Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 13 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 11 vendég :: 1 Bot

Cloe Ackermann, Dimitri Grigorenko

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Aya and Dorian - Pleasant shock therapy
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet


Egyéb egészségügyis
▪▪ Hozzászólások száma :
8
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2016. Mar. 10.
▪▪ Korom :
33
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney, Ausztrália

»Hétf. Okt. 03, 2016 11:37 pm Keletkezett az írás



Gyakran érzem úgy, hogy egy helyben toporgok Aya terápiájával. Nem vezet sehová, nem jutunk előre, sőt, néha úgy érzem hátrafelé araszolunk olyan tempóban, amivel még egy vemhes lajhár is lehagyna minket. Hiába is beszélek vele, próbálom felnyitni valahogyan, jóformán akárhogyan, valahogy érzem, hogy benne maradnak a dolgok. Nem éli meg, nem éli át a gyászát, hogy aztán elengedhesse a múltat. Én is estem ebbe a hibába, majdnem ráment a karrierem, és egy hónapos intenzív kezelésre köteleztek. Komolyan ezt akarja? Megint beleroppanni, mint amikor öngyilkos akart lenni? Aggódom érte, sokkal jobban, mint a többi betegemért. Nála tényleg élet-halál kérdés az, hogy valami előrelépést produkáljunk.
Nem maradt más választásom, mint az, hogy felvegyem a kapcsolatot egy önsegítő csoporttal, akik eligazítottak, hogy ebben a városban hol találom meg pontosan azt, amire most szükségem van. Persze, mint Aya terapeutája információt kértem arról, hogy rendesen eljár-e a gyűlésekre, ahogy azt kértem tőle. Nem, hát persze, hogy nem. Miért is csinálná amit mondok, hiszen én csak a kibaszott pszichológusa vagyok?! Kár lenne tagadni, hogy mennyire felbőszített ezzel az egésszel, mintha direkt csinálná, mintha direkt dagonyázna a fájdalmában. Ha legközelebb a rendelőben beszélgetünk, rá fogok kérdezni, hogy hány levelet írt már meg. Kettőt kértem tőle, és ajánlom, hogy ne napi két levéllel ajándékozza meg elhunyt szeretteit, vagy bazáratom amíg jobb belátásra nem tér.
Egyáltalán nem rá vagyok mérges. Saját magamra, amiért ilyen állapotban van, pedig nekem kellene rajta segítenem. Egy hétig tartott megszervezni a mai találkozónkat. Kifogytam a szokásos, vagy az etikus, vagy akár a fair ötletekből. Cselekvésre kényszerít, mert aggódom érte. Túl fontos lett már számomra ahhoz, hogy tétlenül hallgassam hétről hétre, hogy mennyire tehetetlen a saját érzéseivel szemben. Segíteni fogok neki, még akkor is, ha nem akarja, vagy most talán messzire megyek el.
Azért döntöttem úgy, hogy ma inkább ne a rendelőben találkozzunk, mert úgy gondolom, hogy jót tenne neki, ha kilépne a komfort zónájából. Egy rövid séta a parton, míg elmondom neki, hogy mi is lesz a mai program, az alatt pedig már oda is érünk, esélye sem lesz tiltakozni. Tudom, hogy hiányzik neki a gyermeke is. Nekem is pokoli lett volna a feleségem mellett még a magzatunkat is elveszíteni. De azt is tudom, hogy szereti a gyerekeket, arról viszont sosem beszél, hogy szokott-e a balesetük óta egyáltalán a közelükbe menni. Feladat kell neki, olyasmi, ahol egyszerre tud emlékezni és felejteni. Azért is végig fogom rángatni magammal a gyógyuláshoz vezető úton, ha a végére látni se akar majd.
Egy mólónál várom, a strandon csak néhányan sétálnak, cipőjüket a kezükben lóbálva a sekély vízbe merészkednek. Még az is lehet, hogy tetszeni fog a dolog a lánynak. Ebben ugyan nem vagyok biztos, de komolyan remélem, hogy akármilyen irányba is, de ki tudom billenteni a gödörből, amiben épp ücsörög. Az autóm oldalának dőlve várom a parkolóban, hogy megérkezzen. A nap már nem tűz túl erősen, de az enyhe szellő által hordozott homok, és a nap alattomos sugarai ellen felveszem a napszemüvegemet. Jobban belegondolva, tetszik ez a hely! Ha lenne itt a környéken egy krikett pálya, talán az összes szabadidőm itt tölteném. Az órámra pillantok, és megállapítom, hogy Aya még nem késik. Még. Két teljes perce van, hogy igaz legyen ez az állítás.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Okt. 04, 2016 11:13 am Keletkezett az írás



to Dorian


Az órámra pillantok, és megdöbbenve veszem tudomásul, hogy röpke 10 perc múlva a megbeszélt helyen kéne lennem. Fel sem tűnt, hogy mennyire elszaladt az idő. Nem szokásom késni, csak néha úgy érzem, hogy belefáradtam már ebbe az egészbe. Szerencsére nem lakok túl messze a tengerparttól, ahová Dorian hívott. Igazából nem is értem, hogy mi ez az egész. Még sosem találkoztunk máshol, csak a rendelőben, ez pedig talán egy picit megrémít. Lehet, hogy beleunt velem foglalkozni. Ezt persze meg is értem, hiszen gyakran érzem azt, hogy csalódást okozok neki. Nem csinálom azt amit mond, és néha nem is vagyok vele teljesen őszinte. Nem miatta van ez, ő nagyszerű terapeuta. Csak egyszerűen rettegek szembe nézni az igazsággal, az igazság pedig az, hogy Ő sokkal többet jelent nekem, mint egy orvos, aki megpróbál rendet teremteni a lelki világomban. És nem, nem akarok rendbe jönni, hogy aztán megszakadjon a kapcsolatunk. Ezenkívül pedig nem bírom nem érezni azt az ürességet, amit a halott vőlegényem és a meg nem született lányom hagytak maguk után. Napról napra könnyebb, ezt nem tagadom, de ez nem jelenti azt, hogy nem hiányoznak. Ez az érzés pedig szétszed legbelül.
Kis, fekete ruhámat meglobogtatja a szél, én pedig beszívom a tenger illatát. Nem is tudom, hogy mikor voltam utoljára itt, vagy egyáltalán ennyi viháncoló ember között. Hogy csinálják? Hogy képesek ennyire boldogok lenni? Néha komolyan úgy érzem, hogy nekem nem jár ez az érzés. Ezt régebben nem így láttam. Hiszen olyan boldog voltam, ahogyan azt el sem tudja képzelni senki. Aztán pillanatok alatt romba dőlt minden, amit felépítettem. Hogy leszek képes újra meglátni az élet értelmét?
Halvány mosoly jelenik meg az arcomon, ahogyan megpillantom Doriant a kocsijának dőlve. Szaporábbra veszem a lépteimet, hiszen utálok késni, bár jelenleg azt hiszem, hogy mindegy, hogy milyen tempóval megyek, mert már elkéstem.
- Sajnálom, hogy késtem, kicsit elnéztem az időt. - motyogom, amint oda érek hozzá, közben pedig igyekszem kerülni a tekintetét. Hamarosan megtudom, hogy mi ez az új hely a terápiára, és reménykedni tudok abban, hogy nem azt akarja közölni velem, hogy feladja velem ezt az egészet. Azt nem bírnám elviselni.  

Megjegyzés: . || Szószám: . ||  Credit

Vissza az elejére Go down


Egyéb egészségügyis
▪▪ Hozzászólások száma :
8
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2016. Mar. 10.
▪▪ Korom :
33
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney, Ausztrália

»Pént. Okt. 07, 2016 9:33 pm Keletkezett az írás



Szeretem hallgatni a tengert. Néha, még otthon órákon át képes voltam bámulni a szabálytalan vagy épp szabályos ütemben érkező hullámokat. Megnyugtató, ha a haragos kék vízre gondolok, arra, hogy milyen hideg, sós, állandó, mindent elnyelő. Ezért is hívtam ide Aya-t, hátha képes lesz a végtelen óceánt bámulva megnyílni, közelebb engedni engem a problémáihoz.
Enyhe az idő, de ez nem meglepő, ezen az éghajlaton az lenne döbbenetes, ha nem így lenne. Várom, hogy a lány megérkezzen, de még mindig nem vagyok benne biztos, hogy működni fog vele a dolog, mármint az, hogy végre megkezdjük az érdemi munkát és segíthessek rajta. De késik. A rendelőbe is általában pár perc késéssel érkezik, legközelebb veszek neki egy órát, hogy legalább valami pontos legyen vele kapcsolatban. Aztán, amikor végre megérkezik, látom a tartásán, az egész testbeszédén, hogy mennyire feszült. Nem jó ez így, lazábbnak kellene lennie, nem pedig így befeszülni.
- Tudtam, hogy késni fogsz. Nem gond, ma nem köt az idő. – vonok vállat, és ellököm magam a kocsi oldalától. Végigmérem a lányt, de teljesen reménytelen. Minden egyes mozdulata félelemmel és elutasítással teli, ha most állnék neki beszélgetni vele, úgy kellene feszegetnem mint egy osztrigát. Inkább leveszem a napszemüveget és a farzsebembe csúsztatom. Megcsóválom a fejem. Folyton az a mániája, hogy elküldöm. Eszemben sincs ilyesmit tenni, nem értem miért hiszi, hogy nem akarok vele foglalkozni. Ha más okom nem is lenne rá, kötelességem segíteni rajta, ha tudok. De van más okom is, én is látni akarom, érezni ezt a furcsán felkavaró kisugárzását. Gyönyörű, ezt kár is lenne tagadni, de valahányszor másképp pillantok rá, mindig Katherine arca lebeg a szemem előtt, és az, hogy Aya a betegem. Nem segítenék rajta azzal, ha ágyba vinném.
- Nyugodj meg, kérlek. Csak azért vagyunk itt, mert remélem, hogy ez a környezet talán segít neked, könnyebben tudsz beszélni az érzéseidről. Nem foglak elküldeni, ezt már megígértem. – lassan, higgadtan beszélek hozzá, miközben riadtan ide-oda rebbenő tekintetét keresem. Szeretném megnyugtatni, de lassan kifogyok az ötletekből. Inkább az ösvény felé indulok, ami a vízhez vezet. Tartogatok még számára meglepetéseket, a part csak a kezdet.
- Sétálunk, közben elmondod, hogy milyen heted volt. Elmentél a gyűlésre? – fordulok felé őszinte érdeklődéssel. Kértem, hogy járjon el egy önsegítő csoportba is, egy másik páciensem is oda jár. Néha rákérdezek, hogy látta-e Aya-t is, de hol igennel, hol nemmel felel. Most nem kérdeztem meg, nem fogom örökké ellenőrizni minden lépését. Neki is akarnia kell a gyógyulást.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Okt. 12, 2016 7:25 pm Keletkezett az írás



to Dorian


Nem igazán értem, hogy mire jó ez az új helyszín, pontosan emiatt igyekszem magam felkészíteni mindenre, ami ott történhet. Például, ha úgy döntene, hogy rábíz egy másik dokira, vagy esetleg, ha úgy látná, hogy reménytelen eset vagyok. Ezt meg is érteném, hiszen elég türelmes volt eddig velem, pedig hát nem voltam mindig túl együttműködő. Néha én is elgondolkodom azon, hogy jobb lenne, ha én szabadítanám fel az alól, hogy nekem keljen segítenie, de aztán rájövök mindig, hogy azt nem bírnám elviselni. Túl sok veszteség ért már ahhoz, hogy boldogulni tudjak nélküle. Ez persze elkerülhetetlen, hiszen nem lehet az orvosom életem végéig csak azért, mert én azt akarom, hogy a közelembe legyen mindig. Néha úgy érzem, hogy túl önző vagyok. De szükségem van rá, jobban, mint azt gondolná, vagy ahogy az helyes lenne. Az ő szemében minden bizonnyal csak egy páciens vagyok, és ez így is van rendjén.
Megkönnyebbülten fújom ki a levegőt, ahogy meghallom Dorian kedves hangját. Persze azt tudtam, hogy nem fog  haragudni ezért a pár perc késésért, de néha tényleg nem értem, hogy miért ilyen kedves hozzám. Vajon minden betegével ilyen? Butaság lenne azt gondolnom, hogy velem kivételez, nem igaz? Hiszen mitől lennék más, mint a többi hozzám hasonlóan gyászoló? Már rég túl kellett volna tennem magam a történteken, és nem kéne folyton azon rágódnom, hogy milyen csodálatos és meseszép életem lenne akkor, ha azon az estén nem ülünk be abba az átkozott kocsiba. Még azóta is gyűlölök autóba ülni, ha tehetem akkor inkább buszozok, vagy sétálok. Egy pillanatra rá nézek, aztán ismét leveszem róla a tekintetem, hogy aztán a mellettünk elhaladó embereket bámulhassam. Nem azért, mert különösebben érdekel, hogy ki mit csinál, vagy merre megy, hanem csak azért, mert fogalmam sincs, hogy mi mást tehetnék. Tudom, nem ez az első alkalom, hogy találkozunk, de mégis zavarban vagyok. Ez a kis tengerparti találkánk teljesen más lesz, mint amihez hozzá szoktam, és ettől a hideg ráz.
- Csak miattam nem lett volna muszáj ez az egész. Úgy értem, hogy... tudom, hogy segíteni akarsz, de nekem tökéletesen megfelelt volna a rendelőd is, ahogy eddig. Ott mégis csak csendesebb.... - szólalok meg végül, majd vállat vonok és ezúttal rá pillantok. Nem akarom megbántani, mert igazából tetszik ez az egész tengerpartos dolog, de nem igazán értem, hogy ez mivel lenne nagyobb segítség. Persze lényegében mindegy is, hogy hol töltjük el azt a rövid időt, amíg vele lehetek. Picit megnyugszom a szavaitól, amit annyiszor átbeszéltünk már. Néhány évvel ezelőtt Zach is megígérte, hogy sosem fog elhagyni, és most még sincs velem.... nem lehet velem. Halványan elmosolyodok amikor tekintetem találkozik az övével, ezzel jelezve, hogy igyekszem felfogni ezt a tényt. Tehát nem fog elküldeni, feleslegesen stresszelem emiatt magam.
Lassan lépkedek mellette, miközben azon agyalok, hogy mit mesélhetnék a hetemről. Azt, hogy kaptam egy új állás ajánlatot egy kávézóban, vagy inkább azt, hogy visszautasítottam ezt a remek lehetőséget? Abban a pillanatban azonban ahogy felteszi a kérdést, úgy érzem, hogy mindezt nem is kell elmesélnem. Lelassítom lépteimet, míg végül megállok. Őszintének kéne lennem vele, és el kéne mondanom, hogy mennyire nem szeretem az ilyen gyűléseket. Nem akarok annyi ember előtt a problémáimról beszélni, és nem is akarom meghallgatni mások fájdalmát. Nekem ez nem megy. Mégsem tudom, hogy hogyan közöljem ezt a terapeutámmal.
- Igen, persze. Azt hiszem sokat segített. - hazudom végül és idegesen kezdem babrálni a hajam. - De a te heted biztosan izgalmasabb volt ennél. Utálom, hogy mindig csak rólam beszélünk. - próbálok témát váltani, és reménykedek abban, hogy ezzel annyiban is marad a dolog.   

Megjegyzés: . || Szószám: . ||  Credit

Vissza az elejére Go down


Egyéb egészségügyis
▪▪ Hozzászólások száma :
8
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2016. Mar. 10.
▪▪ Korom :
33
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney, Ausztrália

»Kedd. Nov. 01, 2016 10:13 pm Keletkezett az írás



Akaratlanul is mosolyt csal az arcomra, amikor látom mennyire megkönnyebbült. Ismerhetne már, tudja jól, hogy nem tépem le a fejét, mert késett egy kicsit. Egyszer csesztem csak le, akkor is a körülményekhez képest egész kulturáltan. Mármint, ha le lehet valakit cseszni úgy, amiért se nem csinálta amit kértem (nem ment el a gyűlésre), se nem jött el az időpontjára. Tény, hogy véges a türelmem, de nem eszek embert reggelire.
Ő teljesen más, mint a többi betegem. Lehet, hogy azt hiszi mindenkivel ilyen vagyok, de igazság szerint a többséggel tartom a távolságot, nem adok nekik rendelőn kívüli találkozót, és nem is szoktam álmatlanul forgolódni miattuk. De Aya néha ébren tart, rá gondolok és fohászkodok, hogy ne csináljon semmi hülyeséget, javuljon az állapota, értse meg, hogy mennyire fontos nekem.
Legszívesebben megfognám a kezét, de tudom, hogy nem tehetem. Vannak dolgok, amik nem férnek bele, hisz a páciensem. Amikor könnyek patakzanak végig álomszép arcán, magamhoz ölelném, ha lenne rá mód.
- Inkább te vagy ott csendes. – mosolygok rá bátorító szándékkal. Igen, a rendelőben lenne a helyünk, de különleges helyzetek újszerű döntésekhez vezetnek. – Lehet, hogy mint az orvosod vagyok itt, de ettől még szeretném, ha egy kicsit beszélgetnénk. Úgy érzem, míg nem bízol bennem, nem fogadod el a segítségemet sem. Nem szoktam ilyesmit felajánlani. – teszem még hozzá, hogy érezze mennyire fontos nekem az, hogy meggyógyuljon.
Örülök, hogy méginkább megnyugszik, amikor a szájába rágom, hogy nem fogom elküldeni. Érthetetlen, hogy miért ez a mániája. Inkább próbálok úgy tenni, mintha ez egy normális beszélgetés lenne, mintha egy barátja lennék. Ami nyilván nem vagyok, de talán akkor könnyebben haladnánk a terápiával.
Az a baj, hogy alig beszél. Most is hallgat, gondolkodik, pedig egyszerű kérdést tettem fel. Egy hét, elég hosszú idő és bizonyára történtek is vele dolgok. Olyan nincs, hogy ne lenne mit mesélnie a hetéről. Nem azért vagyok az orvosa, hogy hallgasson, hanem azért, hogy én hallgassam őt. A terápiáknak nagy része szól arról, hogy a beszéd által beismerik, hogy mi a problémájuk.
- Ha nem ismernélek, akkor is tudnám, hogy hazudsz. – mosolyodok el kedélyesen. Nem fogom hagyni, hogy felhúzzon ezekkel a dolgokkal. – Miért nem jársz el rendesen? Mi kifogásod van a csoport ellen? – őszinte érdeklődéssel nézem, ahogy a haját babrálja. Gyönyörű haja van, biztosan selymes és illatos… ezerszer is elképzeltem már, hogy milyen lenne arra ébredni, hogy a párnámon ott van ez a pókselyemnél is puhább hajtömeg.
- Ez a baj, Aya. Hogy sosem beszélünk rólad. Még egy egyszerű kérdésre sem válaszolsz, akkor hogyan segíthetnék neked abban, hogy rendbe hozd az életed? – nagyot sóhajtok, és a víz felé veszem az irányt. Szeretném, ha egyszer bízhatnék benne, abban, hogy szót fogad. – Aya, meséltem már neked Katherine-ről? – hirtelen teszem fel a kérdést, és fordulok felé. Nem szoktam elmondani, senkinek sem beszélek a feleségemről vagy arról, hogy mi történt vele. A többség tudja, hogy megözvegyültem, de azt nem, hogy hogyan vagy miért. Senkinek se mondtam még el, hogy az én hibám volt az egész.
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 11:29 am Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Aya and Dorian - Pleasant shock therapy
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: