Egyértelműen a kórlapok töltögetése a legunalmasabb része az sebészek életének. A műtétek, a kutatások izgalma után mindig annyi a papírmunka, hogy az ember egészen belesüllyed, és már-már kilátástalannak látja a helyzetet. Mindig mindent le kell jegyezni, a műtétek teljes forgatókönyvét, az összes komplikációt, gyógyszereket, és aztán posztopokat kell gyártani. A szakorvosok ezt a munkát a rezidensekkel, a rezidensek pedig a gyakornokokkal végeztetik, csakhogy ma az össze gyakornokot elvitték, és így rám marad. Támaszthatom a pultot egész álló délután, és körmölhetem, hogy nem, Mrs. Taylornak nem volt vérzése a jobb pitvarban, miközben helyrehoztuk az artériát, igen, Mr Sanders allergiás a penicilinre, hogy Miss Jordan saját felelősségre távozott, és hogy a gyerekek, akik mellesleg ikrek, tökéletes tüdőt kaptak a transzplantáció során, nem merült fel a kilökődés veszélye. Nincs is jobb móka ennél.
Belekortyolok a bivalyerős dupla expresszómba, és lejegyzem az utolsó adag gyógyszert az adott betegnél. Elégedetten hajtom le a kék füzet fedelét, és tolom át ahhoz a részhez, ahol a kész kórlapokat tartom. Kicsit megnyújtóztatom a nyakamat, lerakom a tollat, átmasszírozom a kezem. Hihetetlen, hogy amikor műtők, akkor órákon át bírom fogni a szikét, a fogót, vagy tudok csomózni mind a két kezemmel, de ha már fél órán át kell tollal írnom, megfájdul, és megunom. Azt sem tudom, hogy melyik dokinak a kórlapjait írogatom, mert csak minden kardios szakorvos ide adta nekem őket. Szeretik, hogy a memóriám tökéletes, és így mindent le tudok jegyzetelni.
Ha már itt tartunk nem is láttam azóta Nate-t, hogy felugrott hozzám. Már eltelt kb. három nap, de mivel én vagy a műtőben vagyok, vagy éppen az egyik alvós szobában tanulok, így bizonyára véletlen. Az igazság az, hogy nincs mit mondanom neki. A vizsgámra kell koncentrálnom. Hamarosan szakorvos leszek, egy szinten vele, és végre nem szólhat bele a munkámba. Alig várom már, hogy elhúzhassam innen a csíkot, és a díjakkal a kezemben integessek vissza mindenkinek, aki valaha is rosszul bánt velem...
- Doktornő!
Hirtelen hang szól ki mögülem, azonnal odafordulok, és akkor látom, hogy az egyik betegnek a szinusz ritmusa hirtelen billent. Besietek a szobába, és kinyomom a gépet, ami hangosan pittyeg. A szív nem áll le, de túlpumpálódik vérrel.
- Sürgősségi thoracotomiára van szükség. Hozzanak mellkastálcát!
- Nem kéne megvárnunk a szakorvost?
- Nincs rá idő. Pillanatokon belül leállhat a szíve. Kesztyűt kérek. Szikét.
Gyorsan belebújtatnak, közben a beteget átfordítják, Betadine-t öntenek a mellkasára. Megfogom a tízes szikét, a másik kezemmel számolom a távolságot, és már vágok is. Kis csíkban elkezd gyöngyözni a vére, és szinte azonnal stabilizálódnak az értékei. A szikét leteszem, és szivacsot veszek, hogy letöröljem a vért. Sajnos ez nem hosszútávú megoldás, azonnal fel kell vinni a műtőbe. De kinek a betege ő? És mi a baja? Az egy dolog, hogy most visszahoztam az életbe, de valami baj van a szívműtétével, mert a szíve túl sok vért pumpált, amit ki kellett engedni. Általában akkor történik ilyen, ha a graft nem jó, de vajon ki rontotta el?
- Csipogtassanak újra dr. Grahamre. Ő az osztályvezető. Kinek a betege?
Néma csend. Benn áll néhány nővér, és két rezidens, de senki nem szól semmit. Ellépek a betegtől, leveszem a kesztyűt és a tálcára dobom.
- Kérem a kórlapot most!
Egy olyan beteget láttam el, akinek fogalmam sincs, hogy mi baja, és ki az orvosa. Természetesen ez kötelességem. De akkor miért nem mond senki semmit?
made by torie ♥
Nathan Graham
Szakorvos
▪▪ Hozzászólások száma :
322
▪▪ Hírnév :
6
▪▪ Megjöttem :
2015. Jul. 10.
▪▪ Korom :
43
▪▪ Tartózkodási hely :
▲Sydney
»Csüt. Okt. 13, 2016 9:28 pm Keletkezett az írás
Dasie and Nathan
This is life. It's a test. It's a game. Did you pass?
Az egész napom egy kibaszott rohanás. Unom már, hogy egy percem nincs leülni, de emellett szeretem is, hogy nem egy olyan kis kórházban dolgozom, ahol naponta két beteget hoznak be. Itt pörög az élet, de persze a hátulütője is megvan az egésznek. Ma még egy falatot sem ettem, és most már kezdek rohadt éhes lenni, de nincs nagyon időm ezzel sem foglalkozni. A mostani a harmadik műtétem a mai nap folyamán, és már kezdem azon kapni magam, hogy egy kicsit figyelmetlenebb vagyok, mint általában. Kéne egy kis pihenés. Egy pár szabadnap, aminek lassan már a fogalmát sem ismerem. - Csökkentsük a szívmotor teljesítményét. – mondom az egyik rezidensnek, aki épp a mostani műtétnél segédkezik. Figyelem a reakciót, miközben megszólal a csipogóm. Hát ez csodálatos. Ránézek egy pillanatra, mikor látom, hogy az egyik betegemmel van baj. - Fasza. Csökkentse még jobban, a szívműködés stabilizálódik. – jelentem, és a csipogó hang egy pillanat múlva újból felcsendül. A szemem forgatom, és egy pillanatig azt sem tudom, hova kapjak, mivel egyszerre két helyen kellene lennem, ami nyilvánvalóan nem fog menni. Mikor teljesen stabilizálódott a szívverés, már rutinszerűen varrom össze a szegcsontot és a vágást. - Intézzék tovább, nekem máshol van dolgom. – mondom, és már rohanok is a kórterembe. A folyosón leveszem a maszkot, amíg oda nem érek, hogy kapjak egy kis oxigént rendesen, majd mikor futva beesek a szobába, látom, hogy már valaki intézkedett, de amikor meglátom, egy pillanatra felhúzom a szemöldököm. Dasie? Egyedül? - A műtőbe, azonnal! – mondom, és futva indulok el felfelé a kettes műtőbe, de még az ajtóból visszafordulok. – Gyere, a másik rezidens most foglalt. Lesz még egy-két szavam hozzád. – mondom, és már ott sem vagyok, minél hamarabb el kell végezni a műtétet, különben súlyos következményei lesznek. Dasie már elkezdte a beavatkozást, holott engedélye nem volt rá, és ez nem volt túl jó húzás tőle. Azt meg kell hagyni, hogy lehetséges, hogy megmentette a beteg életét, de akkor is, ezzel együtt megszegte az egyik szabályt is.
***
- Tolják vissza a kórterembe, és infúziót neki. – mondom, miközben Dasie-t szemlélem. A műtét sikeresen lezajlott, Dasie lelkesen segédkezett a műtétnél, én pedig ahányszor ránéztem, mindig beugrott, hogy mit csináltunk három nappal ezelőtt a lakásán. A maszk mögött el-el mosolyodtam, de ezt ő nem láthatta. Nem mondom, szívesen megdugnám még egyszer, ha lenne rá lehetőségem. Nem szólok semmit, leveszem a műtős ruhát, és egy pillanat alatt kiviharzok a műtőből, Dasienek egy szót sem szólva. Lesz még hozzá egy-két szavam, az biztos, de előtte muszáj bekapnom két falatot, mert érzem, hogy a vércukorszintem nem éppen a megfelelő szinten áll. - Passzolj ide két Sneakerst, Sam. Majd ha lesz időm, eszek valami normálisat is. – mondom, majd fizetek, és a pihenőbe igyekszem, közben előkapva a zsebemből a telefont. „A százkettesben várlak.” – pötyögök csak ennyit be a rezidens lánynak, aki valószínűleg már most nem tudja, hogy most éppen miért hívom a helyszínre. Bár sejtheti, hogy nem azért, hogy elbájcsevegjek vele, sokkal inkább azért, mert kurvára nem úgy csinálta a dolgokat, ahogy az egy rezidensnek le van írva. Az más kérdés, hogy jól tette, de hát miért ne csesszem le, ha már van rá módom?
A hirtelen pánikban mindenki elhallgat, néma csend övezi az egész kórtermet. Az egyik nővér a kezembe nyomja a kórlapot, de még bele sem tudok nézni, amikor Nate már megjelenik. Hol az Istenben volt ez idáig?? A betege már haldoklott. Leteszem a kórlapot a szekrényre, ránézek, és tudom, hogy mire gondol. Ideges lesz, mert nem vártam meg az eljárással, ugyanakkor azt is tudja, hogy a betegének nincs sok ideje. Azonnal helyre kell hoznunk a hibát. Nem mondok semmit, csak teszem, amit kell. Indulok utána a műtőbe. Leveszem a fehér köpenyemet, felkötöm a hajamat és belepréselem a sapkába. Csak azért jövök én, mert a másik rezidense elfoglalt. Szép mondhatom, szép. Én vagyok a legjobb, ezt ő is tudja. Haragszik.
Ez volt életem legkellemetlenebb műtéte. Néma csend, senki nem mondott semmit. Ráadásul akárhányszor ránéztem az jutott eszembe, ahogy a földön keféltünk. Rémes egy helyzet volt, de persze ketten tökéletesek vagyunk, a beteg túlélte, a szíve makk egészséges. A műtétről sietősen távoztam, hátha így megúszhatom Nate haragját, de amint a menzára értem egy pohár kávéért, kaptam az üzenetet. Nem tudom, hogy pontosan mit akar mondani, de biztosan nem lesz kellemes. Tudom, hogy az arroganciám néha veszélybe sodor. Az orvosok szimplán nem akarják elfogadni, hogy képes vagyok már erre. Nem az a kis béna gyakornok vagyok, egyedül is megy egy mellkas felnyitása. Tudom, hogy nincs rá engedélyem, és ha a beteg meghalt volna, Nate lenne a hibás, mert ő felel értem. De bíztam az ösztöneimben.
Elveszem a kávémat, és kedvetlenül indulok meg. Húzom kicsit az időt, benézem betegekhez, mosolygok mindenkire. Aztán a százkettes előtt megállok. Ő már tutira benn vár rám. Ez egy ügyeleti szoba, vagyis ágyak, ágynemű, szekrény, fürdőszoba van benne. Azért találták ki, hogy az éjszaka során le tudjanak dőlni az emberek. Az más kérdés, hogy soha nem erre használja senki. Lassan benyitok, és persze ő már ott van. Én nem akarom ezt az egész helyzetet. Soha nem ismerném el neki, hogy hibáztam.
- Mi volt ilyen nagyon fontos? A beteg él, nem ez a lényeg? Megmentettem, mert maga késett...
Magázom. A szőnyegen elhangzott "dugj meg" után ez valamivel másabb légkört teremt, de ő most a felettesem. Így is egy hangyányit pimasz vagyok. Nem akarok neki magyarázkodni. Megmentettem egy életet. Becsukom magam mögött az ajtót, és megállok vele szemben. Farkasszemet nézünk. Miért van az, hogy most az ajkai jobban érdekelnek, mint maga az eset?
made by torie ♥
Nathan Graham
Szakorvos
▪▪ Hozzászólások száma :
322
▪▪ Hírnév :
6
▪▪ Megjöttem :
2015. Jul. 10.
▪▪ Korom :
43
▪▪ Tartózkodási hely :
▲Sydney
»Pént. Nov. 04, 2016 6:12 pm Keletkezett az írás
Dasie and Nathan
This is life. It's a test. It's a game. Did you pass?
Az asztalon dobolva várok a lányra, és még azon is elgondolkodom, hogy mi lenne, ha már meztelen felsőtesttel várnám, és szemet hunynék az előbbiek felett. Ehelyett egy jót szórakoznánk a pihenőben, hiszen a múltkori is egész jól sikerült, mikor felmentem hozzá. Na jó, lássuk be, az egész jónál azért egy kicsit jobb volt. Élénken él emlékeimben. Nem. Most nem lehet, hiszen rohadtul elbaszta a dolgot. Igaz, a páciens túlélte, és elvileg ez a lényeg, de mi van, ha nem így történik? Mi van, ha egy Dasienél sokkal hülyébb rezidens van ott, aki nulla gondolkodás nélkül nekiesik, és valami olyat csinál, amivel visszafordíthatatlan kárt csinál? Nem csak őt, de engem is rögtön elővettek volna. Már csak az hiányzik nekem, semmi más. Dasie mondjuk okos, tudja, mit csinál, sokkal jobban, mint a többi rezidens. De akkor is, na. Nem kell sokáig várnom az SMS után, Dasie hamar ide talál. Tudja, hogy az időmmel nem lehet packázni. Mikor belép, végignézek rajta. Az arcom komor. Elképesztő, hogy még ebben a hülye orvosi köpenyben is milyen jól néz ki. - Na, hármat találhat. Maga szerint, mi volt olyan fontos? – nézek rá kérdőn. Minek kérdez, mikor pontosan tudja, hogy miért hívtam ide? Utálom, ha valaki játssza a hülyét. Magázom. Ő is magáz. Fura helyzet, mivel pár napja az SMS és ami utána következett, nem éppen arról árulkodott, hogy valaha is magázó viszonyban voltunk egymással. Ha rá gondolok és elmosolyodom. - Nem azért késtem, mert jó dolgomban beszélgettem valahol… vagy éppen mást csináltam. – vonom fel a szemöldököm, de egy mosoly sem hagyja el az arcom. – A másik műtőben voltam, nyilván nem tudom otthagyni a beteget nyitott mellkassal. – magyarázom neki, bár halvány fogalmam sincs, minek, hiszen az égvilágon semmi köze ahhoz, hogy éppen mit csináltam, és miért nem értem oda az első csipogást követő tíz másodpercben. - Talán szólnia kellett volna egy kardiológusnak, nem gondolja? – nézek fel rá, majd felállok a székből. Lassan indulok el felé, és megvárom, mit reagál rá. A francért ilyen dögös. A teste. Meg ahogy néz, főleg most, szikrázik a tekintete, talán kicsit felidegesítettem. Nem bánom, ezt nyilván nem fogom elengedni. Megállok előtte, és keresztbe fonom a karjaimat. Folyamatosan nézem, ha rám néz, nem engedem a tekintetét. Szigorúan nézek rá, de tulajdonképp nem is tudom, mit várok tőle. Jól csinálta, de nem így kellett volna helyesen cselekednie. Ő is nagyon jól tudja, csak az istenért se vallaná ezt be. Én pedig semmiért nem mondanám meg neki, hogy igazából milyen jó tanítvány, mert tökéletesen csinálta, amit csinált. - Ha véletlen nem jól csinálja, akkor baszhatjuk az egészet. Magát és engem is elővesznek, és egyikünk sem járt volna jól nyilvánvalóan, ezt sejti. Szóval, mi ebből a tanulság? Kurvára nem kezd el semmit szakorvos nélkül. Talán kibírja már azt a néhány hónapot, aztán vagánykodhat, ahogy szeretne az orvosi diplomájával a kezében. – mondom neki, miközben megkerülöm, és a pihenő ágyhoz lépek. Félig leülök rá és őt nézem. Le sem veszem róla a szemem. Az istenit, de megdugnám most, itt helyben. Miért kell ilyen rohadt vonzónak lennie?
Hihetetlen vonzalom van kettőnk között, szerintem ezt mások is megéreznék, ha úgy általában többet tartózkodnánk egymás mellett. Csak én mindig azon igyekszem, hogy elkerüljem. Annak ellenére is, hogy ő a kardiológia vezetője, más orvosok után kajtattam, hogy ne legyenek közös eseteink. Aztán bumm, egy sms, egy vad menet és mi már többé veszekedni sem tudunk. Régen mindig belém kötött, becenevekkel illetett, és nem hagyott egyetlen beteggel sem egy szobában. Azt éreztette velem, hogy nincs érzékem az orvosláshoz. Pedig én vagyok és voltam a legjobb diákja. Vissza fog még engem sírni, az tuti.
Komoly arccal figyelem, és az ajtónak támaszkodom. Az egyik ujjammal benyomom a gombot, hogy ne jöhessen be most senki. Ez egy ügyeleti szoba, ide az emberek vagy aludni, vagy szexelni járnak. Közöttünk most éppen nagy a feszültség. Kis csalódottságot érzek a szívem mélyén. Azt hittem, hogy örülni fog, hogy egyedül is meg tudom már ezeket a dolgokat csinálni. Megvárom, amíg mindent elmond, amit akar, és akkor szépen kiállok magamért.
- Jó, de vagy háromszor csipogtattam. A nővérek még azt sem mondták el, hogy a maga betege, mert a neve nem szerepelt a kórlapján. Én felesküdtem, és mindenkit próbálok a legjobb tudásom szerint ellátni, ez a munkám. A beteg nem halt meg, ezt az eljárást még maga tanította nekem. Rossz érzés tudni, hogy nem bízik bennem....
Őszintén nem tudom, hogy most mit gondol, mi lesz. Nem fogok bocsánatot kérni, vagy büntetést elfogadni, mert a beteg életben van. Az eljárás, amit alkalmaztam, megmentette. Nate keményebben válaszol, káromkodik. Fogalmam sincs, hogy miért ilyen ideges. Én teszem ezt vele? Végigmérem, ahogy leül az ágyra. Azt hiszem, hogy ez egyfajta jele annak, hogy mit akar csinálni. Nekem most nincs kedvem szexelni, még akkor sem, ha amúgy minden porcikám akarná. Megsértett. Bólintok, elkapom a pillantásomat róla, ellépek az ajtótól, és készülök arra, hogy kimenjek.
- Rendben. Tudomásul vettem. Van még valami, vagy mehetek?
Úgy teszek, mintha nem tudnám, hogy amúgy mást is csinálhatnánk. Egyszer már lefeküdtünk, de ez korántsem jelenti azt, hogy én ebből rendszert akarok csinálni. Ez a fajta utállak-imádlak játék amúgy nagyon izgalmas tud lenni, de elvárom, hogy a pasi, aki rajtam élvezkedik, megadja nekem a tiszteletet, és nekem most nem ez jött le. Nem vagyok sem játékszer, sem kurva. Nem kötelességem mindent lenyelni, amit mond vagy tesz, és én nem is fogom. A munkám nekem szent, és sérthetetlen. Egyetlen embertől sem fogadok el semmiféle kritikát. Lehet, hogy nem tudom kezelni már többé ezt a helyzetet, de nem is érdekel. Két hét és vizsga, utána pedig a hierarchia megszűnik közöttünk. Hivatalosan is egyenrangú leszek vele, akár akarja, akár nem. Addig meg kerüljön el a francba.
made by torie ♥
Nathan Graham
Szakorvos
▪▪ Hozzászólások száma :
322
▪▪ Hírnév :
6
▪▪ Megjöttem :
2015. Jul. 10.
▪▪ Korom :
43
▪▪ Tartózkodási hely :
▲Sydney
»Csüt. Nov. 24, 2016 2:19 pm Keletkezett az írás
Dasie and Nathan
This is life. It's a test. It's a game. Did you pass?
Dasie Evans nagyon jó orvossá válik majd. És ezt ő is nagyon jól tudja. Persze, ha nem hasal el a vizsgáján, de miért tenné? Ha felteszek neki egy keresztkérdést, lehet, hogy jól elgondolkodik majd rajta, de megfogja válaszolni. Jelen pillanatban nem vagyok biztos benne, hogy kit jelölt meg mentoraként, de ha az én nevem szerepel a papíron, akkor abban a szerencsétlen helyzetben vagyunk, hogy egy árva szót sem szólhatok. Pedig megtenném. Nem tudom miért, de valószínűleg még egy kicsit zavarba is hoznám a bizottság előtt. Persze nem nagyon bunkó módon, csak egy kicsit. Burkoltan. Hogy csak ő, meg én tudjam, miről van szó. Igazán élvezném. - Egyik rezidensben sem bízok, Dasie. Hogy miért nem? Mert egy részük olyan béna, hogy összetéveszti a tüdőembóliát a szívinfarktussal. – mondom, még ha ez egy kis túlzás is. – A rezidensek jó része elhasal a szakorvosin, nem véletlenül. – jegyzem meg. Nem egy esetet láttam már pályafutásom során, és mindenki elhiheti, hogy siralmas feleleteket halhattunk. Néha azt sem tudtam, sírjak, vagy nevessek. Legszívesebben sírtam volna, ha belegondolok, hogy milyen emberek készülnek arra a pályára, melyben életeket kell menteni, és nem segíteni abban, hogy minél hamarabb kimúljanak. Ahogy elnézem őt, inkább el sem mondom, mit tennék vele legszívesebben. Most azonban vissza kell fognom magam, hiszen nem csinálhatok segget a számból. Szótlanul, karba tett kézzel állok, és figyelem, ahogy egyik lábáról a másikra áll, és azt várja, mikor mehet már ki a szobából. Láthatóan kellemetlenül érzi magát, ami nem is csoda a múltkori kis akciónk után. Ha nőből lennék, valószínűleg én is így érezném magam. Bár, nem biztos. Én nem lennék érzékeny nő, ha jól sejtem. Bár aztán ki tudja… Minden esetre hálát adok az égnek, hogy nem születtem farok nélkül. Dasie kicsit játssza az elérhetetlent jelen pillanatban, de mindketten nagyon jól tudjuk, hogy a fejünkben ott motoszkál a pár nappal ezelőtti eset, és az, hogy mikor fog megismétlődni. Mert jó volt, tehát miért ne ismételnénk meg? Én már megszoktam, hogy a folyosón szembe jön velem olyasvalaki, akit egyszer, vagy netalántán többször meghúztam. Például Kate is simán elmegy mellettem, sőt, még beszélgetni is tudunk. Meg persze sorolhatnám még, akivel így vagyok, de a nők részéről általában már más a helyzet. Elpirulnak, hebegnek-habognak, csak azt nem tudom miért?! Kérdésére újra rápillantok, majd megrázom a fejem. – Menjen. – mondom, bár legszívesebben nem ezt mondtam volna, hanem valami pikánsabbat. Ezt nyilvánvalóan ő is nagyon jól tudja, csak éppenséggel nem is tudom eldönteni, melyikünk a büszkébb, ő vagy én. Nézem, ahogy mozog, és kiiramodik az ajtón, én pedig elmosolyodom, miután becsukta az ajtót, mert azért tudom, hogy jól csinálta, amit csinált. Az már más kérdés, hogy nem várt meg, hiszen a cél szentesíti az eszközt.
Kezdőlap 
Az egész napom egy kibaszott rohanás. Unom már, hogy egy percem nincs leülni, de emellett szeretem is, hogy nem egy olyan kis kórházban dolgozom, ahol naponta két beteget hoznak be. Itt pörög az élet, de persze a hátulütője is megvan az egésznek. Ma még egy falatot sem ettem, és most már kezdek rohadt éhes lenni, de nincs nagyon időm ezzel sem foglalkozni.