Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza

»Csüt. Márc. 10, 2016 12:23 am Keletkezett az írás

Szükségem van egy kávéra!
Roppant hosszú és komplikációkkal teli műtét van a hátunk mögött. A bátyám volt a vezető sebész, én pedig a keze alá dolgoztam. Minden mozdulatom úgy figyelte mint a sólyom az áldozatát, szerintem ha csak egy kicsit is rosszul csináltam volna bármit is, elevenen felkoncol, kiszögezi az irodája falára a lenyúzott bőrömet.
Tudtam, hogy veszélyes beavatkozás lesz, istenemre mondom, tényleg tudtam! Ahogyan azt is, hogy időseknél, és bizonyos rendkívül súlyos betegségeknél vagy sérüléseknél előfordulhat, hogy a páciens az operáció közben meghal. De még soha nem az én műtőasztalomon, az én kezeim közt! Tehetetlennek éreztem magam, bármennyire igyekeztem, hogy segítsek a testvéremnek, nem tudtam. Ő sem tudott már mit tenni, eleve minimális volt az esély, hogy sikerrel járunk, de én bíztam benne, hogy sikerülhet. A nőnek gyereke volt, kicsi gyereke, mégis hogyan mondjuk el nekik, hogy mi történt?! Hogyan?! Abe írja majd meg a jelentését, hogy mi történt a műtőben, és ő fog beszélni a családdal is, perceken belül. Látta rajtam, hogy mennyire felzaklatott az eset, így inkább elküldött, hogy pihenjek,menjek haza vagy amit gondolok. Az első beteg akit elvesztettem, azt mondta ez előfordul, akármennyire is igyekszünk. El kell fogadni.
A kávé automatához igyekeztem,amint levettem magamról a műtős ruhát, és felvettem a köpenyemet. De az a vacak megint bedöglött, csak sípol és sípol, de nem csinál semmi mást, nem ad kávét, de még poharat se, semmit.
- Adj egy kávét, ez a dolgod! – ütögetem meg az oldalát, előbb még finoman, mire látom, hogy elindul belőle talán valami. Aztán rémes hangokat ad ki, villogni is kezd. – Mozdulj már! Gyerünk! – megrúgdalom az alját, nem mintha ezzel segítenék rajta. A fényei kialszanak, végképp beadta a kulcsot. – Mi lesz?! Gyerünk, működj már te sz*r! – kiabálok rá, miközben elkap egy eddig ismeretlen érzés. A testemen remegés szalad át, önkéntelenül is elkezdenek potyogni a könnyeim. A fal mellé ülök le, arcom tenyereimbe temetem, és hagyom, hogy a fáradtság és a csalódottság átcsapjanak felettem. Az én asztalomon többé senki nem halhat meg. Borzalmas érzés!
Miután egy kicsit összeszedtem magam, felmentem a tetőre, hogy megnyugodjak. Bámultam a parkot, a fákat, a felhőket. Mire teljesen megnyugodtam, jónéhány óra eltelhetett. Annak a nőnek gyereke volt. Egy kislány, épp most kezdte az iskolát. Kéretlenül tolakodik a fejembe a gondolat, hogy Poppy is pont ennyi idős. Össze-vissza csaponganak a gondolataim, hogy jobb-e így, hogy még csak nem is ismer, vagy rosszabb. Mármint, ha történne velem valami, jobb ha nem is tud róla, csak évekkel később vagy inkább ismerjen, és elveszítsen? Nem tudom, nem tudom! Csak arra tudok gondolni, hogy valószínűleg még sok ilyen pillanat lesz az életemben, és tényleg nagyon szeretnék most hazamenni, és megölelni a lányomat. Vacsorát készíteni neki, mesét olvasni és betakargatni amikor lefekszik aludni. Szükségem lenne rá, de a saját hibámból nem lehetek mellette.
Amikor úgy döntök, hogy megint képes vagyok emberek közé menni, a pszichológusom rendelője felé veszem az irányt. De valaki egészen másba botlok bele az egyik folyosón. Egy kislány van ott, valószínűleg elkószált. Nagyon nem itt lenne a helye, közel van a mi osztályunk, és tudom, hogy errefelé gyereknek semmi keresnivalója. Olyasmit láthat, ami nem neki való. Lassan közelítem meg az apróságot, majd kissé lehajolok hozzá. Akkor szinte arcul csap a megdöbbenés: Ő Charlotte! Egy pillanatra elöntenek az érzelmek, zavaromban elkerekedett szemekkel nézek rá, hajszálon múlik, hogy nem ölelem magamhoz – ezzel teljesen összezavarva szegényt. Élőben még gyönyörűbb, mint a videón, az életben még ezerszer tündéribb! Beszélnem kell az apjával mindenképp, hogy ne húzzuk sokáig a találkozást, bemutatást vagy mit, mert nem tudok lemondani erről az aprócska csodáról. Végül csak összeszedem magam, felöltök egy barátságos mosolyt, mielőtt megszólítanám.
- Jó napot, Kisasszony! Eltévedtél? – kezem nyújtom felé, hogy elvezessem az ajtóktól meg erről az egész folyosóról, és a váróban elhelyezett játszó sarok felé terelgessem. – Én dr. Amanda London vagyok, megmondod te is a nevedet? – persze, tudom mi a neve, de nem szeretném megrémiszteni. Mégis csak idegen vagyok neki. A szívem a torkomban zakatol, hogy ennyire közel van hozzám a kislány. Fel kell hívnom az apját, hogy ne aggódjon és ne keresse, mert megtaláltam. Bizonyára már égen-földön keresheti, alaposan elkószált Poppy.

**Vendég** Vendég

»Hétf. Május 02, 2016 9:52 pm Keletkezett az írás

Amikor ébredezni kezdtem, a napocska csillogó napsugarai már pimaszul beszűrődtek a sötétítő függönyeim résein. Mintha csak azt akarták volna üzenni, hogy ideje felkelnem. Pedig ma szerda van, és szerdánként sosem kell suliba mennem. Mert ilyenkor apa sem dolgozik és tizenegyre Dr. Elishez megyünk, hogy beszélgessen velem.

Ma nem akarok hozzá menni, mert legutóbb anyuról kérdezett, és olyan kérdéseket, amikre talán azok a gyerekek sem tudnának válaszolni, akiknek van anyukájuk. Például szerintem melyik a kedvenc színe. Apa úgy gondolja csak tudni szerette volna, hogy milyennek képzeltem el, de én kellemetlenül éreztem magam attól, hogy olyanra kellett felelnem, aminek a válaszában nem vagyok biztos.

Néhány perccel később a szobám ajtaja résnyire nyílt és a lyukon apu feje nézett be. Gyorsan a fejemre húztam a takarót azt remélve, hogy nem látta, fent vagyok, így még tettethetem az alvást. Azonban az ágyamhoz közelítő lépései elárulták, hogy biztos ideje felkelnem, így szunyokálva, vagy ébren, apa minden bizonnyal ki fog kényszeríteni az ágyamból.

- Poppy, kincsem. – szólalt meg egy kicsit jobban megcsócsálva a második becézést. A hangja sejtetette, hogy készül valamire, amitől mosolyba húzódtak az ajkaim és izgatott lettem. A következő másodpercben apu az ágyam szélére ülve elkezdett össze-vissza csikizni. Vissza akartam tartani a nevetést, de alig bírtam, így nagy adag kacajhangok szöktek ki a tarkómból. A paplanom alatt izegni-mozogni kezdtem el, hátha valahogy rejtve tarthatom apa előtt a gyenge pontjaimat, de mindhiába. Egyszer csak lekerült az arcomról a takaró, én pedig oldalra igazítottam az arcomba mászott hajtincseket.

- Jó reggelt, kis csillag! – szólalt meg apa, majd puszit nyomott a homlokomra. Előre nyújtottam a kezeimet jelezve, hogy vegyen fel. Reakciómra ajkai széles mosolyba görbültek, és miután kiszabadított a pokróc fogságából, felkapott, hogy a fürdőbe vihessen a megszokott fogmosásunkra.

Egy kis időbe került, mire apával elkészültünk, de amint meglettünk a öltözéssel és fésülködéssel, máris a konyhába mentünk reggelizni. Ma reggel palacsintát kapok, nutellával és banánnal. Vagy eperrel. Még nem döntöttem el, de nem is baj, hisz van elég időm, míg apa megcsinálja. Az övé a világon a leges legjobb palacsinta, szerintem egy anyuka sem csinálja ilyen jól, mint ő. Oké, talán egy valaki, de róla nem tudom biztosan, mert mindig úgy képzeltem el, hogy jobban főz, mint apa. Ó, és igen, most a saját anyukámról beszélek.
Összesen négy palacsinta és egy bögre tea fér el a bendőmbe, amikor úgy érzem, tele vagyok. Kezeimet a levegőbe emelve és még mindig a szám széléről lenyalogatva az odakerült nutellát pattanok le a székről, majd a fürdő felé sietek, hogy eltüntethessem a reggelim maradékait a külsőmről. Egy kicsit leettem a harisnyanadrágom, de a szoknyámtól pont nem látszik, tehát apának nem kell róla tudnia.

Miután végzek, a mosókonyhába rohanok és a mosógép mögé bújok el. Tudom, hogy hamarosan indulnunk kell, apa már akkor mondta, amikor az utolsó palacsintának álltam neki. De ahogy már mondtam, ma nem szeretnék a doktorbácsihoz menni, mert nem akarok a buta kérdéseire válaszolni. Lassan azonban unatkozni kezdek, ahogy a gép mellett guggolok, így úgy döntök, hogy kinézek, amúgy sem hallok lépéseket. Csakhogy amint kidugom az orrom a helyiségből, két markáns kéz megragad és felkap.
- Hova bújsz, kisasszony? – kérdi apa nevetve. Én ezzel szemben vad rúgkapálozásba kezdek, miközben azt visítom, hogy nem szeretnék a dokihoz menni, mert anyuról kérdez és nem tudok válaszolni. Apa azon nyomban megáll, majd lerak a padlóra. Valami olyasmit mond, hogy a dokibácsi tudja a dolgát és csak segíteni akar. De mivel mindössze arra tudok gondolni, hogy nem szeretnék a kórházba menni, nem értem meg teljesen apa mondandóját.
- Lehet, hogy szüksége van információra, hogy könnyebben megtalálja anyut? – kérdem izgatottan, miután abbahagyom a pityergést.

Apa nem válaszol, csak elmosolyodik, de a vigyorgása biztató, így a bejárati ajtóhoz szaladok és felkapom a dzsekim, hogy minél hamarabb elindulhassunk.

Az úton tele is tele voltam reményekkel, azonban amint beértünk, szertefoszlottak és ismét a félelem lett úrrá rajtam.
- Pipilni kell, apuci. – szólalok meg, mielőtt Elis bácsi ajtót nyitna. – Elmehetek? – kérdem, miközben összeszorítom a lábaimat tettetve, hogy wc-re kell mennem. Apa bólint, én pedig száznyolcvan fokos fordulást teszek és rohanok is a mosdók felé. Amikor odaérek, megállok az ajtónál, óvatosan hátrapillantok, és amint biztosan tudom, hogy apa nem lát, bekanyarodok az első folyosóra, majd ott balra, jobbra és ismét balra. Ott lemegyek a lifttel, vagy két emeletet, és amint kilépek a felvonóból, ismét futásnak eredek, majd csak akkor állok meg, amikor úgy érzem, elég messze vagyok a doktor bácsitól. Rendesen megszomjaztam a futástól, és a mellettem tornyosuló italgép csak még jobban eszembe juttatja ezt. Céltalanul elkezdem nyomogatni azon gondolkozva, mit innék, ha lenne nálam érme, amikor megszólítanak. Megtorpanok, és mint akit rajtakaptak a rosszaságon, hátrapillantok. Egy kedves orvos néni mosolyog rám, akit még soha nem láttam.
- Te Elis bácsi segítője vagy? – teszek fel aggódva egy kérdést annak ellenére, hogy nem félek tőle. Aztán ismét az italokra pillantok. – Nagyon szomjas vagyok. Nincs véletlenül érméje? Apukám is a kórházban van és visszaadja magának. – biztosítom, és nem tudom, mennyire jó dolog egy idegen nénitől kérni, de ha csak kölcsönbe, akkor az nem számít, nem? – De nem beteg, csak elkísért engem. De én sem vagyok beteg, csak beszélgetnem kell Dr. Elis bácsival.
Egy pillanatra eszembe jut, hogy elfelejtettem bemutatkozni, így amikor a felém ágazó kezecskéjére pillantok, gyorsan megragadom és megrázom.
- Poppy Charlotte Brisbane vagyok és mindjárt hat és fél éves.
Ajkaim széles mosolyba görbülnek. Kedvelem ezt a nénit.

»Kedd Május 03, 2016 4:56 pm Keletkezett az írás

Nagyon sok dologra gondoltam, ami ma történhet. Még árvízre és tűzvészre is előbb számítottam, mint arra, hogy az osztályunk folyosóján meglátok egy szőke kislányt, ahogy az ital automatát nyomkodja. Valamiért minden gyereknek ez a mániája, megnyomkodni a gombokat, látni mi történik, vagy mint jelen esetben: mi nem. Csak amikor közelebb érek hozzá, akkor látom meg, hogy nem akármilyen kislányról van szó, hanem Charlotte az.
Bevallom, az első gondolatom az, hogy alaposan megölelgetem és haza viszem magamhoz, főzök neki vacsorát, megmutatom melyik az ő szobája és egy árva szót se szólok az apjának legalább másnap délig; élvezni szeretném, hogy velem van, hogy én vigyázhatok rá. Nyilván, ennyi év után az embernek ilyen őrültek az első gondolatai. Aztán persze a következő pillanatban már bánom is az egészet. Én minimum infarktust kapnék, ha eltűnne a lányom, betegre aggódnám magam már öt perc után is. Lehet, hogy Rick idegei ennél edzettebbek, de őrültség lenne egy percig is együtt lennem a kislánnyal úgy, hogy neki nem szóltam. Így is pengeélen táncolok, a bizalmáért küzdök, hogy engedje, hogy megismerjem a lányunkat, marhára nem hiányzik, hogy ilyen kapitális baromságot csináljak. Ez egy eleve halvaszületett gondolat, jobb is ha elvetem de gyorsan!
Poppy mellé lépek, és lehajolok hozzá. Nem tudok nem mosolyogni a szavain. Rosszban sántikált, ez biztos. Valószínűleg csellengett a kórházban, így kavarodott ide, de megnyugtat a tudat, hogy Richard is itt van valahol. Szólni is fogok neki, hogy merre keresse a kislányt, de ha nem akarom lebuktatni magam, akkor kénytelen leszek kitalálni egy kis történetet köré. Ekkor jut eszembe a kis Mark.
- Ó, én nem Elis doktor bácsi segítője vagyok. – ujjammal mutatom neki, hogy hajoljon közelebb, majd ha megtette, apró fülecskéjébe súgok – Varázs doktor néni vagyok, van rengeteg olyan holmim, amivel tudok varázsolni. De ez titok, pssszt! – teszem ujjam szám elé mosolyogva. Rick nem szereti a hazugságot, én viszont mindig is szerettem táncolni a határokon, feszegetni őket. Na meg persze játszani is szeretek, a kollégák gyerekeivel egész jól kijövök. A sztetoszkóp egyszerűen lenyűgözi őket, és igazából Joannie kolléganőm kisfia mondta rám először, hogy varázs doktor néni vagyok. Joannie apját úgy hozta be a mentő még vagy fél éve, és én is a csapatban voltam, akik megoperálták, és később segítették a lábadozásban. A kis Mark azt hitte, hogy valami varázserővel gyógyítottuk meg a nagypapáját.
Előhúzom a zsebemből a kártyámat, és bedugom az automatán ennek kialakított résbe. Az érmék helyett, ez biztosan tetszeni fog neki.
- Mit szeretnél inni Poppy? – ha engedi, felemelem, hogy lássa az összes italt. Nem is értem, hogy a szívószálas üdítőket miért legfelül tárolják? A gyerekek így semmit sem látnak belőle, bár az is igaz, hogy ezekről a folyosókról tudtommal ki vannak tiltva a gyerkőcök. Nem nekik való, itt mindent áthat a fertőtlenítő szag, és minden egyéb. Mikor kiválasztja, hogy mit szeretne inni, hagyom, hogy megnyomja a gombot, majd lehető legkedvesebb hangomon szólalok meg. – Megtennéd, hogy megnyomod még egyszer? Én is innék egy ilyen szívószálast. – amíg ilyen közel van hozzám, nem tudok nem mélyeket lélegezni, magamba szívni édes illatát. Csoki, vagy talán nutella illatot érzek, és a semmivel sem összetéveszthető baba illatot, ami minden gyereknek van egy bizonyos korig.
Ha kéri, segítek neki kibontani az üdítőt, majd leguggolok mellé.
- Poppy… elkószáltál, ugye? Az apukád már biztosan keres, és nagyon aggódik, hogy merre lehetsz. – igyekszem elnyerni a bizalmát, és nem ráijeszteni. Mégis úgy érzem, hogy szólnunk kell az apjának, hogy ne aggódjon. Van egy tippem, hogy perceken belül meghalljuk, ahogy a hangszórókba bemondják, hogy eltűnt a kislány. – Hat és fél éves okos nagylány vagy már, tudod hogyan mennek a dolgok. Ha az apukád szerint Elis doktor bácsival kell beszélgetned, akkor annak biztosan oka van. Nincsen ebben semmi rossz. Nekem is van beszélgetős doktor bácsim, őt úgy hívják, hogy doktor Brown. – figyelem a reakcióit, majd nagyot sóhajtva simogatom meg a karjait. – Néha nem jó dolog ezekkel a beszélgetős doktorokkal találkozni, ugye?
Apró arcocskáját nézve, bárhogy is mosolygok, elfog a szomorúság. Ha Rick idejön érte, akkor elviszi, és nem beszélgethetek vele kedvemre. Csak amikor végre találkozhatok vele, az ő szabályai szerint. Nehéz, olyan nagyon nehéz lesz azt kivárni! Mégis tudom, hogy fel kell hívnom, vagy legalább sms-t írni neki.

**Ajánlott tartalom**

» Keletkezett az írás

» Mandy néni és Poppy
» Mandy & Abe
» Mandy Moore
» Mandy & Rick: To Hell and Back. But which way was which?
» Mandy & Marvel