U-nat-ko-zok. De borzalmasan. Pedig kreatív lány vagyok, de azt hiszem már mindent csináltam, amit csinálni tudok itt. Bár lehet, hogy csak én vagyok a kelleténél egy kicsit nyűgösebb ma, vagy keltem föl ritka ballábbal. Csak most ne találjon be valami idióta kétbalkezes. Bár lehet hogy az hiányzik a napomhoz és máris jobb kedvem lesz. Egy drámai sóhaj keretében vetem le magam az ágyamra, ledöntve a fejemet a párnára és a plafont kezdem bámulni, majd balra nézek, hogy egy ideig csak mereven nézzem, amint az infúziómban lassan, egyforma időközönként csöpög ki az átlátszó folyadék. Ez a szar… ez az, ami miatt ide vagyok most kötve. Baromira Murphey, hogy pont ilyenkor akarnék kimozdulni, bár nem, mintha annyira korlátlan lenne a szabadságom a „külvilágban” de még az is jobb, mint egy a tetves gurulós ágy, meg ez a mentazöldre festett szoba. Nekem is blogot kéne indítanom a képeimmel… Így látja a világot egy SM-el küzdő lány. 2 kép és ennyi. Kifújt. Mert ennyit látok. Felülök az ágyban, elnyújtózok a szekrényemig és kihalászom belőle az egyik fényképezőmet, majd törökülésbe vetem magam, miközben lecsatlakoztatom róla az objektívet. Néha szeretek lesifotóst játszani, ami kicsit morbid, de hát ez az egész helyzet morbid, kérem szépen. Szóval akinek nem tetszik, az… legyünk finomak és nőiesek, így járt. Bekapcsolva a gépet elkezdem állítgatni, végül is… van még ennek a szobának is némi potenciálja, egy két önarcképpel egyébként tényleg csinálhatnék egy anonim blogot. Bár ez nem pont az a hely, ahol elő tudnék képeket hívni és festeni tudnék, de beérem most a mezei fényképekkel. Meg esetleg pár polaroid képpel feldobom majd a szobámat. Ó na, a végén még egész jó kedvet csinálok magamnak. Felkapom a fejem, ahogy neszelést hallok az ajtóm előtt, majd látom a kilincset is mozdulni, de egyelőre nem nyílik az ajtó. Hát kapok az alkalmon és szemem elé kapom a kamerát, hogy azon keresztül nézhessem az említett részét a szobának. Sose a képernyőt néztem, azt csak a szerencsétlen hobbifotósok csinálják. Ha fotózol, a kamerán keresztül lásd a világot. Beállítom szépen a fókuszt és a zoomot, majd ahogy nyílik az ajtó, kattintok, nem törődve azzal, hogy ki is lép be. Nem is egyet, legalább három-négy képet csinálok kapásból, talán még egy aprócska mosoly is megjelenik szám szélén, aztán emelem csak el szemem elől a gépet, hogy tanulmányozhassam a képeket, na meg persze azt, aki rajta szerepel. Hmm… még nem is nagyon találkoztam vele. De fiatal… szóval max rezidens, vagy gyakornok lehet. Ez az… újabb áldozat a listámon? A végén még jó is lesz a napom. Még a képek se lettek olyan rosszak. - Nem tudom, hogy miért jöttél, de nem ismerlek, szóval feltehetőleg nem fogod végrehajtani, drága. – Gúnyos mosolyra húzódik szám, ahogy közelebb lép, majd oldalra pillantok. Hmm, lehet csak az infúziót köti le? Bár azért csak nem küldenének orvost, egy nővér is bőven meg tudja csinálni, vagy akár már én magam is. Tálca van a kezében… ohhhó, csak nem vért akar venni? Biztos, hogy nem. Megpillantom a névtábláját és megrázom a fejemet. - Kedves… Aaron – Pillantok fel ismét a névre. – Akármit is akarsz, kötve hiszem, hogy olyan módon meg tudod tenni, ahogy azt én elvárom. Szóval akár meg is fordulhatsz a kis tálcáddal, mert az én véremből egy cseppet se fogsz látni. Nincs szükségem a rutintalan, remegő kezedre, ahogy az eret próbálod eltalálni, így is úgy nézek ki, mint egy heroinfüggő, nincs szükségem még több lila foltra valami béna keze miatt. Szóval menj szépen és küldj egy rendes doktort, aki tudja is, hogy mit csinál. – És én itt le is zártam a dolgot, szemeimet ismét a kamera felé irányítom, aztán fel az infúzióra, ami kifogyott. Nem is törődve a sráccal egyszerűen húzom ki a kanüllből a csövet és zárom vissza annak kupakját, amiért már annyiszor kaptam hisztérikus nővérektől leszidást. De hagyjanak már, hogy majd ilyen miatt be fogok hívni valakit. Kismilliószor végignéztem, nem nagy kunszt. - De ha már itt vagy, azt elvihetnéd innen. – Bökök fejemmel az üres zsákra, ami az állványomon lóg.
Egyszerűen csak nincs... kedvem. Igen, fáradt vagyok már, zúg a fejem, és nincs kedvem mosolyogni mindenkire, aki csak rám néz, mintha a világ legboldogabb embere lennék. Ráadásul nem is azért fizetnek, hogy folyton fülig érjen a szám. Hajamba túrva próbálom eligazgatni a tincseimet. Fodrászhoz kellene mennem, lassan tényleg be tudnám fonni, mikor ideges vagyok. Egy kézben fogom a fehér kis tálcát, miközben próbálom lejjebb húzni a kézfejemre a ruhát. Túl sok a tetkó, már alig tudtam csak eltakarni őket. Talán ideje ráállnom a kesztyűk hordására. Sóhajtva nyomom le a kilincset, és belépek a szobába. Meglepetten pislogok, ahogy meglátom a lányt az ágyon, amint éppen fényképez. Engem. Csodálatos, ezek után talán lehet, hogy modellnek kellene állnom, és hagynom az orvoslást másokra. Az talán még jobban is fizet. Bár, kétlem, hogy a húgom örülne, ha az egyik újságát olvasva az én fejemmel találkozna. Valószínűleg addig üvöltene velem, míg meg nem jön az eszem, ami szerinte éppen Hawaii-on sütteti a hasát. Az ágy melletti szekrényre csúsztatom a tálcát, nem is törődve a megjegyzéseivel. A nyelvembe harapok. Nem szólhatok vissza. Ez valami olyasmi, mint a felszolgáló, és vendég kapcsolat. A vendégnek mindig igaza van. Még akkor is, ha nem. Halovány mosolyt erőltetek az arcomra, felé fordulok. - Remélem jók lettek a képek, de kétlem, hogy bárki örül annak, hogy ilyesmiket csinálsz - utalok a kis akciójára az infúzióval. Megkerülöm az ágyat, és leveszem az üres zacskót az állványról. - Majd valaki hoz másikat - bólintok, inkább csak magamnak, és a zacskót a szekrényre teszem az ágy túloldalán. - Oh, és ne aggódj, nem vagyok rutintalan. Ahogyan a kezem sem remeg. Szilárdak, mint egy kőszikla, ha úgy tetszik - egy mosolyt küldök felé. Talán meg kellene említenem neki, hogy kilenc évesen már én adtam be anyámnak a napi adagot. De, az ilyen fokú őszinteséget talán jobb, ha hanyagolom. - Szóval csak ülj nyugodtan, és engedd, hogy végezzem a dolgomat, rendben? Tíz perc alatt megvagyok, ha nem kell vitáznom veled - felvonom az egyik szemöldököm, ahogy megállok közvetlenül az ágya szélénél, arcára pillantok, miközben elveszem a tálcáról a gumiszalagot, amit felkötök a karjára. - Egyébként, szép tetkók. Gondolom a tűtől nem irtózol - rá mosolygok, miközben lefertőtlenítem azt a kis terültet, amit kinéztem magamnak a karján.
»«
note: nem is akarok beszélni róla. elbújok. lesz jobb, ígérem
Egy apró mosoly jelenik meg az arcomon, ahogy meglepődik. Pont ez volt a célom, hogy ezt kapjam el. Talán nem is olyan hülyeség az a blog… egész jó képeket tudnék csinálni. - Kétlem, hogy érdekelne… tudom, hogyan kell csinálni 6 éve járom a kórházakat… vagyis, leginkább ezt a kórházat, szerintem könnyedén be is tudnám már kötni magamnak. – Vonom meg a vállam és tényleg nem igazán érdekel, hogyha bárkinek gondja lenne ezzel. Nem mások infúzióját húzom ki, a saját testemmel meg had úgy rendelkezzek, ahogy akarok. Felnőtt vagyok, én döntöm el, hogy mi történik körülöttem. - Felkészült kis gyakornok vagy… a következőt 4 óra múlva kapom csak. – Élvezem, hogy kioktathatom, még ha csak ilyen apróságról is van szó. De ha már bemászik a szobámba, akkor már tudja, hogy hol van és mi a bajom. Mi van, ha rosszul leszek és hirtelen kell valamit csinálnia? Ha nincs tisztában azzal, hogy milyen gyógyszereket és hogyan szedek, akkor segíteni se igazán tudna. Felkapom a szemöldököm, ahogy visszaszól és nem meglepődik, vagy éppen megilletődik. Ritka dolgok egyike. - Először is, a legtöbb hozzád hasonló igenis rutintalan, szóval jogos az általánosításom… nem egyet kellett már elküldenem a francba, mert a saját véremet jobban le tudtam volna venni… ajánlom, hogy téged ne kelljen… nincs kedvem még egy feldagadt vénával is szenvedni. Lábaimat ugyanúgy törökülésben hagyom, egy egészen picit megyek odébb csak az ágyon. „Csak a munkámat végzem” Ezt is hányszor hallottam már… remek munkát végzel, ha az a dolgod, hogy béna legyél. Na jó, kap egy esélyt, de csak, mert nem pisilte össze magát rögtön, ahogy beszóltam neki. Piros pontot érdemel. - Mellesleg, ebből a hangnemből visszavehetsz kisapám. Ha jól tudom, téged fizetnek itt azért, hogy kedves legyél velem, akkor is, ha én éppen nem vagyok az. – Nem, nem bírtam ki, hogy megjegyzés nélkül hagyjam a dolgot, szinte kikényszeredett belőlem… - Ugyan… csak a mai napon háromszor szúrtak már belém tűt. Amúgy se vagyok egy félős lányka… - Vonom meg a vállam és tekintetem kinyújtott kezemre téved, ami végig van tetoválva. Mennyi elítélő pillantást kaptam már miatta… komolyan már élvezem, amikor úgy néznek rám, csak, mert tetoválva vagyok, mintha valami utolsó drogos, lecsúszott alkoholista lennék. Pedig alkoholt alig iszok – nem is igazán bírja a szervezetem – drogot meg… max a legálisan, receptre írhatót használom, hogy mondjuk életben maradjak és tudjak a két szép lábamon járkálni. Egy arcizmom se rezzen, miközben vért vesznek, sőt, inkább kezembe fogom a gépemet, mielőtt belém szúrná a tűt, arcom elé emelem és ahogy bőröm alá szúródik a fém kattintgatni kezdek. Tökéletesen mozdulatlanul csinálom, nem megzavarva a már számomra is rutin dolgot, csak figyelem a keresőn keresztül, ahogy az ampulla megtelik vöröslő véremmel. Kicsit zavar ugyan, hogy az autofokuszra kell hagyatkoznom, de talán túlélem. Azért nem bírom ki, hogy ne emeljem a gépet a kis gyakornok felé, tetszik, ahogy figyeli, koncentrál, amit helyesen tesz, nekem belemozdítja a tűt, akkor még tökön is rúgom. Az előbb se igazán zavarta, hogy fényképezem, talán most se fogja. Ha meg igen, ahogy láttam, elég nagy szája van… ki tudja nyitni azt.
Halkan kuncogva szúrom a tűt a kezébe. - Gondolom nem túl megnyugtató ezt hallani, de ha rajtam múlna ma még a fejemet is elhagynám - nem nézek rá, próbálok a dolgomra koncentrálni. Nem szeretnék neki fájdalmat okozni. Minimálisat sem. Főként azért, mert kicsit tartok attól, hogy nem hagyná szó nélkül, én egész biztosan nem hagynám. Bár, azt sem, hogy valaki olyan szúrjon belém tűt, mint én, aki képes lenne jelen pillanatban akár állva is elaludni. Kérdőn vonom fel a szemöldököm, arcára pillantok fel. - Tehát mosolyogjak, és legyek ellenállhatatlanul kedves? Unalmasan hangzik, és különben sincs túl jó kedvem - széles mosollyal nézek rá. Ha ezt akarja, megkaphatja, rajtam ugyan ne múljon. Mindent a betegnek. - Egyébként pedig, nem a kedvességemért fizetnek. Még mindig nem egy escort ügynökségnek dolgozom - rá kacsintok, majd visszafordulok a kezéhez. Tekintetem néha elkalandozik egy egy tetoválásán. Mikor meglátok valakin egyet, rögtön az jut eszembe, mikor Daniel először tetovált rám. A húgom szinte majdnem sírva fakadt, és mindenáron el akarta érni, hogy ne tegyem ezt magammal, tisztán látszott rajta a fájdalom, miközben engem tetováltak. Érdekes kislány. Fejemet a kamera felé fordítom, szélesen mosolygok. Ha már képet csinál, legyen előnyös, na. Visszafordulok a kezéhez, leszedem róla a gumiszalagot, és pár pillanat múlva már egy géz darabot ragasztok a tű helyére. - Meg is vagyok vele. Elégedett a kisasszony, vagy óhajt panaszt tenni? - mosolyogva pillantok rá, majd a gépre a kezében. - Szóval, szeretsz fotózni, igaz? - a gépet vizsgálgatom, természetesen csak tisztes távolságból. Az első képeimet az anyámról készítettem, miközben szülinapi tortát sütött. Isteni volt a csokoládés tortája, és annyira boldognak tűnt, miközben a konyhában tevékenykedett. Aztán ott van a húgom, aki a mai napig imádja, ha fotózom, csak remélni tudom, hogy nem éppen egy modell palántát nevelek ki belőle. Az nem igazán tetszene.
Nem, Leanna, azért überparasztnak neked se kell lenned. Inkább visszafogom a következő kommentemet. Ha valamit elront, úgyis lesz alkalmam leharapni a fejét… De ajánlom, hogy idáig ne jussunk el. - Tőlem nem kell mosolyognod… - Vonom meg a vállam. Érdekel engem, hogy mosolyog vagy sem? Ha mosolyogna, talán még irritálna is. De akkor se mondja nekem, hogy maradjak nyugton, nem vagyok holmi kiskutya. Pláne nem egy gyakornoknak. - Oh drága, hogy mennyire tévedsz… Nem tudom, hogy milyen iskolába jártál te… de csak úgy megsúgom, ha paraszt vagy a beteggel, nem akarja, hogy kezeld, ha nem akarja, hogy kezeld, nem lesz munkád. Szóval igen… valahol azért vagy fizetve, bogárkám… Ez ilyen világ, le kell nyelni a hozzám hasonló parasztokat. Bizony, nagy csoda… van önkritikám. Tisztában vagyok vele, hogy paraszt szoktam lenni velük, de ha olyan munkát választ, ahol emberekkel foglalkozik, ráadásul egy kórházat éppen, ahol azért elég sokszor vannak elkeseredett és dühös emberek, akkor meg kell tanulnia eleresztenie a füle mellett az ilyeneket. Nem rájuk vagyunk mérgesek, a világra, mindenre és mindenkire… arra, hogy itt kell lennünk, arra, hogy mondjuk soha nem fogok megöregedni. Ráadásul, amíg élek, addig is elég sok időt kell itt eltöltenem. Csupa öröm és boldogság ez, nem? Hát had legyek már paraszt, ha akarok. Elnevetem magam, ahogy belevigyorog a kamerába. Igazán bárgyú vigyor, az a tipikus megjátszott. De ezek szerint nem bánja a dolgot… helyes, nincs kedvem ezért is vitatkozni vele. Behajlítom a kezem, ahogy rákerül a vatta, majd leteszem a gépet úgy, hogy láthassam a képeket, amiket csináltam. - Még meggondolom… - Válaszolom a kérdésére, de, mivel egészen tűrhető alak, még egy mosollyal is megjutalmazom. Tegye el emlékbe, lehet többet ilyet nem lát tőlem. - Na jó… szerencsés napod van, ha legközelebb is betévedsz, nem foglak elküldeni a francba. Felpillantok rá, miközben beszélek, eltűröm előre eső hajtincseimet, majd kezére pillantok, ahonnan kikandikál valami, amiről feltételezem, hogy tetoválás. Kérdezés nélkül nyúlok oda, hogy felhúzzam felsőjének ujját. - Szééép… ugye tudod, hogy vannak olyan barmok, akik azért nem téged fognak választani orvosuknak, mert ez rajtad van? Sajnálatos… pedig szép darab. – Oké, most nyilván az egyértelműt mondtam, hisz ezekket a dolgokkal, ha van némi esze, akkor tisztában van. De igaza van, én is leszarnám. Bár az elsőt dacból csináltattam… ha már balerina nem lehetek, hát televarratom magam… úgy amúgy se tehettem volna meg. - Amúgy, igen… bár itt ennek a szenvedélyemnek se igazán tudok élni… - Megvonom ismét a vállam és visszanézek egy-két képet. Túlságosan is nézegeti a gépemet… talán csak nem? Nem hiszem, hogy lenne olyan szerencsém, hogy találok itt valakit, aki nem olyan unalmas… - Túlságosan is szakértő fejjel nézegeted a szépségemet. – Jegyzem meg, majd leeresztem kezemet, amiből a vért vettem, leszedem a vattát és megnézem a helyét. - Helyes… nincs nyoma. Piros pont.
Mosolyogva hallgatom a nevetését. Nem sűrűn látok beteget, aki nevetne idebent. Őszintén szólva legtöbbjük magába fordul, és egy szép szavuk nincs az emberhez, bármit is akarnak tőlük. - Ez eléggé, egyértelmű, igazság szerint. Általában mindenkivel kedves vagyok. Az más kérdés, hogy veled beszélgetem is - megvonom a vállamat, miközben akaratlanul is halkan felnevetek a szavain. - Kösz, most már nyugodt szívvel jövök majd be hozzád - mosolyogva rázom meg a fejemet. Nem éppen ér meglepetésként, hogy észreveszi a tetoválást a kézfejemen, már megkaptam a letolást a keresztért, még jó, hogy általában a karomat takarja a ruha, így senki nem kap idegbajt, ha meglátja a kezemet, ami kissé.. talán kissé túlzásokba estem, mikor a kisebb, nagyobb minták rákerültek. De nem ő lesz az, aki miatt aggódni fogok, hogy esetleg- e miatt örökre elküld a közeléből. - Kösz, van több is - kisfiúsan vigyorgok rá, a kacsintást lehagyom. Bár általában ha a tetkóimra kerül a sor egy beszélgetés során, az illető utána rendszeresen tanulmányozza őket. Persze, azokban a helyzetekben minden sokkal másabb. - Egyébként, nem éppen illetnélek azzal a jelzővel, hogy paraszt. Igazából, magadról sem kellene ilyesmiket gondolnod, komolyan. Vannak nálad százszor rosszabbak, és még őket sem illetném efféle jelzővel - féloldalasan leülök az ágya legszélére. - Nem gond, ugye? Csak két percig zavarlak, esküszöm. De, nem ér elárulni senkinek, hogy letettem a popómat munka közben - rá mosolygok, a kezembe veszem a gépét, kattintok vele párat. Először csak a szobáról, és az ablakról lövök pár képet, de aztán őt veszem célba. Lefényképezem ahogyan beszél, és a karját nézi. Még észre sem vett. Mosolyogva nézem meg az imént készített képeket, majd visszateszem a gépet az ágyra. Figyelmen kívül hagyom a megjegyzést a munkámmal kapcsolatban. Még szép, hogy nincs nyoma, ez tényleg megy nekem. - Egyébként, legközelebb hozhatok egy kis füzetet. Tudod, a piros pontjaimnak - újra vigyor kúszik az arcomra, miközben tanulmányozom a pofiját. Szigorúan csak a pofiját, nem bámuljuk a betegeket, még akkor sem, ha igazán szemrevalóak.
- Vettem észre, hogy mindenkivel kedves vagy… „Maradj nyugton” – A végén őt idézem, még mímelem is a hangját, már amennyire sikerül. Jesszus, észre se vettem, hogy visszavettem a stílusomból… vagyis, az itteni szokásos stílusomból. Ami azt illeti, alapvetően nem vagyok ilyen, de itt haragszok a világra és valahol le kell vezetnem ezt, hát miért ne a kis gyakornokokon meg rezidenseken? Mintha pont rám lenne szükségük egy alapvetően is stresszes munkában. Nekem meg elvileg szükségem van rájuk, de nem… Nem fogok így tekinteni rá. Nincs szükségem erre az egészre, ami van. Nyűg az egész… és úgy érzem sokszor, hogy sikítanék, mert ide vagyok zárva. - Mondanám, hogy nincs mit… de lehet ha r ossz pillanatomban kapsz el, akkor megbánod, hogy ezt mondtad. – Angyali mosoly, mintha nem is lehetne elképzelni rólam, hogy vannak rossz pillanataim… Pedig el tudok csúnyán is küldeni embereket a sunyiba, főleg, ha nem kívánom látni őket és nem adják fel a dolgot… harmadikra már cifra szavakat is kiabálok rájuk, ha olyanom van. Ha ezt a legtöbben látnák, mondjuk az egyetemről, azt hinnék, hogy egy másik embert látnak a helyemben. De hát ez a négy fal közötti élet bizony csúnya dolgot hoz ki az emberből. - Nekem is van még pár… a kedvencem a hátamon van. – Meg is fordulok, félresöpröm a hajamat, majd gond nélkül húzom fel a felsőmet, hogy láthassa. Nem vagyok túl szégyenlős, egyrészt orvos… vagy annak készül, másrészt meg, nem tudom, valahogy sose érdekelt, hogy mit látnak. Vannak azok a szituációk, amikor ha nem fedi ruha a testemet, az mást jelent, de ez most éppen messze van attól. Mielőtt leengedném teljesen, az oldalamon is kivillantom a feliratot, ami nagyjából tökéletesen jellemez. Lehet akárhogy érteni… mindenkinek a fantáziájára bízom. Aztán persze visszahúzom a pólómat rendesen és felé fordulok ismét. Nem, nem várom el, hogy bemutasson egy sztriptízt és ő is megmutassa rejtett munkáit… az enyémnek mind jelentése van… csak úgy nem varratnék magamra semmit, az ostobaság, csak azért, mert tetszik. - Drága vagy, hogy törődsz ezzel, de úgy gondolom nagyon kis dózist kaptál belőlem ahhoz, hogy ezt kijelentsd. Mellesleg meg, nem feltétlenül érzem olyan csúnya szónak ezt… igenis tudok az lenni, ha akarok. Sőt, az elmúlt hetekben már szeretek is az lenni sajnálatos módon… és élvezem, ha az lehetek. Nem is tudom egyébként, hogy sajnálom e a dolgot, igazából, egészen vicces és szórakoztató tud lenni. Csak a végén kezdem magam morgó vénasszonynak érezni, akinek semmi és senki se jó. A dac… én tudom, hogy az beszél belőlem, mert nem akarom elfogadni, ahogy azt se, hogy drasztikusabban kezeljenek… csak a napi szokásos. Hónapok óta egyetlen egyszer engedtem, hogy tüzetesebben kivizsgáljanak… és azt hiszem, ha nem fizetnének a szüleim busás pénzt, már lehet ki is dobnának, mivel visszautasítok kb minden normális kezelést. - Kérdezz meg egy-két kollégádat… van, aki sírva ment ki a szobámból… és nem egy embert sikerült már úgy felidegesítenem, hogy láttam rajtuk, legszívesebben hozzám vágnák az első kezükbe kerülő tárgyat. Próbára teszem a türelmüket… - Ha jól viselkedsz, nem köplek be… - Teszem hozzá, persze eszem ágában sincs. Szemét vagyok, de spicli nem, azok nagyon kis gusztustalanok. Máshogy nem tudják felhívni magukra a figyelmet, csak úgy, hogyha mások hibáit emelik ki… Egy apró mosoly jelenik meg szám sarkán, ahogy meghallom a retesz kattanását, de nem nézek fel, hozzászoktam már, hogy fotóznak és zavarba se jövök tőle, sőt, talán kicsit szeretem is. - Komolyan sérted a személyiségi jogaimat, kisöreg… nem szép dolog. – Rázom meg a fejem, úgy teszek erősen, mintha nem is olyan rég nem ugyanezt tettem volna vele. De az mellékes, még mindig én vagyok a beteg. - Ne gondold, hogy többes számban kell róla beszélned, drága… - Ingatom meg a fejem komoly képet vágva, aztán előhúzok egy füzetet, meg egy fekete tollat, letépek a sarkáról egy kis papírt, rajzolok rá egy pontot és szépen mellé írom, hogy „piros”, majd közelebb csúszok, hogy felsőjének a zsebébe csúsztassam. - Tessék, ha elbénázol valamit, jusson eszedbe, hogy egy kifejezetten nehéz esettől elismerést kaptál… - Úristen, ma nagyon jó fej lettem, lehet telihold van? Minden esetre megnyugvás számomra, hogy van Washington dokin kívül még valaki, akivel hajlandó vagyok megmaradni egy kórteremben. Haladás…
- A lehető legkedvesebben kértelek meg rá, hogy maradj a fenekeden, és ne mocorogj - megvonom a vállamat. Igenis kedved voltam. Bár talán, használhattam volna egy kér varázsszót. Úgy kedvesebbnek hatott volna. Késő bánt, eb gondolat, vagy hogy is van ez. Valószínűleg kissé értetlenül pillantok rá. - Miért bánnám meg, hogy ezt mondtam? - nagyokat pislogva figyelem, ahogy hátat fordítva leveszi a felsőjét. Hány perce is vagyok bent? Öt, vagy netalántán tíz perce? Akárhogy is nézem, ez elég jó aránynak számít. Bár, jobban szeretem én megszabadítani az ellenkező nem képviselőit a ruháiktól. A fejemet rázom. Miért keveredek folyton ide? Mosolyogva nézem a tetoválást hátán, majd az oldalára kanyarított betűkön is megakad a szemem. Megrázom a fejem, miközben felöltözik, kisimítom az arcomba hulló hajat. - Szép - csak ennyit tudok kinyögni. Mégsem mondhatom, hogy bocs, alig figyeltem a tetkódra, elkalandoztam, még a végén rákérdezne, én meg nem tudnék mit mondani, és kétlem, hogy egy olyan helyzetből nekem bármiféle jó származhatna. - De, ha nem bánod, én nem kezdenék el vetkőzni - mosolyt küldök felé. - Talán csak addig nem tűnik annyira csúnyának, amíg te használod magadra, nem gondolod? - kérdőn vonom fel a szemöldököm, az arcát fürkészem. Próbálhatnám kitalálni mire gondol, de az soha nem ment nekem. Legnagyobb sajnálatomra. Pedig azért eléggé megkönnyítené az életemet, ha csak egy pillantásból el tudnám dönteni, hogy az illető mire gondolom. Például, nem történne többé olyan, hogy elmondja, kimegy a mosdóba, majd szimplán csak angolosan távozik, mert éppen volt egy kijelentésem, ami nem jött be neki. Nem, nem a nőkről beszélek. Hanem - szinte - az egyetlen értelmes barátomról, aki szépen ott hagyott egy film közepén, majd másnap azzal indokolta, hogy fáradt volt, és lusta volt visszajönni elköszönni. Én meg egész éjjel aggódhattam azon, hogy minden bizonnyal elrabolták a földönkívüliek. Ja, tíz évesen még nagyon menő lett volna. Meg persze hatalmas csoda, de egy - két film után az ember már semmin sem csodálkozik, nem igaz? Összeráncolt szemöldökkel nézek magam elé egy pillanat erejéig, amíg visszazökkenek a valóságba. Na igen, ezért nem szabad nekem gondolkozni, lemaradok arról, ami valójában történik. Alsó ajkamat biggyesztve nézek rá. - Szóval úgy gondolod, nem érdemlek többet? - mosollyal az arcomon követem a mozdulatsort, amit végrehajt, halkan felnevetek a kiejtett szavakon. - Szóval megelőlegezed nekem, hogy elrontok valamit? Ez igazán kedves tőled - nevetve rázom meg ismét a fejemet, pár tincs újra az arcomba hullik. Összeráncolt szemöldökkel próbálom őket a helyükre igazítani. - Kikészülök - hajamba markolva hátrasimítom az egészet, majd lassan felkelek az ágyról. - Lassan talán már mennem kellene. Nem akarlak zavarni, és a véred sem játék- mosolyogva pillantok le rá.
- Lekötelezel előzékenységeddel… - Vetem oda és már megint azért eszembe jut egy pillanatra, hogy én miért is nem vagyok vele olyan, mint a többi barommal, akit eddig ide beküldtek? Lehet azért, mert ugyanolyan szépen szólt vissza nekem, ahogy én neki… Ja bocs, tényleg, ő a lehető legkedvesebb volt. Viszont akkor nem lenne magyarázat és talán ebben a pillanatban el kéne kezdenem ugyanolyan lekezelően beszélni vele, ahogy az elején tettem. De ez a fiú nem tűnik olyan savanyú idiótának… sőt, talán… nagy merészen azt is ki tudom jelenteni, hogy jófej. A tetoválás legalább egy plusz pont. Bár már kapott egy pirosat, ne essünk túlzásokba. - Hát drága, ha csak nem szereted, hogyha leüvöltik a fejedet, akkor biztosan nem lennél szívesen a szobámban olyankor. Bár ki tudja, nem tudom, hogy milyen szadisztikus hajlamaid vannak. – Vonom meg a vállam vigyorogva. Lehet éppenséggel szereti, ha kiabálnak vele, ki tudja… a mai világban, bizonyos szürke árnyalatos mánia után már nem lepődnék meg azon se, ha latexben sétálnának az emberek az utcán, mert most ez a menő, ugyebár… és hát ha nem követjük a trendet, akkor nem is vagyunk emberek. Azért elnyomok egy sunyi mosolyt, mert látom ám, hogy meglepődött a kis tetoválásmutogatós akciómon. De hát nem ez volt a célom, elfelejtettem, hogy hímnemű az illető, őket pedig ilyesmivel könnyű eltéríteni… Ha az lett volna a célom, hogy ezt a tekintetet kiváltsam, lehet nem fordítok hátat… de hát mindegy is, nem forszírozom inkább, nem leszünk gonoszak, nem hozzuk zavarba a kis gyakornokot. Ha már jófej, én is tudok, talán, nagy nehezen az lenni. A kijelentésére elnyomok egy drámai sóhajt. - Hát jó… talán tudok a sztriptízed nélkül élni. Bár kíváncsivá tettél, hogy mi van még rajtad. – Ohó, egészen elemembe jövök a végén, még kétértelmű megjegyzéseket is képes vagyok tenni. Még a végén elmondhatom, hogy volt egy jó pillanatom a mai napban. Úristen, túlzásokba fogunk esni… talán a következő balfaszt nem fogom elküldeni a francba, csak egyszerűen kilököm a szobámból. Nekik ez is dicséret lenne talán. - Hát, majd ha más használja rám, meglátjuk… max, ha nem tetszik, kap egyet az arcába… - Fel is mutatom a nem túl nagy öklömet, amivel ha bárki is kapna, az feltehetőleg nekem jobban fájna, mint az illetőnek. Főleg, hogy magamat ismerve jó nagyot ütnék. Azért ez elég szomorú. Valamikor baromira erős voltam… elvégre balett, meg minden… most megy egy 10 éves erejével rendelkezek nagyjából, ami nem túl szerencsés. De hát itt bent biztosan nem fognak elrabolni, úgy hiszem. - Jó napom van, ne forszírozz… még a végén ezt is visszaveszem. – Jelentem ki, halál komolyan. Pedig nem gondolom úgy. Viszont tényleg nem szoktam olyan nagyon gyakran ilyesmit osztogatni, sőt, még sose tettem, elismerést se nagyon kapnak tőlem. Bár miért is kapnának, egy rutin vérvételért azért csak ne veregessünk már vállba senkit. Kivéve, ha valaki jófej, azért tőlem elismerés jár, mert nem sok embert gondolok annak. - Hmm, kerítsek egy ollót? – Kérdezem pimaszul, majd saját hajamba túrok, bár tekintve, hogy nekem már annyira hosszú, hogy nem igazán esik előre, így csak fölösleges mozdulat. Mondjuk azért, mert jól esik. Elmosolyodok egy pillanatra, ahogy kijelenti a vérem se játék. Tudom, önzőség, de nem akarom megszakítani a jókedvemet. Hirtelen pattanok fel az ágyról, felkapva az egyik fiolát, amiben a vérem folydogál. - Tényleg nem az? – Kérdezem ördögi mosollyal, majd elkezdem dobálni. Egyik pillanatról a másikra fagy le arcomról a mosoly és a reflexeim is cserben hagynak, mert az üveg csattan a padlón, a vérem kifolyik, én pedig ha jönne ki hang a torkomon, biztosan sikítanék, olyan fájdalom nyilall a lábaimba és látatlanul próbálok valahol megkapaszkodni, majd a következő pillanatban se kép-se hang, elvágták a fonalat és összeesek, hogy hol vagy minek esek neki, azt már nem igazán tapasztalom, de jelen helyzetben azt hiszem ez édes mindegy… Bár amekkora szerencsém van, egyenesen az üvegszilánkokba.
Őszintén szólva, ahányszor csak belépek a kórházba, olyan dolgok jutnak eszembe, amiket szeretnék egyszerűen csak elfelejteni. Néha bizony egyenesen utálok itt lenni, legszívesebben sarkon fordulnék, és hazamennék, vagy el bárhová, csak ne kelljen fel vennem a munkát. Ettől függetlenül viszont szeretem ezt csinálni. Szeretem az embereket, még ha néha ki is akasztanak, és teljes mértékben meg tudom érteni, hogy ha ok nélkül vagdalóznak. Én fél percet sem bírnék ki azzal a tudattal, hogy talán évekig ide bent kell legyeskednem. Mi van abban, ha néha elegük lesz, kiakadnak, és ezt az bánja, aki éppen akkor velük van. Teljesen érthető viselkedés, és a harag még mindig jobb, mint egy esetlegesen kialakuló depresszió. Legalábbis szerintem. - Igazán nincs mit - bárgyún vigyorgok rá, akkor játszunk így, kedves. - Nincsenek szadisztikus hajlamaim. Egyáltalán nincsenek. Még véletlenül sem szeretném magamat a Szürke forgatásán érezni - megforgatom a szemeimet. Pár hónappal ezelőtt ez a film elvett az életemből majdnem két órát, amit soha nem kapok vissza. Csak azért, mert az exem szerint ez a film olyan kibaszottul romantikus, hogy muszáj volt megnéznünk. Moziban. Őszintén szólva el kellett volna a hányózacskó néhány jelenetnél. A legrosszabb ebben talán az, hogy még aznap este kiderült, hogy a kapcsolatunknak vége. Nem igazán jó emlékek, és még az a mértékű meztelenség sem segített, amit a film nyújtott, mert ezzel állítólag lekötik a férfi nézőket is. Hát... nem igazán sikerült összehozni. - Talán majd más időben, és más helyen - kisfiúsan vigyorogva kacsintok rá. Egy kis baráti flörtölés senkinek nem árt. Már ha létezik ilyesmi. - Csak szólj, majd megvédelek. Bár, nem úgy látom, hogy nagy szükséged lenne rá - halkan nevetve figyelem ahogy felmutatja az apró kis öklét. Igen, ez valamiért nagyon is cukinak nevezhető dolog. Abban viszont nem kételkedek, hogy alaposan eltudna bánni valakivel. Még így is, hogy valószínűleg nem éppen ereje teljében van. Főként, hogy ha az az illető pasas. Van egy igazán gyenge pontunk, mégis valahogy mindenki elfelejti, és soha nem oda üt. Hál' Istennek. - Szóval visszavennéd? - kérdőn vonom fel a szemöldököm, próbálok meglepett arcot vágni. Valószínűleg nem sikerül, és inkább nézek úgy ki, mint egy éhes vidra, hála a csodálatos színészi képességemnek. - Ne, kösz, lehet, hogy inkább hosszabbra növesztem - vigyorogva simítok végig a fürtjeimen. Akiknek eddig beszámoltam erről az ötletemről szimplán csak rám akartak támadni egy ollóval, miszerint ezt én sem gondolhattam komolyan, egész biztosan csak viccelek, nem lehetek ekkora idióta. Igen, és ez mind amiatt, hogy két centivel tovább növeszteném. Elképedve figyelem, ahogy felpattan, és dobálni kezdi a vérével teli fiolát. Nem bírok rájönni, mi viszi rá erre. - Tudod, talán inkább le kellene.. - de nem tudom végig mondani, a fiola halk csörömpöléssel landol a földön, ő pedig tehetetlenül kezd a föld felé zuhanni. Még épp időben eszmélek fel, hogy elkaphassam, mielőtt a szilánkokkal borított padlóra zuhanna, visszafektetem az ágyára, fölé hajolok, az arcát ütögetem. Igen, hatásosabb lenne talán ha mondjuk nem úgy viselkednék, mint egy tíz éves kis kölyök, aki most lát először valakit elájulni, de őszintén szólva ennél többet igazán nem tehetek. Az oldalára fordítom, kezemet a hátán tartva egy helyben tartom. - Leanna - hangosabban szólok hozzá, szabad kezemmel még mindig az arcát ütögetem. Pár eredménytelen perc után látom, hogy kezd magához térni, megkönnyebbült sóhaj hagyja el az ajkaimat, hirtelen ötlettől vezérelve kezdem simogatni a hátát. - Tudod, legközelebb, ha azt szeretnéd, hogy ne menjek ki, csak nyisd ki a szádat, és ne ugrálj saját magadat veszélybe sodorva. Mit szólsz hozzá? - tudom, hogy valószínűleg még fogalma sincs róla merre is van pontosan, de talán nem is mondanék ilyet, ha biztosra vehetném, hogy minden szavamat hallja.
Legszívesebben belenyomnám a tenyerem a képébe, amikor felölti ezt a csodás bárgyú vigyort, de azt hiszem, tekintve, hogy alig ismerem, ez a fajta poénosság nem igazán férne bele. Mással lazán megcsinálnám, aki közelebbi ismerősöm. Sőt… ha régebb óta ismerném, vele is. Persze nem bántani akarnám, ez puszta szeretet… vagy jele annak, hogy bírom, vagy mit tudom én. - Na tessék… akkor azt hiszem hagyhatjuk is a dolgot. Bár lehet annyira vonzó a társaságom, hogy a végén még annak is örülni fogsz, ha párnák röpülnek a képedbe. –El is nyúlok a párna felé, de nem emelem meg, pedig milyen jó lenne valakit jól fejbeverni a párnával… Akár őt… akár egy balfasz rezidenst…. aki éppen kéznél van. Áh nem… nem vagyok én agresszív. Csak egy kicsit, passzívan, talán. - Ismét lekötelezel, de kötve hiszem, hogy a más hely nekem mostanában opció lesz… - Persze értem én, hogy ő hogy érti. De olykor azért előjönnek belőlem akaratlanul is ezek az ön sajnáltató mondatok, talán ezért nem kövezhet meg senki. - Ne sértegess ilyenekkel… szerinted szükségem van védelemre? Ugyan… megtalálom én a módját. – Mosolyom megmarad, de azzal nem nevettetem ki magam, hogy öklömet ismét felmutassam. Előbb tudnék valakivel elbánni szavakkal, mintsem fizikailag. Vagy egyéb eszközökkel, bár azért ebbe ne menjünk bele. Van itt elég ember, aki erősebb nálam, ha éppen arról lenne szó. - Szemrebbenés nélkül, szóval psszt. – Ujjamat szám elé helyezem, megerősítve, amit mondtam. Igazából nem, nem venném vissza, de csak azért nem, mert kötve hiszem az eddigiek alapján, hogy kötekedne velem annyira, hogy vissza kelljen, hogy vegyem. Megértem a hajas válaszát, igazából csak szurkálódásból mondtam, de csak, hogy lássa, mennyire jófej is tudok lenni, elnyúlok a fiókomig és előkapok egy hajpántot. - Nem túl nőies, na jó… nem is túl férfias, de megoldja a gondjaidat. – A kezébe nyomom, vagy az ölébe, vagy az ágyra elé, ahova éppen tudom. Én túlélem nélküle, nekem egyszerűbb bánni vele… csak hagyom, hogy legyen, ahogy van éppen. Csúnya dolog bevallani, de amióta itt vagyok, néha még a fésülködésig se jutok… minek? Kinek tetszek itt? Meg amúgy se lenne értelme bárkinek is tetszeni. Bár ebbe nem megyek inkább bele. Valami piszkál… csak azt érzem, hogy irritál, de mivel még magamhoz se tértem igazán, nem tudom, hogy mi az. Kedvem lenne a kezemmel elhessegetni, de nem tudom felemelni a kezem, mintha nem én irányítanám a testem. Az egész testemet megmozdítják, de nem én vagyok, nem én irányítom, nem tetszik. Egy tompa, halk nyögést adok ki magamból, jelezvén, hogy nem szimpatikus a helyzet, majd lassan kinyitom a szemem. Először hunyorgok, mintha éles fény világítana a szemembe, pedig kötve hiszem, hogy a természetes napfénynél több lenne a szobában. - Te… te komolyan pofozgattál? – Kezdek kicsit magamhoz térni már és realizálódik bennem, hogy mi is történt. - Ne fényezd magad drága, ezek random jönnek, nem a te szórakoztatásodra. – Teszem hozzá még mindig kicsit rekedten, de azért már mosolyogva. De utálom ezeket a szituációkat. Viszont nem fáj a fejem, se sehol semmim… óóó, hát volt ügyes és elkapott, hogy ne magamat megütve essek el. Egyem a drágát, ez kompenzál azért, amiért pofozgatott. Amit még mindig nem tudok megérteni. - A szekrényemben van üdítő, az jó cukros, az kell most nekem. – Persze ezt nem úgy mondom, mintha ő nem tudná, a hangsúlyom leginkább arra vonatkozik, hogy igen, arra van most szükségem. Már ha eközött van némi különbség és érzékelhető, hogy mit is gondolok. Miután megkapom a folyadékot, nagyjából az üveg felét el is pusztítom egyből, aztán megpróbálkozok kicsit felülni, magam mögé igazítva a párnát, hogy megtámassza a hátam. Kinyújtom a kezem és finoman, de azért megpofozgatom kicsit, már csak… mondjuk úgy, hogy bosszúból is, bár inkább ez, mint a pohár víz az arcomba, ha már egyéb módot nem talált rá, hogy magamhoz térjek. - Ügyes munkát végeztél, még a végén jár még egy piros pont… mondjuk, mártsd a papírt a vérembe… - Pillantok lefelé a szilánkokra, meg a vöröslő tócsára. - Sajnálatos módon most meg kell várnod, hogy jobban legyek és újra le kell venned az adagot… Ejj… de rossz.
Halkan nevetek fel. - Aha, persze, mindent megadnék a társaságodért, drága - mosolyogva nézem, ahogyan a párnáért nyúl. Sosem voltam és nem is szeretnék soha olyan lenni, aki nem érti a viccet, mindent komolyan vesz, és savanyúbb, mint a hónapokkal ezelőtt megromlott tej a hűtő egyik polcán. Szeretem a vicceket, és főként azt, ha valakinek igazán jó kedve van, ettől általában mindig nekem is az lesz. Kellemes mosollyal kezdeni a napot. Meg egy jó kávévál, de persze a mosoly is fontos. Nincs értelme a sok bosszankodásnak, bár igaz, ami igaz néha mindenki kiborul egy kicsit. Egyesek néha túlságosan is kiborulnak, de a legvégén mindenki csak a szépre akar majd emlékezni. Legalábbis szerintem. Én mindenképpen ezt szeretném. - Hát, ha ennyire szeretnéd, majd csak megoldjuk valahogy - mosolyom lassan vigyorrá formálódik, bár nem igazán gondolom komolyan a szavaimat. Apró kis tréfa, amitől mosoly kúszik az arcára, és mindkettőnknek jó kedve lesz. Igazán megéri. - Szemrebbenés nélkül, mi? - nem dogom vissza halk nevetést, megrázom közben a fejemet, mosolyogva nézek fel rá. - Szerintem ha ilyesmit viselnék a húgom kifutna a világból - emelem fel a pántot, amit az imént nyomott a kezembe. Összeráncolt szemöldökkel figyelem, ahogyan ébredezni kezd. Hál' Istennek. - Csak semmi erőszak - elmosolyodom, és megsimogatom az arcát. Erre egészen biztosan nem kelt volna fel. - Nem is igazán tartottam szórakoztatónak, hogy elvesztetted az eszméletedet - elhúzom a számat. Nem vagyok túl régóta a kórházban, és nem is igazán csinálhatok még sok mindent egymagamban. A vérvétel az egyik olyasmi, amit megtehetek egyedül is, de annyira nem kedvelem amikor bármifajta komplikáció lép fel. Szótlanul veszem elő az üveget, és adom a kezébe, a vérre és a szilánkokra nézek a földön az ágy mellett. Mosolyogva figyelem, ahogyan kiissza az üveg tartalmának a nagyját. Pislogva hagyom, hogy megütögesse az arcomat, igyekszem semleges tekintettel meredni rá. - Nem szìvesen mártanám a véredbe. Ráadásul ezt nekem fel kellene takarítanom innen - ismételten a számat húzom. Nincs sok kedvem hozzá, hogy őszinte legyek. De az ilyesmi is a munkám része. Legalábbis azt hiszem. Nem történt még ilyesmi. - Valóban ennyire rossz? - mosolyogva nézem, majd végigszántok a tincseimen, megigazítva őket. - De ezek szerint muszáj lesz még elviselned egy darabig. Idd meg a maradékot is - az üvegre pillantok ami a kezében van.
Furcsa belegondolni, hogy amióta itt vagyok, annyi mindent tanultam már, hogy ha lenne rá lehetőségem, egészen megjönne a kedvem, hogy akár az orvosi pályára lépjek. Kár, hogy erre nagyjából 0 esélyem lenne. Amikor sokszor nem tudok ébren maradni… vagy csak úgy, mint most is, elájulok (na jó, most azért vérvétel után volt, de hát ez nem olyan nagy mennyiség volt). Egyszerűen nem bírja a szervezetem a fizikai terhelést, hogy akár egy többórás műtétet kibírjak. Pedig biztos izgalmas lehet. De hát marad helyette a művészet, mert az max a kreativitásomat terheli meg, abba meg azt hiszem senki se halt bele, amíg az agyában minden rendben van. - Csak semmi erőszak… te pofozkodsz, drágaságom… Én mondhatnám neked. – Persze olyan hangon mondom, mintha kikérném magamnak a dolgot, de igazából baromira nem. Sőt, jobb is, hogy magától csinálta, mintsem idecsődít egy egész brigádot, amit a legtöbben tettek volna. Ha így kiszagolja, hogy mire van szüksége a betegének, akkor jó orvos lesz belőle, az biztos. - Ó, hát legyen egy kis humorod már… - Felemelem kezem és ujjam hegyével megbököm a vállát. Én élvezem, hogy nem kell unatkoznom. Jó, fel tudom találni magam, ha arról van szó, de azért ha emberi kontaktja van az embernek, az mégis jobb. Ha viszont állandó beteg vagy, akkor hajlamosak elfeledkezni arról, hogy létezel és csak akkor jönnek be hozzád, ha nagyon muszáj. Ami mondjuk lehet azért van, mert engem mindig a mogorva, vagy barom emberek találnak meg… éppen ezért az ajtóm automatikusan csukva van. Legszívesebben kiragasztanám, hogy csak akkor jöjjenek be, ha felkészültek arra, ami bent várja őket… és felelősséget nem igazán vállalok. De nem lehet. Itt semmit nem lehet, csak ülni a seggeden és bámulni a tv-t, vagy a falat. Szerintük ettől jobban leszek. - Miért neked kéne? Nincs a kórháznak takarító személyzete? – Felvonom a szemöldököm és kérdőn nézek rá. Különben is, én dobtam le, nem ő. Bár, már egészen megbarátkoztam a véremmel a padlón, jó kis absztrakt mintákat lehetne alkotni belőle. Igen, azt hiszem beindult a morbid fantáziám, amitől a legtöbben szaladnának ki a világból. Mennyi művész csinálta már… vérrel festeni. Ha már kórházban vagyok, aktuális lenne, bár nincsen is itt a szükséges felszerelésem sajnos. - Ó, borzasztóan… - Bólogatok serényen, aztán nagy szenvedve felülök az ágyon. Ez a hajzat, ami a fején van, annyira kívánja, hogy az ember összekócolja. De nem, nem fogok ilyesmit csinálni, ahhoz azért nem ismerem eléggé, aztán ki tudja? Nem mindenki olyan közvetlen, mint én. Engem nem igazán zavarna, ha valaki szimpatikus, azzal nem vagyok távolságtartó, viszont ezt a szimpátiát el kell nyerni. Ezért sincs sok barátom, sokan félúton feladták és inkább elmenekültek, nos, az ilyen emberek után nem fogok sírni. Ismerőse lehet sok az embernek, de normális barátja nem sok. - Majd megiszom, ha én akarom. – Igazából ez reflexből jön, vele nem akarok vitatkozni, ezért az automatikus flegma stílusom után el is mosolyodok, hátha a szívére veszi, bár nem tűnt olyan szívbajosnak, mint a többiek, akiknek így válaszoltam bármire is. - Segíts fel. – Nyújtom felé a kezem, igazából már nem érzem rosszul magam, de ez mindig úgy szokott jönni, hogy ha felállok, akkor szédülök meg, ezért kérem a segítségét, hogy lekászálódhassak az ágyról. Ha már ott a vér, akkor hasznot akarok húzni belőle, milyen király képeket lehetne ebből csinálni.
Kezdőlap 
