Kyla & Irina

Behoztak ide. Elvileg az ASIO-hoz, az FBI, ausztrál megfelelőjének a központi épületébe. Kezdetnek ujjlenyomatot vettek tőlem, mindenféle DNS-mintákat, még némi vért is levettek tőlem, továbbá lefuttatták az arcomat és a nevemet egy komoly, szövetségi rendszerben. Éppen annyira ki akarják deríteni, hogy ki vagyok, mint én magam. A karperecet, ami rajtam volt, amikor találtak, már levágták a csuklómról. Cirill betűkkel volt ráírva egy név; valószínűleg, és remélem, hogy az én nevem, mert akkor legalább egy nevet tudok kötni ahhoz az archoz, ami nem is olyan régen a monitorokról, és a különböző, tükröződő felületekről visszaköszönt rám. Irina Zakharchenko. Ez vagyok én. Ez az a nő, aki visszanéz rám. Neki kellene lennem. De nem tudom, hogy ki vagyok. És ez halálra rémiszt.
Mióta magamhoz tértem a sporttáskában, a gyomrom öklömnyire szorult, és nem enged e kínzó görcsösség. Az ujjaim hidegek, a kezeim reszketnének, de elnyomom magamban mindazt, amit érzek. Pedig nagyon sok minden kavarog bennem. Félek. Dühös-, és ideges vagyok. Keserű bizonytalanság.
A tetoválásokról, melyeket cseppnyi túlzás nélkül, szinte az egész testemet fedik, nem is olyan régen felvételeket csináltak. Minden irányból. Minden szögből. Minden oldalról. Miközben a rendőrség emberei a meztelen testemet figyelték. Ezzel még csak-csak megbarátkozom, hiszen nem csak az ő érdekük, hogy kiderüljön, hogy ki vagyok, mi történt velem, és hogy kerültem oda, ahova. Sőt, sokkal inkább az enyém... ez az egész az én érdekemben történik.
De ki az az én?
Ilyen-, és ehhez rettentően hasonló gondolatok cikáznak a fejemben, miközben az egyik fényes, tágas, kopár helyiségben ülök. A tükörszerű üvegen át vetek egy-egy pillantást magamra. Semmi.
Volt egy életem. Voltam valaki. És mindezt elvették tőlem, ki tudja, hányakat hagytam hátra. Talán volt családom, talán valakinek az anyja voltam – hiszen ránézésre tűnök harmincnak, de, bassza meg, azt sem tudom, hogy mennyi idős vagyok -, talán az én anyám most is engem keres. De most az életem, amit ismerek, ami akkor kezdődött, amikor kinyitotta valaki a táskát, amibe valaki beletett, amiben ki tudja meddig feküdtem, amiből kimásztam, leszűkült. Szinte egy tűhegynyi világ létezik csupán, amit ismerek. Ez a helyiség.
Az asztalra fektetem tetovált alkaromat, és kezeimet. Fogalmam sincs, hogy ki-, és miért csinálta ezt velem. Csak nézem a miriádnyi mintát, amik a testemet éktelenítik, amik egymásba gabalyodnak, itt-ott lefedik egymást, vagy kiegészítik a másikat, összekapcsolódnak, vagy éppen csak ezt a látszatot keltik.
A pohárnyi vizet, amit valaki idehozott nekem, amikor ide kerültem, már megittam, de a szám újra kiszáradt, szépen ívelt ajkaim cserepesek. Nem tudom, mi tévő legyek. Hiszen, ha el is engednek, hova mehetnék? Mit csinálhatnék?
Hamarosan nyílik az ajtó, és én azonnal az érkező felé fordulok. Egy gyönyörű, fekete hajú, amazon alkatú nő az. Vagy egy összeköttető, vagy egy nyomozó, talán éppen az én ügyemben nyomoz ő is.
- Van valami hír? – reménykedve nézek rá, és így is teszem fel a kérdést, meg sem kérdezve, hogy hogy hívják a fiatal nőt, és mégis miért jött. – Én... találtak rólam valamit? Tudják, hogy ki vagyok? – és még millió kérdésem volna, de ezeket valószínűleg a velem szemben ülő sem tudja megválaszolni. Zöld íriszeimmel a nő szép vonásait fürkészem, tekintetében válaszok után kutatva, még akkor is, ha tudom, hogy lélektükreiben nem lelek rájuk.

Irina && Kyla

Kevés választja el a véletlent és a sorsot.

Megjegyzés: IDE || Szószám: Ide ||  Credit

Kyla & Irina

Rettegek. Az elmémben arcok, nevek után kutatok, de... sehol semmi és senki. Egyedül vagyok. Nem tudom, hogy ki vagyok. Nem ismerem azt a nőt, aki a monitorokról néz vissza rám. És úgy érzem magamat, mint egy ketrecbe zárt vadállat. Mint egy cirkuszi látványosság. Már csak az hiányzik, hogy láncra verjenek, és pénzért mutogassanak. A Tetovált Nő. Nagy sikerem lenne, úgy vélem, feltéve persze, ha fel tudnék mutatni valamit ezen túl is. De nem tudom. Fogalmam sincs, hogy mire vagyok képes. Nem tudom, hogy mivel kellene foglalkoznom. De bizonyára valami szörnyen nagy vétséget követhettem el azért, hogy most itt vagyok, ebben a formában. Emlékek, személyiség nélkül.
Az okosok sem tudnak mondani semmit sem, csak némán vizsgálgatnak, szinte mikroszkóp alá teszik minden egyes testrészemet, mindent megnéznek rajtam, ahol akár csak egy aprócska minta is ékteleníti a testemet. Tényleg... mindent megnéznek, nagyon alaposak.
Értem, amit mondanak, de nem tudom, hogy miért mondják ezeket a dolgokat. Pedig én nem hiszem, hogy veszélyes vagyok. Csak egy nő a tömegből. Illetve, még az sem. Csak egy névtelen senki. Hiszen ez a karperec akár hamis is lehet, nem biztos, hogy ez az én nevem. És, ha igen, mégis, ki rejtőzik a név mögött?
Fogalmam sincs, hogy milyen ember voltam ez előtt, de most ideges vagyok, dühös és ijedt. Ennek ellenére nagyon igyekszem nem elveszíteni a józan eszemet, és mélyen eltemetni magamba minden érzelmemet, elrejteni őket, száműzni mindet a koponyám egyik hátsó, sötét zugába. De, és szerintem érthető módon, nem tudok nem tudomást venni erről a groteszk helyzetről. Hiszen, ki hallott olyat, hogy valaki egyszer csak feltűnik a semmiből, egy névvel a csuklóján, de nem tudja, hogy mégis kiféle-miféle, hogy honnan jött, hogy kik a barátai, a szerettei, hogy hol lakott korábban. Az nem lehet, hogy csak így itt legyek. Érzem, sőt, valamiféle zsigeri ösztönből tudom is, hogy ennek oka van.
Türelmet tettetve és erőltetve magamra várok a szobába, ahova előzőleg vezettek. Teljesen steril, fehér helyiség, egy hatalmas tükörrel az egyik falon, mellette egy szintén fehér ajtóval. Egy asztal és két szék. És egy pohár, amiben még nem is olyan régen víz volt. Se több, se kevesebb.
Aztán hirtelen-, ugyanakkor szelíden nyílik az ajtó, és belép rajta egy amazon alkatú, sötétbarna hajú, karakán arcvonású nő, aki leül velem szemben. Én pedig nem is hagyok neki időt, hogy kényelembe helyezze magát ültében, máris kérdésekkel bombázom. Nagyon-nagyon bízok benne, hogy kiderült valami velem kapcsolatban. Azt is megnyugtatóbb volna tudni, hogy valamiféle bűnöző vagyok, és börtönbe csuknak, semmint ez a katatón üresség.
A nevét hallva, üdvözlés képpen biccentek, és már el is nyílnak ajkaim, hogy én is bemutatkozzak, de mégis, mit mondhatnék?
Elém teszi a képeket a tetoválásokról, a testemről, az arcomról, mindenről, ami fizikálisan én vagyok.
- Nem – határozottan ingatom meg a fejemet. – Hinnie kell nekem, fogalmam sincs róla, hogy mindez miért történik velem, és szívesen segítenék önöknek, ha tudnék – most rajtam a sor, hogy hatalmas, mély levegőt vegyek. – De nem tudok. Nem tudom, hogy ki vagyok, Steele ügynök – lemondóan ingatom meg a fejemet, és újra a fotókra nézek.
- Nem létezek? – nézek fel a nőre, egyenesen a lélektükreibe. – De, hát... vettek vérmintát, meg ujjlenyomatot. Valahol ott kell lennem! – kissé felemelem a hangomat, de nem azért, mert a nőre vagyok dühös, vagy a rendőrségre, hanem mert a helyzet dühít fel, és keserít el mélységesen. Hiszen, nem lehet, hogy nem létezek. – Hiszen itt vagyok! – nézek végig saját magamon, széttárom kezeimet ültemben.
- Szóval három nappal ezelőtt tették ezt velem. Valahol. Valakik. Valamiért – összegzem azt, amit eddig tudunk, de ez nem valami sok, és nemigen lehet kapaszkodni belé. – És a táska? Valakinek oda kellett vinnie engem az utcára – mutatok rá a tényre, hogy nagyméretű sporttáskák, csak úgy, nem hullnak az égből. Elvileg.