Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 3 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég :: 1 Bot

Dimitri Grigorenko

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Mandy - Rick: Late Night Blues
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2
SzerzőÜzenet

▪▪ Hozzászólások száma :
54
▪▪ Hírnév :
18
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
29
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Hétf. Máj. 02, 2016 2:37 pm Keletkezett az írás



- Nem, ez nem az. – rázom meg a fejem. Úgy tudtam, hogy ez lesz a baja, hogy azt hiszi hazudni a gyereknek akkora halálos bűn. De Poppy kicsi még, és nem hiszem, hogy szüksége lenne az egész nagy halom lócitromra, amit tartogatunk neki. Természetesen nem azt kérem, hogy ne mondjunk neki igazat. De ez egy kényszermegoldás, amíg nem tudhat mindent. Bevallom, tartok egy kicsit a végső, nagy vallomástól. Nyilvánvaló, hogy Richard meg fogja követelni tőlem a teljes őszinteséget, amikor a lányunk majd arról kérdez, hogy hol voltam mostanáig. Épp amikor (reményeim szerint legalábbis) már közelebb kerülhetne hozzám, és megkedvelne; akkor kell ütnöm még egy hatalmas vérző sebet törékeny kis lelkén. Szép kis anya, mondhatom. Nem mintha az, hogy leléptem ne lenne önmagában is borzasztó, de bevallani egy hat éves kislánynak, hogy nem kellett nekem és nem akartam az anyja lenni… lehet, hogy még egy térden állós könyörgés vár rám; amikor azért rimánkodhatok az apjának, hogy ezt ne így, meztelen valójában kelljen elmondanom a gyereknek. Bele is rokkanna szegény Charlotte!
- Ez nem vicces, Rick. Fogalmad sincs mennyire félek ettől az egésztől. Természetesen nincs a világon semmi, amit ennyire akarnék, de ettől még rettegek, hogy mi lesz, ha én is elveszítelek titeket, mint hat éve ti engem. – miért nem tudom én befogni a számat?! Az, hogy rendesen parázok ettől az egésztől biztosan nem nyeri majd el a tetszését. Ha már itt tartunk, nekem sem tetszik. Annyira jól esne, ha egy kicsit is engedékenyebb lenne, ha nem állna ezzel az egész dologgal szemben úgy mint egy kőszikla. Szeretném átölelni, szükségem lenne támogatásra, és mivel senki nem tud erről az egészről, csak tőle kérhetnék. De mégis hogyan, amikor éppen ő az, aki hat éven át szívott az én baromságom miatt?! Sírni tudnék, és nagyon félek, hogy össze fogok roppanni a tetteim és a jóvátétel súlya alatt mielőtt még egyszer is azt mondhatná nekem a lányunk: anyu. Pedig momentán semmit sem szeretnék jobban mint azt, hogy velük lehessek, hogy a családjuk része lehessek. Akárhogy is, nekem nem számít, életem végéig elviselném a bébiszitter szerepét is, ha így Poppy közelében maradhatnék.
- Nem volt igazam. Én nagyonis akartam. – felnőttként viselkedni, még ilyen marhaságot?! Arra lesz alkalmunk bőven, mikor a lányunkat terelgetjük, nem kellene a kettőnk dolgában valamivel lazábbnak lenni? Ez az egész beszélgetés, már megint kezd arrafelé haladni mint a múltkori; tele vagyunk elfojtásokkal, én legalábbis biztosan. Hogy tudnánk egymással értelmes felnőtt módjára kommunikálni, ha azt sem tudjuk mi lesz velünk? Mert az egy dolog, hogy van egy lányunk akinek mindketten a lehető legjobbat akarjuk, de velünk mi lesz? Félek, ha lenne valakim idővel, azon kiakadna és eltiltana a kislánytól. Én sem viselném valami jól, ha most kezdene el randizgatni… Nem mintha féltékeny lennék, de… hát, végülis talán egy kicsit. Féltékeny vagyok, igen. De csak egy egészen kicsit!
Elmentem a telefonszámot, könnyebb lesz így, és most már el sem tud tűnni előlem. Mert mintha eddig egy kicsit szabotált volna, ezzel, hogy nem jelentkezett. Próbálom oldani az idő közben kialakult feszültséget, a lakótársaim említésével. Kíváncsi lennék, hogy mit csinál most az a két kis bajkeverő otthon. Szerencsére, az ajtókat még nem tudják kinyitni. Még.
- Igen, ketten is vannak. De nem zavarnak sok vizet, általában. Mikor nem érek haza időben, a szomszéd kislányt szoktam megkérni, hogy menjen át és szórakoztassa őket egy kicsit helyettem. – előásom megint a telefonomat, és megmutatom neki a háttérképemet. Pech és Pánik feszítenek a fotón, Pánik és a testvére feje búbját nyalogatja. Neki gondolom Poppy a háttérképe, akinek gyereke van, azzal már csak így szokott ez lenni. Nekem ez a két kis szőrmókom van csupán, szóval velük kell beérnem. Szerencsére fotogén mind a kettő, így teli van a telefonom memóriája a képeikkel.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
39
▪▪ Hírnév :
16
▪▪ Megjöttem :
2016. Mar. 10.
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Hétf. Máj. 02, 2016 7:34 pm Keletkezett az írás



Nem tagadom, hogy igaza lenne. Nem is lenne alapom rá. Talán nem lenne hazugság, de mégis úgy érzem, egy válaszút elé lettem állítva, amelyen mind jobbra, mind ballra szörnyű lehetőségek rejtőznek. Vagy bántom a lányom, vagy… bántom Mandy-t. Azt sem akarom, ésszerű szinteken felül. És azokat már elértük a legutóbb. Azt nem mondom, hogy jóvá tett mindent, azt sem, hogy már nem érzek csalódottságot vagy valamennyi haragot azért, mert végül azt az életet választotta, amit, ahelyett, ami lehetett volna, de ez már a legkevésbé sem számít. Eldöntöttem, hogy kap egy új esélyt, egy lehetőséget, hogy a lányával legyen, és nem visszakozhatok most. Nem is akarok különösebben. Van egy részem, ami szereti a veszélyt, amit az egész helyzet hordoz magában.
– Erre van egy jó megoldás – vonom meg a vállam szórakozottan. – Fejezd be. Mármint a rettegést. Mandy, jelen pillanatban minden jól halad, minden sínen van. Lassan, de haladunk előre. A legkevésbé talán nekem van okod a félelemre.
És a leginkább talán nekem. Vitatkozhatnánk, melyikünk bukhatna nagyobbat ezen. Ha a legrosszabb eshetőség következik be, elveszítem Mandy-t, akivel most villant csak föl valami ostoba, halovány reménysugaram, sőt, talán még a lányomat is. Mandy nélkül van élet, tapasztaltam. Poppy nélkül… Jó kérdés, van-e bármi értelme.
Nem volt igaza? Nem gondolhatja komolyan. Elfordítom az arcom pár másodpercre, abban reménykedek, hogy a hűvös éjszakai levegő könnyebbé teszi majd az önuralmam megtartását. Nem sokkal, de sikerül. Éppen elég ideig ahhoz, hogy halljam, amit a szobatársairól mond, és felhúzott szemöldökkel forduljak vissza felé. Miről beszél ez a nő?
– Kérlek, mondd, hogy a szobatársaid állatok, és nem valami kiöregedett perverz férfibrigád – vigyorgok rá. Sejtem, hogy állatok lehetnek, talán macskák, talán valami más… Nem tudom, milyen lehet az ízlése manapság. Az ilyen dolgokhoz elveszíti az ember a jogot, amikor valaki kisétál az életéből, és az eddig megszokott falikárpit hirtelen üressé válik. Jesszus, mennyire filozofikus lettem ma…
Megvárom még a válaszát, majd elindulok, a teraszról az ajtó irányába, de a lábam nem visz tovább. Itt hagyhatnám a nőt, véget vethetnék a mai estének. Éppen eléggé hosszúra nyúlt. Viszont tudnom kell valamit még. És talán a mai este a legjobb alkalom hozzá.
– Amikor azt mondtad, nem volt igazad, pont az előbb… Komolyan gondoltad? – nézek rá, már-már esdeklően. Magam sem tudom, milyen válaszra számítok, miben reménykedek. Melyik hagyna nyugodtan aludni az éjjel.
Ha igennel válaszol, gyors léptekkel átszelem a távolságot kettőnk között, a kezembe veszem az arcát és megcsókolom. Hacsak nem lép vissza. Hacsak nem állít meg.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
54
▪▪ Hírnév :
18
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
29
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Kedd. Máj. 03, 2016 12:18 pm Keletkezett az írás



Elképesztő, hogy a tépelődése mennyire látszik az arcán. Azt hiszem, nem teljesen boldog attól, hogy végül is megjelentem az életében újra. Néha azon is gondolkodom, hogy ha vissza mehetnénk az időben, megint mellettem akarna-e lenni. Még mindig akarná-e a gyereket, még mindig azt gondolná-e, hogy jó család lehetnénk. Neki valószínűleg nincs ideje ilyesmin töprengeni, nekem viszont az első találkozásunk óta nem merészkednek túl távol a gondolataim tőlük. Hogy mi lehetne, lehetett volna, és az is, hogy most mi van. Megjegyzem, elég siralmas a kép.
- Tudom, hogy önzőség, de attól még félek. – nem tudok mást csinálni, mint amit ő, és megvonni a vállam. – A félelmek nem racionális dolgok, nem? – persze, neki sokkal több dologtól van félnivalója. Leginkább talán az okozhat neki bizonytalanságot, hogy hat éve még kiszámíthatatlan voltam. Mint egy tornádó, nem tudni merre halad és mit visz magával. De most már tudom mit akarok, és nem is fogok meghátrálni, ugyanolyan elszántan szeretném visszakapni őket, mint ahogy pár éve még a szakorvosi címet akartam. Ma már sokkal fontosabbak nekem ők, ha bárki azt mondaná, hogy a munkám és a lányom közt kell választanom, habozás nélkül mondanám Poppyt. Igen, úgy, hogy még soha nem láttam.
Aggódva nézem, ahogy elfordul tőlem, komoly erőfeszítések árán uralma alá hajtja a vonásait. Mégis mit mondtam, amitől megingott ez a fenenagy önuralma? Mindenesetre nem volt szándékos. Aztán inkább felnevetek a kérdését hallva.
- Miért lennének kiöregedettek? – kuncogok tovább, majd megmutatom neki a képet a macskáimról. Remélem Poppy szereti az állatokat. Minden kislány szereti… Bár lehet, hogy allergiás rájuk, és akkor újabb nehéz döntés előtt fogok állni. Illetve inkább feladat előtt. Mert bármennyire is a szívemhez nőtt az a két szőrpamacs, Charlotte mindennél fontosabb számomra.
Bevallom kicsit csalódott vagyok, amikor Rick elindul befelé. Ennyi volt? Pedig én már egészen úgy éreztem, hogy kicsit… szóval, úgy beszélgettünk mint régen. Szerettem volna tovább a közelében maradni, de nem értem pontosan, hogy miért. Aztán egy pillanatra megdermedek, amikor azt kérdi komolyan gondoltam-e, nem tudok nem elmosolyodni. Hát ez a baj? Az apaság elvette az önbizalma egy részét, már nem hiszi el nekem, hogy még mindig jó pasi, még mindig bármelyik csaj szívesen az ágyában tudná?
- Amilyen komolyan csak lehet. – bólogatok széles mosollyal. Látom, hogy közelít felém, de szinte elé szaladok. Karjai közé röppenek, és csak egy pillanatig nézek a szemébe. Az én vágyam nem úgy működik, mint egy lassan pislákoló kis tábortűz, ami apránként kezd el lobogni. Bennem mintha valaki egyetlen kapcsolóval okozna vulkánkitörést. Kétségbeesetten ízlelem ajkait, szinte hozzá préselem magam. Olyasmi érzés ez, mint egy hosszú út után hazaérni. Nem hiszem, hogy valaha is éreztem volna még csak hasonlót is, pedig senki nem vetheti a szememre, hogy nem próbálkoztam eleget. A kérdés már csak az, hogy ha nagyjából hét évvel ezelőtt már megtaláltam, akkor mi az istent csináltam mostanáig?! Hol voltam és miért, ha egyszer itt van a helyem?!
Bármennyire is szívem minden reményével csókoltam, hamar visszavonulok, és levegő után kapkodva támasztom homlokom a mellkasának. Mit művelek? Már megint az egyetlen eszközhöz nyúltam amit ismerek, már megint azzal akarom elérni a célom, amivel nem lenne szabad. A vágy elég ahhoz, hogy rövid távon működtessen dolgokat, de nekem több kell. A családomat akarom, ők a családom, Poppy és Richard. Nem tehetek fel mindent egy lapra, most az egyszer nem szabad. Mégse tudom megállni, hogy ne keressem tekintetét, reménykedve, esdekelve.
- Kérlek ne bánd ezt holnap. Légy szíves ne akard elfelejteni, mert én nem tudom. – alig reszkető ujjakkal nyúlok arca felé, hogy végigsimítsak rajta, ha hagyja. Szeretném ujjaim alatt érezni a bőre melegségét, a borostáját. A mosolyát, amit azt hiszem a lányunknak tartogat. Minden fény ami benne van a kislányunké, de én önző módon akarok belőle magamnak egy darabkát. Csak egy kicsit, egy egészen apró reménysugarat, amit elzárhatok magamban, és ami erőt ad ehhez az egészhez ami ránk vár.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
39
▪▪ Hírnév :
16
▪▪ Megjöttem :
2016. Mar. 10.
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Csüt. Máj. 05, 2016 7:50 pm Keletkezett az írás



– Nem, de racionálisan szembe lehet nézni velük – felelem neki, már-már bátorító hangnemben. Nem állunk ott, hogy egymás vállán sírjuk el életünk legnagyobb bajait, gondjait, félelmeit. A fenébe is, még örülök is, hogy a mi kapcsolatunk nem egészen olyan. Hamar unalmassá vált volna, még régen is, ha csak ülünk és beszélgetünk, órákon át. Az önpusztító módja ennek az egésznek volt az, valahol mélyen, amit kifejezetten élveztem benne. Még akkor is, ha reméltem, hogy normalizálódhat egy napon.
– Fene tudja – válaszolom rettenetesen értelmesen. Én már nem lepődnék meg semmin sem, ami azt illeti, túl sokat láttam, elsősorban Mandy jóvoltából ahhoz, hogy ne feltételezzem a legrosszabbat, aztán örüljek annak, ha mégsem az következik be. – Ezzel hangzott jól.
Nem tudnám megmondani, pontosan mi késztet megállásra. Talán a pillanat befejezetlensége, talán a saját kíváncsiságom – ami, újságíróként, azért nem elhanyagolható tényező –, vagy talán az önző fejem… Nem, be kell látnunk, hogy immáron nem azzal a testrészemmel gondolkodok. Csak azt tudom, hogy a mai este jól alakult, és nem akarom megvárni a következő, potenciálisan katasztrofális napot.
Egyetlen pillanatig sem bánom meg a döntésem, a nő hevességét hasonló fokozatú lánggal felelem. Úgy érzem magam, mint egy kiéhezett kéregető az utcán: ha nem kaphatok legalább egy kis darabot, nincs értelme tovább folytatnom. Aztán még egy kicsit és még egy kicsit. Nem gondolkodok, átadom magam a pillanatnak. Ha mégis gondolkodnék, biztosan nem mennék tovább innen. Túlságosan félnék. És nem vagyok hajlandó félelemben élni többé.
A mellkasom gyors ütemben emelkedik és süllyed ahogy a nő nekitámasztja a fejét, és nem csak ő az, aki levegő után kapkod. Ahogy meghallom a szavait, gyengéden az álla alá nyúlok, és megpróbálom fölemelni az arcát, hogy a szemébe nézhessek.
– Nem fogom. Ha te sem – mondom, és még egy apróbb, kellemes mosolyt is sikerül az arcomra varázsolnom. Nem tudom, megbánjuk-e holnap reggel. Nem tudom, megbánjuk-e hónapok, évek múltán. De nem érdekel. Most az egyszer hajlandó vagyok rábízni magam a sorsra. Poppy-nak is jobb lesz így. Elegem van abból, hogy mit sem tud arról, miért vagyok olyan mufurc mostanában. Gondterhelt. Mostantól nem leszek az. Elengedtem a döntést.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
54
▪▪ Hírnév :
18
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
29
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Pént. Máj. 06, 2016 12:25 pm Keletkezett az írás



- Mikor voltam én racionális…? – sóhajtok félig lemondóan, félig mégis mosolyogva. Tényleg sosem mentem az eszem után. Azt hiszem, én világ életemben inkább a szívem és az ösztöneim után mentem. Meg is lett az eredménye, az életem gyakorlatilag romokban hever. Az éveken át tartó önző bulizásnak és a függőségemnek hála most gyakorlatilag nincs semmim. Csak a szüleim, akikkel alig beszélek, és a bátyám akinek megvannak a maga gondjai. Régen ő is vidám fickó volt, de mióta meghalt a felesége azóta magába fordult. Nem mintha a szemére vetném ezt, de ettől még az én kedélyemen nem javít semmit. Mindig amikor arra gondolok, hogy megérte-e feladni a régi életemet, elbizonytalanodok. Legalábbis így volt ez addig amíg nem láttam a videókat Charlotte-ról. Azóta alig érzem a bizonytalanságot, sokkal inkább bűntudatot és szomorúságot. Ez vajon normális?
Csak elmosolyodok. Kiöregedett perverz brigád? Azt hiszem Rick túl jól ismer engem. Mármint, ismert régen, mert akkor még akár ez is megeshetett volna. De az az igazság, hogy már több mint egy hónapja nem inogtam meg, nem volt se bulizás se ágyból ágyba ugrálás. Csak a két kis szőrmókommal osztottam meg az ágyam, de ez talán bocsánatos bűn még Richard szemében is. Még csak ízlelgetem, mennyire magányos és hideg tud lenni egy hatalmas ágy, egyedül… muszáj, hogy a macskáim dorombolását érezzem, különben azt hiszem minden éjszakát végig bömbölnék. Nem az a fajta nő vagyok, aki jól viseli a magányt. Nem is igazán tudom, hogy meddig fogom még bírni így.
- Ők sokkal inkább fiatalok és szőrösek, de majd szem előtt tartom a te preferenciáidat is. – húzódik széles vigyorra a szám, és komolyan eljátszok a gondolattal, hogy milyen lesz bemutatni neki a tappancsosokat. Nem tudom, hogy ez jó pont-e vagy inkább olyasmi amivel távolabb kerülök tőlük. Mert hát egyrészt felelősséget vállalni már szemlátomást képes vagyok, hiszen gondozom a macskáimat. Másrészt, nem emlékszem, hogy neki milyen a viszonya az állatokkal, szereti-e a lakásban őket. Szóval ez egy kicsit lutri jelen pillanatban, de biztos vagyok benne, hogy van nagyobb hibám is, mint az állataim.
Nehéz lenne egyáltalán megközelítőleg leírni, hogy milyen érzések kavarognak bennem. Szeretném, ha még órák hosszat így lehetnék, ölelhetném és csókolhatnám… nem is órákat, inkább napokat de éveket is el tudnék így tölteni. Halovány reszketés szalad át a tagjaimon, adni szeretnék, végre adni és nem elvenni tőle. Ennyi éven át, míg magára hagytam a lányunkkal, csak elvettem tőle. Az idejét, türelmét, reményeit. Szar alak vagyok, tudom, de igyekszem mindent rendbe hozni. Azt hittem, hogy csak Poppyval szemben vannak elmaradásaim, és örülhetek, ha vele sikerül rendezni a dolgainkat. Soha nem is reméltem, hogy nem csak a kislányt, de az apját is visszakaphatnám. Nem is mertem ilyenre gondolni, azok után amit tettem vele.
Nem akarok hibázni, akármennyire is kívánom, és sokmindent adnék érte, ha most hazamehetnék vele és holnap délutánig elő se másznék az ágyból, azért a nemlétező agyam közbeszól. Szerencsére. Nem lenne jó ötlet most mindent tönkretenni csak azért, mert kiderült, hogy még működik köztünk a kémia. Persze fontos ez is, mármint ha még akarunk bármit is egymástól, azt hiszem képtelen lennék egy önmegtartóztató kapcsolatban élni, de ez nem minden. Egyszer már elszúrtuk így, hogy elvakított a vágy és most már sokkal több forog kockán mint akkor.
- M-m. Én nem fogom, és megbánni sem. – rázom meg a fejem, a mosolyom pedig az övének tükörképe. – Tényleg túl sokat gondolkodsz. – szomorkás sóhajjal tudatosul bennem, hogy nekem még vissza kell mennem dolgozni, neki pedig ideje lenne hazamenni Poppyhoz. Csalódottan harapok ajkamba, mert már így is túl sok időre tűntem el. Előbb utóbb keresni fognak, annak meg sosincs jó vége. – Ha hazaérsz, adnál egy puszit Poppynak helyettem? – kérdezem még reménykedve. Tudom, hogy majd lesz valami kifogása, hogy akkor felébred a gyerek, meg hogy túl késő vagy épp túl korán van ilyesmihez, de nagyon szeretném. Nem kell, hogy azt mondja én küldöm. Nem is értem mi értelme lenne a dolognak, de valahogy helyénvalónak tűnt erre kérni.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
39
▪▪ Hírnév :
16
▪▪ Megjöttem :
2016. Mar. 10.
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Pént. Máj. 13, 2016 9:44 am Keletkezett az írás



– Jogos – ismerem el. Bár, ami azt illeti, a racionális gondolkodás nem olyasmi, amivel engem most bárki is meggyanúsíthatna. Már a puszta tény, hogy itt állok, már önmagában ez is ellene megy mindennek, amit eddig gondoltam vagy hittem. De talán jó is így. Az értelmes emberek hajlandóak megváltoztatni a világnézetüket, ha szükséges, és nem harcolnak foggal és körömmel az ellen, amit nem lehet.
Csak elvigyorodok a „preferenciák” szó hallatán, én nem javítom ki, hogy valamiért jobban kedvelem a nőnemű egyedeket, akik lehetőleg emberek is, mivel akad más… gondom. Nem, ez hülye kifejezés. Csinálok magamnak más gondot, ez így már sokkal jobban tudomásunkra juttatja, esélyesen mekkora baromságot készülök elkövetni. Velem ellentétben azonban pontosan tudom, mit akarok, és minden problémám elszállni tűnik. Egy kicsit szarul is érzem magam, amiért Jeremy éppen a műtőasztalon fekszik én meg… Nos, én meg. Viszont életemben talán először nem gondolkodom előre, nem tervezem, mit akarok tenni, hogyan, miként. Egy dolog érdekel, a most. És ha holnap arra ébredek, hogy a fejem verem a falba, bármennyire nehéz is legyen elképzelni, azt sem fogom bánni.
A kocka el van vetve, mondta egy ember egykoron, aki azért lényegesen okosabb figura volt nálam. Bár beszélni nem tudtam vele. Azzal van pár egészen egyértelmű probléma…
– Ez sosem volt vita tárgya – felelem arra, hogy túl sokat gondolkodok.
Áldom a szerencsém, hogy legalább az egyikünk józanul gondolkodik, és nem Carpézza a Diemet amennyire az csak lehetséges. Bár tény és való, nem arra számítottam, hogy pont ő lesz az. És tudom azt is, hogy az időnk lassan a végéhez közeledik, millió meg egy kérdést hagyva megválaszolatlanul, például, hogy akkor most mégis mi a fene történik? De talán jobb ez így. Meg kell várnom azt a beígért vacsorát pár nap múlva, hogy megtudjuk, mégis mi fog történni. Esküszöm, olyan ez, mint egy TV-sorozat, bármennyire ellenszenvesek is legyünk azokkal szemben a szerkesztőségben alkalmasint. Forgatókönyvből dolgozni könnyű, előre fölvenni dolgokat könnyű. Élőben kijavítani a problémát… Annyira nem.
– Persze – felelem, egy pillanatra magamat is meglepve. – Viszlát, Mandy – mondom még. Aztán elfordulok, visszamegyek az épületbe, és lefelé a kocsihoz. Ha egy kicsit kevesebb gondolat rohangászna az agyamban, mint amikor bejöttem ide, megköszönném, de nem így van. Csak más a természetük.
Mibe tenyereltem bele?
//Köszönöm a játékot!//
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 5:02 pm Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Mandy - Rick: Late Night Blues
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 2 oldalUgrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2
 Similar topics
-
» the night is dark and full of... - Lio & Gwen

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: