Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 3 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég :: 1 Bot

Dimitri Grigorenko

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Mandy & Rick: To Hell and Back. But which way was which?
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

▪▪ Hozzászólások száma :
39
▪▪ Hírnév :
16
▪▪ Megjöttem :
2016. Mar. 10.
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Vas. Okt. 02, 2016 9:23 pm Keletkezett az írás



Ha őrültekházának titulálom az elmúlt hónapokat, akkor nem írom le egészen konkrétan, mi is történt. Kezdjük azzal, hogy az EP-t elküldték az USA-ba. Normális esetben kioszthattam volna a feladatot valami közepes szintű producernek, vagy elküldöm az SP-t, és meg van oldva a dolog. Nagyobb probléma ott lépett fel, amikor közölték, nem akarnak olyat, akinek nincs tapasztalata az Államokkal kapcsolatban. Márpedig az senkinek nem volt, főleg nem olyan, mint nekem. Ami fölvetett tizenöt újabb problémát, ezek közül nem a legkisebb az, hogy mit kellene kezdenem az egész Mandy-szituációval. Utólagosan lehet, nem életem legjobb ötlete volna, de aki meg tudja oldani úgy, hogy a kecske is jól lakjon (a gyereknek is legyen hol ennie és aludnia anélkül, hogy masszívan lekötelezne bárki a családomból) és a káposzta is megmaradjon (Mandy is teszt alá kerüljön), akkor könyörgöm, most szóljon.
A visszaúton furcsa módon relaxált vagyok. Végre rá tudtam venni valakit, hogy leváltson, és a választási kampány már annyira őrült lett, hogy akár egy péntek esti Pankráció producere is le tudná közvetíteni. Lehet, nekik még jobban is menne abból kiindulva, amit eddig láttam. Ideje az otthon hagyott, másfél hónapra jégre tett katasztrófa felé fordítani a tekintetem. És ilyenkor szívem szerint visszafordulnék a kétesélyes gladiátorharc irányába.
Részben ezért is kértem meg Mandy-t, hogy jöjjön ki elém. Megoldhatnám, hogy hazafelé menet szedem össze a lányom – a lányunk –, de mégis jobban örülnék, ha előtte a tékozló anyától hallanám, hogyan telt ez az időszak. A gyerekek részrehajlók. A felnőttek már talán kevésbé.
Egyszerű ruha van rajtam, ami farmert és inget jelent ebben az esetben. A kapun átlépve már körbe is nézek, keresem Mandy-t. Késik vajon?
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
54
▪▪ Hírnév :
18
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
29
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Vas. Okt. 02, 2016 10:22 pm Keletkezett az írás



Tegnap már azon gondolkodtam, hogy összecsomagolom a gyereket, és elutazok vele valahová, minden szó nélkül. Hülyeség lett volna, tudom, de rettegéssel tölt el a tudat, hogy Rick hazajön. Muszáj lesz valami egyességet kötnünk, nem bírom ki, hogy ne láthassam én is a kislányt, nem bírom ki, ha nem aludhat néha nálam. Mandynek szólít, és bár boldogsággal tölt el hallanom a kis csengő hangját, mégis mintha kést forgatnának bennem. Minden egyes alkalommal. Az anyja vagyok, vele akarok lenni, nem akarok többet titkolózni, belebolondulok ebbe az egészbe!
Egy ennyire őrületes szituációban nem is annyira rossz ötlet, hogy megszökjek a lányommal. Mégis tisztában vagyok vele, hogy ilyesmit nem tehetek, hogy hiába lenne boldog, amiért az anyukájával lehet, Rick pokolian hiányozna neki. Más megoldás kell, de kénytelenek leszünk kitalálni valamit.
Nem tagadom, Richard is hiányzik. Mivel a szabadidőm nullára redukálódott, jó pár hónapja olyan életet élek, ami előtt még egy apáca is csak elismerően hajtana fejet. Ha nem számítom a fantáziálást, nosztalgiázást. Túl hirtelen kellett elutaznia, nem jutottunk még el odáig, hogy megbeszéljük a kettőnk dolgát. Azt hiszem még mindig nem bízik bennem, joggal. Nem tudhatja, hogy mik történtek itt addig, míg nem volt otthon. Nem akartam még azzal is terhelni, hogy úgy érzem, hiányzik. Abszurd és nevetséges az egész! Hogy jutottam én odáig, hogy hiányozzon egy pasi?!
A reptérre már vagy fél órával a gép érkezése előtt kiérek. Nem volt dugó, és talán egy kicsit túl is aggódtam a dolgot, hamar indultam. Reggel elvittem Poppyt óvodába, és mivel ma nem volt semmi különös dolgom, nem fordítottam túlságosan nagy gondot az öltözködésre. Farmer, póló és ing, már megtanultam a másfél hónap alatt, hogy okosabb, ha a csini ruhák a szekrényben maradnak, míg egy gyerek is a közelben van. Elvégre, bármikor előfordulhat valami vízfestékes baleset, vagy épp lekvár-a-pólón-krízis. Apropó, festék! A hajamban még ott virítanak halványan a rózsaszín csíkok. Hétvégén a parkban voltunk Poppyval, csupa számára érdekes program volt, bábszínház, arcfestés, haj festés. Azt mondták, egy mosás után kijön. Lószart. Már vagy négyszer mostam meg a kislány haját, és a sajátomat is, de még mindig neon pink a fele. Tanulság: sose hagyd, hogy összemázolják a hajadat mindenféle kacatokkal, vagy kénytelen leszel nevetség tárgyaként bemenni dolgozni.
Aggódva tördelem a kezem, tartok egy kicsit a viszontlátástól, de várom is. A tranzitból kiözönlő tömeg el is sodor, hirtelen azt se tudom hol vagyok. Turisták! Egyszer élném meg, hogy nem úgy vonulnak végig a városon, mint valami birka csorda! Mire megint irányba állok, és az érkezőket fürkészem, már kilépett a kapun Richard is. A gyomrom homokszem nagyságúra zsugorodik, bár az arcomon halvány mosoly dereng. Intek felé, hogy észrevegyen, de csak pár lépést közeledek felé.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
39
▪▪ Hírnév :
16
▪▪ Megjöttem :
2016. Mar. 10.
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Pént. Okt. 07, 2016 6:53 pm Keletkezett az írás



Otthon, édes otthon. Sosem kedveltem igazán Ausztráliát, de megvan a maga varázsa. Név szerint egy jól fizető munka és egy olyan magánélet, ami előtt a gordiuszi csomó meghajolna, és közölné, hogy na, most már ez a legbonyolultabb dolog a világon. Szívem szerint példát is vennék annak a megoldási módjáról, de nem hiszem, hogy egy hatéves gyerek jelenlétében el kellene kezdenem karddal hadonászni.
A kifelé tóduló tömeg részeként ellenőrzök minden arcot, ami szembejön velem, egyetlen pillanat alatt. Nem csodálkoznék, ha ebben a kavalkádban elveszítenénk egymást, bár örülnék, ha nem így történne. Meglehetősen kínos tud lenni. Mindenesetre ez is része annak, hogy sosem kedveltem a nagyobb tömegeseményeket. Most pedig olyan izzadt, a hosszú utazásból bűzlő embereket kerülgethetek, akikről eddig tettethettem, hogy a legkevésbé sem érdekelnek. Ó, milyen csodás ez a nap is.
Aztán meglátom az intést, még ha egyetlen pillanatra is, és megtalálom a fókuszom. Bingó! Nem éppen apró termetemet kihasználva török utat magamnak oldalirányosan a tömegből kifelé, ameddig ott nem állok Mandy előtt.
– Jó téged újra látni – mondom egy csepp hazugság nélkül. Hiányzott, bármennyire is szívesen odáztam volna el a viszontlátást annak nem éppen szokványos hozományai okán. – Egészen érdekesen nézel ki. Jól sejtem, hogy Poppy ötlete volt az új hajszín?
Ki másé? Egy pillanatra elbizonytalanodok, nem tudom, mit kellene lépnem, majd úgy döntök, üsse kavics, magamhoz ölelem a nőt. Tőle függ, mennyire hosszú, ha ellenkezne, szinte azonnal megszakítom. Örülök, hogy itt van, hiányzott, és nem szeretem félbehagyni a dolgokat. Most talán lesz majd esélyünk átbeszélni mindent tisztességgel, idővel. Mondanám, hogy nem sietek, de… Ami azt illeti, nem bánnám, ha a sebességlimit fölött haladnánk egy kicsivel.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
54
▪▪ Hírnév :
18
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
29
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Pént. Okt. 07, 2016 8:07 pm Keletkezett az írás



Pont olyan bizonytalan vagyok most, mint amilyen az elmúlt másfél hónapban voltam. Egyáltalán nem az a bajom, hogy Poppyval lehettem. Sőt, az az előnye is megvolt ennek az időnek, hogy át tudtam gondolni, hogy mit is akarok az apjától. De nehezen viselem a változásokat, és még nehezebben azt, ha amit szeretnék nem kaphatom meg. Fogalmam sincs, hogy Ő mit akar, egyáltalán volt-e arra ideje, hogy rajtunk merengjen. Annyi egész biztos nem volt, mint amennyi nekem. Persze, hogy elsodor a tömeg, ha egyszer ezer felé csaponganak a gondolataim!
Megvárom míg elém ér, de nem merek mozdulni. Ha nem látnám, hogy meg akar ölelni, így is maradnék. Mivel bő három hónapja tartom kordában magam, egy ilyen ártatlan ölelés is veszélyeket rejthet számomra. Nem is bújok inkább hozzá, csak hagyom, hogy a levegőbe lógjon az egész mint egy suta baráti gesztus. Aztán elhúzódok még mielőtt baj lenne, mielőtt az agyamban az a kis kapcsoló lenyomná a biztosítékot. Mert akkor itt a reptéren ér utol a katasztrófa, azt pedig nem szeretném.
- Téged is jó látni. Milyen volt az utad? – nem csak udvariasságból kérdezem. Én rendszerint rosszul vagyok a repülőkön, pláne ha turista osztályra kell préselnem magam. Nem tudom, hogy neki hol volt helye, de remélem nem volt se turbulencia, se a többi rémes mellékhatás.
- Igen, Poppy ötlete volt, a parkban valami fesztiválon csinálták. Azt mondták könnyen ki lehet mosni, de már egy hete ilyen a fejünk. – először még vigyorgok is a dolgon. Elvégre egy kis festéktől még nem halt meg senki, nem áll meg a gyerek a fejlődésben tőle. Mégis kétségeim támadnak, hogy nem haragszik-e meg érte. – Nem tudom, te megengedted volna neki, de nem akartalak felhívni emiatt… olyan apróságnak tűnt, és azt hittem már csak fényképen látod majd. – elbizonytalanodok. Mi van, ha nem kellett volna engednem ezt a hajfestősdit? Megint tele vagyok gigászi kérdőjelekkel. Az első héten tényleg minden csippcsupp marhasággal hívogattam. Allergiás-e valamire a lány, megnézheti-e ezt a mesét, felolvashatok-e neki abból a könyvből. Elhívhatom-e a mamámat, hogy vigyázzon rá este, mert váratlanul behívtak éjjel, és a bébiszitter bemondta az unalmast… tele voltam kérdésekkel, és tőle vártam a választ. Aztán elengedtem a dolgot, és úgy döntöttem (mint mindig), hogy megyek a saját fejem után, lesz ami lesz, ilyen rövid idő alatt nem ronthatom el a gyerek eddigi nevelését.
Amint összekapom magam, és már nem aggodalmaskodok szinte biztosan fölöslegesen, futólag végigmérem. Nem igazán változott, még mindig nagyon összeszedett, komoly. Még így is, hogy több órát aszalódott egy gépen. Tényleg hiányzott, de hülye lennék ezt beismerni, pláne nem neki.
- Poppy még az oviban van, szeretnél otthon lepakolni, vagy egy kávé még belefér? – tudom, hogy kíváncsi hogyan boldogultam a lányunkkal. Egyszer amúgy is meg kell beszélnünk ezt is, hiszen így egyeztünk meg, hogy mindig elmondom mi történt, rendszeresen jelentkezünk nála is, a nyakamra küldött még egy smasszert is aki ellenőrizte minden rendben van-e. Sokmindent mondhatnék rá, de azt nem, hogy ne lenne gondos apa, aki mindent kézben akar tartani még több ezer kilométer távolból is.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
39
▪▪ Hírnév :
16
▪▪ Megjöttem :
2016. Mar. 10.
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szer. Okt. 12, 2016 7:36 pm Keletkezett az írás



– A pokoli és a tűrhető között valahol – vágom rá a kissé begyakorolt választ. Hangomban nincs sok lelkesedés, de remélem, betudja majd annak, hogy most repültem át egy óceánt olyan irányba, amiről emberek évezredekig azt sem tudták, létezik-e. Valójában az ok persze lényegesen frissebb, és a nem kicsit levegőben hagyott ölelés az oka. Nem tudom, mit vártam egész konkrétan ettől az egésztől. Franc, azt sem tudom, mit akartam. Hogy a nyakamba vesse magát és keféljünk egyet a budiban? Persze, hogy nem. De jó lett volna valami, amiből leszűrhetem, hol hagyott minket az utóbbi másfél hónap. Ez alapján egymás nagyszülei lettünk, ami végképp lehangoló.
– Várj. Szóval a lányunk ilyen fejjel kezdi a tanévet? – kérdezem, és csak félig tettetem a megrökönyödött arckifejezésem. Poppy amúgy sem feltétlenül a legkönnyebb eset, de a legutolsó dolog, amit akarok, hogy már most kitűnjön a tömegből a külsejével. Ha az anyja után örökölt garantáltan puskával kell majd elkergetnem a fiúkat a jövőben, de azt nem hatévesekkel akarom elkezdeni. – Persze, megengedtem volna. Aztán megkeresem azt, aki azt ígérte, időben kijön.
A végére elvigyorodok, persze. Ugratni próbálom Mandy-t, és szeretném felmérni, mennyire lehetséges ez. Mennyire viselte meg vajon Poppy és a vele töltött idő? Tudom, hogy az elején eléggé pánikmódban intézte a dolgokat, de remélem, hogy utána megtalálták a közös hangnemet, és nem azért hagyta abba a telefonálgatást, mert talált valaki más hívogathatót. Vagy mert elhagyta a gyereket. Az sem lenne teljesen normális dolog, ami azt illeti.
– Ha ledobhatom a cuccom előtte, mindenképpen. Nem akarok bőrönddel kávézni. Megbámulják az embert. Főleg, ha próbálja lemosni magáról Amerikát – felelem a kérdésére. Ami azt illeti, egy zuhany sem lenne feltétlenül rossz, de mindent a maga idejében. – Mit szólnál, ha összekötnénk a kellemest a hasznossal? Kiváló kávéfőzőm van otthon, ígérem, nem lesz okod panaszra.
Aztán meghallgathatnám, mi történt a nyáron. Vannak kis információmorzsáim, persze, hogy ne lennének, de szeretnék minél mélyebben belemenni az egész témába.
– Ó, és te vezetsz – vetem oda, amint elindulunk a kijárat felé. Nekem ahhoz szükségem lenne még két adag kávéra. Lehetőleg intravénásan.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
54
▪▪ Hírnév :
18
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
29
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szer. Okt. 12, 2016 11:08 pm Keletkezett az írás



Magam se fogalmazhattam volna jobban, mégis enyhe értetlenkedéssel húzom a szemöldököm össze. Elég hamar rávágta, hogy mit gondol az útjáról, nekem nem lett volna így készen egy viszonylag komplex válaszom. Ugyanakkor a hangja elég kapkodónak tűnik, csak azt nem értem miért. Ennyire a háta közepére se kívánta a viszontlátást? …Arról, hogy én mit kívánok és hová, jobb inkább egy szót se szólni. Próbálom kerülni a tekintetét, hogy ne láthassam, ne ejtsen kísértésbe, ne vessem rá magam. De legfőképp azért, hogy még véletlenül se lássa ezt a kétségbeesett küzdelmet amit a saját maradék icipici morzsányi méltóságomért vívok.
Aztán megdöbbenek. Minden vér kiszalad az arcomból, hirtelen el is felejtem, hogy milyen gondolataim voltak egy másodperece még. A rohadt életbe, az iskola! Poppy rózsaszín hajjal menjen be oda? Ó basszus! Basszus, basszus, basszus! Azt hiszem ezt még le is olvashatta az ajkaimból, mivel némán mormogtam magam elé. Mindenre gondoltam, de erre nem.
- Az iskola kiment a fejemből, azt hiszem. De biztos kijön, még párszor át kell dörzsölni és… - aztán megpillantom a vigyorát, de valahogy nem tudom viszonozni. Nem fair játék ez, azzal szórakozni, hogy egyetlen szaván és egyetlen hibámon múlik, hogy láthatom-e Poppyt. Azt eddig is sejtettem, hogy szülőnek lenni nem piskóta, de az, hogy nekem egy halovány icipici kis hiba sem fér bele, az tényleg fárasztó. Kimerültem az elmúlt hetekben, folyton aggódni a gyerek miatt, mindent jól csinálni, és aggódni, hogy ugye mindent jól csináltam a gyerekkel kapcsolatban?! Ki ne őrülne bele? –Hát, mindenesetre még mindig inkább ez a kis festék, mint egy piercing a köldökébe. – mosolyodok el valamivel megkönnyebbülten.
Azt hiszem, talán még láthatja is rajtam, hogy egy kicsit megviselt a lányommal eltöltött idő és a hirtelen jött felelősség. Régebben többet foglalkoztam a külsőmmel, reggelente smink, frizura, satöbbi. Nem azt mondom, hogy egy szakadt trampli lettem, de már nem bíbelődök órák hosszat hajfonatokkal, csilivili szemfestékkel. Mondjuk, a kollégáimnak tetszik a dolog, volt aki azzal ugratott, hogy nem is tudta, hogy egy ember rejtőzik a sok festék alatt. Lassan én is megszokom, és Poppy miatt is szükségszerű volt a változás. Mert mégse mutathatok neki olyan példát, hogy minden nap úgy kimázolom magam mint aki bulizni megy. Szóval erről is leszoktam, nagyjából akkor, amikor arról, hogy minden hülyeség miatt felhívtam az apját. Meg kell tanulnom egyedül is boldogulni, mások segítsége nélkül.
- Azt hittem, itt kávézunk valahol. – a reptéren is van egy csomó kávézó, és igazság szerint kellően semleges helyszín ahhoz, hogy ne torkolljon katasztrófába a beszélgetés, mint a múltkor a kórházban. Bár nem tudom, hogy képes lenne-e elveszíteni a fejét újra, de én a magam részéről biztosan képtelen lennék uralkodni magamon, ha mondjuk…
Ajaj! Minimális döbbenettel az arcomon bámulok rá. Kellemeset a hasznossal? Ez egy NAGYON veszélyes mondat volt, figyelembe véve a múltunkat. Nagyot nyelek, és próbálom megtalálni a hangomat.
- Eddig még sosem volt okom panaszra, amikor összekötöttük a kettőt. – ó, hogy rohadjak meg! Miért kellett ez most? Miért megyek bele egy valószínűleg teljesen öngyilkos játékba, aminek a végén csak az lehetséges, hogy többé nem látom Poppyt?! De muszáj, egyszerűen nem bírom megállni, Rick ezt hozza elő belőlem. Tagadhatatlan, hogy sokkal jobban néz ki, mint amire emlékeztem, és még mindig piszkosul jó lenne feleleveníteni mindent, ami köztünk volt, és megpróbálni milyen lehetne. De ez már megint egy olyan fikció, amibe nem érdemes belemenni, pláne itt a reptéren.
Még mindig kissé értetlenkedve követem kifelé. Nem tiltakozok, szeretek vezetni, és legalább lesz alkalmam arra, hogy kiürítsem a fejemből a nem kívánt gondolatokat.
- Arra parkolok. – kezdem összekaparni magam, de még csak tőmondatokban tudok kommunikálni. Az épületből kilépve elindulok a kocsi felé, táskámból elővadászom a kulcsot, de még mindig csak morfondírozok. Valamit mondani kellene, valamit ami oldja a feszültséget. Kézenfekvő lenne, ha a lányunkat hoznám fel témaként, de nem tudom mennyire kíváncsi arra, hogy miket csináltunk. Aztán mégis úgy döntök, hogy a könnyebb úton indulok el.
- Charlotte nagyon ügyesen balettozik. A tanárnő üzente, hogy jövő héten bemutató órát tartanak, és Poppy is kapott egy szóló szerepet amit majd megmutathat neked. Nagyon örült neki. – mosolyodok el merengve, és szemeim elé kúszik a kép, ahogy a kislány a nappaliban ugrált körbe-körbe, esténként együtt gyakoroltunk, mivel régen én is balettoztam. Hajlékonyság, a régi életformámhoz bizony jól jött! – Viszont… szóval megkért, hogy én is menjek majd el, megnézni. Próbáltam megértetni vele, hogy erről téged kell kérdeznie, de azt hiszem csalódott lenne, ha nem mennék el. – igyekszem óvatosan adagolni a dolgot. Nem vagyok vak, elég hamar rájöttem, hogy a lányunk azt gondolja, hogy az apja barátnője vagyok, és meggyőződése, hogy majd én leszek az új mamája. Olyan nagyot nem téved, csak annyi a bökkenő, hogy én nem vagyok az apja barátnője, és nem az új anyukája leszek, hanem a régi. Bonyolult ez az egész, lassan már magam sem értem mi történik velünk, de nem merek sodródni az árral.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
39
▪▪ Hírnév :
16
▪▪ Megjöttem :
2016. Mar. 10.
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Vas. Okt. 16, 2016 1:30 pm Keletkezett az írás



Látom, hogy nem igazán a várt hatást sikerült elérnem. Persze, számára más a helyzet. Még mindig azt hiszi tehát, hogy bármikor eltiltanám a lányától? Azután a nyár után is, amikor rábíztam, pedig simán adhattam volna családhoz, vagy valakihez, akiben jobban megbízok? Persze, teszt is volt, de próbáltam ezzel jelezni, hogy szerintem megérett rá. És mindazok alapján, amit hallottam, nem teljesített rosszul – persze addig az ítélkezést elhúzom, ameddig nem beszélgettem el Poppy-val is. A gyerekszáj mindig igazat szól, nem igaz?
Viszont amikor megérti a poént, visszavág, nekem pedig egy pillanatra fölszalad a szemöldököm. Vajon ez tényleg az asztalon volt… bármeddig is? Nagyon, de nagyon remélem, hogy nem.
– A piercinget halasszuk el. Mondjuk addig, amikor majd a földben leszek – felelem.
Tény, még én is látom, hogy megváltozott a külseje, és nem mondhatnám, hogy nem előnyére. Amikor fiatalabbak voltunk – Poppy mínusz kilenc hónap – kifejezetten bejött, mennyi időd fordított a külsejére. De azóta felnőttünk, benőtt a fejünk lágya aminek hála egy kislányt vállaltunk, és amikor újra találkoztunk, kicsit meglepő volt, hogy ő mit sem változott. Most már azonban ő is felelősségteljesebbnek tűnik. Persze, fene tudja hogy csak a mázolást hagyta abba, vagy azt is, hogy be akar jönni valakinek az éjszaka.
– Mandy, hónapok óta nem voltam otthon. Az a kávéfőző jelenleg a legjobb kávét csinálja a világon – magyarázom. Sejtem, hogy adódhatnak… komplikációt, hogy finoman fogalmazzak, de nem érdekelnek annyira. Amerikában gondolkodhattam, csöndes magányomban, amikor éppen nem fogtam a fejem a jenkik hülyeségein. Majd jön a kedélyeit láthatóan felborzoló mondat, félbeszakítva a gondolatmenetemet, és esküszöm, mintha gyomorba vágtak volna. Olyan fejet vágok, mint egy hal, amikor kirepül a vízből.
– Igyekszek nem csalódást okozni – felelem kissé sután, éppen annyira, hogy félreérthesse, ha akarja. Őt jobban zavarja, ahogy látom, mint engem. Francba, még a múltkor, a kórházban is képes lettem volna berúgni egy szekrény ajtaját és hagyni, hogy történjen, aminek kell. Ő nem engedte, és igaza volt. Akkor katasztrófa lett volna. És most? Talán most is az lenne. De most már legalább biztosan tudom, hogy újra az életem részének akarom őt. Másfél hónap fontolgatása, tervezése, gondolkodása.
Követem az autóhoz. Ahogy Poppy-ról beszél, megint ott van a hangjában az a tapogatózó félelem, amit szívem szerint megmondanék neki, hogy elhagyhat. De lehet, sőt biztosan azt hinné, tőrbe akarom csalni. Nehezen felejtjük el egymás marhaságait, és még nehezebben bocsájtunk meg saját magunknak.
– Akkor eljössz – felelem, majd megrázom a fejem egy jóindulatú mosoly kíséretében. Úgy döntöttem, teszek egy próbát. – Mandy, szeretném, ha vele lennél. Ha valamennyire normális életet tudnánk biztosítani neki. Másfél hónapig veled volt és nem lett belőle katasztrófa. Neked is ideje hozzászoknod ahhoz, hogy belemártózol a szülői felelősség medencéjébe. Szóval a következő megálló a balettelőadás.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
54
▪▪ Hírnév :
18
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
29
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Hétf. Okt. 17, 2016 12:29 am Keletkezett az írás



- Remélem azért előbb lesz neki, mert elég rondán mutatna egy hatvan éves nő köldökében… - mormolom halványan mosolyogva. Az előbb nem esett le, hogy csak ugratni próbált, de a szemöldöke hirtelen emelkedéséből úgy tűnik, hogy ő sem vette teljesen poénra a megjegyzésem a piercingről. Hát így állunk, ennyi év kihagyás után már komoly fejtörést okoz, hogy mikor és mit gondol komolyan a másik. Mintha csukott szemmel, körhintázás után akarnánk átmenni egy taposóaknákkal vastagon megszórt futóhomokos területen. Legalábbis én így érzem néha, amikor vele beszélek. Míg távol volt, elég rövidre sikeredtek a telefonálások, Poppy néha szinte kirángatta a kezemből a telefont izgatottságában, hogy az apjával beszélhessen. Nem csoda, gyerek még, és ahhoz kicsi, hogy felfogja Ricknek dolgoznia kell, és ez néha ezzel jár, hiányzott neki. Volt pár alkalom, amikor minden rosszra fordult miután letették a telefont; Poppy okos kislány, nem sírt a telefonba, talán csak egyszer, de akkor nagyon eltört a mécses, pocsék napunk volt már előtte is. De az a néhány este, amikor úgy aludt el az ölelésemben, hogy halkan szipogott, és azt motyogta álmában is, hogy hiányzik neki az apja… hát, belefacsarodott párszor a szívem, egyszer még egy kardiológus kollégát is felkerestem. Azzal, hogy ne nézzen teljesen idiótának, de megszakadhat egy ember szíve ha vigasztalhatatlanul sír a gyereke?! Olyan furcsa lesz holnap, amikor nem én ébresztem a kislányt. Olyan furcsa lesz, hogy nem csicsereg egész nap, és nem kérdezget megállás nélkül, szó szerint mindenről.
Nem mondom, hogy nem kell nyelnem nagyokat, még csak párszor voltam a lakásán, és minden alkalommal ott volt a lányunk is, vagy ő épp egy óceánnal arrébb lézengett. Akkor a katasztrófa nem következett be, de tényleg, elképzelni sem tudom milyen következményei lehetnek annak, ha minket bezárnak egy üres lakásba. De, el tudom, és ez aggaszt, már csak amiatt is, hogy hová vezetne. Az élet Poppyval olyan könnyed volt, valahogy úgy éreztem mintha mindig is mellettem lett volna. Néha azon kaptam magam, hogy majdnem kiszaladt a számon valami butaság. „Ha apa majd hazajön, elmehetnénk az állatkertbe. Amikor apa hazajön, majd együtt megfőzzük neki a kedvencét vacsorára.” Nem ígérhetek neki ilyeneket míg nem tudom Rick milyen szerepet szán nekem az életükben.
- Értem, szóval jobb szeretnéd otthon. – fogalmam sincs, hogy ez hogyan hangozhatott, de az agyam már nagyjából teljesen kikapcsolt. Ha rám tennék a műszereket, az ügyeletes meg is állapíthatná az agyhalált. – Mármint, gondolom már honvágyad is van, az út meg minden. – olyan vagyok, mint egy tini az első sulibuli előtt! De ahogy elnézem, ő se igazán tudja miket beszél, legalábbis az arca erre utal. Vagy csak én értettem félre mindent?! Mi a szar folyik itt, miért nem mondhatom ki azt amire gondolok?! Oké, ezt speciel tudom. Mert egy reptér közepén vagyunk, fényes nappal, és nem otthon, ketten. Szóval inkább nem mondok már semmit, míg be nem pakolunk az autóba és el nem indulunk, mert abból csak a baj lenne. Csendesen sorolok be a forgalomba, míg rám nem tör a kommunikációs kényszer, és meg nem osztom vele, hogy a lányunk meghívott a balett előadására. Meglep, hogy milyen higgadtan kezeli. Vagy csak a repülés és a jet lag miatt ilyen fásult?
- Úgy gondolod, hogy képes lennék rá? – a kérdésem szinte tárgyilagos, de talán csak azért, mert épp kikerülök egy mazsolát, és a belső sávba igyekszem. – Én nagyon jól éreztem magam Poppyval, de mielőtt ilyesmit mondasz, valamit még tudnod kellene, azt hiszem. – rövidet sóhajtok, és erősen fókuszálok az előttem lévő útra, pedig szinte nyílegyenes. Kerülöm a tekintetét? Naná! Mégis halványan elmosolyodok, a gyerekek olyan édesek, nem tudják úgy eltitkolni a gondolataikat és érzéseiket. – Azt hiszem, a lányunk azt gondolja, hogy járunk, vagy ilyesmi. Hiába próbáltuk nem belerángatni ebbe az egészbe, valamit érez… ha nem is az igazat, de valamit biztosan. Szerintem beszéljetek, hogy hogyan érezte magát velem. Nagyon szeretnék veletek lenni, mindkettőtökkel, de egyszerűen túl jó volt ez a másfél hónap. Ha most beleélem magam még jobban a dologba, és utána mégis el kell engednem titeket, … - nem fejezem be a mondatot, csak megcsóválom a fejem. Még mindig nem érti, hogy mit érzek. Minden nappal amit a lányunkkal tölthettem csak nagyobb lett a bűntudatom amiért annak idején lemondtam róla. Még ha ő képes is lenne adni egy második esélyt, megbocsájtani ezt az egészet, én nem tudom magamnak. Látom, hogy mit tettem, és rettenetesen szégyellem magam miatta, emiatt hiszek nehezen abban, hogy tényleg kapok még egy utolsó esélyt.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
39
▪▪ Hírnév :
16
▪▪ Megjöttem :
2016. Mar. 10.
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szomb. Okt. 22, 2016 9:03 pm Keletkezett az írás



– Poppy legyen örökké fiatal. Főleg, ha a fiatalos ostobaság akkor üti meg, ha már nem vagyok ott, hogy lássam – mormoltam magam elé. Persze nincsenek bennem különösebb illúziók, ha a lányunk csak fele annyira őrült életet él majd, mint a két szülője, akkor összetehetem a kezem és békével térhetek nyugovóra. Persze, mindezt meg lehetne előzni, ha beadtam volna már korábban egy zárdába, de sajnos ez a hajó már elúszott. Valószínűleg meg tudna szökni onnan.
Látom, hogy mennyire tart attól, hogy fölmenjünk a lakásomra. Olyan, mint egy tinédzser lány, esküszöm. Persze, ha fiatalabb korunkban is ennyire visszafogottak lettünk volna, most nem lennénk ebben a helyzetben. Mert van néhány ötletem mitől fél és miért. Nem tudom, mi lesz, ha fölmegyünk hozzám, de nem is gondolkodom ennyire előre. Csak tudom, hogy szeretnék hazaérni, látni az ismerős falakat, és megnézni, hogyan illene Mandy az otthonomba. Lehetőleg nem kipreparálva, gondolom, és még a meglehetősen sötét vicc is vigyort csal az ajkamra. Tessék, ennyire fáradt vagyok.
– El nem tudod képzelni – mondom, halk nevetéssel megtoldva. Igen, honvágyam van. Valahol szerettem volna itthon lenni, folytatni, ami elkezdődött ott a kórházban. Leginkább tényleg azt bánom, hogy nem folytattuk.
Türelmesen hallgatom végig, ahogy beszél, és közben azon gondolkodok, mit fogok mondani neki. Utálom, hogy úgy csinál, mint Bruce Willis a Die Hardban és mintha üvegdarabokon sétálna itt. A múltat nézi, és nem a jövőbe tekint. Pont tőle nem vártam el, és nehéz elhinni még most is. Szívem szerint a kezére csúsztatnám az enyémet, de talán nem akkor kellene ezt, amikor éppen vezet. Csak egy lassú fejcsóválással válaszolok.
– Mandy, valamit meg kell kérdezned magadtól. Akarsz az életünk része lenni? – Szánt szándékkal használom a királyi többest, érdekel, mit gondolna rólam is, nem csak Poppyról. A kislány az én tartozékom és én az övé vagyok, de mégis könnyebb megoldani az utóbbit az előtti nélkül. Szívem szerint megkérdezném tőle, miért annyira szörnyű, ha azt gondolja, amit, de inkább nem teszem. – Én zöld utat adnék neked már most, de neked kell eldöntened, mit akarsz. És persze beszélni fogok vele is. De ez egy felnőtt téma, és a felnőtteknek kell előbb zöld ágra vergődniük. Poppy el fogja fogadni, amit mi kiötöltünk. Persze attól függően gyorsan, ahogyan a nyaratok telt.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
54
▪▪ Hírnév :
18
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
29
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Vas. Okt. 23, 2016 11:51 pm Keletkezett az írás



Talán azt hiszi, hogy olyan könnyű nekem felmenni a lakására? Ha pisztolyt szorítanak a fejemhez, akkor se vallanám be, hogy amikor nem az tartott ébren, hogy Poppy jól van-e, jól érzi-e magát velem, akkor rá gondoltam. Rá, és arra amit nem fejeztünk be a kórházban, meg arra a millió dologra amit csinálhatnánk, ha nem léptem volna le annak idején. Az életem egy „ha” és „talán” építőelemekből eszkábált félelemmel és kétségekkel átitatott háló lett, és magam sem tudom, hogy Rick is egy sorstárs balfék légy-e, aki a hálóban rekedt, vagy ő a pók aki felzabál. Fel akarok menni hozzá, vele akarok lenni, átölelni, megcsókolni mint a múltkor. De mégis hogyan tehetném ezt meg? Idegesen rágcsálom az ajkam, igyekszem ésszel vezetni, nem átmenni a piroson, és a sebességhatáron belül maradni.
- El tudom képzelni. Nekem néha már egy húzósabb éjszakai műszak után is megváltás haza menni. – halványan elmosolyodok, de belül már azon gondolkodok, hogy mit fogok mondani Poppynak, ha az apja nem engedi meg, hogy lássam. Hiányoznék neki, ha nem találkozunk többé? Talán egy kicsit túlaggódom, vagy túlreagálom a dolgot, de mivel nem beszéltünk mostanáig arról, hogy velünk mi lesz, nem teljesen indokolatlan részemről a dolog. Aztán egy pillanatra rá nézek, majd vissza az útra.
Hosszú percekig gondolkodok. Nekem kell tudnom? Hát még mindig nem érti? Nekem nem csak Poppy kell, ő is hiányzott ebben a másfél hónapban. Hogyan lehetne ez az én döntésem, ha egyszer én már azzal, hogy megkerestem, döntést hoztam. Miért mond most ilyeneket? Azt akarja, hogy inkább önerőből szálljak ki a kettejük hintájából? De most mégse állhatok neki balhézni, inkább a csendbe kapaszkodok. Az is jobb, mint ha rekord idő alatt harapjuk át egymás torkát.
Aztán, amikor ismerős környékre vergődünk, és már nincs messze Richard lakása, lassítok.
- Azt hiszem, én akkor amikor megkerestelek már rég meghoztam ezt a döntést Richard, én a lányomat akartam látni, megismerni. De ez már nem ilyen egyszerű. – gyors pillantást vetek rá, de nem időzhet el tekintetem rajta túl sokáig, az most nem lenne túl egészséges dolog. – Akkor még fogalmam sem volt arról, hogy hogyan éltek. Azt hittem, hogy van egy párod, aki az anyja lett, de legalábbis… egyáltalán nem számítottam arra, hogy civilizáltan tudunk beszélni. Aztán ott a kórházban, mikor a barátodat műtötték, minden még zavarosabb lett. Az életetek részének lenni több módon is lehetséges. De nekem már nem csak Charlotte kell, olyasmikre vágyok mint még soha. Titeket akarlak, minden módon ahogy csak megkaphatlak. Te mit szeretnél?
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
39
▪▪ Hírnév :
16
▪▪ Megjöttem :
2016. Mar. 10.
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Hétf. Okt. 24, 2016 12:48 pm Keletkezett az írás



Tudom én egyáltalán, hogy mit csinálok? Erősen kétlem. Millió és egy buktató van ezen az úton, de ha megállok végiggondolna egyet is, garantáltan kibicsaklik a bokám és nem tudok továbbmenni. Márpedig elég volt abból, ami eddig tartott. Nem akarok több bizonytalanságot, nem akarom, hogy folyamatosan aggódnom kelljen az egész szituáció miatt. Ha nem tudjuk, hogyan hatástalanítsuk a bombát, ideje simán elvágni a vörös drótot. Aztán vagy minden flottul megy, vagy a pofámba robban és már nem lesz több problémám.
– Akkor megérted – mondom, és ezzel talán rövidre is zártam ezt a beszélgetést. Már úton vagyunk, már túl késő megfordulni. Már elköteleződtem… valami iránt. De mi iránt is? Nem az ágyamba akarom csalni, nem vagyok akkora szemétláda. De akkor mit is akarok? Bizonyosságot. Igen, azt. Volt időm átgondolni dolgokat Amerikában, és lehet, hogy az előttünk álló út tele van mindenféle buktatóval, de egyhelyben toporogni őrültség lenne.
Türelmesen hallgatom végig, érdekel, mit mond. Ez a beszélgetés sorsfordító, pontosan tudom. Mégis nehezen fojtom vissza a nevetést, amikor azt mondja, nem hitte, civilizáltan fogunk beszélni. Várok egy kicsit, egészen addig, ameddig le nem lassít a ház előtt, egy kertes, kétszintes épület, fehér kerítéssel körülötte. Csak ekkor fordulok felé, pár másodperc késéssel, ameddig a szemem magába issza a látványt.
– Először is, ha visszaemlékszel, nem beszéltünk valami civilizáltan ott és akkor – kezdem, és elvigyorodok az emlékre. A harag, ami elöntött, amikor megláttam… sosem éreztem még hasonlót. De most fontosabb a további szavaival törődni. – És az utóbbi hat évben semmire nem vágytam jobban, minthogy ott legyél velem. Ott, a kórházban ezt hagytam kijönni, ezt, amit eddig elfojtottam. Szóval egyszerű szavak helyett elégedj meg ennyivel.
Majd átnyúlok az oldalára és megcsókolom. Gyengéd vagyok, pedig nem könnyű visszafogni magam, hogy öleljem magamhoz, és hagyjam a kezem végigvándorolni a testén. Nem tudom, mibe kezdtem most bele, mennyire léptem át olyan határokat, amiket sosem lett volna szabad de rohadjak meg, nem is érdekel már. Mert ez baromira jó érzés.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
54
▪▪ Hírnév :
18
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
29
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Hétf. Okt. 24, 2016 9:12 pm Keletkezett az írás



Mintha atombombát készülnék ledobni. A torkom kiszáradt, a tenyerem izzad, belülről rág az üvöltés kínomban. Kábé három vagy négy hónapja van ez az állandó ordíthatnékom, de sokkal intenzívebb amióta érzem, hogy milyen mély szakadék felé szaladok. Voltak napok, amikor elég volt az, hogy Poppyval lehettem este, átöleltem, együtt aludtunk el a tévé előtt – pedig mondta, hogy ők otthon csak akkor szokták nézni, ha beteg. Szerintem a gyerekkor része a sok mese, a jó mesefilmek pedig életre szóló élményt adhatnak nekik. A legtöbbször elég volt, hogy a lányunk haját simogattam, és örültem, hogy velem lehet. De máskor, a fürdőbe zárkóztam be, hogy ne lássa ahogy sírok, térdeimet ölelve ringatom magam a kíntól; nekem nem elég az, ha egy gyerekkel vagyok otthon! Nekem nem elég az, amit ő tud adni! Félek, hogy még az is kevés lenne, amit Rick adhatna… bár már benőtt a fejem lágya, és az étvágyamat is kordában tudom tartani ideig óráig. Attól még ijesztő, hogy bármikor kicsúszhat a talpam alól a talaj és visszaesek, mint valami jellemtöpörtyű.
Szinte megfeszülök, úgy szorongatom a kormányt, míg csak bólintok, és annyiban hagyom a témát. Bevallom, a legnagyobb erőfeszítést az okozta, hogy ne tapossak a fékre és húzódjak le az útról, hogy ezt azonnal beszéljük meg. Vagy inkább ne, nekem tökmindegy, de minimalizáljuk a távolságot kettőnk közt! Büszke vagyok magamra, hogy sikerült megállni, lassan csak eljutottunk az ismerős környékre is, az utcába is, a ház elé is. Közben én is képes lettem a kommunikációra. Rizikós döntést hoztam, amikor elismertem, hogy őt is szeretném visszakapni, de néha kockázatot kell vállalni.
- Ez igaz. Sokminden volt, de civilizált aligha. – mosolyodok el halványan, mert látom, hogy valami mulattatja. Arra még nem jöttem rá, hogy pontosan mi, de nincs is időm ezen merengeni, mert az államat kell felvakarnom a kocsi padlójáról. Ahogy felém hajol, a fejemben megjelenik a kép az akciófilmekből, amikor a bombán a piros visszaszámláló panelen eszeveszettül kezdenek el peregni a számok. Milyen nagyon hiányzott! Mintha neki is vissza kellene fognia magát, legutóbb nem így csókolt. Most én vagyok az, aki a sarokba dobja az agyát, nem bírom tovább, képtelen vagyok uralkodni magamon. Túl sokat gondoltam rá, túl régóta tagadom meg magamtól azt, ami olyan számomra mint a levegő. Finoman harapok bele az ajkába, így próbálom értésére adni, hogy nem vagyok cukorból. Erősen ragadom meg az ingét, belekapaszkodok a vállába, hogy így szerezzek lendületet. Gyakorlott mozdulattal térdelek az ülésre, hogy szorosan átölelhessem.
- Hiányoztál. Te hiányoztál. – nem véletlenül nyomatékosítom, hogy rá van szükségem. Tudhatja, hogy nem szokásom elköteleződni, nem ragaszkodtam senkihez sem, épp azért, hogy a lehető legkevésbé sérüljek, ha valaki eldob. Nem akartam, hogy így legyen, én nem vagyok az az epedező típus; megszerzem amit akarok. Mivel másik kontinensen volt, nem maradt más választásom, mint várni, ez pedig nem erősségem. Csak egy pillanatig habozok, és csak azért, hogy biztos lehessek benne, hogy őrültséget csinálok. Lehetőséget adok neki, hogy megállítson, de a tekintetemben már ott van a ragadozók éhes pillantása, amivel a tigris is végigméri az áldozatát. Ha nem állít meg, akkor a nyakához hajolok, hogy beszívhassam az illatát, még egy kis táptalajt adva az őrületemnek. Halkan felsóhajtok, szinte beleremegek a türelmetlenségembe. Pokolba mindennel! Nem érdekel, hogy mi a helyes, vagy mi nem! Követelőzve keresem újra az ajkait, miközben halványan elmosolyodok. Végül is, majdnem sikerült eljutnunk a lakásáig…
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
39
▪▪ Hírnév :
16
▪▪ Megjöttem :
2016. Mar. 10.
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Kedd. Okt. 25, 2016 9:26 am Keletkezett az írás



Annál a kis harapásnál semmi sem mutatja jobban, hogy nem csináltam bődületes baromságot. Legalábbis ezt a pillanatot figyelembe véve. Hogy mi lesz ezzel később, azt nem tudom, hogy jelenleg nem is akarok erre gondolni. Csak egy elégedett morranás hagyja el a torkom, ahogy érzem miként ragadja meg az ingem és térdel fel az ülésre. Szám eltávolodik az ajkától, és végigcsókolom a nyakát, lassan, érzékien, de immár jóval magabiztosabban, mint az előbb. Valahol tudatosul bennem, hogy esélyesen egy időzített bombával játszok az utca közepén, fényes nappal, és a legjobb az lenne, ha bemennénk a házba, de ismerem annyira a szomszédokat, hogy tudjam, mint dolgozni vannak éppen.
– Hát még te nekem – felelem elhaló hangon. Az elmúlt hónapokban lett volna lehetőségem nem is egyszer enyhíteni ezt a hiányt, de nem tettem. Nem valami elcseszett hűségből, elvégre nem voltunk együtt amikor elmentem, és ha valaki definiálná akarná ami közöttünk van (vagy volt), annak valószínűleg egy doktori disszertáció is kevés lenne.
– Nem akarunk bemenni? – kérdezem, de valahol sejtem, hogy nem fogunk eljutni az ajtóig. Ahogy közelebb hajol, én is érzem az ő illatát, és a nadrágomban fokozatosan növekvő dudor egyre fájdalmasabb lesz, ha nem szabadul ki onnan hamar. Ha nemlegesen válaszol, egyik kezemmel matatok kicsit az ülés mögött, ameddig nem sikerül döntött állapotba igazítani, míg a másikat arra használom, hogy közelebb vonjam magamhoz, ameddig nem érzem a teste melegét közvetlenül magam mellett. Mennyire hiányzott ez, el nem tudnám mondani. Csak attól félek, hogy mostantól nem kaphatok eleget belőle.
Úgy csókolom, mintha nem lenne holnap. Talán nincs is. Talán csak a most van, csak mi vagyunk. És ha így van, rohadt nagy hiba lenne elvesztegetni a lehetőséget, igaz?
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
54
▪▪ Hírnév :
18
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
29
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szer. Okt. 26, 2016 10:54 pm Keletkezett az írás



Eddig nem gondoltam bele, hogy mi lehetnénk Rick és Mandy. Amikor felkerestem őt, csak Poppy járt az eszemben, aztán ebben a másfél hónapban én voltam Amanda, Poppy anyja, ő pedig Richard, az apja. Meg sem fordult a fejemben, hogy ez lehetne másként, valami olyasmi mint régen. Csak egy kicsit jobb. Sokkal jobb, ami azt illeti.
Elégedetlenül morranok fel, amint megérzem az ajkait a nyakamon. Többet akarok, nekem ennyi nem elég! Ezért is húzom magamhoz, kapaszkodok a vállaiba, hogy még közelebb férkőzzek. Ami egyrészt nem lenne nehéz egy ilyen szűk, zárt térben, másrészt viszont szinte olyan adottságok kellenek hozzá, amikkel csak egy gumiember rendelkezik. Kétségkívül roppant kényelmetlen ez a pozíció, de igazság szerint sokkal többet lehet nyerni vele, mint előre sejtettem. Valamicskét javít a dolgon, amikor hátra hajtja az ülést, így neki is állok rohamléptékben levenni az inget, lehetőleg úgy, hogy majd hazáig azért kihúzza… vagy kérek Ricktől egy inget kölcsön, ezt majd még meglátom, attól függ mennyire borul el az agyam ezektől a francos apró gomboktól.
- Bemenni? – és tényleg. Nem mintha ne lenne abban valami izgató, ha az ember lánya a kocsiban esik neki egy pasinak, de fényes nappal az utcán, még az én meglehetősen viharvert erkölcseimmel is egy kissé meredek. Az én jóhíremnek már mindegy, de talán nem jó ötlet Richard reputációját is haza vágni. Ez rendes környék, rendes emberekkel… akárhonnan is nézem, nem igazán tenne jót a plüssszivecskés rózsabimbós lelküknek amit most tenni készülünk.
Csókját mégis reményekkel telve, és a várakozástól egy kissé türelmetlenül viszonzom. Kit érdekelnek a szomszédok?! Bizonyára láttak már ilyet, és ha jól csináljuk még irigykednek is majd ránk! Jobb tenyerem lágyan futtatom végig a bordáin, érzem én, hogy szűkössé vált a nadrágja, és éppen azon vagyok, hogy segítsek magunkon. Bal kezem megtámasztom az ülés szélén, hogy egy kicsit felemelkedve hozzáférjek az övcsathoz és a nadrág gombjához, de olyannyira elmerülök ebben a kellemes tevékenységben, hogy bele se gondolok milyen rossz támasztékot választottam. Hirtelen csúszik meg kezem az ülésen, és huppanok vissza a mellkasára, ahonnan néhány másodperce elhúzódtam. Olyan hirtelen és váratlanul csap le rám a nevetés, hogy abbahagyni sem tudom, csak fülem a mellkasára szorítva hallgatom a körülmények ellenére mégis megnyugtató szívverését.
- Azt hiszem, jobb lenne ha a lakásban folytatnánk. – a kuncogás még mindig meg-meg akasztja a mondandómat. Poppy az oviban van, a lakás pedig még órák hosszat kong az ürességtől. Mi pedig nem vagyunk taknyos tinik, hogy egy kocsiban bujkáljunk. Kérlelve pislogok fel rá, de szemeimben még ott bujkál megannyi huncut ígéret. – Légyszi! Ott úgyis több helyünk van arra amit tervezünk. – hiába, hogy én kérlelem arra, hogy menjünk be a házba, szorosan átölelem nem törődve azzal, hogy milyen kényelmetlen ez a helyzet, vagy hogy éppenséggel szinte kilapítom. Tovább kuncogok, miközben apró köröket rajzolok ujjaimmal a karján. Sokszor gondoltam már arra, hogy milyen lenne, ha félre tudnánk tenni a múltat, de nem pont erre számítottam. Egyszerre borít lángba, és tölt el nyugalommal, mint régen. Szeretem ezt az érzést, talán mindig is szerettem, csak nem tudtam róla. Minden nap ezt akarom, szükségem van rá.
- Menjünk be, kérlek! – súgom, majd szinte kétségbeesetten dörzsölöm orrom, arcom a nyakához. Talán ha már a házban leszünk, nem fogok arra gondolni, hogy egy kupac kifújt tojáson egyensúlyozunk.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
39
▪▪ Hírnév :
16
▪▪ Megjöttem :
2016. Mar. 10.
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szomb. Okt. 29, 2016 12:43 pm Keletkezett az írás



16+

Előrehajolok, hogy segítsek neki kigombolni az inget. Alulról kezdem, a kezem remek az izgalomtól és a vágytól, amit valahogy, valamilyen módon bent kellene tartanom. Nem tudom megállni, hogy a kezem ne csússzon a ruha alá, hogy ne érezzem a bőrét a kezem alatt. Agyam valami hátsó szegletében végleg kialszanak a légiriadóra emlékeztető szirénák és beletörődök, hogy innen már nincs visszaút. Nem mintha egy pillanatra is vissza akarnék fordulni, az a hajó már elment.
– Igen – mondom, félig-meddig tudatosan, de azt már nem hiszem, hogy komolyan is gondoltam. Eljutnánk az ajtóig? Valószínűleg? Át is jutnánk az első szilárd felületen az autótól számolva? Na, ebben nem vagyok biztos.
Egy pillanatra megriadok, ahogy a fejem a mellkasomra huppan, de aztán csak élvezem a közelségét, és hallgatom a nevetésének a hangját. Magam is becsatlakozok, bár enyhén zavaró, hogy már tényleg nem tudom sokáig magamon tartani. Szabad kezem a hajába simít, és beszívom az illatát.
Ahogy kérlel, próbálok uralkodni magamon, hogy meg is tegyem, amit akar. Mégis, egyik kezem már a kigombolt ing alá futott, és a derekánál fogva, meztelen bőrét az érintésem alatt érezve vonom közelebb magamhoz. Látom melleinek ívét és ez csak még jobban megvadít. Akaratom utolsó morzsáit gyűjtöm össze utolsó szavainak hatására, és hátrafelé mozdulok. Szabad kezemmel kinyitom az ajtót, másikkal egyetlen pillanatra sem engedem el, miközben kikászálódok az autóból. Már most zihálok…
Benyúlok utána és a kezénél fogva, gyengéden segítem ki, ha hagyja, csak hogy újra csókoljam, amikor már mind a ketten kint vagyunk és zárva van az ajtó. Majd halkan a fülébe súgom:
– Fond a derekam köré a lábad – mondom. Egy újabb, lopott csók a nyakára, csak hogy tudja, mit is akarok. – Ezt egy pillanatra sem vagyok hajlandó abbahagyni.
Közben már gyorsan tervet is készítek. A kulcsom könnyen hozzáférhető, azzal nem lesz baj. Vajon eljutunk az ajtóig mielőtt mindketten elveszítjük a józan eszünk maradékát is? Hát, csak egy módon tudhatjuk meg…
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
54
▪▪ Hírnév :
18
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
29
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szomb. Okt. 29, 2016 7:24 pm Keletkezett az írás



A türelem sosem volt erényem, már ha van olyan nekem egyáltalán. Tudom, hogy azzal amit most csinálunk az elmúlt másfél év terápiáját kihajítom az ablakon, ahogy azzal is tisztában vagyok, hogy sürgősen új pszichológus után kell néznem, mivel a jelenlegi megfenyegetett, hogy bezárat a diliházba, ha Poppy vagy Rick közelébe merek menni. Nehéz az élet… tele olyan helyzetekkel, ahol helyesen kellene dönteni, és nekem valahogy sosem sikerül.
Most például azt kellene mondanom, hogy álljunk le, nem szabad így belecsapni a lecsóba, baj lesz, beszélnünk kellene, tudni, hogy merre tovább. Mégse teszem, mert ezt akarom. Nem azért, mert valami felsőbb, földön túli erő azt súgja nekem, hogy eztán minden cukormázas lesz. Egész egyszerűen azért, mert ismerem őt, és tudom milyen jelekre figyeljek. Nehéz is lenne nem felfigyelni a szapora légzésére, kapkodó mozdulataira. Ajkamba harapok, hogy ne mondjam azt, hogy ne tököljön, tépje már le rólam azt az inget! Inkább a nadrágjával foglalatoskodok, de még mielőtt sikerülne kicsatolnom az övet, megcsúszik a kezem. A kapkodás és a szűkös hely átka ez, hogy nem haladhat az ember olyan tempóval, amivel akar. Nevetnem kell ettől az egész lehetetlen helyzettől, és örülök, hogy csatlakozik hozzám. Átölelem, apró csókokkal halmozom el a nyakát, vállát, miközben próbálok úgy fészkelődni, hogy kevésbé kényelmetlen legyen a helyzetünk, már ha itt maradunk. Jelenleg amúgy sem férnek el a lábaim, legalábbis úgy nem, ahogy kellene.
Próbálok érezni, mást érezni mint eddig bármikor, de az agyamban nem találom annak a kis ládának a kulcsát, amiben az érzelmeket rejtegetem. Nem érzek mást, csak az ujjait a hajamban, finom illatát, ami kitölti az orrom, tenyerét a bőrömön. A testem reagál is rá, szorosabban préselem magam az öléhez, érezni akarom még így is, hogy a nadrág közénk áll. Felsóhajtok, mert túl rég vágytam már erre, kiéheztettem magam, és már olyan közel kerültem ahhoz amit szeretnék, hogy szinte beleremegek. Agyam hátsó kis szegletében még mindig keresem a kulcsot, hogy megszerezzem az érzelmeket. Szükségem van rájuk, azokkal állítólag minden teljesen más, jobb. Azt akarom, hogy vele más legyen. Benne vajon dolgoznak azok is, vagy a puszta vágy hajtja? Aztán rájövök, hogy fölösleges is ilyesmin tépelődnöm, míg itt van alattam, és nyilvánvalóan akar engem. Én is akarom őt. Azt hiszem megtaláltam a kulcsot is, kinyitottam a dobozt, de nem tudom mit találok majd benne.
Nehezemre esik elengedni egy pillanatra is. Elégedetlenül biggyesztem az ajkaim, a lányunktól lestem el, hogyan kell úgy pillogni felfelé, hogy ne lehessen neki ellenállni. Bizonyára Rick is ismeri jól ezt a tekintetet, és lefogadom, hogy nem egyszer kente már kenyérre vele Poppy, épp úgy mint engem is. Szinte kapaszkodok a kezébe, hát ezért nem szeretek érezni semmit! Azt hiszem, neki fogalma sincs arról, hogy mennyire félek tőle. Attól, hogy majd ugyanúgy pofára ejt, mint régen én őt. Nem tiltakozok, sőt mondhatni még jól is jön a segítsége, a lábaim mintha zseléből lennének, nem akarnak engedelmeskedni és fogalmam sincs meddig képesek még megtartani. Az se érdekelne, ha egy meteor érne mellettünk földet, olyan szorosan ölelem, mintha nem lenne holnap, mert lehet, hogy számunkra nincs is. Ismeretlen vizekre tévedtünk, amihez csak egy nagyon régi térkép jár, tetején cirádás felirattal: Itt a világ vége! Pont olyan intenzitással viszonzom a csókját, mint amennyire rég vágytam már rá. Gondolkodás nélkül rugaszkodok el a talajtól, hogy könnyedén kapaszkodjak nyakába, combjaim szorosan kulcsoljam a csípője köré. Épp csak egy kicsit hessegette félre a kétségeimet, mégis elmosolyodok, fejem oldalra hajtva kínálom a nyakam, tetszett ez a kis lopott csók.
- Én már nem is tudnám. – ujjaimmal óvatosan simogatom a tarkóját, nem akarom, hogy elejtsen egy hirtelen mozdulat miatt. Meglenne a helyzet komikuma, de mégse kellene a potenciálisan otthon lévő szomszédoknak még egy kis kabarét is bemutatni. Mégis megkockáztatom, hogy arcom a nyakába temessem, szemeim behunyva várom, hogy végre becsukja mögöttünk az ajtót. Gimis korom óta nem voltam ennyire összezavarva, mint ez alatt a rövid idő alatt a kocsiban, és a kertben. Próbálok hát az egyetlen dologhoz nyúlni, amit ismerek, amibe kapaszkodva úgy érezhetem, hogy tudom mit csinálok. Mohón keresem ajkait, vágytól és valami számomra merőben új dologtól reszkető ujjakkal kapaszkodok vállaiba, miközben lerúgom magamról az egyik cipőmet. A másikat valószínűleg a kertben hagytam el, de bizisten, most nem hiányzik. Vonakodva húzódok el, de legalább az ing sorsa is eldőlt: vesznie kell, nem érek rá gombolgatni. Szerencse, hogy már csak két helyen tartották ezek az apró kis bestiák, így talán el sem szakadt, az viszont tény, hogy a padlón landol. Most, hogy az enyémet már kivégeztük, úgy döntök ideje megszabadulni Rick ingjétől is. Kezd zavaróan sok ruha lenni rajta, de mivel nem tudom mik a szándékai ezzel a darabbal, inkább a gomboknak szentelem a figyelmem. Halkan sóhajtok, be kellene tiltani ezeket a vackokat, hisz rengeteg értékes időt kell rájuk elvesztegetni. Mivel így semmiképp sem maradhatunk, lassan engedem el lábaimmal, hogy teszteljem őket: képesek-e megtartani még egy rövid ideig.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
39
▪▪ Hírnév :
16
▪▪ Megjöttem :
2016. Mar. 10.
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Kedd. Nov. 01, 2016 5:39 pm Keletkezett az írás



18+

Tényleg olyanok vagyunk, mint két tinédzser. Erre akkor döbbenek rá, amikor egy második, majd egy harmadik csókot nyomok a nyakára, minden egyes alkalommal ott időzve, hogy érezzem az illatát és a bőrének melegét. Legszívesebben a mellei közé fúrnám a fejem. Nem… Ha rajtam múlna, letépném a ruháit, és itt helyben magamévá tenném, és nem foglalkoznék azzal, hogy az utcán vagyunk-e, vagy sem. De ami józanság még működik az agyamban, amit még nem bódított el teljesen Mandy és amit tenni készülünk, gőzerővel munkálkodik azon, hogy ezt megakadályozza. Hát legyen. Egy nekem, egy neked, kedves ünneprontó agyam.
– Ezt örömmel hallom – súgom neki, majd megindulunk befelé.
Én is a cipő lerúgásával kezdem. A figyelmem ezután az ingemre terelődne, de Mandy már elkezdett azzal vacakolni, így inkább a nadrágjára összpontosítok. Vágytól remegő kezekkel csatolom ki az övet, és húzom lejjebb, nem egészen, de annyira, hogy a bugyiijához hozzáférjek, mire végez az ingemmel. Egyik kezem finoman a szövet alá csúszik, és lassan, érzékien kezdem kényeztetni.
Mindeközben gyorsan jár az agyam is. Magamhoz vonom, ezúttal az ajkát csókolom, szabad kezemmel a tarkóján. És hátrálni kezdek. A helyet ismerem, mint a tenyerem, és néhány gondolattal fel is mérem a helyzetünket. A hálóig nem jutunk el. Poppyéban nem fogunk szexelni, azért van még egy-két olyan határ, amit nem lépünk át. Továbbá sosem fogom ugyanabban a színben látni azokat a nyamvadt plüssmackókat. A konyha van a legközelebb, és azon belül már nem érdekel, hova jutunk. Asztal, szék, pult – legyen valami, és kész.
Már nem bírok sokáig várni. Érzem, tudom. Évekig nem akartam semmit ennyire, mint most Mandy-t.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
54
▪▪ Hírnév :
18
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
29
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Kedd. Nov. 01, 2016 8:03 pm Keletkezett az írás



+18

Erősen koncentrálok, hogy kapaszkodjak, lábaimmal is tartom magam, és finoman de határozottan ölelem a nyakát is. Tulajdonképpen ezt is meg kell tanulni, hogy miként lehet jól cipelni az ember lányát, mert nem egyszerű. Minden apró csóknál, amit a nyakamra ad, röviden felsóhajtok. Hiányzott az érzés, és bár mondhatnám, hogy száz százalékig csak neki szólnak ezek a sóhajok, de igazság szerint benne van ez a három-négy havi böjt is. Néha eljutok oda, hogy azt se bánnám, ha az ördög maga ölelne, csak csinálja már! Az persze plusz öröm és élvezet, hogy Richard visz épp a lakása felé, belé kapaszkodok, az a fajta plusz, ami átlendít az őrület határán. De legalábbis magasra löki azt a hintát.
A házban már valamennyire visszanyerem megtépázott magabiztosságomat, főleg amikor a padlóra dobom az ingem, és Rick gombjaival babrálok. Bár a lábaim még mindig reszketnek kissé, egész jól bírják a kiképzést, egész addig míg le nem kerül rólam a nadrág. Ó, hogy még mindig tudja mi a gyengém! Egy pillanatra megbicsaklanak a térdeim, kénytelen vagyok tenyeremmel a mellkasának támaszkodni, miközben elkerekedett szemekkel bámulok fel rá. Vagy én lettem túlságosan kiéhezett, vagy tanult egyet s mást hat év alatt.
- Nem érdekel mit csinálsz, de el ne vedd onnan a kezed! – olyan rekedt a hangom, mint egy láncdohányosé, szemeim jópár árnyalatnyit sötétedtek már, és ez csak a kezdet. Szorosan magamhoz ölelem, tenyereim az ing alá csúsztatva határozott mozdulatokkal simogatom a nadrág vonalában, ujjaim szemtelenül csúsznak be alá, épp csak kicsit ingerelve. Elég ennek a tűznek pár csepp olaj is. Tudom, hogy türelmetlen, érzem a csókján, azon ahogy húz magával a konyha felé. Ha jól emlékszem, konyhában még amúgy sem csináltuk. Tetszik az ötlet, haladok is utána, mégis lágyan ízlelgetem, lassan élvezem ki csókjának minden pillanatát. A konyhába érve kissé elhúzom a fejem, hogy fogaim óvatosan húzzam végig állán, nyakán, hogy a vállán állapodjak meg.
- Pult. Most. – mormolom viszonylag határozottan, és megragadom a nadrágját, még közelebb húzom magamhoz. Nem vagyok képes egy percet sem tovább várni, és nem is akarok.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
39
▪▪ Hírnév :
16
▪▪ Megjöttem :
2016. Mar. 10.
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Csüt. Nov. 03, 2016 2:43 pm Keletkezett az írás



18+

Ha nem Mandy lenne, hanem bármi más, vajon ugyanilyen sebességgel vesztettem volna el a józan eszem? Ó, ez könnyű: nem. Neki mindig is volt valami különleges ereje fölöttem, hatalom, ami valószínűleg csak félig természetes eredetű. Jobban akarom őt, mint bárki mást, és valahol azóta reménykedtem ebben a végkimenetelben, amióta besétált az életembe egy második alkalommal is. Ha gondolkodnék, akár egy pillanatra is, fölmerülne bennem, mit hoz majd a holnap, és pontosan ezért örülök annak, hogy nem teszem. Hogy elbódít az illata, a szeme, a teste, mindene. Pokolba az elővigyázatossággal. A darabkákat majd összeszedjük, ha bármi is összetört.
– Ó, nem terveztem – búgom a fülébe, és érzem a kezét a bőrömön. Őrjít, vadít, minden egyes gondolatom körülötte forog. Ritkán nem gondolok a jövőre vagy rágódok a múlton. Ez egy ilyen pillanat – mindek szarakodni mindazzal, amikor itt, a jelenben a legjobb helyen vagyok?
Utasításai szerint a múltra ültetem, majd egyetlen, határozott mozdulattal kapcsolom ki az övemet. Inkább csak rúgom lefelé a nadrágot, semmint húzom, vagy tolom, már nem lennék képes elvenni róla a kezemet. Érzem az alsónadrág vékony szövete alatt pulzáló nemi szervem, ahogy Mandy combjához ér. Felnyögök, félig fájdalmasan, félig a vágytól. Már én sem bírom sokáig várni, ami következik, de nem is akarom.
Egyetlen pillanat elé ahhoz, hogy egyik kezemmel lejjebb toljam a jelenleg elképesztően gyűlölt ruhadarabot, és farkam fölágaskodjon. Mélyen a nő szemébe nézek, ahogy félretolom a bugyiját és beléhatolok, egy elégedett sóhaj kíséretében. Mennyire vártam már erre… Mégis, várok, egyetlen pillanatot. Ha megijedt, ha futni akar, most még megtehetjük. Megpróbálhatunk lelassítani. Nem akarom, de megtenném, érte.
És közben imádkozom, hogy ne kérjen meg rá.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
54
▪▪ Hírnév :
18
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
29
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Csüt. Nov. 03, 2016 9:41 pm Keletkezett az írás



18+

Mindig is szerettem nézni, ahogy elönti a férfiak agyát a vágy, annyira, hogy már nem gondolkodnak, már nem létezik semmi, csak én, és minden amit adhatok nekik. Ez most más, sokkal nagyobb élvezetet ad az, hogy tudom Rick mennyire mértékletes az élete többi részében, kiegyensúlyozott, komoly… és most mégis, se hall se lát, egyetlen cél vezérli. Pont ugyanígy érzek én is, magasról teszek a külvilágra, a jövőre, mindenre amit ez a meggondolatlan délután okozhat.
Halkan nyögök egy egész rövidet, gondolom azt hiszi, hogy a keze, ujjai okoznak ekkora örömet. Még jó, hogy nem tudja, hogy a hangja az, amitől megremegek, amitől elveszítem a fejem. Sokkal többet akarok, és most akarom! Tenyereim bőrére tapasztom, már nem érem be azzal, hogy ujjaimmal ingerlőn cirógassam. Ahogy a pultra ültet, türelmetlenül csúsztatom kezeim az ing alá, miközben mohón figyelem, hogy mit csinál. Segíteni nem tudok neki, de úgy látom egyedül is boldogul a nadrággal. Bal kezem hátra nyújtom, megtámasztom magam, hogy könnyedén és stabilan üljek ott, míg rá várok.
Vágyakozva nézem a feszülő alsót, épp csak egy pillantást szentelek az arcának, de engem most más jobban érdekel. Amikor felnyög, ajkamba harapok. Vágytól remegve nyújtom felé a kezem, hogy érinthessem, de nincs rá idő. Mint a gyerekek karácsonykor, olyan izgalommal várom, türelmetlenül fészkelődök a pulton. Nem nézek a szemébe, hanem azt a múló pillanatot vésem az emlékeim közé, ahogy megérzem őt magamban. Látni, ahogy birtoklón nyomul combjaim közé, miközben érzem, a semmivel sem összehasonlítható teltséget… erről kár is lett volna lemaradni, bár valószínűleg hasonló mámor lehetett az ő arcán is. Ide lett kitalálva, és a kapkodás ellenére is könnyedén vett birtokba. Sokkal, ezerszer jobb mint amire emlékeztem, talán azért is, mert hiába minden tapasztalatom, izmaim megfeszülnek, a hevesség megbosszulja vagy épp jutalmazza magát. Minden centijét érzem, őrjítően kitölt, elborít, birtokol… mennyire hiányzott ez már!
Reszketeg levegőt veszek, kihasználom azt az egyetlen pillanatnyi időt, amit ad arra, hogy összeszedjem magam. Míg bal kezemmel támaszkodok, jobb kezemmel a derekába kapaszkodok, hogy még közelebb érezhessem. Mohó vagyok, mint mindig, lábaim csípője köré fonom. Soha többé nem engedem el, itt van a helye, mellettem és bennem.
Olyan jó lenne mondani valamit, de ez nem az a helyzet, amikor szavakra pazarolhatnánk a drága időt. Mégis, az utolsó morzsái a tudatomnak azt súgják, hogy várjak. Régen én és a féktelen önzésem, kezelhetetlen vágyam uraltuk a kapcsolatunkat. Nem akarom, hogy megint így legyen, bizonyítanom kell neki, hogy képes vagyok kompromisszumot kötni, alkalmasint elfogadni, ha más a főnök. Pontosabban: ha ő a főnök. Senki másnak nem hagynám, hogy uralkodjon fölöttem, csak neki.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
39
▪▪ Hírnév :
16
▪▪ Megjöttem :
2016. Mar. 10.
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Vas. Nov. 13, 2016 9:18 pm Keletkezett az írás



18+

Az elővigyázatosságot az agyammal együtt vágtam ki az ablakon, ahol az útra esett, majd áthajtott rajta egy kamion, amit követett egy esküvői autósmenet és egy egész motoros banda. A keze az ingem alatt őrjítő, éget, mint a tűz, és én mégis többet akarok belőle. A lehelete a bőröm ellen, a melle a mellkasomnak nyomódva – ezek az emlékek élnek még elképesztően élesen az elmémben. Alig pár perccel ezelőtt lehetett, de már alig várom, hogy ismétlődjön. Sőt, hogy több legyen belőle…
Ahogy beléhatolok, érzem és hallom, hogy elakad a lélegzete. Az enyém is követi, reszelős megkönnyebbültséggel, hiszen ott vagyok, ahol hat éve lenni akartam: a combjai között, az ölelésében. Megfordul a fejemben, mennyire jó lenne, ha sosem kellene elválnunk, ha ennek nem lenne vége, se most, se soha. Esküszöm, el tudom képzelni az életem úgy, hogy semmi másból nem áll csak folyamatos, kellemes dugásból.
Érzem, ahogy a lába a csípőm köré fonódok, ezzel is közelebb húz. A pillanat elmúlik, és nem várok tovább, mozogni kezdek. Igyekszem finom és úriemberes lenni, de a vágy már elborította az agyam, és a mozgásom sokkal gyorsabb, sokkal vadabb, mint azt szerettem volna. A karjaimmal húzom én is közelebb magamhoz, egészen addig, amíg nincs lehetőségem a nyakába temetni az arcom, minden lélegzetvételemmel mohón szívva be az illatát. Tudom, hogy minden egyes pillanattal közledik a vége, minden mozdulat csak a tetőpont felé hajt minket, mégsem tudok megállni, vagy lelassítani. Hat évet vártam erre, és akarom, jobban, mint bármit ebben a nyomorult világban.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
54
▪▪ Hírnév :
18
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 20.
▪▪ Korom :
29
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Hétf. Nov. 14, 2016 8:42 am Keletkezett az írás



18+

Hazudhatnám magamnak, hogy ez most egy új kapcsolat kezdete, de akkor hazudnék. Márpedig magamnak fölösleges is lenne, meg hülyeség is lenne. Ez puszta vágy, eszelős, az igaz, és sürgető is, de semmi köze az érzelmekhez. Mármint, azt hiszem. Ahogy hozzám ér, nem csak a testem reagál, hanem olyasmi is, ami már nagyon régóta szunnyad bennem. A szemeim, gondolataim, sőt bárhogy kapálódzok is, az érzelmeim is bőven beszálltak a buliba. Ami elég szívás, tekintve, hogy se Rick se én nem vagyunk olyan állapotban, hogy a jövőnket illetően döntsünk.
Azt kár is lenne részletezni, hogy mennyire nem szokványosak a szexuális szokásaim és az igényeim. Az elmúlt hat évben ha lehet csak tovább romlott a helyzet, a határaim a végsőkig ki vannak tolva. Néha úgy érzem nem jó ez így, másnak az amit most Richard csinált fájdalmat okozott volna és hanyatt homlok menekülne. De én nem. Jól esik éreznem, hogy mennyire kapkodó, hogy az agya már rég kikapcsolt. Élvezem, hogy bennem van, többet akarok, mindig többet. Ezért fonom át a csípőjét combjaimmal, és kapaszkodok a derekába.
Behunyom a szemem, és lassan lélegzek, lassabban mint azt a helyzet indokolná. Tudom, hogy mit akar, arca a nyakamon elég ahhoz, hogy én is eldobjam az agyamat valamelyik sarokba. Ujjaim a hajába fúrom, miközben az ajkamba harapok, hogy még ne adjam meg azt amire vár. Még nem, még nem fogja hallani a hangomat, akármennyire is élvezem amit csinál. Ahogy a hajába markolok, finoman próbálom elhúzni a fejét a nyakamból, hogy a szemébe nézhessek. Mohón keresem a tekintetét, hogy ebben a kiszámíthatatlan és sebezhető pillanatában láthassam azt, amit tudni akarok: tényleg csak ennyi?
Aztán kicsit hátra hajolok, változik a szög, és eléri azt a kis pontot, ahonnan már semmi nem számít. Megtalálom a hangomat is, halkan nyöszörgök, érzem, hogy már nincs sok hátra, a gyújtózsinór már ég, észvesztő lendülettel repít egyre feljebb, hogy már ne is érdekeljen, hogy mit csinálunk. Már nem érdekel, hogy csak szexelünk egy jót, vagy minden nap vele lehetek, rohadtul nem érdekel, mert most jó. Kell ennél több?
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 5:00 pm Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Mandy & Rick: To Hell and Back. But which way was which?
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: