogy már itt tart. – És mióta vagy a városban? Hogy jöttél rá, hogy itt kell keresned?
Az arcát, a szemét, az egész testbeszédét kutatom bármiféle hazugság nyomai után. De semmit nem látok, legalábbis egyelőre. Föl azonban nem adom, itt és most óvatosnak kell lennem. Ahogy a következő szavait hallgatom, a szívem hevesebben kezd verni a New Yorkban eltöltött idő említésére.
– Ezt szerintem már elég jól megtanultad – felelem csöndesen, küszködve a feltörekvő érzelmekkel. A boldog időszak emléke a legrosszabb. – Valamit viszont még mindig nem értek. Miért akarsz találkozni vele? Vagyis… Miért éppen most? Hat év eltelt, Mandy, és nem basztatásnak szánom, de egészen eddig semmit sem hallottunk felőled.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
54
▪▪ Hírnév :
18
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
29
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Hétf. Márc. 21, 2016 11:10 pm Keletkezett az írás



Nagyon fájnak a szavai, még jobban mint amikor kiabált. Azt mondja, nem akart bántani, de nem csak szándékosan okozhatunk fájdalmat a másiknak. Én ne tudnám?! Fél. Fél attól, hogy a lányom rám hasonlít. Hogy az ő lánya rám hasonlít. Nem hittem volna, hogy megélem ezt a napot, hogy valaki attól féljen, hogy a gyereke (aki az enyém is) rám hasonlít majd. Külsőre döbbenetes a hasonlóság, még a mozdulatai is, ahogy a filctollért nyúlt, látom benne magam. Persze, tudom, hogy nem az ilyen apróságokra gondolt Rick. Nyilván ez is rettenetesen frusztráló lehet nap mint nap, hisz épp elég időt töltött el velem ahhoz, hogy ismerje már az apró-cseprő sajátosságaimat. Hogy mániákus vagyok a konyhában, a főzés és a sütés életem egyetlen olyan területe a munkán kívül ahol tökéletesen összeszedett vagyok, mindenhez a megfelelő eszközt használom, amik számtalan fiókban férnek csak el… és ilyesmik. Hogy a fogkrémet mindig a fogkefe jobb oldalára rakom, vagy hogy kétszer dörzsölöm át a hajam samponnal, előbb a hajam végénél, majd a tövénél. Nem tudom mennyire emlékszik a dilijeim közül, vagy velem együtt ezeket is kiirtotta az emlékezetéből, mindenesetre remélem nem túl sűrűn jutok eszébe amikor Poppyra néz.
Tudom, hogy nem ezekre a dolgokra gondolt, hanem arra, ahogy vele bántam. Sosem voltam jó barátnő. Persze, amikor rám jött az öt perc, olyankor vacsorát főztem és ilyesmi, de alapvetően nem bántam vele szépen. Hisztis voltam, folyton titkolóztam. Tán még azt is tudja, hogy míg együtt jártunk folyton más pasikkal chateltem. Nem, le azért nem feküdtem mással, ennyi tisztesség még belém is szorult, de mindig volt legalább négy-öt alternatívám, hogy hol töltsem az éjszakát – már ha nem mellette. Tudom, hogy erre gondolt és arra, hogy elhagytam a lányunkat. Mégis rosszul esik, hogy ennyire elutasít, ennyire nem akarja, hogy Poppy rám hasonlítson.
- Rezidens. Jövőre szeretném előre hozni a szakvizsgát. – bólintok teljesen rezzenéstelen arccal. Orvos vagyok, és szerencsére jól végzem a dolgom, van rá reális esély, hogy megszerezzem a szakorvosi címet még harminc éves korom előtt. Keményen dolgoztam érte, mert minden magánéleti zűr, katasztrófa és botlás ellenére, fókuszban tartottam a tanulmányaimat. Másom úgysem maradt, ami még működne.
- Nem volt nehéz megtalálni, a híradó végén véletlenül megláttam a neved. Bevallom, előbb telefonálni akartam, de féltem, hogy amint meghallod a nevem vagy akár csak a hangom, rám csapod a telefont. Az tűnt ésszerű megoldásnak, ha ide jövök, reméltem, hogy Charlotte… Poppy nem lesz veled. Nem akartam volna összezavarni, se még kellemetlenebb helyzetbe hozni téged. – nagyot sóhajtok. Bár az elmúlt hat év nem ezt bizonyítja, azért van normális eszem. Nem bolygatnám meg egy kislány lelki világát, nem okoznék neki tudatosan vagy gondatlanságból még több fájdalmat. Poppy különben is többet érdemel. Ha rájuk akaszkodnék, valószínűleg csak még távolabb sodródna tőlem, az ilyesmit nem lehet varázsütésre elintézni. A lányomról van szó, és épp most próbálom megtenni az első, tapasztalatlan lépéseimet anyaként a nagyvilágban. Eddig nem úgy viselkedtem, de épp itt az ideje.
- Miért most? Ez a kérdés teljesen jogos, de nem tudok rá olyan választ adni, mint amit hallani akarsz. – szégyenkezve hajtom le a fejem, de őszintének kell lennem vele. Hiszen a hazugságok kora lejárt. – Amikor ott a kórházban neked adtam őt, tudtam, hogy így lesz a legjobb neki... és nekem is. Alig vártam, hogy megszabaduljak tőle, koloncnak tartottam ami csak visszatart abban, hogy élhessem az életemet. És téged is annak tartottalak. – elcsuklik a hangom, ezért nagyot nyelek, végre megtaláltam azokat a szavakat, amiket annyiszor megrágtam már. Ezen most át kell esnünk, mint a foghúzáson. – Nem akartam anya lenni, el akartam felejteni mindent, téged, Poppyt, ezt az egészet. Évekig úgy éltem mint előtte. Minden szabad estémen elmentem bárokba, ittam, és… sok minden mást is csináltam. – ujjaim aggodalmasan tördelem, ennyire részletesen még csak a pszichológusomnak számoltam be az életemről. Illetve még neki sem, hiszen ő mit sem sejt a lányomról. Már abban sem vagyok biztos, hogy helyes dolog volt-e eltitkolni a dilidoki elől azt, hogy van egy lányom. – Aztán az egész kiürült, úgy két évvel ezelőtt. Nekem is eljutott az agyamig, hogy ez nem jó, ez nem is élet amit művelek, és… elmentem egy pszichológushoz. – felemelem a fejem, hogy szemébe nézhessek, próbálom összeszedni magam, nem összetörni, és nem kiakasztani még jobban. – Valahogy normális mederbe tereltem az életemet, és már más vagyok, már látom miket műveltem, és nem akarom soha többet, hogy olyan legyek. Én… azért menekültem minden kapcsolat és kötődés elől mert féltem, hogy nem leszek elég jó, féltem, hogy elhagynak. És én pont ezt tettem Popyval! – kibuggyannak szememből a kövér könnycseppek, amiket kicsit sem nőies, hirtelen mozdulattal söprök le az arcomról. – Hónapok óta, minden nap gondolok rá, arra, hogy mi lehet vele és veled is, és… szar alak vagyok, tudom, de úgy éreztem belehalok ha nem láthatom. Nem kérem, hogy az anyja lehessek, mert nem érdemlem meg. – minden igyekezetem ellenére előre borulok, mintha elbújni próbálnék, képtelen vagyok Rick szeme elé kerülni még egyszer az életben. Halkan szipogok, próbálom kontroll alá vonni az érzéseimet. Eredménytelenül.
- Annyira gyönyörű, Rick! Olyan szép és okos kislány, fogalmam sem volt, hogy kit dobtam el magamtól. És már bánom, úgy sajnálom, hogy nem voltam mellette! Ő az egyetlen dolog az életemben amit nem csesztem el, de tudom, hogy ha hamarabb jöttem volna, vagy ha nem adom őt neked, akkor nem lenne ilyen tökéletes.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
39
▪▪ Hírnév :
16
▪▪ Megjöttem :
2016. Mar. 10.
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Pént. Márc. 25, 2016 3:02 pm Keletkezett az írás



Elhivatott, ezt elismerem. De igazából ez sosem volt igazán kérdéses. Nagyobb probléma az, hogy ha a munkához ennyire tudott ragaszkodni, ha ennyire tudott rá időt szánni, akkor a gyerekére vajon miért nem? Mert baromság, hogy a kettő üti egymást, a mellékelt ábrán mutathatnánk engem, akinek munkája is van, egész jó is, és még a lányát is sikerült fölnevelnie. Annál azonban okosabb vagyok, minthogy ezt ki is mondjam. Ütöttem már eleget, és nem érdemes tovább verni azt a vasat ha egyszer egy normális megegyezést próbálok tető alá hozni. És ez a rezidens-dolog még akár kapóra is jöhet. Ha tényleg úgy döntött, megváltoztatja az életét, akkor nem nehezen találhatott volna olyat, ami gyorsabban megmutatja.
– Jobban tetted, hogy személyesen jöttél. De nem csak rád csaptam volna a telefont, közöltem volna, hogy soha az életbe nem telefonálj újra – közlöm vele, egyszerű, színtelen hangon, és a végén elvigyorodok. Nm bántóan, vagy támadóan, egyszerűen csak tényközlően mondom mindezt. A vigyor annak szól, hogy örülök, hogy nem így alakult. Milliószor lejátszottam már ezt a beszélgetést, de soha nem gondoltam, hogy relatíve civilizáltan fog zajlani. – Értékelem, hogy gondoltál rá… is.
Ahogy beszélni kezd, az asztal alá csúsztatom a remegve ökölbe szoruló kezemet. Semmi újat nem mond, csak azt, aminek ismertem, és mégis mennyire fel tud húzni vele. Már éppen mondanám neki, hogy fejezze be, sőt, megmutatnám azt is merre van az ajtó, mindenféle eredeti elgondolásom ellenére, amikor a történet hirtelen éles irányváltáson esik át. Ahogy befejezi, mély lélegzetet veszek. Minden, amit mondok fölhasználható ellenem a bíróságon, így szokták mondani, igaz? Nos, akkor az esküdtszék most baromi jól fogja érezni magát. Pattogatott kukoricát elő…!
– Nem vagy szar alak. Beteg, talán. Azzal, hogy mit tettél neked kell majd együtt élned, hogy a lányoddal hogyan viselkedtél, neked kell majd elszámolnod – mondom neki csöndesen. Látom, hogy szipog, hogy sír, de nem kelek föl és megyek oda. Egyszerre ennyi emberség legyen elég tőlem.
– Nos, talán a nem elcseszésben benne volt, hogy nem voltál mellette. – Keserű vicc, ez eltagadhatatlan, de hátha oldja egy kicsit a feszültséget. Mint a legtöbb férfiember, én sem tudok mit tenni a síró nőkkel. Legalábbis nem egészen pontosan. – Figyelj, ha ennyire fontos neked, megoldhatjuk, hogy találkozzatok. Hogy legalább lásd, és beszélhess vele. De van néhány szabályom előtte.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
54
▪▪ Hírnév :
18
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
29
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szer. Márc. 30, 2016 2:16 pm Keletkezett az írás



Nem tudom hová tenni Rick ellenségességét. Persze, megértem hiszen van oka bőven dühösnek lenni, és bármit is vág a fejemhez, nem tud túlzásokba esni, mert rettenetesen elbántam vele. Én mégsem ilyennek ismertem meg, azt hittem képes lesz felnőtt módjára viselkedni. Mert az egy dolog, hogy nem ordibál, és nem veri magát a földhöz, de ez, hogy lépten nyomon belém szúr valamivel, ez egyáltalán nem az viselkedés, amit tőle vártam. Persze, védi a lányát. Talán saját magát is attól, hogy újra csalódnia kelljen bennem, de így nem jutunk sehová. Ha nem lesz képes elengedni a sérelmeit, akkor ki is dobhatjuk ezt az egész megbeszélést az ablakon.
- Richard, én nem veszekedni jöttem. Tényleg jobb lett volna, ha kerestünk volna egy időpontot pár nap múlva. – egyszerűen még túl dühös. Nem reagálok bővebben arra, hogy rám csapta volna a telefont. Belefáradtam már ebbe az egész beszélgetésbe, pedig tudom, hogy a java még csak most jön.
Őszintén elmondom neki, hogy akkor miért tűntem el, és azt is, hogy most miért bukkantam fel újra. Mert bármennyire is önző vagyok, akármennyire rondán viselkedtem, Poppy a lányom. Látnom kellett, nincs rá magyarázat vagy értelmes indok, hogy miért. Egyszerűen csak látni akartam. Nem hittem, és nem is vártam, hogy majd meghatják a könnyeim. Egyáltalán nem is azért sírtam, hogy valahogy meglágyítsam. Ha azt akartam volna, egészen más irányból futok neki a beszélgetésnek, megvannak a magam eszközei, hogy megnyerjem az embereket. Gondolom, még mindig nincs fából. Mégse vetettem be ilyen aljas eszközöket, nem is áll szándékomban. A lányomat szeretném, látni és megismerni, és bár ehhez az út Rick meggyőzésén keresztül vezet, azért szeretnék tisztességesen játszani. Nagyon bánt, hogy ennyire cinikusan beszél velem, hogy megint ezzel jön, hogy a lelkiismeretemmel nekem kell elszámolnom. Fogalma sincs, hogy mennyi minden van, ami miatt lassan nem tudok tükörbe nézni, nem tudok aludni. Azt hiszi, hogy erre tudok érdemben felelni? Hogy azt mondja beteg ember vagyok, rossz anya és egy igazi szar alak? Nem tudok. Őszintén szólva nem is akarok, rettenetesen kimerít érzelmileg ez a beszélgetés is, és az is, hogy láttam a videókat Charlotteról. Nem tudom mit vár még tőlem, hogy hányszor akar még bántani ma este. De inkább elé megyek a bajnak, ha akarja most rám öntheti a dühét, mert őszintén szólva nem érdekel. Magam is csodálkozom, hogy még nem álltam fel, és nem menekültem haza. De tényleg meg szeretném ismerni Poppyt, ezért maradok. Csak ezért, mert ebből a végeláthatatlan ütésváltásból már elegem van, ha bármi vagy bárki másról lenne szó már megmondtam volna Richardnak, hogy hová tegye ezt az ellenséges viselkedést.
- Igen, talán az volt a legjobb neki, hogy nem voltam vele, és így nem is tudtam elcseszni. – fejem csóválom, majd keserű mosolyra húzódik a szám. – Fogalmam sincs, még mit vársz tőlem, vagy meddig tudnád ezt folytatni. Ha van még valami, amit el akarsz mondani, ne tartsd magadban, látom, hogy utálsz. De nem ezért vagyok itt, én Poppy miatt jöttem. Mondd! Viseljek skarlát betűt a ruhámon, vagy szórjak hamut a fejemre? Járjak üvegcserepeken, vagy tegyem tűzbe a kezem? Esetleg ki is átkoztathatnám magam az egyházból, ha az boldoggá tesz. Nem tudsz olyat kérni, amit nem tennék meg érte. Szóval, mik a feltételeid Rick, hogy láthassam a lányomat?
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
39
▪▪ Hírnév :
16
▪▪ Megjöttem :
2016. Mar. 10.
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szomb. Ápr. 02, 2016 8:55 pm Keletkezett az írás



– Nem veszekszünk – felelem neki. – Egy tényt állapítottam meg. És egyébként is – elmosolyodok, ahogy végiggondolom, mit akarok mondani, és próbálok meleg és barátságos érzést közvetíteni felé –, nem hallottad, hogy azt mondtam, örülök, hogy úgy döntöttél, ahogy? Ad nekünk lehetőséget arra, hogy beszéljünk. És nem akarok pár napot, mert ha elkezdek gondolkodni, csak a rossz dolgokra fogok emlékezni és arra, ezeken az éveken keresztül miért nem akartalak körülötte. Így, hogy itt vagy, látok más dolgokat is.
Nem hazudok azért, hogy jobban érezze magát. Tényleg eszembe jutnak a jó dolgok – a főztje finom volt, a munkája iránti elhivatottságát már akkor is láttam rajta. Jó anya lett volna, ha megteszi azokat a lépéseket, amiket megtett most. És igenis, sajnálom, hogy nem volt az. De pontosan ez az, ami nem engedne a jó dolgokra emlékezni, csak a rosszra, az, hogy egészen egyszerűen megőrjít, hogy csak úgy otthagyott minket. Az első, és mindezidáig talán egyetlen nő, aki mellett hajlandó lettem volna letelepedni. És nem voltam eléggé jó neki ehhez.
Végighallgatom a monológját, csöndesen, nyugodtan. Csak figyelem. Megértem, hogy így érez, megértem, ha egy sziklafalnak lát, ami közte és a lánya között áll, és talán az is vagyok. De nem tehetem meg, hogy csak úgy félreállok az útból.
– Először is, a kiátkozást a pápa végzi, te nem dobhatod ki magad – javítom ki amúgy mellékesen, egy pillanatig sem keserűen. Próbálom megnevettetni. – Másodszor: tévedsz. Nem utállak. Nagyon sok érzelem kavarog bennem, amikor rád nézek, Mandy, utálat, gyűlölet nem egyike. Sokkal fásultabb dolgok ezek. Nem tudom, megérted-e, vagy sem. Remélem, hogy igen.
Sóhajtok. Túl vagyunk a könnyű részén, ami most következik, az a fekete leves lesz. Hiába akarom elhinni, hogy megváltozott, hogy hirtelen felelősségteljes ember lett belőle, hogy nem úgy éli az életét, mint egykor – nem tehetem. Nem a képességemen múlik, hanem azon, hogy nem játszhatom ki ezt a kártyát, egészen egyszerűen túlságosan félelmetes, mi történne, ha megtenném és eljátszaná a bizalmam. Poppy sérülne meg. És azt nem engedem.
– Rendben, itt vannak a feltételeim: nem kell sem skarlát betűt viselned, sem megégetned magad – először megnyugtatom, de azért jelzem egy félmosollyal, hogy értékelem az irodalmi referenciát. – Viszont nem akarom, hogy Poppy tudja, ki vagy. Eleinte legalábbis. Egy régi ismerősömként foglak bemutatni neki, és a következő két hónapban nem tudhatja meg, hogy te vagy az anyja. Ha ebben a két hónapban kitartasz mellette…
– széttárom a kezem, ezzel jelezve, hogy akkor már azt csinál, amit szeretne. Ott már nem fogom megállítani.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
54
▪▪ Hírnév :
18
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
29
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Vas. Ápr. 03, 2016 1:46 am Keletkezett az írás



Honnan kellett volna tudnom, hogy örül annak, hogy inkább személyesen jöttem el? Egyáltalán nem úgy hangzott a dolog, és nem is úgy viselkedett. Nem mintha nem érteném meg, hogy miért ennyire ellenséges velem, de valahogy nem jött át az öröme. Egy kicsit sem, ami azt illeti. Lemondóan sóhajtok, majd megcsóválom a fejem. Már vagy két perce mosolyog, kezdem úgy érezni mintha gúnyolódna rajtam. Vagy csak rémeket látok? Már abban is az ellenségeskedést keresem amiben nincs is? Talán nekem is el kellene engedni a haragomat és a gyanakvásomat. Poppy érdekében, hiszen ez az egész tényleg nem rólunk szól, hanem róla. Ő itt a legnagyobb áldozat, mi mindketten csak bábok vagyunk egy táblán, ahol a játék az Ő életéért folyik, az ő kis gondolataiért, érzéseiért, nyugodt pillanataiért.
- Sajnálom, hogy csak a rosszra tudnál gondolni. – sóhajtok fel őszintén, miközben néhány másodperc erejéig keserű mosoly telepszik az arcomra – Nekem nincs rossz élményem veled kapcsolatban. Legalábbis nem volt, a mai napig. – ha már őszintén játszunk, nekem is el kell mondanom az igazat. Tényleg, semmi harag nem volt bennem. Egyetlen egy olyan emlékem sincs, ami abból az időből származik amikor Rick mellett voltam, és ne lenne így vagy úgy de kellemes. Mert még veszekedni is jó volt vele, szerettem, hogy mindig logikus érveket hozott fel, akármennyire is elöntötte már a düh. Vannak emberek, akikkel még egy kiadós vita is élvezetes. Richard például közéjük tartozik. Fura, de még a szülés sem volt rázós, mármint persze, nagyon fájt és közben tudtam, hogy nem maradhat velem Charlotte, de nem az „életem legpocsékabb napjai” polcon tartanám a képeket, már ha készültek volna azon a jeles eseményen. Viszont ez a mai, hogy ennyire elutasító velem, ez nagyon bánt. Az első negatív élményem vele.
Amint kimondtam, már bánom is a szavaimat, nem hiszem, hogy ez a felettébb cinikus hangnem bármihez is vezet majd. Mármint azon kívül, hogy az életben nem találkozhatok Poppyval. Elmosolyodom, amikor azt mondja, nem utál. Ó, dehogynem! Tán még maga sem tudja, de ha lenne egy személy a világban, akit büntetlenül lehajíthat egy sziklaszirtről, szerintem én lennék az. Nekem legalábbis eddig nagyon úgy tűnt.
- Mindig hittem abban az egyszerű gondolatban, hogy még a gyűlölet is jobb, mint a közöny. Az legalább egy érzelem, valamilyen reakció, amit kiváltunk a másik emberből. Talán a legrosszabb, ha semmit nem jelentünk. Élünk, meghalunk, és a kutyát sem érdekli. – hosszan sóhajtok, majd megrázom a fejem. A fásultságot ismerem, a kórházból. Betegek jönnek és mennek, igyekszem nem ragaszkodni hozzájuk, nem megismerni őket a kelleténél jobban. Persze megesik, hogy kudarcot vallok, és valakit megkedvelek, de azt mindig meg is bánom. Amint felépültek, úgy elfelejtenek mintha sosem léteztem volna. Lehet, hogy Rick is így érez? Miért ne, hiszen… feltételezhette, hogy többé nem lát majd. – Megértem a fásultságodat, gondolom belefáradtál abba, hogy nap nap után cserben hagytalak pusztán azzal, hogy nem voltam ott Poppy mellett.
Látom rajta, hogy valamiért nem könnyű neki amit mondani akar. De miért? Bármit is mondjon, akármit is csináljon, nem igazán lehetne ennél nyerőbb helyzetben. Nála van az, amit szeretnék, amiért a világon bármit megadnék. Gyakorlatilag akármit kérhet, bármire utasíthat, eltilthatja tőlem vagy el is zavarhat, ez mind rajta áll. Ez az egész beszélgetés nem alakulhat másképp csak amerre ő engedi kanyarodni, minden kártya az ő kezében van, nálam pedig nincs semmi – vagy még annál is kevesebb.
Többször is szóra nyitom a szám, amikor azt mondja, hogy bemutat Charlottenak; mégse jönnek ki rajta szavak. Rengeteg érzés kavarog bennem, miközben csak tágra nyílt szemekkel bámulom őt. Miért változott ilyen hirtelen? Eddig mintha inkább toronyszobába zárta volna Poppyt vagy engem, csak azért, hogy ne találkozzunk, most meg önként beleegyezik a dologba?
- Rendben. Furcsa, de én is valami hasonlóra gondoltam. Talán… tudom nevetséges, de elolvastam pár könyvet a gyerekekről az elmúlt hónapokban, és én is arra a következtetésre jutottam, hogy nem lenne helyes csak úgy betoppanni az életébe. Poppy tudja… - nagyot nyelek, mert a hangom megint készül magamra hagyni. Összeszorul a torkom, ahogy arra gondolok, hogy talán a lányom még a nevemet sem tudja. Persze, miért is kellene tudnia? Csak még több fájdalmat okozna neki. Mégis megkérdezem. – Ő tudja a nevem? Vagy van bármi, amiről felismerhet? A videókon olyan okosnak tűnt, én nem tudom, hogy… mire jöhet rá egy hat éves kislány magától. – akadozva motyogom a szavakat, miközben újra elönt a szégyen. Sosem fog elmúlni, és a világon mindenki megbocsáthat nekem, én akkor sem fogok magamnak, amiért elhagytam a lányomat. Talán azért sem, hogy elhagytam az apját. – Semmit nem tudok a gyerekekről, én nem tudom, hogy mit szabad mondanom neki. Nem akarom bántani, soha többé. – mély levegőt veszek, majd úrrá leszek a pánikon. Hiszen látni szeretném és megismerni. Nem félhetek tőle, ő csak egy kislány. Bár az az igazság, hogy magamtól félek. Attól, hogy bármilyen módon, akaratlanul is, de megsebzem őt. Vagy attól, hogy egyszerűen csak berezelek és lelépek. Annyi minden közbejöhet! Hiszen akár holnap Rick megtalálhatja álmai párját, és akkor már nem fogok beleférni a családjukba sehogyan sem. Megannyi veszély, pedig csak ártatlan találkozásról, ismerkedésről van szó. Mégis, rengeteg fájdalmat rejthet akár mindnyájunknak. – Rendben, a feltételeid teljes mértékben érthetőek, és tudom, hogy Poppy védelmét szolgálják. Igyekszem helyre hozni amit elcsesztem. Tényleg sokat jelent nekem, hogy lehetőséget adsz erre.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
39
▪▪ Hírnév :
16
▪▪ Megjöttem :
2016. Mar. 10.
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Vas. Ápr. 03, 2016 8:56 pm Keletkezett az írás



– Nekem is csak kevés. Viszont azok… erősek. – Nem tartom szükségesnek a mondanivalóm kifejtését, tudja ő is, mire, mikre gondolok. Csak az nem tudja, mennyire sajnálom igazából, hogy így alakult, és nem sikerült valamiféle kompromisszumos megoldást találnunk ott és akkor. Minden idiótaságba, minden szörnyű jellemeleme ellenére is vele akartam lenni… akkoriban. Ma már persze lassabban, elővigyázatosabban közelíteném meg, még akkor is, ha eszembe jutna az az idióta ötlet, hogy próbáljuk rendbe rakni, amink valaha volt, márpedig ilyesmiről szó sincs. Jelenleg ez a nő olyan, mint a Bombák Földjén című film címszereplője.
Kifejezetten keserű hangulatában van ma. Megértem. Valószínűleg részben az én hibám is. Elképzelni nem tudom, mennyi bátorság kellett neki ahhoz, hogy elém álljon mindazok után, ami történt és arra kérjen, amire kért. Oké, pár perccel ezelőttig nem is igazán akartam elképzelni, majdhogynem sokkba küldött a viszontlátás, az első, legalapvetőbb válaszom az volt, hogy védekezésből támadjam a nőt. Nem volt szép és nem volt korrekt. De így jártunk.
– Akárki mondta is, nagy baromságot mondott – jegyzem meg egy vállrándítás kíséretében. Szerintem a zsidók a Második Világháborúban sokat adtak volna, ha csak közönyösek a nácik szemében. Vagy a 9/11-es áldozatok a terroristák közönyéért az országuk felé. – És nem, nem ez a helyzet. Hozzászoktam ahhoz, hogy egyedül vagyok, hogy a pénz egy része a bébiszitterre megy el, vagy hogy a barátaimat néha Poppy jobban ismerte, mint engem. – Enyhe túlzás. – Egyszer sebeztél meg, amikor elsétáltál. De azon úgy fél órája túltettem magam. És amúgy is, beforradt már az a seb. Csak orvos vagy, te is tudod, hogy néha igen zavaróak tudnak lenni azok a régi sebhelyek.
Leesik egy kő a szívemről, amikor beleegyezik. Nem akartam újra vitázni, de neki is tudnia kell, hogy ez a legenyhébb álláspont, amit elfoglalhatok jelenleg. Semmiféle más, realista megközelítés nem működhet a mi esetünkben. Ami szomorú, de tényszerű. Én kívánom a legjobban, hogy bár ne ez lenne a helyzet.
– A könyvek jók kezdésnek, csak állj készen kidobni, amit onnan megtanultál. A legtöbbje baromság, és a lányunk… Nos, okos kislány, maradjunk annyiban – elvigyorodok. Aztán, amikor megkérdezi, van-e bármi, amiről Poppy felismerheti, csak lehajtom a fejem egy pillanatra. Akaratlanul is felszakított egy olyan sebet, amit azt hittem, nem fogunk megérinteni ma. Pár éve ugyanis szisztematikusan végig kellett mennem minden szobán, minden bútoron, minden könyvön, hogy eltüntessem a képeket Mandyről, és egybegyűjtsem őket egy zárt fiókba. Nem volt sok, de szerettem kitenni párat, amolyan emlékeztetőként magamnak. – Nem, semmit nem tud rólad. Ha nem így lenne, más üzletet dobnék föl.
Ahogy befejezi a beszédet, fölemelkedek a székemből, és egy őszinte félmosoly keretében a kezemet nyújtom felé. Barátságos gesztus, remélem elfogadja.
– Még egy dolog – mondom neki, miközben intek az ajtó felé, ideje ugyanis indulnunk. – Szeretnék veled beszélni azok után az alkalmak után, hogy találkoztatok. Nem kiértékelni, csak tudni, hogy mit gondolsz.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
54
▪▪ Hírnév :
18
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
29
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Hétf. Ápr. 04, 2016 10:09 am Keletkezett az írás



Bólintok, miközben aggodalmasan köszörülöm a torkom. Tudom, hogy elég erős negatív élményeket okoztam neki. Igazából, el sem tudom képzelni, hogy milyen lehet, amikor valaki egyszerűen csak faképnél hagy. Olyan rég történt velem ilyesmi, és annyira betegesen rettegek az érzéstől, hogy mindig inkább én szaladok el. Messzire, ami azt illeti.
- Talán. – válaszolom merengve arra, hogy baromságnak tartja az elméletet. Én már többször tapasztaltam, hogy az utálat és a szeretet mennyire közel állnak egymáshoz, és milyen rettenetesen könnyű egyikből a másikba esni. Mindkettő erős érzelem, csak az irányuk eltérő, de épp ettől vagyunk emberek, hogy képesek vagyunk a széllel változtatni az érzelmeinken. Ahogy az ambivalenciáról már Catullus is remekül összefoglalta a gondolatait, az odi et amo nagyonis létező jelenség. Talán másra asszociálunk, amikor közönyre gondolunk, de hát nem ez lenne az első eset, hogy valamiben nem értünk egyet.
Zavarba jövök, amikor azt mondja, hogy megsebeztem. Mit lehet ilyenkor mondani? Sajnálom, hogy összetörtem a szíved és faképnél hagytalak, hogy neveld egyedül a gyerekünket? Ez azért elég pofátlan lenne. Az ilyesmihez nem elég egy szimpla bocsi, és minden más is kevés lenne. Elszaladtam a felelősség és a kapcsolatunk elől, mert attól féltem, hogy kudarcot vallok, vagy ő lép le. Fordítva sült el a dolog, már látom, de tenni semmit sem tudok, nincs az égvilágon semmi sem, amivel jóvá tehetném a bűnömet. Ezzel meg kell tanulnom együtt élni, ahogy Rick már megtanult vele létezni. Csak amíg neki  volt hat éve feldolgozni a dolgot, nekem úgy egy órája esett le, hogy mit veszítettem. Eddig csak Charlottera gondoltam, a lányomra, hogy vele mit tettem, ő mennyire hiányzik. Önző módon az mintha kiment volna a fejemből, hogy Richardot is milyen mélyen megsebezhettem. Újabb mázsás súly a lelkiismeretemen, és talán Poppytól feloldozást kaphatok, ha találkozunk és végre az anyja leszek, ha lesz egy anyukája mint a többi kislánynak. De Ricktől ilyesmit nem várhatok, és nem is várok. Talán ha része leszek az életüknek, és a lányunk iránti felelősség már nem csak az ő vállát nyomja, képes lesz új életet kezdeni. Vagy talán már el is kezdte? Újra végigmérem, futólag, majd zavartan harapok az ajkamba. Én a helyében már tovább léptem volna, semmit sem változott, minden ujjáról nagyjából nyolc nő lóghatna, és mind imádnák a lányát is. Butaság azt gondolni, hogy nincs magánélete, mindenkinek van. És egyáltalán nem olyan öreg, hogy magányos legyen. Poppynak is jobb lenne, ha lenne mellette valaki.
- Láttam a videókon, hogy milyen ügyesen olvas, és színezés közben is nagyon… önálló, kreatív, sajátos gondolatai vannak. Azt hiszem, ebben rád hasonlít, tényleg nagyon okos kislány. – mosolyodok el én is, ahogy Poppyra gondolok. Amint hazaértem, meg fogom nézni újra a videókat, újra meg újra, nem lehet betelni vele. Vajon szereti a macskákat? Pech és Pánik bizonyára örülnének neki, ha egy gyerkőc nyúzná őket, rettentően játékos kis szőrmókok. – Biztos így volt a legjobb neki, hogy nem tud semmit. – bólintok kissé csalódottan. Mintha nem is léteznék, mintha csak egy árny lennék, ami kísérti a kislány életét. A Nemlétező Mami.
Egy pillanat habozás után fogom meg a kezét. Az én tenyerem izzadt, kié ne izzadna ilyen stresszes és nem is kicsit félelmetes helyzetben?! Sebész vagyok, soha nem remeg a kezem, mégis enyhe rezgés szaladgál az ujjaim hegyén, még szerencse, hogy ma nem kell szikét ragadnom, mert lehet cikkcakkban menne csak a munka vele. Az ilyesmit nem engedhetem meg magamnak, ezért zavarba jövök a nem várt gesztustól. Határozottan sétálok a kijárat felé, furcsamód megkönnyebbültem most, hogy hat év után először találkoztunk.
- Ez csak természetes. Ha azt látom, hogy Poppy nem kedvel engem, nem akarom ráerőszakolni magam. Remélem abban a helyzetben is ki tudunk találni… - mondatom közepén kezd el brekegni a csipogóm. Annyira nem számítottam rá, hogy összerezzenek, sietve nyúlok a zsebembe, hogy elhallgattassam. – Azt hiszem, mennem kell. A recepción meghagytam a számomat, azon elérsz. Persze nem mindig tudom felvenni, de visszahívlak mindenképp. – feszültté vált a hangom is, fel kell hívnom a kórházat, hogy mi történt már megint. Az akaratos csipogó megint rákezdi, én pedig szokásommal ellentétesen kissé pirulva mosolyodok el, és pillantok fel rá. Ez van, az orvosok legnagyobb főnöke a csipogó. – Tényleg mennem kell. Vigyázz magatokra. – sóhajtok röviden, majd megszaporázom a lépteimet, hogy az épületből kiérve már hívhassam is fel a kórházat, hogy megtudjam mi lehet ennyire sürgős.


Köszönöm szépen a játékot *.*
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 9:39 pm Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Mandy - Rick: Too little, too late?
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: