Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 14 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 12 vendég :: 1 Bot

Cloe Ackermann, Dimitri Grigorenko

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet


Páciens
▪▪ Hozzászólások száma :
5
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 07.
▪▪ Korom :
28
▪▪ Tartózkodási hely :
AUS - Sydney

»Pént. Okt. 14, 2016 10:12 pm Keletkezett az írás






;; zene, mint inspiráció

Levetkőzni önmagam és megmutatni, mit rejt a teljes valóm, kiszabadítani az ördögöt a poklából. Vállalkozás az ismeretlenre és a kiszámíthatatlanságra. Ezek mind olyan privilégiumok, miket nem remélhetek.
A szék háta hideg az elmúlt óra alatt. Hallom, ahogy a falon lévő óra lassan ketyeg. Majd a mutató kitartó munkával eléri a delet. Meg sem állva folytatja útját a végtelen alagútban, ahonnan nincs kiút. Nem vár más az út végén, mint a kietlen sötétség. A kétségbeesés.
- ... két hét múlva ismételten találkozunk.
A szavak méregként égnek tudatom húsába. Nem kellene itt lennem és elfogadni, amit már nem lehet! A szemébe kellene néznem, bemutatni és hátam mögött hagyni az egészet. De akkor feladnám a néma hallgatásom. Hiszen én most harcolok valamiért, valami ellen, nem?
Két héten belül túl sok minden történhet. Pillanatok alatt eltűnhet és én is eltűnhetek vele a feledés jóízű mocsarába tévedve. Szám sarkán aprón rángatózó izomcsoport jelzi a foglalkozást vezető öntelt szobor felé egyetlen reakciómat. Négy hét értelmetlen próbálkozása- miszerint egy igazi emberi reakciót fog belőlem kicsikarni-, lassan a múltba merül és a túlélésre támaszkodva próbál levegőnek nézni. A masszív ellenszenv értelmet nyer mindkettőnk felől.
A székemet magam mögött hagyva még a mai napra utoljára végignézek a többieken. Megtört és megviselt. Megbélyegzett és béklyókhoz kötött. Az emberi értékek veszni hagyását látom a szemeikben, a fények kiveszését. A küszöböt átlépni könnyű. Hagyom az arcokat kitörlődni fejemből.
Félreeső kanyarban a falnak támaszkodva fél kézzel az ingem nyakához kapok.
Fejem a jégen és a korcsolya megállíthatatlanul rohan felém...
Szívem értelmetlen dübörgése alattomosan előbukkan. Mit előbukkan! Betörve az ajtó faléceit valósággal a padlóba döngöl. Görcsösen kapaszkodok a csempézett kórházfalba, mikor fekete pöttyök kezdenek vad táncba szemem sarkában. A világ ismét összeroppanásra késztet. Amint lépéseket hallok magam mögött, feltépem a lépcsőház fehér ajtaját és kiutat keresve felfelé veszem az irányt. A lépcsőfokok szürke folyamatos vonallá mosódnak. Nem akarom, hogy lássák, ahogy szép lassan szétesik a testem.
A tetőre vezető út meglehetősen könnyű és tüdőm üdvözölten telik meg a tiszta levegővel.
Ujjaim ragacsos vérben mártóznak a jégen. A melegség vasszerű ízét érzem nyelvem alatt.
Hát nem látja senki, hogy haldoklom? A korlát mocskos, rég nem tisztították. A piszok mágnesként tapad izzadt tenyeremhez. Milyen könnyű lenne most levegőt venni és érezni a zuhanás általi féktelen szabadságot! Talán túl könnyű. A soha el nem múló hegek fognak emlékeztetni gyávaságomra. A torkomnál végigfutó varratok lassan húzódnak, ahogy forgatom fejem. Nem kellett volna kikaparnom őket, mára már behegedhettek volna.
A lentről felszűrődő dudahangokat csak a szűnni nem akaró zihálásom szakítja meg- Legyen fekete, mondom. És a világ hallgat rám. Lecsúszok és a tetőn hanyatt fekve nézem, ahogy a sűrű kék eget belepi a sötétség.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
25
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 02.
▪▪ Korom :
19
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Hétf. Okt. 24, 2016 12:37 am Keletkezett az írás



Elég morbid és hülye ötlet a csoportos terápiákat egy időpontba tenni. Valószínűleg azért van ez így, mert ez nem valami hatalmas kórház, meg aztán, feltételezem a dilidokik is így érnek rá. De tény, hogy ezeknek a többnyire anonim jelleggel működő csoportoknak épp az lenne a lényege, hogy az ember arctalan maradhasson a problémáival. Engem a szüleim kényszerítenek erre a hülyeségre, szerintem semmi haszna, nem ezen fog múlni az, hogy valaha is normális leszek-e.
Hamarabb kilógtam, azt hazudtam a mosdóba kell mennem, de igazából csak menekültem volna a problémáim elől. Attól jobb lesz, ha sírunk egymás vállára borulva? Aztán ahogy ráérősen sétálnék vissza a teremhez, látom, hogy az egyik csoport végzett, így inkább a falhoz lapulok. Kétlem, hogy ők is érintés fóbiásak lennének, ezért igyekszem úgy helyezkedni, hogy biztos ne érjen hozzám senki, még véletlen se. Kettesével is jönnek, de még elférünk, nem mondom, hogy optimális távolság marad köztünk, de nem is vészes. Túlélhető.
Egy fiút látok, akinek mintha valami rohama lenne. Elkerekedett szemekkel bámulok felé, nézem ahogy szinte menekül, a többiek mégse törődnek vele. Alaposan körülnézek a folyosón, mielőtt követném, de úgy látom egy ápoló se rohan felénk, ami jó jel. Ezek szerint nem bentlakásos dilis, csak olyan mint én. Bizonytalan vagyok, talán nem jó ötlet utána menni. Talán egyáltalán nem kellene követnem, különben sem az én gondom, hogy mi lesz vele. Erre valók az orvosok, és ha valóban rosszul van, én úgyse tudnék segíteni rajta.
Mégis kinyitom én is az ajtót, lábaim sietősen kapkodva szökellek fel a lépcsőn. De hová vezet? Nem emlékszem, hogy lenne még egy szint. Aztán rájövök, hogy nincs is, a tetőre vezet az út. Elkezdem keresni a fiút, és bár még mindig félek egy kicsit, azt tudom, hogy nem volt valami jó színben. Ha segítség kell neki, így legalább el tudok szaladni valami orvosért. Belém hasít a gondolat, hogy mi van, ha azért jött a tetőre, hogy leugorjon? Te jó ég, akkor mit csinálok?! Én erre nem vagyok felkészülve, és egyébként is!
Még épp látom, ahogy összecsuklik. Mellé rohanok, de körülbelül egy-másfél méternyire tőle megtorpanok. Annál közelebb nem merek menni senkihez sem.
- Hé! … Ne hívjak egy orvost? – igyekszem nem túlságosan pánikszerű hangon kérdezni. Közelebb araszolok egy kicsit, és letérdelek mellé. – Minden oké? ... a francba, nem oké! – látom, hogy nincs jól, talán épp elájulni készül. Átmenetileg legyőzöm a félelmeimet, és a pulóverem a feje alá próbálom gyűrni. Ha elájul itt nekem, akkor még az is lehet, hogy én is beadom a kulcsot!
Vissza az elejére Go down
 
Sammy ;; Haydn
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: