Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 3 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég :: 1 Bot

Dimitri Grigorenko

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Maddie & James
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

▪▪ Hozzászólások száma :
39
▪▪ Hírnév :
3
▪▪ Megjöttem :
2015. Nov. 22.
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Csüt. Szept. 29, 2016 5:47 am Keletkezett az írás




Maddie anyja hivatalosan is utál, mióta a kórházban leléptem, és azóta sem beszéltem a lányával. Nem voltam hajlandó smsekre válaszolni, és kínosan kerültem minden olyan helyet, ahol találkozhattam volna vele.
Most mégis itt ülök az anyja nappalijában, tetőtől-talpig kinyalva, egy csokor rózsával.
Bocsánatot akarok kérni. Találkozni akarok vele, látni akarom, hogy jól van-e. Tudni akarom, hogy kiheverte-e a gyerekünk elvesztését, hogy kiheverte-e a szakításunkat.
Hiányzik nekem, jobban, mint azt hittem volna.
Beletúrok a hajamba, és a karórámra pillantok. Az anyja szerint már itthon kellene lennie, én pedig aggódom. Mi van ha valaki mással van, mi van akkor ha van valakije? Nem hibáztatnám, én is kerestem vigaszt, próbáltam felejteni.. én tényleg erősen próbáltam kiverni a fejemből, mégsem sikerült. Hiába voltam mással, az agyam leghátsó zugában mégis ott motoszkált a szőke feleségem arcképe, hogy nem helyes amit csinálok, hogy megcsalom.
A jegygyűrűmet pihenni küldtem, most pedig az autómban hever. Bánom, hogy nem húztam vissza, mert egészen biztosan észre fogja venni, aztán meg majd kérdezgetni fog, nekem meg minél előbb el kell majd mondanom, hogy igen, lefeküdtem mással, és igen egy egész pillanatig élveztem.
Magamat nyugtatom olyanokkal, hogy meg kell értenie, hiszen a házasságunk romokban volt, hogy férfi vagyok és nem várhat ilyet el tőlem, hiszen hűséges voltam, és ez nem számít megcsalásnak. De hiába mondogatom, mélyen magamban tudom, hogy nincsen igazam, hogy minden joga meg lesz gyűlölni..
Úgy izgulok, mint mikor a kezét kértem meg. Nem tartottam nagy felhajtást, mert nem akartam, hogy rájöjjön.. aznap túl későn értem haza, Ő meg már majdnem aludt. Valami idióta sorozatot nézett a tévében, pléddel vonta körbe magát, és laposakat pislogott. Emlékszem, hogy mennyire meglepődött, hogy elsírta magát. Most s el fogja sírni magát. Valószínűleg. Csak nem az örömtől.
A zárban kulcs zörren, én pedig felpattanok. Az órámra pislogok, a ráncok a homlokomról pedig kisimultak. Hát nincsen semmi baja. Felsóhajtok megkönnyebbülve.
- Szia.. -
Közelebb lépek felé, a fejemet akár egy bűnbánó kisfiú, hajtom le, hogy aztán újra megemelhessem és a tekintetét keressem.
- Jó, hogy látlak.. -
Szinte várom, hogy nekem essen, hogy jól kiosszon, hogy őrjöngjön.
- Ezt neked hoztam Kedvesem.. -
Még mindig egészen tisztes távolságból nyújtom felé a rózsacsokrot, várva, hogy elvegye. Jó látnom, jólesik a közelsége.


Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
36
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2015. Nov. 22.
▪▪ Korom :
28
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Csüt. Szept. 29, 2016 8:19 am Keletkezett az írás



Miután kiengedtek a kórházban az ágyból, máris egy pszichológusnál találtam magam. Megint egy gyászterapeuta, megint valaki, akinek fogalma sincs az életemről, vagy arról, hogy mennyire romokban hever. Anya küldte a nyakamra, a doki pedig megállapította, hogy hajszál választ el az idegösszeomlástól. Fura, de ettől Bob esett legjobban pánikba, ő mondta, hogy ne dolgozzak, minden nap beszéljek a dilidokival, és tegyem azt amit mond. Furcsa, de miután a pasas elmondta, hogy tudja mit érzek, ő is átélte, meghalt a felesége, majd két évre rá váratlanul a viccosztályon találta magát mert azt hitte tudja kezelni a gyászát; már jobban bíztam benne. Meg abban amit mondott, tanácsolt.
Az eddigi agyturkászaim azzal nyúztak, hogy felejtsek, tereljem el a gondolataimat, tegyek úgy mintha meg se történt volna az egész. Ez a doki viszont épp az ellenkezőjét mondta. Egy anonim csoporttal kezdtem, ahol velem együtt tizenheten ülünk hétről hétre, nők, férfiak vegyesen, akik elvesztették a gyereküket. Ők nem nevettek ki, nem azt mondták, hogy menjünk el vásárolni és vedeljünk pezsgőt, tömjünk kaviárt az arcunkba. Ők tudták, hogy ez milyen érzés, és mind imádják a gyerekeket.
Emlékszem, mennyire féltem amikor Aya – frissen szerzett barátnőm a csoportból – először vitt el abba a nevelőotthonba, ahol önkéntesként dolgozik szabadidejében. Rettegtem, hogy kisbabákat látok majd, vagy tipegőket, és környékezett a pánik, amikor belegondoltam, hogy talán olyan korú kislány is lesz köztük, amilyen idős az első babánk lenne most. Mindig lányt szerettem volna, napsugár kacajú, melegszívű tüneményt… Nagyon féltem, de amint közéjük kerültem, csillapodott a mellkasomat feszítő fájdalmas szorítás, egy Oliver nevű babát ringatva hónapok vagy évek óta először igazán megnyugodtam. Nem gondoltam a tönkrement házasságomra, a terhesség már-már tragikus kimenetelére, arra, hogy mennyire hiányzik James, és milyen pokoli az élet nélküle. Csak mi léteztünk, Oliver és én, abban a pillanatban és ott, minden rossz emlék nélkül. Tetszett ez az érzés.
Ma is ott voltam, nyílt napot tartottunk és gyűjtést az épület korszerűsítésére, játékokra, új ágyakra és ilyesmire. Egész jól éreztem magam, még a régi barátnőimet is elhívtam, elvégre tele vannak pénzzel, igazán adakozhatnak, meg se érzik. Elfáradtam, de ez jóleső fáradtság, mert ma valami jót tettem, volt értelme annak, hogy felkeltem. Teljesen formátlan és idétlen a sárga póló amit viselek, hátán az „önkéntes” felirattal, az elején az intézet színes, kusza logójával. Jól fog esni egy zuhany, és talán megkérem anyát, hogy csináljon nekem egy kakaót mielőtt elalszom.
Amint belépek az ajtón, megfagy minden tagom. Az első gondolatom az, hogy kiszaladok a kertbe és nem is jövök vissza míg James itt van. Mert ettől tényleg nagyon féltem, nem akartam újra látni, mert úgy gondoltam, hogy majd engem hibáztat mindenért. Félig igaza is lenne, de lassanként felfogtam, hogy nem minden az én hibámból történt. Nagyot nyelek, és idegesen hátrálok egész az ajtóig, ami megállít, amikor közelebb lép. Azt hittem, legközelebb a bíróságon látom majd, amikor kimondják a válást. A papírokat még nem adtuk be, de ugyan mit számít ez? Csak idő kérdése, legalábbis én így hittem.
- Szia. – mormolom félénken, és nem titkolom, hogy mennyire meglepett. Ő jól néz ki, sokkal jobban mint amire emlékeztem. Lehet, hogy ezért jött? Pontot akar tenni a dolog végére, csak kíméletesen akarja tálalni? Ezért hozta a virágot is? Nem tudom mit kellene tennem. Olyan gyönyörűek a virágok, rózsák, amiket szeretek, főleg ha illatosak is. Ezek biztosan azok, feszes kis bimbók, szinte harmatosan üdék… Nem merem elvenni őket. Csak bámulom hol a csokrot, hol Jamiet, pedig tudom, hogy lépnem kellene valamerre. Nekem is jó újra látni, annyira hiányzott nekem! Rengeteget gondoltam rá, de nem mertem meglátogatni. Most, hogy itt van, ennyire közel, nagyon szeretném átölelni, orrom illatos nyakához dörzsölni és elveszni benne. Mégse tűnik jó ötletnek, hiszen nem tudom mi miatt van itt. Akaratlanul is a kezét keresem, hogy sejtésem legyen arról, hányadán is állunk, de nem látom. Innen semmiképp sem. Pedig a gyűrű egy kis támpont lehetett volna, viseli-e vagy sem, most viszont még ennyit sem tudok. Nyílt, egyenes kérdést intézek felé, miközben egy óvatos lépést távolodok az ajtótól.
- Miért jöttél? – nem kiabálok vele, ahogy régen tettem volna. Nem tör ki rajtam hisztériás roham, mint amikor régebben olyasmit tett, ami nem tetszett; például ha nem vett meg nekem valamit amit szerettem volna. Hülye voltam, tudom… épp ezért most megpróbálok értelmes felnőtt módján viselkedni. Bár nagyon örülök annak, hogy itt van, és legszívesebben a nyakába ugranék, nem vagyunk olyan viszonyban, hogy megtegyem. Addig semmiképp sem, míg nem tudom, hogy miért van itt.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
39
▪▪ Hírnév :
3
▪▪ Megjöttem :
2015. Nov. 22.
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Csüt. Szept. 29, 2016 3:06 pm Keletkezett az írás




Őszinte meglepettséget és megrökönyödést látok az arcán, amikor meglát. Megtorpan, és szinte levegőt is elfelejt venni. Megmosolyogtatna, hogyha nem úgy alakultak volna köztünk a dolgok ahogyan már pedig alakultak. Hátrál tőlem, hátrál a virágcsokrom elől, amit így én magam mellé eresztek.
Összeszalad a szemöldököm, ha emlékeim nem csalnak valamikor a rózsa volt a kedvence, az a drágábbik fajta ami illatot áraszt. Lehet, hogy megváltozott, lehet, hogy már semmi sem olyan mint régen.
Tekintetem végigszalad a lányon, halványan elmosolyodom ahogy meglátom a pólóját, ahogy meglátom azt az embert akibe egykoron beleszerettem. A lányt akinek nem az életcélja volt miniruhákban sétálgatni, elszórni a pénzt.. a lányt, akit most viszont látok a maga egyszerű, de nagyon megkapó voltában.
Lesütöm a pillantásom nehogy mosolyom még inkább kiszélesedjen. Megkönnyebbülök, hogy így látom. Rettegtem, hogy egy roncsot hagytam magam után, rettegtem, hogy egy olyan lánnyal fogok ma találkozni, akire rá sem ismerek. Legördül egy kő a vállamról, hogy helyébe ezer másik kerüljön.
Kérdése váratlanul ér, egy arasznyit én is hátrálok. Megszokhattam volna már, hogy Ő sosem azt a reakciót produkálja, amit az ember elvárna. Különleges.. tényleg az.
- Miattad.. -
Hangom rekedt a hosszú percekig eltöltött néma várakozástól, és az érzelmek tömkelegétől, amik hirtelen rám zúdultak.
-Miattunk.. -
Helyesbítek. Igazából ezért jöttem, meg hogy Őt lássam, hogy megbizonyosodjak róla, hogy jól van, aztán pedig a hallottakat mérlegelve eldönthessem, hogy mi a jó neki. Mindig ezt csináltam, anélkül döntöttem, hogy megkérdeztem volna.. rá ment a házasságom, hogy gyereknek kezeltem a feleségemet. Hibáztam.
-Hiányzol Madison, ... és nem a szex hiányzik, mert az pótolható, hanem te.. a hülyeségeid amikkel kikészítettél, az, hogy meglepj, hogy leégesd a ragut, hogy megnevettess, hogy ráncold az orrod és fintorogj ha valami nem tetszik. Hiányzik, hogy olyan dolgokra vegyél rá, amiket magamtól nem tennék, ahogy az is, hogy próbálj meggyőzni teljesen értelmetlen dolgokról, hogy néha gyerekesen viselkedsz, és elvárod, hogy megértsem. Hiányzik, hogy velem legyél Maddie... annyira hiányzol.. -
Csak kiszakad belőlem, mintha nem tudnám már tovább cipelni a hiányát. Csak dől belőlem végeláthatatlanul. Minden kis hülyesége hiányzik.
- Nem úgy kellett volna viselkednem veled, ahogy tettem.. nem kellett volna annyit bántsalak.. -
Megbántam ár minden egyes kis apróságot amit ellene követtem el, megbántam, hogy másnál kerestem vigaszt, hogy nem támogattam, hanem ezerszer inkább forgattam benne a kést, hogy nem az a férj voltam akinek lennem kellett volna.
- Sajnálom. -
Végül csak ezt mondom ki teljesen őszintén, de ott lóg a levegőben a sok ki nem mondott gondolat.

Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
36
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2015. Nov. 22.
▪▪ Korom :
28
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Csüt. Szept. 29, 2016 4:53 pm Keletkezett az írás



Az elmúlt hetekben, hónapokban sokat gondolkodtam. Néha álmodoztam, azt képzeltem, hogy James eljön hozzám, virág, bonbon, szerenád, könnyek, nagy szavak, igazi nyálas happy end… aztán ahogy repültek a napok, míg az órák furcsa módon csak vánszorogtak, elengedtem ezeket az álmokat. Azt hiszem, elfogytak a könnyeim. Azt, hogy Jamie nincs velem, már akkor kezdtem feldolgozni amikor először lépett ki az ajtón. Különös, de a kapcsolatunkon, illetve azon, hogy tönkrement nem merengtem mostanában. A gyerek elvesztése fájt igazán, és az, hogy ha meg is tarthattam volna, az én hibámból betegen jött volna világra. Ahogy ő átlépte már ezt a házasságot, úgy igyekszem én is magam mögött hagyni. Még nem ismerkedek, nem is randiztam igazán, mert szeretem előbb lezárni a dolgokat mielőtt valami újba kezdenék. Azt hiszem annyit sírtam már miatta, hogy egyszerűen elfogytak a könnyeim.
Nagyon meglep, hogy itt látom. Furcsa érzés, egyszerre jó is, fájó is, és furcsán… üres. Elment, mert nem kellettem már neki. Lelépett, mert már nem szeret. Miért akkor most ez a virág, és miért áll ott úgy, mint aki bocsánatot akar kérni? Csendesen, ajkamba harapva hallgatom. Miattunk? Van még olyan, hogy „mi”? Zavaromban csak bólintok, jelezve, hogy felfogtam amit mond. Csak épp nem értem. Ennyi idő után, furcsa érzés, hogy egyáltalán látom, láthatom, és nem zár ki az életéből mint eddig.
Aztán mond valami olyat, ami… ami bánt. Persze tudtam, hogy nem él majd remeteként, de hogy az orrom alá is dörgöli… kezeim ökölbe szorulnak, és legszívesebben addig püfölném a mellkasát míg végkimerülésben össze nem esek. Nekem nem volt senkim, én ez idő alatt a gyerekünket gyászoltam, akit Ő akart, akiért Ő vitázott velem annyit!
- Pótolható. – alaposan megrágom a szót, hosszasan ízlelgetve ejtem ki. Fel se fogom, hogy az imént azt mondta hiányzom, minden marhaságommal együtt is. A táskámat hanyag mozdulattal teszem le egy kis komódra, majd a nappali felé indulok. Mégse az előszobában kellene ezt megvitatni. Nagyot sóhajtok, és érzem, hogy hisztizni fogok, pedig nem akartam. Egy ilyen vallomás után, az lenne a normális, ha inkább örülnék, nem?
- Én is bántottalak. – mormolom inkább, és próbálom lenyelni a haragomat. – Azt szoktad mondani, hogy tele a padlás azzal, hogy „sajnálom”. Te is hiányzol nekem, és annyira vártalak, minden nap; próbáltam nélküled létezni, de minden olyan üres volt. És most, amikor itt vagy végre… pótolható? – ezen kattog az agyam, amióta csak kiejtette ezt a hülye szót a száján. Hagyom, hogy a harag átcsapjon felettem, és értetlenül tárom szét a karjaim. – Komolyan azt gondolod, hogy erre én kíváncsi voltam, James? Neked tényleg megfordult a fejedben az, hogy az orrom alá dörgöld milyen marha jól elvoltál ez idő alatt, vagy csak ennyire nem tudod mit mondj? – ahogy az orrom húzom, néhány apró kis ránc lesz rajta. Ezt is említette, rossz szokásom, próbálom is elhagyni, de nem könnyű. Kétségbeejtő, hogy nem tudok elmenni amellett, hogy volt valakije. A torkom is összeszorul, mert eljut az agyamig, hogy milyen nagyon el akart felejteni mindent ami köztünk volt, és mennyire ki akart lépni ebből a házasságból. Ennyire pokoli volt az élete mellettem? Ilyen rossz ember vagyok, tényleg?
- Én igyekeztem… megváltozni, olyan lenni akit tudsz szeretni. Hogy valahogy helyre lehessen ezt hozni, megint velem legyél. Próbáltam talpra állni, hogy legyen még rá esély valahogy, hogy te is meglásd bennem a jót. Amit én annyira szerettem benned. Te pedig végig csak el akartál felejteni! Hogy mondhatod, hogy hiányzom? Miért hinném el ezt, Jamie? – kétségbeesetten szipogok, és hatalmas szemekkel meredek rá. Nem így kellett volna reagálnom, tudom, de olyan nagyon bánt ez a dolog, hogy nem tarthatom most magamban.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
39
▪▪ Hírnév :
3
▪▪ Megjöttem :
2015. Nov. 22.
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Csüt. Szept. 29, 2016 5:43 pm Keletkezett az írás




Annyira jellemző, hogy kiöntöm neki a szívemet, Ő meg egy szót jegyez meg az egészből és azon rágódik, észre sem véve a monológomat. Ha most nem békülési szándékkal jöttem volna, akkor egészen biztosan megjegyeztem volna ezt neki, de így csak ujjhegyeimet az orrnyergemre helyezem, egy pillanatra lehunyom a szememet, és hangosan fújom ki a levegőt.
Hiába törtem magamat, hiába tettem meg mindent, mondtam el ami a szívemet nyomja, Ő ezt észre sem véve ízlelgeti azt a szót, amit nem kellett volna kimondanom.
- Nem úgy értettem.. -
Na nem mintha ezzel menthetném a menthetőt, de egy próbát elér. Igaza van, tényleg nem kellett volna az orra alá dörgölnöm, hogy én jókat hemperegtem miközben Ő engem hiányolt, de én észre sem vettem, hogy ezzel megbánthatom, észre sem vettem, és mégis sikerült megbántanom.
Bűnbánó sóhaj hagyja el a számat a remény egy morzsájával. Lehet, hogy butaság volt ide jönnöm, lehet, hogy jobb lett volna neki nélkülem..
- Nem erről van szó Maddie.. én csak nem akarom, hogy azt hidd, hogy a veled való szex hiányzik nekem.. -
A karjaimat, mint védekező mechanizmmus fonom össze magam előtt, pillantásomat nem emelem a feleségemre. Reménytelennek tartom a helyzetet. Nehezemre esik lenyelni, hogy ne szóljam meg, hogy ne vágjak a fejéhez minden hülyeséget, és ne akadjak ki. Túl hirtelen haragú vagyok még mindig. Túl hamar tud felhúzni.
Új sóhaj hagyja el a számat, tekintetemet a plafon felé emelem, ezzel is jelezve, hogy nem volt szándékos a megjegyzésem amin lovagol.
Követem, de nem ülök le, tisztes távolságból szemlélem magamnak. Vagyis szemlélném tisztes távolságból, hogyha nem szorulna el a torka mikor újból neki kezd. A francba is Maddie! Nem ér sírni! Nem ér bevetni az egyetlen dolgot amitől bevallom azokat a bűnöket is amiket el sem követtem.
Csendben hallgatom, ajkaimat vékonyra préselem, hogy ne szóljak közbe. Fáj hallanom, hogy azt hiszi nem szerettem, hogy képtelen voltam Őt szeretni. Rágalomnak érzem a szavait, még is igazságosnak.
Nem tudok megszólalni, nem tudom, hogy mit is kellene neki mondanom. Igaza van, annyira igaza van. Ennyi idő után is a lelkembe lát, képes megszorongatnia tökeimet anélkül, hogy különösképpen cselekedne.
- Igazad van! Szerettem volna elfelejteni mindent, minden pillanatot! Hibáztathatsz érte, és igen utálom érte magamat, de a múlton nem tudok változtatni! Nem tudom meg nem történtté tenni, azt ami volt. Te sem tudod. -
A hangom meglepően nyugodt és megbánó maradt annak ellenére, hogy milyen indulatos vagyok, és hogy a közelében általában nem bírom türtőztetni magamat. Mellé ülök, bal kezemet óvatosan csúsztatom a térdére, felkészülve arra, hogy mindjárt robban a Maddie-bomba, és elüti a kezemet.
A pillantását kutatom, a szemébe szeretnék nézni.
- Hidd el, mert itt vagyok. Hidd el, mert ennyi idő eltelt, és nem tudtalak elfelejteni, azért hidd el, mert itt vagyok Maddie. Miattad. Mert még mindig szeretlek, és mert szükségünk van egymásra.. -
Ha kezemet nem ütötte el térdéről, ujjaimmal óvatosan szorítom meg, biztatólag.

Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
36
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2015. Nov. 22.
▪▪ Korom :
28
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Csüt. Szept. 29, 2016 8:35 pm Keletkezett az írás



Lenyelem a cinikus horkantást és inkább csendben maradok. Máskor már rég gúnyos megjegyzésekkel ostromolnám, hogy mennyire nevetséges, hogy egyszer mond valamit, aztán pedig közli, hogy nem úgy értette. Mégse teszem. Elegem van abból, hogy folyton teljesen fölösleges csatákat vívok vele. Talán akkor lettem ilyen házsártos, amikor a barátnőim (frigid banyák, most már tudom) nyomására elkezdtem azt színlelni, hogy nem élvezem vele az együttléteket. Mert ha valamit megvon magától ami jó, piszkosul jó, akkor egy idő után frusztrált lesz, megkeseredett, és mindenbe beleköt. Hát így esett ez velem, de ha még egyszer oda jutnék a férjemmel, biztos nem játszanám meg magam, csak sodródnék az árral.
Látom, hogy mennyire kínban van, valószínűleg tényleg csak zavarában nem tudta mit mondjon, vagy hogyan kezdjen bele. Szeretem, amikor ilyen nagyokat sóhajtozik, volt idő amikor élveztem is, hogy mindent alaposan megrág, átgondol, megfontol… és mielőtt ilyen helyzetekben válaszolna, mindig sóhajt is.
- Ettől sem lett jobb. – sóhajtok én is, aztán úgy döntök, hogy elengedem ezt a dolgot egy időre és nem rágódok rajta, mint kutya a csonton. – De legyen. Tudom, hogy nem szándékosan így közölted, ennyire már ismerlek. – adom meg magam, amikor azt látom, hogy a plafont nézi. Olyankor már nagy a baj, és tudom, hogy közel járok a türelme határaihoz. Addig meg mégse akarok elmenni, legalábbis nem ma, és nem egy ilyen jelentéktelen elszólás miatt. Majd később persze magyarázatot várok bővebben is, de előbb jó lenne lehiggadni.
De nem könnyű. Folytatjuk ahol abbahagytuk, gonosz dolgokkal vagdalkozunk és nem jutunk sehová. Ahogy leülök a kanapéra, és belegondolok a helyzetünkbe, összeszorul a mellkasom, a torkom mardossa a sírás, és tehetetlen vagyok ellene. Tudom, hogy milyen sokat manipuláltam a sírással, illetve mű sírással, de ez most igazi lenne; mégis próbálom magamban tartani. Már amennyire ez sikerül.
- Én sem tudom megváltoztatni. – bólintok szinte megtörten. Igaz, én is bántottam. Gonosz voltam vele, elhanyagoltam, hazudtam neki. A legjobban mégis az fáj, hogy elveszítettem a babákat, mind a kettőt saját hibámnak érzem. De a mostani még rosszabb, sokkalta fájdalmasabb, mert vele Őt is elveszítettem. Láttam a reményt és a boldogságot a szemeiben, láttam mennyire vágyik rá, én mégis képtelen voltam megajándékozni egy gyerekkel. Az én butaságom és makacsságom miatt vesztettük el. Valójában nincs jogom hibáztatni, amiért másnál keresett vigaszt. Belül tudom is, de ettől még rosszul esik, mintha a fuldoklónak mentőöv helyett egy nagy követ adnának ami csak még jobban húzza lefelé.
Keze a térdemen megnyugtató és felkavaró egyben. Mintha egy elektromos hullámot indítana, ami eljut minden porcikámba, beférkőzik a bőröm alá. Halkan sóhajtok fel, de megmoccanni nem merek. Félek azzal csak még távolabb sodródunk. A bűntudattól nehezemre esik állni a pillantását, szemébe nézni.
- Te is hiányzol nekem. Nem próbáltalak elfelejteni, mert tudom, hogy lehetetlen. Eleinte olyan furcsa volt nélküled… folyton azt vártam, hogy felvedd a telefont, vagy csak egyszerűen haza gyere. - keserűen elmosolyodok. Az első héten amikor elhagyott, egyfolytában hívogattam. Nem szándékosan, és nem azért, hogy a bocsánatáért könyörögjek. Egyszerűen megszokásból: ha láttam valamit a városban, vagy a tévében, vagy olvastam valamit, találtam egy jó éttermet… azonnal felhívtam, hogy elújságoljam neki mint mindig. Azt hiszem, ha valakivel ilyen rég együtt élsz, és ennyire közel álltok egymáshoz, fel se tűnik, hogy egy nap valahányszor eszedbe jut, fel is hívod vagy küldesz neki egy SMS-t.
- Tudom, hogy az én hibám volt, hogy miattam nem születhetett meg a gyerekünk. Soha nem bocsájtom meg magamnak. És akkor értettem is, hogy miért mentél el, azt is megérteném, ha már rég beadtad volna a papírokat, hogy megszabadulj tőlem. – lehajtom a fejem, kezeimet bámulom, amiket aggodalmasan tördelek már egy ideje úgy, hogy fel se tűnt. Nem sírok, minden erőmmel azon vagyok, hogy ne bőgjem el magam, mert tudom, hogy Jamie olyankor bármit megígér. Nekem pedig nem üres ígéretek kellenek, hanem az, hogy velem legyen. Megint vigyázzon rám, dédelgessen, ha rosszat álmodnék addig szólongasson míg fel nem ébredek.
- Azt nem értem, hogy miért vagy itt. Nem is érdemelném meg, olyan rémesen viselkedtem veled. – motyogom magam elé az igazságot. Azért nem hiszek neki, mert képtelenség. Lehetetlen, hogy az hiányozzon neki, amilyen voltam az utóbbi egy évben. Kizárt dolog, hogy szeresse azt az őrült nőt, egy sznob hisztérikát. Na meg persze, bevallom félek is egy kicsit, hogy majd megint olyanná válnék mellette. Nem tarthat búra alatt, nem kezelhet úgy mint egy játékbabát mert akkor én is újra visszaesnék a saját hibáimba. Megint elhanyagolnám, hisztiznék, innék és a végén jönnének azok az átkozott gyógyszerek is. A bogyók, ami miatt most nem gömbölyödik a hasam, nem növekszik benne egy kis élet. Nekem is van mit veszítenem.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
39
▪▪ Hírnév :
3
▪▪ Megjöttem :
2015. Nov. 22.
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Vas. Okt. 02, 2016 1:03 pm Keletkezett az írás




Megtörten sóhajtok föl. Igaza van. Szörnyű vagyok. Még akkor is hogyha ezt így nem mondta ki. Pedig ki kellene mondania, a fejemhez kellene vágnia, hogy a legszarabb férj vagyok akit választhatott. Kicsit talán jobban érezném magamat a dologtól, meg aztán visszavághatnék, hogy Ő sem a tökéletes feleség szerepet alakította az elmúlt hónapokban.
Hibásnak érzem magamat amiért én olyan erőszakosan próbáltam elfelejteni, és amiért hagytam, hogy engem hívogasson, miközben én koktéloztam egy másik kontinensen. Mindent megtettem annak érdekében, hogy Maddiet kizárjam az életemből, hogy lehetőleg soha többé ne kelljen vele találkoznom, sohase kelljen többé látnom. Épp eleget bántottam, épp eleget bántott.
Sosem sikerült teljese elfelejtenem, lehettem akármilyen részeg, lehettem akárkivel, az agyam leghátsó zugában mindig felsejlett a képe, és azon gondolkoztam, hogy Ő mit tenne, vagy mit szólna mindahhoz amit épp teszem.
-Sajnálom, hogy nem az vagyok akinek lennem kellene Maddie.. -
Nem egyszer fordult már meg a fejemben, hogy beadom a válókeresetet miatta. Jobbat érdemelne nálam, olyat, mint Bob az anyja mellett. Ezerszer jobban járna, mint velem és a saját elvárásaimmal, az életemmel.
Újra felsóhajtok mikor az olyannyira kényes témához érünk. Tucatszor képzeltem már el ezt a beszélgetést kettőnk között, és a végén mindig azt reméltem, hogy nem fog sor kerülni a dologra. Ha rajtam múlott volna én nem mondtam volna ki, csak hagytam volna hogy a levegőben lógjon kettőnk között.
Magam elé bámulok és nem merek a saját feleségemre nézni. Nyom a tetteim súlya és a fájdalom amit annyira szerettem volna elkerülni. Az én gyógyszerem az Ő távoltartása volt, hiszen akkor nem emlékeztetett a hibáimra.
- Mint mondtam, a múlton nem tudsz változtatni, ahogy én sem. A részemről lezártnak tekintem azt ami történt, és nem gondolnám, hogy egyedül a te hibád lenne a magzatok elvesztése Madison. A magam részéről nem szeretné erről többet beszélni. -
Azt képzelem, hogy Ő a páciensem akivel éppen közölnöm kell, hogy a magzat aminek annyira örül rendellenes. Érzelemmentes vagyok, tipikusan jó orvos, de ha ránéznék ez mind összeomlana. Túl fontos nekem.
- Nem adtam be a válókeresetet, és igazából ezért jöttem. Adok magunknak még egy esélyt, mert nem tudnálak csak úgy elengedni. -
Végre rápillantok. Kezem a térdénél pihen, meglehetőse jó érzést keltve ezzel, miközben az egész helyzetet idegennek találom. Feszélyez, hogy a szülei bármikor hazaérhetnek, hogy nem a közös otthonunkban vagyunk, és hogy annyi mindent tudnék neki mesélni, mégsem teszem.
Kezemmel a fejét finoman magam felé fordítom, már szinte teljesen elfelejtettem bőrének érintését, és azt hogy milyen remek érzéssel tölt el hozzá érnem.
- Nem számít, hogy mikét viselkedsz Maddie. A feleségem vagy, és ezért szeretlek. -
Szinte megremegek a közelségétől, a hangom pedig rekedt lesz az elfojtott vágytól.
Közelebb hajolok, és ha időközben nem húzódik hátra megcsókolom a viszontlátás örömével és vadságával.

Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
36
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2015. Nov. 22.
▪▪ Korom :
28
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Vas. Okt. 02, 2016 6:40 pm Keletkezett az írás



Az, ahogyan sóhajtozik, kerüli a tekintetem és az arcára egyre gyakrabban ül ki a keserű grimasz, valahogy engem is elszomorít. Nem ezt érdemelnénk. Sosem voltam az az igazán romantikus alkat, soha nem hittem volna, hogy az ilyesmi jó is lehet. Pedig valamikor régen, tényleg nagyon nagyon jó volt. Amikor együtt jártunk, ahogy megkérte a kezemet, az álom esküvő, a romantikus filmekbe illő otthonunk, aztán a terhességem. Mind olyan jó volt és most minden olyan borzasztó. Erről nem csak ő tehet, és nem is csak én. Ketten alakítottuk így az életünket.
- Egyikünk sem az akinek lennie kellene. Az egész világom voltál, Jamie. – csóválom fejem szomorkásan. Még mindig az, még mindig úgy érzem minden nap egy kicsit meghalok, amikor nincs velem. De ezt most nem mondhatom ki, nem omolhatok a karjaiba hiszen épp az imént, nem túl elegánsan közölte, hogy megcsalt, ki tudja hányszor vagy miféle nőkkel. Sírni tudnék, mégis próbálom megőrizni a maradék méltóságomat. Soha nem hittem volna, hogy egyszer én is olyan leszek. Megcsalt, elhagyott, megalázott feleség. James olyan nagyon szeretett, hogy ezt el se tudtam volna képzelni.
Az, hogy nem néz rám, kerüli a tekintetem nem túl sok jót ígér. Mintha felgyújtott volna minden hidat maga mögött, vagy épp azon gondolkodna, hogy végleg kidobjon mindent ami a régi életünkre emlékeztetné. Aztán megdöbbent amit mond. Hatalmasra kerekedett szemekkel bámulok rá. Én se vagyok valami jó állapotban, és még mindig gyászolom a meg nem született babánkat, de azt hittem ő jobban viseli. Most már látom, hogy ez csak a felszín, ő még közel sem engedte el, egyáltalán nem is foglalkozott azzal, hogy feldolgozza. Pedig muszáj lenne, nem dughatja homokba a fejét. Talán nem a legjobb ötlet erre most emlékeztetnem, így aggodalmasan rágcsálom az ajkam.
- Nincs lezárva! Ő a mi babánk, nem csinálhatsz úgy, mintha sose létezett volna. A családunk volt, az utolsó lehetőségünk, hogy minden olyan legyen mint régen. Ha nem ment volna el, velem maradtál volna, és most nem kellene itt ülnünk. Egyszer beszélnünk kell róla. Muszáj. – halkan beszélek, fojtogatnak az el nem sírt könnyek. Nem segíthetek neki, míg ő maga nem lép rá arra az útra, amire kell. Soha nem lehetünk egy pár, ha ezt a szőnyeg alá söpörjük, és bennünk marad a tüske. Az új terapeutám mindenre rávilágított, hogy mi volt a baj, az igazi probléma. Nem lett volna szabad annyi mindent elhallgatni egymás elől. Őszintének kell lennünk még akkor is, ha ez nem éppen kellemes.
Bólintok. Én is kérni szerettem volna tőle még egy esélyt, csak nem mertem. Annyira rondán viselkedtem, hogy úgy éreztem nem érdemlem meg. Azt se, hogy egyáltalán, egy kicsit is szeressen, vagy egyáltalán rám nézzen, beszéljen velem. Szomorúan hajtanám le a fejem, de megakadályoz benne. Félve pillantok rá, aggodalmasan nézek nagy, meleg szemeibe. Szinte elnyelnek, zuhanok a semmibe, minden remény nélkül. Még mindig nem tudom elhinni, hogy visszakaphatom Őt.
- Tényleg szeretsz? – a hangom reszketeg, reménnyel és félelemmel teli. Egész testemben remegek, amikor közelebb hajol. Annyira hiányzott! Egy pillanatig habozok, de aztán behunyt szemmel viszonzom csókját. Azt képzelem, hogy minden rendben van, otthon vagyunk, és ez az egész meg sem történt. Két tenyerem az arcára simítom, haját cirógatom, ujjaimmal becézem. Ez tényleg megtörténik velünk? Velem marad, hazamegyünk és talán újra boldogok lehetünk együtt? Forog velem a világ, miközben csak csókjának édes ízére, puha ajkaira koncentrálok. Belevésem az agyamba a pillanatot, mint azt, amikor először megcsókolt. Lassan, vonakodva szakadok el tőle, homlokomat az övéhez támasztom.
- Nem érdekel, hogy mit csináltál eddig. Soha többé ne hagyj el, hallod? Ígérd meg! Belehalok, ha újra elveszítelek James. – alig találom a hangom, szinte könyörgök neki.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
39
▪▪ Hírnév :
3
▪▪ Megjöttem :
2015. Nov. 22.
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Hétf. Okt. 10, 2016 5:36 pm Keletkezett az írás




Csalódottan préselem penge vékonnyá az ajkaimat. Tudatában vagyok annak, hogy mit jelentett számomra, és tudatában vagyok annak is, hogy Ő mit jelentett számomra.. de egyértelmű, hogy én nagyobb vétkes vagyok. A hátam mögül figyelnek azok a pillanatok amiket mással töltötte el helyette, és ez az utóbbi két hónapban rengetegszer előfordult. Utálom érte magamat, de akárhogy is próbálkozom nem tudom meg nem történtté tenni, és lehet nem is igazán akarom. Magam sem tudom, hogy mi lenne a leghelyesebb. Nem is akarok ezen gondolkozni. Csak azt tudom, hogy kicseszettül hiányzik, és hogy nem véletlenül vagyok ma itt.
Ha lehetséges még vékonyabbá préselem az ajkaimat ahogy felmerül a baba-téma. Mindig is fájó pont lesz ez az életemben, nagyon is fájó.. egy trauma, lelki sokk ami miatt egy ideig biztosa nem szeretném újra megpróbálni, de neki erről nem kel tudnia... ahogy arról sem, hogy mindenért magamat okolom, és hogy a meg nem született gyermekünk képe végigkíséri a mindennapjaimat.
Rávillantom a tekintetemet, amely érzelmektől élesen csillog. Dühös vagyok. Dühös magamra, dühös rá, és az egész világra.
- Mint ahogy mondtam, nem szeretnék erről beszélni Madison.. volt egy magzat, aki most már nincs. Ezzel lezártnak tekintem, és örülnék, hogyha te is ugyanígy tennél.. -
Úgy beszélek vele, mintha kisgyerek lenne akinek el kell magyarázni a dolgokat, és aki nem igazán akarja ezt megérteni. Hangom mindenféle érzelemtől mentes és nagyon megfontolt, mindezek ellenére érezhető a ki nem mondott szavak súlya, és az el nem mesélt bánat fájdalma.
Meg kellene beszélnem vele, érdemelne annyit, hogy tudja mennyire fáj nekem.. de nem akarom feltépni a régi sebeket. Ami volt elmúlt, nem kezdhetjük újra az egészet egymás okolásával.. akkor megint nem lenne semmi közöttünk.
- Nem szeretném egy jó ideig a gyerek témát boncolgatni, egyszerűen szeretném ha újra te lennél és én, problémáktól mentesen -
James a tökéletes orvos hangja szól belőlem, az a megnyugtató bariton amivel a pácienseimhez szólok, az a halovány mosoly ami olyannyira felszínes, hogy csak azokat bűvöli el akik alig ismernek.
- Tényleg szeretlek... -
Belesuttogok a szájába, aztán élvezem ismerős csókját, ajkának meglepően ismerős érintését. Mindenkiben Őt kerestem, azt a fajta nőiességet, lágyságot, amit Ő képvisel, mégsem találtam senkiben. És most itt van, Őt csókolom.. a feleségemet, akit megcsaltam, a feleségemet, akit őrülten szeretek, a feleségemet aki elvett tőlem mindent, mégis a Világot áldoznám föl érte, a feleségemet akit egészen biztosan fogok még ebben az életben bántan, mégis úgy érzem őrülten szeretem.
Még sem tudok neki ilyet ígérni. Sohasem tudtam, és soha sem akartam. Tudom, hogy találhatna jobbat, csak nem akar.. pedig mindent megadnék azért, hogy jobb élete lehessen egy olyan emberrel aki rendesen szereti. Túlontúl szeretem ahhoz, hogy ilyet ígérjek a saját önzőségemre hallgatva.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
36
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2015. Nov. 22.
▪▪ Korom :
28
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Hétf. Okt. 10, 2016 8:47 pm Keletkezett az írás



Mérges. Tudom, hogy nem erre számított. Talán nekem sem így kellett volna reagálnom. Az elmúlt hónapok pokoliak voltak, szenvedtem nélküle, voltak napok amikor képtelen voltam felkelni az ágyból. Szerettem volna vele lenni, minden percben csak rá gondoltam. Bob már idegbajt kapott tőlem, hogy bármit is mondott vagy csinált, egyből Jamest emlegettem. Nem tudok nem rá gondolni. Nem tudok nélküle elképzelni egy napot sem. Talán át kellett volna ölelnem, örülni annak, hogy itt van, velem akar lenni megint. De talán ha így tettem volna, nem is kellenék neki, mert az nem én lennék.
Bocsánatkérőn, szégyenkezve hajtom le a fejem. Haragszik rám, amiért felhoztam a gyereket. El akarta felejteni őt is, engem is. Hát, meg tudom érteni őt is. Dühös pillantásától még mindig megrettenek, még mindig összehúzom magam. Szoktunk veszekedni, kiabálni is, de nem ilyen fontos dolgok kapcsán. Olyankor gyakran megadtam magam, visszavonultam, és könyörögtem, hogy bocsásson meg amiért hülye voltam, bocsásson meg mert az önzőségemmel bántottam. De most nincs igaza. Lehet, hogy neki is el kellene mennie a dilidokihoz aki engem is kirángatott most a gödörből? Meleg, anyáskodó mosoly terül el az arcomon, meglágyítva a vonásaimat. Ő mérges, és olyan mint egy kőszikla, de én nem lehetek most ugyanolyan önfejű. Legalább egyikünk kezelje helyén a problémát.
- Jamie… én nem dugom homokba a fejem. Épp elég bajt okozott ez már a házasságunkban, hogy nem foglalkoztam a problémákkal. – nagyot sóhajtok, de nem hajlok meg a keménysége és határozottsága láttán. Nem vagyok gyerek! Ne kezeljen úgy mint egy akaratos, elkényeztetett gyereket mert ugyanott leszünk ahol tönkrement ez az egész. És nem vagyok a betege sem. Nem kell ennyire szájbarágósan beszélnie, ez most nem a rendelője. A szüleim nappalijában vagyunk, és ennek is megvan az oka, nem véletlenül jutottunk oda, hogy most nem egy fedél alatt élünk.
- De ha nem beszélünk róla, akkor mondd meg, hogyan tudnánk együtt élni? Vannak problémáink. Én is hibáztam, nem foglalkoztam veled és nem adtam meg amire vágytál, te pedig… ne szépítsük, jártad a magad útját míg nem voltál velem. – megint sóhajtok, de már valamivel engedékenyebben. Nem akarom belelovallni magam egy veszekedésbe mert akkor sose békülünk ki. Mégis, mindig bennem van a kisördög. – Nem fogom felhozni a gyerek témát, ha neked úgy könnyebb. Nem fogom felhozni azt sem, hogy megcsaltál. Bánt, és haragszom is, de le tudom nyelni a békát, ha ez az ára annak, hogy veled lehessek.
A mosolyát látva legszívesebben kiabálnék. Üres, nem mond semmit. Nem csillannak a szemei ahogy rám néz. De amikor átölel, amikor végre megcsókol, már engem sem érdekelnek a gondok. Csak szeretni akarom, úgy ahogy eddig nem, ahogy eddig nem hagyta. Szinte kétségbeesetten kapaszkodok belé, mintha egy perc alatt akarnám bepótolni azt az időt míg nem volt velem. Talán a kapcsolatunk elején akartam ennyire, hogy szeressen, és tudja, hogy én is szeretem. Olyan buta, hogy még mindig nem ígéri meg, hogy velem marad. Nem akarja, csak azt nem értem miért. Egyszer már megígérte, akkor amikor összeházasodtunk. Esküt tettünk mind a ketten, miért olyan nehéz most azt mondani, hogy többet nem lesz ilyen? De már nem tudok rá haragudni.
Ha nem húzódik el, megsimogatom az arcát. Túl messze van, hozzá akarok bújni, minél többet a közelében lenni amíg nem tudom, hogy mikor látom legközelebb. Fészkelődök, hogy valahogy a válla alá helyezkedjek, minél nagyobb felületen érintsem.
- Nem akarok egy olyan hideg házba vissza menni. Az otthonunkat akarom, a montázst amit együtt csináltunk, a könyveket, a gramofont, a nagy kék függönyünket. Emlékszel még milyen volt az első házunk? – merengő a hangom, de kellemes emlékek ezek. Akkor még szerettük egymást, nem létezett más csak mi, csak a pillanat. Otthonunk volt, és nem egy drága holmikkal telezsúfolt üres, hideg ház. Nem tudom, hogy mit szeretne. Haza akar menni? Vagy még külön élne?
- Te mit szeretnél? Akarsz újra velem élni?
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
39
▪▪ Hírnév :
3
▪▪ Megjöttem :
2015. Nov. 22.
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Hétf. Okt. 24, 2016 5:44 pm Keletkezett az írás




Csak bólintok. Ő nem akar úgy tenni, mintha az egész incidens meg sem történt volna, viszont én nagyon szeretném, hogyha úgy történhetne a dolog. Szeretném,hogy ez a probléma köddé váljon, hogy kitörölhessem az emlékezetemből. nem akarok a rabja lenni, nem akarok mindig arra gondolni, hogy mi lett volna ha.. A jelenben szeretnék élni nem tépegetve a múltsebeit.
Összepréselem az ajakamat ahogy némán hallgatom. Legszívesebben beleszólnék, megálljt parancsolnék, vagy csak egyszerűen betapasztanám a száját, de nem tehetem... így csak némán hallgatom, pillantásomat erőszakosan az asztallapra szegezve. Azért jöttem, hogy kibéküljünk, nem azért hogy még jobban bántsuk egymást nem?
- Azt megköszönném, tekintve, hogy nem óhajtok a gyerekünkről beszélni, aki nincs is. Majd egyszer talán beszélhetünk róla, de nem akkor amikor a házasságunk amúgy is ingadozik. A véleményem szerint nem tenne jót nekünk ha felzaklatnánk magunkat.. vagy egymást.. -
Határozott vagyok, és vannak bizonyos elképzeléseim a dologról. Például, hogy a gyerektémát egyfajta tabuként kezeljük egy jó ideig, és megpróbálunk olyan dolgokra koncentrálni amik építik a kapcsolatunkat.
Felsóhajtok jó hangosan.
- Nagyit hibáztam amikor megcsaltalak, még ha nem is voltunk hivatalosan együtt, akkor is.. -
Megpróbálom bevetni a bűnbánó tekintetet.
- Viszont hogyha te szeretnél erről beszélni, akkor megígérem neked, hogy teljesen őszintén válaszolok minden kérdésedre, nem fogok hazudni.. -
Mert ennyit megérdemelsz, ha már hűtlen voltam... ha már képtelen voltam a nélküle töltött időt hasznosan eltölteni.. persze a magam részéről nem fogom erőltetni ezt a dolgot, nem akarom még jobban bántani, és nem igazán szeretném az orra alá dörgölni, hogy én bezzeg milyen jó kiságymelengetőket tartottam. Nem lenne célra vezető.. én pedig igazán nem akarom Őt újra sírni látni, nem akarom,hogy megint összetörjön, mikor látszólag olyan jól van.
Két karommal ölelem át a derekánál fogva, és akár egy kisgyereket vonom magamhoz. Beleszagolok a hajába, majd jólesően sóhajtok ahogy a tudatomba fészkelődik ismerős illata, amit ár annyira hiányoltam.
Furcsa, hogy az ember hogy meg tud szokni dolgokat.. illatokat, szokásokat.. és borzalmas hogy ezeket közben elfelejti értékelni, úgy ahogy én tettem.
Kissé elhúzódom, és elgondolkozva bólintok.
- Igen, az biztos, hogy rémes lenne abba a közegbe visszatérni.. -
Én sem jártam ott. Minden ugyan olyan érintetlen, mint volt. Az élelem már valószínűleg mászik, az egerek meg tanyát verhettek, miközben a por valószínűleg hatalmas, büdös lehet ott, és elhagyatott. Rideg.
- Ha szeretnéd vehetünk egy új házat.. -
Fejemet az övének támasztom.
- Vagy kivehetek egy hét szabadságot a jövőhétre.. és rendbe hozhatjuk. Csak te meg én. Úgy is jobban festek, mint te.. -
Incselkedem vele jólesőn, szeretetteljesen.
- Persze, hogy szeretnék veled élni te bolond! -
Felkuncogom, és csókkal jutalmazom. Nem szeretnék mást csak vele lenni.
- Talán lassan mennem is kellene.. -
Nem akaródzik elindulnom.
- És anyád megtiltotta hogy itt aludjak.. -
Lebiggyesztem kissé az ajkaimat.
De holnap délelőtt nem dolgozom, szóval ha gondolod elugorhatok érted és elmehetnénk valahova együtt reggelizni, mint régen.. -
Mint nagyon-nagyon régen.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
36
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2015. Nov. 22.
▪▪ Korom :
28
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Pént. Okt. 28, 2016 5:51 pm Keletkezett az írás



Mindig olyan könnyű volt James háta mögé bújni. Hagyni, hogy meghozza a nehéz döntéseket, dolgozzon, eltartson, eldöntse akarunk-e gyereket, eldöntse hová menjünk karácsonykor. De minden mást is ő döntött el. Hogy milyen autóm legyen, hol vacsorázzunk este, hol vegyünk házat, mikor akar ágyba bújni velem. Szeretem az érzést, hogy mellette kicsinek és törékenynek érezhetem magam, mert tudom, hogy mindig vigyáz rám és gondoskodik rólam. Az viszont, hogy az elmúlt pár évben talán pont ettől váltam kirakati babával keresztezett hisztérikává, az már egyáltalán nem jó. Látom, hogy most is kitörni kívánkozik belőle ez az irányítás mánia, de mégis visszafogja magát. Csak állkapcsa feszülése árulja el, én pedig egy hosszú pillanatra lehunyom a szemem míg beszél hozzám.
- Mostantól mindig úgy fogod kezelni a házasságunkat, mint ami ingadozik? Nem bírom a bizonytalanságot Jamie, nem akarom, hogy megint beteg legyek emiatt, és gyógyszereket kelljen szednem. Ha újrakezdjük, kérlek ne mondd ezt többet. – egészen elhalkul a hangom, és kerülöm a tekintetét. Szégyellem magam. – Ha úgy tekintesz ránk, mint valami bizonytalan dologra, akkor félek, hogy megint meg fogsz csalni, az pedig… az már túl sok lenne nekem.
Hallom, ahogy sóhajt, és én is legszívesebben így tennék. Igyekszem majd nem az orra alá dörgölni a dolgot, elfelejteni amilyen hamar csak lehet, de egyáltalán nem lesz könnyű. Olyan mélyen megsebzett, ahogy még soha senki.
- Hivatalosan még a feleséged vagyok, ha jól tudom szóval ne gyere ezzel a rossz dumával. És igen, rohadt nagyot hibáztál, amit már nem lehet helyre hozni sehogy sem. – épp csak egy kicsit válik sebzetté és hűvössé a hangom. Nem akarom, hogy lássa mennyire bánt ez a dolog, nem akarom, hogy tudja ezzel mennyire nagyot rúgott belém. Egész életemben csak őt szerettem, Ő volt az első és a mai napig egyetlen férfi az életemben, akivel lefeküdtem. Mintha minden szavával megütne, amikor azt mondja, hogy számára a szex is csak egy szükséglet, aminek a kielégítésére talál mást is, ha akar. Én erre képtelen lennék.
- Most nem akarok erről beszélni. Talán majd később, egyszer, ha már nem fáj ennyire. – csóválom lassan a fejem, bűnbánó arcának láttán. Nem tudom, hogy tényleg bízhatok-e benne, a hűségében, vagy abban, hogy nem tesz többet ilyet. Ez egy olyan kockázattá vált, amit be kell vállalnom, ha vele akarok lenni. Csak remélhetem, hogy nem fog megcsalni, nem csábítja el valami kis maca, hogy vele hemperegjen. Ahogy végignézek rajta, tudom, hogy nem csak az ő hibája ami történt. Persze, az én viselkedésem is nagyban ludas, de nem erre gondolok. Ahogy elnézem, mostanában többet edz, és látványosan megkönnyebbült a gondjai egy részétől. Bár lehet, hogy csak a karikagyűrű hiánya miatt látom most sokkal szexisebbnek. Valószínűleg nem ő volt a kezdeményező fél, csak sodródott az árral, de ezen a gondolaton nem merek tovább menni, mert félek belebolondulnék.
Szorosan mellé vackolom magam, a helyemre. Mintha itt, a válla alatt lenne az én igazi helyem, mintha ez lenne az egyetlen békés, nyugodt pontja az egész világnak. Hallom, ahogy magába szívja az illatomat, és ez megmosolyogtat. Az ilyen apróságok adják a reményt, hogy hinni tudjak még a házasságunkban. Egy valamit viszont kénytelen vagyok felhozni, a házunkat, a régi otthonunkat. Utálom azt a helyet, legalábbis úgy biztosan, ahogy most van. Semmi köze ahhoz, amit valaha szerettünk, amilyen a kettőnk otthona volt még mikor nem voltak gondjaink.
- Nem kell új házat vennünk. – motyogom szégyellősen, miközben az ujjaival játszok. Akaratlanul is gyakrabban állapodnak meg az ujjaim a gyűrűje helyén. Én még mindig viselem az enyémet. Át szeretném rendezni a házat, most utoljára, de nem akarok telhetetlennek tűnni. Alig békülünk ki, és máris költekeznék? Ott lennénk ahol minden baj indult…
- Jobban festesz, de azért inkább bízzuk ezt egy profira. Úgy több időd és erőd marad velem lenni, Picasso! – kuncogok fel a viccén, majd hirtelen elakad a szavam is. A csókja még mindig elemi erővel hat rám, édes mint a méz, puha mint a bársony. Hogyan is kellhetne nekem bárki más? Hogy lehetne ennek az érzésnek egyáltalán a nyomába érni?
- Anya megtiltotta? – a döbbenettől előbb elkerekednek a szemeim, majd kibuggyan belőlem a nevetés. Anyám, a konzervatív. Az sem zavartatja, hogy házasok vagyunk, betartatja velünk az ősrégi szabályt… mulatságos, határozottan mulatságos!
- Hát, rendben. – adom meg magam, és nem erősködök, hogy aludjon mégis itt. Nem is biztos, hogy most képes lennék elviselni őt az ágyamban, még túl friss nekem ez a megcsalás dolog. Idő kell, hogy feldolgozzam, és még több, hogy elfelejtsem. – De akkor lepj meg! Vigyél valami olyan helyre amit szeretek. De finom legyen ám a palacsintájuk! – kacsintok még egy nagyot, a széles vigyorom mellé.
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 5:04 pm Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Maddie & James
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: