Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 3 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég :: 1 Bot

Dimitri Grigorenko

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
So, you want new tits, don't you? :: Candy & Kate
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

▪▪ Hozzászólások száma :
61
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2015. Aug. 05.
▪▪ Korom :
40
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szomb. Okt. 15, 2016 7:48 pm Keletkezett az írás




Candy & Kate



But there’s a scream inside we all try to hide.



Hát, bassza meg, én tökre igyekeztem, hogy időben odaérjek a kedves leendő páciensemhez a kórházba, a saját, külön bejáratú rendelőmbe – a St. Claire falain belüli, tenyérnyi kis szentélyembe. Ez persze – mondanom sem kell, cseppet sem meglepő módon – nem sikerült.
A probléma gyökere az, hogy elaludtam, pont úgy, mint, ahogyan az a Nagy Könyvben meg is vagyon írva. Akkor tértem magamhoz keltem fel, amikor általában már rohanva szoktam indulni, mert késésben vagyok. Végül is, valahogyan sikerült összekaparnom magamat egyetlen röpke óra alatt. Ennek a hosszadalmas időnek az oka az, hogy egy jóképű idegent is ki kellett rugdosnom tessékelnem az ágyamból. És itt jött a ’még öt percet adj, kérlek, meg egy csésze kávét’ című sztori.
a, kurvára nincs öt percem.
b, a házam nem kávézó, én pedig nem vagyok sem pultos, sem pincérnő.
És harmadszor: nem tartozok neki semmivel sem; sem az időmmel, sem a kávémmal.
Végül ott hagytam, ahol találtam, és mentem a dolgomra. Mert bizony nekem, olybá tűnik, vele ellentétben – hah, micsoda link alak, nem igaz? – van dolgom. Ma, első körben ugyan nem életet menteni készülök, hanem csak megbeszélem a tudnivalókat és a részleteket a kedves hölgyeménnyel. Mármint, oké, ez eléggé elhamarkodott kijelentés volt. Lehet, hogy férfi, aki nővé akar válni; nem egyedi, egyszeri, és megismételhetetlen precedens volna, maradjunk ennyiben.
Míg tusoltam, fogat mostam, aztán sminkeltem és öltöztem közben, aztán lefőtt a kávém, és míg azt iszogattam egy bögréből (!), addig Pablo táljába vizet és macska tápot öntöttem. A táskám tartalmát nem is ellenőriztem, szóval megvan rá a sansz, hogy otthon hagytam a lakáskulcsomat. Ebben az esetben este-, vagy bármikor, amikor haza esek, be kell majd törnöm saját magamhoz. Welcome to my life!
A telefonom és a slusszkulcsom tutira megvan. A pénztárcám dettó. Végül úgy döntök, hogy szarok az egészre, és maximum majd kijön a rendőrség, igazoltatnak, én igazolom magamat, miközben elmesélem a full kellemetlen szituációt, aztán kalap-kabát, én jobbra, ők balra, és mindenki megy szépen a saját kis dolgára. Én valószínűleg elvégzem a papírmunkát, ők meg bűnt üldözni, vagy rendet fenntartani. Egykutya.
Na, már most. Alapvetően nem szeretek késni, és az esetek döntő többségében az utolsó utáni pillanatban be is futok. De akkor már tényleg futásról beszélünk. Pedig, amikor még nem volt jogosítványom, még a busz után sem futottam. (Most meg, by the way, sport asszony vagyok.) Ellenben van ez a klisé, ami az orvosokat illeti: mindig késünk. Mert megtehetjük. Mert sokan, sokszor úgy érezzük, hogy istenek vagyunk, és mi rendelkezünk az idővel – a sajátunkkal, a munkatársainkéval, és legfőképpen a betegekével. Ez nem feltétlenül igaz rám, mert ugyan néha-néha, olykor, számtalanszor megváratom a pácienseket, de becsszó, nem direkt. Teljesen akaratomon kívüli dolog ez. Nagyon igyekszem, hogy időben beérjek, és időben nekiálljak a munkának, de néha összefolynak az órák, vagy a napok, ami jól bezavar a dolgokba, és a rendszer bugossá válik.
Épp indulnék, amikor eszembe jut, hogy a faszit ott hagytam szublimálni az ágyamban, és ez így nem annyira király. Szóval feltrappolok az emeletre, kettesével szedve a lépcsőket, és berontok a szobába. A férfi anyaszült meztelenül áll velem szemközt, az ágy túl felén, és megértem, hogy annak ellenére, hogy mennyire link, miért éppen őt választottam. Látványra nem utolsó. Nem tudom, hogy mennyi esze van, mert nem igazán emlékszem a beszélgetésünkre; különben is, valószínűleg mindketten beszámíthatatlanok voltunk a bárban. Szemrebbenés nélkül, és pofátlan módon, szemérmetlenül mérem végig, és tetszik, amit látok. Hovatovább, teljesen készen vagyok tőle, legszívesebben maradnék, és magamévá tenném – még kétszer. Aztán hirtelen hasít belém a tudat: várnak rám, és én már így is késésben vagyok.
Összeszedem magamat, megrázom a fejemet, és komoly ábrázatot erőltetek a képemre.
- Mennem kell, szóval neked is – közlöm a nyilvánvalót, míg élveteg vigyorral figyelem, ahogy felhúzza az alsónadrágját, majd lehajol a farmeréért. – Tudod, én dolgozom, és már várnak rám, immár – a telefonom kijelzőjére pillantok -, bassza meg, háromnegyed órája – hadarok, és sürgető kézmozdulatokkal próbálom rávenni arra, hogy kapkodja magát.
- Imádom, hogy káromkodsz – közli, és csupasz felsőtesttel, vállára vetett táskával indul meg.
- A belvárosba mész? – bólint. – Elviszlek, csak siess már! – és már itt sem vagyunk Rose Bayben.
Őt kirakom egy forgalmas utcán, ott megállva, ahol elvileg nem szabadna parkolni. Megcsókol. Én visszacsókolom. Kiszáll – immár feltűrt ujjú, sötétkék ingben. A telefonszáma a sebváltó mellett, egy cetlin, az üres, energia italos doboz, és egy fél doboz cigi mellett. Elvileg amúgy ő fog hívni, én úgy teszek, mintha elhinném, aztán a kórházba vezetek.
Félúton megcsörren a mobilom, a férfi közli, hogy vezetés közben nem szabadna telefonálnom. Csak a kórház parkolójában teszem le, és elnyújtott, sietős léptekkel falom a métereket. A lift ajtaja az orrom előtt záródik be, szóval úgy vélem, jobban járok, ha felmászok felrohanok a lépcsőkön.
Berontok az ajtón, amin az én nevem van. Odabent pedig már vár a hölgyemény – bizony, nő!
A fekete blézeremet a fogasra akasztom, az ajtó mellett, helyette felveszem a vörös blúzra, és a combközépig érő szoknyára a fehér köpenyemet. A táskámat az egyik fotelbe hajítom, benne a telefonom újfent zizeg.
- Elnézést, hogy megvárakoztattam – lépek oda a nőhöz, és felé nyújtom jobbomat. – Dr. Katherine Sullivan – ha elfogadja a kezdeményezést, határozottan és erélyesen megszorítom a kezét. – Nos, vágjunk is bele! – barátságosan mosolygok a szőke szépségre. – Elnézést, ne értse szó szerint. Egyelőre – hanyag eleganciával vonom meg a vállamat. – Erre majd csak a közeljövőben kerül sor – az íróasztalom túl felére vonulok, és leeresztem habtestemet a székemre. – Foglaljon helyet, és beszéljük meg a részleteket, és mindent, amit tudnia kell, illetve mindazt, amiről nem árt tudnia – invitálom az asztal másik felén helyet foglaló két szék közül az egyikre.


Words: 906 ▲ Music: Bird set free ▲ Note: I sing for love, I sing for me, I’ll shout it out like a bird set free.
Vissza az elejére Go down
 
So, you want new tits, don't you? :: Candy & Kate
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: