Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 2 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég :: 1 Bot

nincsen

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Crystal & Carolyn
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Pént. Aug. 07, 2015 3:49 pm Keletkezett az írás



Crystal&Carolyn

Sötét van, csend és hideg. Fázom, az egész testemet átjárja a hideg levegő. Kezeim szorosan ölelik testem, próbálva felmelegíteni azt. Zihálva kapkodom a fejemet jobbra-balra, teljesen feleslegesen. Talán meghaltam? Engedjenek ki. Elakarok menni!
- Halló? - Elnémulva várom, hogy valaki válaszoljon, de szavaim süket fülekre találnak. - Halló, valaki engedjen ki! - Hirtelen mögöttem felkapcsolódik egy villany, és saját magammal állok szemben. Körvonalamat megvilágítja a gyér fény, szemeim tükrösen ragyognak, kezem pedig szorosan a kezemhez tapad. Ez egy tükör. Megpillantok mögöttem egy magas alakot, fehér köpenyben. - Mit keresek itt?
- Elájultál, ezért idehoztunk, hogy pihenhess. Amikor elkezdtél ébredezni beküldtek, hogy beszéljek veled. - Rekedtes hangja lágyan cseng, engem mégis szinte kiűz a világból.
- Újabb kérdések? - Nyelek egy mélyet, a tüdőm elszorul, különös, mégis ismerős fájdalom járja át a testemet. - De már mindent elmondtam nektek. - Lehunyom a szememet és tenyerem lehántom saját képmásomról.
- Csupán néhány, és utána visszamehetsz a szobádba. - Válaszolja, és lép egyet felém, amikor én összerázkódom és rémült zihálásba kezdek. - Nyugodj meg. Tudod, hogy én csak segíteni akarok. - Segíteni. Nekem. Mind ezt mondja, mégis itt vagyok még mindig. Nem tudnak segíteni.
- Csak engedjen el. Nem akarok beszélgetni. - Lassan állásba küszködöm magamat, és szédelegve próbálok megkapaszkodni saját magamban. - Miért van itt ez a tükör?
- Emlékezni.
- Emlékezni? - nevetve horkantok fel. - Nevetséges. Mégis mire akar emlékeztetni?
- Mindenre.
- Erről a lányról csak egy rakás halál jut eszembe. - Ismét lehunyom a szememet, és elfordulok magamtól. - Elakarok menni.
- Persze. És meg is teheted, ha válaszoltál a kérdéseimre. - Mosolyog, és int, hogy üljek le. Keze irányába nézek. Eddig észre sem vettem a két kis faszéket egymással szemben. Haragosan pillantok rá, de ő nem tágít. Megadóan sóhajtok, majd tehetetlenül dobom le magamat, olyan  nemtörődömséggel, amit nem, hogy egy illedelmes nő, de egy férfi tagadna le.
- Köszönöm. Ez esetben... - Messzebb húzza tőlem a székét és úgy ül rá. Két méter van köztünk. Szóval fél tőlem. Remek. Egy pont nekem. - Elmondanád nekem, mi az utolsó emléked? - Kérdezi, és előveszi a noteszét.
- Persze, ha elrakod azt a szart. - Karba fonom a kezeimet, és várakozón pillantok rá.
- De ez...
- Ha nem rakod el, egy szót sem mondok.
Felsóhajt.
- Makacs egy lány vagy, Carolyn... - Suttogja, és visszacsúsztatja a zsebe mélyére a füzetet és a tollat. - Rendben, eltettem. Most te jössz.
- Persze, persze... Szóval... Ő... - Próbálok minden erőmmel visszaemlékezni utolsó pillanataimra az ájulás előtt. Hát persze! - Bevettem a gyógyszereket, és elindultam a... Ő... Azt hiszem ennyi... - Sóhajtom, és mereven bámulok az egy merő semmibe.
- Értem. Milyen gyógyszert vettél be?
- Nem tudom a nevét. De a hallucináció ellen kaptam. - Válaszolom, de kezdem érteni, mi folyik itt. - Esetleg ez volt az egyik mellékhatása a gyógyszernek? Vagy az én szervezetem nem bírta lebontani, és...
- Nyugalom. Nem mondta senki, hogy ez a helyzet. Hidd el, nem adunk olyat, amitől bajod eshet. - Mosolyodik el ártatlanul.
Na persze.
- Na jó. Mindent elmondtam. És most engedjen elmenni! - Állok fel szélsebesen, de ő megelőz, és vállaimnál fogva visszatol a helyemre. - Mi van már?
- Még van pár dolog. - Magyarázza. - Szóval, amit mindig megkérdezünk. Mire emlékszel arról a napról?
Ezt ne.
- Már ezerszer elmondtam! Tényleg muszáj ezt? Elakarok menni! - Érzem, amint az adrenalin lassan átjárja a testemet, amint az emlékek beleivódnak elmém összes bugyrába, és elmúlás nélkül rám erőszakolják magukat. Hangom megemelkedik, tüdőm összeszűkül, alig megy bele levegő.
- Nyugodj meg. Csak egy kérdés, amire válaszolnod kell. Merítsd fel az emlékeidet, és tálalj ki! - Tanácsolja, és szépen lassan beszél, mintha szellemi fogyatékos lennék. Pedig én nem az vagyok.
- Nem akarok emlékezni! Engedjen el! - Sikoltozom, de nem félek, nem vagyok szomorú. Dühös vagyok. Iszonyatosan. - Minden álló nap ezzel a kérdéssel jönnek! Most meggyógyítani, vagy megölni akarnak? - Felugrom a székből és az ajtóhoz rohanok. Teljes erőmből dörömbölni kezdek rajta, kiabálni, bárkiért, aki képes kiengedni ebből a valóságos pokolból.
- Nyugodj meg, Carolyn! - A férfi hangja közvetlen mellőlem jön. Keze gyengéden remegő vállamra nehezedik, és erősen szorítja azt. - Csak válaszolj.
- NEM! - Dühösen felmordulok, mint egy kiéhezett oroszlán. A köpenyes keze lehámlik csupasz vállamról, de érzem szúrós tekintetét a vállamon. Lassan abbahagyom a dörömbölést, úgy érzem, hasztalan.
- Jól van. Ügyes vagy. - Bár nem látom, biztos vagyok benne, hogy megint mosolyog. Az az átkozott mosoly. Úgy beszél, mintha egy kutya lennék. A világ összes haragjával kezdem a fejemet verni az ajtóba, közben úgy vicsorgok, mint egy pszichopata.
- Engedjenek ki! Nem akarok emlékezni! Hagyjanak békén!
Nem akarok rá gondolni. Senkire nem akarok gondolni.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Aug. 19, 2015 5:50 pm Keletkezett az írás



who are you...?
carolyn&crystal

Újra és újra lepergett előttem a csepp, nyomorúságos kis életem. A gyógyszerektől bekábult gondolataim és az ígérgetések, amiket hallottam. Megoldjuk, minden rendben lesz. A francokat. Két nyugtató volt bennem reggel óta, és úgy éreztem egyik sem hatott igazán. Minek is vagyok én itt? Összemosódott minden emlék, minden érzelem és a történések is előttem. Bámultam magam elé, néha besétált a képbe egy doktor vagy páciens. Itt a pszichiátrián elég nyomott a hangulat. S ha jó  kedvvel, jöttem volna be tuti, hogy egy szempillantás alatt elveszne ez az érzelem belőlem. A testem megkönnyítette a helyzetemet: nincs mit elvennie tőlem ennek a hangulatnak.
Elém sétált egy fehér köpenyes nő, majd fél térdre ereszkedett ezzel galád mód bepiszkolva a látásteremet. Kérdően meredtem rá, amit ő valószínűleg másképpen fogott fel mert mintha valami rémület csillant volna meg a szemében. Hátrább húzta a fejét és kissé oldalra is billentette mintha várna valamire. Hát ugyan tőlem várhat…
- Az orvosa dugóba került, most telefonált, hogy szóljunk önnek, hogy késik, és egy fél óra kb. mire ideér. – olyan csöndesen, lassan és kimértben beszélt mintha fogyatékos lennék. Szájbarágósan és egyszersmind iszonyat idegesítően. De legalább megtudhattam, hogy miért szobrozok már itt 20 perce és, hogy még egy fél óráig itt is fogok. Na meg azt is az orromra kötötték, hogy a dokim autóval jön. Hm… jogosítvány. Nekem is van, de amióta begolyóztam nem vezethetek mert féltik a testi épségemet. Nem is értem. Még csak egyszer próbáltam öngyilkos lenni. Ez egy ilyen betegségnél egészen jó aránynak mondható.
Egy pillanatra az órára néztem majd vissza a nőre. Halványan elmosolyodtam, épphogy megrándult a szám sarka. Kinyújtottam kezemet és egy cseppet zavarodott tekintettel néztem rá. Mikor elértem a vállát a nő szinte szoborrá változott, ugyanúgy ahogy a recepciós is a pult mögött. Iszonyatosan jól tudok szórakozni azon ahogy félnek tőlem az emberek.
- Ha normálisan beszél hozzám is megértem…hölgyem. – grimaszoltam majd felálltam a helyemről a folyosó vége felé indultam, hogy megigyak egy kávét. Ezen a helyen igaz, hogy még az is pocsék. Vízzel van felhígítva és nem sok koffeint látott de megérte azt a pár forintot amit rá költöttem. Legalább egy óráig éber voltam.
Az első korty után rá is jöttem, hogy miért nem iszok itt soha kávét, mert még mindig borzalmas. A kukában landolt…volna, ha nem üti meg a fülemet az éktelen sikítozás, üvöltözés és dörömbölés az egyik ajtón. Közelebb se kell mennem, hogy halljam valaki szabadulni akar. A hasam akaratlanul is görcsbe rándul a gondolattól, hogy valaki ugyanolyan mint én szenved bent a még nálunk is betegebb pszichiáterével. Én meg akartam gyógyulni. Próbáltam hagyni magamat de néha mikor olyanokat kérnek tőlem amihez semmi kedvem belőlem is előtör az állat.
A dörömbölés halkul majd végül abbamarad. Én pedig elhatározom, hogy nagy semmittevésemben megvárom az illetőt. Nyilván beszélni nem tudok vele de egy pillantást akarok rá vetni. Ő is ugyanannyira  néz ki normálisnak mint én vagy rajta látszik a téboly jele?! Tudni akarom ki Ő!

©
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Aug. 19, 2015 9:12 pm Keletkezett az írás



Crytal&Carolyn

Szüntelenül verem a fejemet az ajtóba, amíg vérezni nem kezd. Miért nem engednek már ki?! Elakarok menni innen! Nyáladzva a férfi felé emelem tekintetem, aki rémültem próbál nyugtatni. Szeme az új sebemre szegeződik, tapintatlanul figyelve, amint a vér a szemembe csöpög.
- Kienged végre?
Sikítozom, mire ő gyáván bólint, és elővesz egy kulcsot. Hihetetlen, hogy egy kis vér milyen hatással van az emberekre... Pff. Óvatosan elmasíroz mellettem, és hangos kattanással kitárja az ajtót. Fájdalmasan hunyorgok az erős fény miatt. Ez a szabadság? Dehogyis. Vagy csak én képzelem szebbnek. Sajgó fejemhez kapok, de aztán ráeszmélek, hogyha nem sietek talán meggondolja magát. Egy gyors mozdulattal kitántorodom az ajtón, és amint visszafordulok, kegyetlenül felmutatom az orvosnak a középső ujjamat. Kárörvendőn elmosolyodom.
- Azt hittem, az orvosok kemények. Magát mégis megrémíti a vér.
Mindegy, mit csinálok. Nincs hová mennem. Ha fel is adják, maximum egy másik kórházba kerülök, addig, amíg el nem érem a 18-at. A kilincs után kapok, majd magamra rántom. Még mindig fájó fejemet szorítva nekidőlök. Ekkor eszmélek rá, mennyire zihálok... Sietve próbálom lenyugtatni magamat, szívem úgy kalapál, hogy majd' kiesik. Eszembe jutnak a gyógyszereim, amiket erre kaptam. Egy pillanatra úgy érzem, be akarom venni őket, de aztán megkeményítem magam. Muszáj erősnek lennem. Ha megadom magamat, akkor ki tudja, mire adják a fejüket. Legszívesebben ordítoznék fájdalmamban, de inkább erősen ajkamba harapok, aminek nyomán friss vér serken. Élvezettel ízlelem a vasas ízét, majd lenyelem. Hihetetlen milyen finom... Ekkor felfedezem, hogy valaki figyel. Nem tudom, ez valahogy az idők során belém ivódott, egyszerűen megérzem, ha valaki figyel. Óvatos mozdulattal elfordítom a fejemet, és egy hozzám hasonló beteggel nézek szembe, aki alig pár méterre, az autómatánál áll. Kezében egy pohár kávé. Teljesen ledermedt a látványomra, úgy görnyed mozdulatlanul a szemetes felé. Dühösen forgatom meg a szemeimet. Muszáj ennyire kimutatnia, mennyire meglepődött rajtam? Hiszen ez egy kórház, basszuskulcs! Hát nem szokott még hozzá? Ha még csak nem az elmei szakon raboskodna, megérteném!
- Mi olyan érdekes? Nem láttál még elmebajost?
Kérdezem magamra utalva. Szokásom így hívni magamat. Ha valaki valami, akkor azt nem illik letagadni. Egy őrült vagyok. Kész. Ezt el kell fogadnom, bármi is legyen. Ekkor a szemembe csöppen egy újabb vércsöpp. Beszédem nyomán a vöröses folyadék a számban is újra felizgul, és gyors sebességgel kezd szivárogni belőle. Hirtelen feleslegesnek érzem az előbbi kérdést, de azért várok, hátha válaszolnak rá, nem csak rémülten eliszkolnak.
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 4:52 am Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Crystal & Carolyn
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: