Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 2 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég :: 1 Bot

nincsen

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Szomb. Aug. 08, 2015 12:17 pm Keletkezett az írás




from maya with love

Csúfondáros mosoly ömlött végig tequilától megnedvesedett, s most fogaim kíméletlen terhe alatt senyvedő meggypiros ajkaimon. Mióta visszaértem a kórházba, alkohol mámorának csapdájába esett kecses mozgásúnak nem nevezhető lábaimon, azon kívül, hogy igyekeztem egyensúlyi pontot találni fenekemen a fal tövében, próbáltam felfogni, hogyan mondhatta azt az éjszakás rezidens a megüresedett hármas ágy ex-betegének, hogy fel fog épülni. S az hagyján, hogy az a szerencsétlen krónikus veseelégtelenséggel küzdő tudatában volt a százalékában alacsony, mégis pozitív, opcionális kimenetelének betegségének, de még a látogatást mímelő családtagok is ujjongva fogadták a szavakat. Ujjongtak, s most vádaskodnak. Jogilag? Jogilag a kórházat fogják perelni, és engem elővenni.
Már alig vártam a tárgyalást, melyen rágalmazás vádjával állítanak elő.
De előtte…
A nővérpult mögött tehetetlenül zokogó végzős rezidens rázkódó hátát telibe találta a toll köteg, melyet érkezésemkor vettem magamhoz, hogy lefoglaljam ujjaim önkéntelenül zongorázó crescendo játékát az alkoholittas blúzom hasfalamra lógó részén.
– Azonnal fejezze be a bőgést.
Lüktető fejem belesajdult az emelthangvételű fegyelmezésbe.
– Ahelyett, hogy már kötött volna egy infúziót a karomba, hogy lassan kimossa a szervezetemből az alkoholt, még mindig ott ül és úgy zokog, mint aki csak ennyire képes.
– De meghalt.
A betegkartoték csak ártatlan áldozat volt ölében, de sikerült teleragasztania DNS-mintával.
– Nem, nem meghalt. Maga ölte meg.
– Mi?!
Egy túlérzékeny rezidenssel volt dolgom. Nem mintha állapotomból és jellememből fakadóan latolgattam volna a lehetőségét, hogy felhozzam neki a büféből a szívforma dobozba sorakoztatott bonbonok királynőjét, hogy aztán a tejcsokoládés masszával ontsa bánatát.
Zokogott. Én pedig minden szipogásra ütemesen sújtottam le fejem tetejére tornyozott hajköteggel az üres falszakaszra.
– Komolyan ezért hívott be? Mert megölte a beteget? Legközelebb ne bassza el. Intézze el a papírmunkát. És tanuljon meg olvashatóan írni, mert ez a tintával elvégzett macskakaparás egyszerűen visszataszító. Ha józan lennék, se látnám. Fogja.
A megduplázódott nevenincs rezidens polipkarjai közül nem tudtam eltalálni, melyik a valódi, így inkább a széles asztalkapra tettem le a jegyzéket. Akkor mégis mi a francért esett a lábamra, mikor én kifejezetten az asztalra tettem? Érthetetlen.
– Haza akarok menni.
Kétségbeesett nyöszörgésébe taknya is belefolyt. Bántotta a fülemet, ahogy orvoshoz nem méltón viselkedett.
– Francokat. Megy és folytatja a munkáját, hogy ez ne ismétlődhessen meg ismét. Mert ha ma még egyszer riaszt, és tovább redukálja az osztályomon fekvők számát, akkor holnaptól még azt is kétségbe vonom, hogy nem tenne kárt a patológián fekvő halottakban.
Lábra nyomva magam, megcéloztam a legközelebbi liftet. A folyosó homályba bukó végéről még visszaintegettem Ms. Depressziónak. Talán ezt sem látta, meg az is elkerülte könnyekkel megült tekintetét, hogy milyen szépen összecsókolózott lógó vállam és felkarom a fehérre meszelt falszakasszal.

Damoklész kardja mindennap ott lebegett a fejünk felett. Egy nálunk hatalmasabb erő játszott a szálakkal. Unalmában otrombán összegubózta őket, szúró tüskéket rejtett el bennük, időzített bombákat, reményszagú szappanbuborékokat, s egy járható utat.
Az orvosoknak ezt az utóbbit kellett megtalálniuk.
A veséből történő szöveti mintavétel patológiai eredmények megfejtése volt az utolsó csomó, melyet meg kellett lazítanunk a hatvannégy éves Poppy Hathawaynél. Imádtam a süteményeit, amit nap, mint nap készíttetett saját receptjei alapján a lányával, hogy azzal kenyerezze le orvosai és ápolóit. Tudniillik, hogy Mrs. Hathaway, vagyis Rakoncátlan Poppy, ahogy ő hívatta magát kórházi berkekben, csak hogy léha identitását ezzel a paradoxonnal ellensúlyozza, viszolygott a tűtől, a hideg kezektől és a kezdő orvosoktól.
Végül az utolsó lett a veszte.
Veseátültetésre várt. Három és fél éve volt fent a transzplantációs listán. Minden reggel azzal fogadott a vizit alkalmával, hogy érzi, hogy holnap hazamegy, mert perceken belül jön a telefonhívás, mely jó híreket közöl, majd rohan a nővér, hogy előkészítse őt műtétre.
Ezért hanyagolta el az utóbbi három hónapban az evést, s szinte csak szája szélét áztatta meg a műanyag pohárba öntött friss vízzel. Nem evett, mert félt, hogy nem tudjuk műtőbe vinni, s valaki lecsap a neki szánt szervre.
Kétszer parázslott fel a remény. De Mrs. Hathaway egyre csak lejjebb csúszott a listán. Romlottak az életjelei, s a dialízist egyre többször elutasította.
Könnyebb volt a rezidenst hibáztatnom, amiért megpróbálta tartani az osztály legélénkebben ragyogó égitestében éltetni a fényt.

Mire lebotorkáltam a lépcsőn, anélkül, hogy felmostam volna tequila bűzös blúzommal a padlót, már a tízet is elütötte a hatalmas fali óra a bejáratban.
Hosszan álltam magányomban a hall közepén.
Nem volt kérdés, hogy innom kellett az öreglány tiszteletére. Na, de egyedül? Vagy a szemközti bárban várakozó táskám társaságában? Nem, valami cserfesebbre és élőbbre vágytam. Kellemesebb társaságra, ami hazavitt, miután megelégeltem a pénzköltést.

made by torie ♥

Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
170
▪▪ Hírnév :
2
▪▪ Megjöttem :
2015. Jul. 10.
▪▪ Tartózkodási hely :
kórház.

»Hétf. Aug. 10, 2015 7:31 pm Keletkezett az írás




from dasie with love

Ülök a bárban, és csak fogom a fejem. Ennyire szerencsétlen, hasznavehetetlen egy embert még életemben nem láttam, ráadásul még úgy csinál, mintha minden az én hibám lenne. Bűntudat keltésből mondjuk amúgy is mindig jelest adtam a pasiknak, hiszen a mániájuk volt úgy tenni, mintha mi lennénk a legnagyobb ribancok, ők meg az érzékeny, szerelmes lelkek, akik követnek a kocsijukkal, és ajándékokat hagynak a lábtörlőn, valami ócska felirattal ellátva, hogy biztosan hanyatt vágd magad. A harmadik tequilámat már lehúztam, és ilyenkor már mindig érzem azt a kis melegséget, amely pont annyi bátorságot ad, hogy elküldjem őket a picsába. A biztonság kedvéért azért kérek egy negyediket is.
- Most mondanod kéne valamit. Soha életemben nem koslattam ennyit egy nő után. Még a kórházban is voltam, azt mondták, hogy már rég eljöttél. Tudod te mennyi energiámba telt megtalálni téged ma este?    

Hunyorítok, hogy tisztán lássam az arcát, de nem megy, biztos a fények miatt, mert a szavait még fel tudom fogni. Elfordulok és mormogok pár szót a pultosnak arról, hogy szeretnék még egy nagy tequilat, és hozzá egy újabb sört. Nem felelek semmit, mert felbassza az agyamat késő este. Úgy tesz, mintha többre kellenék neki egy esténél, előadja itt a nagy melodrámát, hogy ő keresett, meg kérdezősködött, aztán le se szarja, hogy mi van, csak kell neki a heti fix menete. Tudom én, hogy hogy működnek, nagyon is tudom. Főleg ő. Hetek óta összejárunk már, de tudjuk, hogy ez ennél nem lesz több. Ő is tudja, én is tudom, mindenki tudja. Akkor meg mit kell itt pöcsölni? Ma nincs kedvem szexelni, se szerelmest játszani, ma csak be akarok rúgni, és részegen énekelni a kapualjban, hogy aztán a szomszédaim elítélhessenek, és véletlenül se közelítsék meg a kórházat. Amúgy is utálom őket, mert állandóan csak panaszkodnak. Az emberek panaszkodnak. Elégedetlenek, és mindent csak szidnak. Megfigyeltem már.
- Das, ezt vegyem egy nemnek?

Annak veszed, aminek akarod, mormogom magamban, de túl lusta vagyok ahhoz, hogy ezt el is mondjam neki, ő pedig már nem vár rám, lassan felkel mellőlem, és szó nélkül kiballag. Hallom, ahogy hangosan sóhajt, és ha visszanéznék utána, biztosan látnám, hogy vissza-vissza les, hátha mégis megfordulok, de nekem nem hogy ehhez nincs erőm, de még felállni sem. Ez az este nem erről szól. Mostanság mondjuk egyik estém sem, de azt mondják, hogy a szakvizsga éve mindig ilyen. Tanulni kéne, gyakorolni kéne, rohangálni Lizzie után a műtétek miatt, én viszont képtelen vagyok minderre. Azt hiszem, hogy azért, mert már eleget tettem az ügy érdekében. A lelkem mélyén érzem, hogy készen állok rá, kis pontosítás mondjuk sosem árt, de már rég túleshetnénk rajta, és akkor végre igazi kardiológus lennék.

A pultostól megkapom a következő tequilamat, és a hozzá járó sörömet, én pedig előveszem a táskámból a fekete Marlboro cigarettával töltött tartót. Mindig azt hiszik, hogy töltöm a cigimet, mivel fém tartóban hordom, de egy orvosnak mégis hol lenne arra ideje, hogy ezzel szerencsétlenkedjen? Inkább csak megveszem, és átpakolom. Valahol a negyedik, ötödik tequila körül szokott jönni az a kívánatosság, hogy végre elszívjak egyet valami helyes pasival, vagy akár egy csajjal. Akkor már igazából nem nagyon számít a nem.

Mosolyogva nyúlok érte, kirakom a cigimet az asztalra, és csípek egy kis mogyorót. Mindig azt hiszem, hogy ha majd sokat eszek belőle a tequilat mellé, olyan, mintha mi sem történne a májammal, mert a mogyoró felszívja, de mint orvos, nagy szégyen ebben a hitben élni. Nem is értem saját magamat, hogyan hihetem ezt el, mintha csak a lelkemmel nyugtatnám magamat, hogy nem is iszom sokat, meg amúgy is eszem rá, ez olyan, mintha meg sem történne az egész. Megjegyzem ilyenkor magamnak, hogy minden orvos iszik. Mindegyik. Az is, aki letagadja. Olykor éveken át.

Miközben csipegetem a mogyorót, és készítem be a sót, éppen nyílik a bár ajtaja, és bár nagyon szédülök, miközben megfordulok, jobbnak látom felmérni a terepet. Egy helyes, magas srác lép be, hófehér, fogkrémreklámba illő mosollyal pillant rám, majd odasétál egy asztalhoz, és megcsókol egy srácot. A szemeim kidüllednek, és csak az „aztakurva” kifejezés jut hirtelen eszembe. Nem is erőlködöm tovább. Gyorsan öntök egy kis sót a kezemre, egyik kezembe citrom, másikba a tequila, és már indulhat is a ma esti kaland móka. Én ha csinálok valamit, azt mindig jól csinálom. Hát, ahogy érzem, ez ma este se lesz másképp.


made by torie ♥

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Aug. 15, 2015 4:30 pm Keletkezett az írás




from maya with love

A lépcsőt kecsesen érő léptek nesze beleveszett az információs pult irányából érkező suhogásba, amit a vaskos regény elsárgult lapjainak könnyed tánca jelentett a térben. Hideg borzongás suhant végig két karomon, ahogy két pörén aláhulló karom puha pihéi közé belekapott az utcáról érkező esti levegő. Csókot nyomott a csontos vállak szirtjére, ahogy régi ismerősként, kérdés nélkül vette be magát az ujjatlan anyaga alá, s suhant le verejtékcseppekben fuldokló hasfalamig. Megborzongtam.
Nem a halállal volt nehéz megbirkóznom az évek alatt. Fiziológiai folyamat volt, ahogy beállt a biológiai elmúlás a gyarló szervezet felett. Ahogy megszűnt a légzés, megtorpant a keringési folyamat, kezdetét vette az utolsó tánc. A páciens sejtjei már azelőtt felélték a falaik között pangó tartalékot, hogy akárcsak felsikoltott volna a telefonom.
Sírás sietett végig a helyiségen, hogy apró tenyerébe szorított zsebkendőjével ritmikus fájdalmat muzsikáljon a márványlapon. Egy hájas szív zihálva sietett nyomában. Kapkodva kiprüszkölt levegővételére összerándultak arcizmaim. Kis híján magával sodort a pultig. Ha nem produkál egy látványos mentést két teljes fordulattal önön tengelye körül, hogy aztán megdőlt felsőtesttel, mint egy falromboló gép a középkorban, úgy vegye célba felesége lengedező szoknyáját a csinosra formált combizmok körül, akkor mind a ketten a földön végezzük. Ő fölül, én alul. Én levegő nélkül, ő izzadt pólóján gyomortartalmammal.
Azonnal el kellett tűnnöm innen.
A felismerés elemi erővel tört rám, ahogy a taknyos zsebkendő takarásából kiszabadult a kedves arc, aki nap, mint nap pesszimizmusát a női mosdóban fedte el vastag sminkréteggel. Hogy okolta-e magát, amiért belül már régen rimánkodott a percért, hogy ne kelljen többé a kórházba jönnie? Feltehetőleg nem a halálhír bántotta, csupán imádságának testet öltött valósága.
Fél füllel hallottam, ahogy az édesanyja után érdeklődik. A recepciós kielégítő válasszal szolgált. Mint akit szúnyog csípett meg, olyan hevesen hagytam magam mögött az intézményt, nevem kiejtésének hallatán.
Gyáva voltam.
Mert a halál látványát megszoktam. De a halálhírrel torkomra forrt a szó. Most sem történt ez másképpen. Elrohantam, mielőtt dialógba folytam volna a hozzátartozókkal. Pont ezért kedveltem jobban a pácienseket. Nem szorultak vigasztalásra a veszteségek nyomán, nem sírták tele a köpenyem anyagját, s nem roskadt életük szerencsétlensége a nyakamba. Beletörődtek. Már az első alkalommal elfogadták a sorsukat.
Kilépve a kórház ajtaján, nem csak a köpenyemet vetettem le, de az orvosi létet is. Szükségem volt még néhány liternyi tömény alkoholra, valahol a táskám mellett.

#

A táskám mellett. Persze. Mikor hatkor betévedtem ide, épp, hogy néhány lélek átlibbent az asztalok szétszórtsága között. Most azonban annyian voltak, hogy a biliárdasztal mellett elhaladva három kötött beton keménységű mellkassal kellett megvívnom, hogy megközelítsem a pultot, ahol legélénkebb emlékeim sejtették a fekete bőrtáskát.
Ha az esti kikapcsolódásomhoz keresek társat, feltehetőleg a három muskétás puskái között válogattam volna. Jól néztek ki, nem érdekelt, hogy mit hordtak a koponyájukban, csak a nadrág ágyékának kitöltése maradt meg, mint szempont. Na, meg a hangjuk. A sötétben hallva egy erőteljes férfimorgást, hamarabb szakadt el bennem a cérna. Legyen bársonyosan mély, a cigarettától rekedtes, az alkoholtól csípjenek a szóvégek… és valójában, mikor már percekig azon gondolkoztam, hogy mi az ideálomat megtestesítendő jelző-együttes, elbuktam az éjszakai kínálatot, ugyanis rájöttem, hogy ezek itt előttem nem tettek eleget kívánalmamnak. Egyik sem.
A felém kínálkozó dohánytartók szívélyesen nyíltak fel előttem, s nem vagyok rest választani. Ezek itt hárman, úgy néztek rám, mintha most azt választanám ki, hogy ki ülhet mellettem asszisztálva, míg összemocskolom vörös rúzsommal az összes, vastagtalpú kristálypohár száját a bárban. Aztán jöhetne számára végre az este pozitívnak hitt része, hazavihetne a szerencsésnek hitt szerencsétlen tudatlan, hogy ágynak döntsön.
De nem kellettek. Csak a cigarettájuk.
Sorban fordultam egyiktől a másikig, hogy aztán begyűjtsem a szálakat. Ha láncban füstölöm el őket, akkor is csak kilenc perc állt a rendelkezésemre, hogy előkerítsem a táskámat, mielőtt meggyulladtam volna az ereimben szétáradó méregtől.
Kényszeredett mosollyal hagytam őket a hátam mögött. Kiélvezhették a pillanatot, ahogy kerek csípőm ringása ütemesen beleveszett a távolságba.
Tudván, hogy még láttak, magasba emelt ujjaimmal intettem nekik búcsút. A fejét kapkodó pincér volt a következő áldozatom. Persze vele csak italt rendeltem, nem fosztottam ki. Miután pozícionáltam neki helyzetemet a következő néhány órára előre, el is foglaltam helyemet a bárpultnál.
A vékony bláz majd szétmállott ajkaim között. Törékenysége egyre esendőbbé vált. Ekkor vettem észre a pult lapján magányosan heverésző öngyújtót. Vagy még sem volt annyira elhagyatott a gyakorlatias eszköz?
A barna hajzuhatag tulajdonában állt, ahogy az a sós csukló is, melyet tequilával öblített. Nem kellett sokat várnom, hogy beazonosítsam a rezidenst a kórházból. Dasie L. Evans. Aki ha tehetné, még az orvoslásban is új vizekre evezne, s tequilával altatna, fertőtlenítene és csillapítaná a lázat.
– dr. Evans.
Határozottan szólítottam meg a fiatal nőt. Az érthetőségen csak a dús ajkak közt fityegő cigarettaszál ronthatott, de szimpátiám így sem hagyta el a rusztikus köszöntést.
Illett volna megjegyeznem azoknak a nevét a rezidensek között, akik érdeklődtek a szakirányom iránt, ehelyett Dasie volt az egyetlen, akinek nem törölte memóriám keresztnevét. Talán a kardiológia iránti elkötelezettsége fúrta annyira az oldalamat, hogy megjegyezzem magamnak Dr. Tequilát.
– Kérj nekem is egyet. Hosszú este lesz. Társaságra van szükségem, te pedig ma vedd úgy, hogy be vagy osztva, mint ügyeletes – semmi esetre sem kellett volna illuminált állapotban is parancsokat osztogatnom. Bele sem akartam gondolni, hogy miközben kerestem a bárszéket, két kezem mennyire elbagatellizálta a máskor tiszteletet parancsoló, karból induló mozdulatsort.
– Ezt kölcsön veszem.
Nem, valójában nem kölcsön vettem, mert ittasan képes voltam észrevétlenül mindent zsebre tenni. Szóval, miután rágyújtottam végre a könnyen szerzett méregszálra, s az első megkönnyebbült füstfelleget a plafon díszgerendái felé sóhajtottam, akaratlanul marasztaltam szabad markomban az eszközt.
Ujjaim nem tűrték a mozdulatlan nyugalmat. Játszaniuk kellett. Babrálni valamivel. Szórakozottan csiholtam hát tüzet játszi könnyedséggel a fém szájánál.
– Én vagyok a páciens. Gyerünk, Dasie. Diagnosztizálj. De vigyázz, nem mondtam, hogy nem fogok hazudni.
Meg is feledkeztem róla, hogy a táskám még nem volt a láthatáron, ahogy elém csúszott a sör, majd az alacsony pohár, a tömény piával.

made by torie ♥

Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
170
▪▪ Hírnév :
2
▪▪ Megjöttem :
2015. Jul. 10.
▪▪ Tartózkodási hely :
kórház.

»Szer. Aug. 19, 2015 7:59 am Keletkezett az írás




from dasie with love

Az egyetemen volt egy professzor, aki állandóan az életről, az alkohol negatív hatásairól, és a láncdohányosok tüdejéről papolt. Megmutatta, hogy hogyan néz ki egy fekete, teljesen müködésképtelen tüdő, egy alkoholista sárga, fonnyadó mája, és egy szép egészséges szív. El akart bennünket tántorítani attól, hogy az ittas orvosok sorát kövessük, azt akarta, hogy mi mások legyünk, mi igazi doktorok legyünk, akik nem öblítenek alkohollal egy fárasztó nap után, hanem a még tökéletesebbre törekszenek, kb. még álmukban is. Az elmélet ott bukott meg, amikor a professzor az egyik előadás közben rosszul lett, elájult, és elkezdett sárgásodni. Akkor derült ki, hogy konkrétan haldoklott, csak jól tartotta magát. Éppen máj transzplantációra várt az öreg úr, és még bejárt tanítani úgyis, hogy  tudta, hogy hamarosan meg fog halni, és lehet, hogy épp egy előadás közben. A tanár alkoholista volt. Azt hittem, hogy emiatt majd én is jobban kerülni fogom ezeket a szereket, hogy majd én jobban odafigyelek magamra, és még a száz éves kort is megérem. Nagyobbat nem is tévedhettem volna. Már rögtön a professzor halála után másnap volt egy akkora buli az egyik szomszédos kollégiumban, hogy szerintem az egész tequilat kiittam.

Ez a történet mindig eszembe jut akkor, amikor éppen ebben a kocsmában ülök, és már kezdem elveszíteni a fonalat. A mértéket mindig be tudtam tartani, sosem hánytam vagy ilyenek. Az itteni legdurvább sztorim az, amikor az asztalon táncoltam egy másik csajjal. Aznap haza is vitt valami random srác magához, hát nem véletlenül. Mondhatjuk, hogy orvos létemre kicsapongó, léha életet élek, de ez kit érdekel, ha amúgy a világ legjobb kardiosebésze vagyok. Jó, tudom, még csak rezidens, de csak pár hónap és én leszek az istennő. Mindenki engem akar majd. Éljen.

A nagy lelkesedésemben hirtelen ledöntöm a tequilát, és elfelejtem lenyalni a sót előtte a kezemről. Ez már csak akkor tűnik fel, amikor a citromba harapok utána. A picsába. Berögzött, szokásos mozdulat ugyan, de ha már a negyedik, akkor bizony akadhatnak problémák. Gyorsan levágom a poharat az asztalra, beledobom a megmaradt undorító citromkarikát, és lenyalom a sót. Végülis majdnem ugyanaz, mintha az elején tettem volna, nem? Egy helyre fog kerülni, az íz pedig ekkor már édes mindegy. Veszek három szem mogyorót, és beleiszom a sörbe. Érzem, ahogy hirtelen megcsapja a fejemet, a testemen végigfut egy nem olyan kellemes meleg érzés, ami figyelmeztet arra, hogy most egy óráig csak beszélgessek és eszegessek, utána meg foly. köv.

Hirtelen egy erős, magabiztos női hangot hallok magam mellől, és ahogy reflexszerűen odafordulok, látom, hogy dr Cairns az, a szadista urológus nő, aki nem tudja a rezidensek nevét, így csak számozza őket.  Három hetet voltam összesen nála az elmúlt hat évben, de rá kellett jönnöm, hogy őt még az urológia vonzalmában lévők sem érdeklik, nem hogy olyan, aki amúgy leszarja a veséket, meg a prosztatarákot. Egyszerűen csak unalmas nekem egy ilyen szakterület, ráadásul látok én eleget farkat az orvosi rendelőn kívül is, köszönöm, nem vágyom még többre.

Hunyorítom, majd végül csendesen megszólalok.

- Ááá, dr Cairns, üdv itt.

Széttárom a karomat, és szélesen elmosolyodom. Olyan, mintha ez itt az én birodalmam lenne, és most üdvözlöm a véletlenül betévedőt, de igazából hátsó szándékom van. Gyorsan leengedem a kezeimet, amint rájövök, hogy már egy ideje a kocsmában van. Látom a cigit az ajkai között, eszembe jut, hogy én is cigizni szándékoztam eredetileg, még ki is pakoltam, csak itt a nagy tequilák között hirtelen elfelejtettem.  dr Cairns megzavar abban, hogy rágyújtsak, mert még itt is parancsokat ad. Elképesztő egy nő, komolyan mondom, hogy az egész élete egy nagy parancsból áll. Mindig is utáltam az olyanokat, akik állandóan éreztetik a többi emberrel, hogy ők kevesebbet érnek. Nekem aztán kurvára ne akarja megmondani, hogy mit csináljak. Beosztva sem vagyok, főleg nem ő mellé.

- Á-á. Felejtse el. Én aztán nem vagyok beosztva senki mellé sem ma este. De azért egy tequilát kérek magának, ha kedves lesz. Ha kedves lesz.

Bátor vagyok, de a tequila a hibás. Elmosolyodom gúnyosan, majd keresem a pultost a szemeimmel. Azt hiszem, hogy a doktornő is ivott ma már párat. De vajon miért jött át akkor ide? Örök rejtély. A pultos felém fordul, én meg negédes hangon kezdem el a mondandómat.

- Elnézést, ő itt dr Cairns, kérem jegyezze fel a nevét. Ő most kér egy nagy tequilat, saját számlára. Ja meg sört is. Valamilyet.

Továbbra is mosolygok, és közben kicsempészek egy cigit a tartómból. Olyan meleg lett hirtelen itt, hogy egy helyben ülnöm is nehéz, muszáj rágyújtanom. Attól csak még rosszabb lesz, de azt hiszem, hogy azzal, hogy dr Cairns megjelent már nem lehet ez az este szuper. Ez a nő egy terminátor, nem akarok vele semmit se csinálni. Ez most a magánéletem. Hagyja békén a magánéletemet. Majd a kórházban szívózhat, amennyit csak akar, de amúgy sem tud nekem már keresztbe tenni, mert végzős vagyok. Pár hónap, és az én nevem is piros lesz. Mármint nem szó szerint. Mindegy.

Maya, mostantól csak így fogom szólítani, azt hiszem, vagyunk elég jó viszonyban hozzá, éppen lenyúlja az öngyújtómat. Azt mondja, hogy kölcsönveszi, de én ma nem vagyok olyan jófej. Az-az igazság, hogy ez miatta van. Túl goromba volt mindenkivel a kórházban, és így nincs kedvem hozzá.

- Héé, ne vegye már el. Adja ide végre az öngyújtómat.

Részeggel ne vitatkozz szokás mondani, de hülye lennék nem kiélvezni a helyzetet. Mi sosem leszünk barátnők, vagy akármik, mert ő túl gonosz ehhez. Az a baj, hogy túl szar híre van ennek a nőnek ahhoz, hogy én most nekiálljak kedves lenni. Amúgy sem tudom, hogy négy tequila után miért kéne bárkivel is kedvesnek lennem, akinek nincs farka. Ajajj, ez azért nagyon erős volt.
Nem tudom, hogy mit hisz, mit fogok vele tenni, de felröhögök, ahogy kimondja, hogy ő a páciens. Remélem nem azt mondja, hogy hüvelygombája van, mert akkor tuti nem vizsgálom meg. Oldalra fordulok a bárszékkel, hogy jobban lássam a nőt.

- Miss Cairns, kérem mondja el a panaszait. Hol érez fájdalmat?

A cigimet a kezemben szorongatom, és ebben a pillanatban elé tolják a piát, amit én kértem neki. Remek, akkor fel is hagyhatunk az orvosos játszmával, mert elég gyerekes részegen osztani egy kocsmában az észt arról, hogy mi mennyire tehetséges sebészek vagyunk. Mindenki tudja, hogy azok vagyunk. Inkább engedjük el, vagy nem tudom.  

- Hagyjuk ezt, jöjjön inkább inni. Ez a legjobb tequila az egész városban, én mondom, ettől ma nagyon be fog rúgni. Be akar?



made by torie ♥

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Aug. 23, 2015 11:07 am Keletkezett az írás




from maya with love

Az egyetem után az egyetlen mentsvár, hogy megmaradjak a realitás talaján, ez a bár volt. Itt vártam, hogy elérjen az agysorvadás a gyakornoki időszak első trimeszterében, de ugyanúgy innen vágyakoztam, hogy az időt visszafordíthassam, mikor rezidensként megöltem az első betegemet. A szakorvosok pincsijeként elveszett önbecsülésemet is itt igyekeztem összekaparni. Hajszoltam a férfiakat, s ők engem, mert az élvezet, amit az okvetlen nyelveléssel nyertem az egész nap fáradalmát követően, elegendő endorfinnal töltött el a következő műtétlehetőségig. Az esküvőm után is ez a kocsma adott otthont menekülő szívemnek. Itt törtem ezer apró darabra, feladva a betegesen rajongott függetlenségemet a karrierem javára. Az ígéretek mázában megfürdetett szívemet már akkor is tequilával fertőtlenítettem. Ezeknél a magasított lábú bárszékeken oltottam érzéketlenné magam éveken át, s úgy ettem ki a sós mogyorót az üvegtálból, mintha az alján ott lenne a repülőjegy, ami odavisz, ahová csak akarom.
Mert néha jó lett volna újrakezdeni.
Hiába voltam az a dr. Cairns, akiről azt hitték a kórházban dolgozók, hogy farkat növesztettem a szoknya alatt, csak mert helyt álltam a férfiak világában, akit a gyakornokok féltek, akinek a publikációit minden szakmabeli kitörő lelkesedéssel fogadta, akit a szakma elismert, félt és istenített, mégis megvolt bennem is a vágy, hogy egy hétköznapi senki legyek. Egy értékes senki, aki elmondhatja magáról, hogy csak egy lány a bárból. Mert nem támasztanak vele szemben elvárásokat, nincsenek színkavalkádba fulladó előítéletek, sztereotípiák a hosszú combját illetően, vagy szorongó beszédtémák, melyekbe minél kevesebb fért, s minél kevésbé tettek sebezhetővé, annál jobbnak minősültek.
De az ilyen álmok foszlékonyak voltak, s az első felgyulladó cigarettavég kígyózó testű füstjével cirádásan a plafon felé törtek. Túl realista voltam hozzá, hogy azt a pénzt költsem, amit még kezembe sem kaptam, vagy abban találjak tébolyítóan kéjsóvár élvezetet, hogy felélem tetteim eshetőségét egy lemeztelenített más világban.
A jelen dohány és alkohol jellegzetes illat elegyében tetszelgett. Enyhén ittas és keményen a garatra felöntött, toxikológiai esetekkel megtöltött törzshelyemen mégiscsak én maradtam dr. Cairns.
Az oldalamon ülő nő gesztusai nem árulkodtak közönyről. Makacsul emlékeztette magát, s valószínűleg gusztusos jellemzést folyatott le magában. Vajon mostanában mitől hangosak a rezidens- és gyakornokbeszélgetések? Mi a legújabb gúnynév, amit rám aggattak? Vagy netán kifogyva a kreativitásból, megmaradtak a Báthori Erzsébetnél? Felettébb találó volt. Hálás lehettem volna a gimnázium történelem órájának, hogy ennyire intelligens hozzászólót nevelt ki.
Helyette azonban… innom kellene még néhányat, mielőtt elkap az önsajnálat és laktató magyarázkodásba kezdek.
Mielőtt felültem volna a bárszékre Dasie mellé, valamiért vetettem egy kósza pillantást a billiárdasztalra és az azt körül álló társaságra. Elhiszem, hogy rohadtul vonzó a seggem fiúk, de azok a dákók ma este nem fognak lyukba találni… koncentráljatok a játékra.
Gyakorta mondták, hogy a tekintetemmel ölni tudtam. Vajon italtól elködösült, forrongó csokoládészín szivárványhártyáimból is olvashatóak voltak az érzéseim?
Nem. Ez elvetélt. Még mindig vigyorogtak.
Megfeledkezve a társaságról, akik még mindig azt várták, hogy megajándékozom hármasukat társaságommal, eltulajdonítottam Dasie cigaretta-felszerelésének szerves részét képező öngyújtóját.
Nem csak egy pillanatra, egészen jól esőn markomba illett. Így míg ő megrendelte az italomat, s tanúsította irántam érzett, magasröptű szimpátiájának hiányzó szikráját, én kilátástalanul játszottam annak kakasával.
– Evans, még mindig kedvesebb vagyok, mint maga. Pedig már ittam is… – mámoros tekintetemet ujjaimmal dörzsöltem meg, ahogy feltűnően homályossá mállott az öngyújtó fejéből kibuggyanó lángcsóva, amúgyis maszatos kontúrja.
– Ittam már annyit, hogy ne legyek egész józan. Ilyenkor megszáll az ihlet, hogy humoros legyek. De maga… – lemondóan legyintettem a kórház alkalmazásában álló fruska irányába. – Tönkre tette a pillanatot. Nem leszek kedves. De a lényeg, hogy már kikérte az italomat.
Mielőtt Ms. Gyűlöljük-csípőből-dr.-Cairnst ivópartnerem közbevághatott volna, a pulton elém csúszó pohárért kaptam és a bájos, színtelen tartalmáért. Nem volt szükségem körítésre, vagy előjátékra, amit jelen esetben az ízlelőbimbóimat szadizó citrom és só íze jelentett volna nyelvemen, várakozás nélkül döntöttem magamba a tequilát, s a kiürített poharat szájával lefelé fordítva, a márványozott pultlapra állítottam.
Ajkaimon maradt utolsó cseppjét még hosszan élvezhettem. A tömény párlat égetett, csípett. S én még azt hittem, ugyanolyan jól bírom a piát, mint első évesként.
– Nincs ám rajta a neve… – miután már több perce ittam magamba káros fellegét a bláznak, s élvezettel láttam, hogy Dasie még csak most készült meggyújtani sajátját. Elodázva a pillanatot, égnek emeltem állam, úgy szabadítottam meg a szürkülettől dús ajkaimat.
– Parancsolj, visszaadom, mert annyira bájosan kérted – a gunyoros megjegyzés persze hosszan elnyújtott nyűgjének szólt. Még ezután is csak lassan és komótosan csúsztattam felé az eszközt. Persze, közben egy pillanatra sem veszítettem vigyorom teljéből, mely kiélvezte, hogy kínzom Dasie-t, aki valójában a ma estén semmiről nem tehetett, csak hogy itt volt.
A megbontott sört ajkaimhoz emeltem. Jól esően kortyoltam a kesernyés italból, hogy aztán újra teljes figyelmemet neki szentelhessem. Neki és a meggyengült kérdésének.
– Nem a szakorvosi vizsgára akartam felkészíteni. Ne aggódjon, nincs kamrai tachikardiám, nem kell szívmasszázst végeznie, van szinuszritmusom, de még szívtranszplantációra sem kell előkészítenie. Vegyen egy mély levegőt… maga tiszta görcs. Mikor volt utoljára férfivel? Vagy azután sem érti a viccet?
Ennél már nem lesz jobb ma este a viszonyunk. S ez nem volt éppen pihentető.
– Már be vagyok – döntöttem meg oldalra fejem enyhe fáradtsággal, miközben megköszönöm a felém gördülő második pohárnyi italt. – Már nyolckor itt ültem, csak aztán csipogtatott a rezidensem. Kinyírta az egyik törzsvendégemet az osztályon, és mint egy emberi roncs, összezuhanva ült a nővérpult mögött. Igazi jellem… ez alatt a kis kihagyás alatt túlságosan kijózanodtam. Pedig azok ott a billiárd asztalnál – s akkor féloldalasan kifordulva a pulttól, a háromtagú társaságra mutattam. Már nem figyeltek rám, s én is csak egy lopott pillantást akartam szerezi belőlük, míg vázoltam Dasienek a helyzetet, ehelyett azonban azt kellett látnom, hogy az egyik tag, a billiárd dákóját félbe törte nagy indulatok közepette. A lökdösődésnek indult jelenet verekedéssé nőtte ki magát, s ezt követte a szúróeszközzé vált dákó felhasználása.
Az az állat, amelyik a legodaadóbb volt, mikor cigarettáért fohászkodtam náluk, éppen felnyársalta a haverját.
– A büdös picsába.
Nőietlen megnyilvánulásom beleillet a kocsma hangos zúgolódásába. Túlságosan későn igyekeztek megfékezni a verekedőket a kocsma vendégei. A sérült fickó alhasából sötét vér ömlött. Megsérült valamelyik szerve.
Az eddig szám sarkában fityegő cigarettát sietve nyomtam el, s már arra sem volt időm, hogy felhörpintsem a második pohár tequilát. Ó, nem volt rá szükség. Leszállva a székről, így is imbolyogtam.
– Gyerünk.
Míg a tömeg orvosért kiáltott, nyomomban dr. Evansszel vagy nélküle, de oda verekedtem magam a sérülthöz.
– Menjenek el innen, vigyázzon, orvos vagy!
A francba, részeg orvos vagyok.


made by torie ♥

Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
170
▪▪ Hírnév :
2
▪▪ Megjöttem :
2015. Jul. 10.
▪▪ Tartózkodási hely :
kórház.

»Csüt. Aug. 27, 2015 11:31 am Keletkezett az írás




from dasie with love

A kórházban annyi szakorvos van, és annyi férfi közülük, hogy ha az ember akarna, akkor minden éjjel mással mehetne haza, dughatna egyet és valószínűleg sosem futna össze vele többet odabenn. Ez a legjobb ebben a kocsmában, és a legtöbben élnek is a lehetőséggel. Én valahogy mindig kerültem őket, kevéssel kezdtem, mondjuk ott volt Shane, ja meg ott volt az a fura eset Nate-tel, de amúgy általában kerülöm őket, mert gonoszak, hataloméhesek, és állandóan csak parancsokat osztogatnak. Nekem nincs szükségem a kórházon kívül is egy ilyen emberre. Ők azt mondanák, hogy csak tanítani próbálnak, de az igazság az, hogy nem feltétlenül, inkább csak kiélvezik, hogy ők diktálnak. Aztán meg rohadtul csodálkoznak, ha a rezidensek elkerülik őket a kórházas bulikon. Nem tudom honnan veszik, hogy nekünk szükségünk van rájuk a munkaidő lejárta után. Azt hiszem, hogy Maya is azt hiszi, azért nem hajlandó végre elmenni, én meg nem küldöm el, mert már éppen elég tequilat ittam ahhoz, hogy kibírjam Báthory Erzsébetet megszégyenítő parancsolgatásait. Engem ma este a lehető legkevésbé sem érdekel, hogy ő amúgy szakorvos és fölöttem áll, mivel ez egy kocsma.

Utálom, hogy elveszi az öngyújtómat és nem hajlandó visszaadni. Mindig mindenki lenyúlja őket, de ő mégis csak egy szakorvos, vissza kéne végre adnia. Nem tudom mégis mit képzel ki ő itt ma este, a cuccaim lenyúlásáért viszont kegyetlen bosszút tudok én is végrehajtani, ha úgy akarom. Ez a nő nem is ismer engem, csak látott párszor, meg emlékszik, hogy hamar beintettem az urológiának. Nem tudom elképzelni, hogy ő élvezi az egész napos péniszek, meg húgyhólyagok látványát, de nem mindenki ennyire perverz, ő meg kegyetlenül reagált a nemleges válaszomra. Vagy legalábbis valami ilyesmi dereng most hirtelen, de lehet, hogy nem így történt. Régen volt, és sok tequilaval öblítettem már azóta a kórház okozta fájdalmaimat, úgyhogy pont leszarom, hogy mennyire utál, amiért cserben hagytam.

- Dr. Cairns maga sosem kedves, úgyhogy fogja már be végre, aztán igyon inkább még egyet. És az istenért is, ne szólítson már Evans-nek. Dasie a nevem, ha esetleg érdekli, de a nyolcvanötöske is pont jó lesz.

A tequila a hibás, ő a megmondó ember, nem én. Soha nem venném a bátorságot, hogy így beszéljek egy szakorvossal, de ma leszarom az egészet. Ő jött ide hozzám, nem kötelező velem spannolnia. Ráadásul részeg is, így lehet, hogy én viszem haza, bár ha lehetőségem adódik rá, tutira lepasszolom valami faszinak, aztán hajrá urológia. Elfordulok, inkább rá sem nézek. Komolyan mondom, hogy ha tudna, akkor most tuti kővé változtatna csupán a pillantásával, úgyhogy akár a Medúza nevet is rá lehetne aggatni. Közben Medúza nem akarja feladni ilyen korán ezt a menetet, és ki vagyok én, hogy átengedjem neki a győzelmet? Felé fordulok, és közben a kezemben szorongatom a sört, ami már annyira meleg, hogy akarok egy újat, csak Medúza nem hagyja.

- Maga ilyen, ha humoros? Mégis milyen ihlet ez?  A pillanatot meg maga rontotta el. Miért nem megy inkább azokhoz a srácokhoz, és mulat egy kicsit? Én addig vigyázok a holmijára.  

A billiárdasztal felé mutattam, ahol állandóan a párosunkat bámulják. Szerintem mind a ketten kellünk nekik, de mivel én úgyis kiütöm magam, ezért felajánlom magam helyett a doktornőt. Úgyis urológus, azok szeretik a péniszt, gondolom nem áll távol tőle a léha élet. Végre megkapja a tequilajat és lazán le is nyomja. Atyaég, ez a nő egy őrült. Lassan nekem is kérnem kellene a következőt. Inkább nem is reagálok, arra amit mond, megpróbálom figyelmen kívül hagyni az egész lényét, ami nagyon nagy kihívás, mivel folyton csak pofázik. Nem hiszem el, hogy nem tudom élvezni ezt a sört, meg a tequilat, mert ennek a nőnek be nem áll a szája. Hát ennyire sokat ivott? Mégis minek jött át akkor egy másik kocsmából ide?

A cigimet öngyújtó nélkül nem tudom meggyújtani, és kezdek ideges lenni, hogy elkobozta tőlem és nem szándékozik visszaadni. Rohadt idegesítő, hogy így kitulajdonítja más emberek holmijait, más emberekét, akik ki nem állhatják őt, és esetleg egyedül, vagy más társasággal akarnák élvezni ezt a szépnek induló estét. Végre valahára átadná, de még akkor is gúnyosan pillant felém, és lassan adja át, de én idegességemben kikapom a kezéből és már emelem is a szám elé, hogy végre rágyújthassak. Aztán savanyú képpel elfordulok, és elhatározom, hogy ma már nem szólok többet Medúzához, oldja meg egyedül minden nyűgjét.

Kifújom a füstöt, és aztán beleiszom a sörbe, ami olyan meleg lett, hogy inkább vissza is köpöm az üvegbe. Kár volt kikérnem a tequila mellé, de ki tudta, hogy ma este pont ő fog úgy feltartani, hogy mindenről megfeledkezem?  Medúza továbbra is nyüstöl, és olyat mond, amitől nagyon felmegy bennem a pumpa. Semmi köze ahhoz, hogy kivel mennyit dugok. Mérges tekintetem rámeresztem, először köpni nyelni nem tudok, majd végül gúnyosan elmosolyodom.

- Tudja, én nem a maga rezidense vagyok, én kiváló vagyok abban, amit csinálok, a felkészülésre nincs szükség. És ami a szexet illeti, miért nem ugrik át egyszer és nézi meg, hogy mire vagyok képes? A görcs pedig hamarosan magában lesz, ha nem fogja már végre be.

A végére kicsit felemelem a hangomat, mert teljesen elönt a düh. Ez a nő egy kibaszott őrült, nincs kedvem mellette ülni. Megvárom, amíg kicsit kijózanodom és már le is lépek a picsába, hagyom, hadd siránkozzon részegen, akinek csak akar. Pont leszarom, hogy miért iszik, meg mennyit. Holnap szégyellni fogja magát, ha ezt így folytatja, én pedig örömmel sztorizom mindenkinek el a kórházban. Lehet, hogy kicsit ki is szépítem, mert Medúza úgysem fog rá emlékezni. Megérdemelné.

- Nos, akkor igyon még párat, aztán vesse rá magát a férfiakra, mert állandóan csak ide bámulnak…

Medúza elhallgat, és én is reflexből a férfiakra nézek, mivel őket említettük, és még nem volt időm felmérni, hogy van-e esélyük nálunk. Aztán ahogy odanézek, minden olyan gyorsan történik körülöttem. Medúza leszáll a székről, és a gyerünk kifejezéséből érve, azt akarja, hogy kövessem. Ekkor tudom csak felfogni, hogy mekkora felfordulás lett a billiárdasztal körül és látom, hogy valaki a földön fekszik. Vért még nem látok, de tudom, hogy mennem kell, mert az esküm megköveteli. Mivel én is sokat ittam, lassan szállok csak le a székről, és lemaradok kicsit Medúzától. Elkiáltja magát, hogy orvos, de ez nagyon nagy hiba, mert mind a ketten részegek vagyunk, és utáljuk is egymást, így együtt dolgozni se nagyon fogunk tudni. Remek.

- Én is orvos vagyok. Álljanak hátrébb.

Odamegyek és leguggolok a vérző pasas mellé, majd megfogom a csuklóját pulzus után kutakodva. Hamar látom, hogy eszméletlen, de még életben van. Ez azt jelenti, hogy… ez azt jelenti, hogy hívnunk kéne a mentőket, akik majd megmondják, hogy mit tegyünk. De nem szabad mozgatni, ezt biztosra tudom.
- Pulzusa van, de gyenge, eszméletlen. Ahogy látom, alhasi sérülése van, de nem látok benne idegen testet, a seb tisztának tűnik. CT nélkül nem tudom megmondani, hogy pontosan melyik szerve sérült meg. Valaki hívjon egy mentőt. Dr. Cairns?

Ránézek és várom, hogy tegyen vagy mondjon valamit. Én még csak rezidens vagyok, ő meg már szakorvos, biztos jobban tudja. Azért elmosolyodom a káoszban, mert rohadtul nem fogjuk tudni most megmondani, hogy mi a baja, a sok részeg ember a kocsmában meg minket bámul és várják a csodát.




made by torie ♥

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Szept. 06, 2015 6:00 pm Keletkezett az írás




from maya with love

Én voltam a szakorvos. S ehhez mérten nekem kellett volna józanabbnak lennem. Ehelyett, a triumvirátus megkétszereződött, s most egy hatos fogat játszott illuminált fáradalomtól csillogó szivárványhártyáim előtt a hosszú… hosszú… nagyon hosszúra elnyújtózó dákókkal.
Egyáltalán nem voltam nimfomán, s még alkalmanként sem neveztem volna magamat szexéhes dögnek. Egészséges reflex volt a részemről, hogy már a leginkább esélyét vesztett férfihoz is elképzeltem, mi ágaskodik vértől megduzzadva a nadrág ágyék részén. Szakmai ártalom, vagy mi a franc. De nem nimfománia. Több mint tíz évem volt rákapni ízére. A szokás módszeresen hatalmába kerített. Jól megérdemelt hobbim talán több endorfint szabadított fel szervezetben, mint a szabadidejükben futásra fanyalodóknak, vagy a sütő mellett izzadó, második végzettségüknek a cukrászatot tekintőkében.  
Már éppen rászántam volna magam, hogy eleget téve a kardiológia reménycsillagának s önön vágyamnak, kiemeljem elnehezedett fejemet támasztó tenyeremből, s kiszámolós játékkal pökhendin rábökjek egyikükre, felhatalmazva, hogy cigaretta helyett mással is megajándékozzon, ha már a pultnál nem lehetett orgazmust rendelni, márpedig kótyagosan el-elcsukló elmém nem vágyott ennél összetettebb és bonyolultabb kapcsolatra a ma éjszakán.
Addig kell ütni a vasat, míg meleg – tartották. Mielőtt még elunták volna a tekintetem hajhászását az urak, erőt vettem magamon. Elmormoltam egy viszlát-ot a pult társaságát tovább élvezőnek és a Dasie fennhatósága alá bocsájtott tequilának, s erőt vettem a járás fogalmáról megfeledkezett lábaimon.
Kár volt annyira sietnem, mert az estémet, ha nem a Jégvarázs főszereplőjének természetét meghazudtolva elutasítással és arrogáns távolságtartással magasan felülmúló rezidens keserítette meg, akkor bizony volt az a bábmester, ott fönt, aki puha bárányfelhők matracos felületének tetejében terpesztette hájas hátsófelét, s ha nem imponált számára a műsor, közbe szólt.
Nem is akárhogyan. Visszatántorodtam az elém táruló látványtól. A rosszulléttől reflexszerűen rogytam térdre a bár sötétszín parkettáján. Megtámaszkodtam a férfi mellkasán, várva, hogy megérezzem a fájdalomtól kapálózó szívveréseit. Hogy a tenyeremben végződő idegszálak mondták-e fel a szolgálatot, vagy már eleve a kiindulás helyén tompultak el az érzékelő receptorokon éledt rezgések, azt nem tudtam volna megmondani.
– Maga rezidens.
Fűztem hozzá egész halkan Dasie megjegyzéséhez rosszmájúan, miközben figyeltem, hogyan ereszkedik mellém, hogy a férfi pulzusát keresse.
– A szakorvosi vizsgán, még meg is húzhatják. És remélem, hogy meg is fogják – nos, ha Dasie Evans eddig nem volt a szívem csücske, azt hiszem, a mai estés elutasításával elvágta a remény vékonyka szálát, ami még arra sarkallt volna, hogy legközelebb is megkeressem a tömegbe veszve a mogyorószín tincseket. Dasie Evans és a tequila kiérdemelte, hogy a felnőttnek hitt nő a szememben visszasüllyedjen a gyakornokok iránti preferencia szintjére.
– Fogja meg a telefonját, Evans, és hívja fel a kórházat, hogy küldjenek át a szemközti kocsmába két erős legényt meg egy hordágyat. Vagy csak egyet… maga szeretné tolni a kocsit.
Nem volt jó dolog velem rosszban lenni. S talán az orvos-kezdeménnyel sem volt éppen szerencsés ujjat húzni, ugyanis telebeszélheti a gyakornokok fejét az ostoba képzelgéseivel, na meg újabb noteszeknek lehet tintája rosszindulata. De nem. A kevélysége itt kemény.
– Telefonáljon. Először a kórház, majd a rendőrség… ezek ketten testi sértés vádjával ma befáradnak az őrsre, s hosszas beszélgetést folytatnak le a történtek szándékoltságáról, az indítékról. Maguk! – s ekkor tekintetemet ráemeltem a fölöttünk körmüket rágó, barátnak nem nevezhető férges duóra.
– Rimánkodjanak, igyák meg a pultnál az utolsó whiskyjüket a barátjuk helyett is. Talán nem éli meg a következő órát, mert éppen artériás vérzése van. Evans, magyarázza el nekik, ez mit jelent.
A kocsmában a legtisztább ruhaneműnek a vékony anyagú, hamuszürke kardigánom bizonyult, hacsak nem néztük Evans felsőruházatát… ki tudja, Nathan Grahem nem-e tapicskolta össze a tripperes mancsaival a kardiológián.
Megcsóváltam fejemet, s munkámnak szóló elkötelezettségem végett lefejtettem vállaimról az anyagot, azt nyomtam a vékony lyukból lávaként szivárgó vérre.
Ha Dasie telefonált, ráemeltem tekintetemet.
– Ezt fogja ide, erősen. Semmi mást nem tehet érte egyelőre. Reméljük, hogy másodperceken belül ideér valaki. Maguk is reméljék! – böktem mutatóujjammal a tettesekre.
Ha a betegért már semmit nem tehettem, s tudtam, hogy Dasie nagyszerűen referál majd az ügyeletben lévő orvosnak a traumatológián, felemelkedtem helyemről. Még inogtak virgácsaim, ahogy megtettem az első néhány lépést az ajtó felé.
– Evans, további szép estét magának. Biztosan bemosakodhat, hogy feltegye az érfogót és szívást végezzen.
Nem hagyhattam ki, hogy ne tépjek ki még egy darabot az irántam érzett, maradék kis szimpátiájából. Csak ezt követően méltóztattam nagy kegyesen hátrahagyni a beteget, a kocsmát, az elhagyott táskámat és a cigarettával lehúzott rezidenst.
Odakint előkotorva telefonomat, az első telefonszámot hívtam. Shane Morgan neve helyett az S.O.S. elnevezés állt a névjegy helyén. Nem volt kérdés, hogy ő volt az én orvosom-rendőröm-tűzoltóm egy személyben. Mielőtt megfenyegettem volna, hogy tizenöt perce van ideérni, mielőtt megfagynék ujjatlanban és célba vennék egy hajléktalant, akihez szívesen bújnék egy kis meleg reményében, még végignéztem, ahogy a mentősök berohantak a sorfalat álló embertömeg előtt.
Isteni, legalább ő túléli.
Nem úgy, mint a szerencsétlen Rakoncátlan Poppy.


made by torie ♥

Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 4:54 am Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
#dasie_&_maya
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: